Furcsa emberek: Elbeszélések - 05

  ügyetlenül végezném, hogy még ott, a helyszinén meg nem halnék, az egész
  szerződés érvénytelen, Fairfax úr a negyvenezer dollárt a bizalmi
  férfiaktól joggal visszaköveteli, s én semmiféle kártérítésre igényt nem
  támaszthatok.
  Tenbrink János kijelenti, hogy ő szabad akaratból adja el az életét;
  senki őt erre rá nem beszélte, még csak nem is csábította; az eszme ő
  tőle magától ered. Halála miatt tehát senki sem üldözhető, annál
  kevésbbé, mert Fairfax úr az ügynek csak pénzügyi lebonyolítására, az
  önkéntes művészi mutatvány dijának az érdeklődő közönségtől való
  behajtására, vagyis csupán a becsületes közvetitésre vállalkozott.
  Tenbrink úr kijelenti még, hogy nemcsak szabadakaratból, hanem
  egyszersmind jogosan adja el az életét. Kijelenti, hogy ez az élet
  kizárólag őt illeti meg, nemcsak veleszületett jogánál fogva, hanem,
  mert ezt a jogot sohase idegenítette el, idegen vevőnek el nem
  árúsította, tehát szabadon rendelkezhetik vele, joggal sorsolja ki vagy
  bocsátja árúba.
  Tenbrink úr kijelenti továbbá, hogy ő nem valamely teljesen elhasznált,
  már tökéletesen értéktelenné vált életet ad el a nagyközönségnek, hanem
  egy ép és még évekig használható életet. Kijelenti, hogy tudtával nem
  szenved semmiféle gyógyíthatatlan betegségben, s idült iszákosságát
  kivéve, semmiféle testi bajáról nem tud. Kijelenti végül, hogy a mikor
  életéről a tiszteletdíj fejében lemond, erre semmiféle anyagi vagy
  erkölcsi kényszer nem űzi; se a nyomoruság, se testi fájdalom, se a
  mástól (például a boszúállástól) való félelem, se valamely erkölcsi
  kötelezettség nem kényszeríti a halálra; amerikai párbajban nem
  veszítette el az élethez való jogát.
  A szerződés idézett főpontjainak ismertetése után Tenbrink úr
  szerencséjének tartja, ha elhatározásának inditó okairól némelyes
  magyarázattal szolgálhat a kegyesen érdeklődő nagyközönségnek.
  Tenbrink János négy évvel ezelőtt azt a menthetetlen őrültséget követte
  el, hogy noha már negyvenötödik évében járt és kenyerét csak
  pojáczasággal tudta megkeresni, feleségül vett egy szegény leányt. Ebből
  a házasságból egy kis leánya származott, a kinek a születése az anya
  életébe került. Tenbrink Jánost az a körülmény, hogy bármely perczben
  bekövetkezhető halála esetén ezt a kis leányt minden vagyon és minden
  gyámol nélkül hagyná, aggódóvá tette, annyival inkább, mert bár ez idő
  szerint a pojáczaság művészetével elég szépen keres, keresetének még oly
  csekély részét is képtelen félretenni, minthogy megrögzött rossz
  szokásból jövedelmének ezt a legkisebb, nélkülözhető részét
  időről-időre, többnyire még a hónap első napján elissza. És mig
  egyrészt, javithatatlan iszákos lévén, csak gondoknak nézhet elébe,
  másrészt az életben, melynek szépségét különben élénkén méltatja, nem
  sok gyönyörüséget talál, mert jelentékeny elfoglaltságában nem lel
  élvezetet, és ez az elfoglaltság minden más örömtől, még gyermekének a
  látásától is elvonja. Azért, különös figyelemmel arra, hogy az életben
  úgy is csak ama, nagyon kivételes pillanatok idején talál örömöt, a
  mikor már nagyon sok gint ivott, szívesen lemond az élet jogainak
  további gyakorlásáról, és mindent jól megfontolva, arra az elhatározásra
  jutott, hogy életét egy olyan összegért, melynek a kamatai Tenbrink
  Mária Szidóniának tisztes életjáradékot biztosíthatnak, felajánlja a
  nagyközönségnek és különösen a kivégzések tisztelt barátjainak.
  Az előadottakhoz Fairfax vállalkozó még csak azt fűzi hozzá, hogy bár az
  austini nagy nyári czirkusz mindössze tízezer nézőt fogadhat be, és bár
  joggal hivatkozhatnék a látnivalónak minden bika- vagy kakasviadalt,
  birkózást, gladiátor-küzdelmet, csatajelenetet, vagy fenevad-küzdelmet
  meghaladó páratlan érdekességére, a helyek árát erre a maga nemében
  egyetlen alkalomra csak mértékletesen emelte fel. Egy páholy ára: ötven
  dollár. Első hely: húsz, második hely: tíz, harmadik hely: öt, karzat:
  két dollár.
  Előjegyzéseket elfogad az austini nagy nyári czirkusz nappali pénztára
  minden délelőtt.
  _Fairfax_, vállalkozó. _Tenbrink_, komikus.
  Tömeges látogatásért esedezik:
  _a jutalmazandó_.«
  
  II.
  Vagy négy hónappal azután, hogy Tenbrink János, mintegy tízezer főnyi
  érdeklődő előtt, pontosan és ügyesen végrehajtotta azt, a mire
  vállalkozott – ennek az eseménynek a részletei csak a texasi olvasót
  érdekelhetnék, az európai olvasót semmi esetre – a Texasi Vezércsillag
  beállított Fairfax mesterhez.
  Fairfax mester felnézett, aztán folytatta a munkáját. Számolt.
  – Keresztély bácsi! – szólalt meg a Texasi Vezércsillag.
  – No mi az, fiam? – kérdezte Fairfax mester, láthatóan csekély
  érdeklődéssel.
  – A Tenbrink-eset miatt jöttem, vagy jobban mondva: a Tenbrink-eset
  végett.
  – Végett?
  – Hát mondjuk: okából. Vagy: irányában. Irányában, ügyében czéljából – a
  hogyan akarja.
  – Nem értelek, édes fiam – szólt Fairfax mester, tovább is számolgatva.
  – Azt se tudom, hogy mit nevezel Tenbrink-esetnek. Már egyáltalán nem
  emlékszem erre a dologra.
  A Texasi Vezércsillag megütközött ezen a beszéden.
  – Keresztély bácsi, maga egy Pitavalba való fiu! – tört ki belőle a
  megbotránkozás.
  Fairfax mester nem sértődött meg.
  – Miért, édes fiam? – kérdezte szeliden.
  – Nézze, Keresztély bácsi – folytatta a Vezércsillag – én nem mondom
  azt, hogy a föld nem hord a hátán nagyobb gazembert, mint maga! Pedig
  mondhatnám. De nem mondom, mert maga ezt már úgyis régen tudja. Csak azt
  mondom… vagy talán nem akar meghallgatni?
  – De hiszen hallgatlak! Csak éppen ezt a kis sokszorozást végzem be. Na
  és aztán? Vagy csak ennyit akartál mondani?
  – Keresztély bácsi! Maga június elsején többet söpört be százezer
  dollárnál…
  – Már hogy én?…
  – Soha se tagadja. Ott volt az egész Austin, ott volt az egész vidék,
  ott volt az egész Texas. Többet mondok. Még Mexikóból is érkeztek
  vendégek.
  – De a czirkusz nem telt meg.
  – Egyetlen szék se maradt üres, és azok a tribünök, a hol csak
  állóhelyek vannak, megteltek a rogyásig. Persze maga addig, a míg a
  tribünök le nem szakadnak az ember-tömeg terhe alatt, a világért se
  ismerné el, hogy zsúfolt háza volt. De hát én jó fiu vagyok. Velem lehet
  beszélni. Mondjuk, hogy csak százezer dollárt vett be.
  – Ha megfizeted nekem azt, a mennyivel kevesebbet vettem be, akkor én
  holnap gazdag ember vagyok. De mi közöd neked ehhez? – folytatta,
  álmélkodó arczot rögtönözve.
  – Nézze, Keresztély bácsi. Maga bevesz egy vagyont, aztán, hogy a kis
  lánytól visszarabolhassa a megszolgált negyvenezer dollárt, pereskedni
  kezd, azon a czímen, hogy Tenbrink megtévesztette önt.
  – Igen, mert becsapott a gazember. Jó pénzért értéktelen árút adott el
  nekem. A bonczolás kiderítette, hogy gyógyíthatatlan betegségben
  szenvedett. Neki tudnia kellett ezt; tehát megtévesztett. Befont,
  rászedett.
  – De hiszen magának azért nem kellett visszaadnia a belépti díjakat!
  – Igen, de kompromittált. Az erkölcsi kár se kutya. Az erkölcsi kárt
  nekem kell megsinylenem.
  – Nekem ne beszéljen az erkölcsi kárról. Mondja ezt a mexikóiaknak; azok
  talán elhiszik. Mi köze magának az erkölcshöz?!
  – Nem vitatkozom veled. Vegyük, mintha igazad volna; tegyük fel, hogy te
  vagy Arisztidesz. De ebből még nem találhatom ki, hogy hova akarsz
  kilyukadni.
  – Megmondom. Magának, hogy visszarabolhassa a negyvenezer dollárt, meg
  kellett kennie a bizalmi férfiakat, meg kellett kennie a szakértőket, a
  tanukat, az ügyvédeket, a birákat és meg kellett kennie a
  tisztességtelen sajtót. Szóval legalább is húszezer dollárt kellett
  szétosztogatnia, hogy a negyvenezret visszaperelhesse, visszacsalhassa,
  lophassa, rabolhassa… az igét válaszsza meg tetszése szerint. Helyes.
  Húszezer dollár még mindig kevesebb, mint negyvenezer. De valamiről meg
  tetszett felejtkezni. Hogyan, Keresztély bácsi, maga pénzosztogatást
  rendez, sorra megken mindenkit, a kinek csak valamelyes köze van a
  Tenbrink-esethez, és a mikor kivétel nélkül mindegyik erkölcsi
  tényezőnek juttat egy kis pénzt, már a maga erkölcsi jelentőségének
  megfelelő összeget, éppen csak a tisztességes sajtónak nem akar pénzt
  juttatni?!
  – Ahá, te meg akarsz engem revolverezni?! Ezzel egy kicsit elkéstél,
  fiam! Hiszen volt egy kevés bevételem is. Mit akarsz, miből fedezzem ezt
  az óriási rezsit, ha nincs bevételem?! Igen, volt; de elvitték. Már
  nincsen pénzem; minden véremet kiszítták a pióczák. Nem, barátom, az én
  hátamból már nem lehet több szíjjat hasítani!
  A Vezércsillag nevetett.
  – Nézd – folytatta Fairfax mester. – Mindössze hetven-nyolczvanezer
  dollárt vettem be; május harminczegyedikén már nyakra-főre osztogattam
  az ingyenjegyeket. Ebből a negyvenezer dollárt majdnem ki kellett
  izzadnom. Hogy megmentsem, több mint húszezer dollárt kellett
  szétosztogatnom; magad mondod, hogy legalább is húszezer dollárt. Aztán
  a rezsi. Azonkivül ki kellett fizetnem a temetési költséget; mikor a kis
  lányt elvitték az árvaházba, ki kellett fizetnem az ő és a kísérője
  útiköltségét; az ingyenhelyért való folyamodásra bélyeget kellett
  ragasztanom…
  – Szóval a tisztességes sajtónak nem akar fizetni?
  – Mondom, hogy nincs miből.
  – Keresztély bácsi, maga nem sejti, hogyan tudok én írni, ha egy kicsit
  megerőltetem magamat! És ez egyszer össze fogom szedni a tehetségemet!
  – Bánom is én, fiam. Ha megírod a dolgot, hát megírod. Legfeljebb
  elmondasz mindennek és ezzel bebizonyítod, hogy komoly ember semmit se
  adhat a véleményedre. Engem ez nem bánt. Megírtak én rólam már mindent,
  a mit csak meg lehet írni; azért mégis itt vagyok. Többet mondok neked.
  Magam is szeretném jó fogalmazásban olvasni a Tenbrink-eset történetét;
  hadd legyen öregségemre legalább egy szép emlékem.
  – Beszéljünk becsületes nyiltsággal. Mennyit ad? De az utolsó szavát
  mondja!
  – Száz dollárt, csak azért, hogy az időt kiméljem.
  – Mindössze száz dollárt ad?! Egy ilyen nagy gazságból ilyen kicsi pénz
  jusson rám?! Egy ilyen rémítő gazságból?!… Különben adja ide. Én már
  úgyse fogom megjavítani a világot… aztán száz dollár is több a semminél,
  és ezt a száz dollárt, minthogy magától emelem el, okvetetlenül javamra
  fogják írni a menyországban. De adja ide hamar, mert minden perczért
  kár, a melyet az ember a maga társaságában tölt el!
  – Tudod-e, hogy sírni szeretnék?! Gondold el csak, mekkora gazságot
  kellett elkövetnem, hogy végül ilyen kis hasznom maradjon belőle!
  Persze, a míg az ember az összes erkölcsi tényezőket kielégítheti!… De
  hát egyre drágább lesz az élet… olyan rettenetesen drágul az élet, hogy
  nemsokára már a legnagyobb gazság se fizeti ki magát! Száz dollárral
  megint kevesebb!… Becsületemre, magamnak alig maradt valami.
  
  
  MEXIKÓI TÖRTÉNET.
  Fairfax Keresztély truppja, az Austini Neo-impresszionista Szintársulat,
  minden évben kirándult Montereybe, tizenöt-húsz előadásra. Fairfax
  monterey-i születésü volt; és úgy gondolkozott, hogy szülővárosához való
  ragaszkodását semmivel se fejezheti ki szebben, mint ha évről-évre
  bemutatja Monterey lakosainak, milyen haladást tett a mult év óta a
  műveltség fejlesztése terén; hogy semmivel se mutathatja meg jobban,
  milyen hű fia maradt hazájának, mint ha minden évben hűségesen elemel
  szülővárosából némi kis aprópénzt.
  Sehol se talált olyan lelkes közönséget, mint éppen Montereyben.
  Monterey lakói rajongtak mindenért, a minek valamelyes köze van a
  művelődéshez, és semmiben se találtak nagyobb örömet, mint ha
  kimutathatják egymásnak a művészet iránt való finom érzéküket. Nem
  győzték eléggé csodálni a Texas államban virágzó művészeti életet;
  egymást a szerint értékelték, mennyire tudják megérteni Texas iróit és
  művészeit, mekkora tűzzel méltatják ezek közül a legujabbakat, a
  legnehezebben megérthetőket és a legszabadabb szájuakat, tehát a
  szerint, hogy fel tudnak-e emelkedni Texas szellemi magaslatára; a
  monterey-i születésü szinműirókat és művészeket ahhoz képest becsülték
  és osztályozták, hogy megjárták-e már Austin zenés csapszékeit és mennyi
  pénzt hoztak el onnan; gyönyörüséggel habzsoltak minden Texasból
  érkezett szellemi csemegét és ha Fairfax véletlenül olyan szinműveket
  szállithatott nekik, a melyeknek minden egyes felvonása korcsmában
  játszik, úgy hogy a szinpadról egy kis kellemes pálinkaszag is
  terjengett a nézőtérre: a monterey-i műveltek boldogságából semmi se
  hiányzott.
  Tavaly Fairfax mester még a szokottnál is szebben aratott Montereyben.
  Csak három darabot vitt magával – három szemenszedett remeket – de ezt a
  három darabot Monterey közönsége talán még ma se unta volna meg. Mind a
  húsz előadást zsúfolt ház nézte; csak az juthatott be a szinházba, a ki
  már egy héttel előbb megváltotta a jegyét; a kik nem siettek eléggé, még
  attól a szerencsétől is elestek, hogy legalább az utolsó előadást
  láthatták volna. És jóval többen voltak azok, a kiknek a sokat
  emlegetett élvezetről végre is le kellett mondaniok, mint azok a
  kiváltságosak, a kik már idejekorán ki tudták verekedni a jegyeiket.
  Ilyen anyagi eredményre természetesen csak megfelelő erkölcsi sikerrel
  lehetett szert tenni. A három texasi műremek mindenkit elragadtatásba
  ejtett. A szép mexikói hölgyek mámorosan szívták magukba az uj szellemi
  áramlatok illatát. Öreg mexikóiak, a kik kora ifjuságukban a skalpozás
  művészetén kivül semmiféle művészetet nem ismertek, a felvonások végén
  ifjui tűzzel csapkodták össze sajátságos színű keztyűiket.
  Hanem azért Fairfax mesternek az öröme ez egyszer nem lehetett teljes.
  Örömét egy hófehér szakállu, patriárkaarczu, nyájas öreg úr rontotta
  meg, a kit Fairfax mester jól ismert, még abból az időből, a mikor
  Fairfax mester évekig habozott, hogy megmaradjon-e a pinczéri pályán,
  vagy átlépjen a szinművészi pályára?
  Ez a nyájas öreg úr akkor egy tánczterem tulajdonosa és Monterey egyik
  legtekintélyesebb embere volt, mert intézete – mely kedélyességével és a
  benne uralkodó hang fesztelenségével igen megnyerte a monterey-i ifjuság
  érdeklődését – nagy látogatottságnak örvendett. De később ebben a
  népszerü intézetben annyira lábra kapott a mindennapos késelés divata,
  hogy néhány nagyobbszabásu öldöklés után a rendőrség végre is kénytelen
  volt becsukni úgy a táncztermet, mint tulajdonosát, a derék Suarez
  mestert. Kiszabadulása után Suarez mester pályát változtatott és
  szinházi manager lett, vagyis olyan férfiu, a ki élethivatásból és
  iparszerüen űzi a szinpadi sikerek előkészitését.
  Fairfax nem volt Suarez mesterrel valami vastag barátságban, mert az
  öreg szinházi manager nem tudta megbocsátani, hogy Fairfax, a ki
  valamikor mint előtánczos működött az ő táncztermében, mexikói
  kirándulásai alkalmával soha se vette igénybe hajdani főnökének a
  szolgálatait.
  A szinigazgató tehát Suarez mester láttára rosszat sejtett. És rossz
  sejtelmei csak megerősödtek, a mikor észrevette, hogy a nyájas öreg úr
  legkedvesebb mosolyával közeledik feléje.
  – Keresztély bácsi! – szólalt meg a patriárka. – Engedje meg, hogy
  viharos lelkesedéssel üdvözöljem városunknak azt a nagy fiát, a ki a
  messzi idegenben is dicsőséget szerez a mexikói észnek, a mexikói
  élelmességnek!
  A kedélyes hang hallatára Fairfax ösztönszerüleg a zsebébe dugta mind a
  két kezét és görcsösen kezdte szorongatni, a mit az aprópénzéből
  felmarkolhatott.
  – Mivel szolgálhatok, Suarez mester? – kérdezte ridegen.
  – Üzletet akarok ajánlani önnek – felelt a hófehér szakáll tulajdonosa.
  – De hogy jól megértse, milyen értékes önre nézve az ajánlatom,
  bevezetésül néhány megjegyzést kell tennem az ön előadásaira. Láttam
  mind a három darabját és kérem, engedje meg, hogy úgyis, mint régi és
  őszinte czimbora, és úgyis, mint minden hájjal megkent szinházi
  szakértő, elmondjam a véleményemet ezekről a szindarabokról.
  Az »üzlet« szóra Fairfax mesternek az arczkifejezése olyan savanyuvá
  lett, a milyen egy pesszimista bölcsé lehet, abban a felséges
  pillanatban, a mikor mindent átölelő képzelmével egész teljességében
  átértette a földi lét siralmasságát.
  – Hallgatom, Suarez mester – szólt olyan hangon, mely semmi sikerrel nem
  biztathatta az öreg szinházi hiénát.
  De ez a hang nem kedvetlenitette el a beszédes patriárkát.
  – Ön ügyes ember, Keresztély bácsi! – kezdte a mondókáját. – Hanem
  engedelmével legyen mondva, a darabjai nagyon is ártatlanok.
  – Na, hallja, ezt még senki se mondta nekem! – szólalt meg Fairfax
  mester, a ki mindenre el volt készülve, csak éppen erre a támadásra nem.
  – Nagyon is ártatlanok – ismételte Suarez mester – hogy ne mondjam:
  kezdetlegesek. Mindez rózsaviz, limonádé, herbatea. Ön azt hirdeti az
  ujságokban, hogy a legujabb, a legzamatosabb és a legszabadabb
  érdekességeket mutatja be Monterey közönségének, és mit kapunk? A régi
  módi semmiségeket. Beszéljünk kereskedők módjára, nyiltan, egyenesen.
  Mit igér ön? Mindent, a mi a rendőrség jelenlétében egyáltalán
  bemutatható. És becsapja a közönséget, mint az a könyvkolportőr, a ki a
  leragasztott boriték alatt disznóság helyett ártatlan hülyeségeket ad el
  az ostobáknak.
  – Kérem – pattant fel Fairfax mester – ne tessék engem sértegetni. Én
  elismerem a birálat jogát, és ha valaki azt mondja, hogy az én darabjaim
  hallatlan disznóságok, nem vitatkozom vele. Erre csak annyit mondok,
  hogy a közönségnek csak disznóság kell, én tehát disznósággal szolgálok
  neki. De a kereskedői becsületességemben ne tessék kételkedni. Én
  nemcsak igérem a disznóságot, hanem szállitom is; azt nyujtom, a mit
  hirdetek: becsületes disznóságot, a legnagyobb disznóságot, a mi a
  piaczon ma egyáltalán kapható.
  – Én pedig azt mondom – vitatkozott Suarez mester – hogy mindez
  rózsaviz, limonádé, herbatea. Vagy hogy kereskedői egyenességgel
  beszéljünk: művészet, filozófia, hogy ne mondjam: költemény!
  – Látta ön a _Kloáká_-t?
  – Láttam.
  – Látta ön, hogy ennek a darabnak mind a három felvonása olyan nyilvános
  helyen játszik, a melyet a nyilvánosság előtt egyáltalán nem szokás
  emlegetni? Látta ön, mi történik ebben a darabban? És ez önnek művészet?
  – Igen, semmi egyéb, csak művészet, tisztára művészet. Ez a darab egy
  súlyos társadalmi igazságot fejez ki, azt, hogy: mindenkinek joga van
  áruba bocsátania a saját személyét. Ez szocziológia, ez filozófia, ez
  szentimentális költemény, szóval tisztára művészet.
  – Hát a _Csür_? Látta a _Csür_-t?
  – Láttam.
  – Ebben a darabban sóhajtanak, nyögnek, hörögnek, nyöszörögnek,
  nyikorognak… és önnek ez nem disznóság, önnek ez művészet?
  – Igen, művészet. Ez a darab megöl egy előitéletet. Ez a darab költőileg
  illusztrálja, milyen társadalmi szükségnek felel meg az a propaganda,
  mely azt követeli a szülőktől, hogy sürgősen lássák el gyermekeiket a
  nemi életre vonatkozó részletes magyarázatokkal. Ez szocziológia, ez
  filozófia, ez szentimentális költemény, szóval tisztára művészet.
  – Hát a _Marquis de Sade_? Mit szól a _Marquis de Sade_-hoz? Ebbe ön már
  nem fog belemagyarázni semmiféle társadalmi filozófiát. Két matróz, a ki
  egymásért eped, egy nyolcz éves kis lány, a ki a nagyapjába szerelmes…
  szeretném látni, hogy ebbe a darabba hogyan magyarázza bele a társadalmi
  filozófiát? Ha ez nem disznóság, akkor én nem tudom, hogy mi a
  disznóság, pedig ehhez az egyhez, higyje el, ha valaki ért, hát én
  értek.
  – A _Marquis de Sade_ is csak művészet, filozófia, költemény. Ez a
  darab, kissé sajátságos formában, a legfenségesebb tanulságot hirdeti,
  azt, hogy a társadalmi rendnek támasza, talpköve: a tiszta erkölcs.
  Mondom, hogy: limonádé, herbatea, költészet, rózsaviz. Aztán a disznóság
  itt mellékes. Ez zenés darab, és a zene mindent megtisztit, mindent
  dezinficziál. Beteg lélek az, a kit az érzéki zene nem emel ki az
  érzékiségből; rossz ember az, a ki nem méltatja a dalt. A _Marquis de
  Sade_ elbájolóan, elandalitóan gyönyörü! Rózsa – rózsa – rózsaviz!
  – Suarez bácsi, mit akar maga? – kérdezte Fairfax meghökkenve.
  – Mit akarok? Hát mit akarhatok? Pénzt akarok! – felelt a fehérszakállu.
  – És hogyan képzeli ezt? – rebegte Fairfax. – Beszéljünk kereskedői
  egyenességgel.
  – Nézze, Keresztély bácsi – szólt a patriárka – nekem egy nagy
  gondolatom támadt. Columbus tojása; de Columbus milliókat szerezhet
  belőle. Ez a nagy gondolat pedig az, hogy: a képmutató disznóság már
  lejárta magát, az őszinte disznóságé a jövő! Figyelje meg csak egy kissé
  az emberi szellem haladását, és be fogja látni, hogy igazam van. A
  képmutató disznóság, a művészettel, filozófiával, szocziológiával,
  költészettel takarózó, álczázott disznóság már utolsó napjait éli. A
  közel jövőben meg kell érkeznie az uj áramlatnak, a zseniknek, a kik
  széttörik a régi formákat és azt adják a népnek, tisztán,
  hamisitatlanul, művészettől, filozófiától, költészettől mentesen,
  desztillálva, és csakis azt adják, hatalmas őszinteséggel, a mit a
  közönség szive igazán óhajt. Abban a perczben, mikor ez a kérlelhetetlen
  bizonyossággal elkövetkező uj korszak beköszönt és az első remekművek a
  nyilvánosságra kerülnek, ön besavanyithatja a darabjait és elmehet
  kapálni. Ön máris _viő zső_, de abban a perczben Szofoklessé sülyed. Már
  pedig, ha Mexikóban még egy kissé zsöngék is a tehetségek, Texasnak
  vannak kitünő irói, a kik a pénzemért azt irják, a mit én akarok, a kik
  már be vannak gyakorolva arra, hogy annak adjanak irodalmi örökéletet, a
  mi pénzt hoz. Meg fogja látni, milyen remekül, minden költői
  floszkulusoktól mentesen fogják megirni tudni azokat az ötleteket, a
  melyek ma még az én lelkemnek a rejtekén szunnyadnak! És ezek az őszinte
  disznóságok, a melyeket az ön képzelete nem is sejt és a melyeknek a
  tárgyait én önnek ingyen nem árulom el, egyszerre le fogják galoppozni,
  le fogják teperni, meg fogják semmisiteni az ön avultas, képmutató,
  félénk, félszeg, szerény, dadogó disznóságait!
  – Csakhogy Texasnak nagyon sok kitünő irója van, és a többiek az ön
  szerzőinek a szindarabjaiba is bele fogják magyarázni a társadalmi
  filozófiát, a költészetet, a művészetet. Ebbe is belegyakorolták
  magukat. És így ön legfeljebb vetélytársam lesz, a ki engem soha se
  érhet el, mert későbben érkezett.
  – Még ebben az esetben is nagy károkat okozhatnék önnek. De nem úgy
  lesz, a mint ön reménykedik. Az ön jelesei, az én disznóságaimba nem
  fogják belemagyarázni a művészetet, akárhogy erőlködnek, mert ön nem
  képzeli, hogy az én eszméim milyen siketitőek. Aztán ne feledje, hogy a
  harczban mindig az uj áramlat győz; a közönség nagyobbik része mindig a
  legujabb iránynyal tart.
  – De micsoda óriási tőkebefektetés kellene ehhez az akczióhoz! Honnan
  veszi a pénzt?
  – Ne fájjon magának az én fejem! Az olyan biztos üzlethez, a milyen ez,
  nem kell keresni a pénzt; a pénz az utczasarkon kinálja magát.
  – És mennyi fáradozás, a mig összehozhat valamit!…
  – Hát éppen ez az. Öreg ember vagyok már, nem szívesen fáradozom. A
  nyereség tiz százalékával is megelégszem, ha nem kell fáradoznom. És
  éppen ezért ajánlom fel megvételre az eszmémet. Önnek ez az eszme
  rengeteg pénzt jelent. Ha elfojtja, roppant károsodástól óvja meg magát.
  Ha pedig megvalósitja, egy második nagy vagyont szerezhet vele.
  – Beszéljünk kereskedői egyenességgel. Ha megvásárlom az eszmét,
  mindenestül, a szindarab-ötletekkel együtt… mennyit kiván?
  Suarez mester megmondta.
  Fairfax, a szemtelen követelés hallatára, úgy kezdett nyöszörögni, mint
  a _Csür_ főszereplője. De azért nem kergette ki a szobájából a
  patriárkát, hanem alkudni kezdett vele.
  Három napig folyton alkudtak. Elkeseredettebb küzdelem nem folyt le a
  chevy-i vadászat óta, a mely szintén három napig tartott és a melyen
  northumberlandi Percy gróf emberei addig harczoltak a skót Douglas
  embereivel, mig a négyezer harczos közül a legutolsó is elhullott.
  De az elkeseredett küzdelem mégis csak azzal végződött, hogy Suarez
  mester szép összeget zsebelt be.
  – Az igazat megvallva – szólt Suarez mester a búcsúzáskor, a mikor a két
  bajvivó kezet szorított annak jeléül, hogy méltó ellenfélnek találták
  egymást – az igazat megvallva, sajnálom, hogy eladtam a tervet.
  – Én pedig sajnálom, hogy megvettem – felelt Fairfax. – Mert abban igaza
  van, hogy az őszinte disznóságé a jövő, de higyje el, ez a fejlődésnek
  egy magasabb foka, a melyre még nem érett meg a világ… még Texas
  legműveltebb közönsége sem!
  
  
  A PORCZELLÁN.
  
  I.
  Horváth Jóska tíz évig volt jogász; ennek a korszaknak az emlékét
  legendák őrzik az egyetemen, jegyzőkönyvek a rendőrségnél, és
  följegyzések – igen sok följegyzés – a berczeli első számu telekkönyv
  teherlapjain. A legendákról nem szólhatok körülményesebben; egy egész
  kötetet kivánnának, s többnyire ismeretesek, akár csak a Józsa Gyuri
  élményei. Röviden, ezeknek a hagyományoknak a tanúsága s a rendőrség
  hiteles adatai szerint, Horváth Jóska tíz év alatt huszonnyolcz embert
  vágott pofon. Hogy mennyi pénzt költött el, arról a berczeli első számu
  telekkönyv négy irott oldalra terjedő s kissé zavaros teherlapja nem
  nyujt kellő felvilágosítást. Tartok tőle, hogy ebben a tekintetben a
  statisztikai kimutatás mindig hézagos marad; mert kétségtelen ugyan,
  hogy a Berczelen regisztrált ötvennégy teherpont kivétel nélkül a
  Horváth Jóska inicziativájából keletkezett, de a hivatalos iratban
  felsorolt összegek távolról se merítik ki ama legendás tíz év összes
  költségeit.
  Maga Horváth Jóska se mondhatná meg pontosan, mily összeg árán
  ismerkedett meg Justinianus tudományával. Azok, a kiket az emberi élet
  legvégső határáig kiskoruaknak nyilvánítanak, sohase jó matematikusok, s
  Horváth Jóska legborusabb pillanataiban se törődött vele, hogy a
  családja mennyi adósságot csinált miatta. Ebben a tárgyban tehát csak
  két öreg kisasszony adhatna valamelyes útbaigazítást: Horváth Jóskának a
  nagynénjei, a kik a tulajdon birtokaikat is szépen megterhelték, hogy
  unokaöcscsük Pesten minél több embert vághasson pofon.
  Ez a két öreg kisasszony – Ida néninek és Lotti néninek hívta őket a
  berczeli intelligenczia – két áldott jó lélek volt, a kik egyebet se
  tettek, csak Jóskáért imádkoztak. Emberemlékezet óta mályvaszín
  selyemruhában jártak a templomba, s a fogukhoz verték a garast, csakhogy
  az öcscsük úri módon élhessen. De a berczeli tyúkok nem tojhattak
  annyit, a mennyit Jóska havannákban el tudott füstölni.
  Eszük ágában se volt, hogy emiatt Jóskát maguk közt megitéljék, ellenben
  akármilyen jó teremtések voltak, egymással sokat veszekedtek. Mikor az
  ujságok Jóskának egy-egy ujabb párbaj-ügyét jelentették, mind a ketten
  vörösre sírták a szemüket, s aztán szemrehányásokkal halmozták el
  egymást.
  – Ennek is te vagy az oka! – szólt könyörtelenül az egyik.
  – Én? – pattant föl a másik. – Ki szoktatta rá a sok mindenféle
  istenkisértésre? Ki ültette lóra mikor hét esztendős volt?
  – És ki fösvénykedik, ha pénzre van szüksége? – vágott vissza amaz. – El
  van keseredve szegény. Keresi a halált!
  – Te kényeztetted el. A te nevelésed!
  – Talán még a betevő falatot is sajnálod tőle?
  Erre a gondolatra mind a ketten zokogni kezdtek.
  Mikor aztán megjött a hír, hogy Jóska összevagdalta az ellenfelét,
  diadalmasan nézték le egymást.
  – Ugy-e megmondtam, hogy nem lesz semmi baja?
  – Én nem pityeregtem, te pityeregtél!
  Titokban mind a kettő büszke volt rá, hogy az ő öcscsük az a hírhedt
  fiatalember, a ki mindenkit pofonvág.
  Jóska volt a szerelmük, bálványuk és egyetlen gondolatok. Ez a szerelem
  még Jóskánál is régibb keletü volt. Horváth Ferdi, mikor egy szép nap
  eszébe jutott, hogy Isten neki, mégis csak elveszi a kis Majoros Linkát,
  már vagy nyolcz esztendeig járt a házukhoz; faluhelyen nyolcz év nagy
  idő, s nincs benne semmi csodálatos, hogy mire Horváth Ferdi szint
  vallott, mind a három Majoros kisasszony beleszeretett. Bizony nagy
  szomorúság volt az; s titokban mind a ketten telesírták a párnáikat.
  Meglehet, egymást megfojtották volna, de a kis Linkára nem tudtak
  haragudni.
  Jóska igen korán kezdte meg a rosszaságot, s a szép kis Linka az
  életével fizette meg azt az örömet, hogy a daliás Horváth Ferdit
  meghódította. Az özvegy, alig hogy végig itta a gyászévet, uj asszonyt
  hozott a házhoz; s ez kitünő alkalom volt rá, hogy a Majoros-lányok
  Jóskát végképp elkaparítsák.
  Erre az uj otthonra Jóskának nagy szüksége volt, mert apja, a ki
  különben is jobban értett a parasztok, mint a gyerekek neveléséhez, egy