Furcsa emberek: Elbeszélések - 09

  hogy megtudja, miképpen kell a különböző szerkezeteket elrontani.
  Azoknak az egyenes leszármazója volt, a kik a régi világban főképpen
  macskafojtogatással, madártojásszedéssel és fészek-pusztítással
  foglalkoztak; de haladt a korral, nem pályázott ilyen csekélységekre,
  hanem abban lelte örömét, ha megríkathatta a gyermekeket, s ha a nagyok
  káromkodva bottal ütötték a nyomát. A legnagyobb vágya, ábrándja,
  eszménye az volt, hogy egy szép napon alkalma nyíljék
  automobil-balesetet idézni elő.
  A merre elvonúlt hűséges tanítványaival, annyi kár támadt a nyomukban,
  mintha sáskák jártak volna arra.
  Ez a szép fegyverbarátság csak egyetlenegyszer állott ki némi
  megpróbáltatást. Kevés híjja volt, hogy ekkor örökre fel nem bomlott,
  mert a két Dunay-fiú között, váratlanúl, engesztelhetetlennek látszó
  testvérháború ütött ki, de az Olgyai Gyula salamoni bölcseségének végre
  is sikerült elsimítani az ellentéteket.
  Ezen a napon fürödni rándultak ki.
  A fürdésben nagy élvezetet találtak. A lubiczkolás magában véve is
  kellemes érzést szerzett a testüknek, de a főgyönyörűséget abban lelték,
  hogy a folyónak azon a helyén ugráltak be a vízbe, a hol a fürdés tilos
  és veszedelmes volt. Ez megszázszorozta az élvezetüket.
  Csak egy nem tetszett nekik a fürdésben. Az, hogy tiszták lettek a
  víztől.
  De ezen is tudtak segíteni. A fürdés után besározták vagy beiszapolták
  magukat és így szárítkoztak meg a napon. Úgy, hogy mégis csak
  eltüntették magukról az egyetlen valamit, a mi netalán a felsőbbség
  helyeslésével találkozhatott volna.
  Ama bizonyos napon a kisebbik Dunay-fiúnak egy fényes ötlete támadt.
  A folyó partján egy eldobott ujságpéldányt pillantott meg, a mely még
  nedves volt a nyomdafestéktől. Ha a nyomdafestékkel mázolják be a
  testüket, ez többet ér minden sárnál és iszapnál. Az eszme általános
  tetszéssel találkozott.
  De a nagyobbik Dunay-fiú, a ki elsőnek akarta végrehajtani a
  tisztaságtól mentesítő műveletet, előbb belepillantott az ujságba, s
  egyszerre így kiáltott fel, az öcscse felé fordúlva:
  – Na, itt megadják az apádnak!
  – Mi az? Mi van az apámmal? – kérdezte a kisebbik Dunay-fiú.
  – Az van benne… hahaha!… hogy az apád, nagyságos Honti-Peéry Ottmár
  képviselő úr tegnap beszédet akart mondani az országgyűlésen, de
  kinevették, lehurrogták, majdnem kidobták, hahaha!… És az ujságban még
  az van, hogy ez azért volt, mert igen szemteleneket és ostobákat
  beszélt!
  – Akkor az az ujság szemtelen és ostoba – felelt a kisebbik Dunay-fiú –
  és az is szemtelen és ostoba, a ki olvassa!
  – De máskor is ez van róla az ujságban, mert az apádnak mindig jár a
  szája és mindig butákat mond. És ha te nem hiszed el az ujságnak, hát én
  mondom neked, hogy az apád egyszerűen egy felfújt hólyag!
  A kisebbik Dunay-fiú felfortyant.
  – Ez olyan szamár beszéd, mint a ki mondja. És már az sem jól van az
  ujságban, hogy a nagyságos képviselő úr, mert az én apám méltóságos
  Honti-Peéry Ottmár úr, császári és királyi kamarás. Aztán tudd meg, hogy
  az én apám akkor beszél, a mikor akar, mert ő úr; és olyan nagy úr, hogy
  ő hozzá nem is jön fel az ilyen kutyaugatás.
  – Én meg azt mondom neked, hogy ő egy pöffeszkedő felfújt hólyag –
  ismételte szilárd meggyőződéssel a nagyobbik Dunay-fiú.
  A kisebbik dühbe gurúlt.
  – Te azt meg se tudod érteni, hogy az én apám milyen nagy úr, és nem is
  láttál egy olyat elevenen! Megmondjam neked, miért beszélsz így? Azért
  beszélsz így, mert a te apád csak egy csibész!
  – Csibész vagy magad – pattant fel a nagyobbik Dunay-fiú – és az apád
  sem egyéb, mert azért, hogy ő kamarás, vagy kukta, vagy akármi, előttem
  csak csibész marad, egy semmiházi, a ki nem is jön az én apámhoz, mert
  az én apám rangsorban a legelső művész Magyarországon! Te azt még nem is
  tudod felfogni, hogy kicsoda egy Pomázy György!
  – De fel tudom fogni, mert ő semmi egyéb, mint egy szeméten szedett, a
  kit azelőtt Pisztrángnak hívtak, egy komédiás, egy kókler, egy
  csepűrágó, egy kucséber, a ki abból él, hogy bakugrásokat mutat és
  azután tányéroz, szóval egy igazi csibész.
  Az a leleplezés, hogy Kálmán apját, a híres Pomázy Györgyöt, azelőtt
  Pisztrángnak hívták, azt czélozta, hogy Olgyai Gyulát megnevettesse és a
  maga pártjára hódítsa. De Olgyai Gyula ridegen semleges maradt. A
  testvérek viszálykodása egészen hidegen hagyta; mintha nem is hallgatott
  volna oda, nyugodtan kenegette magát azzal a nyomdafestékes
  ujságpéldánynyal, mely erre a szóharczra alkalmat adott.
  A vita egyre jobban elmérgesedett. Az igen kevéssé válogatott
  szitkozódások árjából egyre gyérebben bukkantak föl tárgyias érvek. Ezek
  abban merűltek ki, hogy Károly megvetéssel nyilatkozott Kálmán apjának
  kenyérkeresetéről s általában az egész művészi pályáról, Kálmán pedig
  kijelentette, hogy Károly apja egy »társadalmi here«, a ki egy hatost se
  tudna megkeresni, nemhogy olyan nagy jövedelemre tudna szert tenni, a
  milyen egy híres művésznek van, a ki a tehetségével szerzi a pénzt s nem
  kapja ajándékba.
  Aztán jól agyba-főbe verték egymást. Egyforma erősek voltak; egyiknek se
  tört le a dereka.
  Olgyai Gyula ebbe se avatkozott bele.
  Hanem mikor a testvérek jól kiverekedték magukat s egy kissé
  lecsillapúlva hozzá folyamodtak, hogy tegyen igazságot közöttük:
  melyiknek az apja különb ember? – végre megszólalt.
  Büszke volt rá, hogy bölcs ítéletet mond, és így döntött:
  – Az egyik eb, a másik kutya. De mindegy. Az ember nem válogathatja meg
  az apját. A ki jön. Örüljetek rajta, hogy jó anyátok van.
  Erre már mind a két Dunay-fiú elnevette magát.
  Olgyai Gyula eleinte nem értette ezt a nevetést. De a két fiú lassankint
  kimagyarázkodott, még pedig, minthogy legjelesebb barátjukkal,
  mintaképükkel tárgyaltak, teljes nyíltsággal. Kálmán nem tudta
  megbocsátani a mamájának, hogy elhagyott egy Pomázy Györgyöt és miért? –
  hogy barátságával ezt a Honti-Peéry Ottmárt tűntesse ki! Károly pedig
  azt nehezellette, hogy mamája nem tudta törvényessé tenni ezt a
  rendkívül becses összeköttetést. Akkor most ő is Honti-Peéry volna.
  Aztán a közlékenység odáig ragadta őket, hogy tüzetesebben is
  megbírálták a mamájukat. Részleteket mondtak el arról, a mit otthon
  láttak, s mialatt apró történeteiket rendre előadták, észrevétlenűl
  kibékűltek.
  A Murilló-angyalkák, a mai nevelés dísz-csemetéi, miután összevesztek
  azon, hogy melyiknek az apja a dicsőbb, a nagyobb, végre kiegyeztek és
  megegyeztek abban, hogy mind a ketten, egyértelműen, rosszat mondtak az
  édes mamájukról.
  
  
  A BŰVÖS ÉKSZEREK.
  
  I.
  Ametisztet, a tündért, egyszer nagyon sarokba szorította Kobalt, az
  óriás. A szabad szerelemről vitatkoztak. Kobalt úgy értette ezt, hogy
  neki minden nőt szabad szeretnie; Ametiszt pedig úgy, hogy ő szabadon
  választ, kit szeressen.
  A vita nagyon elfajult. Az óriás már-már egészen a hatalmába kerítette a
  tündért; a két kezét lelánczolta egy sziklához, és rettenetes dolgok
  történhettek volna, ha a tündér váratlanul segítséget nem kap.
  De a zajra két ember rohant elő a sűrűségből: egy ifjú szénégető meg a
  felesége. Már messziről hallották a tündér rémes acsarkodását; a
  megdöbbenés érzése fölkeltette a részvétüket, s a kíváncsiság szárnyat
  adott a jóakaratuknak.
  Városban kisebb lármára is összeszaladnak az emberek. Pedig a körutakon
  minduntalan történik valami kis esemény; míg az erdő mélyén lakó ember
  ritkán élvezheti egy kis balesetnek vagy egy kis botránynak az örömét.
  – Jó emberek, – kiáltozott a tündér, – csiklandozzátok meg ennek a
  betörőnek a talpát!
  A szénégető talán még most is tanakodnék, vajjon ki merjen-e kötni az
  óriással, de a fiatal asszony nem sokáig tünődött, hogy teljesítse-e a
  szorongatott tündér óhajtását. Az asszonyok könnyebben elvesztik a
  bátorságukat, de viszont hamarabb nekibátorodnak, mint a férfiak.
  És a közbelépés csodálatos eredménynyel járt.
  A hogy a szénégető felesége megcsiklandozta a sziklán térdelő óriás
  roppant talpát: az óriás egyszerre olyan kicsi lett, mint valami hegyi
  manó, és összeesett mint egy darab rongy.
  Csak a hangja maradt a régi, egyébként semmi se maradt az óriásból.
  Morogni kezdett, félelmetesen, fenyegetően… majd a hangja is elhalt,
  mint az eltávolodó vihar tompa dörgése. Aztán föltápászkodott a
  szikláról és szégyenkezve elsompolygott; a tündér csúfondáros, csengő
  nevetéssel kísérte.
  A szénégető most már nagy buzgalommal oldozta le a lánczot a tündér
  csuklójáról, és Ametiszt, kiszabadulva kényelmetlen helyzetéből, így
  hálálkodott:
  – Jó emberek, én csak egy szegény tündér vagyok; a hálát most csupán
  igérhetem. De ha egyelőre adósotok maradok, azért ne ítéljetek meg;
  részletekben pontosan le fogom róni a tartozásomat. Hiszen az erdő
  mélyén is tudnotok kell, hogy az egész világ berendezése a
  részletfizetés intézményén alapul.
  A szénégető felesége bizalmasan elmondta, hogy – noha nem a jutalomért
  tették, a mit tettek – bizony, nagyon fognak örülni a tündér
  pártfogásának, mert ő nemsokára egy uj lakót fog adni a világnak.
  – Ott leszek a keresztelőn – igérte a tündér. – És előre is megmondom,
  hogy nem kell komáról gondoskodnotok. A gyermeknek én leszek a
  keresztanyja; akár fiu lesz, akár leány.
  És a kellő időben csakugyan meg is jelent a szénégető kunyhójában. A
  derék szénégető már előre dörzsölgette a kezét, mert a kis fiúnak is
  örült, de még jobban örült annak, hogy az ünnepi alkalommal egy kis
  aprópénzt fog látni, a mi, bizony, csak elvétve kerül az erdőbe.
  Hanem a keresztanya így szólt:
  – Jó emberek, pénzt nem hoztam magammal, mert a mai világban már a
  tündéreknek sincs pénzük. De e helyett olyan ajándékot hoztam, a mely őt
  egész életére boldoggá teheti. Elhoztam neki a családi ékszereimet, a
  melyek még a nagyanyámról maradtak rám: ezt az aranyórát meg ezt a
  topázos gyűrűt. De ne tegyétek zálogba ezeket az ékszereket, és neki is,
  ha majd felnő, mondjátok meg, hogy jól őrízze meg ajándékomat, minden
  viszontagság között, mert ezek az ékszerek bűvös ékszerek. A ki ezeknek
  az ékszereknek a birtokában van, az soha se mondhat és soha se követhet
  el semmiféle ostobaságot, mert, ha ostobaságot készül mondani, az óra
  azonnal muzsikálni kezd és mindaddig szól, a míg gazdája az ostobaságot
  ki nem veri a fejéből, ha pedig ostobaságot akar elkövetni, a gyűrű
  rögtön megszorítja az ujját és mindaddig szorítja, a míg fel nem hagy a
  szándékával.
  A keresztelő után a tündér eltünt és a szénégetőpár nem győzött eléggé
  örvendezni a nagyszerű ajándéknak.
  A szénégető mindjárt fel is próbálta a bűvös ékszereket. Tudni
  óhajtotta, milyen érzést ad az, ha ilyen drágaságok ékesítik az embert.
  A zsebébe dugta az órát és felhúzta a gyűrűt, de alig hogy feldíszítette
  magát, az óra muzsikálni kezdett s egyre eszeveszettebben szólt, a gyűrű
  pedig úgy megszorította az ujját, hogy fájdalmában szinte felordított.
  Nagy ügygyel-bajjal lehúzta az ujjáról a gyűrűt s aztán az órát is
  sietve kitette az asztalra. De bele tartott egy pár perczbe, a míg a
  zenélő szerszám végképpen elcsendesedett.
  – Mire gondoltál, mit akartál tenni, szerencsétlen?! – kérdezte a
  felesége.
  – Arra gondoltam, – felelt a szénégető, a kinek az arcza még a szénpor
  alatt is majdnem fehérré vált az ijedtségtől, – hogy addig, a míg a fiú
  felnő, mégis csak zálogba kellene tenni ezeket az ékszereket, mert mi
  már csak megleszünk valahogy ostobán is. De látom, hogy ez túlságosan
  ostoba gondolat volt.
  – Addig, a míg a fiú felnő, – felelt az asszony – neked kell viselned az
  órát meg a gyűrűt. A mint láthatod, nagyon is rád fér, hogy legyen
  valami, a mi egy kis okosságra szoktasson.
  De ettől fogva az óra folyton muzsikált, a gyűrű pedig úgy szorongatta a
  szénégető ujját, hogy utóljára már nem bírta kiállani.
  Hát csak abban maradtak, hogy a bűvös ékszereket elzárják a ládafiába,
  addig az ideig, a míg a fiúnak az esze meg nem érik.
  
  II.
  A szénégető fiát – a ki keresztanyja óhajtására a Topáz nevet kapta –
  már tizenegy esztendős korában megbérmálták. A szénégető azért sürgette
  Topáznak az ájtatosságban való megerősítését, mert azt óhajtotta, hogy a
  tündér, a kiről már régen nem hallottak, az ünnepi alkalomra ujra
  jelentkezzék az ígért részletfizetéssel.
  A tündér elértette a szelíd czélzást és csakugyan megjelent. Ezúttal
  azonban már csak egy hosszú kolbászt hozott ajándékba, mert időközben
  Tündérországban is nagyon kedvezőtlenné vált a pénzpiacz helyzete s a
  rettenetes drágaság még a szebb világban lakókat is visszariasztotta
  minden túlságos költekezéstől.
  Hanem a szénégető jobban örült a kolbásznak, mint az első ajándéknak, a
  melyet nem lehetett megenni.
  Nagy vigasságra gerjedt, és apai hatalmánál fogva elrendelte, hogy
  Topáznak, a kit keresztanyja tiszteletére már a bérmálás reggelén
  felékesítettek a gyűrűvel és az aranyórával, ezentúl folytonosan
  viselnie kell a bűvös ékszereket, kivéve az alvás idejét, a mikor a
  legokosabb ember is bátran beszélhet bolondokat.
  – A kit megbérmáltak – okoskodott a szénégető – annak már eszének kell
  lennie. És ha a fiúnak már megvan a magához való esze, hát vigyázzon rá
  és ne veszítse el.
  Kiderült, hogy Topáznak csakugyan van már magához való esze, mert a
  keresztanyját szomorú mosolylyal fogadta, és hogy szégyenére ne váljon,
  egész nap nem szólt egy árva szót se.
  A bűvös ékszerek pedig láthatóan mindjárt megtették a hatásukat. Mert a
  bérmálást követő lakomán a szénégető betegre ette magát, s maga a tündér
  is megrontotta a gyomrát a kolbászszal, Topáz ellenben, aki óvatosságból
  nem evett, egészséges maradt. Éhes maradt, de egyszersmind egészséges.
  Ettől fogva Topáz soha se vált meg a bűvös ékszerektől.
  Tizenkét esztendős korában Topáz már nem hasonlított semmiféle más
  gyermekhez. Nem csavargott a többiekkel, nem mászott fel a fára, nem is
  esett le róla és nem lopta ki a madarak fészkéből a tojást. Már
  messziről meg lehetett ismerni szomoru mosolyáról.
  Még nem volt tizenhárom éves, a mikor már mindenkinek el kellett
  ismernie, hogy Topáz sokkal okosabb ember, mint az apja, sőt okosabb a
  legközelebb eső falu papjánál is. Mert ez a két ember, noha mindegyik
  elég vén volt arra, hogy már benőhetett volna a fejelágya, sok fejtörés
  és bölcs tanácskozás után azt sütötte ki, hogy Topáz nem léphet a
  szénégető pályára, hanem éljen meg az eszéből, ha már ilyen ritka szép
  okosságot mutat, – és Topáz, tudva, hogy úgyis hiábavaló volna,
  okosságból nem vitatkozott velük, hanem szomorú mosolylyal
  engedelmeskedett.
  
  III.
  – Topáz, gyere koczkázni! – hívták a pajtásai.
  Topáz nagyon szeretett volna koczkázni és már majdnem igent mondott. De
  a gyűrű megszorította az ujját.
  – Nem megyek, – felelt, – mert a ki koczkázik, az veszíthet. Sőt
  valószínű, hogy veszít, mert mindig sok aprópénz hull az asztal alá, és
  mindig több a vesztes, mind a nyerő.
  És csak nézte a többieket, a mint koczkáztak.
  Egypáran nyertek, többen veszítettek. Topáz természetesnek találta, hogy
  sokan veszítenek, és nem törődött a vesztőkkel. Csak a nyerőket látta.
  Milyen jókedvűek, hogyan ragyog a szemük!
  Irígyelte őket.
  – Topáz, gyere inni! – hívták a nyerők, és a vesztesek nemkülönben.
  Topáz nagyon szeretett volna inni és már megindult a pajtásaival. De a
  gyűrű megszorította az ujját.
  – Elkísérlek benneteket, – szólt, észbe kapva, – de nem iszom veletek.
  Nem akarok megrészegedni és nem akarom, hogy megfájduljon a fejem. A ki
  iszik, soha se tudja előre, hogy mikor issza el az eszét, s a részeg
  ember ostobaságokat csinál, a részeg ember garázda, a részeg ember
  csunyább, mint az állat.
  És csak nézte, hogy a többiek isznak.
  Néhányan leitták magukat a sárga földig és másnap egész estig nyögték a
  mulatságot. Mások egészen elveszítették az eszüket, kötekedni kezdtek
  vagy más ostobaságot csináltak, úgy, hogy napok kellettek hozzá, a míg
  ki tudtak gázolni abból a sok kellemetlenségből, a mit egy este
  szereztek maguknak.
  De voltak olyanok is, a kik nem rugtak be, csak fölélénkültek és még
  vidámabbak lettek, mint rendesen. Topáz elnézte őket. Milyen jókedvüek,
  hogyan csillog a szemük, hogyan ömlik ajkukról a tréfa, a mulatságos
  szó! A kellemes mámor pirosra festette az arczukat és folyton nevettek.
  Topáz csöndesen, előbb hallgatagon, utóbb egészen szótlanul szemlélgette
  őket, még jobban elkomolyodva, mint máskor. Irígyelte a mámorukat, a
  rózsás kedvüket, a szakadatlan mulatságukat.
  – Topáz, legalább danolj velünk! – szóltak hozzá egypáran.
  – A dal nem kerül pénzbe, – bíztatta valaki, egy kicsit csúfolkodva.
  Topáz nagyon szerette volna egyszer, legalább egyetlen egyszer, kedvére
  kimulatni magát és szívesen danolgatott volna a pajtásaival. Hiszen
  józanon is elmulathat az ember, ha csupa kellemes, vidám dologra gondol
  és átengedi magát a mások jókedvének. Még ahhoz is kedve lett volna,
  hogy akármilyen józan, időnkint el-elkurjantsa magát és már-már
  belebődült a nótába, de a hogy feltátotta a száját, a gyűrű egyet
  szorított az ujján.
  – Nem, – szólt magában, – ez nem volna okos. Ha velük danolok, engem is
  megbüntethetnek, csendháborítás czímén.
  Másnap aztán egész nap sajnálta, hogy tegnap nem danolt a többiekkel.
  Eleinte nehezen állotta meg, hogy bele ne másszon hol az egyik, hol a
  másik ostobaságba. De a gyűrű egyre jobban megszilárdította az
  erkölcsét.
  Olyankor aztán, ha arról hallott, hogy a mulatság micsoda bajba sodorta
  egyik vagy másik társát, nem győzte dícsérni a józanságát és áldani a
  gyűrű csodaerejét.
  Hanem azért még a bajba jutottakat is irígyelte egy kevéssé az
  élvezetükért.
  Később annyira hozzászokott a józansághoz, hogy a gyűrűnek már nem sok
  dolga volt.
  Egyszer azonban annyira beleszeretett egy szép kis leányba, addig-addig
  enyelgett vele, míg egy elragadó holdvilágos este, a májusi szellő
  ösztökélésére, az orgona-illattól egy kissé megmámorosodva, majdnem
  megcsókolta azt az eperszájat.
  A szép kis leány nem kapta félre az arczát, de a gyűrű akkorát szorított
  az ujján, hogy fájdalmában majdnem felkiáltott.
  – Nem, – szólt magában. – Nem engedi az okosság. El kellene vennem
  feleségül.
  És hirtelen hangját veszítve, az orrát szomorúan lehorgasztva,
  megrogygyant léptekkel kísérte haza az álmélkodó kis leányt, a ki nem
  tudta kitalálni, hogy mi lelte egyszerre Topáz úrfit.
  – Azért mégis okosan cselekedtem, – szólt magában otthon, – mert ez a
  kis lány vagy csalfa, hamis teremtés, a milyen igen sok van, vagy – a mi
  még rosszabb volna – ártatlan, jó lélek. Ha rossz kis leány, micsoda
  veszedelembe sodorhatott volna, ha mégis behálóz! – hogyha pedig jó kis
  lány, no, akkor meg egész bizonyosan el kellett volna vennem feleségül!
  Eh, tanúm a gyűrű, hogy józan, okos voltam!
  És miután ilyen fényesen bebizonyította magának, hogy rendkívül okosan
  cselekedett, majdnem sírva fakadt.
  A kis leány utóbb vigasztalódott mással.
  – Lám, mennyire igazam volt! – kiáltott fel Topáz, a mikor meghallotta,
  hogy szerelmese férjhez megy egy részeges kancsóhoz. – Lám, hogy csalfa,
  és hamis még a zúzája is! Megesküdtem volna, hogy én vagyok az, a kit
  szeret, s egy kis hijja volt, hogy el nem bolonditott!
  És ettől fogva még jobban sajnálta, hogy elhagyta a babáját.
  Utóljára aztán, hogy valamivel kárpótolja magát, erényt csinált magának
  a sok nélkülözésből.
  – Az életem egy kicsit unalmasnak látszik, az igaz, – vigasztalta magát,
  – de hát a józanság: az egészség, és az okosság: a tartós lelki béke.
  Nem értem, hogy azért a kis izgalomért, mámorért, jókedvért, azért a kis
  élvezetért vagy azért a kis örömért, hogyan mászhatnak bele a többiek
  annyi ostobaságba, hogyan szerezhetnek maguknak annyi bajt, hogyan
  pazarolhatják el sokan a jövőjüket, akárhányan az egészségüket, néhányan
  az egész életüket is!
  – Hazudsz! Mert érted őket! – süvített el a füle mellett egy hang, a
  gnómmá változtatott Kobalt bosszúálló hangja.
  Topáz nem akart igazat adni ennek az ingerkedő hangnak.
  De ha nem is értette a többieket, nagyon szívesen volt a többiek, a nála
  ostobábbak között. Nagyon szerette a társaságot, és minél kevésbbé
  viszonozták a többiek ezt a vonzalmat, annál inkább vágyódott a társaság
  után. Végre is a társaság örömét élvezni – olyan mulatság, a mely nem
  kerül pénzbe, nem árt az egészségnek, nem okoz bajokat, és, ha valaki
  okosan viselkedik, nem jár veszedelmekkel.
  A mint idővel egyre gyakrabban tűnt fel neki, milyen egyhangu az élete,
  és milyen sok az, a mije hiányzik – egyre jobban szomjazta a többiek
  társaságát.
  Néha, ha hozzájutott ehhez az egyetlen öröméhez, szinte mámorossá vált,
  s ilyenkor hamarosan ráragadt a többiek jókedve. Roppant kedve lett
  volna éppen olyan ostobaságokat mondani, a milyeneket a többiektől
  hallott, de a legtöbbször, mihelyt meg akart szólalni, az órája azonnal
  zenélni kezdett, hát csak elnyelte, a mit mondani akart.
  Egy darabig olyan gyakran szólalt meg a bűvös tanácsadó, hogy valaki nem
  állhatta meg és megmondta Topáznak:
  – Csapd már egyszer falhoz azt az átkozott muzsikáló órát!
  Topáz nem ezt a tanácsot fogadta meg, hanem az óráét.
  És ha sokszor jelent meg az emberek között, mindig csak keveset beszélt;
  azt is lassan mondta, félénken, bizonytalanul.
  Azért ridegnek találták és sorra elhidegedtek tőle a legtürelmesebb
  barátjai is.
  Mindenki tisztelte, becsülte, mindenki igen bölcs embernek tartotta, és
  mindenki utálta.
  Végre kinézték minden társaságból.
  
  IV.
  Topáz, a ki nem volt rossz fiú, egyszer, az ötvenedik születésenapján,
  meglátogatta öreg szüleit, ott, az erdő mélyén.
  Az öregek megelégedetten éldegéltek régi fészkükben és tökéletes lelki
  nyugalomban viselték éveiknek a terhét.
  Elég gyakran hallottak hírt a gyermekükről; Topáz segítette is őket
  azzal, a mire éppen szükségük volt; aggok voltak, de betegség nem
  sorvasztotta őket; és az erdő mélyén, távol az emberektől, tehettek
  bármi bolondot, a mi éppen jól esett nekik.
  Az öreg szénégető annyira visszaélt az ostobaságok elkövetésének
  tökéletes szabadságával, hogy a fiát megint csak azzal fogadta:
  – Annyi kolbászt ettem, hogy mozdúlni se tudok.
  És eldicsekedtek, hogy a tündér most is hűségesen küldözgeti a kolbászt.
  Néha, minthogy Tündérországban egyre nagyobb a drágaság, a kolbász egy
  kicsit rövidre sikerül, de elsején aztán kipótolja, ha a hónap végén
  kevesebbet küldött, és az még soha se történt meg, hogy elmulasztotta
  volna a részletfizetés napját.
  – Hej, az a tündér!… – tört ki Topázból a sokáig elfojtott keserűség.
  Ez a sóhajtás az öregasszonynak a szívébe nyilallott.
  Faggatni kezdte a fiát, és Topáz apránkint előhozakodott mindazzal, a mi
  a szívét nyomta.
  – Minek is avatkoztatok bele abba a dologba?!… – panaszolta fel régi
  keservét. – Nem volt se ingetek, se gallérotok!… Hagytátok volna, hadd
  végezzen az óriással, a hogy éppen tud.
  – Nem értelek – szólt az öreg asszony. – Elég nagyra neveltünk fel; már
  ötven esztendőske vagy. Az egészségedben nincs semmi hiány; az óra meg a
  gyűrű megóvtak minden bajtól. A városban élsz, minden földi jó közepett;
  és büszkén mondhatod el, a mit csak igen kevesen, hogy sohase követtél
  el semmiféle ostobaságot.
  – De nem éltem! – sóhajtott fel Topáz.
  A vén szénégető hamarabb megértette a fiát, mint az aggódó öregasszony
  és – ritka lélekjelenlétről nyujtva bizonyságot – azonnal visszatért egy
  régi, kedves eszméjéhez.
  – Tudod mit?! – szólt. – Tedd zálogba az órát meg a gyűrűt!
  – Igazad van – felelt a fiú. – Zálogba teszem őket csak azért, hogy
  végre-valahára békében hagyjanak.
  De még ki se mondta, és az óra már ujra muzsikálni kezdett. Olyan
  eszeveszetten muzsikált, hogy alig tudták elhallgattatni.
  – Nem, nem! – nyögte Topáz, hogy elcsendesítse. – Az órának van igaza!
  Én már nem kezdhetek uj életet! Én már nem tudnék a boldogító
  ostobaságokba bele tanulni! Én már nem lehetek meg ezek nélkül az
  átkozott tanácsadók nélkül!
  Az öregasszony csöndesen sírdogált.
  – Hanem egyet megmondok – folytatta Topáz – akárhogy lármázik is ez a
  gyalázatos óra és akárhogy szorongat is ez a pimasz gyűrü! Azt az egyet
  megmondom, hogy ha holnap az erdőben járva, véletlenül segítség-kiáltást
  hallok, és ebből megtudom, hogy keresztanyám szokása szerint megint
  kikezdett valami óriással… azt az egyet megmondom, hogy keresztanyám
  vegye elő minden asszonyi furfangját és segítsen magán, a hogy tud!…
  mert tőlem ugyan kiabálhat itéletnapig!
  
  
  ACHILLE.
  Aznap nagyon unatkoztam Rivában. Lekéstem a déli hajóról, a melylyel
  Desenzanóba akartam menni; másnap reggelig a tóparton kellett maradnom.
  Már a tizedik napja voltam ott, s Rivában tíz nap egy örökkévalóság.
  Azon tünődve, hogy mivel üssem agyon a délutánt, még két órakor is az
  ebédlőben ültem.
  A pinczéreken kívül már csak ketten voltunk az alacsony, szomorú
  helyiségben: én és Achille. Ez az Achille egy hat-hét esztendős, vézna
  fiúcska volt, a ki nem sok vizet zavart a table d’hôtenál, a kinek a
  nevét azonban a table d’hôte minden vendégének meg kellett tanulnia.
  Achille ugyanis, ebéd és vacsora idején, minduntalan elszökdösött az
  asztaltól, s ilyenkor szép, szőke mamája, abbahagyva sokszoros
  flirtelését, felcsattanó hangon utasította rendre:
  – Achille, mit keressz ott?!… Achille, gyere vissza azonnal!… Achille,
  viselkedjél tisztességesen!
  Ez a szép, szőke, nemzetközi asszony volt a table d’hôte lelke.
  Mindnyájunkat ő tartott szóval, s az alacsony, boltozatos terem néha
  féltizenegyig is visszhangzott a kaczagásától, melyet igen dallamosnak
  tarthatott. Nem volt minden elmésség nélkül, bár a műveltségét alighanem
  a Reise-Bibliothékákból merítette. Igen szerette csillogtatni a
  szellemét és irodalmi tájékozottságát; hamis gyémántokat viselt, s látni
  lehetett rajta, hogy boldog, ha igen előkelőnek nézik.
  Teli szépségén, melynek részleteit gondos, bár nagyon is feltünő
  öltözködése tökéletesen érvényre juttatta, minden férfinak megakadt a
  szeme. Nevető szemének csillogása, úgy hiszem, nem egy pofont szerzett a
  Rivában nászutazó fiatal férjeknek. A table d’hôte göthös bonvivantjai
  szabadon, nyiltan lelkesedtek érte; s mindig nagy udvar környékezte.
  Négy-öt nyelven beszélt folyékonyan; a kiejtése és a neve után itélve, a
  franczia Svájcz lehetett a hazája. De igazi hazája, otthona, egész
  világa: a table d’hôte volt.
  Mit keres ez az asszony Rivában? – kérdeztem magamtól, látva, hogy a
  vendégek jönnek-mennek, megszállanak s egy-két nap mulva elutaznak ki
  haza, ki Olaszországba, csak ő marad, mintha otthon volna a
  _Baviera_-ban? Mit keres éppen Rivában, mely, hiába kéklik előtte a
  Garda, voltaképpen bujósdi-játékra való hely, mert félreesik az
  Olaszországba vivő nagy útvonalak mindegyikétől?
  A szomszédom igen csúnya gyanúsítással felelt erre a kérdésemre.
  Szerinte, Desmaretsné asszony nem azért tartózkodik itt, mintha üdülni
  akarna, hanem mert pártfogót, jó barátot keres. Barátságot egy egész
  életre, esetleg felmondásra, sőt talán rövid időre. A vendéglőélet igen
  alkalmas erre a czélra; az ember válogathat az ismeretségekben.
  – S éppen ebben a kis fészekben lesné az ismeretségeket? – kérdeztem.
  – Miért ne? Pompás hely ez annak, a ki nem keresi éppen a piaczot. Az
  ember azt képzelné, hogy ez a szép szőke teremtés csak átutazóban van
  itt; hogy Olaszországba készül s útbaejtette a Gardát; hogy a
  visszavonúltságot keresi, s nincs egyéb szándéka, mint utazni, vagy
  üdülni. Ez a természetes föltevés igen megkönnyíti a dolgát. Különben
  látnivaló, hogy igen diszkrétül intézi az ügyeit s nem elégszik meg
  akárminő ismeretséggel. De válogathat tetszése szerint; télen és
  tavaszszal sok itt az idegen és mindenféle fajta.
  Mialatt a szomszédom ezeket suttogta, Desmaretsné Tolsztojról és a
  Kreutzer-szonátáról beszélgetett egy gerinczbajos festővel. Úgy találta,
  hogy Tolsztoj igen nagy író, de nem elég türelmes az emberek, s
  különösen az asszonyok gyöngéivel szemben. Látszik rajta, hogy
  kevesebbet élt, mint a mennyit gondolkozott.
  Véletlenül rám tekintett, s nem tudom miért, ebben a pillanatban azt az
  impressziót keltette bennem, hogy a mit a szomszédom suttogott, nem