Carmela - 13

egyiket. Végre megszólalt, komolyabban, mint sem Olivér várta volna.
– Cuny úr, – mondá, – ön nekem rémítő gorombaságokat mondott és én még
sem birtam rá megharagudni. Ez gondolkozóba ejt. Elérte, hogy… hogy
szégyelem ittlétemet. Kalandos vállalat volt – én pedig nem vagyok
kalandornő. Úgy-e nem? Nem tudom, honnan van, de ön impertinentiáival
igazán hízelgett büszkeségemnek. Úgy van, büszkeségem nem enged tovább
itt maradnom. Ezt akarta elérni; elérte. Most pedig jó’szakát. Meg van
elégedve?
– Az lehetnék, ha igaz, hogy egy jó cselekedet öntudata a megelégedés
forrása. De ha arra gondolok, hogy mennyibe került –
– Önnek!? – kérdé Fifine csodálkozva.
– Nekem, persze, hogy nekem. Egy kissé – korán gyujtottam meg a
gyertyát. Ha a sötétségnek előnyt adtam volna a világosság fölött, s a
hallgatásnak a beszéd fölött…! A hallgatás arany!
– Hallgasson hát! – mondá Fifine pirulva. Csak most érezte, hogy éjjeli
pongyolában egyedül van egy szép férfiúval. – Hallgasson és hagyjon el!…
Hanem egy óra múlva várjon rám a park rácsa előtt és kísérjen vissza –
Párisba.
Olivér szót fogadott. Csöndesen kiosont az ajtón. Fifine gondolkozva
hallgatta elhaló lépteit, aztán lábujjhegyen szobájába sietett.
*
A kelő nap verőfényével elöntötte a touraini kastély kupoláit. A grófné
csengetett – csengetett – meg újra csengetett szobalányának, hiába. Hova
lett Susette? A cselédség is hasztalan kereste. Szobájában egy levelet
találtak, a grófnőhöz czímezve. Geneviève fülig pirulva olvasta, a mint
következik:
«Bocsássa meg, grófnő, a rossz és illetlen tréfát, melyet egy
meggondolatlan nő az ön angyali tiszta lelkén elkövetett. Szerelmes
voltam az ön urába: ő volt az egyetlen férfi, a ki szerelmemre nem
hajlott. Bosszúból elvállaltam a komorna szerepet méltóságodnál,
bosszúból hitettem el önnel, hogy kötelessége a gróf szerelmének oly
föltételt szabni, melyre valóban semmi joga sincs. Az ön jósága,
szenvedésének látása lefegyverzett. Legyen boldog, föltétlenül. Ön igazi
angyal és érdemes oly férjre, a milyen Gaston gróf.
Susette.»
… Igazán furcsa dolog, hogy a grófnő nem tudta megtalálni azt a kis
aranykeresztet, mely keresztanyja ajándéka volt és melyet mindig nyakán
szokott viselni. Az öreg Madeleine tűvé tette érte a kastélyt –
mindhiába. Erősen gyanúsította azt a sehonnai leányt, a megszökött
komornát, hogy az lopta el. De a grófnő komolyan kikérte az ily
gyanusítást és azt mondta, hogy majd előkerül.
Elő is került, mikor keresztségre vitték első kis lányát; annak
akasztotta a nyakába.


SAECKERHETS-TAENDSTICKOR

A fogadó külön kis ebédlőjében egy csapat orvos ült együtt kedélyes
vacsora mellett. Tudós urak nem szoktak ily helyen tudós tárgyak felett
disputálni. A doktor urak sem a tüdővész bacillusairól vagy a
hypnosisról, hanem azon fontos kérdésről vitatkoztak, hogy melyik jobb:
a svéd gyufa-e vagy a phosphoros masina? – Tisztelem, – mondá az egyik –
a svéd Tændstikornak a Sækerhetjét, mert igazán biztos és jól fog; csak
olyan bűze ne volna. – Dehogy van, – mondá a másik, – bűze egy csepp
sincs, csak hogy veszedelmesebb, mint a phosphoros, mert melegben mind
egyszerre gyúlad. – Az első megint azt vitatta, hogy egy cseppet se
veszedelmes. – Mit, – kiáltá közbe egy harmadik, ki véletlenül a
legfiatalabb és legcsinosabb kartárs volt, – a svéd gyújtó ne volna
veszedelmes? Talán azért, mert csakis a neki való skatulyán fog tüzet?
Hisz éppen az teszi veszedelmessé!… – Hogy-hogy? – kérdik a többiek…
Mindjárt elmondom, csak hadd gyújtsak előbb rá. A história éppen egy
szivarhosszat tart. De félbe ne szakítson senki, legalább addig ne, míg
a szivarba tart. – Mind ráálltak. A fiatal doktor rágyujtott a szivarra,
meg a történetkére, a mint következik:
– Czifrázgatás kizárva. Nem vagyok regényíró, történetem meg minden
cziczoma nélkül is eléggé furcsa és nevezetes. Egyik kartársunk,
mondjuk, hogy dr. Izé, – vagy legyen dr. Körényi, hiszen a név nem
változtat semmit a dolgon… hát mondjuk dr. Körényi már félév óta
folytatta praxisát, a mi azt jelenti, hogy félév óta nem látott beteg
embert. Csinos lakást bérelt volt egy újonnan épült ház harmadik
emeletén, csinos sárgaréztábla hirdette a nevét, az ajtó melletti
csengetyű szára is sárgaréz volt, csakhogy már erősen kezdett
rozsdásodni. Szemtül, ugyanazon a folyosón, a német színháznak valami
negyedrangú primadonnája lakott, szép, kaczér, de roppant egészséges
teremtés. Az egész házban nem volt senki, a ki ne lett volna fiatal, ép
és egészséges. Az első emeletet Feledy fiatal képviselő lakta, fiatal
feleségével. A doktor hiába reménykedett, hogy itt valamely szép napon
vagy estén csak történik valami, a mi egy orvos jelenlétét fogja
szükségessé tenni. Hiába használta fel az első alkalmat, hogy magát a
képviselőnek bemutassa, hiába vetett figyelmes szemeket a menyecskére,
semmi változás sem akart mutatkozni.
Azzal a tompa resignátióval, mely minden alkonyatkor meg szokta őt
szállani, hagyta el doktorunk egyik téli estén szép magányos lakását, a
hol 3-tól 5-ig megint csak kanári madarainak rendelt. Szomorú nótát
fütyörészve ment le a lépcsőn, de eszébe jutván, hogy doktornak nem
szabad szomorú nótát fütyörészni, szivart dugott a szájába, elővette
elegans tula-gyufatartóját (fiatal doktornál az elegantia fontosabb a
tudománynál) és boszankodva látja, hogy a fényes szerszámban egy szál
gyujtó sincs. Megállt és azon gondolkozott, hogy érdemes-e két emeletet
mászni a gyujtóért, mikor csöndesen megnyilt mellette a Feledy lakás
ajtaja. Egy piros-pozsgás, fitos orrú kis szobalány kukucsált ki és
pirúlva suttogott oda a doktornak: – Teins úr, szabad kérnem egy szóra?
– Körényi azt hiszi, hogy valahára hivatja őt Feledyné és nyájasan
közeledik a cziczushoz. A szobalány egy kicsit zavarba jön és rebeg
valamit rosszullétről és szívdobogásról; hogy, reményli, a doktor úr nem
fogja rosszra magyarázni, de ő már oly régen szenved szívszorulásban,
nem tudja, mi lelte. «Patiens!» ujong magában a doktor és menten késznek
nyilatkozik, a kis beteget alaposan megvizsgálni. De a szobacziczusnak
ellenvetései vannak. Ő, úgymond, mindig egészséges volt,
bizonyítványaiban is az áll, hogy egészségesen bocsátották el, és ha az
uraság megtudná, hogy ő nyavalyás, még föl találna neki mondani, a mi
nagy gyalázat volna. Úgy szeretné, hogy titokban rendeljen neki a
doktor, s azért oly időben óhajtana nála jelentkezni, mikor senki sem
látja. Az orvos, a ki nem veszi észre, hogy a szép lány inkább az orvost
kivánja, mint az orvosságot, ártatlanul kérdezi, hogy mikor akar hát
hozzá feljönni? A kis lány nem tudja magát elhatározni, haboz,
gondolkozik s végül azt mondja, hogy ha az orvos úr rosszra nem
magyarázná – a férfinép olyan csintalan! – hát legjobban szeretne jönni
– éjféltájban. Úgy is ilyenkor szokott a doktor hazajönni; a gazdája is
ez időtájt már itthon szokott lenni a klubból – ez volna a legjobb óra.
Ha az orvos úr hazajövet amúgy halkan megkopogtatná – kétszer egymásután
– az ajtót, akkor ő tudni fogná, hogy az orvos úr már itthon van és tíz
percz múlva, mikor minden lecsöndesedett, felosonna hozzá. Nagyon
szégyenkezve mondja ezeket a szép szobalány, de hát ki venné észre a
pirulást, mikor már egészen besötétedett, a légszeszláng pedig nincs még
meggyújtva? De a szobalány erre nem gondol, hanem utolsó szava után
hirtelen visszavonul és beteszi az ajtót, s a doktor úr úgy találja,
hogy ő éjfélre le van foglalva a nélkül, hogy egy szóval is elfogadta
volna a légyottot. Qui tacet, consentire videtur. E fölötti merengésében
ismét meg akarja gyújtani a szivarját, újra megnyitja tula-dobozát és
újra üresnek találja. Újra elgondolkozik, hogy visszamászszék-e a
harmadik emeletre (az újdonatúj háznak igen furcsa és nyaktörő lépcsője
van), mikor újra megnyilik az első emeleti lakás ajtaja és kijön Feledy,
a képviselő. Belülről egy kedves hang szólal meg: – Tizenegy órakor,
kedvesem! Megigérted! – Meg, édesem, – így szól vissza a honatya, –
hanem te is megigérted, hogy elalszol és nem virrasztasz megint, a míg
hazajövök! – E szavakkal Feledy bezárja az ajtót és megfordulva (a
házmester most gyujtotta meg a földszinti gázlángot) ott látja ajtaja
előtt Körényit, a ki még mindig ingadozik, hogy fölmenjen-e vagy lefelé?
A képviselő kissé kurtán fogadja az orvos köszöntését, gyanús tekintetet
vetve a fiatal emberre. Körényi viszont, kinek a szobaleánynyal történt
megállapodás forog eszébe, kissé zavarba jő és – tüzet kér a
képviselőtől. Feledy odaadja égő szivarát, újra gyanúsan néz rá, és egy
ártatlan megjegyzést vet oda, hogy ebben a házban veszedelmes gyufa
nélkül járni; a lépcső oly furcsa zegzugformában van építve, hogy ha az
ember tíz óra után jön haza, mikor a házmester már eloltotta a lángokat,
gyujtó nélkül akár a nyakát szegheti. Körényi helybenhagyja e véleményt
és kijelenti, hogy szilárd elhatározása, a legközelebbi trafikban gyufát
venni. Ezzel a két úr lemegy a lépcsőn, a kapunál bucsút vesznek
egymástól, és a téli est sűrű ködében a két égő szivar kétféle irányban
szegi a homályt. Feledy a bizottsági ülésbe megy, honnan tizenkét
whist-robberre készül a klubba; Körényi a kórház felé tart, hogy egyik
collegájával a szokott vacsora-társaságba menjen, folyton azt
hánytorgatva magában, hogy patiense akadt-e vagy kedvese? Szívdobogás
vagy…? Nem tud tisztába jönni, de el van határozva, hogy éjfél előtt nem
megy haza, hogy Feledy úrral ne találkozzék. Ez a képviselő oly
gyanakodó tekintetet vetett rá… Tán észrevette, hogy a szobalánynyal
diskurált, vagy talán a feleségét félti tőle?…
Mind két úr lehető kellemesen tölti az esti órákat; kevésbbé hamar múlik
az idő a képviselő fiatal nejének, a kinek a klub miatt az ő szeretett,
egyetlen Ödönével már nem egy barátságos összetüzése volt. A szép
asszony forrón szereti Ödönt, de, ha lehet, még forróbban gyűlöli a
klubot. Ödön is szereti nejét, de nem tagadja, hogy a klubot is szereti
és kijelentette, hogy igen nehezére esnék ezen ártatlan szerelméről
lemondani. Ő képviselő ugyan, de nem képmutató. A nejével e részben
folytatott vitatkozásokban nem szorítkozott a szokott érvelésre, hogy a
politikai klubot nem szabad a közönséges casinókkal összetéveszteni s
hogy a képviselőnek a klubból nem szabad hiányozni. Nem, ő kereken
kimondta, hogy szenvedélyes whistező és rosszul esnék neki e mulatságról
lemondani. Az asszonyka, egyenes támadásaival czélt nem érve, cselt
próbált; a míg férje távol volt, soha sem ment aludni, úgy, hogy
hazatérő ura reggeli 1 meg 2 óra felé is ébren vagy – a szőnyegen
szundikálva találta szerető párját. Erre aztán komolyan megharagudott.
Ödönt, a kedves, jólelkű, szelíd embert, haragban látni, sőt kemény
szavakat hallani tőle: ezt meg nem birta a szerelmes feleség. Létre jött
a béke, a következő alapon: Az asszony megigéri, hogy tíz órakor,
legfölebb fél tizenegy felé, ágyba fekszik és elaluszik. Ödön viszont
arra kötelezi magát, hogy ezentúl mentül korábban, semmi esetre sem
éjfél után, keresi föl a házi boldogság csöndes fészkét. Ezért viszont
engedélyt nyert, hogy elvihesse magával a lakás egyik kulcsát, nehogy
csöngetésével kénytelen legyen az asszonyt első álmából fölverni. – Ma
becsületére igérte, hogy 11 órára otthon lesz. Az asszonyka mégis
nyugtalankodott. Az a kártyázó szenvedély természetellenes dolognak
tetszett előtte s néha meg nem állta, hogy más valamit ne sejtsen, a
minek a kártya csak lepleül szolgál. Nem egy ízben, mikor haza jövet a
harmadik emeletbeli német szinésznővel találkoztak, föltünt Feledynének,
hogy ama hölgyecske oly különös tekintetet vetett a képviselőre; igaz,
hogy Feledy nem viszonozta a pillantást, de a gondos menyecske mégis
csak gyanakodott. Ez este is a harmadik emeletre tévedtek gondolatai és
felmerült sejtelmes lelkében a törvényes ajtó mellett lábujjhegyen
elsuhanó férj látománya, a ki lépteit egy törvénytelen hölgy kiséretében
a harmadik emelet felé irányozza… Megváltás volt tehát neki, mikor a
Zsuzsi tíz óra felé jelentette, hogy a komédiásné ma feltünő korán jött
haza, csak most fogja elütni a tizet. Már tíz óra! A képviselőnének
eszébe jutott, hogy ilyenkor le kell feküdnie. Kötelességszerűleg
ásított egyet s fölkereste ágyát, azon eltökélt szándékkal, hogy
mindjárt elalszik, de egyszersmind azon halk reménynyel, hogy 11 órakor
férje egy csókkal fogja felkölteni. Hanem a remény rossz altató;
Feledyné oly nyomatékkal várta a kellemes felköltést, hogy el sem tudott
aludni.
Pár perczczel múlt el éjfél, midőn a Dunasor két ellenkező irányából két
izzó szivarvég tartott egymás felé, míg a kapu alatt találkoztak. Ismét
egymásra ismertek, némi bosszankodással, a képviselő és a doktor. A
képviselőnek eszébe jutott, hogy ő az orvos füle hallatára szavát adta,
hogy 11 órakor otthon lesz. A doktor, ki a fölvetett kérdést, hogy
patiensre talált-e vagy szeretőre, a harmadik pohár bor felett akkép
döntötte el, hogy lehetne bizony mindkettő egyszerre, igen
alkalmatlannak találta a honatya elkésett hazajövetelét. Mialatt azonban
a házmester azon gondolkozott, hogy nem a ballábára húzta-e föl a jobbik
papucsát, az uraknak tisztességből mégis kellett egy pár szót váltaniok;
Feledy tehát, ut aliquid dixisse videatur, odavetette, hogy a doktor úr
szivara ég, tehát, úgy látszik, van már gyufája? – Ördögöt van! – felelé
a másik, nagyot ütve homlokára, – rittig elfelejtettem venni! – Sebaj, –
mondá Feledy kedélyesen, – itt van az enyim, vegyen belőle! Ezzel a
hálás doktornak oda nyujtotta dobozát, melyből az sietett a maga
skatulyáját megtölteni. Ezalatt végre megnyilt a kapu és a két úr a
házmesteri gyertya elhaló fénye mellett fölment az első emeletre. Feledy
kihúzta a kulcsát, az elkésett férj gyöngéd óvatosságával csendesen
megnyitotta az ajtót és jó’szakát mondott, a sötétben hagyva a doktort.
Körényi nem mervén kopogtatni, míg a képviselő le nem feküdt, színből
feljebb akart menni és, hogy ezt láthatóvá tegye, mindjárt az
ajándékgyufához folyamodott. Tüntetőleg dörzsölte az elsőt a tuladoboz
érdes oldalához. Nem fogott. Másikat próbált, az sem fogott. Mi a f…?
Talán csak nem svéd gyujtó? Persze hogy az! Nem gyulad meg az a
tuladoboztól, ha kivilágos virradtig találja is dörzsölgetni. No, de se
baj, úgy is csak színre akart egy grádicscsal feljebb menni. Most hát
csak csöndesen vár, míg Feledy a hálószoba szentélyébe ér, aztán majd
halkan kopogtat Zsuzsinak, akkor lesz világosság is, meg meleg is… Ott
áll tehát a sötétben azzal a szívdobogással, melyet a sötétben való
várakozás mindig okoz, ha nem nagy dolgot várunk is.
Feledy eközben mindent rendben talált: t. i. csöndesen és sötéten, a
hogy kivánta. Az asszony tehát alszik. E fölötti megelégedésében (no,
meg mert két nagy slemmet is csinált a klubban) meg nem állta, hogy
halkan ne fütyörészszen, mi alatt kabátját levetve, zsebeit kiüríti és
tárczáját, szivartáskáját, kulcsait, aprópénzét az asztalra teszi.
Azután gyufadobozába nyúl, hogy világot gyújtson, de csöndesen
elkáromkodja magát. Az a szerencsétlen doktor egyetlen gyújtót sem
hagyott benne. A képviselő úr tapogatva éri el a szomszéd szoba ajtaját;
ott az iró asztalon a nagy gyufatartó áll. A mint oda ér, a gyujtó után
nyulva, valami nedves hűvösséget érez ujjain. A fekete pokolra! A tintás
edénybe nyult, annak szakasztott az a formája van, mint a gyufatartónak.
Visszatapogatózik az ebédlő felé, a melynek ablaka előtt gázláng szokott
égni, s fölhúzza a roulettet, hogy egy kis világosság jőjjön a szobába.
Az előszobához szolgáló ajtó is nyitva maradt, légáramlatot érez. A mint
be akarja tenni ezt az ajtót, a bejáró felől halk kopogtatás üti meg
fülét. Csodálkozva siet oda, kinyitja az ajtót és kérdi: – Ki az? Mi az?
Körényi majd felfordúl meglepetésében, de hamar föltalálja magát. –
Bocsánat képviselő úr, azt hittem, hogy még nem alszik. – Nem is alszom,
vagy tán azt hiszi, hogy álmomban járok? – Dehogy hiszem, dehogy! Hanem,
pardon, az a gyujtó, a mit adott… – Igenis, a gyujtó, – vág közbe
dühösen az ingujjban didergő honatya – mind elvitte, a mi volt. Talán
nem elég? – Sok is, kevés is, mert nem ég. Nyilván svéd gyufa, az én
skatulyámon nem fog. Talán ha… Körényi ezeket mind hangosabban mondotta,
hogy a szobalánynyal megértesse gazdája jelenlétét, nehogy rosszkor
találjon megjelenni. De ezt meg a képviselő nem szerette. – Az ég
szerelmére, beszéljen halkabban, mert a feleségem föl talál ébredni és
észre veszi, hogy ily későn jöttem haza! Hát mit akar voltaképen? – Arra
akartam kérni, hogy – adja ide a skatulyát is, a mely ehhez az átkozott
gyufához való. – Jó, hát isten neki, oda adom a skatulyát is. Nekem úgy
se használ s így legalább magam is csinálhatok világot. – Ezzel Feledy
visszasiet a szobába, hamarosan leveti czipőjét és lehető nesztelen
léptekkel kihozza a skatulyát. – Itt van ni, dörzsölje, dörzsölje. De
siessen, mert az ajtó nyitva van és bolond légvonatot érzek. Ez alatt
fél kézzel nyitva tartotta az ajtót, várva, hogy «legyen világosság».
Körényi azonban a gyufákat a maguk édes anyai skatulyáján is hiába
dörzsölgette, nem akart világosság lenni. – Nem megy, nyögé panaszosan,
mintha nedves volna a skatulya. – Nedves? hogy a kénes mennykő üssön
belé! Persze, hogy nedves: a tintától! A tintás ujjammal fogtam meg.
Adja csak ide! Ezzel átveszi balkezével a dobozt és a tulsó, szintén
præparált oldalához dörzsöli a gyufát. Óh gyönyör! A gyufa ezúttal
fogott, nyájas láng lobog fel serczegve, de – hah! – egyúttal hatalmas
durranás is hallatszik… A folyosóra menő főajtót becsapta a léghuzam, a
kilincs bezárult. Most ott áll a két úri ember és szép világosság
mellett bámulja az ajtót, akár az új kaput. Feledy néma őrjöngéssel oda
rohan az ajtóhoz és rázogatja, bár tudja, hogy hiába: mert az a kilincs
csak olyan szerencsétlen ámító szerszám, nem mozdul az, se lakatosnak,
se varázsigének; az ajtót csak kulcscsal lehet kinyitni, a kulcs pedig
benn fekszik az ebédlő asztalán. – Az a gyufa, – kiáltja Feledy
rekedten, – az az ön isten verte gyufája! Mondtam, hogy vegyen! – Erre
Körényi is dühbe jött, kivált mert ezalatt a kezében lobbanó masina a
körmére égett. – Itt van! – kiáltá, oda dobva a még meglevő pár gyujtót,
– itt van a maga drágalátos gyufája! Szép szerszám, mondhatom, hogy enné
meg az az Öxenstierna! – Feledy tajtékzott a dühtől. – Még ön veti a
szememre az én gyufámat, a mi van; holott én azért didergek itt
sötétben, hidegben, hajlékomból kizárva, mert önnek nincs! Erről
számolunk… De addig is mit csináljunk? Hová dobta a többi gyufát? Ebben
a sötétben még farkasszemet se nézhetünk. – Ezzel a szerencsétlen
képviselő és házasember leguggolt és a folyosó kövein keresgélé az
eldobott gyufát, a miben a doktor, érezve bűnös voltát, telhetőleg
segítette. Találtak is egy-kettőt, meg is gyujtották, hogy megvilágítsák
a helyzetet, csakhogy a helyzet nem akart világosodni. – Mit csináljak!
Mit csináljak? – dörmögé egyre-másra a tanácstalan törvényhozó. – Hát
csöngessen! – mondá az orvos; – igen egyszerű dolog. – Egyszerű ám
önnek! De ha nőm felébred, ha kijön, és ingujjban, harisnyában lát engem
a folyosón! Teremtő istenem, csak én tőlem kérjen még valaki gyujtót
ebben az életben! De hát mondjon már valami okosat, tanácsoljon,
rendeljen, maga boldogtalan doktor!
Már most Körényi tudott volna ám rendelni, csak hogy nem akart. Kétszeri
halk kopogásra megnyilt volna az ajtó, de ez árulás lett volna, melyet a
szívdobogós szobaleány meg nem bocsáthatott. Az jutott tehát eszébe,
hogy jőjjön fel a képviselő az ő harmademeleti lakásába, talán az ő
különféle kulcsai között találkozik véletlenül olyan, mely az első
emeleti zárba illik. Feledy elfogadta az indítványt, s a két úr a
szerencsétlen svéd gyufa fénye mellett felkapaszkodott a harmadik
emeletre.
Oda lenn, az «országgyűlési szálláson» ez alatt két női szív lázas
dobogásnak eredt. A szobacziczus hallott valami párbeszédet a gyufáról,
örült a doktor leleményességének s azt hitte, hogy a képviselő
bosszúságában belülről csapta be az ajtót. Szívdobogása erősebben jött
rá mint bármikor, de elhatározta, hogy még egy darabig vár a kúra
megkezdésével, míg gazdája lefeküdt és álomba merült. A szép Feledyné
viszont, a ki félébren várta volt ura hazatérését, a zajra behunyta
szemét, hogy férje azt higyje, hogy igéretéhez híven elaludt. De percz
perczre múlt, s a várt hűtelen még sem akart a Hymen szentélyébe lépni.
A honanya nyugtalan lett, fölkelt, gyertyát gyujtott, papucsába bujtatta
reszkető kis lábait és kinézett az ebédlőbe. Az ablak nyitva, a
képviselő kabátja és czipője, órája, erszénye ott van, ő maga sehol.
Szegény asszonyka halálra ijedt; már azt hitte, hogy ura kiugrott az
ablakon, mikor kívülről suttogást hall és a folyosón meglátja a gyenge
világosságot. Oda siet, ki akar nézni a kulcslyukon, de már akkor a
világosság fölfelé távozik s a folyosó elsötétedik. De minél sötétebb a
folyosó, annál világosabban látja benne a hölgy az ő boldogtalanságát.
«A harmadik emelet! A német szinésznő!» Ez villan meg fájó lelkében, s
mint a villámra a mennykő, úgy következett benne az első fájdalomra a
bosszúállás eltökélése. «Utána! Rajta kell érnem!» Visszasietett
szobáiba, hamarosan valami ruhába bújt, aztán kiosont, halkan betéve
maga után az ajtót, nehogy férje észrevegye, hogy nyomában van. De a
sietős öltözés is időbe került; mire az asszony a lépcső első fokát
elérte, már a felső emelet is elsötétült s csak fenn egy ajtó nyilása és
bezárulása hallatszott. – A nyomorult! – sohajtá a féltékeny nő, a
lépcsőn tovább tapogatózva. – Várták, várta az a drágalátos színésznő.
De én is várni fogom, kedvese ajtaja előtt várom, akár virradtig. – Ez
elhatározással ért föl végre a harmadik emeletre és kétségbeesésében
egyik ablakfülkében húzta meg magát, mert nem tudta, hogy melyik a
színésznő lakása.
Tíz perczig didereghetett így a szegény hölgy, midőn az alsó emeleten
halk lépteket vélt hallani. Nemsokára közeledtek a léptek, gyertyavilág
derengő visszfénye által megelőzve. Feledyné szégyelletében egészen a
fal mellé lapult, és csak oldalt mert a fülkéből kipillantani. Mily
meglepetés! Zsuzsi, az ő szobalánya! Bizonyosan őt keresi! Mit mondjon
neki? Leleplezze előtte szégyenét?… De ni, Zsuzsi nem igen keresgél,
hanem az álomjárók biztosságával egy ajtónak tart, melyen Feledyné a
Körényi nevét látja aranyos betűkben ragyogni. Ez ajtón halkan kopogtat
a Zsuzsi, az ajtó megnyilik, Körényi egy pár szót suttog a szobalány
fülébe, kifujja a gyertyalángot és behúzza a cziczust az előszobába.
Feledyné keserű érzelmeit e látvány csak fokozta. A mily hangulatban
volt, a Zsuzsi magaviseletében is hűtlenséget látott s úgy találta, hogy
a világ tele van árulással. De aztán a maga bajával eltelve a folyosó
másik ajtaja felé fordítá minden figyelmét. Ott kellett laknia a
színésznőnek, onnan kellett kijönnie a hűtlen férjnek. Vajjon bevárja-e?
Nem jobb-e, csöngetni és egyenesen követelni a férjét?
Mikor éppen ezeken gondolkozott, rémületére újból megnyilt a Körényi
ajtaja s kilépett – uram fia! – Feledy képviselő úr, ingujjban,
harisnyában, félkezében égő gyertya, a másikban egy csomó kulcs.
Szakasztott olyan volt, mint a betörő, csak hogy feltünő jó kedvben:
mert hunczfutosan mosolygott, mikor az ajtó mögötte bezárult és oly
tekintettel nézett vissza, mintha azt mondaná: «Nagy kópé!» Ez a mosoly
onnan eredt, hogy a képviselő, midőn az orvos kikisérte, észrevette
volt, hogy a ruhásszekrény mellett valami nő-alak bujdokol. Hanem a
mosolyt hamar elűzte a saját helyzete által okozott gond. Fog-e majd
egyik a sok kulcs közül? És ha nem fog, mi lesz? Ez volt az ő
létkérdése. Így ment le az első emelet felé, észre nem vevé kővé meredt
feleségét.
– Ha egyik se fog, mi lesz? – e nehéz gondolattal közeledett a képviselő
ajtaja felé, figyelmesen nézve a kezében levő kulcsok repertoriumát. De
ki írja le bámulatát, mikor látja, hogy nincs szüksége kulcsra, mert
lakása nyitva áll? Mi történhetett? Mindegy. Bemegy és maga után szépen
beteszi az ajtót.
Az asszony ez alatt elgondolta volt, hogy először is bizonyos, hogy
férje nem volt az énekesnőnél; másodszor, hogy talán a szobalánynyal
volt légyottja az orvosnál; harmadszor, hogy ez képtelenség, s hogy ha
ezért jött volna fel, akkor nem megy le mindjárt, midőn a komorna
érkezik; negyedszer, hogy ha most férje leérkezik és őt nem találja
ágyában, hogy mi baj lehet ebből és mily megszégyenülés! Ez argumentatió
révén Feledyné visszatér az első emeletre, majdnem egyidőben férjével,
azt remélve, hogy míg ura egészen levetkezik, addig ő észrevétlenül
visszatalál ágyába, melyet nem kellett volna elhagynia. Igen jó
okoskodás, de végeredményében, mint sok még bölcsebb következtetés,
nagyon módosult egy véletlenség által, melyet nem lehetett előre tudni:
e véletlenség az volt, hogy Feledy betette maga után az ajtót… Ott állt
az asszony, kizárva az ő saját hajlékából. Mit csináljon? Csengessen?
Azt is megteszi, ha más mód nem lesz; de a míg van reménye, férje tudta
nélkül osonni vissza ágyába, addig nem hagyja magát. Eszébe jut, hogy
Zsuzsi ott fenn van a doktornál; az bizonyosan vitt magával kulcsot.
Visszasiet a harmadik emeletre – azaz sietne, ha nem kellene tapogatózni
– el lévén tökélve, hogy csenget a doktornál, azon ürügy alatt, hogy
visszaköveteli – szobalányát.
Feledy e közben levetkezett, folyton azon töprenkedve, hogy miért
találta nyitva az ajtót, mikor az imént a rázásnak sem akart engedni?
Azután óvatosan benyitott a hálószobába, szörnyen félve, hogy ébren
találja élete párját és mélyen gondolkozva, hogy mikép igazolja egy
órakor történt érkezését? De a gondolkozás hiába történt: a hitvesi ágy
üres volt. A képviselő nem hitt szemeinek. Megtapogatva az ágyat,
hangosan kiáltotta a felesége nevét – mindhiába. Ekkor eszébe jutott az
orvos előszobájában elbujtatott nőalak; eszébe a doktor feltünő
ólálkodása az ő folyosóján. Irtóztató gyanú ébredt föl lelkében,
ösztönszerű fellobbanással fogta az ágya felett függő revolvert s bal
kezében a gyertyát tartva, mint a fáklyát lobogtató fúria rontott fel az
orvoshoz.
Fölérve a harmadik emeletre, gyanúja dús táplálékot talált. Ott érte
nejét sokat mondó pongyolában, a mint az ajtóban értekezett a doktorral.
Körényi ugyanis a csöngetésre megjelenvén, telhető elfogulatlansággal
kérdezte volt, hogy beteg-e valaki s mikor a nő azzal a kérdéssel
felelt, hogy nem látta-e a doktor úr az ő szobalányát, azzal a
lovagiassággal, mely a galanteria honában a szobacziczust is megilleti,
határozottan ki kezdte tagadni Zsuzsit a világból. Ekkor merült fel a
fegyveres férj bosszúálló alakja. A doktor és az asszony rémülten néztek
Feledy vérben forgó szemébe; ő pedig a rémületet vallomásnak nézve, szó
nélkül a doktor fejének szegezte a revolvert. Egy sikoltás és a lövés
eldördült – a levegőbe, mert az asszony meglökte volt férje karját és
így elsüttette vele a fegyvert. A durranásra sikítva rohant elő Zsuzsi
is, a házban megnyilt minden ajtó, a házmester cseh szitkok között
futott fel a lépcsőkön. «Tűz! Gyilkosság! Fogjátok el!» hangzott
mindenfelől és a zavar oly teljes volt, hogy senki sem tudta, hányadán
van, legkevésbbé a négy főszereplő… Végre a doktor feltalálja magát és
három bűntársát behúzva szállására, bezárkózik velük.
Mindhárman egy kis félóra mulva könnyebbülten, de kölcsönös
szégyenkezéssel hagyják ott a doktor lakását. Belátták, hogy nagyobb baj
nem történt, és hogy mindenikük bűnös egy bizonyos mértékben,
legbűnösebb persze Zsuzsi, a ki menten megkapta a fölmondást – az ő
szívdobogása miatt. A szomszédoknak is ez szolgált felvilágosításul,
hogy t. i. a szobalánynak alvajáró rohama volt, s hogy Feledyék betörést
sejtve, őt üldözték pisztolylyal. De a szomszéd nép igen skeptikus faj
és folyton házasságtörést, botrányt, válást emlegetett. Csak nagysokára
hallgattak el e kellemetlen pletykák. Mindennek pedig nem volt más oka,
mint az istenverte Sæckerhets-Tændstickor, az a semmire kellő svéd
gyufa…»
A szivarnak vége volt, a doktor elhallgatott. Mindnyájan nevettek; csak
egy «furfangos író»-féle akadt a társaságban, a ki fejét vakarva mondá:
– A história igen csinos, de csak nem kivánod, hogy elhigyjük? – De
bizony kivánom, – felelé a doktor, – még pedig egy igen döntő okból. – S
mi az? – Hogy engem nem hívnak Körényinek, de azért mégis magam vagyok
az a doktor, kiről a mese szól, és Zsuzsi volt első patiensem. – Mi a
manót? Patiensed-e vagy kedvesed, vagy mindkettő? – Csak egyik a kettő
közül. Találjátok ki, hogy melyik?