Carmela - 07

Total number of words is 4182
Total number of unique words is 1949
32.8 of words are in the 2000 most common words
46.9 of words are in the 5000 most common words
54.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
holnapi jótékonysági tombolában részt venni. Voltaképen már kiváncsi sem
vagyok, hanem csak szerfölött unom magamat. Hogy unatkozom, annak
legjobb bizonyítéka az, hogy elmélkedem. Hosszú sétát tettem az erdőn
keresztül Ika felé s úgy találtam, hogy mégis nevetséges élet az, a mit
én folytatok. Séta a világon végig. Gyöngy dolog annak, a ki életével
elkészült vagy új életre készül. Békésen tekinteni egy világra, melyet
meg akarunk hódítani, vagy a melylyel nehéz küzdelem után leszámoltunk,
mélységes élvezet lehet a gondolkozásnak és az érzelemnek. Úgy találtam
én is, mikor a katasztrófából a békébe, a játék és élvvadászat éjéből a
szemlélet és okulás országába léptem. Azt hittem, végzek valamit, mert
bűnhődtem, s elképzeltem, hogy vagyok valaki, mivel új emberré akartam
lenni. De mily nevetséges ma előttem az a képzelt vértanúság – s mily
csekély a különbség mai tudós ostobaságom s a hajdani
kaszárnya-tudatlanság közt! Nem vagyok-e ugyanaz a lapos filkó, a ki
azelőtt voltam? Nem futok-e szívbeli ösztön nélkül, csak a változás
kedveért, bolondul az ismeretlen után? Mindaz, a mit tapasztaltam és
olvastam, a mivel gondolkozva és gyűjtve gazdagítottam elmémet, megóv-e
attól, hogy ma is – noha más formában – kártyás ne legyek, a ki
unatkozik, mihelyt nincs nyerni és veszteni valója? E dicső öböl iránt,
melyben a leáldozó nap a hegységet, a tengert és a távol fehérlő kikötőt
a béke rózsás képébe egyesíti, nem volnék-e vak és tompa, mihelyt ama
félreeső nyaralóban ingert lelnék titkos és tilos gyönyörökre?… Bizony,
tartok tőle, hogy az embert a szellemi oldaláról művelni hiábavaló
törekvés. Az összhang, melyet keresünk (vaj’ létezik-e?) nem abban
rejlik, hogy _olvasmányainkat_ mikép válogatjuk, hanem abban, hogy
honnan veszszük óhajtásunk tárgyait. Eugène Suet és Zolát olvasni, mikor
Wilhelm Meister ott van a könyves polczunkon, durva és barbár dolog. De
úgy _élni_, a hogy a naturalisták _írnak_ s a szerelem nagy rejtélyét
egy sor lóugrásos talányra fejteni, az még sokkal durvább és barbárabb
dolog. Az Ika-i vendéglőben egy paraszttal találkoztam, a kinek zsémbes
felesége ki akarta kaparni a szemét, mert kocsmába tévedt a szegény. Az
emberek nevettek a gyámoltalan tökfilkón, a hogy csitítani iparkodott a
kofálkodó asszonyt és alázatosan haza ballagott vele. Én meg azt
gondoltam magamban – c’est bête! – hogy ennek az embernek jobb dolga
van, mint nekem. Hiába, valami páratlan kéj és boldogság lehet az
_otthonban_, ha az ember érte izzadtságot, gondot, nélkülözést,
megalázást eltűr, és semmikép ki nem szidatja magát hajlékából.
Hazamenet aztán elgondolkoztam, hogy nem jobb lett volna-e, azt a
petroleuse szépséget, Melitta baronesset elvenni s családapává lenni?
Mily végtelen unalom ez, mely ily gondolatokra tereli az embert! De most
csak azt a tombolát várom meg. Ha itt nem ölt testet a Carmela-rém,
egyenest Oszkárhoz sietek, egy új élettervet beszélni meg vele. Megesik,
hogy ez az egész kaland az ő tréfája s nincs más czélja, mint hogy azt a
régi rögeszmét végleg nevetségessé tegye. Igaza is lenne. Ha jól
meggondolom, még ma kéne elutaznom. De mégis – maradok.
– Márczius 29.
Óh! – Óh! – Óh!
_Van_ helyzet, a mikor gondolatainkat és érzéseinket lehetetlen hívebben
kifejezni, mint ha egy álló félóráig nem írunk egyebet, mint csupa Óh-t
meg Ah-t, meg felkiáltó jelt.
Óh!… Hogy jártam! Mi történt én velem! Mily meseországban vagyok?
Lehetetlen – és mégis megtörtént. Láttam Carmelát és – nem tudom,
milyen. _Két_ Carmelát láttam, s most nem tudom, – _melyiket_ szeressem!
Pedig mind a kettő szép, bódítóan szép – s mindegyik Carmela akar lenni.
Melyik igazán ő? És melyikről kivánom én, hogy ő legyen? Gondolataim
összezavarodnak, még a papiron is; szörnyű nevetséges helyzetben vagyok,
de mégis komoly izgatottságban – mert érzem, hogy történik valami…
De hát legalább itt, naplómban, csak kell, hogy tisztába jöjjek a
helyzet felől. Majd ha nem lesz éjfél, ha nem ülök magamban a nyugodt
mécs világánál, ha nem a csendes hold lesz társam, a ki bűvösen reszket
föl hozzám a tenger tükréből, ha ismét azzal a két dicső Sphynx-arczczal
állok szemben – akkor nem érek rá többé magamhoz térni s okos gondolatra
jönni… Hogy’ is esett a dolog?
Meglátom végre Meyersbergnét és társalkodónőjét. Ők is meglátnak s
észreveszem, a hogy egyikök, a nagyobbik, társát, a kékszeműt, meglöki
és figyelmezteti, hogy «ez az». Gépiesen közeledem asztalukhoz,
legkevésbbé sem sejtve, hogy mitévő vagyok. Látom, hogy az egyik – szeme
után a _Feketének_ nevezem – mélyen elpirul, a másik – mondjuk, szeme
után: a _Kék_ – majdnem fölkiált örömében. Ez bizonyos. Nem képzelődés;
tisztán láttam. Én zavarba jövök s megállok két lépésnyire, nem tudva,
mit csináljak. Ekkor a Fekete fölkel, elémbe jön s megszólít olaszul:
«Örvendek, Erik herczeg». El vagyok ámulva – de ámulatom fokozódik,
mikor megfogva kezemet odavezet a másik elé, s így mutat be bennünket
egymásnak: «Portenstein Erik herczeg – Spadaro Carmela.» Szemem szikrát
vet, mikor rá akarom szegezni a bájos lényre, kitől lázas álmaim
megtestesülését várom. De a biztos valóság érzete csakhamar eltünik, még
mielőtt megmondhatnám. Mert Spadaro Carmela is fölkel, mélyen bókol, s
pajzán méltósággal, mely rettenetesen illik neki, most ő mutat be a
másiknak: «Portenstein Erik herczeg – Spadaro Carmela». Odanézek a másik
Carmelára, mosolyogni akarván a jó tréfán, – de ez oly halványan és
izgatottan áll előttem, hogy nem mertem tréfára venni a dolgot. Félve
szegezi rám nagy fekete szemét, ingadozik, keze reszketve keresi a szék
támláját. Sietek a széket odaigazítani és szó nélkül közéjük ülök. Ne
tagadjuk, hogy a szívem erősen dobogott. Ez ő, gondolám (a Feketét
értve) s majdnem magam is reszkettem. De a Fekete időközben magához
tért. «Carmela!» mondja feddő hangon, s mosoly mutatkozik finom ajkain,
«nem így volt kikötve! Esküszöm önnek, herczeg, _engem_ nem hívnak
Spadaro Carmelának». Nagyon együgyű lehettem, de tény, hogy e szóra
ismét egész erővel a Kéket fogtam szemügyre s hogy a Fekete egyelőre a
földbe látszott sülyedni. Hiába, az ábrándkép, a melyet magunk
csináltunk, úrrá lesz hajlamaink felett. A Kék azonban nem látszott az
én igézetem alatt állani. «Én meg», mondá nevetve, «esküszöm, hogy
_engem_ nem hínak Spadaro Carmelának. Úgy volt kikötve», folytatá
barátnője felé, «hogy Excellenza maga keresse ki közülünk az ő
Carmeláját. Nos, uram, egyikünk az. Akar bizonyítékot? Bármelyikünk kész
(választhat), önnek az anacaprii szállót, a táj képét, az udvart, még a
szobának is, a hol lakott, minden bútorát töviről-hegyire lerajzolni. De
hisz erre nincs is semmi szükség. Herczegséged tudta, hogy Carmelát
szereti, mikor még csak a nevéről ismerte. Oly bizonyos volt ebben, hogy
mindjárt kérőt is küldött hozzá. Abban is meglehetősen bizonyos volt,
hogy szerelme viszonzásra fog találni – már a maga módja szerint. Csak
ne szabadkozzék! Hisz az nem önhittség volt, csak fatalizmus. Egyszerűen
meg volt győződve, hogy a végzet önöket össze fogja hozni. A végzet
igazat ad önnek. Most itt ül – Carmela mellett. Jog szerint rá kellene
ismernie ezer nő közt; hiszen százak közül, kiket herczegséged
szeretett, – a maga módja szerint – csak ő lesz vala képes önt lekötni.
Nos, nem százan vagyunk, csak ketten. Nem eshetik nehezére a választás.
Sejtelmes szívnek, műértő szemnek, mint a herczegé, semmi sem lehet
könnyebb ennél. Paris úrfinak három istennő közül kellett választania, –
pedig nem volt annyi tapasztalása, mint herczegségednek. Önnek csak két
földi nő között kell döntenie. Melyik hát a szép, az egyetlen? _Melyik
Spadaro Carmela?_ – De az Istenért, hamar vágjon más képet! Ott
leskelődik Alberti, bécsi gyáros, a ki photografirozni tanult s ma
lekapja az egész tombolát. Ha ezzel az arczczal kerülne a képre, a
melylyel most bámul reám, mily szerencsétlenség lenne az herczegségedre
nézve!» – S itt nagyot kaczagott.
– De Carmela! – feddé a másik.
– Mit parancsolsz, Carmela? – kérdi alázattal a kék.
– El fogod riasztani tisztelt vendégünket, ha ily udvariatlan vagy. –
Aztán hozzám fordulva: – Kedves herczeg, – mondá még sápadtan, de nyájas
mosolylyal, – ön a mi hivásunkra jött s reméljük, hogy meglátogat
bennünket a Torlics-villában. Ne haragudjék e bolondos teremtésre – s
nekem is bocsássa meg, hogy nem vagyok sokkal jobb nálánál. Én ugyan nem
vezetem, mint ő, orránál fogva, hogy megbotoljék a sötétben, de mégis –
a sötétségben hagyom herczegségedet. Igen is, egyikünk Spadaro Carmela.
Mindketten kivántuk személyes ismeretségét, miután távolról hozzánk
hatolt a híre. Előnyösb helyzetünket arra használjuk, hogy álarczos bált
csinálunk, álarcz nélkül. Ön, mint az urak szokták, vendégorcza nélkül
jelent meg, mi – csak a nevünket rejtegetjük… Reménylem, nem bántja, ha
kissé megkínozzuk. Egyet már is nyertem az alakoskodással: Erik
herczeget zavarban látom, s szeretem ilyennek látni. Nem gondoltam, hogy
efféle úr zavarba ejthető. Jól fest rajta az elfogultság s azt hiszem,
hogy szellemességének is becsületére válik. Csak okos ember nem
restelli, hogy zavarba is tud jönni; ha kevésbbé lenne az, akkor
iparkodott volna egy halom frázis alá rejteni elfogultságát.
[: Melyik Spadaro Carmela?]
Ezt a Fekete igen elmésen és respectussal is mondotta. Hangjának
melegsége jól esett nekem s végre képes voltam szintén szólani egy pár
szót.
Okosat beszéltem-e vagy bolondot? Iparkodom recapitulálni.
– Köszönöm, hölgyeim, – mondám, – hogy az álarczosok kiváltságát oly
mérséklettel használják. A maszkok gorombábbakat is szoktak mondani.
Nagyságtokról elismerem, hogy a lehető legkiméletesebben adták értésemre
(mindegyikök a maga módján), hogy ostoba képet vágok. Kérem, ne bánják;
nem mondhatom, hogy valami lángész vagyok; de azt elhihetik, hogy nem
vagyok olyan ostoba, a milyennek e perczben látszom. Igaz, hogy sok is
lenne. De hisz minden ember együgyű olyanokkal szemben, kikről ő semmit
sem tud s kik róla mindent látszanak tudni. Csakhogy önök sem tudnak
mindent, – legalább szabatosan nem. Küstner barátom – más nem lehetett a
forrásuk – az én furcsa, mondjuk: könnyelmű eszméimet mindig az ő komor
jelleme szemüvegével nézte; azért festette le feketébb színben, mint a
milyenek valaha voltak. Ha tehát önök Spadaro Carmelát ismerik, ha ezen
ritka hölgy itt jelen van, akkor mindenekelőtt hadd kérjek tőle
bocsánatot istentelen szavaimért. Azok nem egyes személyre, hanem csak a
nemre vonatkoztak általában, s e szavakban ama hölgy maga annyira
ártatlan, hogy őt bizonyára nem sérthetik. Ezenfelül mondják meg neki,
hogy sohasem véltem őt oly könnyű szerrel megnyerhetni, a hogy ezt ma
egy édes szájacska oly keserűen vetette szememre. Hisz a mit képzeletem
ő benne keresett, az nem a könnyű, hanem a nehéz hódítás volt, – sőt
mondhatnám, a hódítás lehetetlensége…
Úgy éreztem, hogy jó úton vagyok. De az ördöngős satan bleu szavamba
vágott.
– Úgy, úgy! – mondá, – a herczeg olyan, mint az a bizonyos úr a
keztyűsboltban.
– Hogy érti ezt? – kérdém.
– Nos az az úr, a ki szűk keztyűt rendelt. Ha fel birom húzni, mondá,
akkor nem kell.
– Az adoma, – felelém, – igen csinos, de rám, szép ellenfél, nem illik.
Ha csak a lehetlenség birna rám vonzerővel, akkor eddig sohasem
szerettem volna, s e perczben – az ön lábaihoz borulnék.
A kék ördög nevetett. – Meg is tenné okvetetlenül, csak bizonyos volna
benne, hogy én vagyok Carmela.
Ismét zavarba jöttem, s nem találtam feleletet; ismét a fekete angyal
segített ki a bajból. – Elég volt, – mondá, szelíden, – a tréfából;
máskorra is hagyjunk belőle. Mára engedjük át a herczeget kétségeinek.
Ha holnap meg akar bennünket látogatni, akkor elkezdheti a találgatást;
illik, hogy ily nehéz rejtvényen egy éjjel gondolkozhassék.
Ezzel általánosabb mederbe terelte a beszélgetést, utolsó utazásaimról
kérdezősködött, a kék ördög látható bosszúságára, a ki ezentúl
ritkaszavú lett. Azért mégis azt hiszem, hogy a kékszemű a Carmela, mert
ő mindig Carmeláról akar beszélni. Szebb is, mint a fekete. Vagy tán nem
szebb, de gazdagabb szépségekben. Arczocskája valóságos kincses
szekrény. Az ember nem győzi sorra venni bájait – úgy szólván zavarja
egyik a másikat. Hanem végre is megpihen a szem e tengerszemek kék
fényében. És az a duzzadó, ruganyos, kedves ifjú termet! Ezt a gyönyörű
márványt, a ki érzővé tehetné! A ki érezné, hogy melegszik, enged, éled
– ezt a tiszta kék szemet a ki zavarttá csókolhatná, míg eltelne a
szerelem méla bújával és a fekete pilla nedvesen és reszketegen
ereszkednék le, elfödni mámorát… óh Carmela!
Carmela! Hátha még sem ő az? Hátha a másik…? Nem vagyok valóságos
bolond? Tegyük, hogy a másik Carmela, ezzel kevésbbé szép lesz a kék
szem? Sőt hiszem is, hogy a Fekete a Carmela. Az ő szépsége
klasszikusabb, stylszerűbb: az egész nő _egy_ szépség. Az ő komoly,
erőteljes és mégis szelid lényében Capri borának egész heve és édessége
egyesül. Van oly szép termete, mint a másiknak, csakhogy nemesebb, mert
sugarabb, s az idomok nem akarnak túláradni a kereten, hanem harmoniába
szorulnak. Aztán csupa szellem és lélek. Itt nem kellene érzést
keltegetni; azt hiszem az első, forró tekintetre lobbot vetne magától.
Ez a nő olyannak látszik, hogy a ki szerelemre tanítja, annak egyetlen
csókjáért meg tudna halni. Ezek a szemek a csók közben nem zárulnak be,
hanem megmerevednek a boldogságtól. Oh Car – Milyen nevetséges vagyok!
Ágyba!
Márczius 30.
Páratlan szép napot élveztem. Jó ebéd a Torlics-villában, tiszta olasz
konyha. Séta a babérfaberkekben, csolnakázás az öbölben. Carmeláról szó
sem volt. A Kék unatkozott s majd elszundított a csónakban. A Fekete
semmi áron sem engedte aludni. Félt talán, hogy magunkra maradunk? Mikor
a Kék egy pillanatra behunyta szemeit, azt véltem, hogy a kék szem
eltünésével veszteni fog szépsége. De még szebb volt így. Ha ő lenne!
Márczius 31.
Kirándulás Fiumébe. Felejthetetlen. A Fekete fájdalmat okozott. A
hôtelban ebédeltünk – pezsgőztünk is. Megeredt a nyelvem, s egy kicsit
elmélkedtem a házasságról és a szerelemről. Az volt a szándékom, hogy
megtisztult állapotomat kifejtsem; magamat akartam mintegy térítgetni.
Alig pendítettem meg a tárgyat, a Fekete czigarettát kért és átvette a
szót. El voltam ámulva, mikor egészen az én tónusomban – a régiben –
mondta el nézeteit. Az én rendszerem, csakhogy határozottabban, a
végletekig következetesen kifejtve, női ajakról! Rémes torzképnek
látszott. Azt hittem volna, hogy parodizál, de a higgadt meggyőződés
hangja, melyen szólott, kizárt minden tréfát s az előadás közvetlen
eredetisége figyelmet követelt. – Szerelem! – mondá körülbelül – csak
egy érzelmet tudok, a mely e nevet megérdemli. A szerelemnek eszményét
abban találom, a mit az _istenek_ szerelméről tudunk. Nem az isteni
szeretetről, hanem az istenek szerelméről. A hogy az emberek szeretik
egymást, az mégis jobbadára nyomorúságos dolog. Az ő szerelmes
gondolataikba annyi más gondolat vegyül! Félelem, tekintetek, önösség,
hiúság, gyanakodás, erény, szemérem, lappangó remények, elnyomott
aggodalmak – mindez oly zenekar, mely a vezérhangot ledörgi, hogy a nóta
nem is juthat szóhoz s csak hébe-közbe nyöszörög ki a lármából. Egészen
más az, a hogy az istenek korából zeng el hozzánk a szerelem dallama.
Jupiter nem ismert méltóságot, mikor szeretkezett. Danae nem fertőztette
meg menyasszonyi nyoszolyáját a német Elza buta kiváncsiságával, a ki
Lohengrin elé odateszi az idegenek könyvét, hogy töltse ki e rovatokat:
«Honnan jő? Hová megy? Meddig marad? Mi a polgári foglalkozása?» Abból a
régi szerelemből persze még származhattak félistenek. A mai még
fejedelmi vérből is csak szatócsokat tud nemzeni. S ha még csak a
kiváncsiság tenné! Ez nőies dolog. De mikor alapja csak gyávaság,
utálatos meggondoltság! A _Honnan_ és _Hová_ csak ürügy, a mit kérdezni
akarnak, az a _Meddig?_ Örökké! Ezt akarják mind válaszul. Örök
szerelem! Mily nevetséges! Az örök szerelem a természetesség után jött
korszak találmánya. A nemes és boldog szakokból nincs hagyomány, mely
azt mondaná, hogy ketten _örök_ szerelmet esküdtek egymásnak. Sem a
biblia nem tud róla, sem Homér, sem Sophokles. Még Shakespeare sem
ismeri, legfeljebb iróniával tünteti föl néha. Romeo is változó holdra
esküszik örök szerelmet Juliának – ugyanazon nézők előtt, kik félórával
előbb hallották, hogy Rozamundot nem hagyja, de soha. Örök szerelem!
Mintha a valódi szerelemből _egy_ pillanat már nem volna maga az
örökkévalóság! Örökké foglak szeretni! Nem annyi az, mintha Nagy
Frigyessel azt mondatják: Indulok – a hétéves háborúba? Az örök szerelem
fogalma nevetség, de komoly oldala is van. Megmérgez minden igazi
érzést. Megfizethetetlen vámmal sujtja a legmagasztosabb érzések szabad
forgalmát s ezzel aljas csempészetre ád alkalmat. Az «örök szerelem»
balhite az oka, hogy mikor a magunkról való megfeledkezés egy sorba
helyezne bennünket az istenekkel, a legsilányabb próza visszaránt a
porba; hogy oly pillanatban, midőn két lény a legfőbb önzetlenséggel
összeforrna, az _Egyik_ nem gondol másra mint: «Hogy fogok tőle
szabadulni?» s a _Másik_ csak azt, hogy: «Mikép fogom magamhoz kötni?…
Fi donc!»
Elragadó volt az ő büszke gúnyosságában, mikor ezeket mondta; de noha
lelkemből mondta, még sem esett jól. Egész nap nem bírtam róla levenni
szememet, de nem is igen beszéltem többet, ha elkerülhettem.
Elmerengtem, elhallgattam s jól esik, hogy ismét magamra vagyok.
Mi fáj hát abban, a mit mondott? Maga az elmélet? Inkább azt hiszem,
hogy a _gyakorlat_ elképzelése bánt. Ha arra gondolok, hogy ez a szép
asszony, az ő tiszta és büszke arczával tényleg is gyakorolja azt a
kultuszt, melyet oly határozottan vall, akkor összeszorul a szívem és –
olyant látok, a mi nem szép. S ha magam lennék is a szerencsés, a ki az
ő teljes odaadásának gyümölcsét szakíthatnám, úgy érzem, hogy nem
örülnék neki. S ha hozzá elgondolom, – a mi voltakép nagyon valószinű, –
hogy nem volnék sem első, sem utolsó – fi donc! mondom, a hogy ő mondta.
Pedig – – az ily fölfogást máskor a nőknél egy cseppet sem resteltem,
sőt úgy találtam, hogy magasztos, főkép pedig – kényelmes. De azok más
nők voltak. Meg úgy hiszem, hogy ha a kékszemű mondta volna, egy cseppet
sem bántam volna. A kedves Kék! Oly ártatlanul hámozta a narancsot,
mintha egy szót sem értene abból, a mit a másik Carmela mond. A másik!
De hát, vigyen el az ördög, _melyik_ is voltaképen az igazi? Rá kell
jönnöm; ezt a nevetséges helyzetet nem bírom tovább. Oszkárnak bizonyára
benne van a keze. De miért áll az ellenséghez, miért nem hozzám
szegődik? Lovagiatlanság lenne-e őt beavatni? Eh mit – úgy is tudnia
kell róla – cselre cselt! Holnap utolsó kisérletet teszek, hogy magam
segítsek magamon. Ha nem sül el, akkor adieu, discrétion, – Oszkárhoz
fordulok.
Ápr. 1.
Elment a levél Oszkárnak s egy kicsit nyugtalan vagyok miatta. De nem
lehetett másként.
Most már tudom, hogy _Ő_ Carmela. Annyival nagyobb szükségem van
Oszkárra. Kedves, édes, szépséges teremtés! Hogy meghatott, hogy
megrendített! Oly régen szeretni! Oly soká követni engem hű szemével!
Annyira fölolvadni szerelmében, hogy még gondolataimat is magáéivá
tette, csakhogy nekem megtessék! A ki erre képes volt, az nem lehet más,
mint ő, kivel gondolatban eljegyeztem a lelkemet.
Egyedül leltem otthon, a másik nem akart mutatkozni. Halvány volt és
szomorú és épen oly rossz éjszakát tölthetett, mint én. Megjelenése úgy
fájt, hogy majdnem szótlan lettem. Nem is mertem kérdezni, hogy mi
történt vele, hogy ennyire megváltozott tegnap óta. Végre megszólalt
magától, félénken, majdnem reszketve. Mondjam meg, milyennek képzeltem
annak idején Carmelát, s mily képet csináltam magamnak jelleméről.
Rajzoljam le neki akkori lelkiállapotomat, őszintén leplezzem le, hogy
mit éreztem, akár szerelem lett légyen, akárcsak kiváncsiság, vagy még
rosszabb valami?
Szavai oly egyszerűek voltak, oly kérő volt tekintete, hogy egyszerre,
mintegy meztelenül láttam előtte szívemet s mint egy vízbefuló egy
szalmaszál igazságot kerestem, hogy abba kapaszkodjam. Hiába. A nagy
hazugság ott állt előttem; tiszta volt, hogy Spadaro Carmela iránt semmi
mást, de semmit sem éreztem, mint a kóborló ember banális kiváncsiságát.
Egy név, egy legenda felgyujtott, mint egy szalmaköteget, mely után hamu
is alig marad. És ezt most megmondjam neki? gondolám. Hisz az igazat
akarja tudni. Megmondtam; tehettem, mert a mit mondottam, az nem neki
szólt, a szépnek, élőnek, jelenvalónak, hanem az üres légalkatnak, mely
csak saját henye agyvelőmnek szülötte volt. A vallomás nem őt alázhatta
meg, csak magamat.
Elmondtam ezt neki, nyiltan, gyengéden megfogva kezét. Éreztem, hogy
keze reszketett s csakhamar vissza is vonta. Ez nem illett megszokott
lényéhez, de illett érzelmeimhez s majdnem jól esett. – Kedves szép
gyermek, – mondám, – Carmela meghalt, a rémkép szétfoszlott, a bálvány a
földön hever – ne tegyen több kérdést utána, ha nem akar bántani és
sérteni. Egy nő áll előttem, a kit Carmelának hívnak vagy sem, de kinek
amaz együgyű diákképzelgéshez semmi köze nincs; a kiben minden becses,
minden vonzó, minden fontos reám nézve, csak egy nem: neve és
származása. Így nézzünk egymás szemébe, így szóljanak lelkeink
egymáshoz, azon borús ködfátyol nélkül, melyet ama név közénk bocsát,
tréfa, gúny és czélzás nélkül, mint két ember szokott, a ki először
találkozik életében s egymás hírét sem hallotta. Úgy legyen?
Az igazságban különös ékesszólás van. Szavaim mélyen hatolhattak
szivébe. Láttam, hogy szép keble a fodros ruha habja alatt halkan
hullámzani kezd, hogy komoly, fenséges arczát csodálkozva, ámulva, aztán
mintegy megdicsőülve fordítja felém. Kezével, melyet előbb visszavont,
bensőséggel, melegen megszorította az enyimet.
– Úgy legyen! – mondá s megint elfordult. Azt hiszem, egy könnyet
rejtett el előlem. És e perczben tisztában voltam, hogy ő az, a kit
annyi ideig kerestem.
– Úgy fogom hívni, a hogy maga akarja, – mondám, elcsodálkozva, hogy
mily halkan beszélek. – Carmelának nevezzem?
– Nevezzen – Mélának, – viszonzá még halkabban.
Megcsókoltam finom kezét és gyöngéden kérdezém, hogy mi történt vele
tegnap és ma közt, hogy oly egészen másnak találom? Hogy remélem, nem
esett baja?
– Semmi bajom, herczeg, – mondá s mintegy kérdőleg nézett szemembe. –
Csak elgondolkoztam azokon, a miket tegnap beszéltem és – és –
elszégyeltem magamat.
E szavakat kimondva, a támlásszékbe vetette magát, tenyereit arczára
csapta és keserves zokogásra fakadt.
Nem tudom, meddig néztem őt némán, meghatottan, meddig álltam ott
mozdulatlan és tehetetlen, meddig voltam rémült tanúja e szilaj, forró
fájdalomnak, a milyent csak egy ostorozott test vonaglásai, egy
meggyötört angyal sóhajai bírnak kifejezni. Mindent megértettem, s el
voltam telve bánattal és csodálattal. Ez oly nő vezeklése volt, a ki
elég tiszta arra, hogy bukottnak nézze magát, mert szavával vétkezett.
De hát így volt-e? Nem túlságos bűnbánat ez egy szóval ejtett bűn miatt?
Nem kellett valami nagyobbnak, valami tettleges botlásnak lappangni
alatta? Halkan megszólítottam s szeliden lebontottam kezeit könnyben
úszó arczáiról. Mint a síró gyermeknek, megsimogattam puha haját, míg
búbánata apadni kezdett.
– Igaza van, barátom, – mondá végre, – gyermek vagyok s a szerint kell
velem bánnia. Üljön le és hallgasson meg. Azt akarom, hogy ne higyjen
egy szót sem abból, a mit tegnap beszéltem. Elérem-e? Képes leszek-e, s
ön – képes lesz-e eltörölni annak minden nyomát? Őszintén, igazán!
Mondja, képes lesz-e?
– Én mindent hiszek, a mit ön mond, a hogyan és a mikor mondja. Tegnap
is hittem önnek, ma is hiszek. A színlelés nem az ön kenyere.
– Igaza van, – mondá méla mosolygással, – de tegnap kivétel történt. Ön
hitt nekem, jól éreztem. Nem is volt puszta színlelés. Hiszen, Istenem,
én nem is tudok hazudni. De mégis hazugság volt – hazugság, mert oly
dolgokról beszéltem, a melyeket nem ismertem – helyesebben: a melyeket
nem ismerek. _Ezt_ elhiheti. Kérem, ezt az _egyet_ higyje el. A
szerelemről úgy beszéltem önnek, a hogy a kegyeskedő az égi lényről
beszél, a kit sohasem látott. Csak az éj sötétében jutott eszembe, hogy
ön szavaim után hihetné, hogy a szerint _éltem_, a hogy beszélek. Ez nem
igaz. Az örök szerelemre mondom, _nem igaz!_ Soha férfit nem szerettem –
ez előtt. Cselekedhetném úgy, a hogy szólottam – de nem tettem. Elhiszi?
El! Köszönöm! Köszönöm! – Most pedig – az ég szerelmére – hagyjon el!
Könyörgő tekintetének engednem kellett. Helyéről felszökve,
összekulcsolt kezeivel az ajtó felé mutatott. Hallgatagon ott hagytam a
szobát, noha minden ízem marasztalt, és a nélkül, hogy tudtam volna
miként, az erdei kanyarodón találtam magamat – hazamenőben.
Hangos nevetés zavart föl merengésemből. A _másik_ állott előttem.
Széles karimájú parasztos szalmakalapja elragadóan furcsa keretül
szolgált a kedves arcznak. Csókolni való volt, s hogy ezt neki meg nem
mondtam, az legjobban bizonyította, hogy mily hatást tett rám Carmela.
Komoly hangon kértem, engedje meg, hogy egy darabig elkisérhessem. Mély
bókkal felelte, hogy ez neki nagy megtiszteltetés; s hogy tudom-e már
végre, melyik az _igazi?_ Tudom, mondám, s megkértem, mondjon el
mindent, a mit barátnője felől még tud. Erre már komolyabban nézett;
elfogadta karomat s fölszólított, hogy csak kérdezgessek, ő majd
megfelel, a mennyire csak lehet.
Mindenelőtt azt kivántam tudni, hogy Spadaro Carmela honnan ismer engem?
– Nem ismertem be, – felelé a Kék sajátságos mosolylyal, – hogy az én
barátném az ön Carmelája. De tegyük föl, hogy ő az, akkor igen jól el
tudom képzelni, hogy önt ismerheti. A herczeg úr ott lakott az ő
házukban. Hogy ön nem láthatta őt, abból korán sem következik, hogy ő
önt ne látta légyen. Gyermek volt s a gyermek kiváncsi. Talán – nem
mondom, hogy így volt-e, de így lehetett – talán a padlás-szobából, a
hová atyja őt eldugta, ki-kitekintgetett a veszélyes emberre, talán
mindenféle gondolatra jutott unalmas számüzetésében… Talán nemcsak az ön
külső megjelenése – mely iránt fogadja teljes elismerésemet – hanem
előkelő rangja is foglalkoztatta lányias képzelődését… Homályosan
emlékszem, hogy egy vén asszony kártyából azt jövendölte neki, hogy egy
Principe felesége lesz. Herczeg, szép ember, incognitó, jövendölés:
kőből kellene annak a lánynak lenni, a ki ezek iránt érzéketlen maradna.
A kék szemű ezen szavaknál ismét csintalanul nézett, mintha kifigurázna;
de azért megmaradt a benyomásom, hogy Carmela szerelmi vallomását hallom
– másodkézből. Minden derengeni és világosodni kezdett előttem. A lány
már Capriban érdeklődött irántam s Oszkár annyival inkább féltette
terveimtől. Most, hogy megjavultnak talált, maga ejtette módját, hogy
Carmela közelébe férjek. Oszkár most mint egy Mágusz állt előttem. Majd
hogy kalapot nem emeltem, midőn a kedves kék szeműhez lehetőleg könnyed
és elfogulatlan hangon azt a kérdést intéztem, hogy hát Partos Oszkár
mije Carmelának? – _Mindene_, – mondá a kicsi ünnepélyesen; – de önnek
mégsem áll útjában.
Ezzel ott hagyott s ismét homályban maradtam. Csak az világos előttem,
hogy Oszkár tanácsa és segítsége nélkül a tömkelegben tovább nem
haladhatok. Azért írtam neki – s holnap reggel kezében lehet a levél –
holnapután itt lehet ő maga…
Mily új érzés; inkább izgatottság, mint öröm, több borzongás, mint vágy.
De ez érthető. Nem kaland előtt állok – vőlegénynek érzem magamat –
vakon belenyúlni a jövő titkába, – e szép rejtélyt feleségül venni –
hogy ne lenne szédítő érzés? E papiron, mely őszinteséget követel, nem
is merem boldogságnak nevezni, a mit most érzek. Mégis ezt az elfogult
félelmet nem adnám a gyönyör minden viharos rázkódásaiért, melyeken
keresztül mentem. Egy Magdolna, ki tisztának találná magát – csak ő
érezhetne olyant, mint most én, midőn egy érzelem szűziességét fedezem
föl magamban. Tudja Isten, azt hiszem, nem is úgy szeretek, mint férfiú,
hanem azzal a felső óhajtással, melylyel e leány gondol az ismeretlenre;
mintha – menyasszony volnék…
Szeretném látni őt, – mindjárt, ez új, szokatlan érzés világában – őt,
ki enyém, s kit mégsem akarnék magamévá tenni imádság, gyónás, eskü
nélkül. Borzalmas szép lehet, ezt a holdvilágos tavaszi éjt ablaka alatt
tölteni és közelvalóságát érezni. Nem birok ellenállani. – Megyek!
– Április 2. 5 óra reggel.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Carmela - 08
  • Parts
  • Carmela - 01
    Total number of words is 3995
    Total number of unique words is 2089
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    49.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 02
    Total number of words is 4108
    Total number of unique words is 2006
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 03
    Total number of words is 4106
    Total number of unique words is 1980
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    44.7 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 04
    Total number of words is 4004
    Total number of unique words is 1879
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 05
    Total number of words is 4134
    Total number of unique words is 1992
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 06
    Total number of words is 4121
    Total number of unique words is 1937
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    47.1 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 07
    Total number of words is 4182
    Total number of unique words is 1949
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    54.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 08
    Total number of words is 4083
    Total number of unique words is 1961
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    55.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 09
    Total number of words is 4107
    Total number of unique words is 1920
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    55.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 10
    Total number of words is 4167
    Total number of unique words is 1891
    35.9 of words are in the 2000 most common words
    49.9 of words are in the 5000 most common words
    57.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 11
    Total number of words is 4089
    Total number of unique words is 1886
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    54.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 12
    Total number of words is 4159
    Total number of unique words is 1854
    34.8 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    55.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 13
    Total number of words is 4245
    Total number of unique words is 1900
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    54.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 14
    Total number of words is 4147
    Total number of unique words is 1896
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 15
    Total number of words is 4102
    Total number of unique words is 1982
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    47.1 of words are in the 5000 most common words
    54.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Carmela - 16
    Total number of words is 2033
    Total number of unique words is 1035
    37.4 of words are in the 2000 most common words
    52.0 of words are in the 5000 most common words
    58.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.