Carmela - 06

veszélyt, a melytől megóvta. Csak azt tudta, hogy atyja kénytelen volt
Capriból menekülni, hogy e menekülést Partos elősegítette, hogy atyjának
egy kis vagyont kölcsönzött s hogy őt végül elvette, s így férje, atyja,
hazája, mindene lett. Elég volt ez arra, hogy hozzá teljes életén át hű
bensőséggel ragaszkodjék. Partos határozott, világos lénye, gyengéd és
komoly vezetése azonban még tetézte azon mű sikerét, mely Carmela
lelkének teljes meghódításában, szivének ájtatos megadásában állott. Nem
volt a nőben gondolat, óhaj és ösztön, mely ne Partosra vonatkozott
volna. Csak benne és vele gondolkozott és érzett, a mint hogy egész
eszmevilágát tőle nyerte s egészen uj szellemi lénynyé vált az ő
vezetése alatt. Férje csak ritkán s csak meghatározott czélokra vitte őt
a városi életbe; így hát búsásan ráért, eltelni mindazon tanulmányokkal,
melyeket a festő gazdag és finom szelleme számára kijelölt. A fiatal nő
lassanként valóságos conpendiumává lett a legjobb értelemben vett
míveltségnek; e miveltség modern volt a fölfogásban, melyet kedves
esteli beszélgetéseik közben szívott magába, de klasszikai volt
tartalmára nézve, mert Partos a legjobb korszakok javából merítette
oktatása anyagát. A hogy öltözetet a művész izlésével, a magyar ember
eredetiségével s a bécsi lakos chic-jével szemelt ki számára, úgy
alakitotta át lelkét is. A délszaki nő tiszta és fogékony természetét a
peripatetikus bölcsész becsvágyával igyekezett a műértő asszony
színvonalára emelni, a nélkül, hogy gyermekded kedélyén csorbát ejtsen.
Tökéletes alkotás sikerült neki e nőben, és ő szerette nejében
alkotását. Vajjon nejét is szerette-e? Nem állt-e mint egy megfordított
Pygmalion egy élő Galateával szemben, a kit addig formált, mig elég
tökéletes volt arra, hogy szoborrá merevedjék?
Carmela nem vetette föl e kérdéseket; de néha érezhette, ha öntudatára
nem jutott is, hogy egészen férje szerint alakulván, a gyűjtött kincsért
sokat el is ejtett abból, a mi a magáé volt. Pedig az ily hódítás az,
mely sohasem foly le lázadás nélkül. Könnyebben áldozzuk föl azt, a mink
van, mint azt, a mi bennünk van. Carmela néha sajnálta levetett hibáit
és – némely bolondságát. Ha csak tarka sallang lett volna is, mégis
helylyel-közzel híját érezte és kedve volt búsulni utána. Férje
boldogította s ő büszke volt, vele lépést tarthatni; de néha
elcsodálkozott, hogy mért tudott ő leánykorában a legbolondabb
csekélységen jókat nevetni, a legbárgyúbb mesén pedig jó verset sírni, s
mért, hogy mindebből most egészen kitanult? Mily pompásan tudta ő régen
a tanítót kifigurázni, hogy a többi lányka görcsöket kapott nevettében;
hogy tudott éjféltájban átsuhanni Maruccia nénihez, a ki mesélt és
jósolgatott neki! Mind ez a bohóság hová lett? Néha oly jól esett volna
az ura fülebotját megfogni s addig nyomni, míg feljajdul; miért állott
ellene e csábnak? Egy este, mikor Oszkár sokáig késett a városban, már
el is bújt a szekrénybe, hogy jót nevethessen rajta, mikor majd hiába
keresi és elkezd aggódni. De nem volt bátorsága kijönni a szekrényből, a
míg férje a szobában volt; csak mikor észrevétlenül tehette, osont ki
félve rejtekéből s egy másik oldalról ment elejébe, szégyelve a csint.
Úgy szeretett nevetni – de mostanság bizony csak akkor nevetett, ha ura
méltóztatott rákezdeni.
Ezekről az asszonyka eddig mélyebben nem gondolkozott; ma mindez nem
akart kimenni a fejéből. Hisz ma váltak meg először, mióta férjnél volt;
vagy ezer éjszaka közül ez volt az első, a midőn nem pihent oldalán. E
kirándulás eszméje oly váratlanul jött, s oly hirtelen hajtatott végre…
Ijedtség is, öröm is volt neki utazni. Megijedt, hogy férjét elhagyja;
de örült is rajta, nem tudva világosan, miért? Csak utazás közben
gondolta el, hogy tán az önmagával való találkozásnak örült, mert
egyedül lévén, tán újra megleli a régi, bohó Carmelát? E mellett egy
kissé bosszantotta is, hogy ezen fontos lépésben neki magának semmi
része sem volt; csak a herczegnő kegyelméből kapott szabadságot és
csodálkozni sem igen mert, hogy Oszkár eleresztette. Férje azt mondta,
hogy utazik, ezzel minden el volt határozva. Hisz ő szivesen utazott,
örömestebb, mint hitte volna; de miért nem mondta soha férjének, hogy
szeretne utazni, és miért nem jutott Oszkárnak eszébe, hogy tán nincs
kedve elmenni? Tán haragudott urára? Dehogy! Óh – dehogy! Inkább magára
haragudott, hogy oly könnyen elvált tőle és hogy most inkább kivágyódott
az ismeretlen felé, mint vissza az ismert világba. Oszkár ebben ártatlan
volt. Hisz Oszkár őt úgy szereti – oly komolyan, oly biztosan, oly
szentül, a hogy csak a maga művét szereti az ember. Hátha hálátlan
vagyok? kérdé magától, – hátha…
– Ismételem a kérdést: _Szereti az urát?_
A nagy szemek még nagyobbat bámultak mint rendesen, mikor a kérdés így
ismétlődött. Már-már zavartan el akartak fordulni, a mi annyi lett
volna, mint bevezetés arra, hogy minden kétségeit kivallja – mert a
férfi akkor tekint félre, mikor hazudni készül, az asszony akkor, midőn
igazat mond, – ekkor fölébredt benne az asszonytermészet. Eszébe jutott,
hogy szép és fiatal nő az, a ki vallatja, a ki oly hirtelen le akarja
rántani a leplet szíve szentségéről. Ez önvédelemre sarkalta. A kék
szemekből a kis manó villámlott ki s mosolyogva viszonzá:
– Hogy szeretem-e az uramat? _Hát ön szereti-e?_
A herczegnő nagyot nevetett.
[: Hogy szeretem-e az uramat?]
– Ön egy kis ravasz, – nem csalódtam magában. –
– Hogy-hogy, Principessa? –
A társalgás olaszul folyt, olasz élénkséggel. A herczegnő még közelebb
ült Carmelához; szép arczát két tenyere közé fogta és bizalmasan beszélt
szeme közé:
– Mindig gondoltam, hogy maga nem lehet oly egyszerű, a milyennek
látszik. Minden szép asszonyban egy ördög lakik, különben nem is lehetne
szép. Az úgynevezett malaszt nélküli szépségek voltaképen hamisság
nélküli szépségek. Tudtam én, hogy él önben az ördögöcske, ha méltóságos
urától nem mer is mocczanni. Alig kerül ki a mester bűvköréből, már
megszólal a pajkos manó. Azt kérdi Manócska, hogy én szeretem-e a maga
urát. Nem, Manócska, nem szeretem. Tán szerettem volna, de ő oly
unalmasan becsületes és hű – oly antik, – én meg únom az antik alakokat,
kivéve a satyrokat. Az én kérdésemnek egészen más a czélja, mint hogy
elszeressem a maga férjét. Egy történetkém van a maga számára, de csak
úgy mondhatom el, ha bizonyos vagyok benne, hogy maga egészen bizonyos
arról, hogy szereti az urát.
– Egy történetke! Jaj, mondja el!
– Elmondom, – de előbb biztosíték kell. Oly történet az, melyet férje
nem mondott el magának, pedig ő is tudja. Tehát vannak rá okai. De nekem
is vannak okaim, hogy elmondjam. Partosnak kötelessége lett volna, hogy
önt beavassa; de talán kételkedett, hogy eléggé szereti-e, hogy baj
nélkül meghallgathassa. Azért újra kérdem: szereti-e az urát?
Most már lehetetlen volt nem válaszolni. Nőolvasó be fogja ismerni, hogy
oly asszony is, ki férjét gyűlöli, ez esetben kész lett volna esküvel
erősíteni hő szerelmét. Történetkéről volt szó! Carmela is megesküdött,
és nem tett hamis esküt. De midőn a herczegnő komolyabban ismételte,
hogy oly mélyen és igazán szereti-e Oszkárt, hogy egy _hibáját_ is
megbocsátaná, akkor az asszonyka egészen kipirult és sugárzó szemekkel
kiáltá:
– Carissima principessa, mondja el, mondja el! Szeretem Oszkárt – ki ne
szeretné? De ahhoz, hogy _imádjam_, csak egy hiányzik; az, hogy valami
hibája is legyen!
– À la bonne heure, – mondá a herczegnő könnyebbülten. – Világos. A
tanár úr tökéletessége elnyomja önt. Ezen könnyíthetünk. De a kis
história nem oly komoly, mint a bevezetés volt, hanem igen jó megfér egy
kis vacsorával, a milyent a fogadós ide csomagolt. Mindenekelőtt
terítsünk.
A díszes ét-kosár, mely minden kivánatos ízzel meg vala rakva, nemsokára
kifejtette szép adományait. Az utazás egyetlen alkalom, a mikor a nő
férfiak jelenléte nélkül is élvezetet talál az evésben. A herczegnő ép
oly jóízűen evett-ivott, mint a hogy mesélt; Carmela kellemes és
fokozódó izgalommal hallgatta, s észrevétlenül lépést tartott vele az
evésben és ivásban is. A história, melyet hallott, az ő saját igazi
története volt s a herczegnő örömmel látta, hogy Carmela tisztán kómikus
oldaláról fogta föl. Nagyokat nevetett az asszonyka Portenstein herczeg
fölsült cselein, bolondos elvein, s hogy mily könnyen fog szíve tüzet,
hogy még könnyebben elhamvadjon. S azon is nagyot nevetett, a mivel a
herczegnő befejezte történetét, mondván: – Mindebből láthatja, hogy
derék ura voltaképen hamis kópé (persze szerelemből) s hogy a szegény
herczegnek szépen kitörülte a szemét.
Nevetett, mondjuk, de némi erélylyel hozzátette:
– De az enyimet is. Voltakép Oszkár sem volt jobb véleményen rólam, mint
az a drágalátos Principe. Ugyan miért? Igazán azt hitte-e, hogy csak egy
pillanatra is habozhatnék, ha választanom kellene? Ilyen két ember közt!
Egy naplopó és egy művész közt, egy kéjutazó és egy gondolkozó közt, egy
szerelmi mesterember és egy – férfi közt! Hisz az nem is választás!
Volna-e nő, a ki itt még ingadoznék? A férfiak nagyon ostobáknak
tartanak bennünket.
– Ki tudja? – viszonzá elmerengve a herczegnő, karikát fujva
czigarettejéből. – Volt-e önnek más választása? Tudhatta-e előre, hogy
vajjon egy ily gavallér, egy előkelő bolygó, egy pompás tollú
vándormadár, ki csak souverain élvezetre van teremtve, a világ díszeül,
nem teherhordó állatnak – hogy vajjon ily férfi nem tenne-e, – tán épen
állhatatlanságánál és megfoghatatlanságánál fogva, – nagyobb benyomást
szívére, mint ünnepélyes férj ura? Persze, a házasság…! Ha ez a női
boldogság eszményképe, akkor meghiszem, hogy a professzor úr a férfiak
netovábbja. De ha a házasság csak eszköz, és a czél a szerelem, akkor az
oly férfiú, milyen a herczeg, mégis kissé veszedelmessé válhatnék
magácskára nézve.
– Ennyit sem, ni! – felelé Carmela, középső ujjával elfricskázva a
czigarette hamvát a herczegnő köpenyéről. – Szeretnék vele találkozni,
hogy bebizonyítsam.
– Az nem oly lehetetlen, mint gondolja, – mondá a herczegnő nagy
élénkséggel, még közelebb férkőzvén az ámuló Carmelához. – Hallgasson
rám, lelkem…
A vonat már a zöld Styria déli határán dübörgött; a kocsi-osztályokban
már a kék lepel borította az álmos mécseket; az utasok már jobbadára a
leghihetetlenebb fekvésben szundikáltak s a legképzelhetetlenebb
hangokon hortyogtak s csak mint a más világról hallották a mozdony
füttyeit: de a két szép asszony még mindig vigan fecsegett és szőtte a
beszéd fonalát végtelenül. A herczegnő előbb csak atyja elköltözéseig
mondta el Carmelának a történteket, most megtoldotta a legújabb
fordulattal, a herczeg Bécsbe megérkeztével. Carmelát a Partos
aggódásai, a «Corpus delicti» hirtelen eltávolítása (a hogy ő az
abbaziai kirándulást nevezé) mód nélkül mulattatta. Azután önmagáról
beszélt a herczegnő, vigan, cynikusan – de ezt már komolyabb részvéttel
hallgatta a kékszemű asszony; a kis ördög, úgy látszik, már elszundikált
lelkében, s csak az angyalka virrasztott… Az elbeszélés után vita
következett, elmélkedés a nőkről, a férfiakról, szerelemről, házaságról,
arról, a mi tiltva van s arról, a mi meg van engedve… És végül tréfák
következtek, meg _tervek_, meg egy kis _összeesküvés_…
Carmela nem emlékezett, hogy éltében ily jól mulatott volna; kevés híja,
hogy azt nem találta, hogy először boldog életében. Több ízben behunyta
szemeit, mintha így jobban tudná megragadni vidám gondolatait, melyek
csapongtak agyában és nem akartak helyt állani. A herczegnő mind
hosszabb szüneteket tartott s végre elhallgatott; Carmela lassanként
álomba mosolyogta magát.
A Karst fölött szürkült a reggel s már távolról az Adria rózsás tükre
ragyogott. Carmela békésen aludt, mosolygós gödröcske játszván üde
arczában. A herczegnő erősen nézte. – Mily szép ez a nő! Csak álmában ne
lássa! Nem is fogja!
Egy negyed óra multán a vonat megállott a mattuljei kis pályaudvaron, a
hol az abbaziai kocsik várták az ásítva didergő utasokat.

XI. (Viszontlátás – elválás.)
A legkellemesebb meglepetéssel olvasta volt Portenstein herczeg a
névjegyet, mely az elveszett jóbarát közellétét oly váratlanul
jelentette. Midőn másnap a festő-akadémia elé ért, valóságos
szívdobogást érzett. Ösztönszerű lénye előre is lelkesedéssel töltötte
el az újra éledő baráti viszony iránt. Nem lehetett már harag közöttük;
hisz Oszkár az idegen név mellé odaírván a régit, gyöngéden jelezte,
hogy vele szemben a régi akar lenni. Hogy _neki_ is van megbocsátani
valója, az a herczegnek örömében eszébe sem jutott. Megszokta, hogy
fiatalabb, de határozottabb társában felső forumot lásson. Most a jellem
főlényéhez még a bevégzett művész tekintélye is járult – a tanítványból
mester fejlődött. Elfogult örömmel kopogtatott a herczeg az ajtón,
melyre Partos neve írva volt – s melyen belől a festő már hasonló
nyugtalansággal várakozott, az alig engedelmeskedő ecsettel kezében.
Az első pillanat megoldta az igézetet. Egy kézszorítás, egy ölelés – s a
herczeg azonnal érezte, hogy minden rendben van. De szóval is el akart
hárítani mindent, a mi a multból nyomasztólag hatolhatna közéjök. – Egy
indítványom van, kedves Oszkár, – mondá. – Beszéljünk mindenről a
világon – hísz annyi a megbeszélni való, – csak _egyről_ ne. Azt
indítványozom, _temessük el ezennel ünnepélyesen Spadaró Carmelát_. Ő
választott el bennünket – voltaképen nem ő maga, hanem az a délibáb,
melyet én róla alkottam. E percztől fogva megszünök rá gondolni – nem
fogok róla kérdezősködni, ezennel bevádolom, elítélem, lefejezem,
eltemetem. Halva van – requiescat – jól van?
Partos egy kicsit elpirult s azt mondta, hogy – jól van. – Aztán –
kérdezetlenül – kezdte magyarázni, hogy miért változtatta meg nevét.
Magyarországon születvén, hol családja egyik ága a Partos nevet viselte,
azon rokona kedveért, kitől örökölt, ő is Partosnak nevezé magát. S
ezzel áttértek a festményre, a mely őket újra összehozta, megnézték a
műhelyben levő munkát és vázlatokat s beszéltek a fejlődésről, melyen
Oszkár felfogása és technikája keresztül ment. Ez oly élénken
foglalkoztatá a lelkes műbarátot, hogy hajdani párfogoltjának külső
életviszonyaira alig gondolt. Nem igen érdeklődött családi élete iránt s
inkább csak udvarias sajnálkozással vette tudomásul, hogy Partosné
egészségére való tekintetből távol van. Csak annyit kérdezett, hogy
nincs-e komoly baja, a mely a művész munkakedvét rontaná s azon
készséggel és orvosi bölcseséggel, melyet mindnyájan tanúsítunk, mikor
valami betegséget csak hallomásból ismerünk, hozzá tette, hogy
bizonyosan meggyógyul, csak gyermeke legyen.
Aztán magára tért át a herczeg, utazásaira és benyomásaira. Elmondta,
mekkora híját érezte Oszkárnak keleti utazása közben. Most azon a ponton
volt, hogy öccse, az uralkodó herczeg óhajtására haza menjen, de nem
végleg – legalább a mennyire tőle függ, – mert ő borzad azon otthontól,
mely oly ridegen kilökte magából. Az uralkodó herczeg igen szerencsétlen
volt. Egymásután elhaltak gyermekei. Vakbuzgó hitében balsorsát annak
tulajdonította, hogy a család kegyetlenül bánt Erikkel, midőn a
lemondásra kényszeríté. Pedig ő – Erik herczeg – nem tart haragot.
Hajlandó hazamenni, hogy erről biztosítsa öccsét és megvigasztalja.
Aztán megint világgá – talán Indiába… vagy déli Afrikába.
Oszkár általában nagy változást talált pártfogójában, még pedig az ő
felfogása szerint, kedvező változást. A herczeg komolyabbnak, mélábbnak,
sőt, bizonyos értelemben, fiatalabbnak látszott, mint négy évvel
ezelőtt. A viszontlátás örömében oly bensőséget, ragaszkodást és
egyszerűséget mutatott, mely Oszkár előtt egész új dolognak látszott s
melegebben vonzotta őt hajdani párfogója felé. Kissé bántotta, hogy
titkon megszólalt szivében azon önző gondolat is, hogy az álmodott
Carmelára nézve ez a mostani Erik mindenesetre veszélyesb lehetne, mint
az akkori szellemeskedő tourista.
Partos ettől fogva gyakran és hosszan találkozott a herczeggel és
mindannyiszor Carmela merült föl előtte, naponként élénkebben és
aggasztóbban. Pedig nem igen tudta, mi nyugtalanítja? A kedves és drága
lény távolléte volt-e, vagy szemrehányás a multból, vagy aggódás a jövő
iránt?
Partos sokat gondolkozott most feleségéről s erre az ő levelei is
szolgáltattak anyagot. Az asszony gyakran írt, még pedig jól és
érdekesen; de e levelek hangja új volt Partos előtt. Levelei csapongók
és pajzánkodók voltak. Carmela jó kedvvel rajzolta a fürdőtársaság
egyforma életét s hozzátette, hogy az majdnem oly unalmas, mint a
währingi élet. A tájat gyönyörűnek találta és Caprihoz hasonlította, de
hozzá tette, hogy Capri mégis csak más, – vajjon soha se fognak-e többé
Capriba menni? Azt is írta, hogy isteni jó kedve van; csak egy kicsit
vágyik férje urát látni, ha csak azért is, hogy megpróbálja, fél-e még a
tanár úrtól? – Ez nagy szegett ütött Partos fejébe. Tehát félt tőle!
Többször gondolta volt ezt, de nem akarta elhinni. Egyik levelében
Carmela hirtelen átmenettel azt a kérdést vetette föl, hogy miért oly
tökéletes az ő ura? Hogy az ily hibátlanság hiba az ő (Carmela)
szemében. Gondolkozzék az Istenért, hogy nem talál-e valami hibát
lelkiismeretében? Kétszeresen tudná akkor szeretni.
E levél kissé megijesztette Partost. Attól félt, hogy a herczegnő
társasága elrontotta a kis angyal ártatlanságát. Szívéből kezdé
óhajtani, hogy a herczeg távozzék és az epizódnak vége legyen. Ez óhaj
váratlanul teljesült. Egy sietve írt levélben Portenstein értesítette,
hogy hirtelen el kell utaznia; nem tudja, mikor térhet vissza Bécsbe, de
mindenesetre meg fogja írni.
Partos mintha újjá született volna, oly könnyűnek érezte lelkét. Egy
jókedvű, majdnem bolondos levélben – maga sem tudta, hogy jutott e
hanghoz, – értesíté Carmeláját, hogy keresett magában hibát, talált is
eleget s alig várja, hogy neki meggyónhasson. Csak igyekezzék mentől
előbb hazajönni, mert eddig a herczegnő is bizonnyal ráunt Abbaziára. A
herczegnőnek pedig megirta, hogy az ellenség eltünt s nincs többé
szükség arra, hogy a herczegnő az ő kedveért száműzetésben éljen.
Abbaziában élni, írá, és Meyersberg nevet viselni, mégis nagyobb áldozat
az ily szép nő részéről, semhogy sokáig elviselhesse.
Első nap csak a herczegnő felelt. Azt írta, hogy Carmela társaságában
oly jól és boldognak érzi magát, hogy áldozatról szó sem lehet. Csak nem
lesz a tanár úr oly önző és irigy, hogy sajnálja tőle azt a
megtisztulást és földerülést, melyet ő e kedves lélekből merít?
Carmelának is jól esik az ottani élet. Oly víg, oly gyermekes, oly
bolondos, mint soha: iskolás gyermek módjára élvezi a szabadságát. Ehhez
egy kis czélzást csatolt a herczegnő, hogy tán nem ártana, ha a bájos
gyermek otthon is tarkább oldaláról ismerné az életet. Oly okos és
tanult nő, az összhangzatos míveltség remeke: miért a világ elől őt, s a
világot előle rejtegetni?…
Partost e levél gondolkodóba ejtette. Mindig meg volt győződve, hogy
feleségét boldoggá teszi. Addig védekezett azon túlzott hálaérzet ellen,
melylyel neje benne oltalmazóját, jóltevőjét és mesterét tisztelte, míg
végre mégis hallgatagon beleszokott felsőbbségébe. Most elmerengett
azon, hogy mily szomorú lenne, ha kisülne, hogy azon lénynek, kit saját
képmására formálni vállalkozott, igazi jellemét sem tudta fölismerni. S
a mint így felcsillant előtte a lehetőség, hogy Carmela talán másforma,
mint a minőnek ő eddig gondolta, hogy azon forma mögött, melyet urától
nyert, egy sajátságos, előtte még ismeretlen lény lappang – valami
nyugtalan, új érzet, valami új szerelem ébredett szívében. Nyugtalanság,
hogy e lény őt igazán szereti-e? Új szerelem – az új lény iránt! S most
úgy érzé, hogy eddig nem is szerette nejét, mert hisz önmagába csak nem
szerelmes az ember. Álmodozni kezdett ez új szerelemről, oly
boldogságról és örömről, melyet eddigelé nem ismert, talán – apai
örömről…
Másnap Carmelától jött levél. Jelenté, hogy a herczegnőnek nincs nagy
kedve visszamenni, ő maga azonban kész utazni, akár egyedül is, ha
Oszkár úgy kivánja. De mielőtt hazamenne, egy vallomást kell tennie,
mely már sokszor volt a nyelvén, de nem mert vele előállani. Pedig
gyerekség az egész s most is szó nélkül hagyná, ha egy véletlenség nem
jött volna közbe, melyet intésül kell tekintenie. A herczegnő Abbaziában
egy igen előkelő és szellemes úrral ismerkedett meg, kit Bruckthal
grófnak hívnak s ki igen sokat van velünk. – Az én szememben, – írá
Carmela, – azzal az egy vonzerővel többje van, hogy egy kicsit rémszerű.
Ugyanis csodálatos módon hasonlít valakihez, a kit évekkel ezelőtt
sajátságos körülmények között láttam, – otthon, Anacapriban. S itt
következik a vallomásom. Soha sem mondtam meg neked, hogy leánykoromban
érdeklődtem egy férfi iránt, persze csak gyermekmódra. Német festő volt,
a ki apámnál megszállt. Apa akkor padlásszobámba zárt s nem engedett
nappal lejönnöm. Ez ingerelt s én folyton az ablakból leskelődtem a
festőre. Meg is láttam, s magas, imponáló alakja annyira megtetszett,
hogy kedvem volt lekiabálni: «Itt vagyok!» Mert elhitettem magammal –
hisz oly fiatal voltam! – hogy ő álruhában bujt princz, ugyanaz, kit
Maruccia néni nekem egy ízben a kártyából megjövendölt. Ennyi az egész.
Vétek volt-e, hogy neked el nem mondtam? Hisz tréfából megtettem volna,
ha egyáltalán szoktunk volna egymással tréfálózni. De komoly vallomásnak
mégis nevetséges lett volna. Ma sem írnék a dologról, ha ez a Bruckthal
gróf nem volna szakasztott olyan – mint az a német festő. Megfoghatatlan
módon hasonlítanak egymáshoz. Meg nem állhatom, hogy legközelebb meg ne
kérdezzem tőle, volt-e valaha Capriban…
Partos fejéhez kapott, mikor e levelet elolvasta. Forróságot érzett s
homloka mégis oly hideg volt. Azt hitte, hogy mindjárt, készület nélkül,
a pályaudvarra kell sietnie, s a leggyorsabb vonaton délnek röpülnie,
hogy kedves madarát visszahozza a biztos kalitkába. Valami még
tartóztatta. Egy kicsit szégyenkezett is, meg aztán véletlenség is
lehetett a dologban. A festő, a ki elől akkor Carmelát dugdosták, más is
lehetett, mint Erik herczeg, s akkor Bruckthal gróf sem lehetett
Portenstein. Egy napig várt, hogy kijózanodjék s okosan tudjon
gondolkozni. Másnap a következő levelet kapta Abbaziából:
«– április 1-én.
Drága Oszkárom!
Igen, csodálatosak a sors ösvényei. Vagy úgy mondjam: az _ön_ útjai?
Mert _ön_ az, ki mint a végzet, mint a gondviselés intézkedett
helyettem. Megleltem őt, Spadaro Carmelát – megleltem, kezemben tartom
és úgy remélem, enyém lesz. A valóság fölülmulja sejtelmeimet,
képzeletemet, legforróbb vágyaimat. Minden, a mi alantias és állhatatlan
volt bennem, e nő által megnemesül, megállapodik. Érzem, ő benne van
boldogságom, de azt is tudom, hogy e boldogságot végleg csak az _ön_
kezéből illik megkapnom. Valamikor megigértem önnek, hogy e nő, ha
szeret, nem fog nekem csak játékul és mulatságul szolgálni. Beváltom
igéretemet, nőmmé akarom tenni. De elismerem, hogy önnek van joga a
döntő szót kimondani. Jőjjön el. Türelmetlenül várom! Boldog barátja
_Erik_.
U. i. Carmela nem tudja, hogy ön lejön. Az új hôtelben lakom, Bruckthal
gróf neve alatt».
Partos Oszkár sápadtan, de nyugodtan állt ott műhelyében, midőn e
különös levelet olvasta. A határtalan gúny, mely abból kirítt, nem
csikart ki belőle szitkot vagy dühkiáltást. Azon emberek közé tartozott
ő, kiket csak a lehetőségek nyugtalanítanak, de a bizonyossággal szemben
megtalálják a kétségbeesés nyugalmát.
Leírta a következő táviratot:
«Bruckthal gróf, Abbazia. Megtiltom, hogy az illetővel találkozzék. Este
indulok. Fegyvert viszek.
_Oszkár_.»
Milyen nyugodtan és egyformán baktatott az esti vonat a Semmering felé!
Nyugodtan és egyformán mindazoknak, kiket üzlet vagy mulatság vitt
délfelé s kiknél az első órák csevegés és lakmározás közt, a többiek
békés szundikálással multak el. Nekik a dübörgő vaskocsi oly békés
fekvőhelyük volt, mint gyermeknek a bölcső… De a megdühödött szörny
zajongásával zúgta körül a vágtató gépezet azt a halvány férfiút, ki a
coupé sarkába dőlve némán, mozdulatlanul bámult ki a holdfényben derengő
hegyek közé. A vonat őrjöngeni látszott, a nélkül, hogy előre menne.
Bércz és örvény, hegy és völgy kisérteties halványságban röpültek el
szeme elől, mindig másformán, mégis mindig ugyanazok, – mint a mult,
melyet elfelejteni nem lehet, s mely még sem tér vissza soha… soha! Oda
van, oda egy élet boldogsága – egyetlen hazugság, jámbor hazugság miatt.
Hát érdemes volt becsületesnek lenni?…
A vonat tovább száguld, bele a hosszú, hosszú éjbe, melynek vége –
megsemmisülés…

XII. (A herczeg naplójából.)
Márczius 24-én (Bécs).
Irásba kell tennem, hogy elhihessem. A holtak föltámadnak. Spadaro
Carmela él… Látni fogom.
Nevetséges. Hát hittem én valaha e szeszélyben? Mi nekem Spadaro
Carmela? Hogy évekkel ezelőtt bele lovalhattam magamat egy rögeszmébe,
annak még volt értelme. Carmelát szülőföldje legszebb lányának mondta a
hír; féltékenyen őrizték; legjobb barátom útjába állott vágyaimnak és
erkölcsös ellenkezésével föltüzelt. De mikor itt viszontláttam a jó
barát becsületes, férfias arczát, az első percztől fogva igazat adtam
neki s szégyelni kezdtem a gyerekes szeszélyt. Zsákban macskát szeretni!
S érte föláldozni egy barátomat, a ki tőlem annyira elütő, ki valódi
támasz és horgony lehet csapodár, libegő dilettáns életemben. Mikor
Küstnert újra szívemre zártam, Carmela csalképe mint egy Homunculus
cserépre törött; nevettem magamon s bizonyos voltam, hogy többé rá se
gondolok.
Ma pedig ezt a levelet kapom:
«Spadaro Carmela él. Ha Erik herczeg szívében vagy képzeletében is él
még, akkor módjában lesz a herczegnek összehasonlítani képzelete
alkotását az eredetivel. Carmela rá fog ismerni a herczegre, ámbár
sohasem látta életében. Kíváncsi, hogy ő is megismeri-e Carmelát? Se
nevével, se szavával nem fogja magát elárulni; de Abbazia száz vendége
között lehetetlen lesz vele nem találkozni. Ez nem komoly szándékú
légyott, hanem meghivó álarczos bálra, világos nappal. A herczeg
okosságától és loyalitásától elvárható, hogy utazása irányát és czélját
titokban fogja tartani mindenkivel, különösen Partos úrral szemben».
Aláírva: «Caprice de Capri». Kelt: «Abbaziában, márczius 22-én».
… Gúny ez vagy valóság? Regény, vagy adoma? Ki tud itt valamit Spadaro
Carmeláról, kivéve engem, Partost és azt a Tessen bárót? A báró csak nem
engedi meg magának az ily tréfát? Nem hinném; hisz ő kerüli a szorosabb
ismeretséget velem; igaz, el is hanyagoltam őt, mióta Oszkárral
találkoztunk. Kérdést semmi esetre sem intézhetek hozzá, ez nem illenék.
Akár tréfa, akár komoly dolog: hallgatok és utazom.
_Abbazia_, márczius 25-én.
Itt vagyok, Bruckthal gróf neve alatt. A hely gyönyörű – marasztaló; az
élet unalmas és majdnem elkerget. Még eddig nem tünt fel senki és semmi.
– Márczius 26.
Megint senki, ismét semmi. Áttanulmányoztam az idegenek névsorát s a
lajstrom szerint szemlét tartottam a vendégek fölött. Sok beteg, néhány
szépség, semmi érdekes. Csak három név van a listán, a kinek nem
láthattam tulajdonosát: egy tábornok özvegye, a ki podagrában szenved;
egy szerkesztő, a ki nem mozdul szobájából, míg a déli szél fú és
«_Meyersberg asszony, társalkodónőjével_». E két nőről azt mondják, hogy
szépek és fiatalok, de kerülik a társaságot. Csak pár napig időztek a
fogadóban, aztán egy magasabban fekvő, régi nyaralót rendeztettek be
maguknak s e félreeső helyen laknak. E rettenetes név alatt csak nem
képzelhetem, hogy Capribeli vad zergém lappangjon? Vagy tán a
társalkodónő? Brr! Cselédség! Megjárja ráadásul az úrnő mellé. De mint
causa principalis a cziczus mégis csak szegényes hódítás. Megeshetik,
hogy a hozzáférhető hölgyekhez tartoznak és hozzáférhetetlenség színe
alatt akarnak feltünni. Mindegy – utána nézek.
– Márczius 27.
Láttam a Torlics-villát s hallottam, hogy Santa-Luciát énekelték; ennyi
minden. Igaz, hogy a fordulóra érve, a honnan a nyaraló először tünik
szembe, két nőalakot láttam a verandán. De mire odaértem, eltüntek. Ez
inkább mondva csinált szenteskedés. Az ember nem bujkál a saját házában,
ha csak ingerelni nem akar. Furcsa! Csak nem fogok sub titulo Carmela
valami hétköznapi készpénz-kalandba bonyolódni?
– Márczius 28.
Ez a nap is sine linea. De azt mondják, hogy a két hölgy igérkezett a