Furcsa emberek: Elbeszélések - 12

_Páris_.
Tudakozódására, hogy Niggard-Greedy úr, a ki Marseillebe óhajt utazni,
lefoglalhat-e a vasuton egy első osztályu bérelt szakaszt abban az
esetben, ha magához veszi a saját és a »Déli Ujság« szerkesztőségének öt
darab első osztályu szabadjegyét? – sajnálattal kell értesítenem, hogy a
szabályzat ezt nem engedi meg.
Bérelt szakasz csak abban az esetben volna igénybe vehető, ha a hat
szabadjegynek mind a hat tulajdonosa valóban utaznék.
A P. L. M. vasuttársaság igazgatóságának megbizásából:
_a titkár_.

VII.
Szerkesztő úr!
Este tizkor utazom Marseillebe. Kilenczkor a szerkesztőségnek öt olyan
tagja, a kinek állandó vasuti szabadjegye van, várjon a pályaudvaron.
Ha másképpen nem foglalhatok le bérelt szakaszt: velem fognak utazni.
Nekem mindenáron bérelt szakasz kell. Ki akarok nyujtózkodni; aludni
akarok reggelig.
Ők majd künn fognak állni a folyosón.
_Niggard-Greedy_.

VIII.
Niggard-Greedy úrnak
_Páris_.
A közoktatásügyi miniszter úr megbizásából értesitem, hogy elfogadja az
ön ajánlatát s a levéltárért megadja a kivánt összeget. Elfogadja
továbbá a többi feltételt is, s az ajánlathoz fűzött kikötést az
államhatalom nevében szerződéssel fogja biztosítani.
Elég volt a mutatóul csatolt száz levél közül az első hatot elolvasnia s
már felismerte az ön oklevél-gyüjteményének kivételesen nagy pedagógiai
értékét.
A mikor erről értesítem, úgy az ő, mint a magam nevében, lelkesedéssel
üdvözlöm önt azért a nemes elhatározásáért, hogy ezt a nagy érdekességü
oklevélgyüjteményt nem vonta el a nyilvánosság elől, hanem közhasznu
tevékenységének egy örömünnepe alkalmával mindenkinek okulására
átengedte az emberiség közkincséül.
A miniszter helyett:
_az államtitkár_.


SÁRI ÉS VÁRY.

I.
Valaha régen, az operett fénykorában, néhány esztendőn át Sári és Váry
voltak az operett-királyok.
Az ő társasczégük szállította a szinházaknak a legvígabb,
legbolondosabb, leghatásosabb operett-szövegeket. A szinházigazgatók
csak velök dolgoztattak; a zeneszerzők közül csak annak volt
szerencséje, a ki tőlük szerezhetett szöveget.
Ők voltak a pompás, csengő, gyujtó hatású és mulatságosan furcsa
rímeknek a nagymesterei. Az ő tollukból ömlött a zengő szó a
legtökéletesebb könnyedséggel, a legédesebb lágysággal, a legtarkább
szinekben. Az ő csipkeruhás és mégis fátyolkönnyű verseik motoszkáltak
legtovább a néző fejében.
A zeneszerző néha ólomlábon járt, de az ő szavaik mindig utólérhetetlen
vígsággal és szédítő vakmerőséggel röpködtek, mint sok-sok ifjú fecske,
és köztük egy-egy pacsirta.
A mit mondtak, az csupa ötlet, kedvesség és finom gúny volt, a mely csak
az általános emberi gyöngeséget bántotta; csupa elmésség, szelid humor
és gráczia. Verseik meglepő fordulatossága jókedvet árasztott; tréfáik,
művészi köntösükben, gyönyörködtettek, szerte kalandoztatták a
képzeletet, és néha álmodozóvá tették a meglepett hallgatót.
Hanem rettenetesen illetlenek voltak.
Illetlenek voltak már akkor is, a mikor Charivari néven követték el első
pajkosságaikat az ujságok verses rovataiban. Illetlenségök növekedett,
mikor Sárira és Váryra magyarosodva első operettjükkel kopogtattak a
Siker kapuján. És végül, mikor a szinházigazgató urak, ezek a komoly,
szigorú üzletemberek (hallgatva arra a tanácsra, a melyet a közönség
kedvét lesve, legtitkoltabb énjüktől szereztek) rámutattak a
hivatalszobájuk falán olvasható jelmondatra: »Szerelem kell a népnek!« –
illetlenségök többé nem ismert határt.
Önmagukról megfelejtkezett mitológiai istennők, gyönyörű asszonyi
idomok, pogány szerelem, szoknyaráncz, trikó – efféle volt az, a miről
daloltak. A többit az elbeszélő már nem is írhatja le.
Mert – hej, huj, trallala, lárum! – bajos volna kinyomatni az a sok víg
bolondságot, a mit Sári és Váry összefirkáltak… noha valójában kissé
szomorú fiúk voltak.

II.
Egy nyári éjszakán Sári Endre ingujjra vetköződve ült egy szalmaszéken,
és csibukozott, a mikor Váry Béla félegy óra tájban benyitott a közös
szobába.
Csak éppen a tekintetükkel köszöntötték egymást, és sokáig nem szóltak
egy szót sem. Váry levetette a kabátját, megtömte kis angol pipáját
matróz-dohánynyal, rágyujtott, s aztán leemelt az ócska szekrény
tetejéről két poharat meg egy üveg szilvóriumot. Töltött magának is,
Sárinak is, a ki ezalatt valami paksamétát helyezett az asztalra,
felhajtották a pálinkát, ezt a műveletet, ijesztően gyors egymásutánban,
kétszer is megismételték, majd, folyvást szótlanul, egy darabig le s fel
járkáltak a szobában, az egyik délnyugatról északkeletnek, a másik
délkeletről északnyugatnak.
Később, talán egy negyedóra multán, előbb az egyik, utóbb a másik, leült
a rossz kis pianinóhoz, és a billentyűkön valami különös zenedarabot
pötyögtetett ki, a mely eredetileg alighanem igen víg óhajtott lenni, de
ennek az ütött-kopott hangszernek a tolmácsolásában, a bukdácsolva mozgó
és el-elbicsakló ujjak hívására felelgetve, meglehetősen bánatosan
szólt. Vagy harmadfél óra hosszat szép rendben váltogatták fel egymást a
pianinó mellett; ennek megfelelően a zeneszámok is váltakoztak, de egyre
szomorúbban hangzottak; időnkint hol az egyik, hol a másik átköltözött a
paksamétához, ujra meg ujra meggyujtotta kiégett pipáját és aztán…
sebesen, sebesen… rövid sorokat írt a legfelső papirdarabra… hogy mit,
azzal a másik egy cseppet se törődött.
Közben pedig folytonosan czifra és illetlen szavakat dörmögtek.
Ha a sánta ördög a háztetőn átható tekintetével véletlenül megfigyeli
őket: soha ki nem találta volna, hogy miben fáradoznak.
Három óra tájban abbahagyták ezt a sajátságos működést, megint megittak
két vagy három pohár szilvóriumot, tizedszer is teletömték és
meggyujtották egyik a csibukot, a másik az angol pipát, aztán leültek,
egyik a szalmaszékre, a másik a ripszkanapéra, és szótlanul nézegettek
egymásra.
– Mi ujság? – kérdezte végre Váry, miután már vagy egy félórája
pihentek.
Sári intett, hogy: semmi.
Megint egy félóráig hallgattak. Ekkor Sári szólalt meg:
– Igaz, itt volt az apád.
Váry intett, hogy: jól van.
Hanem egy ujabb félóra multán eszébe jutott valami:
– Talán megint pénzt adtál neki?
Sári nem felelt se igent, se nemet, hanem a szeme elárulta, hogy Várynak
a gyanuja alapos.
– Rosszul tetted – szólt Váry. – Tőlem nem mert volna kérni, mert csak
tegnapelőtt adtam neki.
– Bizonyosan kellett neki, ha kért – mentegetőzött Sári.
– Eh, több pénze volna, mint nekünk! – vitatkozott Váry. – Éppen ma
hallottam, hogy most már két fiákerrel és négy egylovassal dolgozik. De
mindent elver. A szegény édesanyámtól is elszedi a pénzt, és
elkártyázza.
– Mi is kártyázunk – szólt Sári. – Nem tehet róla, ha mindig veszít.
– Eszedbe juttatja a te apádat, mi? – kérdezte Váry. – És arra gondolsz,
mi volna, ha az apád véletlenül megtudná, hogy mit csinálsz és miből
élsz?!
– Honnan tudná meg?! – kereste a megnyugvást Sári. – Szent életet él; az
ő házába nem járnak léha ujságok. És kinek volna lelke megmondani az
öreg rabbinusnak, hogy az ő fiát most Sári Bandi néven szokták
emlegetni?! Honnan sejtené, hogy már nem vagyok orvosnövendék… hogy az ő
fia miből él?!…
Megint elhallgattak.
Mikor egészen kivilágosodott, Váry lefeküdt az ágyába. Elővette az
éjjeli szekrényén heverő könyvet, megkereste a behajtott szélü lapot és
olvasni kezdett.
Sári még tovább is ott csibukozott a kanapén.
Egyszerre Váry fölkiáltott:
– Te, Bandi, tudod-e, hogy ez az Arisztótelesz remek fiú?! Milyen kár,
hogy nem tudsz görögül! De van egy jó német kiadásom is… olvasd el! Nem
képzelnéd, hogy mennyi benne az ötlet, az elmés, finom dolog! Esküszöm
neked, hogy ujságírónak született, és hogy ha ma föltámadna, az első
dolga volna beállani valamelyik szerkesztőségbe, a hol a régies
készültségével is lefőzne mindnyájunkat!
De aztán észrevette, hogy Sári valamit jegyezget.
Kitalálhatta, mit.
Érzelgős, holdvilágos strófákat ír egy kisasszonyhoz, a kivel még sohase
beszélt, a kit csak messziről imád, a képzelhető legplátóibb
szerelemmel: Lolo kisasszonyhoz, a ki sokkal szebb, semhogy Lottinak
lehetne nevezni.
Aztán, majd ha a szemetes csöngetése ki fogja zavarni álmodozásából, ezt
az »olvadó czukorká«-t is el fogja temetni az iróasztala fiókjába, mint
a többi szerelmes versét, mert szégyelli, és méltán, ezt a sok bánatos
epedést.
Hát csak békén hagyta. Hadd írja ki magát.
Nemsokára Váry elaludt.

III.
Kilencz óra tájban felébredt, és meglepetve látta, hogy Sári még most is
a kanapén ül és csibukozik.
– Hát te miért nem fekszel le?
– Nem tudom elhatározni magamat.
– Mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem?
– Elmondom. Nem tudom el nem mondani. Ma délután eljön.
– Kicsoda?
– Ő.
– A Lolo?
– Igen.
– És mit keres itt a Lolo?
– Egy csapat asszony-ismerősével jön, azon a czímen, hogy gratulálni
akarnak a »Páris almájá«-hoz és egyuttal megszemlélik az utolsó
bohém-tanyát. Ezeknek az asszonyoknak az életéből nem hiányzik egyéb,
csak az, hogy még nem ismernek bennünket. Nagyon lelkesednek a
tréfáinkért; te meg én vagyunk a legkedvesebb íróik; sok »érdekes«-et
hallottak az életmódunkról; és látni akarnak bennünket az otthonunkban,
mint a hogy mások látni akarják a zebrát meg a lámát állatkerti
ketreczeikben. Furcsa állatok vagyunk nekik, a kiket egyszer érdemes
megnézni. Ha meglátogathatják egy ismeretlen festő műtermét, miért ne
kereshetnék fel a mi odunkat is?! Különben az egyik asszony tégedet már
régóta ismer; és ez vállalkozott rá, hogy fölvezet bennünket a kiváncsi
társaságnak.
– No, engem ugyan nem vezet föl, hacsak hajnalban nem jönnek!… De hát a
Lolo, az hogy kerül ebbe a bandába?
– Azt hiszem, a sok fecsegésből megtudta, hogy a multkori komoly vers
neki, vagyis inkább róla szólt. A fiúk annyit szamárkodtak erről, hogy
megtudhatta.
– Hát mégis kiadtad azt a verset?
Sári elpirult.
– Már magam sem tudom, hogyan történt.
– Akkor hát értem, ha a Lolo is érdeklődik. Természetes, ha kiváncsi rá,
hogy milyen ábrázatú az az állat, a ki olyan veszettül szerelmes belé.
– De lehet az is, hogy semmit se tud a versről, és hogy ő is csak a két
víg pojáczát akarja látni.
– És mi az, a mire késő reggelig nem tudtad elhatározni magad?
– Hogy itthon maradjak-e ma délután.
– Adok egy jó tanácsot. Ne maradj itthon; gyere el kártyázni a körbe. A
hölgyek menjenek mulatni máshová; menjenek ki az állatkertbe.
– Elmulaszthatom-e ezt az egyetlen alkalmat, a mikor közelről láthatom,
a mikor hallhatom a hangját, a mikor végre valahára beszélhetek vele?!…
Talán soha az életben nem lesz még egy ilyen alkalom…
– Akkor meg mit tusakodol magadban?
– Attól félek, hogy nevetségesnek fog találni. Hogy ostobaságokat fogok
beszélni; hogy olyan zavarban leszek, mint egy gyerek, a kit valami
betyárságon értek, és értelmetlenségeket fogok makogni érthetetlen
hangon. Vagy, hogy legyőzzem a félszegségemet, nagyon ügyetlenül találom
játszani a fesztelent, és zavaromban, tanácstalanságomban,
önkívületemben, a helyett, hogy ügyes és kedves volnék, tapintatlan vagy
éppen szemtelen leszek. Attól félek, hogyha véletlenül csakugyan tudja,
kiről szólnak a komoly verseim, és most valami kis jóvéleménynyel van az
ismeretlen verselőről: valami elképzelhetetlenül szerencsétlen
viselkedéssel örökre el fogom veszíteni ezt a jóvéleményt… még ezt a
sovány jóvéleményt is!
– A mikor az ember nem tudja, mit csináljon, a legokosabb, a mit tehet,
az, ha egy nagyot alszik, mielőtt határoz. Aludd ki magadat; ha
virrasztasz, csak még idegesebb leszel. És délben, ha az álmod nem
segített, számláld meg a gombjaidat. Én meggyőződtem róla, barátom, hogy
senkinek a tanácsában se lehet annyira megbízni, mint abban, a mit a
gombjaink javasolnak. Vagy ha a szerelem ma már egy perczig se hagy
aludni, hagyj legalább engem aludni. Mert én holnap délután kártyázni
akarok, és ahhoz tiszta fej kell.

IV.
Hanem azért érdekelte, hogy mi történik a barátjával, és másnap,
éjfélkor, mihelyt hazaérkezett, azonnal előállott azzal a rövid
kérdéssel, a melyet máskor csak munka után szokott megereszteni:
– No, mi ujság?
Sári fehérebb volt, mint valaha.
– Vége mindennek – felelt.
– Eh, ne légy olyan gyerek!
– Vége mindennek, ha mondom – bizonykodott Sári. – Olyan ostoba voltam,
mint a láma és a zebra együtt. Eleinte egy kukkot se szóltam; a fogaim
összeszorultak, és egyetlenegy hang se fért ki a torkomon. Aztán
hülyeségeket dadogtam; hebegtem, makogtam… fogalmam sincs róla, mit
beszéltem, remegő hangon, alig hallhatóan. Végül, megrémülve azon, hogy
mit cselekedtem, kétségbeesésemben ujra megnémultam. Láttam rajta,
világosan láttam, hogy kinevetett magában; sőt ez még nem minden… Nem is
csak nevetségesnek, hanem egyszersmind szánalmasnak talált.
– Mit tudod te azt?
– Mondom, hogy világosan láttam az ajkán az eltitkolhatatlan szánakozó
mosolyt. De, fájdalom, egyébként se lehetett kétségem. Máskor is
láthattál félszegnek, de azt nem képzeled, hogy milyen rémségesen buta
voltam!… A dámák egyike meg is jegyezte: »Hogyan van az, hogy azok, a
kik az írásaikban a legelmésebbek, a beszélgetésben oly tartózkodók?« A
»tartózkodó« szó itt röviden vizilovat jelentett.
– Mentek volna inkább az állatkertbe.
– Mindennek vége! Először és utóljára láttam ilyen közelről. Ez után a
kínos jelenet után nem fog ismerni többé. Vége, vége!…
– Akkor hát sóhajtozd ki magadat alaposan… öt perczet adok erre a
czélra… és aztán lássunk hozzá a dologhoz, mert mindjárt félegy! Félre a
magánügyekkel, szerelem kell a népnek!
Levetették a kabátjukat, mind a kettő csibukra gyujtott, aztán
folytatták, a hol hajnalban elhagyták.
Megitták a maradék pálinkájukat, letelepedtek a pianinó mellé, s mialatt
Váry zongorázott, Sári dallamos, zengő, de illetlen szavakat dörmögött;
illetlenebbeket, mint valaha.
Egy darabig mintha önmagukról megfelejtkezett mitológiai istenasszonyok,
kövér amorettek és trikós szépségek röpködtek volna a szobában; aztán
egymást se látták. Az egyik a zongorát sanyargatta, a másik az
íróasztalnál körmölt, s az egyre sűrűsödő füstfelhő eltakarta mind a két
víg pojáczát; mind a két, kissé szomorú fiút.
De Sári, ha nem is láthatta szerzőtársát, koronkint hallotta a szavát:
– Ne aludjál el azon a románczon!… Ne gondolj most egyébre, csak arra,
hogy: »Szerelem kell a népnek!«


AZ ERŐS EMBER.

I.
Mátyást az utczán egy rongyos ember állította meg.
– Jó napot, öregem! Ugy-e, nem ismersz rám?
Mátyás nem akart hinni a szemének. A rémes alakot, a ki a köszönésével
útját állotta, koldusnak nézte volna. De a hogy jobban szemügyre vette,
elszörnyűködött.
– Te vagy az, Gáspár?! – kérdezte elhűlve.
Gáspár bizonykodott, hogy ő az.
Mátyás mindig szívesebben hitt másnak, mint a tulajdon szemének, de
azért egy pillanatig még kétségeskedett. Nem volt elkészülve rá, hogy
gyermekkori pajtását, a kiről tíz év óta nem hallott, ilyen öltözetben
fogja viszontlátni.
Ez az öltözet voltaképpen csak czafatokból állott. A fekete nadrágról a
térden alul akkora foszlány fityegett le, – a világos színü nyári zeke
annyira tépett és szakadozott volt, mintha a szerencsétlen embert éppen
most szedték volna ki a kutyák fogai közül. És a lyukas czipőből
kilátszott a meztelen hüvelykujj. Mátyás egy kicsit megborzongott:
deczemberben jártak.
– De hát hogy jutottál ennyire?!
Gáspár a helyzethez mért rövidséggel beszélte el a történetét. Mátyásnak
úgy rémlett, mintha ezt a történetet már olvasta volna valahol.
– Már akárhogy történt – szólt – annyi bizonyos, hogy nem maradhatsz
így. Gyere hozzám. A míg tisztességes foglalkozást találhatsz, a házam
rendelkezésedre áll. A fedelet, az ellátást és a rendes ruházatot
megtalálhatod nálam; ez is valami.
Otthon kinyitotta a ruhaszekrényét és így folytatta:
– Válaszsz ki magadnak egy öltözetet és vitess a szobádba egy csomó
fehérneműt. Ezt a téli kabátot, a melyik rajtam volt, készítsd a
többihez; czipőt is találsz itt eleget. Azt hiszem, egyforma lábunk van.
– Ha megengednéd – szólt Gáspár – olyan ruhát választanék, a melyet már
régebben nem hordtál. Szeretném, ha a cselédségnek nem tünnék fel, hogy
a te ruhád van rajtam. Aztán hadd vigyem át a holmit én magam, akkor, a
mikor a cselédek nem látják.
– Igazad van – felelt Mátyás. – Milyen ostoba vagyok, hogy ez nem jutott
eszembe! Persze, persze! No, majd délután eljössz velem a szabóhoz, és
csináltatunk uj ruhát. Persze, persze! Különben én is így gondoltam. De
a míg az uj ruha elkészül, egyelőre be kell érni azzal, a mit találunk.
Mikor Gáspár felöltözködött és a rongyokat eltüntették, Mátyás bevezette
barátját egy vendégszobába és így szólt:
– Ebben a szobában itthon vagy. Azonnal szólok, hogy a reggelidet hozzák
be. Ha valami egyébre van szükséged, csak csöngess és parancsolj. Most
el kell mennem, de délután majd elbeszélgetünk róla, hogy mit kellene
csinálni.
– Hm – szólt magában Gáspár, egy kissé keserüen, mikor uj otthonában
egyedül maradt – Szent Márton kettéhasította a palástját és a felét
odaadta a szegénynek. No, de az Szent Márton volt, az én barátom pedig
csak egyszerü kereskedő. És nem kell csodálkozni, ha csak úgy gyakorolja
a felebaráti szeretetet, hogy a használhatatlan ruháival ajándékozza meg
a barátját. Az igazi úr az ő helyzetében nagyobb összeget kölcsönözne a
barátjának, hogy ez elláthassa magát mindennel, a mire szüksége van, s
ne legyen kénytelen pironkodni a cselédek előtt. De az én barátom nem
igazi úr; csak egyszerü kereskedő.

II.
Körülbelül félesztendő mult el azóta, hogy Gáspár Mátyáshoz költözött. E
félesztendő alatt, bár sokfélét meghánytak-vetettek, egyesült erővel se
tudtak Gáspár számára megfelelő foglalkozást találni. Mátyás szívesen
alkalmazta volna Gáspárt a maga üzletében is, de Gáspár a kereskedői
pályára nem érzett semmi hivatottságot. Mátyás nem tartozott a kiválóan
leleményes emberek közé; valami sok fölösleges idővel se rendelkezett, s
boldog volt, hogy Gáspár nem sürgette.
Gáspár beletörődött volna sorsába, de boszantotta, hogy barátjának egy
csepp ízlése sincs.
– Milyen durva zsebkendőket tart! – botránkozott. – Egy ilyen gazdag
ember! Szerencsére, a felesége zsebkendői sokkal finomabbak.
És hogy ne legyen kénytelen kényes orrát barátjának zsebkendőihez
dörgölni, lopkodni kezdte az asszony finomabb zsebkendőit.
Ezek az illatos kendők egy fényes ötletet sugalltak neki.
– Nem fér meg a méltóság-érzetemmel – szólt magában – hogy lopjam azokat
a zsebkendőket, melyeket tulajdonképpen kapnom kellene, szerelmi
zálogul.
Az asszony sokáig nem akarta észrevenni azt az urat, a kit a férje ócska
ruháiban ismert meg, de gyűlölte a férjét, mert minden kényelmét ennek
az embernek köszönhette.
Ez az ember mindennap megalázta őt önmaga előtt: először azzal, hogy
egyáltalán létezett; másodszor azzal, hogy törvényesen kibérelte őt;
harmadszor azzal, hogy rabszolgatartó létére a kegyes atyát játszotta
vele szemben; s végül, hogy napról-napra uj figyelmességekkel törülte az
orrához a lekötelezettségét és a lekötöttségét.
Egyszer aztán eszébe jutott, hogy ezen az emberen csak úgy állhat méltó
boszút, ha olyan valakinek adja át magát, a kivel nemcsak hitszegést,
hanem egyszersmind alantas árulást követhet el, úgy hogy összejátszásuk
megalázhatja, kellően lealacsonyíthatja a rabszolgatartó személyét, ha
másutt nem, legalább – az asszony tudatában.
Akkor este Gáspár a szobájában kiegyenesedett.
Szeretettel tapogatta meg a bútorokat; megkedvelte ezeket, hozzájok
szokott.
És most már tudta, hogy ő lesz a legutolsó, a ki kiköltözik ebből a
házból.

III.
– Bizony, ronda ember ez az én barátom – szólt magában Gáspár egy pár
esztendő multán – földhözragadt gondolkozásu, kicsinyes szatócs! A
kutyába se vesz, és még jó, hogy fel nem panaszol minden falatot, a mit
lenyelek! Szentül azt hiszi, hogy hálával tartozom neki, pedig ha van
valami, a minek hálával tartozom: ez a véletlen és a saját élelmességem!
Gyűlölte ezt a kövér, kopasz, vörös szakállu embert, a kinek minden
nehézkes lépése, minden harsány szava, minden jóízü nevetése a már
homályos, undorító multra emlékeztette.
Nem igen volt módja kedve szerint kitöltenie a boszúját azért a
czudarságért, hogy ez a kövér ficzkó folytonosan, mint valami még be nem
nyujtott követelés járkált, sertepertélt körülötte, s örökös
jelenlétével mind több és több alkalmatlanságot szerzett az ő jogos
kényelem-szeretetének.
És hogy valamelyes elégtételt szerezzen magának a sok boszúságért, hogy
egy kissé megnyugtassa az önérzetét – a lelkiismeretét: a hányszor csak
szerét tehette, besurrant a Mátyás fürdőszobájába s bele törölte a kezét
abba a törülközőbe, a melyikről a másik azt hitte, hogy ezt a kendőt
csak ő maga használja.

IV.
– Akarsz-e nekem egy nagy szívességet tenni? – kérdezte Mátyás.
– Hogyne! – felelt Gáspár, szemhunyorítás nélkül, és égett a vágytól,
hogy vajha minél nagyobb kárt okozhatna a kedves barátjának.
– Nekem most egy olyan emberre van szükségem, a kiben épp úgy
megbízhatom, mint önmagamban! – folytatta Mátyás. – Arra, hogy egy
föltétlenül hű emberem legyen ott, a hol magam mindig nem lehetek jelen.
Tulajdonképpen csak az idődet kérem, mert a mit tenned kell, azt
pontról-pontra megtudod tőlem; kereskedelmi jártasság nem kell a
dologhoz. És ezért miniszteri fizetést adhatok neked.
– Kérlek, rendelkezzél velem – ajánlkozott Gáspár.
– Nem vagyok kapzsi – magyarázta Mátyás – de a feleségem egy kissé
pazarló, s hogy az óhajtásainak kedve szerint tehessek eleget,
gondoskodnom kell róla, hogy a jövedelmem jelentékenyen emelkedjék. Erre
most alkalmam nyílnék. Rövid időn megkettőzhetem a vagyonomat; a tervem
kitünő. Egy iparvállalatra készülök, a melybe belebocsátkoznám az egész
vagyonommal.
– És ha a terved nem sikerül? – kérdezte Gáspár.
– Ahhoz, hogy a tervem ne sikerüljön, két olyan dolognak az
összetalálkozása kellene, a melyeknek egyike is, másika is szinte ki van
zárva. Először, hogy azok, a kiknek a közreműködésére számítok, akkor,
mikor én már belementem az ügybe, hirtelen megvonnák tőlem a bizalmukat;
a mire semmi okuk; a mi elképzelhetetlen. És másodszor, hogy ha e nem
valószínü körülmények között, az üzem megkezdése után olyan sztrájkkal
találnám szemben magamat, a melylyel nem tudnék megküzdeni. Akkor persze
elveszíteném minden vagyonomat. De erről emberi számítás szerint nem
lehet szó.
– Ez megnyugtató – szólt Gáspár.
És lázas izgalommal várta, hogy Mátyás beavassa az ügy minden
részletébe.
Mikor aztán arra került a sor, hogy Mátyás hasznát vegye a Gáspár
megbízhatóságának, Gáspár átvette barátjától a költségekre szükséges
pénzt s vasútra ült, de nem oda ment, a hova Mátyás küldte.
Először sorra járta azokat, a kiknek a közreműködésére Mátyás számított,
és arra támaszkodva, hogy kitünően ismeri azt az ügyet, a melyről az
érdekelteken kívül senki se tudott, elhitette velök, hogy Mátyás egy
nagyszabásu gazságot akar elkövetni.
Azután fölkereste a munkások vezetőit, és azzal az igérettel, hogy az ő
vállalata sokkal kedvezőbb föltételeket biztosít a munkásoknak, mint
Mátyás, a ki valójában szédelgő, rábírta őket a sztrájk szervezésére.
Végül fölkereste az ellenkező érdek képviselőit, egy konzorcziumot,
melynek a létezéséről a Mátyás előadásából tudott, s ennek a
konzorcziumnak bemutatta a saját tervét.

V.
– Te tetted ezt?! Te?! – hörögte Mátyás, mikor koldussá lett.
– Nem én tettem, hanem a te rövidlátásod – felelt Gáspár. – Az ostoba
ember, a ki mindenkit olyan ostobának tart, a milyen ő maga, a tyúkeszü,
a ki nem tudja elképzelni, hogy sokkal bonyolultabb dolgok is vannak a
világon, mint a mit ő felér a maga kis eszével, ne okoljon mást, okolja
a saját együgyüségét.
– Gazember! Alávaló gazember! – fulladozott Mátyás.
– Hát legyek gazember, bánom is én! – szólt ridegen Gáspár. – Gazember,
ez csak üres szó, káromkodás, a melylyel az együgyü, a gyönge, a
tehetetlen boszút szeretne állani azért a sérelemért, hogy okos, erős és
hatalmas emberek is vannak, a kik túljárnak az eszükön. Tökfilkó vagy,
barátom, a ki nem sejted, hogy nincs se jó, se rossz, csak egyéni érdek
van, és hogy a rendszerré lett cselfogás és árulás a legnagyobb mozgató
erő a világon!
Mátyásnak ez a leczke már nem használt. Megütötte a guta és ott halt meg
a diadalmas Gáspár lábánál.
Gáspár nemcsak vagyont szerzett – mert a konzorczium csakugyan megbízta
annak a kitünő tervnek a végrehajtásával, mely az együgyü Mátyásnak
kitörte a nyakát – megszerezte a köztiszteletet is.
– Nagy stílü ember! Erős ember! – mondták.


LILINO.

I.
A rab mozdulatlanul feküdt a pricscsen. Rocco, a tömlöcztartó és
Marcellina, Rocco felesége halkan buzgólkodtak körülte.
– Ötvennyolcz frank volt nála! – suttogta Rocco.
– Milyen fiatal! – sopánkodott Marcellina.
A rab egyet nyujtózott.
– Kérem, hagyjanak magamra! – szólt alázatosan, kissé fojtott hangon.
– Ej, czimbora, ráér még egyedül lenni – kedélyeskedett Rocco. – Odalenn
úgy sincs társaság, egye meg a fene. Soha se búsuljon, hanem igyék egy
pohár jó bort; élje világát, a meddig lehet. Eb az ingét, hisz
mindnyájan meghalunk, ki előbb, ki utóbb. Lássa, Rinaldo, a ki maga
előtt volt itt, másképpen csinálta. Egész éjszaka danolt; pezsgőt
hozatott és czigarettát. Reggel felé szétosztogatta, a mi maradt – nekem
még a múlt héten is volt a czigarettájából – úgy ment a másvilágra, fel
se vette.
– Már az igaz, mintha csak lakzira ment volna – tódította Marcellina. –
Még akkor is bolondozott, mikor kivül már pergették a dobot. Hej, be
derék legény is volt, isten nyugosztalja!
– Mert hát, tudja, pajtás – folytatta Rocco – a halálraítéltek utolsó
kivánságát mindig teljesítik. Kivánjon akármit, fogolypecsenyét,
czigárót; csak beszélni kell.
– Én nem vagyok Rinaldo – felelt a rab – és nem akarok semmit.
– Rosszkedvű a szomszéd – szólt asszonyához Rocco. – Pedig egy kutya már
az.
– Csont nőtt a fejében a sok studérozástól – vélte Marcellina.
– Nagyon szurkolhat. Nézd, olyan, mint a váltott.
– Pedig, ha leteszi a pápaszemét, egészen helyre legény.
– No, azért ez nem fog odakinn bokázni, mint az a másik, a bitó alatt.
Nincs is okosabb ilyenkor, mint egy kicsit bepálinkázni.
– De ha nem kell neki semmi a világon.
Azért megpróbálták egy kicsit mulattatni.
– Írtak ám Foggiából! – jelentette Rocco. – A biró meg a tanács. Ugy
látszik, nagyon restellik a dolgot. Hogy éppen foggiabéli embernek
kellett elkövetnie ilyesmit.
Ez az ujság végre szóra bírta a rabot.
– Írtak Foggiából?! Hogy szégyelnek?! No lám, szép, hogy megemlékeztek
rólam! Vajjon mit szóltak volna hozzá, ha egy szép napon beállítok a
község házába és így szólok hozzájuk: »Foggiabéliek! Én is közületek
való vagyok, ne hagyjatok elveszni!« Olyanformát feleltek volna, hogy:
»Alá is út, fel is út. Nagy a világ, próbálj szerencsét másutt«. Hát
csak szégyenkezzenek!
– A tisztelendő úr itt járt harmadszor is – mesélte Marcellina. – Azt
mondta, hogy jó volna már kibékülni a jóistennel, úgy se vétett az
magának semmit.
– Hát csak mondják meg a papnak, hogy sohse fáradjon. Ha én elhinném
azt, hogy a másvilágon megkapjuk azt, a mit érdemlünk, bizony nem ülnék
itt. Ha el tudnám hinni, hogy testvéreim, a kiket Montjouy-ban halálra
kínoztak, kárpótlást találnak odafenn, hóhérjaik pedig örökkétig
bünhödni fognak a kiontott vérért: nem vettem volna revolvert a kezembe,
hanem húztam volna az igát tovább, reménységgel, keresztény megadással.
De én most is csak azt gondolom, a mit egy héttel ezelőtt, s mikor az
orrom hegyén van a lélek, nem kezdem azt képzelni, hogy ez a lélek