Furcsa emberek: Elbeszélések - 01

Ambrus Zoltán Munkái
XII. KÖTET.
FURCSA EMBEREK
Ambrus Zoltán Munkái
XII.
FURCSA EMBEREK
ELBESZÉLÉSEK
BUDAPEST MDCCCCVIII
VIII., ÜLLÖI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Ambrus Zoltán
FURCSA EMBEREK
ELBESZÉLÉSEK
BUDAPEST MDCCCCVIII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. szám.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.



FURCSA EMBEREK.


PÁRIÁK.

I.
Hofmann úr egy keddi napon érkezett meg Romániából, a két kis leányával
és azzal a csinos összeggel, a mely az építő-munkálatok befejezése után
járt neki. A feleségét nem hozta magával; azt otthagyta, a földben.
Szerdától szombatig, egész nap a nagyvállalkozóknál és az állami
intézetekben szaladgált, hogy uj alkalmazást kapjon. Ez volt a
legsürgősebb dolga; már rövid ideig se tudott tétlenül élni.
De vasárnapról nem akarta elhagyni, hogy meglátogassa az anyját.
Elmult tizenöt éve, hogy nem látta; azóta, hogy kiköltözött Romániába.
Akkor is mindössze kétszer látogathatta meg, mert alig hogy megjött
Amerikából, máris el kellett foglalnia a romániai alkalmazást. Tizenöt
év nagy idő; azóta az anyja igen megöregedhetett. És az utolsó
hónapokban nem a legjobb hírek érkeztek róla. Hogy csak megvan; jár-kel,
jól eszik, jól alszik, de a szellemi tehetségei nagyon megfogyatkoztak,
az emlékezetét például nagyrészben elvesztette.
A sógorasszony levele nem mondott ennél többet.
Hát bizony az öregasszony már hetvenöt éves. Szép kor, nagy kor; nem
csoda, hogy nem egészen egészséges. És hogy nem igen emlékezik? Hát nem
sokkal rosszabb volna, ha nem tudna járni, vagy fájdalmai volnának? Hogy
csak a szellemi tehetségei fogyatkoztak meg, az még hagyján. Sok olyan
dolog történt vele, a mire jobb nem emlékezni.
Hanem azért ez a hír mégis csak facsargatta egy kicsit a Hofmann úr
szivét.
Hiába, az édesanya mégis csak az édesanya marad! Akármilyen ritkán látja
és akárhogy megöregszik, eltaplósodik az ember, az édesanyától még se
lehet végképpen elszokni.
Hofmann úr nem volt rossz fiu. Mióta az anyja özvegyen maradt, minden
hónapban segítette valamivel. Előbb harmincz koronát, s a mióta többet
keres, ötven koronát küldött neki havonkint.
Pedig az anyja nem is volt nagyon rászorulva erre a segítségre. Az
apjukról egy kis nyugdíj maradt rá, s a legöregebb fiánál lakott, a hol
egész életére megvolt a fedele és az élelme. Ez a legöregebb fia ugyan
már vagy tíz éve meghalt, de utána megmaradt a ház, – egy kisvárosi ház,
de szép, tágas épület, nagy udvarral és kerttel, – s a postát is
örökölte az özvegy. Hát minden a régiben maradt; az öregasszony a fia
halála után is ottmaradt a menyénél és az unokáinál, mert a menyét csak
úgy szerette, mint ha az édes leánya volna.
Aztán a számtiszt fia is rendesen segítette valamicskével. Csak a
nőtestvérük nem gyámolíthatta; az nagyon szegény embernél volt férjnél
és sok gyermekkel vesződött.
Ő azonban egyszer se mulasztotta el, hogy elsején postára tegye a
szokásos ötven koronát. Ilyenkor mindig irt egy pár sort arról, hogy hol
jár és mit csinál. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt még minden hónapban
megkapta a köszönő-levelet. »Miért vonod meg a családodtól, mikor nekem
úgy sincs szükségem rá?« – írta az öregasszony és azt is tudatta vele,
hogy milyen az egészsége. De már akkor panaszkodott, hogy a szeme nagyon
meggyöngült és hogy az írás nehezére esik. Előkészítette rá a fiát, hogy
a levelei egyszer csak el fognak maradni. És lassankint el is maradtak.
Vagy nyolcz év óta már csak a sógorasszony, vagy ennek a leánya
értesítették anyjának az egészségi állapotáról. De ezek ritkábban
írhattak; a posta sok dolgot ad, érthető, ha nem érnek rá vagy nincs
kedvük firkálni.
Igen, ő mindig elég jó fiu volt; nem kellett szemrehányást tennie
magának.
De hát ez volna minden, a mivel az ember a szüleinek tartoznék? A pénz
és a hiradás?
Hja, nem élhetett a közelében! Kenyeret kellett keresnie.
Mióta sógorasszonyának az utolsó levelét megkapta, Hofmann úr sokszor
gondolt öreg édesanyjára, a kit tizenhatéves kora óta vajmi ritkán
látott.
És – különös! – bár anyjának ujabb arczképeit megküldötték neki, s bár
régi, nagy időközökben ismétlődő látogatásai alkalmával mindenkinél
jobban láthatta anyján az idő hatalmát: olyankor, a mikor keseregve
gondolt rá, hogy ime, már az is elkészülődik az életből, a kitől az
ereiben keringő vért kapta, – mikor elmélázott azon, hogy abból a hosszu
időből, a mely az öregasszonynak adatott, milyen kevés óráig volt együtt
vele, ő, a fia, – mikor szivét az a gondolat sanyargatta, hogy ime, a
szegény öregasszony örökre elmegy és, noha egymást látniok mind a
kettőjüknek öröm volt, anyja földön létének úgyszólván egész idejét
örökre elmulasztotta – ilyenkor gondolatában nem egy öregasszony képe
jelent meg, hanem egy szép, erős, még fiatal asszonyé. Most is mindig
olyannak látta, a milyen abban az időben volt, mikor sok kis gyerek
szaladgált a szoknyája körül, sok kis gyerek, a kik meghaltak vagy
elszóródtak a világban.
Elhatározta, hogy magával viszi a kis leányokat is. Az út oda
gyorsvonaton csak másfél óra! És ezek még nem is látták a nagyanyjukat.
– Lencsi, Adélka! Vasárnap reggel szép ruhát vegyetek fel! Meglátogatjuk
a nagymamát.
A kis leányok boldogok voltak, hogy egyszer az apjukkal mehetnek el
hazulról. Mindegy, akárhová.

II.
Sógorasszonya, a postamesterné, nagyon szivesen fogadta a rokonokat, de
egy kissé czerimóniásan. A »szalonba« vezette be őket, egy olyan
szobába, a melyen meglátszott, hogy csak ünnepnap lát társaságot.
– Isten hozott, Károly! Elhoztad a leányokat is, ez derék! Azt hittem,
már nagyobbacskák. Hát te szemüveget viselsz, lelkem?!…
– Igen – felelt Hofmann úr. – Az orvos úgy rendelte, hogy mindig
viselnie kell az üveget, mert csak így enyhülhet a közellátása. Bizony,
elmaradtak egy kicsit, mert Lencsi már tizenhárom esztendős, s Adélka
tizenegy. De a vörheny nagyon megviselte őket; még most se heverték ki
egészen. Nagyon véznák, mi? De a szegény anyjuk is ilyenfajta volt.
Féltem is őket, hogy örökölték a baját.
Úgy beszélt róluk, mintha ott se lettek volna.
Lencsi és Adélka kiváncsian tekintgettek körül. Minden csekély uj
látnivaló érdekelte és mulattatta őket.
A postamesterné nagy leánya ekközben előcsődítette az egész háznépet. A
szoba egy percz alatt megtelt fiatal néppel.
Az ismerkedés néhány semmitmondó szava után a kis leányokat elhívták a
kertbe.
– Hát anyám? – kérdezte Hofmann úr.
– Alszik – felelt a sógorasszony. – Egy pár hónapja nagyon sokat alszik,
de az orvos meghagyta, hogy: csak aludjék, sohasem szabad zavarni. Előre
figyelmeztetlek, hogy ne lepjen meg, ha nem fog megismerni.
– Engem se ismerne meg, a fiát?
– Senkit sem ismer meg, a kit évek óta nem látott. Mindenkit
összetéveszt régi, nagyon régi ismerősökkel. És rád, az igazat
megvallva, nem igen emlékszik…
– Hogyan, talán csak nem… eszelős?
– Nem. Más baja nincs, csak az emlékezete pusztult el nagyon. Az se
egészen. A nagyon régi dolgokra, például a leánykorára, meg arra az
időre, a mikor még kicsinyek voltatok, néha egészen jól emlékszik.
– De hát soha sincsen szó rólam? Hiszen elég gyakran irok!
– Igen, de nem hisz nekünk. Mindig megmondjuk neki: »Anyám, a Károly
irt! Pénzt küldött!« De azt feleli: »Csak meg akartok csalni. Csak azért
mondjátok, hogy ne szomorkodjam annyit. Tudom én jól, hogy a Károly is
meghalt, mint a többiek. Már régen meghalt. Még tizenhat esztendős se
volt, a mikor meghalt.« És, tudod, nem szabad ellenkeznünk vele, mert ez
igen fölingerli. Megharagszik és indulatosan fakad ki: »Azt akarjátok
rámfogni, hogy őrült vagyok!« Ilyenkor annyira sir, hogy sirógörcstől,
vagy valami még rosszabbtól tartunk, mert az orvos a lelkünkre kötötte,
hogy mindent rá kell hagyni, ha nem akarunk valami kiszámíthatatlan
válságot előidézni. Azóta, hogy ebben az állapotban van, többször
megmutattuk neki az arczképedet, de nem ismert rád. Különben még
bennünket is csak félig-meddig ismer. Engem a leányának tart és a
leányomat is a maga gyermekének képzeli. Azt hiszi, csak ez a két
gyermeke maradt, a többiek meghaltak.
– Istenem, de hiszen akkor mégis…
– Nem, egyebet nem venni észre rajta. De az orvos is azt mondja, hogy ez
csak az aggkori elmegyöngülés egy különös esete. Különben majd mindjárt
meglátod. Ebben az időtájban szokott fölébredni a délutáni álmából.
Tovább beszélgettek. Mindarról, a mi azóta történt, hogy utóljára
találkoztak. A tizenöt év sok veszteségéről. Ki-ki a maga halottjáról. A
sógorasszony a postamesterről, Hofmann úr arról a szegény asszonyról, a
kit Romániában ismert meg és Romániában hagyott. Azután a gyermekeikről.
Egyszerre egy kis öregasszony jelent meg az ajtóban.
– Ó, Istenem!…
Károly nem ismert volna rá, annyira összement.
– Anyám, itt van a Károly! – szólt hangosan a jó sógorasszony. – A
Károly, a fiad! Hazajött Romániából! Megismered?
Károly kitárta a két karját.
– Ej, ti mindig tréfálóztok velem! – szólalt meg az öregasszony. –
Kicsúfoltok, mert azt hiszitek, hogy én már semmire sem emlékszem, pedig
én még arra is jól emlékszem, a mit ti már régen elfelejtettetek. Nini,
hisz ez a jó Skultéty úr! Isten hozta nálunk, kedves Skultéty úr!
Foglaljon helyet. Bizony, már régen nem volt szerencsénk!
Károly rápillantott a sógorasszonyára, a ki mintha intett volna valamit
a szemével.
Ez a néma felelet elvette minden bátorságát. Nem mert ellenkezni. Csak
egy hosszu, forró csókot nyomott az öregasszony kezére.
– No de foglaljon helyet, Skultéty úr! – folytatta az öregasszony. – Én
is leülök, mert a lábam már nem igen bír. De mondja, mit csinál a kedves
felesége? Meg az apróságok? Vagy mit is mondok? Azóta már szépen
felnőhettek!
Károly csodálkozva, elhomályosodott szemmel tekintett erre a kis lényre,
a kitől az életet kapta. A lába, meg a keze reszketni kezdett. Nem
tudta, mit mondjon. Valami semmitmondó szót keresgélt, de a hang a
torkán akadt.
A sógorasszony felelt helyette:
– Bizony, bizony, az idő eljár!
Leültek. És az öregasszony folytatta a furcsán kezdett társalgást:
– Milyen sok minden is történt azóta, hogy Skultéty úr utóljára volt
nálunk! Persze, azóta sok esztendő mult el. Talán tíz év is. De én még
arra is jól emlékszem, mikor Skultéty úrnak a kedves szülei a városunkba
költöztek. Én már akkor ismertem őket Egerből, mert lánykoromban egy
télen Egerben farsangoltam és a nagynénémhez, Vitkovszkynéhoz, a kinél
akkor szálláson voltam, a kedves szülei járatosak voltak. Milyen gyorsan
elmúlik az idő! Milyen régen meghaltak már a kedves szülei! De nekem még
több csapást kellett megérnem. Istenem, meg se tudnám mondani, hány
temetést kellett elszenvednem! A szüleimet, a testvéreimet; azután a
gyermekeim is meghaltak. Hét élő gyermekem volt és most már csak kettő
él. Azóta a férjem is meghalt. (Sirni kezdett.) Pedig még fiatal ember
volt; erős, egészséges, senki se hitte volna. Ilyenforma ember volt,
mint Skultéty úr, csak még erősebb. De hiszen ismerte!
Hofmann úr végre, miután egy bátorító pillantást esdekelt ki a
sógorasszonyától, rekedt hangon szólalt meg:
– Elhoztam magammal a kis leányaimat is. Megmutathatom őket?
– Hogyne! Hol vannak? A kertben? Hívja be őket.
Kiment értök és megmagyarázta nekik, hogy a nagymamát nem szabad
nagymamának szólítani. Szépen csókoljanak neki kezet és csak akkor
szóljanak, hogyha kérdezik őket.
Beállítottak. Az öregasszony megsimogatta előbb az egyik, aztán a másik
kis leány fejét, s megkérdezte, hogy hány évesek.
– Az egyik tizenhárom, a másik tizenegy éves. Egy kicsit hátramaradtak a
fejlődésben, mert vörhenyt állottak ki, s ez annyira megviselte őket,
hogy még most se tértek magukhoz.
– Majd kiheverik! – szólt az öregasszony. – Nekem tizenhárom éves
koromban olyan vörhenyem volt, hogy egy évig senyvedtem belé. Mindenki
azt hitte, hogy az utóbajok előbb-utóbb el fognak pusztítani. Aztán
egyszerre úgy megnyúltam és olyan erős lettem, mint egy fiatal jegenye.
És elmondta a betegsége egész történetét.
Később is folyton az öregasszony vitte a szót, azoknak az élénkségével
és örömével, a kik ritkán látnak idegen embert, pedig szeretik a
társaságot.
A gyerekek rendre kiszökdöstek s a nagymama még egyre beszélt.
Csupa nagyon régi történetet emlegetett. Olyanokról, a kik már
réges-régen meghaltak; olyanokról, a kiket senki se ismert.
És mindjobban belemelegedett az emlékezésbe. Elbeszélte, hogyan is volt
hát, mikor azon a hires farsangon bemutattak neki egy barna fiut, a
Hofmann Károlyt…
– Tudja, Skultéty úr, nem csak én mondom, mindenki mondta, hogy abban az
időben Hofmann Károly volt a legdaliásabb legény az egész Hevesben. És
sok szemrevaló kis leány volt azon a megyebálon, sok szemrevaló kis
leány…
Ó, Hofmann úr még most is élénken emlékezett arra a sudár jegenyére! És
az, a mit látott, nagyon szorongatta a szivét. Attól félt, hogy
kicsordul a könnye.
Hét óra tájban egyszerre csak fölállott és az órájára nézett.
– Nem maradtok itt legalább holnap délig? – kérdezte a sógorasszony
halkan, egy kissé meglepődve. – Kétszerannyi szobát adhatok, mint a
mennyire szükségetek van. És annyi idő multán!… Legalább vacsorálj
velünk!
– Nem, köszönöm. Vissza kell mennem a gyorsvonattal. Korán reggel dolgom
van.
Pedig nem úgy tervelte.

III.
Mialatt a vonat visszafelé robogott velük, Hofmann úr elmélázott.
Kis lányai, vele szemben, élénken beszélgettek, de – mint rendhez
szoktatott gyermekekhez illik – csak suttogva, hogy az apjukat ne
zavarják.
A két kis elhagyatottnak, a kik máskor az egész napon át egy kisasszony
meg a cselédek társaságára voltak utalva, ez a kirándulás nagy esemény
volt.
Kertben játszottak, más gyerekekkel!
És kipirultan kérődztek a délután apró élményein.
Hofmann úr elnézte őket.
Mintha két kis idegent látott volna. Mintha most látná őket először.
Csak most vette észre sovány arczocskáik egyes, finom vonalait. Az
egyikben egy mozdulatot, a mely hirtelen az eltemetett asszonyra
emlékeztette, a másikon egy vonást, a melyben önmagára ismert.
És eszébe jutott:
Hát hogyne látná őket idegeneknek, mikor neki csakugyan idegenek!
Az övéi, de akár csak a más gyermekei volnának!
Hiszen egész nap nem látja őket!
Nap-nap után múlik, és az egyik nap olyan, mint a másik. Mindegyik nap
egyforma, mert ő egyformán nincs velük. Nincs otthon reggeltől estig,
egész nap nincs otthon, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra
soha!
Csak estefelé láthatja őket, sebtében, szórakozottan, a mikor a
fáradtság, a gond, az aggodalom, a jövő olyan idegessé teszi!
Mert pénzt kellett keresnie.
Aztán megint arra az asszonyra gondolt, a kit Romániában ismert meg és
Romániában hagyott.
Majdnem tizenöt esztendeig élt vele, és az is idegen maradt neki,
örökre!
Azzal is úgy volt; nap nap után, év év után mult, és minden nap, minden
év egyforma volt, reggeltől estig egyforma.
Azt se látta egész nap. Már kora reggel dologhoz kellett látnia, mint az
aranyásónak; és csak este tért meg hozzá, rövid suttogásra.
Évről-évre halasztotta, hogy majd, majd másképpen fognak élni. Addig
halasztotta, míg az asszony hamarább elmult, mint az az idő, a mely után
a »majd« következik.
Csaknem tizenöt évig élt vele; és e hosszu idő után olyan idegen maradt
neki örökre, hogy ebben a perczben, a föleszmélésnek, a magábaszállásnak
ebben a rémes perczében, nem tudja, mit gondoljon róla.
Vajjon olyan asszony volt-e, mint sok más, a ki titokban kárpótlást
szerez magának?
Vagy egyszerüen mártir volt?
Hamarjában nem birta elhatározni, hogy e közül a kettő közül melyik
tudat volna a keservesebbik.
Mégis csak azt a gondolatot választotta, hogy: igen, mártir volt
szegény! – és bocsánatot kért az emlékétől, hogy egy pillanatig
kételkedett benne.
De hát miért kellett tizenöt évi mártiromságot szenvednie ennek a
szegény, szegény teremtésnek?
Mert ő rabszolga. Mert neki pénzt kellett keresnie.
És ime, az örök történet még egyre ismétlődik.
Most a gyermekei vannak soron.
Hiszen nap nap után múlik és alig látja őket.
Istenem, micsoda életet élt! Pedig már a vége felé botorkál.
Családos ember volt és még csak nem is ismerte igazán a családját.
Az ötvenedik esztendejében jár és még nem élt.
Csak pénzt keresett. Csak túrta az orrával a földet.


A HAZUGSÁG ÖL.

I.
A vasúti állomás vendéglőjében tizenkét huszártiszt vacsorált. Kivülök
egy lélek sem volt a teremben. Az utolsó esti vonat már régen elment;
ilyenkor rendesen magukra maradtak.
Egyszerre fölpattant az ajtó, s két hölgy vonult a terembe: az egyik
egészen fiatal, a másik valamivel idősebb. A tisztek tekintete sortüzet
lövelt rájok. A fiatal igen csinosnak tünt fel.
Úgy látszott, nem lepi meg őket, hogy ennyi katonát találnak a teremben.
A feszélyezettség legcsekélyebb jele nélkül ültek le egy kisebb asztal
mellé. A fiatalabbik megzörgetett gyürűjével egy poharat, s nyugodtan
várakoztak, míg az egyik, kevésbbé álmos pinczér elővánszorgott.
– Mit lehet vacsorálni? – kérdezte a fiatal és csinos hölgy.
– Most már csak sonkát és tojást.
– Az is jó lesz. De főzzenek teát. Várjon csak. A tiroli határon
vagyunk, ugy-e?
– Igenis.
– Ez egy nagy csatlakozó állomás, mi?
A pinczér arczáról le lehetett olvasni a bámulatot, hogy van olyan
valaki is a világon, a ki még ezt se tudja.
– Igen, ez a déli vasút egyik legnagyobb állomása.
– De van egy másik ilyen nevü állomás is?
– A katonai megállóhely, innen tíz percznyire.
– A kik a várba mennek, ott szállnak ki, mi?
– Igen.
– Azt hittem, a várban csak gyalogosok és tüzérek vannak.
– Nem, kérem. Van egy huszárezred is.
– Mikor indul az első vonat Bozenbe?
– Reggel fél ötkor.
– És Innsbruck felé?
– Fel háromkor.
– Jól van, most már mehet.
A tisztekben ekkor már lángolt az érdeklődés. Időközben alaposan
szemügyre vették a hölgyeket, s a szemle a fődologban nagyon kedvezően
ütött ki. A fiatalabbik határozottan igen csinos és érdekes asszony
volt; szép, eleven, okos szeme olyan szikrákat szórt, mint egy
elektromos gép. A másik legfeljebb nyolcz-tíz évvel lehetett idősebb, de
nem lehetett a nénje, mert egy cseppet se hasonlítottak egymásra. A
csinos asszonyka feketehaju volt és egészséges arczszinü, az idősebb
világos szőke és fehérarczu. Azonkívül a fiatalabbik intézkedéséből és
hangjából valamelyes rangkülönbség érzett ki, de ez, meglehet, csak az
ifjuság és szépség tudatos felsőbbsége volt.
Hogy milyen rangot foglalnak el a nagyvilágban: még nehezebb volt
kitalálni. Lehettek egészen úri, s lehettek félig úri hölgyek is;
lehettek olyanok, a kik jól születtek, s jól mentek férjhez, de lehettek
olyanok is, a kik sehogyse születtek és sehogyse mentek férjhez. Erre
nézve az öltözetük meg a viselkedésük nem nyujtott kielégítő
felvilágosítást. Nagyon egyszerü porköpönyegben léptek a terembe, s egy
perczczel később kitünt, hogy a porköpönyeg alatt hasonló egyszerü
útiruha rejtőzött: nyári blúz, bőrőv s kitünő angol szövetből készült,
de meglehetősen közönséges szoknya. A fiatalabbik olyan utazósapkát
viselt, a milyet többnyire csak férfiak hordanak. Mindebből nem igen
volt mit következtetni; a jobbmóduak utazóruhái közt nincs nagy
különbség. A viselkedésükhöz nem fért kifogás; de ki nem látott akárhány
hölgyet, a ki elrugta magától a társadalmi rendet s a ki mindamellett
épp oly jól viselkedik, mint az előkelő hölgyek?
Az a fesztelenség, melylyel a fiatalabbik, nyilván rájok való
tekintettel, a várról és a katonaság viszonyairól tudakozódott,
határozottan gyanusnak tetszett. Hasonló alkalmakkor az igazán úri
hölgyek kerülik a feltünést, nem keresik. De kaczér természetü hölgyek
minden társadalmi osztályban akadnak, s ez a fesztelenség lehetett
nyugodt természetesség is. Utóbb azonban a terhelő jelenségek egyre
szaporodtak. Az ifju hölgy a szemek folytonos sortüze közepett ugyancsak
állta a sarat. Nemcsak, hogy a legkisebb zavart se mutatta: határozottan
visszakaczérkodott. Egy főhadnagyot valósággal kitüntetett, de
figyelemre méltatta a tiszthelyettesek hódolatát is. Az attak éppen nem
hozta ki a sodrából, sőt mintha elemében érezte volna magát a a
harczvonal kartács-záporában.
– Mégis csak úri hölgyek – szólt halkan egy tiszthelyettes a mellette
ülő hadnagynak. – Tisztán hallottam, a mint arról beszéltek, hogy
automobilon jöttek idáig.
– Ebből semmi se következik – felelt a hadnagy. – Ma már tíz forintért
mindenki bérelhet automobilt.
– Sőt – szólt egy harmadik tiszt – ez az automobil fölötte gyanus. Ez az
automobil nekünk szólt. Mintha csak azt mondták volna: »Látjátok, kikkel
van dolgotok? Mi automobilon járunk, mert tehetjük.« Mondom, hogy
egészen közönséges dámák.
– Ugyan mióta van kifogásod az egészen közönséges dámák ellen? Láttalak
én már kevésbbé büszkén is!
– Nekem? Dehogy van kifogásom! Sőt ellenkezőleg.
De talán semmi se történt volna, s a hölgyek, a kik időközben nyugodtan
megvacsoráltak, tovább is békességben várhatták volna meg a vonatot, ha
véletlenül egy uj alak nem lép a terembe. Ez az uj alak egyik
czimborájuk volt, a kit a tisztek általános gaudiummal fogadtak.
– Nini, Rudolf! Te ugyan jókor jössz!
– Éppen egy óra. Hol jártál, kópé?
– No, csak ne részletezzétek a dolgot. Zsindely van a háztetőn. (A
hölgyeknek meg kellett érteniök, hogy ez nekik szólt.)
– Te, le ne ülj! Ülj egy másik asztalhoz.
– Miért?
– Mert éppen tizenketten vagyunk.
– És én volnék a tizenharmadik? Isten mentsen!
Szétnézett. Azonnal átlátta s föl akarta használni a helyzetet. Már ki
is szemelte magának azt a helyet, a hol éppen szemben lesz a hölgyekkel.
De megelőzték.
– Várj, helyet csinálok neked – szólt az a főhadnagy, a kit a
csinosabbik hölgy a tekintetével kitüntetett.
S nem várva feleletet, hirtelen fölkelt s odament a hölgyek asztalához.
Ott haptákba vágta magát és bemutatkozott:
– Viktor von Dernőy, Oberlieutenant.
A fiatalabbik hölgy barátságosan biczczentett; az idősebb egy kissé
elmosolyodott.
– Bocsássa meg, nagyságos asszonyom, azt a merészséget, hogy ide jöttem
és bátor voltam bemutatkozni. A világért se akarnék terhükre lenni, és
ha ez a lépésem tolakodásnak tünnék fel, csak arra kérem, legyenek
kegyesek megengedni, hogy pár szóval kimenthessem magam.
– Kérem, éppenséggel nincs terhünkre – felelt a fiatal hölgy komolyan. –
Foglaljon helyet.
– Akkor a szerencsém – folytatta Viktor von Dernőy, egy oktávával
barátságosabban – nagyobb, mint reméltem. Meg akartam menteni a mi
ujonnan érkezett jó pajtásunkat attól, hogy a tizenhármas szám babonája
miatt lemondani kényszerüljön szokott társaságáról, s azt gondoltam,
hogy talán nem bántom meg a hölgyeket, ha elmondom, milyen szerencse,
milyen megtiszteltetés, milyen boldogság volna asztalunkra nézve, ha
megengednék…
– Hogy az urak ide jöjjenek? De kedves von Dernőy, önt a társaság nem
bízta meg ennek az óhajtásnak az előterjesztésével, s meglehet, hogy az
urak maguk közt jobban töltenék el az időt.
– Az igazat megvallva, nagyságos asszonyom, én ebben a pillanatban már
kész vagyok elárulni, cserben hagyni, s örökre elfelejteni összes
tiszttársaimat. Mert végre is nem tagadhatom le, hogy főképpen az önzés
dolgozott bennem, és most már, hogy egészen őszinte legyek, egy cseppet
se törődöm velök. Ők ugyan holnap egyszerüen meg fognak ölni…
– De én nem akarom, hogy önt megöljék. Ha tehát úgy gondolja, hogy
kedvök volna, a mi társaságunkhoz csatlakozni, kérdezze meg tőlük. Mi
szívesen látjuk őket.
Viktor von Dernőy felállt, s czimborái felé indulva kijelentette:
– Uraim! Ő nagyságaik megengedik, hogy bemutassam önöket.
Háromszoros hurrá volt a felelet. Az asztaltársaság »mint egy ember«
nagy robajjal kelt föl helyéből. Aztán sorjában jelentkeztek, s Dernőy a
rangjok szerint, rendre bemutatta őket.
A föllármázott pinczérek ekközben hozzátoltak ő nagyságaik asztalához
két kisebb asztalt, s az egész társaság elhelyezkedett a hölgyek körül.
Egyik tiszt, az ismert, már kissé ósdi finomsággal, a feltünést a
titokzatosságig kerülve, rendelkezett, hogy pezsgőt hozzanak.
A csinos hölgy ezalatt elmondta, hogy a bozeni vonatot várják, s hogy
Meránba utaznak. Elmondta azt is, hogy nem vasúton, hanem automobilon
jöttek idáig, de a töff-töff-jökkel valami baj történt, s azért
programmot változtattak. Arról, hogy kicsodák, hol laknak állandóan,
honnan jöttek, milyen társaságban élnek, nem beszélt egy szót se. Arról
se, hogy rokona-e a másik. Úgy látszott, nem rokonok.
– Bár el voltunk készülve rá – szólt Dernőyhez, a ki egyre fokozódó
érdeklődéssel hallgatta – s bele is nyugodtunk már, hogy a balesetünk
következtében ébren kell töltenünk az éjszakát, eleinte nagyon
boszankodtunk, mikor megtudtuk, hogy reggeli félötig kell itt
várakoznunk. De ilyen jó társaságban gyorsan múlik az idő, s remélem,
addig nem hagynak magunkra?
Most már a Dernőy szeme is ugyancsak szikrázott. S a mint közelebbről
figyelmesebben nézhette a mellette levő csinos arczocskát, egy ujabb
gondolat kezdett motoszkálni a fejében. Az, hogy ő valahonnan nagyon jól
ismeri ezt a csinos arczot. A hangja ugyan nem tűnt fel ismerősnek, de
minél inkább múlt az idő, s minél többet beszélgettek, Dernőy egyre
erősebben hitte, hogy ő ezzel a hölgygyel már találkozott valahol.
Se illetlen, se tapintatlan nem akart lenni, s azért csak olyan
kérdéseket intézett hozzá, a melyekkel mindössze azt óhajtotta megtudni:
járt-e a nagyságos asszony itt vagy ott, megfordult-e, töltött-e
hosszabb időt olyan helyeken, a hová őt a legtöbb emlék fűzte. Néha
egy-egy homályos czélzást is tett ő nagysága lakóhelyére és családi
körülményeire. Ő nagysága azonban nagy ügyességgel tudott kitérni a
felelet elől, s mindössze annyit árult el, hogy valóban megfordult
azokon a helyeken, a melyeket Dernőy említett. Jól ismerte az egész
monarkiát, sőt egész Európát, de ennél többet Dernőy egy óra multán se
tudott belőle kicsikarni.
A szőke hölgyet már erősebben ostromolta kérdésekkel a környezete, de
hasztalan; a szőke hölgy még zárkozottabb volt, mint a másik. Minden
kiváncsi kérdésre elmosolyodott, de vagy tréfával ütötte el a dolgot,
vagy csak annyit felelt:
– Ezt nem árulhatom el.
A hogy a pezsgőt elhozták, a csinos asszonyka kijelentette, hogy nem
szereti ezt az italt.
– Azért a maguk kedvéért megiszom egy pohárral.
De megivott nemcsak egy, hanem egy-két-kilencz pohárral, s ezzel a
bevezető nyilatkozat minden hitelét elvesztette. Vagy másfélórai
barátkozás után a tiszti koponyák alatt az a nézet vált általánossá,
hogy két kalandra szomjas asszonynyal van dolguk, a kik azért járnak
együtt, hogy férjeik előtt egymással takarózhassanak. A tiszthelyettesek
bankár-feleségeknek nézték őket; az idősebbek úgy vélték, hogy a férjek
csak utazó ügynökök.
Egyetlenegyet nem tudtak megérteni: azt a titokzatosságot, melyhez a
hölgyek a legélénkebb poharazás közepett is makacsul ragaszkodtak. Csak
nem képzelik talán, hogy a tisztek elmondhatják ezt a kalandot az utazó
ügynököknek?!
Dernőy volt az egyetlen, a ki sehogyse tudta elvégezni magában, hogy mit
gondoljon róluk. Minél tovább nézte a mellette űlő hölgyet, annál
bizonyosabb volt benne, hogy ez az arcz valahonnan ismerős előtte. De
hiába tépelődött, emlékezete csak nem akart segítségére jönni.
– Milyen rossz fejem van! – tünődött. – Pedig, ki tudja, talán nagyon is
közelről ismerem?! Meglehet, egyike azoknak, a kikkel egy napig nagy
barátságban vagyunk, s a kikkel annál szebb órákat töltünk, mert rögtön
szét kell válnunk, hogy aztán két hét mulva teljesen elfelejtsük őket?!