Furcsa emberek: Elbeszélések - 10

puszta rágalom. Egy kicsit megsajnáltam. Micsoda élete lehet,
szegénynek! Trónolni a table d’hôte-nál s várni az ismeretlent, a ki
majdan a hôtel-számlát ki fogja fizetni! Tolsztojt fejtegetni, s
ekközben, ahányszor az ajtó nyílik, azzal a gondolattal tekinteni minden
ujonnan belépő idegen alakra:
– Talán ez az!
* * *
Mialatt végiglapoztam az összes bécsi ujságokat s közben elvégeztem
magamban, hogy nem megyek át Arcóba, hanem Rivában várom meg az estét,
Achille a vendéglős kis fekete kutyáját nyomorgatta.
Egyszerre elunta ezt a játékot és oda jött hozzám.
– Honnan való ön, uram? – kérdezte minden bevezetés nélkül.
Elmosolyodtam. Achille nagy fesztelenséggel járt-kelt az ebédlőben és az
olvasószobában, mindenkivel parolázott, mint azok a gyerekek, a kik
mindig sok embert látnak maguk körül, s nagy hangon beszélt, mint a
mamája. Néha, ha a szép szőke asszony nem látta, a hôtel tónusához éppen
nem illő pajkosságokat engedett meg magának, a miért a pinczérek sokszor
letorkolták, s különösen egy szőke, kövér sörhordó fiú gyakran
megleczkéztette, halk, szinte fenyegető hangon:
– Megint »ausgelassen« vagy?! Egyszer majd megjárod!
Főképpen a pinczérek nevelték szegényt.
Hogy Achille nem csupa tartózkodás, már ismeretes dolog volt előttem; de
mégis meglepett a konfidencziája.
– Hogy honnan való vagyok?… Magyarországból – feleltem.
Achille rám meresztette nagy fekete szemét.
– Európában van az? – kérdezte.
– Igen.
– Csudálom – szólt Achille.
– Mért?
– Mert még nem voltunk ott.
– Maguk már sokfelé jártak, ugy-e?
– Igen, megfordultunk már egy kissé mindenütt.
Achille a kontinens összes nagy vendéglőit ismerte, de mintha sohase
mozdult volna ki a vendéglők olvasószobáiból, a nevezetes épűleteket
sehol se látta. Ezer név volt a fejében, de semmire se emlékezett, csak
szobákra.
– Hol van a mama? – kérdeztem tőle.
– Gardonéba mentek ki a déli hajóval – felelte Achille. – Ő, Biffi úr,
meg Biffi úrnak a mamája; Kaiser úr is velük ment.
– S magát miért nem vitték el?
– Nem tudom.
De úgy látszott, természetesnek találta a dolgot; szokva lehetett hozzá.
Egy darabig beszélgettünk, aztán elbúcsúztam tőle.
– Isten áldja meg, Achille.
– Hová megy?
– Sétálni megyek a torbolei útra.
– Ó, uram, vigyen el magával! – rimánkodott, s olyan esdeklő pillantást
vetett rám, mint egy beteg kanári.
– Meg fog haragudni a mamája – szóltam. – Ha ő azt akarta, hogy maga ma
itthon maradjon, bizonynyal volt rá oka.
– Ó, a mamának az mindegy!
Magam is azt gondoltam s magammal vittem Achillet.
Igen nehéz séta volt. Achille minden pillanatban megállapodott s
kérdésekkel halmozott el. Minden egyes épületet külön-külön megszemlélt
s mindenüvé be akart menni. A hogy kiértünk a házak közül, még lassabban
haladtunk előre.
– Hadd szedjek virágot! – könyörgött. És attól fogva folyton félre
szaladgált az útról; összeszedett minden giz-gazt, a melyeket aztán
boldogan szorongatott a kezében.
– Mondja, uram, mi a neve ennek a virágnak?
A szembejövőket sorra megszólította, s jó félóráig tartott, míg elértünk
az erődítésekhez vivő szerpentin-útig.
– Itt meg kell fordulnunk – szóltam.
– Ó, menjünk még tovább! – ellenkezett Achille – menjünk fel a hegyre!
– Nem lehet, – feleltem, – ezen az úton már nem szabad járni. A hegyre
csak a katonák mehetnek föl, más nem.
– Én is katona leszek – szólt Achille – s akkor oda megyek, a hová
akarok.
Nem magyaráztam meg neki, hogy a függetlenséget rossz helyen keresi. Ő
se vitatkozott tovább; respektálta, a mi »nem szabad«.
A hogy megfordultunk, Achille megpillantotta a Giumellát s rajta a
Scalák gömbölyű tornyát.
– Ugy-e, ott lakunk, az alatt a torony alatt?
– Igen.
Elgondolkozott, s egy darabig békén hagyott. Tekintete elrévedezett a
hegyeken, melyek mintha kék gázfátyolt öltöttek volna magukra, s
egyszerre felsóhajtott:
– Ha még csónakázni is elvinne!…
Arra már nem voltam hajlandó.
– Csónakázni csak akkor szabad, – szóltam, – ha a mamája megengedi.
– Elvisz egyszer, ha a mama beleegyezik?
– Ha a mama beleegyezik, igen.
Nagy fekete szeme sugárzott az örömtől.
A mint lassan visszafelé koczogtunk, egyszerre észrevettem, hogy egy
szennyes kis olasz fiú szalad utánunk. Egy kis ibolyabokrétát
kínálgatott, mely éppen olyan piszkos volt, mint ő maga.
– Csak két soldi!…
Hogy ne galoppoztassam tovább, oda adtam a kivánt krajczárokat. Az
ibolyát nála akartam hagyni, de láttam, hogy Achille epedő pillantást
vet a kis bokrétára.
– Kell? – kérdeztem tőle.
– Istenem, milyen jó ön! – szólt Achille meghatottan.
Láttam az arczán, hogy mióta a világon van, most kap először valami
ajándékot.
Mire a vasúti sínekhez értünk, már igen lassan haladtunk. Achillet
elfárasztotta a szokatlanul nagy séta; álmosnak látszott.
Egyszerre a sorompó közelében észrevett valamit a földön. Oda szaladt,
hogy megfogja; a valami azonban hirtelen felszállt a földről s elröpült.
Egy beteg madár volt, alighanem veréb.
Achille bámulva nézett utána.
– Az állat elrepült! – dadogott meglepetésében. – Elrepült, mint egy
galamb!
– Veréb volt – szóltam, de nem értette, mit mondok. – Maga még sohase
látott verebet, Achille?
– De igen, egyszer már láttam egy ilyet. A vasútról. Azt hiszem, Rómába
mentünk akkor. Rómába vagy Amsterdamba, már nem emlékszem tisztán.


A KÖTÉLTÁNCZOS.

I.
A czirkusz tetőzetéről trapezek lógtak le, olyan magasságban, hogy az
embernek borsódzott a háta, ha arra gondolt: micsoda szédülés fogná el
azt, a kinek odafenn kellene ülnie, a legmagasabban lévő trapezek
valamelyikén, görcsösen szorongatva a trapez két kötelét, s perczekig
hiába várva, hogy mikor hozzák már a szabadító létrát?!… A trapezek
alatt és között könnyedén rezgő sodronyok girlandozták a tetőt; ezekhez
az alacsonyabbra lenyuló trapezről lehetett feljutni, a hová vonalnyi
vékonyságú s negyedkörben fölfelé kanyarodó út vezetett: az egyik oszlop
árboczrúdjáról a tetőzethez füződő kötél. A porond fölött a a
függőágyaknál nem sokkal szélesebb sodronyháló volt kifeszítve;
szerencsétlenség esetén ennek kellett felfognia a levegő tornászát, ha
ugyan a művész véletlenül beléje esik és nem csak közel hozzá, a
porondra.
A közönség izgatottan várta a mutatványt. Mi lehetne érdekesebb, az
idegeket kellemesebben, erősebben ostorozó valami, mint: látni, hogyan
küzd egy hozzánk hasonló nyomorult féreg hosszú perczeken át az
életéért, minden mozdulatával, izmainak minden rezdületével,
idegszálainak minden legcsekélyebb munkájával a halál ellen harczolva,
mert hiszen elég egy hibás, egy rosszul kiszámított mocczanás, egy
önkéntelen reflexmozdulat, csupán annyi izgatottság, a mennyi odalenn
mindenkit elfogott, és már kitöri a nyakát?! Páratlan izgalom ez, olyan
gyönyörűség, a melyet az ember az istenektől lopott; mert van-e valami,
a mi inkább isteni eredetű, mint kiváncsisággal nézni a nálunk
nyomorultabb embernek, a nálunk alsóbbrendű lénynek az életért való
kínos vergődését?!
Minden arczon a kéjes borzongás kifejezése ült.
Ha tudták volna, hogy ez a nyomorult ember, ez az alsóbb rendű lény, a
ki a halálveszedelmével mulattatja őket, hirtelen meg fog őrülni
odafenn, abban a pillanatban, a mikor teste egész súlyával himbálózik a
fejük felett, ott, a legmagasabb trapezen!

II.
A kötéltánczos megjelent és csókot intett a közönségnek.
A hagyományos illedelem kivánja így.
A közönség az úr. A levegő tornásza is a közönségből él, mint mindenki.
Ha nincs közönség, nincs kenyér. És ha a levegő tornásza akárhogyan
erőködik, ha kificzamítja a lábát, ha betöri az oldalbordáját, ha annyit
ugrándozik, hogy örökre nyomorékká teszi magát – akkor sincs kenyér.
– Isteni közönség, imádlak!… és csókolom a talpadat, mert eltartasz,
mint hű kutyádat! – ezt mondta a köteles formában eljátszott csók, a
melyet a hagyomány és a megszokás parancsolt rá.
Hanem ez volt az utolsó rendes mozdulata.
Mialatt felszökött az árboczra, véletlenül lepillantott a közönségre, a
mit még sohase tett, és meglátta a a feléje bámészkodó arczokon a kéjes
borzongás kifejezését, a mi még sohase tünt fel neki.
És mert az agya már nem volt rendben, ezt gondolta:
– Nini, hogyan lesik, vajjon nem töröm-e ki a nyakamat?! Vannak
közöttük, a kik szeretnék, ha véletlenül lezuhannék. Ilyet még nem
láttak. Vágyódnak rá, hogy az élményeik közé besorozhassanak egy ilyen
jelenetet is, először a szokatlan mulatságért, s aztán, mert szeretnék
elmondani, hogy láttak ilyet is.
Tökéletes nyugalommal, tökéletes biztonsággal haladt tova a nyaktörő
uton, úgy sétálva a sodronyon, mint más a bálteremben.
De míg máskor csak a mozdulataira ügyelt, most egyébre gondolt:
– Tulajdonképpen szemtelenség, hogy olyan nyugodtan ülnek a helyükön!
Mennyire bíznak az ügyességemben! Vakmerő koczkázattal számítanak a
művészetemre; egészen rám bízzák, hogy nem esem a nyakukba! Vagy talán
nem is az ügyességemre építenek, hanem abban bizakodnak, hogy éppen úgy
ragaszkodom az élethez, mint ők!
A megszokás egy biztos mozdulatával felkapott a legalsó trapezre és így
szólt magában:
– Pedig miért ragaszkodnám hozzá?!
Majd, a mint egy vakmerő lendülettel feljebb haladt a magasba, az alant
mozgolódó apró fejek láttára hirtelen úgy tetszett neki, mintha most az
egyszer odalenn hagyta volna egész szomoru életét, mintha madártávlatból
látná maga alatt ezt a szomoru életet, mintha innen a magasból egyszerre
átfogná a szeme az alant hagyott mult minden eseményét s mintha valami
kisértetes világosságnál egyszerre látná mindazt a sok rosszat, a mit
valaha a többi ember okozott neki. Ebben az egy perczben eszébe jutott
mindaz, a mit egy életen át a rosszlelkűségtől szenvedett, az a temérdek
rossz, a melylyel az egész világ keserítette meg az életét, abban az
időben, a mikor még egy-két kedves lényért élni szeretett volna.
Arra gondolt, hogy odalenn már nincsen senkije, a kit szeretne, és hogy
azoktól, a kik még élnek, nem várhat egyebet, csak azt, a mit eddig
köszönhetett nekik: a rosszat.
A tigrisszökésnek nevezett ugrással megkapta a legfelső trapezt és
fölpenderedett rá; a közönség tapsolt.
Az ismerős, gyűlölt hangra a levegő tornászán kitört az őrület. A
trapezen ülve, lenézett a tömegre, s abban a tébolyban, mely Néróból
ilyen szavakat csalt ki: »Bár minden rómainak csak egyetlenegy feje
volna, hogy egy csapással levághatnám!…« – morogni kezdett:
– Ha mindenkit agyon taposhatnék, a ki valaha tiport rajtam, a
nyakatokba ugornám!
Ebben a pillanatban, a hogy gyűlölködő tekintete végigfutott a tömegen,
az egyik páholyban egy magányosan ülő, vörös pofaszakállas urat
pillantott meg, a ki szinte hanyatt dőlve bámészkodott fel rá s látható
élvezettel szemlélte a mutatványt.
Megismerte ezt az urat s olyan furcsa ordítást hallatott, hogy alant az
istállószolgák összenéztek.

III.
Megismerte ezt az urat. Hogyne ismerte volna meg!
Ez az úr volt az, a ki egy emlékezetes téli napon kitette őket a
házából: őt és családját, a beteg feleségét meg a kis gyermekeit. Mi
köze volt hozzá, hogy ő családos ember és hogy a felesége beteg?! Mit
tartoztak rá szegény lakójának magánviszonyai?! Igaza volt ennek az
úrnak, mert ő akkor csakugyan nem tudta megfizetni a házbért, pedig már
egy féléve tartozott vele! A többi nem tartozott rá.
Milyen rég volt ez! Milyen nagy ideje, hogy se a felesége, se a
gyermekei nem élnek!
Nem csoda, hogy ez az úr nem is sejti, kit tisztel meg a figyelmével, és
hogy oly békésen dülöngél a székén!
A levegő tornásza lepattant ültőhelyéből, és a trapezbe fogózva,
hintálózni kezdett a szédítő magasságban.
– Az ugrás nehéz – szólt magában. – Először is nehéz kikerülnöm a hálót,
és minthogy nem ugorhatom egyenesen, különösen nehéz a czélt eltalálni.
Mindenesetre megkönnyíti a feladatot, hogy véletlenül senki sem ül a
czél közelében; hanem azért nagyon pontosan ki kell számítanom nemcsak
az útirányt, a lendületet is. Ez az úr odalenn nem szokott a biliárdon
olyan nehéz lökéseket csinálni, mint a milyen nehéz ez az ugrás. A
kartársaim közül senki se tudná az előttem lévő problémát megoldani;
magam se állottam még nehezebb feladattal szemben. Hanem azért
megcsinálom. Utóljára még megoldom a legnehezebbet, a mi a művészetemtől
telik.
Most már olyan szédítő sebességgel himbálózott a magasban, hogy az
emberek szorongani kezdtek. Egyszerre elkiáltotta magát:
– Go on!
S a következő pillanatban egy soha nem látott halálugrással lecsapott a
páholyban ülő úrra. Mire a rémület kiáltása kitört, a magányos néző és a
levegő tornásza nem volt két különböző ember, csak egyazon hústömeg.


A KOR VEZÉREI.

I.
– Mégis csak szegény ördögök vagyunk mi – szólt Pierpont Morgan
Carnegiehez – megtollasodott kalandorok, pénzes szegények (ha éppen azt
akarja, hogy pontosan szóljak), de alapjában véve szegény ördögök, a kik
nem azt teszik, a mit akarnak, hanem csak azt, a mit lehet! A temérdek
koldus azt hiszi, hogy a világ urai vagyunk; és annyi igaz, hogy sok
mindenünk van, a miről a hajdani nagyurak nem is álmodtak. De viszont
hiába áhitozunk arra, a mire a római császároknak nem kellett
áhitozniok, és semmi pénzen nem szerezhetjük meg azt, a mi egy
renaissance-kori apró zsarnoknak úgyszólván magától pottyant az ölébe. A
római császároknak, a renaissance apró zsarnokainak, később egyik-másik
franczia királynak: XIV. vagy XV. Lajosnak, vagy hogy még lejebb menjek,
a porosz Nagy Frigyesnek, vagy az orosz Katalin czárnőnek fütyülniök se
kellett azért a szerencséért, hogy tányérnyalóikúl tisztelhessék a kor
legkiválóbb szellemeit; ezt mi nem érhetjük el, akármennyit fütyülünk,
akármennyit kurjongatunk, nem érhetjük el semmi áldozattal, semmi áron,
még akkor se, ha a hiábavaló epeke. déstől meg is szakad a szivünk.
– Hja, ehhez nekünk nincsen elég pénzünk – felelt Carnegie – mert a kor
legkiválóbb szellemei mostanában már iszonyatosan követelők! Régente a
kor legkiválóbb szellemei hihetetlenül szerények voltak; Ovidiusnak,
Ariostonak, Molièrenek, Voltairenek, Diderotnak elég volt egy kis
csontot hajítani. De ma már!… Vehette észre, tisztelt barátom, hogy a
mai kornak fővonása, uralkodó vonása: a szertelen követelőzés. Nincs az
a munkás, ha éppen csak a csatornát tisztogatja is, a ki meg ne
követelje, hogy az ő munkáját tartsuk a közre nézve a legfontosabbnak,
és az ő életét a társadalomra nézve a legszükségesebbnek. És nincs az a
semmittevő, ha egyébre nem is alkalmas, csak a másokon való élősködésre,
vagy, ha minden lelkierejét összeszedi, a gyilkosságra, nincs az a
munkátalan, ha nem is tud mást termelni, mint bűzös, mérges nedvet, a
melyet a varangyéhoz hasonló ügyességgel lövell a többi ember képébe,
mondom, nincs az a tétlen – csakis magának hasznos – csavargó, a ki meg
ne követelje, hogy egy eljövendő szebb kor, egy a mainál jobb társadalom
fenséges lelkü apostolát tiszteljük benne. Vagy nézze a nőket, a kik ma
már nem tudják megbocsátani a férfiaknak, hogy ők is csak úgy
megöregednek és csak úgy meghalnak, mint a férfiak! Folytathatnám, de
nem folytatom. Csak annyit jegyzek meg, hogy mindezeknek, minden más
fajta embernek a meglehetősen általános szertelen követelőzése csupa
alázatos szerénység ahhoz a követelőzéshez képest, a melyet a kor kiváló
szellemeinél találunk. A kor kiváló szellemei nem érik be azzal, hogy
nekik a vesepecsenyéből jut ki, mig a legtöbben csak a fartőből kapnak,
nem is szólva azokról, a kiknek már nem jut hús, vagy éppen semmi se
jut: mindent maguknak követelnek, és mindazt megkövetelik, a miben csak
egy pár kiváltságos ember részesedhetik. Az a szivar kell nekik, a
melyet egyes-egyedül a portlandi herczeg számára készítenek, és
mindegyiknek saját használatára egy millió ilyen szivar kell, noha a
Vuelta Abajo ebből a fajta dohányból nem terem többet, mint a mennyit a
herczeg már lefoglalt. S az egész vonalon, mindenben ilyen követelők;
önzésük oly határtalan és telhetetlen, hogy egyik se ismer el más önzést
jogosnak, csak éppen a magáét. Hát hogyan lehetne szerencsénk
tányérnyalóinkul tisztelhetnünk őket?! Egyetlen egy napi ellátásukhoz
sem vagyunk mi elég gazdagok!
– Hanem – szólt Pierpont Morgan – ha ketten összeállanánk, mégis csak
meg lehetne szereznünk ezt a császári mulatságot. Egyesült erővel
összehozhatunk annyi pénzt, a mennyi feljogosít bennünket, hogy egy
estére meghívhassuk őket. Csak egy estére, és nem is minden kiváló
szellemet, csak éppen a kor vezéreit.
– Hát adjuk össze a pénzt – felelt Carnegie – és csináljunk magunknak
egy jó napot, a mikor néhány órára elhitethetjük magunkkal, hogy igazán
urak vagyunk!
– Kezet rá! – szólt Pierpont Morgan. – És ha úgy tetszik, forduljunk a
new-yorki »Felhővívó Társaság«-hoz. Ez a társaság az imádságtól kezdve a
koporsószegig, mindennel kereskedik a világon, a mivel csak kereskedni
lehet, és elintéz, berendez, kieszközöl, fölépít, megteremt mindent, a
mit egyátalán megcsinálni lehet, kezdve azon, hogy kiszíjja a lakásból a
port, egészen addig, hogy – ördögi gyorsasággal – nagyvárosokat fuj fel
a sivatagban.
– Helyes! – felelt Carnegie. – Megbízzuk a »Felhővívó«-t, hogy rendezzen
egy olyan tündéri ünnepélyt, a milyen még nem volt soha a világon, és
talán nem is lesz többé, legalább egy pár ezer évig…
– Olyat, a melynek a híre elhatoljon még a föld alá is…
– Hogy maga Szárdanapál is megforduljon a sirjában…
– És Balszázárt egy pillanatnyi életre keltse fel az ünnepély
trombitaszava, de az irigységtől menten úgy kirázza a hideg, hogy
visszahaljon belé…
– Elevenítse fel a »Felhővívó« az egész Ezeregyéjszakát, a mi soha se
volt, minden bülbül-madarastul, s legkivált azzal, a mi eddig soha se
létezett…
– Gyüjtse össze egy estére és egy éjszakára mindazt, a mi finomat és
drágát az emberi művelődés eddig megalkotott…
– Teremtse meg, váltsa valóra mindazt a szépet, a mit a kor legkiválóbb
szellemeinek buja képzelete kitalált vagy kitalálhatott volna…
– Rendezzük ezt az ünnepélyt májusban, a Como partján…
– Vagy egy gyönyörü nyári este, Svájcznak valamelyik csodaszép helyén…
mert csak Európáról lehet szó, hogy a kornak minél több vezető szellemét
üdvözölhessük körünkben…
– Térítsük meg mindegyik vendégünknek az útiköltségét! De pazarul ám!…
– És kárpótlásul az időveszteségükért, ajándékozzuk meg mindegyiket egy
csinos kis emlékkel… mondjuk: százezer dollárral!…
– Ez nem a legrosszabb pontja a tervnek. De valamiről ne felejtkezzünk
meg. A miből semmi pénzen nem szerezhetjük meg a legelső minőséget, azt
kolduljuk ki a tulajdonosoktól, vagy lopjuk el, ha másképpen nem
szerezhetjük meg…
– Szivart mindenesetre a portlanditól kérünk!

II.
Toll nem írhatja le azt a tündéri ünnepélyt, melyet a Pierpont Morgan és
Carnegie-szövetség, a Felhővívó Társaság boszorkányos leleményességének
segítségével, egy tavaszi holdvilágos éjszakán, a Como partján
rendezett. Ez az ünnepély valóságra váltotta az Ezeregyéjszaka minden
csodáját, bemutatta és élvezetül kínálta a túlfinomodott műveltség
minden uj vívmányát, megteremtette, kézzelfoghatóvá, leszakíthatóvá és
megizlelhetővé tette mindazt a szépet és jót, a mely eddig csak a kor
legkiválóbb szellemeinek a képzeletében élt.
Az ókori szobrász, mikor az emberfeletti fájdalmat kellett a kőben
kifejeznie, úgy segített magán, hogy elrejtette a néző elől a szenvedő
arczát, s a néző képzeletét lopta segítségül ahhoz, hogy – akármilyen
lehetetlen a feladat – műve azért még se maradjon tökéletlen. Mi is
kénytelenek vagyunk ehhez a művészi fogáshoz folyamodni, a mikor képet
kellene adnunk a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség ünnepélyéről. A
tollnak nincsen elég hatalma ahhoz, hogy vissza tudja tükrözni mindezt a
sok szint, tarkaságot, csillogást, ragyogást: az Ezeregyéjszaka csodás
világítását, a mai, holnapi, sőt holnaputáni műveltségnek a villamosság
titkainak meghódításával elővarázsolt minden tüzijátékát és a valósággá
változtatott gyönyörü képzelgések másvilági fényességét. Azért a szives
olvasó lelki gazdagságához kell folyamodnunk: képzelje el a legszebbet,
a mit csak el tud képzelni.
Nekünk e helyütt csupán a száraz tudósításra, a rideg adatok szófukar
felsorolására, a csupasz tények egyszerü megemlítésére kell
szorítkoznunk. Átlátva a hű kép megfestésének lehetetlenségét, meg kell
elégednünk a krónikás babéraival.
A meghívott vendégek közül a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség
ünnepélyén a következők jelentek meg:
Gurko Simon és Leontyev Arisztid, a nagy orosz elbeszélők, Arcangelo, a
nagy olasz regény- és drámairó, Stjernhjelm Arvid, a nagy svéd
elbeszélő, Darkmain, a világhirü amerikai humorista, Kate Lock, a nők
jogainak lánglelkü védelmezője, Colas, a kitünő franczia regényíró,
feleségével Millyvel, a nem kevésbbé kitünő írónővel, és Paulette
kisasszonynyal, az »Olympia« művésznőjével, mind a kettőjük
barátnőjével, továbbá a grófnéval, Millynek, a kitünő írónőnek,
kebelbarátjával – mert ezek négyen még a Pierpont Morgan és Carnegie
kedvéért se válhattak meg egymástól egyetlenegy estére sem – azután:
César Lebeau-Miroir, a nagy franczia szatirikus, Lars Wiking, a nagy
drámaíró, a szabad szerelem német apostola, feleségével, az ünnepelt
művésznővel, és végül az északi irodalomnak még egy kitünő képviselője:
maga a nagy Knout Handsome.
Szóval, ha a meghivottak közül csak kevesen szerencséltették a két
milliárdos házigazdát, a vendégkoszoru előkelősége tökéletesen pótolta a
sokaságot, mert látnivaló, hogy Pierpont Morgan és Carnegie a kor
vezérei közül éppen a legnevezetesebbeket, a legeredetibb szellemeket,
az uj ösvényt nyitókat, tisztelhették vendégeikül.
Hogy valóban a legkiválóbb szellemek tündököltek ezen a páratlan
ünnepélyen, a kor élén legelül haladók, a vezérszerepre a
leghivatottabbak, az igazán eredeti őstehetségek, a kiket semmiféle
iskolás szellem nem rontott meg: ezt semmi se tanusíthatja élénkebben,
mint Lebeau-Miroir Czézárnak az a nagy érdekességü – pár percznyi
számítás után bemutatott – statisztikai közlése, hogy a kilencz
férfivendég együttvéve az iskolában – úgy az elemi, mint a közép és a
felső iskolában – nem külön-külön, hanem összesen, mindössze hét és fél
osztályt végzett.
A krónikásnak még csak azt kell följegyeznie, hogy a vendégek
mindannyian kifogástalan esti öltözékben jelentek meg az ünnepélyen –
még a hölgyek is – egyedül Darkmain, a nagy amerikai humorista, jelent
meg úszónadrágban, a mely eredeti ötlet természetesen általános
derültséggel és tetszéssel találkozott.

III.
Carnegiet már régen megmarta az a tarantella, melynek csípésétől az írás
viszketege támad. Azóta a jobb sorsra érdemes milliárdos többféle
betegségben szenved: nemcsak könyvet ír, hanem naplót is.
A Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség tündéri ünnepélye után a
fogalmazást kedvelő Krőzus ezeket jegyezte fel a naplójába:
A vagyonszerzés éveiben második természetemmé vált, hogy valahányszor
egy nagyobb kiadást kellett teljesítenem, nem nyugodtam addig, mig
valami aprólékos hasznot nem csikartam ki attól a jókedvü embertől, a ki
fölvette a pénzt; az ilyen, örömében, mindig hajlandó valamicskét
engedni, és sok ilyen kis haszonból lesz a nagy haszon, a kövér haszon…
Erről a szokásomról azóta soha se tudtam végképpen letenni.
Most is, hogy ki kellett izzadni az Ezeregyéjszaka költségeit,
elhatároztam, hogy – ha már ennyi pénzt kell áldoznom egy ódivatu
szeszélyért – legalább némelyes erkölcsi hasznot szivattyúzok ki a
vendégeimből: hadd térüljön meg abból, a mi elvész a vámon, valami
kevés, igen kevés a réven.
Csináltattam egy olyan albumot, a milyen még nem volt a világon, a
végből, hogy ebbe a mesésen szép könyvbe gyüjtsem össze az erkölcsi
hasznot, s azután – az ünnepély estéjén – sorra megkérdeztem a
vendégeinktől:
– Mi volt életének legnagyobbszerü izgalma?
Az első, a kit megcsiphettem, Knout Handsome volt.
– Hogy mi volt életemnek legnagyobbszerü izgalma, már megírtam egy
elbeszélésemben – felelt a gyomor Homérosza, a kinél szebben még senki
sem írt az éhezésről és a jóllakásról. – Akkor éltem ezt át, a mikor
kalauz voltam a new-yorki földalatti vasúton. A történet egy kissé
hosszú és bonyodalmas; de szép, olvassa el. Most csak a magvát adom elő.
Tehát: kétfelől is megfizettek azért, hogy hunyjak szemet és a szabályok
ellenére tegyem lehetővé egy embernek a föld alatt való elrejtőzését. Én
azonnal átláttam a szitán. Kitaláltam, hogy az az ember, a ki
elrejtőzött, azért fizetett meg, mert rabolni akar, a másik pedig azért,
mert jól eltitkolt bosszúvágyból meg akarja ölni azt az elsőt. Az egyik
pénzt eltettem az egyik zsebembe, a másik pénzt a másikba… a fülemüle
jobbfelől is nekem fütyölt, balfelől is nekem fütyölt… és behunytam a
szememet, hallgatni a fülemüle zenéjét. A többit olvassa el az
elbeszélésemből. Elég az hozzá: életemnek legnagyobbszerü izgalmát akkor
éreztem, mikor villamos kocsim elnyisszantotta a föld alatt rejtőzködő
embernek a nyakát. A hogy a kocsit megállítottam, s a sín mellől
kiemeltem első megbízómnak a fejét, életem legnagyobbszerü
megilletődését éltem át: ebben a pillanatban teljesen átéreztem a
filozófia fenségét.
Másodszorra Gurko Simon mestert kérdeztem meg, hogy mi volt életének
legnagyobbszerü izgalma.
– Már megírtam egy elbeszélésemben – felelt a nagy orosz. – Csavargó
koromban történt. Négyen bujdokoltunk a rendőrök elől, négy jóbarát.
Egyikünknek volt egy kis pénze, valami sikerült kis betörésből. A hogy
egy roppant pusztaságnak a kellő közepére értünk és éppen éjszakai
pihenőre készültünk, a másik kettő félre hítt és arra akart rábeszélni,
hogy pénzes barátunkat álmában öljük meg, aztán vegyük el a pénzét. Én
természetesen nem fogadtam el az ajánlatot, de végig néztem, hogy másik
két czimborám hogyan öli meg alvó barátunkat, és a mikor, hogy el ne
áruljam őket, osztozásra szólítottak fel, elfogadtam a rám eső részt,
hiszen a boldogultnak már úgy se kellett semmi. A hogy a pénzt a
zsebembe csúsztatva, egy utolsó pillantással elbúcsúztam elköltözött
barátunktól, életemnek legnagyobbszerü izgalmát éltem át: ebben a
pillanatban teljesen átéreztem a megfigyelés fenségét.
Fölkerestem a másik oroszt is. Leontyev Arisztid, rövid tünődés után így
felelt a kérdésemre:
– Már megírtam egy elbeszélésemben. Egyszer, véletlenül, észrevétlen
tanúja voltam annak, hogy egy ember lopott. A tolvajt gyanusítani
kezdték, és ez, nem sejtve, hogy van valaki, a ki rá bizonyíthatná a
tolvajlást, vakmerően tagadott mindent, majd a sértődöttet játszotta,
felháborodva azon, hogy őt ilyesmivel gyanusíthatják. Én természetesen
nem szóltam egy szót sem. A történet vége az, hogy a tolvajtól
bocsánatot kértek. Nos, mikor a tolvaj megvetően mérve végig
megszégyenült vádlóit, diadalmasan távozott, olyan nagyszerü izgalmat
éreztem, mint azóta soha. Ebben a pillanatban teljesen átértettem annak
a magasztos lépésnek a fenségét, a mikor a védtelen egyes fellázad az
ellen a hitvány érdekszövetkezet ellen, a melyet társadalomnak nevezünk.
Leontyevvel sétálgatva, a vendégek egy kisebb csoportjához érkeztem, a
mely Stjernhjelm Arvidot, a nagy svédet hallgatta.
A nagy svéd azzal szórakoztatta ezt a kisebb társaságot, hogy
elbeszélte, milyen változatosan különböző módokon csalta meg őt mind az
öt elvált felesége.
Mindegyiknek éppen tizenkét ravasz fogása volt erre a czélra, és
mindegyiknek más-más tizenkettő. A nagy alkotót tehát nem kevesebb, mint
hatvan különböző módon csalták meg.
Paulette kisasszony, az »Olympia« művésznője, olyan áhitatosan hallgatta
a mestert, a hogyan a jobb részt választó Mária hallgathatta Krisztust.
Én is végig hallgattam, de aztán megkérdeztem tőle, hogy ezek közül a
rendkivül érdekes élmények közül melyik nyujtotta neki a legnagyobbszerü
izgalmat?
– Már megírtam egy regényemben – felelt a nagy svéd. – Egyik feleségem
olyan aljas módon csalt meg, hogy a dolgot a körülöttem lévő díszes