Furcsa emberek: Elbeszélések - 08

vagyok én, mint a makk, és hogyha ez a sok tisztogatás nem volna, egy
köhhentésemet se hallanátok soha. De persze ez az örökös takaritás engem
is megvisel; nem vagyok mai legény és ez egy fiatalt is megviselne.
Hanem hát én hiába beszélek nektek s hiába mondom, hogy únom már ezt a
temérdek takaritást; ti csak nem akarjátok elhinni nekem, hogy ebbe a
folytonos sepergetésbe és szellőztetésbe én előbb-utóbb bele fogok
betegedni. Azért minduntalan kinyitogatjátok az ablakot és hol a padlót
súroltatjátok, hol törölgettek, poroltok, és a sok seprésnek se ideje,
se órája. Pedig nincs egészségtelenebb dolog, mint ez az őrületes
takaritási mánia; a sok nyitott ajtó és ablak kérlelhetetlen
bizonyossággal reumássá tesz mindnyájunkat, a temérdek seprés pedig
felkavarja a port, kikergeti odvaikból a baczillusokat, és az ember
belélekzi, felszíjja, megrágja, lenyeli ezt a sok mindenféle élősdit, a
melyek különben békén pihennének a helyükön. Hogy az ördög vitte volna
el azt a gazembert, a ki kitalálta ezt a sok gyalázatos tisztálkodást!
– De, édes bácsi – védekezett Laurácska – a lakást mégis csak ki kell
valamikor takaritani! Aztán a szellőztetés magában véve még nem
egészségtelen, és a port le kell törülni a könyvekről, meg a szemetet is
ki kell söpörni!
– Igen, csakhogy mértékkel kellene takaritani, és nem olyan
eszeveszettül, mint ez a ti falusi leányzótok, a kinek a betegsége az,
hogy még álmában is söpör és takarit. És tudjátok-e, mit csinál nekem ez
a leány? Leveszi a polczról a legrégibb, a legdrágább könyvet, és ezzel
püföli, porolja a többit! Tegnap is mit látok?! Véletlenül benyitok a
könyvtárszobába… hát persze takarit, és tudjátok-e, mit csinál?!
Pidansat de Mairobert-rel porolja a többit, Pidansat de Mairobert-rel!
Az öreg kisasszonyok ijedtükben nem tudtak mit felelni.
– Pidansat de Mairobert-t használja portörlőnek, – sírt az öreg –
Pidansat de Mairobert-t, a tizennyolczadik század történetének
legbecsesebb forrásmunkáját, Pidansat de Mairobert »Espion
anglais«-jának egy első kiadását!
– Pedig megmondtuk neki – hebegett Laurácska – hogy a könyvekhez nem
szabad hozzányúlni!…
– Meglássátok, ez a leány még megöl engemet! – szólt az öreg tudós
elkeseredetten.
Nagyon izgatott volt és szükségét érezte, hogy bűnbakot találjon, a kin
kitöltheti a rosszkedvét.
Panaszkodása aggodalommal töltötte el a két öreg kisasszonyt. Hátha
mégis rosszúl van az öreg ur? Hátha meghűlt és valami kezdődő hurut
bántja, hogy egyszerre a levegőre vágyik? Olyan különös, hogy
elkivánkozik a könyvei közül!
De kiderült, hogy az öreg csak rémítgette az unokahugait.
Félreértették. Szó se volt róla, hogy nyaralni menjenek Gödöllőre.
– Holnap korán reggel kimegyünk, és este, az utolsó vonattal
visszajövünk – világosította fel a hugait. – A szabad levegőt mértékkel
kell élvezni; a szabad levegőből hamar megárt a sok!
Az öreg kisasszonyok így is örültek a kirándulásnak. Nekik ez esemény és
sokat igérő, ritka gyönyörüség volt; csöndes, egyhangu életükben nem
igen fordultak elő ilyen érdekes kalandok.
De nem tudták megérteni a dolgot.
– Hála istennek, nem beteg. De hát akkor mi baja lehet?! – tünődtek.

II.
Marika kisasszony emlékezett rá, hogy Frigyes bácsi tegnap este egy
levelet kapott.
– Azóta folyton idegeskedik. Hidd el, ez a levél tette idegessé.
Előkeritették a levelet, s ez csakugyan megfejtette a talányt. Így
szólt:
»Öregem, meg fogsz pukkadni az irigységtől, és meg fogsz halni a
fájdalomtól, hogy elszalasztottad ezt az egyetlen alkalmat!… Tudod-e, mi
került a birtokomba? Az unikumok unikuma, az »Anti-Justine« első
kiadásának egy példánya! Az igazi első kiadás egy példánya!
A mint jól tudod, az ismeretes 1798-iki kiadás se kutya, mert a könyvet
1803-ban Napoleon rendeletére elkobozták a Palais Royal
könyvkereskedőitől, s nemcsak a kiadónál és a könyvárúsoknál, hanem még
a nyilvános házakban talált összes példányokat is megsemmisítették. Csak
két példányt kiméltek meg s ezeket ma a »Bibliothèque Nationale« titkos
osztálya: a »Pokol« őrzi. Így aztán nem csoda, ha ebből az 1798-iki
kiadásból is mindössze hat példány szaladgál a világban, azaz dehogy is
szaladgál!… inkább ül »mély tengerfenéken«, a trezorok legelrejtettebb
zugában, mint a Kohinoor. Azt is jól tudod, hogy e hat példány egyikét,
a Cigongne úr gyüjteményének ékkövét, ezerötszáz frankért szalasztották
el Angliába, onnan Aumale herczeg kaparintotta magához, a kinek a
hagyatékából megfejthetetlen módon ellopták… Szóval ez a kiadás se
kutya. Monselet még nem is tudott egyébről, csak erről a kiadásról,
erről a hat példányról.
De hát ez semmi.
Hanem, a mint igen jól tudod, Jacob fölfedezte, hogy ez az 1798-iki
kiadás csak látszólag az első, mert Restif de la Bretonne már 1797-ben
kinyomtatta a saját kézi sajtóján az »Anti-Justine« négy példányát, s
ezt a négy példányt nagy pénzért adta el, roppant gazdag angol
műbarátoknak. Nos, hát ennek az igazi első kiadásnak egy példányáról van
szó.
Nincs kétség.
Mert, a mint igen jól tudod, az 1798-iki kiadás 134-ik lapján felülről a
8-ik sorban az Ingénue névben nincsen sajtóhiba, ellenben az előbb
kinyomtatott négy példányban ezen a helyen az Ingénue névről hiányzik az
ékezet!
Nos, ne áltasd magadat, hogy nekem csak olyan példányom van, a melyikben
nincs meg a sajtóhiba! Az én példányom: a jó, az igazi, az unikumok
unikuma, a melyben az Ingénue név a 134-ik lap 8-ik sorában helytelenül
van, ékezet nélkül.
Elsápadsz, ugy-e, az irigységtől, a mint én oda vagyok a gyönyörüségtől!
És tudod-e, hogyan jutottam ehhez a kincshez?! Álruhában, nagy, fekete
álszakállal kerestem fel Hiéna barátunkat, a bécsi antikváriusok
gyöngyét. Persze, ha rám ismer, egyszerüen nem áll velem szóba, mert
tudja, hogy mindig megrablom a tudatlanságát. De így gyanutlanul
mutogatta meg a régi könyveit. És az állatnak sejtelme se volt róla,
hogy milyen kincs van nála! Harmincznyolcz koronára tartotta, s nekem
volt pofám lealkudni harminczötre! Hihihihi! Még most is folynak a
könnyeim a kaczagástól. A kincs egy hitbizományt ér, s én egy
negyedóráig ócsárlom, a míg lealkuszom a három koronát!
De az örömöm nem volna teljes, ha nem mutathatnám meg hozzáértő
embernek. Nézd meg, öreg, a tulajdon szemeddel, nézd meg, és lásd, hogy
a 134-ik lap 8-ik sorában az Ingénue névről hiányzik az ékezet!
Nem merem bevinni Pestre, mert félek, hogy ellopják.
Gyere az első gyorsvonattal!
Ölel öreg barátod:
_Hugó_ (Gödöllőn, Kovács-villa.)«
Vagy úgy?! Az már más! Természetes, hogy Frigyes bácsinak ezt a könyvet
meg kell néznie, még pedig nagyító üveggel!

III.
Mikor reggeli kilencz órakor leszálltak a vonatról, Frigyes bácsi így
szólt:
– Gyerekek, nézzétek meg a királyné szobrát és a hely egyéb
nevezetességeit. Én addig meglátogatom Hugó barátomat. Nesztek pénz,
hogy megebédelhessetek a vendéglőben vagy a vasútnál. Nem ebédelek
veletek, mert egyúttal meg akarom szemlélni Hugó barátom könyvtárát.
Ebéd után sétáljatok, nyaraljatok; élvezzétek, de csak módjával, a
szabad levegőt. Négy órakor fagylaltozzatok a czukrászdában. Aztán
sétáljátok ki magatokat; ha annyira szeretitek a szabad levegőt, hát nem
bánom, lakjatok jól vele. Hat órakor majd a vasútnál találkozunk és hat
óra húsz perczkor haza utazunk.
– És Frigyes bácsi hol ebédel? – kérdezte Laurácska.
– Törődöm is én az ebéddel! Ha Hugó barátom nem hí meg ebédre, majd
szalámit hozatok a könyvtárba.
A leányok szót fogadtak és pompásan mulattak. Még virágot is szedtek –
mezei virágot! – régóta nem töltöttek ilyen szép délutánt. (Otthon még
hetekig beszéltek erről az emlékezetes kirándulásról.)
Frigyes bácsi ezalatt Hugó barátjánál dőzsölt.
Reszketett, mikor a kezébe vette a híres »Anti-Justine«-t. Megkereste a
134-ik lap 8-ik sorát, nagyítóüvegét ráhelyezte az Ingénue névre, s
aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel:
– Az ékezetet csak kikaparták. Világosan látom, hogy kikaparták.
Ezen egy kicsit összekaptak, mert Hugót ilyen érzékenyen még soha se
sértették meg. De az a körülmény, hogy véletlenül ő volt a házigazda,
szerencsésen mérsékelte a haragját, s megmentette a két régi czimborát
attól, hogy halálos ellenségekként váljanak el egymástól.
Azonkivül sokat enyhített a Hugó fájdalmán az is, hogy Frigyes bácsi nem
leplezgette az irígykedését.
– 1798-iki kiadás, hanem azért gyönyörű példány! Testvérek közt is megér
kétezer koronát, amatőrnek háromezret is. Már az igaz, hogy szerencsés
kópé vagy!… de micsoda remek ötlet is volt ez a fekete álszakál!
Majd végigszemlélte Hugó barátja összes könyveit. Órákon át mászkáltak
fel s alá a felső polczokhoz vezető létrákon, szalámit ebédeltek, s
délután öt órára nem maradt könyv, a melyet végig ne szaglásztak volna.
Frigyes bácsi kéjelgett; Hugó sugárzott a büszkeségtől.
Mikor elváltak, megölelték egymást, és Frigyes bácsi azt kérdezte:
– Nem félsz, hogy elloptam valamit?
– Hehehe, vigyáztam rád! – felelt az öreg Hugó.
Elkisérte Frigyes bácsit a vasúthoz, s a kisasszonyoknak, a kik már egy
óra óta várakoztak két nagy kazal mezei virággal, azt a bókot mondta,
hogy egyre fiatalodnak.
Mari kisasszony és Laurácska nagy megelégedéssel látták, hogy Frigyes
bácsinak az idegessége úgy elmult, mintha elfujták volna.
A vasúton keveset beszélgettek; mind a hármójukat nagyon elfoglalták a
gondolataik. A sok uj benyomás.
Laurácska kibámult a kocsiablakon s az eget nézte. Az alkonyodó nap
tüzes golyóként fénylett a látóhatár szélén; a nyugodt égbolt halványkék
vizü tengerhez hasonlított, a melyben mintha rózsaszínű szigeteket
alkottak volna a bárányfelhők.
Egyszerre valami felzavarta a merengéséből.
Frigyes bácsi, a kinek az arcza csupa megelégedés és mosolygás volt,
jobbkezének középső ujját belebökte a levegőbe és így szólalt meg:
– Csak második kiadás!


A CSODAGYERMEK.
A hangversenyen ő nagyságától jobbra ültem. Ő nagysága megosztotta
figyelmét köztem és a baloldalt ülő úr között. Egyszerre így szólt:
– Ezennel bemutatom önöket egymásnak.
Egyebet nem mondott. Talán mert ahhoz, hogy hármasban cserélgessük az
eszméket Beethovenről és Mendelssohnról, fölöslegesnek tartotta nevünk
fölemlítését. Vagy talán nem tudta egyikünk nevét se.
A baloldalt ülő úr valamit mormogott, én is köhögtem egyet és így
megismerkedtünk.
A hangverseny után ő nagysága fölszólított bennünket:
– Kisérjenek haza. Két lépésnyire lakom a szomszéd sörcsarnoktól.
Bizonyosan ott vacsorálnak. Így nem nagy áldozatot kérek önöktől.
Elkisértük, s aztán visszafordultam. Uj ismerősöm szintén. Betért velem
a sörcsarnokba, ugyanahhoz az asztalhoz ültünk, s tovább beszélgettünk.
Minthogy fogalmam se volt róla, kihez van szerencsém, megmaradtam a
zenei témák mellett. Ez bizonyosan érdekli. S a csodagyermekről kezdtem
beszélni, a kinek hegedüjátékát az imént hallgattuk.
Nem mondott ellent, de a kis művészre mindössze azt a megjegyzést tette:
– Szegény kis féreg!
Aztán, vacsoraközben, a mikor az első pohár sör már biztosította a
beszélgetés folyamatosságát, ő kezdett zenéről beszélni. Nekem uj és
finom dolgokat mondott, a mik érdekeltek. S miután egy negyedóráig
hallgattam, kitört belőlem a kiváncsiság:
– Már bocsásson meg, de odafenn nem jól hallottam a nevét… Szabad
megkérdeznem, hogy kihez is van szerencsém?
Megmondta.
– Persze, – folytatta egy pillanatnyi szünet után, – ez a név önnek nem
mond semmit. Kevesen emlékeznek már az én nevemre. Pedig én is
csodagyermek vagyok, mint az, a kit az imént hallottunk.
Ránéztem.
Kopasz volt egészen a fejebubjáig; az arcza összeaszott és
pergamenszinü.
– Tudniillik nyugalomba vonult csodagyermek – felelt meg a gondolatomra,
a melyet könnyü volt kitalálnia. – De csodagyermek maradtam, a mi
voltam, mert mint felnőtt hegedüművész már nem tudtam érvényesülni.
Mondja, hány évesnek néz?
– Mindenesetre innen van a negyvenen – szóltam udvariasan.
– Huszonkilencz vagyok, de ha kilenczvennek mondott volna, nem
csodálkoznám rajta.
Rajta voltam, hogy jóvátegyem az elkövetett hibát, de félbeszakított:
– Hagyja el, kérem. Régóta tisztában vagyok vele, hogy a csodagyermekek
évei az isten előtt duplán számítanak.
A sör közlékenynyé tette, és hamarjában elmondta egész tragédiáját.
– Bizony, uram, azt a sikert, a melynek az imént tanui voltunk, én is
átéltem, pontról-pontra, nem egyszer. Csakhogy régen, nagyon régen;
tizennyolcz esztendeje annak. Én is így állottam a pódiumon, tizenegy
éves koromban. Komoly arczczal… mindazt, a mi körülöttem történik,
természetesnek találva… Láttam magam előtt a lelkesedéstől kipiruló
arczokat, a lázas embertömeget… és úgy gondoltam, hogy mindez magától
értetődik… Nézze, mit írtak rólam a legjelesebb zenekritikusok… mindig
magammal hordom ezeket a kritikákat, mert ha nem látnám magam előtt
nyomtatásban, ujra meg ujra: meg kellene bolondulnom, azt kellene
hinnem, hogy én nem vagyok én… Itt van az egyik, hallgassa csak…
Tüneményes tudás; virtuóz technika; tónusa férfiasan széles; felfogása
mélységesen érett; csodája a természetnek; úgy hat, mint a
kinyilatkoztatás; technikai készsége is ámulatba ejt, de még inkább
művészetének bensősége, komoly tartalma, felfogásának érettsége… Aztán a
másik: mesébe való óriási diadal; boszorkányos művészet; álmélkodásba
ejtő érett tudás; tüneményes tehetséggel megáldott csodagyermek; csodás
lángelme, káprázatos technikai készség; érett felfogása, virtuozitásának
komoly, benső tartalma; hegedüs fenomén; csodálatos bensőség és
ezermesterkedő bűvészet, példátlan technikai tudás; lehetséges-e, hogy
egy gyermek ilyen nemes, férfias tónust hozzon ki hegedűjéből?…
lélektani rejtély; a közönség nem tudott magához térni a csodálkozástól,
annyira lenyügözte őt a zseniális gyermek tüneményes művészete… Aztán
itt van a harmadik: erős, igaz szenvedélyek és magasztos áhitat
szólamai… epedő vágyak, lobogó érzékiség, világfájdalom… hogyan
telhetnek ki egy gyermekből ilyen hangulatok és érzelmek?… Honnan az erő
és igazság, mely előadásának tartalma… csoda ez! Ez a gyermek öregnek,
érettnek született!…
– Bocsásson meg, kérem, hogy félbeszakítom…
– Parancsoljon.
– Azt szeretném megkérdezni… Csakugyan átértette és átérezte ön a nagy
zeneköltőknek azokat a remekeit, a melyeket ilyen rendkivüli sikerrel
tolmácsolt?… Csakugyan csoda volt az?… Csakugyan éretten jött ön a
világra?
– Kérdéssel felelek önnek. Mi a művészet? Várjon, megfelelek ön helyett.
Művészet az, ha ki tudjuk fejezni, a mit átéltünk. A mint nincsen víz
oxigén és hidrogén nélkül, a mint nincsen gyermek apa és anya nélkül,
művészet sincsen ama két tényező nélkül, a melyek közül az egyik: a
kifejezés adománya, s a másik az, hogy: valamit átéltünk legyen. Mondja
kérem, mit élhetett át egy tizenegyéves gyermek, a ki még nem egészen
ember, mert a természet nem ugrál?… Persze, hogy később átértettem és
átéreztem a nagy zeneköltők remekeit!… Később, a mikor a kutyának se
kellett a művészetem!… De akkor?! Akkor a legnagyobb zeneköltő
legremekebb műve rám nézve csak zenedarab volt, a melyet jól kell
lejátszani. A technikai tökéletességem, az megvolt. De ez nem olyan nagy
csoda. A gyermek minden ügyességre képes, a melyre a felnőtt ember; sőt
képesebb, mint a felnőtt ember. És meglehet, hogy itt van a mi
problémánknak: a csodagyermekek lélektani rejtélyének, csodájának a
magyarázata, mert hiszen a nagyfoku virtuozitást már könnyü
összetéveszteni a művészettel!… De a mi előadásomnak a tartalmát
illeti?!… Akkori produkczióm nem volt, a mint hogy nem is lehetett
egyéb, mint mesterem szarkalábjainak kaligrafikus lemásolása. A gyermek
jó szemével lestem el, s a gyermek utólérhetetlen kézügyességével
utánoztam azt, a mit – gondolatban és érzésben – öreg mesteremnek a
klasszikusokból kiváltania sikerült, és az én mesterem meglehetősen
szürke ember volt, nem kiválóan gazdag lélek… bele is fult, szegény, a
középszerüség tengerébe.
– De ha úgy van, a mint mondja, ha az, a mit tizenegy éves korában
produkált, éppenséggel nem volt csoda, akkor itt egy másik csodával
állunk szemben. Azzal a csodával, hogy mégis ily rendkivüli hatást tett.
Hogyan hitethette el, pusztán a virtuozitásával, hogy előadása
tartalmas, bensőséges, érett stb?!… A legjelesebb zenekritikusok mind
tévedtek volna? S bolond az egész világ?
– Higyje el, kérem, csak egy csoda van a világon: az emberi léleknek a
szövevényessége. Az igazán csoda, hogy legyünk bármily éleselméjüek,
tehetségesek, képzettek és jóhiszemüek, gondolkozásunkat, érzéseinket,
itéleteinket és hangulatainkat mi minden befolyásolja, és ezeknek a
befolyásoknak a variácziói, kombinácziói, permutácziói mily sajátságos
hatásokat váltanak ki, mily változatos eredményeket termelnek
gondolkodás- és érzésvilágunkban! Gondolkozott ön valaha azon, hogy
milyen roppant csoda az auto-szuggesztió? A legjelentéktelenebb _a
priori_ itélet elégséges ahhoz, hogy ne azt lássuk és halljuk, a mit
látnunk és hallanunk lehetne, hanem azt, a mit látni és hallani akarunk,
mert az emberi lélek olyan csodás finomságu masina, hogy mindent elő tud
teremteni, a mit akar. Akkor szerencsém volt, ennyi az egész. Az első
benyomás, a melyet egy ügyes gyermek tesz, mindig kedvező, s ez az első
kedvező benyomás magával hozta a többit. Mindenki valami ujat akart
fölfedezni bennem: és mindig fedeztek föl bennem valami ujat. Csodát
akartak látni bennem, és csodának láttak.
– Hogyan győződött meg erről?
– Könnyü volt meggyőződnöm róla. Később, soha semmit se veszítettem a
technikai tökéletességemből. És megemberedtem, következésképp
megértettem a zenei gondolatokat; az epedő vágyak, a lobogó érzékiség, a
világfájdalom fölébredtek bennem, tartalmat öntöttem előadásomba, nem a
remekül megtanult leczkét reprodukáltam, hanem a lelkemet adtam, és nem
tetszettem többé. Észrevették, hogy fölserdült kamasz vagyok; ez a
benyomás nem volt kedvező, s az első kedvezőtlen benyomás magával hozta
a többit. Ekkor már kitalálhattam, hogy azelőtt a gyermek tetszett
bennem, és nem a művész, a ki csak épp akkor kelt életre.
– Ebben tévedhetett.
– Nem hinném. Megmondom miért. Mikor észrevettem a bajt, konzerválni
kezdtem a fiatalságomat, mert ragaszkodtam a sikerhez, a dicsőséghez és
ahhoz, hogy sok pénzt keressek. Konzerválni kezdtem, a mi gyermekkori
üdeségemből még megmaradt, sőt, mint az öregedő naiva szokta, mímelni
kezdtem azt a gyermeket, a ki már csak voltam. Visszatértem
gyermekruháimhoz; úgy fésültem a hajamat, mint a hogy a kis fiukat
fésülik; aggodalmasan borotváltam pelyhedző bajuszomat; soványító kúrát
használtam, hogy véznának és fejletlennek lássanak, és csak olyan
helyekre jártam hangversenyezni, a hol nem számíthatták ki az éveimet.
És ennek megvolt a hatása. Amerikában a régi maszkkal ismét kivívtam
egykori diadalaimat. Csakhogy ez nem tarthatott sokáig. Végre is annyira
megemberedtem, hogy a koromat semmi módon nem lehetett eltitkolni többé.
És ezzel vége volt a pályámnak.
– Ha az ember önt hallja, azt képzelné, hogy csak a gyermeknek lehet
sikere a hangverseny-teremben, s a felnőtteknek ott már nincs mit
keresniök. Pedig ellenkezőleg áll a dolog. A csodagyermek mindig csak
kivétel, míg a felnőtt művészek száma – hisz ön tudja – nagyobb, mint
kellene.
– A siker, uram? Az rejtély. Siker nincs, ha ehhez az előfeltétel
hiányzik belőlünk, de ha ez az előfeltétel megvan, a siker még mindig
kétséges. Ha birtokában vagyunk is a szükséges előfeltételnek, s ha
képességben gazdagabbak vagyunk is, mint a versenytársaink, a siker
sokkal kevésbbé függ tőlünk, mint a bennünket környező világtól. A hogy
az előbb mondtam: víz nincsen oxigén és hidrogén nélkül, gyermek nincsen
apa és anya nélkül, siker sincsen két tényező nélkül. Az egyik tényező:
a képességeink. A másik tényező: hogy a képességeinket észrevegyék és
miután észrevették, tovább is észre akarják venni. Képességeinknek nincs
olyan mindent legyőző ereje, mint a művészet legendáiból véljük. A világ
oly hatalmas és egy ember minden zsenialitásával is oly erőtlen! Ki
tudja? Ha felnőtt koromban léptem volna először a nyilvánosság elé,
talán még ma is hangversenyeznék. Meglehet. Nem tudni. De nem úgy
történt. És nekem nem bocsátotta meg a világ, hogy már nem vagyok
gyermek.
– Ez babona.
– Nem vitatkozom. Csak egy ismeretes jelenségre emlékeztetem. Arra, hogy
a kiket ön a hegedü mestereinek tisztel, gyermekkorukban egytől-egyig a
gyermekszobában maradtak; másfelül pedig ön nem igen mutat nekem olyan
valakit, a ki csodagyermek volt s a ki felnőtt korában ujra átélhette
volna gyermekkori diadalait.
– Ön rosszkedvü ember, s talán ennek tulajdonítható, vagy más efféle
jellemvonásának, hogy felnőtt korában már nem tudta lekötni a
becsvágyának megfelelő sikert.
– Az én példám nem győzi meg önt. Szolgálhatok egy másik példával is.
Majd bemutatom a feleségemnek; hallgassa meg a zongorajátékát. Én
tudniillik azt az őrültséget követtem el, hogy csodagyermeket vettem
feleségül: a tizenegy éves Miss Milly Brownt.
– Hogyan? Csak nem tizenegy éves korában?…
– Csak a plakátokon volt tizenegy éves, a valóságban huszonnégy. Egy
kicsit kövéres volt már, de azért elég jól festett gyermekruhájában.
Huszonhárom éves korában legfeljebb tizennégynek nézte volna, olyan
ügyesen volt kimaszkolva. De az emberek kezdtek rájönni, hogy már régen
csodagyermek, és szerencsétlenségére nagyon szerette a tésztát, a mitől
idővel rettenetesen megerősödött. Szóval, a mikor megismerkedtünk, már
az ő dicsőségének a napja is leáldozott. Én úgy gondolkoztam, hogy ő
lesz az, a ki az én bánatomat a legjobban meg fogja érteni; ő pedig
belátta, hogy nem árt, ha minden eshetőségre biztosítja magát. Neki
tudniillik nem sikerült annyit összezongorázni, mint a mennyit én
összehegedültem. Elég az hozzá, a helyrehozhatatlan megtörtént, s
mindjárt az első évben egy csodababácskával ajándékozott meg. Kevéssel
ezután megunta a házias életet s visszakivánkozott a csodagyermeki
pályára. De képzelheti, hogy a csodababácska után kissé tulságosan
kövéren zongorázta el Bachnak Goldbergről elnevezett variáczióit. Elég
jól festett ugyan fésüvel a hajában; térdig érő gyermekruhácskája
jelentékenyen megfiatalította; de azért a zenebirálók úgy találták, hogy
sok rajta a fölösleges hús. Végérvényesen vissza kellett vonulnia, s
azóta gyűlöl, mert azt hiszi, hogy én vagyok életének megrontója,
dicsőségének a gyilkosa.
– Több gyermeke is van? – kérdeztem, hogy a kissé kényes tárgyról
másfelé tereljem a beszélgetést.
– Két fiú – felelte. – A nagyobbik öt éves; ez rémes csodagyermek. Máris
ott van, a hol én tíz éves koromban, mert, bár senki se tanította,
hegedüművész. Olyan káprázatos technikával, s olyan erővel, bensőséggel,
tartalmassággal tolmácsolja a nagy zeneköltők lobogó érzékiségét és
világfájdalmát, hogy az egyszerüen megdöbbentő. Pedig csak lobogó
veszekedési kedv és, hogy úgy mondjam, világfalánkság lakik benne. A
kisebbik három éves. Ez minden hangszeren játszik, és nincs az a zenemű,
a melyet ne ismerne. A nagyobbik ügyvéd lesz, a kisebbik katona, s
remélem, hogy nem trombitás.
– Önben sok a keserüség.
– Téved. Sok csalódáson mentem át, de van egy nagy vigasztalásom: a
zene. Az emberi élet oly sajátságos! Bajaink forrása mindig az, a miben
boldogulásunkat kerestük. Viszont a vigaszt csak azon a csatamezőn
találhatjuk meg, a mely beitta vérünket.


KIRÁNDULÁS.
Az internátusban a nyárra csak három fiu maradt: a két Dunay-fiu – Dunay
Zsófika, a felülmulhatatlan művésznő gyermekei – névszerint: Kálmán és
Károly, harmadiknak pedig Olgyai Gyula. Ez a három fiu a vakáczió idején
se mehetett haza. Dunay Zsófika az egész nyáron át a vidéken szokott
vendégszerepelni, hogy e bérczes kis haza legtávolabb eső virányain is
megismerhessék az ő csodálatraméltó művészetét, s ha a két fiu
alkalmatlan volt neki télen, – mert hiszen a gyermekek nem várhatnak az
ebédre, a míg a próba elvégződik, s nem várhatnak a vacsorára, a míg a
mama az előadásról hazakerül, – mennyivel alkalmatlanabbak lettek volna
nyáron, a mikor a felülmulhatatlan művésznő szállóból-szállóba volt
kénytelen bolyongani! A mi Olgyai Gyulát illeti, neki »további
intézkedésig«, tehát kiszámíthatatlan ideig ott kellett maradnia az
internátusban. Az a kérdés ugyanis, hogy Olgyai Gyulát kinek kell
eltartania, bonyodalmas per tárgya volt, s ez a per még olyan távol
állott a teljes kibonyolódástól, hogy akármilyen kivételes dolog is az
az eset, a mikor egy árvaszéki elnök a nyilt utczán pofozkodik, az
Olgyai Gyula ügyében még ez is megtörtént. Nos, ha a két Dunay-fiu és
Olgyai Gyula bárhol a világon alkalmatlanok lettek volna: bizony,
meglehetősen alkalmatlanok voltak az internátusban is.
Dunay Kálmán tizennégy esztendős volt, Károly tizenhárom, Olgyai Gyula
tizenöt. Ebben a korban – mondjuk ki a régóta érzett igazságot: – a
fiatal urak mindenütt e kerek világon és mindenkinek, kor- és nembeli
válogatás nélkül, rettenetesen alkalmatlanok szoktak lenni. Mert ebben a
korban a fiatal urak még nem igen tudnak egyebet, csak boszuságot
szerezni.
Igaz, az internátusok nem annyira nevelőintézetek, mint inkább ezeknek a
boszuságoknak az elhárítására szolgáló levezető csatornák. De még
ezeknek a levezető csatornáknak is szükségük van bizonyos szellőzésre,
és vakáczió idején az ifjui életkedv megfékezésére szolgáló organizáczió
csak félerővel működik.
Az internátusban a nyáron át a három alkalmatlan ifjun s a
szolgaszemélyzet egy részén kívül nem maradt más, csak a prefektus meg
egy beteges, öreg írnok.
Az utóbbitól az alkalmatlan ifjak bátran felgyujthatták volna a házat.
Az öreg írnok, a kinek volt némi oka a fásultságra, ezen csak mulatott
volna. Neki minden változás csak valami jobbat hozhatott.
A prefektus már nem örvendett volna, ha véletlenül csakugyan felgyujtják
a házat, de ezenkívül aztán semmivel se törődött. Boldog volt, ha a
fiatal urak nem alkalmatlankodtak neki a jelenlétökkel s nem zavarták a
czirkulusait; ha már nem mehetett szabadságra, egy kis fél-pihenés őt is
megillette. Azért megelégedett annak nyilvántartásával, hogy a fiatal
urak hiánytalanul megvannak, egyik se veszett el, mert mind a három
pontosan megjelenik az ebéden és a vacsorán; néha, a forma kedvéért,
éjjel szemlét tartott a hálóteremben, megállapítani, hogy a fiatal urak
nem szöktek-e meg Robinsonoknak, vagy nem ragadtak-e ott valami razzián;
egyébként azonban nem bánta, akármit csinálnak, egész nap feléjök se
nézett, s ha elkéredzkedtek, kirándulásra vagy fürödni, sietve mondta ki
a boldogító igent.
A három fiu élt az engedelemmel. Egész nap szabadon csavarogtak, jobbra,
balra, mindenfelé, a merre a szeszélyök, s különösen az Olgyai Gyula
örökkön éber szelleme vezette őket.
A két Dunay-fiúnak Olgyai Gyula volt a legelső ember a világon. Először
azért, mert Olgyai Gyula a nagyobbik Dunay-fiúnál is öregebb volt egy
esztendővel, s az efféle társaságban egy évi korkülönbség még nagy idő,
a tekintélynek kiaknázhatatlan kincsesbányája. De főképpen azért
tisztelték Olgyai Gyulát, mert az utóbbiban nem volt nehéz felismerni a
minden hájjal megkent gazembert, és az élet elején lévőknek semmiféle
tulajdonság nem imponál annyira, mint a minden erkölcsi törvényen való
felülemelkedés.
Olgyai Gyula volt a példaképük, a szellemi vezérük és a ciceronéjuk.
Olgyai Gyula tanította meg őket czigarettázni, fütyülni és arra, hogy
miképpen lehet a tanárok és a felügyelők figyelmét kijátszani. Tőle
tanúlták, mi mindenben lehet szórakozást találni, s ő oktatta rá a két
testvért, hogyan kell a kutyákat megboszantani. Olgyai Gyula tanította
meg őket mindarra, a mit a régiek »szabad művészetek«-nek neveztek
volna, de különösen arra a művészetre, hogyan lehet az elhagyott
bicziklit egy percz alatt használhatatlanná tenni. Tőle szerezték minden
tudásukat és azt az ügyességüket, a melynek a legtöbb élvezetüket
köszönhették, hogy tudniillik hogyan lehet egy kis leleménynyel minél
több kárt és boszúságot okozni. Olgyai Gyula minden technikai
szerkezetet ismert, de a technika vívmányait csak azért tanulmányozta,