Furcsa emberek: Elbeszélések - 15

napjaira Gerolstein generalisszimusza lesz, s az egyetlen, a ki azzal
dicsekedhetik, hogy Pál herczegnek tegező barátja. –
Pál. – Ha ez a Franczi nem jön el, én pofon vágom.
Friczi. – Látod, megint milyen buta vagy! Hogyan vágod pofon, ha nem jön
el?
Pál. – Ez igaz, de azért igérhetek neki egy pofont. Mit csináljunk
addig?
Friczi. – Legjobb volna madárfészket szedni és kibontani a tojásokat.
Pál. – Várj csak, erről eszembe jut valami. Már tegnap óta akarok
kérdezni tőled egyet. Mondd, mi van az Ulrikával?
Friczi. – Miféle Ulrikával?
Pál. – A nővéremmel, a meklenburgi herczegnével.
Friczi. – Hát én nem tudom, hogy mi van vele. Talán… (nevet:) egyet
gondolt és kettő lesz belőle.
Pál. – Nem hallottál semmit?
Friczi. – Nem én.
Pál. – Én hallgatóztam, de nem jól értettem, hogy az inasok mit
beszélnek. Csak annyit értettem, hogy az Ulrika sír, mert a weimari
grófné azt beszélte, és ezt mások elbeszélték, hogy Ulrikának a férje, a
meklenburgi herczeg elutazott valahová egy Philine nevü szinésznővel.
Friczi. – Hja, vagy úgy?! Ezt már tudom.
Pál. – Hát mondd el.
Friczi. – A meklenburgi herczeg elment a vásárra a szinésznővel és vett
neki piros szoknyát három fodorral. (Nevet.)
Pál. – Nem értem. Magyarázd el jobban.
Friczi. – Jaj de buta vagy! (Elmagyarázza jobban. Attól tartván, hogy a
szavak, a melyekben egyébként nem válogat, nem lesznek eléggé kifejezők,
szemléltető előadásba bocsátkozik, mely természetesen fölötte fogyatékos
marad, mert kézjátéka csak képleges magyarázatot nyujthat.) Most már
érted?
Pál. – Persze, hogy értem. (Nevet.)
(Az üvegházat környező bokrok mögül valami nesz hallatszik.)
Friczi. – Na, jön már a rézbőrü!
(De nem a rézbőrü Franczi jön, hanem Betlehem püspöke.)
A püspök. – Hallatlan! Maguk ugyan szépeket beszélnek!
Friczi. – Nem én voltam, én csak nevettem! (Megszökik.)
Pál. – Pap bácsi, ne áruljon el a papának! Ha nem árul el, akkor mindent
elmondok a Fricziről és a Francziról is.
A püspök. – Ha szépen elmond mindent és megigéri, hogy ezentúl jó lesz,
akkor nem fogok szólni a papának. (Magában:) Még csak az kellene, hogy
orrot kapjak, a miért nem vigyáztam jobban!
Pál (megvall annyit, a mennyit már nem tagadhat le). – És aztán
elmagyarázta nekem a meklenburgi herczeget a szinésznővel.
A püspök. – Hát pedig ez nem igaz.
Pál. – Az inasok beszélték.
A püspök. – Az inasok mindenkiről beszélnek, még rólam is, és hazudnak.
Pál. – A weimari grófné is beszélte.
A püspök. – Azért mégse igaz, már a mennyire »nem igaz«-nak nevezhető, a
mit egy grófné beszél…
Pál. – Hát akkor az Ulrika miért sir?
A püspök. – Éppen azért, mert a weimari grófné sajnos tévedése alapján
az inasok ilyen csúnyákat hazudoznak.
Pál. – És a pap bácsi honnan tudja ezt?
A püspök. – Nekem elmesélték az egészet.
Pál. – És mi volt az egész?
A püspök. – Az egész az volt, hogy mikor ilyen csúnyákat kezdtek
mesélni, az Ulrika nagyon bús lett…
Pál. – És miért lett az Ulrika bús? Hiszen ő róla nem beszéltek rosszat!
A püspök. – Hát… hm… mert az asszonyok nem szeretik azt, ha a férjükről
ilyen csúnyákat beszélnek.
Pál. – Értem. Az asszonyok azt szeretik, ha a férjök nekik vesz piros
szoknyát három fodorral és nem másoknak.
A püspök. – Na igen. De ez nem is történt meg. Bűntény nem történt.
Pál. – Honnan tudni azt? Látta valaki, hogy nem történt?
A püspök. – Bebizonyult. Mikor a papa megtudta, hogy az Ulrika miért
búslakodik, igen megharagudott. És mert a meklenburgi herczeg véletlenül
nem volt otthon, megparancsolta, hogy elő kell keríteni a szinésznőt.
Erre mindenfelé elindultak a staféták, hogy a hol egy Philine nevü
szinésznő találkozik, azt elő kell állítani. Elő is állították, a
férjével együtt, mert ez a Philine egy Philemon nevü szinésznek a
felesége. A szinésznő esküdözött, hogy ő soha se látta a herczeget,
Philemon pedig esküdözött, hogy ő semmit se látott, de nem hittek nekik,
mert a szinészek kóbor nép. Hanem véletlenül haza került a meklenburgi
herczeg is, és kiderült, hogy akármerre járt, soha se járt arra, a merre
Philine kóborolt, és azt se tudta, hogy ez a világon van.
Pál. – Talán másnak vett piros szoknyát és nem ennek a Philine-nek?
A püspök. – Az meglehet, de másról nem volt szó, csak erről a
Philineről.
Pál. – És most már nincs baj?
A püspök. – Minden közmegelégedésre végződött. A papa, megtudván az
igazságot, megkönnyebbülten lélekzett fel, és egy szép rendjelet
ajándékozott a meklenburgi herczegnek, hogy ezentúl többet legyen
otthon.
Pál. – Hát a szinészekkel mi történt?
A püspök. – A szinészeket megpálczázták.
Pál. – Miért?
A püspök. – A szinésznőt azért pálczázták meg, mert ő adott alkalmat a
pletykára. Ha ő nincs, akkor a herczeget nem rágalmazzák meg és
Ulrikának nem kell búsúlnia.
Pál. – És a szinészt? Miért pálczázták meg a szinészt?
A püspök. – Mert ő a férje a szinésznőnek, és a férjnek jóban, rosszban
osztoznia kell a feleségével.
Pál. – Értem. És mit vonjak le ebből az esetből?
A püspök. – Erkölcsi tanulságul?
Pál. – Igen. Pap bácsi egyszer azt mondta, hogy nincs az a jelentéktelen
eset, a miből valami nagyon becses erkölcsi tanulságot ne lehetne
levonni.
A püspök. – Ez igaz. És ha jól meghányjuk-vetjük a dolgot, ebből a kis
esetből is kihámozhatjuk az erkölcsi tanulságot, csak meg kell keresnünk
a magját.
Pál. – És mi az?
A püspök. – Hogy mi az? (Elgondolkozik.) Várjon csak Fenséged, várjon
csak!… Na lássa, megvan! Ennek a kis esetnek az erkölcsi tanulsága az,
hogy: soha se okozzunk közbotrányt!
Pál. – Ahá!… Azaz, hogy még sem értem.
A püspök. – Nézze, Fenséged, egy szinésznő, a ki különczködni akar, az
közbotrányt okoz.
Pál. – Hogy-hogy?
A püspök. – Mert teszem fel azt, ha a szinésznő rossz, de ügyesen, úgy
hogy senki se tudja meg, akkor nincs semmi baj, ugy-e?!… A herczeg is
örül, Ulrikának se folynak a könnyei. A szinésznő azonban rosszabbat
cselekedett, mintha vétkezett volna, rosszabbat, mert közbotrányt
okozott. Na, és lássa, mi lett ebből a könnyelmüségből! A meklenburgi
herczeg kénytelen volt másutt vadászni, Ulrika most is sír, és őket
megpálczázták! De nekik úgy kell.
Pál. – Ahá, most már értem.


MESSZIRŐL JÖTT LEVELEK.
Egyetlen egyszer láttam Róbert hadnagyot, s annak is már nagy ideje.
Hanem azért nagyon jól emlékszem rá.
Azon a nevezetes napon történt, a mikor a katonáné a falunkba költözött.
Nagy izgatottság volt az egész urikörben. Senki sem ismerte az uj
lakókat, csak annyit tudtak róluk, hogy a szolgabiró házát vették ki.
Mikor megjöttek, elterjedt a hir, hogy furcsa encsen-bencseket hoztak
magukkal, és volt, a ki hallotta, hogy a katonáné idegen nyelven szólt
egy másik öreg hölgyhöz, a kit nevelőnőnek néztünk volna, ha egy
gyereklénynek csak árnyékát fedezzük is fel az ujon jöttek között.
Érdeklődésünket nagyon növelte az, hogy az uj lakók csak igen keveset
mutatkoztak. Boldog-boldogtalan rájok lesett egész nap.
Akkor Szunyogh Lojzi és Kontra Edus voltak azok a barátaim, a kik a
legteljesebb bizalmamnak örvendettek. Együtt őgyelegtünk, együtt
művelődtünk, bár meg kell vallanom, hogy Lojzi nem olyan szivesen vett
részt a második, mint az első mulatságban. De Edus filozóf szellem volt.
És a kérdéses nyári délutánon is, mikor detektivkedésünk fáradalmait
kipihenni az erdőbe mentünk, kedves gloriette-ünk mellé: Edus a fűbe
heveredve, épp azokról a rejtelmes dolgokról beszélt, melyek sokkal
nagyobb számmal vannak föld felett és ég alatt, mintsem bölcselmünk
álmodni képes. A plébános öreg béresétől hallotta, hogy a holdban Szent
Dávid hegedül, s a tárgy fontosságához illő részletességgel közölte
velünk ez irányban tett tapasztalatait. Én szakértői szemlét akartam
ajánlani a legközelebbi holdtöltére, a mikor Szunyogh Lojzi, a kinek
kissé vastag koponyája, de igen jó szeme volt, hirtelen felkiáltott:
– Ott jön a katonáné!
Csakugyan a katonáné volt. Karjába csimpajkodva egy hóri-horgas fiatal
embernek, a ki előttünk ismeretlen egyenruhát viselt, a gloriette-hez
vezető lejtős uton közeledett felénk, lassan lépegetve. Nem szólt
egyikünk sem, hanem összevigyorogtunk. Az asszony nagyon kicsi volt, a
férfi nagyon magas.
Csak homályosan emlékszem már, milyennek tünt fel előttem a katonáné,
mikor először pillantottam meg a közvetetlen közelből. Sokkal többször
láttam azóta, semhogy az első benyomások rég el ne mosódtak volna. A
haja még akkor nem volt olyan fehér, az arczocskája sem olyan redős – de
más részlet nem igen jut eszembe, mint hogy fonnyadó kis képe rózsaszinü
volt, akár csak a porczellán babáké. Azóta már eltünt ez a rózsaszin,
sok egyéb dologgal együtt, a mik mind nem fognak többé visszatérni.
Végre is, nem tudnám elhatározni, olyannak láttam-e akkor, mint a minő
az a kép, a mely manapság megjelenik előttem, a hányszor csak rá
gondolok. Nem úgy vagyok a másikkal. Mintha most is látnám Róbert
hadnagyot, a mint piczike kis anyját a gloriette felé vezetgette. Pedig
talán csak az lepett meg rajta, hogy olyan erős, olyan szép szál ember,
és mégis annak az apró, kis porczellán-babának a fia.
De hát ez az arcz, bár soha többé nem jelent meg előttem a valóságban,
egy darabig még többször jelentkezett azokban a tarka álmokban,
melyekkel a gonosz Mab királynő bóditotta el gyerek-fejemet. Sokszor
láttam mosolyát és nevetnivalóan gyermekes száját, a mely mintha a
kaszárnya-élet viszontagságai közt is megőrizte volna az anyai tej
édességének az emlékét. S ha valójában csak egyszer láttam ezt a Róbert
hadnagyot, hallanom annál többet kellett róla. Meg kellett hallanom
például, hogy víg legény és rossz katona volt, a ki szerette a
mulatságot és a szép asszonyokat, olyannyira szerette, hogy utóljára a
posztját is elhagyta egy kaczér Carmenért.
Az igaz, hogy ezt csak akkor tudtam meg, mikor már két évtizede is
elmult, hogy egy pillantásra láttam. A mit addig hallottam róla, az mind
nagyon különbözött ettől.
Még akkor, régen, nagy barátságba estem a katonánéval. Az apró emberkék
szítanak egymáshoz, és abban az időben én még a ligához tartoztam.
Aztán meg, minthogy öregbedtem ismeretekben s némi bepillantásom
lehetett a német nyelv titkaiba: abból az egész külső világból, a melyet
a mi falunk magáénak nevezhetett, senki se volt nálam alkalmasabb
személy arra, hogy a katonánéval czimboraságba keveredjék. Nagyon rá
volt szorulva, szegény, hogy valakivel barátkozzék, ha az a valaki csak
akkorka volt is, mint Babszem Jankó. A fia, az visszament az ezredéhez,
az a másik öreg hölgy pedig, a kinek hivatása lett volna, hogy
társalgóul és tolmácsul szolgáljon a gyámolra szoruló porczellán
babának, sokkal inkább el volt foglalva a szolgabiró házának ideiglenes
kormányzásával, semhogy ideje maradt volna pikétezni nap-nap után.
Minthogy akkortájt még az időből egy egész milliárdnyi tőke állt
rendelkezésemre: reggeltől estig ott ültem a katonánénál. S a mig
előttünk szünettelen tánczot jártak a kőr-dáma és a káró-király –
áhítatosan, nemcsak figyelmes füllel, hanem egyszersmind kerek szemmel
és kerek szájjal hallgattam a porczellán királyfiak változatos
történeteit. Közben-közben csaltam is egy keveset.
Nagyon szerettem nála lenni. Szerettem a tágas, meleg szoba ó-divatu,
kényelmes butorait, a szem nem látta apró csecsebecséket, az ismert,
elsárgult fotografiákat és a lagunás képeket. (Ezek voltak életemben az
első lagunák; akkor még nem sejtettem, hogy olyan sok fog következni.)
Hogy miért esett éppen rám a katonáné választása, arra sokáig nem tudtam
rájönni. A sűrű emlegettetés azonban, a melyben akkor még sárgás hajam
feltünő módra részesült, későbbi időkben azt kezdte velem gyaníttatni,
hogy a hajam szine olyan valakire emlékeztette a katonánét, a ki aligha
lehetett előtte közönbös. Bármi volt azonban az első ok, annyi bizonyos:
nem sok kellett hozzá, hogy bizalmasak legyünk egymáshoz.
És ekképpen én voltam az első, a ki megtudtam, hogyan cseppent közénk a
katonáné. Abban az országban, a melyet elhagyott, nem maradt már
senkije; a fiát, a ki mellé olyan szivesen húzódott volna, egyszer ide,
másszor oda parancsolta a kötelesség; neki meg valahol már nyugovót
kellett keresnie. Annak pedig, hogy épp a mi falunkat választotta
pihenőül, megvolt a maga különös oka.
Volt egyszer egy kis katona, egy olyan kicsi katona, hogy a szél elfútta
hazájából ismeretlen földre. Az igaz, hogy nagy szél volt az, akkor. Ez
a kis katona ott feküdt az erdő szélén, egy kis domb alatt. A porczellán
baba közel akart lenni hozzá.
A katonáné történeteiben minduntalan szó volt egy bizonyos Róbertről, a
ki nemes volt, mint Bayard, bátor, mint gróf Richard, a soh’sem félő, és
szép, mint maga Phoebus-Apollo. Mint Artus király udvarában csak a tói
Lancelot-ról, a katonáné házában csak erről a Róbert hadnagyról lehetett
beszélni. És a lovagtörténetek mindegyike azzal végződött, hogy: »Hiszen
majd meg fogod látni«.
Annyi bizonyos, hogy váratta magát a tói Lancelot. Még mézeshónapjait
éltem a katonánéval való ismeretségemnek, mikor egyszer a kis
csecsebecsés szoba szokatlan diszt öltött a hadnagy fogadására. Az
utolsó perczben azonban a katona helyett staféta érkezett és pedig azzal
a szomoru hirrel, hogy a kötelesség nagy hirtelen egyebet parancsolt.
A porczellán babát nagyon megviselte akkor ez az ujság. És minthogy nem
mutathatta meg nekem a fiát, kárpótlásul eldicsekedett a levelekkel,
melyeket Róbert hadnagy azóta irt a garnizonból, a mióta szétválakoztak.
Kevés volt mindössze; a helyőrségi szobák nem igen alkalmasak a
levélirásra.
Tudom, hogy akkortájt, vagy talán valamivel később, mikor ujra olvastam
ezeket a régi iratokat, a hadnagy stilgyakorlatai mély benyomást tettek
rám, jóllehet nem igen volt bennük egyéb, mint egy kis érzelgés a
katonatisztek spártai stilusában, aztán meg mindennapi históriák a
kaszárnya-életből, keverve alkalomszerü idézetekkel Schillerből és
Heineből. Hanem, a hogyan később operaszövegekből, a hadnagy leveleiből
is megragadt még akkor friss fejemben egy pár csengő-bongó sor, a mely
soká kisértett, magam se tudom, hogy miért. Csakhogy keveseltem a
levélcsomót.
Ha már megkivántam ezt a mulatságot, nemsokára aztán bő részem lehetett
benne. Attól fogva, hogy a porczellán babának a meghittje lettem, a
levelezés nagyon neki élénkült. Rövid ideig sűrűn érkeztek a hadnagy
levelei; gyakran csak néhány odavetett sor, érzelgés, elbeszélések és
idézetek nélkül – egyszerű tudósítások, a melyek lázas hangja akkoriban
nagyon aggasztotta a katonánét. Rossz álmai voltak abban az időben;
egyszer, zivataros, borzalmakat keltő éjjelen úgy rémlett a szegény kis
porczellán-baba előtt, mintha világosan, tisztán kivehetően hallotta
volna a fia hangját: »Anyám, édes anyám!«
Beteges lett, s akkor egymásután irtuk a haza hívó leveleket. A hadnagy
félig értelmetlen sorokkal válaszolt, a melyekből csak azt vehettük ki,
hogy lehetetlen mozdulnia. Ezt az ujságot már én tolmácsoltam a katonáné
parányi szívének, mert a szeme is nagyon meggyöngült, s ő maga már nem
igen tudta olvasni a fia csoda-dolgait.
Úgy két évvel azután, hogy a katonánéval frigyet kötöttem, egy rövid,
váratlan levél azzal a meglepetéssel csapott le közibénk, hogy a
szeretett fiu elment nagy messzeségre, roppant nagy messzeségre, mintha
bizony a szegény kis porczellán babának nem elég távolság lett volna az
a temérdek mértföld, mely őt fiától eddig is elválasztotta. És még hozzá
remegnie kellett Róbertnek az életéért is.
Azt hozta hírül ez a szomoru levél, hogy a hadnagynak nagy
hirtelenséggel ott kellett hagynia az ezredét, sőt le kellett mondania a
katonai pályáról is, valami összezördülés miatt, a melyből nagy dolgok
következtek, s melynek végső eredménye az lett, hogy megsértett
feljebbvalóinak a bosszuállása elől menekülnie kellett Amerikába. Az
egész ügy egy kicsit homályos volt; a katonáné a felét sem értette.
Kétségbeesésében egész sereg kérdést tétetett velem papirra, de ez a
levél valószinüleg soha sem ért el Amerikába, mert Róbert a későbbi
leveleiben nem válaszolt rá.
A katonáné nagyon, nagyon sokáig nem tudott beletörődni abba a
gondolatba, hogy számkivetettnek tudja a fiát, s a közeli viszontlátás
reménye nélkül éljen tőle távol. Egyszer-másszor az is eszébe jutott,
hogy megváltoztatja első szándékát, s elválik a halott kis katonától az
élő fiú kedvéért: kikeresnek valami közelebb eső helyet, a hova nem
érhet a fenyegető katonai hatalom, s ott fognak lakni együtt. Az egyenes
kérdésre azonban a hadnagy nem is felelt. Csak más alkalommal, később
írt valami affélét, hogy anyja sorsát a maga sorsához kötni nem akarja.
Általában rendesen nem válaszolt a tudakozódásokra, a melyeket a
katonáné hozzá intézett, s valamikor csak úgy általánosságban írta erre
vonatkozólag, hogy az ilyen kérdéseknek a legtöbbjét nem tudja már
akkor, a mire az íráshoz foghat, s aztán meg a fődolgokat magától is
elmondja. És mintha a távolság és az idő közönbösebbé tette volna anyja
iránt, úgy látszott, mintha mind kevesebbet érdeklődnék a csecsebecsés
kis szoba apró eseményei iránt. Hanem azért írt pontosan, szinte
feltünően pontosan, úgy mint a ki nagyon kiszámítja, hogy hova, mennyit
ir egy esztendőben?
Sok furcsa dolog volt ezekben a pontosan érkező levelekben. Valamennyi
levél fukar volt a szóban mindazt illetőleg, a mi írójának élete módjára
vonatkozott, pedig hosszú időn át sok változás állhatott be a
számkivetett Róbert életében. Ezeket az eseményeket csak nagyjában
említette. Ellenben mindegyik irata a szeretet áradozásaival volt tele,
és ezek az áradozások a legkevésbbé se csappantak meg az idő multával, a
mi nagy vigasztalására volt a katonánénak.
Tíz, tizenöt, húsz év pörgött le, egyik úgy, mint a másik, lassan,
egyhanguan, mint az olvasó-szemek. Körülöttünk minden megváltozott:
olyanok, a kiket régente a legközelebb éreztünk magunkhoz, már nem
voltak többé; olyanok meg, a kik azelőtt nem is léteztek, a szívünkhöz
nőttek. Uj tavasz tette sugárzóvá a régi temetőn keletkezett, uj,
zsibongó világot; idegen gyermekek játszottak a kicsi górékban, a
melyeket valaha apró Daedalusok raktak össze sárból, roppant
mulatsággal. Csak a kis csecsebecsés szoba maradt meg a régi világból. A
porczellán baba kissé megsárgult s talán még piczinyebb lett, mint
valaha, de látogatója és levelei hívek maradtak hozzá; az a kevés élet,
a mely ebbe a szobába fért, ott maradt és ugyanolyan maradt, a milyen a
legelső időkben volt. Az igen kicsi dolgokat megkimélik a nagy
rázkódtatások.
Kivülről semmi se hatolt be a nagy, az örökös változásból. És különös,
azok a levelek, a melyek olyan pontosan érkeztek a tengeren túlról, az
idegen világnak egy szellőcskéjét se hozták magukkal. Mintha az, a ki
ezeket a leveleket írta, föléje emelkedett volna a nyüzsgő emberárt
mozgató apró-cseprő gondoknak: soraiból sohase szólt egyéb, mint a
határtalan, megingathatatlan szeretetnek örökké hív, egyhangú áradozása.
* * *
Egyszer – jóval később – megismerkedtem egy bécsi társaságban valami
Strachwitz őrnagygyal, a kit még mint Strachwitz tiszt-helyettest,
Róbert hadnagy gyakran említett a legelső leveleiben. Nem állhattam meg,
hogy meg ne kérdezzem: emlékszik-e még a hadnagyra, és ha igen, mit tud
a sorsáról?
– Ó, nagyon jól emlékszem. Ez a Gerhart Róbert a legfurcsább ficzkók
közé tartozott, a kiket valaha ismertem. Jó czimbora, pompás mulató
volt, a kinek a csinyjeiről még ma is tudnak a Ferdinand-ezredben.
Hanem, a kik jobban ismerték, mint én: könnyelmü, haszontalan legénynek
tartották, a ki egy szoknyáért akármikor képes lett volna szégyenbe
keverni a kardbojtját.
Azt kérdeztem: mi volt az oka, hogy Amerikába kellett menekülnie?
– Róbert soha se volt Amerikában – felelt az őrnagy. – Azokat a
leveleket, a melyeket ön említ, valószinüleg Richter küldözgeti
Amerikából, egy hajdani pajtásunk, a ki – rég ideje már – kilépett a
hadseregből s itt hagyta az öreg Európát. Ez a Richter volt Róbertnek a
legjobb embere. Valami kegyes csalás lesz a dologban.
Aztán hozzá tette:
– Mert hát annak, hogy Gerhart Róbert agyon lőtte magát, már nagyon sok
éve. A sírját megtalálhatja a brünni temetőben.


MARTINOVICS.
Több mint száz esztendővel ezelőtt, a budai vártemplomban egy nyírott
fejü férfiu körül foglalatoskodott egy sereg pap és még több katona. A
nyírott fejü férfiut kitaszították az egyházi rendből. A latin szavak
elhangzottak, a templom kőkoczkái visszaverték a katona-lépések ritmikus
zaját, az egyház kebeléből kidobottat átvette a prófosz, s a kapu,
melyen belül szüntelen ég egy halovány mécs, becsapódott az elitélt
mögött. Az örök világosság megtagadta a nyírott fejü férfit.
Az elitéltet visszavitték a czellájába. Ott megtalálhatott mindent, a
mire még szüksége volt. Meghagyták neki szalmazsákját, sőt meghagyták a
könyveit is. A földön egy korsó víz állott, fedő helyett egy szelet
kenyérrel. A börtönőr jó éjszakát kivánt az apát úrnak, jelentette, hogy
reggel ötkor fel fogja kelteni, aztán magára hagyta. A kulcs kétszer
megfordult a zárban.
A rab ember lefeküdt szalmazsákjára, elővette a legközelebb heverő
könyvet és a magasban serczegő mécs pisla lángja mellett olvasni
kezdett. Könyvének czíme így hangzott: Les liaisons dangereuses; írta
pedig ezt a könyvet de Laclos lovag.
Elolvasott vagy három levelet, aztán eldobta könyvét.
– Mily végtelen szomorúság! – szólt magában. – És ezek az emberek a
gyönyört keresik!
Egy másik könyvet vett elő, a Parny verseit. A »fél-Tibullus, a kit a
görögök ihlettek meg s a kinek szavait az érzelmesség sugallta« – kedves
költője volt. És elolvasta még egyszer:
»Kezemben virágot tartok; magam is virág vagyok, csakhogy kevésbbé
kinyílott. Ó, te leányok és boldogság istene, felajánlom neked tizenöt
évemet és ezt a virágot.
Keblem dagad és néha ok nélkül álmodozom és sóhajtok. Ifju Myrtis, e
ligetben találhatni tizenöt évet és egy rózsát.
Alig gyűröm le a pázsitot, a hol csak ily egymagamban pihenek! Gyors
északi szél, ha jössz, kíméld tizenöt évem és a rózsát!«

Ez a derüs kép igen kellemetlen dolgokat juttatott eszébe. Fölkelt s
elhatározta, hogy megméri, hány lépés a czellája. Nem mérte meg.
Felülről, a nyitott ablak rostélyán át, megérezte május lehelletét. Arra
gondolt, hogy több május nem lesz a világon, s megborzongott. Még csak
negyven éves volt.
El, gyöngeség! Azért is másra fog gondolni. Ujra elővette Parnyt, s
tovább olvasott:
„Dryades, pourquoi fuyez-vous?…“
Vénusz, az ő száz alakjában, Myrtis s a víg szatirok tánczolni kezdtek
kábult feje előtt. Könyve észrevétlenül összecsukódott, s az irgalmas
Szender már-már ráterítette fátyolköpenyét, a mikor egyszerre csak a
börtönajtó nesztelenül felnyílt s egy sapóbás, hajporos czopfu, karcsu
alak jelent meg a küszöbön, gyönyörüen öltözötten, mint maga ő
eminencziája: Rohan bíboros. Az ajtó épp oly nesztelenül zárult be
mögötte, mint a hogy kinyílt.
A titokzatos alak keresztbe fonta mellén a karját, s megszólalt, kissé
olaszosan ejtve a franczia szót:
– Rám ismer-e abbé úr?
– Nem. De mégis… Úgy tetszik, hogy ön Cagliostro Sándor gróf, a kivel
találkozni többször volt szerencsém, midőn követségben jártam XVI.
Lajosnál.
– Mondja inkább, hogy: Balsamo József, a szemfényvesztő, a ki csak az
imént szökött meg fogságából, melybe a szabadkőművesség ellenesei
vetették s a ki önnel körülbelül egy időben fog megjelenni az egyetlen
igazán Szabad-Kőműves előtt.
– Hogy jött ön be a zárt ajtón keresztül?
– Tudja, hogy én bűbájos vagyok. Előttem börtönök, titkok és igazságok
zára pattan.
– Bocsánat, gróf, én a fizika és a kémia professzora valék…
– De Lembergben a bölcseleté is. S ha filozófus, kitalálta, hogy vannak
erők, a melyek örökkön el fognak siklani a fizikus durva keze elől.
– Nekem úgy tetszik, hogy önt nem efféle erők szolgálják. Hogy ön, a
mint nem Cagliostro Sándor, nem is Balsamo József. Hogy ön egyszerüen
halluczinácziója az én megriadt agyvelőmnek.
– Tegyük fel. Mit nyer vele? Mi haszna belőle ha megvallom, hogy én a
Kételkedés vagyok?! A Kételkedés, mely nem csupán holló képében károg. A
Kételkedés, mely száz alakban jelenik meg, mint Vénusz maga.
– A Kételkedés? Mit keres nálam a Kételkedés? Én már nem kételkedem
semmiben, mert én már nem veszthetek semmit.
– Engedelmet, a Baj hűséges kisérője az embernek végső lehelletéig. Ön
még nem lélekzett utolsót, s én a Baj vagyok. Bebizonyítsam? Önnek még
van egy java, a melyről nem ad számot magának. Teste, lelke fellázad az
elmúlás gondolata ellen, s mert nincs mibe kapaszkodnia, azzal
vígasztalja magát, hogy nem hiába hal meg. Nos, én azért jöttem, hogy
elvegyem öntől ezt az utolsó vígasztalást.
– Nincs hatalom, mely elvegye tőlem ezt a gondolatot. Lehet, hogy
önáltatás; de az enyim.
– Meglássuk. Azon kezdem, hogy ön dicsőségre vágyódott, és ime,
beszennyezett emlék marad ön után.
– Miért?
– Mert elárulta a társait: Hajnóczyt, Laczkovicsot, Sigrayt,
Szentmarjait.
– Én nem árultam el őket. Thugut és Németh János épp úgy ismerték őket,
mint engemet. Én csak megvallottam, a mit ők tudtak. Megvallottam, mert
a testem gyönge volt a kínpadnak még a gondolatával szemben is. Az
efféle dolgokban nem tréfálnak. Ha hallgatok, nem használok nekik, csak
izenként tépetem szét magam. Hallgatásom talán gyönyörű vértanúság, de
haszontalan tüntetés lett volna. Mert ha hallgatok, csak hiúságból
kínoztattam volna ezt a gyatra testet.
– Gyávának fogják önt mondani. Hogy megváltsa az életét, találmányokat
ajánlott fel ellenségeinek, cserében a kegyelemért.
– Még fiatal vagyok. Még szeretnék élni. Homo sum atque humani nihil a
me alienum puto. Védtem az életemet, a hogy tudtam.
– De nem maradt egyebe, mint: szépen halni meg. Ön a pör alatt ingadozó
viseletet tanusított…
– A jó, vagy rossz óráim szerint.
– S a vesztőhelyen el fog ájulni.
– Rosszak az idegeim. Ez nem zárja ki, hogy nagy jót akartam.
– De vajjon öné-e a jó szándék érdeme?! Őz és Szolarcsik jobban
megérttették magukat és jobban fogják védeni a vesztett ügyet.
– Ők a tenor és a bariton. Én voltam a zeneszerző.
– De miért? Becsvágyból, sértett hiuságból.
– Eh, mit akarhattam volna?! Valami udvari hivatalt? Volt benne részem;
II. Lipót épp úgy megbecsült, mint I. Ferencz. A legkényesebb
küldetésekre alkalmaztak s meg voltak elégedve velem. Így lettem udvari
vegyész, s így szászvári apát. Avagy talán nagyobbra törtem? Nem tudom.
Ki volt az, a ki javát akarta az egész emberiségnek, csak önön javát nem
akarta?! Nem ismerek ilyet. A legjobban szolgált Eszme az, melynek a hű
csatlósát Becsvágynak hívják.
– Ön tehát az Eszmét szolgálta?
– Bizonyára.
– Az ön Eszméje zavaros. Mit akar ez a »Forradalmi káté«?! Lázas jelszók
a Csipkerózsa kastélyában; a konvent követelései Meseországtól.
– Sötétben tapogatóztam, de az emberiség javát kerestem.
– Melyik emberiségét? Az urakét, a kik olyanok, mint ön, vagy a
parasztokét, a kik önnek született ellenségei, mint egy horda sakál.
– Az élő és szenvedő emberiségét. Főképpen a még ismeretlen emberiségét.
– Mit ér el vele? S mit fog elérni vele ezután? Eddig azt érte el, hogy
hűtlenségi pört akasztottak a nyakába, a melyben előre el volt ítélve ön
is, meg azok is, a kiket elbolondított. S ezután? Munkáit holnap elégeti
a hóhér.
– Jönnek századok.
– S azt hiszi, hogy ezeknek a századoknak nem lesz egyéb dolga, mint önt
méltatni?! Nézzen ide. Marie Antoinettenek megmutattam egy pohár vízben
a forradalmat, önnek megmutatom ebben a korsó vízben a jövő századot. Ha
elvette róla a kenyerét, mit lát a víz tükrében?
– Látom ezt a várost száz év mulva. A tímársegédek és a veteránok
kivonulnak a Vérmezőre, ünnepelni a nevemet, a melyet nem ismernek, a
többiek pedig a lóversenyre sietnek, vagy kávéházba, beszélgetni ifju
szinésznőkről. Mindegy. Használtam nekik tudtukon kivül.
– Vajjon használt-e? Nem hallja ezt a tompa zúgást, mely a víz mélyéről