Carmela - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
40. KÖTET
CARMELA
Irta
DÓCZI LAJOS
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906

CARMELA
KIS MURÁNYVÁR. – MENNYI?
FIFINE BOSSZÚJA.
SAECKERHETS-TAENDSTICKOR.
EGY VEGYES HÁZASSÁG.
A GRÓF SZAVA
IRTA
DÓCZI LAJOS
R. HIRSCH NELLI RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


DÓCZI LAJOS.
1845–.
A hatvanas évek vége felé a «fiatal óriások» egy kis csoportja a
fürdő-utczai Kávé-forrásban tanyázik. Bohó álmokat álmodoznak,
hirnévről, dicsőségről, irodalomról, költészetről beszélgetnek,
olvasmányaikon éldelegve maguk próbálják megrebbenteni a szárnyaikat.
Talán egyik legigénytelenebb köztük s testben is legvéznább Dux Lajos,
ki mint a bécsi Presse levelezője szerzi meg a jogczimet, hogy
idejárjon. Német lapba ír, de azért a magyar irodalomért rajong, mert
magyar a lelke és a szive. Sopronban született 1845-ben.
Az ifjú óriások egyik-másikának már neve kezd lenni az irodalomban. De
hol van ő még attól? Az a név, a mit ő viselni fog, még ismeretlenül
sincsen meg s nem fordul elő az ország semmiféle anyakönyveiben,
schematismusaiban, népszámlálási névjegyzékeiben, nem hogy irodalmilag
ismerős lenne.
Sok víznek kell lefolyni addig a Dunán, míg Duxból Dóczi, Dócziból
Dóczy, Dóczyból báró Dóczy lesz.
A talentum fénye és a szerencse mosolya, e kettő kellett ahhoz a
karrierhez, melyet a németkereszturi szegény boltos fia befutott. Egy
nem lett volna elég.
Az 1867-iki kiegyezés után, mikor a magyar kormány megalakult, a
Kávé-forrás fiatal óriásai is elhatározták, hogy hivatalt vállalnak.
Akkor ez igen könnyen ment. Csakúgy be kellett állítani a miniszterhez a
művelt ifjaknak, hogy szolgálni akarnak, mire a miniszter bólintott a
fejével, hogy jól van s kiszólt a hivatalszolgához:
– János, állítson be kend valahová asztalokat a fogalmazó uraknak.
(De ha jó kedvében volt, akkor esetleg «titkár uraknak» mondta).
Igy léptek szolgálatba akkor többek közt Toldi István, Berczik Árpád,
Bródy Zsigmond, Halász és Dux Lajos is, kit mint politikai resszortban
jártasat és ügyeset Horváth Boldizsár beosztott Andrássy miniszterelnök
mellé.
És ez jó volt neki is, ki egy hatalmas patronust kapott e nagy emberben,
a kinek minden iránt volt érzéke, a mi egy országot nagygyá tesz, és jó
volt Andrássynak is, a ki egy hű embert kapott Duxban, csak talán az
irodalomra nem volt jó, mert egy énekes madarunk olyan aranyos, vonzó
kalitkába jutott, ahonnan nem igen igyekezett kiszabadulni, hogy a szent
berkekben csicseregjen, a hol a voltaképeni helye lett volna.
Mind a mellett 1871-ben, midőn a Teleki vígjátékok nyertesének a
«Csók»-nak jeligés levélkéjét felbontották az akadémián, abból egy
ismeretlen név került elő: _Dóczi Lajos_. Az akadémikusok és írók
csodálkozva oszlottak szét, tünődve rajta, ki lehet az illető. A mi nem
is csoda, hiszen ez a név akkor egy pár órás volt csak, mivelhogy reggel
jelent meg a «Budapesti Közlöny»-ben a névmagyarosítások közt, hogy Dux
Lajos belügyminiszteri engedélylyel Dóczi-ra változtatta meg a
vezetéknevét.
A név és a «Csók» tehát egy idős, – a név azóta patinát kapott, a darab
ellenben most is oly friss és üde, mint a most szakított szamócza. Még
mindig adják s a közönség megtölti a szinházat. A csók definicziója
költészetünknek egyik maradandó gyöngye.
Mikor 1872-ben Andrássy Bécsbe ment a külügyek vezetésére, már annyira
kedvelte Dóczit, hogy magával vitte és vice-versa Dóczi is jobban
szerette Andrássyt, mint a muzsákat, teljes odaadással bocsátotta finom
hajlékony tollát rendelkezésére s tíz-tizenkét évig kizárólag a
hivatalnak élt, hol gyorsan haladt a dieta classis lajtorján, kinevezték
osztálytanácsossá, kisérte Andrássyt különböző diplomatiai útjain,
minélfogva tele lett a kabátja rendjelekkel, magyar nemességet kapott,
majd osztályfőnök lett s végül báróságra emelte a király kegye kevéssel
nyugalomba menetele előtt.
Bár élete legszebb részét Bécsben töltötte, nálánál senki sem élt jobban
benne a magyar bohémvilágban. Talán nincs jelentékeny író, a kivel ne
levelezett volna, mint a hogy Goethe és Schiller korában leveleztek a
litterátorok.
Egyébként is annyira magyar tudott ő ott maradni a császárvárosban, mint
senki sem jobban a magyarok közül. Egy afféle magyar agens Bécsben.
Annak tette meg a közvélemény.
A kinek magyarnak hivatalos baja volt Bécsben, valaki okvetlenül
utasította:
– Ha nem menne a dolog, keresd fel Dóczit!
A ki doktor-professzort ment konzultálni, annak is azt a tanácsot adták:
– Jó lesz, ha felkeresed Dóczit és kérsz tőle egy pár ajánló sort,
jobban megvizsgál a doktor.
Ha Bécsről volt szó, a Szent-István torony meg Dóczi jutott eszébe
legelébb az embereknek; ha onnan jött valaki, azt kérdezték tőle:
– Nem találkoztál Dóczival vagy valakivel?
Szóval az volt Bécsben Dóczi, a mi Thallóczy mostan, szives kalauza,
mentora, protektora minden oda érkező magyarnak.
A Csók utáni kilencz évre terjedő hallgatást alig tudjuk megmagyarázni.
Hogy tudott annyi ideig nem írni, megfoghatatlan. De végre is biztos
volt, hogy visszaesik az irás mámorába, mint az alkoholista: nincs abból
hosszú szabadulás.
S Andrássy bukása után csakugyan megszületett a Csók testvére az _Utolsó
szerelem_ 1879-ben s néhány évvel utána _Széchi Mária_, mind a két darab
verses formában telve bájos részletekkel, melyek szerzőjüket első rangu
költőink közé emelik.
Nyelvezete néhol nem magyaros, de oly hajlékony és annyi árnyalatot tud
vele kifejezni, hogy finom vonalak és szinek visszaadására azt még
előtte senki sem használta annyi sikerrel. Sokan támadják nyelvét
belekötve egy-egy kifejezésébe, mely a «debreczeni fülnek» idegen, pedig
aligha nem az lesz a vége, hogy Dóczit egykor a magyar nyelv művészei
közt fogja emlegetni az okosabb utókor, mely belátja, hogy a mit Dóczi
hibázott a nyelv ellen, azt a nyelv muzsikája, lágysága érdekében tette;
a mit a vámon ártott a nyelvnek, behozta neki kétszeresen a réven.
Még jobban tünik ki nyelvalakító és finomító ereje a Goethe Faust-jának
fordításánál. 1872-ben adta ki a magyar Faustot s vannak helyei, a hol
az eredetit közelíti meg e koloritban utolérhetetlen átültetés.
De csinált legyen Dóczi bármit, az mind magán viseli talentumának gazdag
erejét. Irályát hatalmasan tudta alkalmazni a genrehez. Mondják, hogy
diplomatiai fogalmazványai példái a ravasz simaságnak, a melyek a Beust
stylusát is verik. Publicistai dolgozatai súlyos argumentumokkal,
ágyukkal, torpedókkal megterhelt pánczélos hajók, tárczái, melyeket
német nyelven írt álnév alatt leginkább a _Neues Pester Journal_-ban,
könnyed játszi röppentyűk.
Alig van olyan műfaj, melybe bele nem kóstolt volna. Irt elmés verseket
a hajdani Borsszem-Jankóba, csinált opera-szöveget. Az elbeszélő
irodalmat is művelte. Sőt ebbe a gyüjteménybe mint egyenesen ilyen
került be.
Mit mondjunk róla mint prózai elbeszélőről? Azt, hogy a romantikus
iskola hive, mint színműveiben. Thémái érzelgősek, de az előadása
fordulatos, élénk, szines és lebilincselő. Az olvasó érzi, hogy gazdag
forráshoz jutott.
Dóczi ez idő szerint hatvanegy éves fiatal ember, élénk, virgoncz mint
egy fürj. A rózsa-bimbók évadja mindazonáltal elmult. Ideje, hogy
átcsapjon a prózai elbeszéléshez. Szőlőt vár őszszel a közönség s ha a
Párkáknak van eszük, el nem engedik neki a kilencz esztendőt, a melylyel
adósa maradt az irodalomnak.
_Mikszáth Kálmán._


CARMELA
_Első kiadása megjelent 1890-ben._

I. (Villa Montelione.)
Sicilia keblén mint egy drágakő ragyog a gyönyörű Palermo. Az utas a kék
tengeröbölben, mely e szép várost mossa, megtalál mindent, a mit szíve
kíván – és még valamit a minden fölé.
A «minden» ennyiből áll: Kies, verőfényes éghajlat, hatalmas, de mégis
bájos vidék, elegáns és kényelmes nagyvárosi élet, mely a hamisíttatlan
nemzeti jelleget a nemes vendéglátással egyesíti. A Hôtel des Palmes
fogadósa itt úgy fogad bennünket – oly kedvességgel és méltósággal –
mintha nem fogadós, hanem szíves házigazdánk volna. A számos főnemesi
családok ősi palotái viszont a legkisebb ajánlatra oly könnyen nyílnak
meg a művelt idegen előtt, mint másutt a fogadók.
A «valami» még ezeknél is becsesebb: Palermonak lehető kevés a
látnivalója. Mikor Olaszországot és Siciliát átbarangolván, a napszámos
lelkiismeretességével letaroltuk mind azon élvezeteket, melyeket a
művészet és történelem emlékeiben az őskor ránk hagyott, Palermóban
mintegy puha párnán leli magát az eltompult utazó. Egy múzeum s
egynéhány templom képezi Baedeker egész programmját, mely alig egy-két
napot vesz igénybe. A mi ezután következik, ép oly könnyű, mint kellemes
«munka». A hátralevő napok és hetek azon nagyszámú nyaralók, kastélyok
és campagnák látogatásával telnek el, melyek a helybeli Principe, Duca,
Marchese és Conte-családok (a herczegek és őrgrófok itt sűrűn
tenyésznek) birtokát képezik és az idegenek előtt vagy nyitva állanak,
vagy igen könnyen megnyílnak. Az utas itt sétaközben kellemesen
foglalkoztatja érzékét a szép iránt vagy kíváncsiságát s hamar
otthonosnak érzi magát a buja, de jól ápolt növényzet közt, illatos
virányokon, melyek majd a hegyoldal árnyasabb teknőibe simulnak, majd
kikönyökölnek a tenger szellős, napos végtelenségébe. A kastély
belsejét, termeit, szobrait és festményeit hamarosan megbámulva,
szivesen visszasiet a parkba, virágzó narancs- és czitromfák, pálmák és
cziprusfák alatt elmerengeni, a mi valóságos gyógyító fürdő testnek és
léleknek.
E nyaralók egyik legszebbike a Montelione herczegé, a Monte Pellegrino
lejtőjén. Nyájasan dől e magasló hegy sziklás ölébe, mely Palermó
látképén úgy uralkodik, mint Budapestén a Gellérthegy. A palota
csarnokából a legtágabb kilátás nyílik egyrészt a tengerre, másfelől a
széles virányra, mely közt a város terjeszkedik, s melyet a hegység
félköre komolyan koszorúz. E nyaralóban játszódik le kis történetünk
első fejezete, melyről előre megvallom, hogy semmi sem fog benne
történni. Csak négy személy találkozik – illetőleg: nem találkozik –
benne, kiket a véletlen, e kifogyhatatlan mesemondó, egy kettős regény
bonyodalmaiba sodort.
[: A tengerpart.]
A kert rácsozata előtt nyitott bérkocsi áll. Egy feltünően szép pár
készül abból kiszállni. A férfiú vagy harmincz éves; tekintete azok
közül való, melyek gyöngédség és mosolygás közt is megtartják
komolyságukat. A nő vagy tizennyolcz éves, szűziesen duzzadó barna
szépség, kit azonban szőkének hinne az ember, ha nagy, tengerkék szemeit
kinyitja. Mindketten a rácskapú felé tartanak, hol a kapus elutasító
mozdulattal mutatkozik. A rács mögül tudatja velök, hogy a nyaralót ma
nem lehet megtekinteni. A herczeg és a herczegné ma reggel hazaérkeztek
Rómából; a herczeg ágyban fekvő beteg. Az idegenek visszaszállnak
hintajukba, midőn fényes úri fogat hajtat föl, melynek láttára a kapus
sietve kitárja a rácsszárnyakat. E fogatban sugár hölgy ül, parancsoló
komolysággal fiatal szép arczán; elmenet érdeklődő tekintetet vet a szép
ifjú párra s meghallja, a mint a kékszemű kis hölgy mondja: «Beh kár,
Oszkár! Úgy örültem ennek a sétának.» E _németül_ mondott szavak
fölkeltik az úri asszony figyelmét. A mint kiszáll, az idegenekre
tekintve pár halk szót mond a portásnak s ez siet a pár után, mély
bókkal jelentve, hogy a herczegnő ő kegyelmessége meghívja őket a park
megtekintésére. A jövevények a parkba lépnek, mialatt a herczegnő a
csarnokba vonul s ott megfordul, hogy még egy pillantást vethessen
rájuk. Meg nem állja, hogy halk Ah! kiáltással ne adózzék a fiatal pár
szépségének. «Összevalók!» sóhajtja. E sóhaj tán azt jelenti, hogy nem
mind összevalók, a kik összekerülnek? Tán épenséggel azt árúlja el, hogy
a közel hetvenéves herczeg, ki fönn a selyemágyat nyomja, nem illő párja
e lángoló szépségnek, a ki egy évvel ezelőtt hozzá kapcsolta fiatal
életét? Ha így volt, a herczeget kisebb szemrehányás érhette, mint
nejét; mert a római Quirinal-fogadó összes vendégei, kik tavaly a table
d’hôte tagjai voltak, tanúskodhattak róla, hogy a herczegnő volt az, ki
a kissé arszlánkodó aggastyánt e feltünő, sőt elfogulatlanok előtt
egyenesen nevetséges frigyre úgyszólván provokálta.
Félóra telhetett el, mióta a fiatal házasok a kertben jártak, midőn a
herczegnő elhatározta, hogy szunnyadó férjét magára hagyja és egyet
sétál a szabadban. A fasorok közt találkozott a párral és
tiszteletteljes üdvözletükre mint földijük, németűl szólította meg.
Meglepetéssel hallotta, hogy a menyecske olasz, férje pedig magyar.
Nyájasan kísérte őket tovább, a kert szépségeit magyarázva, s jobbadára
a férjhez intézte szavait, kinek komoly és tartózkodó modora érdekelte.
Egy árnyas szőlőlugas kijáratához érkeztek s épen ki akartak lépni a
sárguló indatető alól, midőn a herczegnő csodálkozva vette észre, hogy
az idegen férfi nejét hirtelen visszavonja a lugas árnyékába, a
herczegnőt a beszélgetés derekában magára hagyván. Az úri hölgy
ösztönszerűleg kitekintett, hogy ily feltünő viseletének okát kutassa.
De egy pillantás elég volt arra, hogy ő is mély pirulással a lugasba
visszaszökjék, mintegy elrejtőzve.
[: Egy árnyas szőlőlugas bejáratához értek.]
Pedig semmi különös sem történt. A kavicsos úton egy úr sétált azon
nyiltabb tér felé, hol a lugas végződött. Karcsú sugár férfiú volt,
közel a negyven évhez, feltünően ruganyos járással és határozott
sasprofillal, melynek büszke vonalait a lágyan pelyhedző szőke bajusz és
szürke-kék szempár minden keménységből kivetkőzteté. Világias és előkelő
megjelenésében semmi sem volt, a mi férfit vagy asszonyt első tekintetre
visszariaszthatott.
A herczegnő csakugyan nem soká engedett az első hirtelen benyomásnak.
Gyors elhatározás kifejezésével, noha eleinte habozó lépésekkel ismét a
lugas nyilása felé tartott, mintha el volna tökélve, hogy az új
jövevénynyel elfogulatlanul találkozzék. De emez – lejtőn haladva –
sebes járással már a park kijárata felé érkezett, s a herczegnő, kinek
pirulását most sápadtság váltotta föl, már a portáslak előtt látta őt
megállani, hol bevett szokás szerint nevét az idegenek könyvébe
jegyezte. Még mielőtt a herczegnő közeledhetett volna, az idegen úr
elhagyta volt a parkot.
A herczegnő oda ment a portás lakához és előkérte a könyvet. «Ő volt!»
mondá németül és nagyon izgatottnak látszott, «Balga félelem! Hisz úgy
sem ismer!»
Az idegenek könyvében utolsónak e név állott: _Portenstein Erik
herczeg_.
Mialatt a herczegnő elmerengve nézte az erőteljes vonásokat, melyekkel e
név írva volt, a fiatal pár is a kijárathoz közeledék. A herczegnő
eléjök tartotta a könyvet, erősen szeme közé nézvén a fiatal embernek.
– Egy neme a kényszernek, – mondá nyájasan, – hogy velem ismeretséget
kössön. De ha talán előlem is ki akar térni, mint azon úr elől, ki most
hagyta el a parkot, akkor feloldom a szokás alól.
A fiatal ember némán meghajtotta magát és kezébe fogta a tollat. A név,
mely legalól állt, nem kerülheté el figyelmét, de úgy tett, mintha
egészen közönyösen hagyná. Mégis feltünő távolságban írta alája a
magáét: _Partos Oszkár, akad. festő, Bécsből_. A herczegnő czélzatos
megjegyzését, hogy azon úr elől ki akart térni, válasz nélkül hagyta.
A herczegnőnek, úgy látszott, ez nem volt kedvére. – Nem mulatna velünk,
– kérdé, – egy pillanatig szép nejével? A házban van egy és más dolog, a
mi művésznek érdekes lehet. Egy kis társalgás is jól esnék honi
nyelvemen.
A festő hiába czélozgatott a háziúr beteg állapotára – a nyájas meghívás
elől ki nem térhetett. Föltevése, hogy a herczegnőnek különös oka volt
őket marasztalni, alaposnak bizonyult; az úri högy folyton Portenstein
herczegről szólt s nem szűnt meg őt kérdésekkel faggatni, hogy miért nem
szeretne vele találkozni. Partos úr nem tagadta, hogy a herczeget
ismeri; de csak annyit mondott róla, hogy évek óta nem érintkeztek
egymással s hogy kényes természetű okai vannak arra, hogy ne óhajtson
vele találkozni. Többet nem lehetett belőle kivenni. Félórai ottmulatás
után a fiatal pár elbúcsuzott s a herczegnő nem tudott meg mást, mint a
fiatal festő bécsi lakása czímét, «minden eshetőségre,» – mondá, – «mert
magam is festek egy kicsit s Bécset még nem ismerem.»
Partos úr nejével még az este elhagyták Palermót. A herczegnő
Portenstein herczeg után minden fogadóban tudakozódott, de eredmény
nélkül. Csak az újságból tudta meg, hogy az előkelő tourista a városban
meg sem szállott, hanem csak arra mentében érintette a kikötőt, hogy a
genuai hajóval, a melyen érkezett, Tunis felé utazzék.

II. (Partos úr festménye)
A bécsi műtárlat déltájt meglehetősen üres volt. A magyar osztály egyik
képe előtt már vagy negyedórája sugár termetű, majdnem túlságosan karcsú
elegáns úr állott és több ízben csöndesen rázogatta a fejét. Egy másik
úr, közepes termetű, kissé testes és daróczos Jaeger-öltözéke daczára
előkelő alak, egy darabig szórakozottan kóborolt az osztály négy fala
közt, míg a másik látogató különös viselkedése magára vonta figyelmét. A
hogy mindig azt az egy festményt nézte, s alig távozva ismét visszatért,
hogy újra fejcsóválva vizsgálja, az mégis furcsább volt, sem hogy fel ne
költse a kiváncsiságot. A gyapot-ruhájú arszlánt különben is érdekelni
látszott, hogy épen ez a festmény volt az, mely annyi figyelmet, vagy
tán épen visszatetszést keltett a «magas» látogatónál. E jelző duplán
illeti meg az idegen urat. Nemcsak czédrus hajlékonyságú magas alakja
volt az, a mi a nagy urat elárulta, hanem egy feketén öltözött, csupasz
arczú és kissé himlőhelyes férfiúnak jelenléte is, ki a küszöbön
meredezett. Nyilván főkomornyikja vagy futárja volt, mert az idegennek
méltóságos tisztelettel utána hordozta felöltőjét, látócsövét és
műlajstromát.
– Erneste! – szólítá francziásan gazdája.
– Herczegség? –
– The name of the painter? – s újjal a képre mutatott.
A futár, ki nyilván mindenféle nyelvre és taglejtésre volt dresszirozva,
egyet lapozott a lajstromban s pár percz mulva a katalógus nyelvén
németül hangosan jelenté:
– 724. szám, Önimádat; Partos tanár. –
– Partosz, – ismétlé az idegen s arcza csalódást is, megnyugvást is
mutatott. – C’est donc un Espagnol!
Ezzel tovább indult, de mégis fejét rázva, ismét visszanézett a képre.
A Jäger-mezben díszelgő úr élénken, de udvariasan útját állta.
– Megbocsát, uram, ha egy tévedéstől meg akarom menteni. A magyar
osztályban vagyunk s e kép szerzője, ki véletlenül ismerősöm,
magyarországi. Partosnak hívják, Partosch Oszkárnak. Szabad talán
kérdeznem, hogy a festményt rossznak találja-e? Báró Tessen, – tevé
hozzá, könnyedén meghajtva magát.
– Portenstein Erik herczeg, – viszonzá az idegen még mélyebbre hajtva
fejét, s bokáit katonásan összecsapva, hogy a báró udvariasságát
kamatostul visszaadja. – Igen köszönöm az útbaigazítást. Erneste tehát
rosszúl olvasott. Magyar! Mindegy. A kép nagyon érdekes, különösen reám
nézve az.
Mindketten visszatértek a festmény elé. A tárgya maga nem volt valami
megragadó, de modora olyan, hogy a mű a rikító naturalizmus dívó
alkotásai közt méltán feltűnhetett. Félig befüggönyözött festőteremben
befejezett szűzanya-kép volt az állványhoz támasztva, teljes
világosságban. Bal felől a festő állott, kezében palette és az utolsó
vonásoktól még nedvesnek látszó ecset. Tekintete félig leselkedve, félig
mosolyogva egy átellenben álló fiatal nőalakon függött. Szegényesen
öltözött lány volt és arcza nagyon hasonlított a festett Madonnáéhoz, de
mégsem volt vele azonos. Nyilván mintául űlt a képhez, s a festő
kivánságára, ki a hatást ő rajta akarta kipróbálni, most nézhette
először a kész festményt. A dicsfény aranysugaraival pompázó
istenasszonynak benyomása női mására hatalmas volt – és épen ez képezte
a festmény eszmei tartalmát. Az alkotás fensége oly teljesen hatotta át
az egyszerű leányt, hogy megfeledkezvén magáról, mintegy térdre akart
borúlni. Hogy ezt meg is tegye, meggátolta úgy látszott a tudat, hogy ő
a képpel azonos; de meg nem állta, hogy balját, mint áhítatos imádság
közben, szívére ne szorítsa, jobbjával pedig keresztet ne vessen
homlokára. Ha a festő czélja valóban az volt, hogy előadja, miként hat
az eszményített szépség a vele szemben álló eredetire, akkor az
eredménynyel meg lehetett elégedve.
– Azt tetszett mondani, – jegyzé meg Tessen báró némi szünet után, –
hogy e kép herczegségedre nézve különös érdekkel bír. Őszintén
megvallom, azon kissé skeptikus mód, melylyel nézte, azt a benyomást
tette reám, hogy a kép nem nyerte meg tetszését.
[: Mindketten visszatértek a festmény elé.]
– Dehogy nem, dehogy nem! Ellenkezőleg. De nyugtalanít.
Visszaemlékezéseket kelt föl bennem, melyektől szabadulni akartam s
melyekkel úgy hittem, hogy már végeztem.
– A tárgy csak nem ismerős herczegséged előtt? Részemről annyira
eredetinek tartom, hogy csodálnám, ha reminiscentiát lelne benne. Vagy
az arczokat ismerné? Az is meglepne, mert herczegséged nyilván idegen
Bécsben.
– Nem a tárgyat értem, báró úr; az egészen eredeti. De hogy a festő
ilynemű tárgyat választott, az egy régi ismerősömet hozza eszembe. A kép
eszméje az, hogy a valóság és a művészet közt egy köznek kell lennie,
elég nagy köznek arra, hogy a reális objectumot, midőn magát a művészet
által megnemesítve látja, a maga imádására szorítsa. Ez eszme engem egy
fiatal művészre emlékeztet, ki ezen meggyőződéssel egészen el volt telve
s a kivel erről sokat vitatkoztunk. Modora is ugyanaz volt. Ő is
régiesen festette az új tárgyat; csakhogy túlozva, nem ily biztos
mérséklettel. Ilyenné kellett volna fejlődnie, ha megérni láttam volna.
A képen szereplő festő bizonyosan maga – Partocz úr?
Tessen báró mosolygott. – Partosnak írja magát, «s»-sel, a mit a
magyarok «sch»-nek ejtenek. Nem ő maga. Mindig mondtam neki, tegye bele
a képbe saját vonásait s a szűzanya számára válaszsza mintául gyönyörű
feleségét. Nem állott rá. Pedig nagy kár. A két arcz maga
megbecsülhetetlen vonzó erőt adott volna a képnek, holott a minták,
melyeket választott, voltaképen igen közönségesek, hogy ne mondjam
ordinairek, s csak a felfogástól nyerik varázsukat. Már ez hozzátartozik
az ő tételeihez. A művészet, szokta mondani, ne keressen olcsó hatásokat
ott, hol a természet már mindent bevégzett. Igy tehát a Madonnának egy
mosóleányt választott, festőnek pedig pláne egy bárót.
Portenstein herczeg hamisan mosolygott a báróra.
– Ezen becsűből kiszámíthatnám, hogy mennyit tart ön egy grófról vagy
herczegről. De mit látok? Mille pardons! A képen a festő – ön maga!
Persze, szépítve, az eszményig fokozva, I beg your pardon! De persze, a
szédelgő Jäger tanár costume-je, az ő birka-romantikájával… Bocsásson
meg, kedves báró – de sohasem bírtam megérteni, hogy tudtunk épen mi
németek, a kik aesthetikai érzékkel és tudományos alapossággal
kérkedünk, ennek az inaesthetikus és tudományellenes kuruzsló és
szabószédelgésnek annyira felűlni!
– Szent igaz! – kiáltá Tessen báró s örömében dörzsölte kezeit. –
Csakhogy önnek, herczeg, nincs joga így beszélni. Viselt-e már
Jägeröltözéket?
– Soha – és nem is fogok.
– Lássa! De én viselem, már három hónapja, és fogom viselni még kilencz
hónapig. Egy esztendő göndör gyapjúban, síma, hűsítő fehérnemű s
keményített gallér nélkül, minden nélkül, a mi ellenáll; oly ránczosan,
pelyhesen, puhán élni – kemény sors. De megfogadtam, meg is tartom.
– És mi okon, ha szabad kérdenem?
– Ugyanazon okon, a miért spiritista lettem, a miért öt évig Wagner
zenéjét űztem s a miért egy év óta festek. Rá akarok jönni a szédelgés
bibéjére, s a magam tapasztalásából akarom rámondhatni, hogy
«Schwindel».
– Hogy-hogy? A festészet is?
– A festészet magában nem, de az a lárma, a mit a művészi
természetességgel csinálnak, a realizmussal, naturalizmussal,
impressionalizmussal, stb. stb. Nem magyarázhatom meg most kellőképen,
mert reggeliznem kell. De annyi szent, hogy meg kell mindent próbálni
személyesen, mielőtt rámondjuk, hogy szédelgés. Schopenhauert is
tanulmányozom, csakhogy rájöjjek, hogy a pessimizmus hazugság. Hogy a
fájdalom távolléte az egyetlen boldogság, melyre képesek vagyunk! Mintha
az éhség távolléte pótolhatná azt az élvezetet, melyet két tuczat
osztriga és egy szarvasgombával készült Chateaubriand után érezek. De
igazán éhes vagyok s igyekeznem kell, hogy ezt a fájdalmat rögtön
«távollevővé» tegyem. Herczegséged megbocsát – Bécsben tovább
méltóztatik időzni?
– A körülményektől függ, báró úr. Aligha maradok addig, hogy
Jäger-tanulmányainak befejezését vagy a Nirwánába való visszavonulását
bevárjam, de talán egy hétig, vagy egy hónapig – vagy egy esztendeig…
Nem ismerek Bécsben senkit és semmit – sehol be nem mutattam magamat,
sehová ajánlatot nem hoztam. Méltóságod első ismeretségem. Jó jelnek
tekintsem-e ezt, hogy huzamosban fogok maradni? Hallom, az asszonyok itt
szépek, az emberek vidámak és nem szőrszálhasogatók. Az éghajlat
borzasztó ugyan, kivált mikor Egyptomból érkezik az ember, de a jó kedv
a legjobb kandalló. Nem szentelne nekem egy órácskát, hogy Bécsről
beszélgethessünk? Szerettem volna megkérdezni azt is, érdemes-e azt a
Partoczky festőt…
– Partos «s»-sel.
– Partost, s-sel személyesen fölkeresni? Nem lehetne szerencsém önnel
reggelizni?
– Egy föltétel alatt, herczeg!
– S mi az?
– Hogy mindjárt, de mindjárt reggelizzünk. Oly éhes vagyok, hogy képes
volnék gyilkolni.
– Én meg oly szomjas, hogy még a vizet is meginnám. Jerünk.
A gépies Erneste urának egy intésére előre sietett s már a hintó ajtaját
nyitogatta, midőn az urak leérkeztek. Öt percz múlva Portenstein herczeg
és Tessen báró ott ültek Sacher tejüveg-ablakainak egyike mögött, kis
kellemes asztalka mellett mely Erneste szótalan parancsaira telni
kezdett mindennel, a mi drága és jóízü.

III. (Az Egyik.)
A Schopenhauer tanának valóban nincs hathatósabb czáfolata, mint egy jó
dîner kettecskén, illetőleg déjeûner, tehát voltaképen ebéd. Léterőnk
ezen megújítása déltájt oly időre esik, midőn a vágy élénkebb, s az
élvezet képességét a nap fáradalmai vagy unalma még el nem csigázták. Az
ily csöndes lakoma elménket is, érzékeinket is azon kellemes hullámzásba
hozza, melyen a rokon lelkek beszélgetése kedélyesen el szokott ringani,
de mely esetleg a jelentősebb gondolatcsere tengerszínére is átcsaphat.
Minden ember más-más úton jut az élet öröméhez; ehhez képest a reggebéd
a két új ismerős mindegyikére más-más hatással volt. Tessen báró, ki
étlen kissé ugri és mozgékony férfi volt, minden fogás után nyugodtabb,
malasztosabb és egyensúlyosb lőn, míg végre boldog megnyugvás csöndes
holdfényében sugárzott, és készebb volt hallgatni, mint beszélni. A
herczeg ellenben, ki eleinte csak udvarias és várakozóan óvatos, szóval:
kissé poroszos embernek mutatkozék, minden pohár után élénkebb és
közlékenyebb lett, s lassanként oly csevegésre és ábrándozásra
sodortatta magát, mely némileg merev vonásaiba kellemes élénkséget
hozott és a sötét szempilla alatt világosan szürkéllő szemeit szép
tűzben ragyogtatta. Persze, Tessen bárónak az étvágya, a herczegnek a
szomjúsága volt nagyobb.
A mit a báró Bécsről mondhatott, abból hamar kifogyott a nélkül, hogy a
herczeg sokat közbeszólott vagy tulságosan érdeklődött volna. A
beszélgetés már-már akadozni kezdett, midőn Tessen visszatérvén a Partos
festményére, azt kérdezte a herczegtől, hogy tán volna-e kedve megvenni?
– Kész örömmel, – válaszolá amaz, – ha meg birom fizetni. Igaz, hogy nem
tudnék vele mit csinálni. Nincs nekem arra való falam…
– Nem nagy kép.
– Ha akkora lenne is, mint a tenyerem, nem tudnék neki más helyet, mint
bőröndömben. Én földönfutó herczeg vagyok; nagybirtokos ugyan, mert
enyém a nagyvilág, de nem birok egy holdnyit sem a világból. Kivált
most, hogy egész évi jövedelmemről szóló checket vettem föl, joggal
mondhatom, hogy omnia mea mecum porto.