Carmela - 10

A levél tartalma a következő:
«Kedvesem! E sorokat éltem veszélyeztetésével irom.
Bátyám megtudta titkunkat. Tudja a helyet, az órát és magán kívül van.
Megtiltotta elhagynom a házat. Magához vette pisztolyait. Csak egyikét
tölté meg. Véres elégtételről szólott.
Béla! Bátyám aristocrata!
Nem tudom, mi ád erőt az írásra, ha nem a kétségbeesés ereje az, mely
belőlem szól: Béla! kerüld e találkozást. A kétségbeesés őrjöngése az,
mely azon reménynyel biztat, hogy e sorok még jókor fognak kezedhez
jutni.
Jókor! Óh mennyei hatalmak! Bennetek bízom! Engedjétek e levelet, melyen
Béla élete függ, egyik jó angyaltok által kezéhez jutni. Imádkozok és
reménylek.
_Eveline_.»

VIII. («Kis Murányvár» megvétele.)
A külváros mohos temploma előtti nagy tér csendes volt s csak a sűrűn
ültetett gesztenyefák árnyai népesíték meg a nappal oly látogatott
sétányt. A teli hold olykor biztatólag mosolygott le, mintha azt akarta
volna mondani: «Ne féljetek! Itt vagyok én!» De ekkor felhő foszlányok
lebegtek boszantón agg szemei elé, s elkomorodott a jó öreg az izetlen
tréfán.
Tizet kongott a torony órája, midőn a városból kiszolgáló járdán két nő
alak közeledék. Minél kisebb lett azon köz, mely az elsőt a sétány
teréről elválasztá, annál nagyobb lett az, melyben társnéja őt követte.
Végre mintegy futva ére el az első a tér közepére, s a második csak nagy
lihegve jött utána.
Tíz óra! Itt a hely, a tizenhatodik fa mellett. Ő nincs itt! Óh, ha nem
jönne! Mily boldog volnék!
– Hah!
A meglepetés e hangját azon körülmény okozta, hogy azon fa árnyéka, mely
mellett a nők állottak, egyszerre hosszabbra nyult s egy férfiúi alak
vált ki belőle.
– Ne ijedj meg, kedvesem. Én vagyok.
– Ön!
– Ön! Mi hideg e nyári est; édes, meleg szavadat jéggé olvasztja! – Ön.
Óh, add kis kezedet, hadd melegedjék forró ajkamon! s az ifjú hévvel
ragadta meg a leány kezét.
Ez egy perczig szótalan maradt: egyszerre, mintha hirtelen gondolat
villant volna föl agyában, megrázkódva súgá: – Ime kezem; de csak azon
föltétel alatt, hogy általa engedi magát vezéreltetni.
– Hová?
– El innen.
– El? Miért!
– El. Rögtön el. A többit azután.
– Rögtön el? De miért el? Én szeretem e helyet, s neked ez rémületes! És
«_Önnek_» szólítasz? Te nem szeretsz!
– Andaffy! Az Istenért, jőjjön velem! Bizzék bennem!
– Én nem bízom benned. Nem vagy őszinte irántam. Nem követlek, míg meg
nem tudom e különczködés okát!
– Okát! Hallja tehát! Én… Nem, nem! most nem mondhatom meg! Andaffy!
Kérem, esedezem, kövessen! Óh, minden perczben… Andaffy, kövessen, ha…
szeret!
– Ah! – felelt Andaffy elragadtatva, – a varázsszó ellenében tehetetlen
vagyok. Vezess, angyalom!
A leány hévvel ragadta meg Andaffy karját és majdnem futva vezette őt
magával. Gyakran tekintett maga körül, mintha valamitől félne. Teste
remegett, keble hullámzott, mint a tengerár, melyet a teli hold bűvös
fénye vonz.
Lassan-lassan lecsendesedett viharos izgatottsága. Minél közelebb
jutottak a belvároshoz, annál lassabb lőn járása, annál csendesebben
vert szíve.
Mindkettő szótalan volt. A leány mélyen látszott valamiről gondolkozni;
az ifjú a leány szavát várta.
Egyszerre, midőn a belváros tekervényes utczahálózatába értek, egy
szeglet mellett a leány elbocsájtotta az ifjú karját és maga után vonva
kisérőnőjét, eltünt a jobbja mellett kezdődő utczába.
Két ugrással utána termett az ifjú és kezén ragadta a szökevényt.
– Andaffy! kérem önt, bocsásson! Én nem vagyok az, kinek ön tart.
Bocsásson!
– Tehát, ki vagy! – kérdé az ifjú, és az ellenszegülőt a közelben
pislogó lámpa felé fordítá.
– Én vagyok!… Emma!
– Emma, igen, Emma. S ki másnak tartottam volna önt?
– Annak, kit ön a templomtéren várt. Óh, ön nemes ifjú; elnyomja
bámulatát, hogy meg ne sértsen. De kiméljen tovább is, bocsásson! Nekem
haza kell mennem!
– Haza? Igen! De engedje meg, hogy a kedves tisztet, melyet a szerencsés
véletlen rám bízott, szent kötelesség gyanánt teljesítsem. Fogadja el
karomat és hadd kisérjem kegyedet.
Emma habozott, de végre elfogadta az ifjú karját. Néhány perczig ismét
szótlanul haladtak egymás mellett, midőn Emma egyszerre megállott és
újból kiragadta karját az ifjúéból.
– Nem lehet! Ezt nem birom tovább; ön valamit gondol, mondja ki!
Andaffy mosolyogva közeledett a leány felé és lehajolva piruló arczára,
mélyen tekintett tündöklő szemébe.
– Kimondjam, mit gondolok? Jó! De csak az ön felszólítására. S ez jusson
eszébe, ha az a kis daczos szív zokon találná venni, mit a fülnek súgok.
Én azt gondolom, hogy mi fölötte boldog lehet az, kinek kedvéért ön ma e
szokatlan sétát tette.
– Ön… _még_ valamit gondol.
– Hogyan?
– Ön nem kérdi: ki az?
– Mert tudom.
– Nem tudhatja. Az égre esküszöm, hogy nem is fogja tudni.
– Neve…
– Ne mondja ki! Kérem, ne mondja ki! Ha már kell, hogy kimondassék,
legyek én az, a ki mondja. Uram, én bűnt követtem el, s magam akarom
magamat megbüntetni s azért magam vallom be; én önt megcsaltam!
– Lehetetlen, szép Emma!
– Én tilos módon hatoltam be leveleinek titkába!
– Lehetetlen, szép Emma!
– De megnyugtat az, hogy a bűnöm félig gondviselés műve volt, mert ez
mentette meg az ön életét.
– Lehetetlen, szép Emma!
– Lehetetlen, szép Emma! Óh ne ejtsen kétségbe e nyugalmával. Ön
gúnyolja vallomásomat – ezzel büntetésemet kiállottam. Vegye e levelet,
mely ma jött az ön számára. Ezt felbontottam s ez meg fog mindent önnek
magyarázni. Ön megvethet, de ezzel tartozásom le van róva. Isten önnel!
Emma e szavait a visszafojtott zokogás szakítá félbe! elfordult és
indulni készült, de az ifjú gyengéd erőszakkal tartá vissza.
– Emma! Hallgasson meg! Hallott-e valaha ajkamról szót, mely a gúnynak
csak árnyékával is bírt?
– Nem, de ma…
– Ma?
– Ma ön egészen megváltozott. Ön máskor szomorú volt, ma víg, máskor
beszédes, ma szótalan, ma nyájas hozzám, ma oly… oly lenéző nyájas, oly
szánalmasan leereszkedő!
– Óh, Emma! Ez élesen látó szép szem is megcsalhatta önt! Ön félreért
engem; nyugodtabb vagyok önnél, mert önt tévedésben látom, míg én
világosan látok mindent. Tévedését sajnálom s ön leereszkedőnek tart. Ön
azt vallá, hogy engem megcsalt. Én azt felelém: lehetetlen, szép Emma.
Hogy ön Emma, azt ön maga bevallotta; hogy szép, azt sem fogja
tagadhatni.
– Andaffy úr, ön ismét gúnyol.
– Az égre! Nincs nagyobb gúny, mintha az ajak önmagát akarja
meghazudtolni! De tovább. A gúnyt e szerint csak abban találhatta, hogy
azt mondtam: Lehetetlen. Pedig igazam volt. Lehetetlen volt, hogy ön e
levél olvasása által megcsaljon, mert e levél nem nekem volt szánva…
– Nem önnek? De hát…
– Nem nekem, sem Evelinának, a ki _nem létezik_, hanem önnek.
– Nekem? Hogyan? Andaffy úr, én szegény leány vagyok, védtelen ön
ellenében. Ne faggasson talányokkal! Ne játszék velem!
– Emma! Ön látott engem gyakran, ön beszélgetett velem, ön szemembe
nézett. Mondja ki nyiltan: hiszi-e valóban, hogy önnel játékot űzhetnék?
Hiszi-e? Emma! Szóljon!
– Óh… nem!
– De tudja-e, hogy ki űzött játékot önnel? Ön maga! Ön elámítá önmagát!
Ön e kis szív dobogását, mely hivatva volt, egy életboldogság ütere
lenni, egy szélkelep üres kelepelésére akarta hangolni. Emma, nézzen
szemem közé! Nem játék volt-e ez? Ön élni akart és nem szeretni. Nem
játék volt-e ez! Én csak ámítást győztem le ámítással! E levelet
szétszakítom és eloszlatom vele az álomképet, mely lelkedet fogva tartá!
Te letettél az ámításról; te lemondtál önmagadról, hogy megmentsed
veszélyben vélt életemet! Ez erős szivedhez szintoly méltó volt, mint
az, hogy csalásomat – most megbocsátod! Emma! Nem csalatkozom benned!
Nemde, megbocsátasz?
Emma egy ideig szótalan maradt, míg Andaffy csókokkal halmozá el kezét.
«Kis Murányvár» meg volt véve. De a kis Széchi Mária most is erős volt
és érzelmének urává levén, e szavakkal búcsúzott:
– Andaffy! Evelina holnap írni fog. Jőjjön el a levélért.
E szavakkal elsuhant.
Andaffy másnap is levelet vitt a portás szobájából. Mik voltak a
levélben, ezt, kedves olvasó, a legjobb akarat mellett sem mondhatom el,
mert ezek – már való dolgok voltak.


MENNYI?

X vármegye Y. városa fölött beborult az ég. Bele is ütött a mennydörgős
ménkő a legmagasabb épületbe, a törvényszék házába. Az elnök urat
agyonütötte, a jegyzőt csak súrolta. Más szóval: a törvényszéki elnök
bűnügyi vizsgálat alá került, a jegyzőt felfüggesztették. Az igazságügyi
miniszter pedig, a ki mindig készletben szokott tartogatni jó és
megbizható tisztviselőket, de bölcs takarékossággal nem pazarolja őket,
csak mikor a rosszakat kikóstolgatta, – a miniszter úr, mondom, egy
újdonatúj törvényszéki elnökkel és egy egészen jó karban levő
aljegyzővel ajándékozta meg a megye székvárosát.
Az új törvényszéki elnököt Zalabérnak hívták s körülbelül 40 éves
lehetett; a jó karban levő aljegyző neve Lezsinszky volt, kora nem
egészen harmincz. Zalabér negyven esztendős létére újdonatújnak volt
nevezhető, míg a huszonnyolcz-huszonkilencz esztendős aljegyzőnek
amolyan viseltes szine volt. A jegyző úr ugyanis eddigelé «élt», az
elnök ellenben csak hivataloskodott. Ez szembeötlő dolog volt még azokra
nézve is, a kik véletlenül nem tudták azt a nyilvánvaló dolgot (az
utolsó főrendi vita tette nyilvánvalóvá), hogy Lezsinszky úr voltaképen
Lezsinszky báró volt s csakis családi okokból – azaz szegénységére való
tekintetből – nem élt a méltóságos titulussal. Mily jól és mily gyorsan
élhetett, hogy előbb kopott ki a Lezsinszkyék vagyonából, mint
gesztenyeszin hajából! S mi mindent követhetett el, a mig annyira
jutott, hogy az évi 1200 forintos fizetéssel járó aljegyzői állással
beérje! Lezsinszky úrnak csakugyan – ruganyos alakja és kellemes arcza
daczára (mert hiába, a kék vér nem tagadja meg magát) – valami
hajótörött, menekült, maradék formája volt. Kivágott topánja, tarka, de
elmosódott harisnyája, jól kikefélt kalapja, kissé görnyedt, de azért
öntudatos tartása, viseltes keztyűje, mely nélkül sohase lépett ki az
utczára, rövid pálczája, melyet nem a kezében, hanem mindig a bal hóna
alatt hordott, rácsoló «r»-je és gáncstalan udvariassága, melyből mindig
valami eltitkolt fölény rítt ki: mindez afféle Robinsonnak tüntette fel
őt, a kit a fővárosból a vidéki élet szigetére vetett ki az élet vihara,
s a ki most már csak elnyűvi utolsó emberi ruháit, mielőtt véglegesen
hasonló állati bundába bujnék, a milyent a többi vidéki állat visel.
Egészen másforma volt az elnök úr. Zalabér úr ő nagyságán minden
szabatos és tisztességes volt. Látszott, hogy a nagyságos úr teljes
életében egy czélra törekedett, sohasem forgácsolta el erejét és idejét.
Ez az ember bizonyára nem szokott szerelmeskedni, se kártyázni, se
gírálni, se duellálni, különben negyven esztendős korában csak nem lenne
törvényszéki elnök és nőtlen. Zalabér egyike volt a magyar faj azon
ritka példányainak, melyeket a föltámadt Magyarország minden várakozás
ellenére itt-ott fölszínre vetett: értem a komoly és józan törekvőket.
Midőn huszonhárom éves korában bejutott az állami szolgálatba, tisztában
volt az iránt, hogy az új államszervezetnek nagy szüksége lesz munkabiró
és alapos emberekre, s hogy fajunk ily erőkben nem bővelkedik; hogy
tehát oly embernek, a ki kész is, képes is dolgozni és magát
összeszedni, lehetetlen carrièret nem csinálni. Zalabér tehát
összeszedte magát és dolgozott, s így tizenhét évi munka és törekvés
útján lassan, fáradságosan, de csalhatatlan bizonyossággal odakerült, a
hol most állott: az Y-i törvényszék elnöki székébe. A zarándoklás
dülőjén túl volt s föltehető, hogy Zalabér úr, midőn a magaslatot
elérte, egy perczre föllélekzett s így szólott magában: – Most már
kifúhatom magamat, pihenhetek és boldog lehetek. A boldogság pedig nem
állhat csupa carrièreből, sem a pihenésből. A boldogsághoz, úgy sejtem,
szerelem kell. Szeretni akarok; s hogy tisztességgel szerethessek, meg
kell házasodnom. Életösvényem meredek részét, a melyre nem jó málhát
vinni, bevégeztem. A mi hátra van, az valóságos séta, még pedig, ha
csinos feleséget találok s a feleséggel csinos hozomány jár, igen
kellemes séta.
Rendszeres ember így szokott gondolkozni, s így föltehetjük, hogy
Zalabér törvényszéki elnök úr is így gondolkozott, midőn a városi
kaszinóban kötött ismeretségeket a családi körökig folytatván, az
aljegyző úrral egyetemben, ki meghitt barátja volt s kit jó modora miatt
igen nagyra becsült, Y. városa hölgyeinek, anyáknak és leányzóknak
egyaránt magát bemutattatta.
Képzelhető, hogy az Y-i hölgyvilág különben oly csöndes pontytavában
mily élénk mozgalom támadt, midőn ez a két nevezetes agglegény-csuka
kezdett abban uszkálni. Állami alkalmazásban álló, rangos és fizetéses
kérő oly ritka dolog, hogy ha kettő egyszerre lép föl egy kis városban,
nincs oly anya és eladó leány, a ki izgalomba ne jönne. Tény, hogy Alter
és Kiss, valamint Monaszterly és Kuzmik soha sem szállítottak annyi
remekművet Y. városába, mint azon farsangon, mely a két új birósági
személy kinevezését követte; a mi mellesleg mondva, világosan bizonyítja
azon tétel igazságát, hogy a megbízható igazságszolgáltatás az ipar
emelkedésére is a legüdvösebb hatást gyakorolja.
Sajnálattal kell azonban kiemelnünk, hogy a divatárus üzletnek ezen
örvendetes lendülete nem bizonyult tartósnak, Y. városa csakhamar
meggyőződött arról, hogy a bárót (Lezsinszkyt szabadkozása ellenére csak
így czímezték) nem lehet komolyan venni, mert ő maga nem akarta magát
komolyan vétetni. Ő mindig csak az apákkal és az anyákkal foglalkozott,
a lányokkal mindig meg igyekezett értetni, hogy ő «passé», vagy «fâné»
vagy «raté», s folyton adta a jóakaró apai barátot. Mikor pedig a fiatal
hölgyvilág üde naivitásával ennek erélyesen ellenmondott, a báró úr más
módon iparkodott kitüntetni, hogy ő nem számbavehető ember; ugyanis
jóízű tréfálódzással, de kiállhatatlan következetességgel hánytorgatta
az ő 1200 forintos fizetését s nagyon is kétes előmenetelét, tekintettel
azon sajnos körülményre, hogy csak ideiglenesen van alkalmazva, s hogy
végleges kinevezése oly vizsga letételétől függ, melyre csak a jövő
évben készül – készülni. Az ily beszédek mind az Y-i hajadonokra, mind
az ő körültekintő tisztes anyáikra oly fagyasztó hatással voltak, hogy a
báró úr nemsokára elérte kivánt czélját, azt, hogy őt senki se tekintse
számbavehető kérőnek.
Zalabér úr viszont más, de még hathatósabb eszközt talált a legtöbb Y-i
anya és lány kijózanítására: _egy_ lánynak udvarolt. Ezzel a többiek
mindjárt tisztában voltak az iránt, hogy Zalabér úr nem komoly ember.
Ennél az egy lánynál azonban Zalabér úr aránylag rövid idő alatt annyira
volt, hogy megkérhette volna, ha… ha megkérhette volna. Egy nevezetes
akadály állotta az útját; prózai, közönséges akadály, de olyan embernek,
a milyen az elnök úr volt, igen lényeges és életbe vágó akadály. A lány
szép volt, jó családból való (igazi gentry vér), jó nevelésű, fiatal,
szelid, jókedvű, házias, ábrándos is – szóval megvolt minden kivánható
jó tulajdonsága; de nem tudódott, hogy mekkora a hozománya.
Hogy _lesz_ hozománya, az kétségen felül állott. Az egész megyében nem
volt fiatal ember, a ki Köpcsényi Annát fényes parthienak ne tartotta
volna. Atyja, Köpcsényi Fábián, földbirtokos volt; egy nagy pusztát
birt, kettőt még nagyobbat haszonbérben kezelt. Azonkívül nagymérvű
bortermelést űzött, s volt nagyszabású mintapinczéje, melyben saját
terményein kívül még speculatióra vett borokat is a legújabb rendszer
szerint kezeltetett. Az öreg Köpcsényi modern ember volt és azt
állította, hogy a gentry az ő régi állását csak az újkor eszközeivel
tarthatja fönn. Ő tehát a mezei gazdaságot iparral és kereskedéssel
egyesítette; búzát, gyapjút, bort nemcsak hogy eladni szokott, hanem
venni is. Volt pénztárosa meg könyvelője; – sőt azt is rebesgették, hogy
mindenféle részvény is hever a pénztárában, s hogy a pesti tőzsdén külön
ügynöke van.
Világos volt, hogy ilyen ember az ő egyetlen lányát (két fia volt még)
nem fogja bizonyos hozomány nélkül adni férjhez. De ez a «bizonyos», a
mely voltaképen bizonytalant jelent, nagy szeget ütött a törvényszéki
elnök fejébe. _Mennyi?_ Ez volt az a kérdés, mely örökké gyötörte. Mig
erre feleletet nem tudott, addig nem birta magát döntő lépésre
határozni.
Ezt a fölfogást önök, tisztelt uraim, kik e sorokat olvassák, s még
inkább önök, tisztelt hölgyeim, igen együgyűnek és mód nélkül
közönségesnek találják. Magam is. Azonban az ember sokra képes,
akarattal meg kitartással, a mint a kezükön járó és a lábujjaikkal varró
«művészek» bizonyítják; de odáig a legügyesebb kautsukember sem vitte,
hogy ki tudjon bújni a bőréből. Zalabérnak egyenesen más bőrbe kellett
volna bújnia, mint a melyben eddigi terhes és díszes pályáját
végigjárta, hogy az említett köznapi felfogástól szabadulhasson. Nem
volt poéta (a ki tudvalevőleg semmibe sem veszi a földi javakat, mikor
hőseinek megházasításáról van szó), de Harpagon sem volt, hanem
egyszerűen rendszeres ember. Sohasem volt két lába egyszerre a
levegőben, sohasem tett ugrást, mindig csak járt, a mi annyit jelent,
hogy nem bízott sohasem a bizonytalanban s tudnia kellett, hová vezeti a
legközelebbi lépés, mielőtt a fél lábát is fölemelte. Az ilyen ember, ha
nem vezeti is önző pénzvágy, nem képes vaktában házasodni;
rendszeressége és hívsága gátolja ebben, mert nem tudná magának
megbocsátani, ha kisülne, hogy bármit elmulasztott, a mit okos és
meggondolt ember nem szokott elmulasztani. Kétségtelen, hogy midőn a
házassági szándékot – elvben – megállapította, első sorban szerető szív
után vágyódott. De másrészt meg volt győződve, hogy sem neje őt, sem ő
nejét nem lesz képes boldogítani, ha nem lesznek oly helyzetben, hogy az
első három év költségvetését pontosan megállapíthassák, és tényleg meg
is valósítsák. A rendszeres ember ilyen. Ha az elnök úr bizonyossággal
tudhatta volna, hogy jövendőbelije, mondjuk: harminczezer forintnyi
vagyont hoz a háztartásba, akkor megcsinálta volna a kálkulust, hogy
ennek a kamatjából és az ő saját jövedelméből kitelik-e annyi, hogy két
gyermekkel tisztességesen megélhessenek, s ha a számítás jól összevág,
azt hiszem, a harminczezer forintos Köpcsényi Annát inkább elvette
volna, mint bármely milliomos lányt. Közönséges földbirtokos apával
szemben nem is lett volna ennyi aggodalma. De Köpcsényi Fábián
vállalkozó, spekuláns, szóval kiszámíthatatlan ember volt. Lehetett
millionárius, lehetett bankrótos. E kétségek örvényéből csak egy
határozott kérdés és egy ép oly határozott válasz ránthatta volna ki
Zalabér urat. A kérdés az lett volna, hogy: – _Mennyi?_ – A válasz az,
hogy – _Ennyi._ – De Zalabér úr sokkal finomabb ember volt, semhogy ily
kérdést tehetett volna, Köpcsényi úr pedig valószinüleg sokkal büszkébb,
semhogy ily kérdésre feleljen.
Ily körülmények között elkerülhetetlen volt, hogy Zalabér úrnak
érintkezésében a Köpcsényi családdal bizonyos tespedés ne álljon be. A
fontos ügy, mint Bismarck mondá, kezdett eliszaposodni. Ezt nemcsak a
szép Anna érezte meg, hanem atyja is kénytelen volt észrevenni. Egyik
este Zalabér úr bevégezvén látogatását, Köpcsényi papa odaült leánya
mellé és meggyóntatta. Kérdezősködésének veleje az volt, hogy Zalabér
mondott-e már neki valami lényeges dolgot?
Anna elpirult s kétségkivül, ha lett volna édes anyja, annak a keblébe
rejtette volna zavarát. De Köpcsényi úr özvegy ember volt s az özvegy
ember egyetlen leányában mindig van valami érettebb, meggondoltabb
vonás, a mely abból az érzésből ered, hogy neki az anya szerepét kell
elvállalni önmaga felett is. A szép Anna sokkal okosabb és becsületesebb
lány volt, semhogy édes atyjával ily komoly ügyben bujósdit játszék.
Tehát kereken kimondta, hogy Zalabér úr neki udvarolt, hévvel és
határozottsággal, bizonyos pontig; de hogy ezen a bizonyos ponton
egyszerre megállott, mint a czölöp, s onnan hetek óta nem mozdul, sem
előre, sem hátra.
Köpcsényi papa, a ki igen gyakorlati és szemfüles ember volt, erre
ümgetve járt föl s alá a szobában, aztán még néhány részlet után
tudakozódva, egyenesen megkérdezte lányát, hogy hát mit gondol ő a dolog
felől? Hogy mért állhatott meg az a vonat az állomáson kivül? Hogy
nincs-e tán oka Zalabérnak azt hinni, hogy a pálya «el van állva?» Hogy
ő, Anna nem adott-e valami tévedésből olyan jelt, a mit a másik
«megállj!»-ra magyarázhatott stb… S mikor Anna a maga szokott
egyenességével azt felelte, hogy a pálya szabad, hogy neki Zalabér igen
tetszik, s hogy mindig igen kellemesnek és vonzónak találta a vele való
érintkezést, Köpcsényi úr ismét gondolatokba merült, hogy hát akkor mi
az ördögért «bremzol» az az ember? újra föl és alá járt a szobában, míg
végre homlokára csapva megállott és fölkiáltott, hogy: – Megvan!
Meg is volt. Az oly gyakorlati ember, a milyen Köpcsényi úr volt, nem
maradhatott sokáig kétségben, hogy mi az oka Zalabér úr habozásának.
Csakhogy a gyakorlati ember egy pontban hasonlít az eszményi emberhez,
hogy ő is túlságba eshetik. Köpcsényi úr kitalálta, hogy a törvényszéki
elnök urat mi bántja; ennyiben igen gyakorlati volt. De az már nagyon is
gyakorlati volt, hogy lányának is megmondta a dolgot. – Látod fiam, –
mondá egész jókedvvel, – a dolog igen egyszerű. – Zalabér azért nem megy
előre, mert fenn akarja magának tartani az utat hátrafelé, a mig nem
tudja hogy «lehet». Édes lányom, nem kell őt megitélned, ha komoly ember
létére azt hiszi, hogy pénz nélkül nem lehet. Én részemről ezt rendén
valónak találom s mondhatom, hogy én épen ilyen vőt óhajtottam magamnak,
ilyen férjet neked. Ő tudni akarja, hogy mennyi a hozományod. A mai
világban ez lényeges, joga is van rá, mert mi is tudjuk – az országos
költségvetésből, – hogy neki mennyije van. Ez közös érdeketek;
haszonleső vagy korhely kérő beérte volna azzal, hogy közfelfogás
szerint jómódú ember vagyok és vakon megkért volna. Az ilyen embernek
elég annyi, hogy van «pénz» hogy mennyi van, s hogy számszerint mennyi
lesz belőle az övé, azzal nem gondol, mert sem számolni, sem gazdálkodni
nem akar, csak arra számit, hogy bármennyit költsön, itt lesz az
ipamuram, az ő gondja, nem az enyim. Zalabér nem így tesz. Hogy nem
házasodik, a mig nem tudja, hogy megélhettek-e együtt, az becsületes
dolog, hogy nem kérdezősködik, az gyöngédségre vall. Most a mi dolgunk –
az én dolgom, ép oly gyöngéd, diszkrét módot találni arra, hogy tudassam
vele, a mit tudnia kell. Hisz, hála istennek, eléggé örvendetes a
helyzet s nincs okom a titkolózásra.
E szavakkal Köpcsényi úr az ő csinos lányát térdére ültette, megcsókolta
és elmondotta neki ügyei állását. Hozzátette, hogy boldognak érzi magát,
hogy őt jómódúvá, sőt gazdaggá teheti; hogy százezer forintot rendelt
neki hozományul, s hogy végrendeletében legalább ugyanannyit, ha többet
nem, remél rája hagyhatni. Ezzel, ha megtudja, Zalabér úr igen meg lehet
elégedve. Évi 5000 frt ráadással úgymond, s egy törvényszéki elnök
jövedelmével elég csinos háztartást lehet alapítani, kivált mikor még
ugyanannyira van kilátás… Ezzel egy báró is beérhetné… Ad vocem báró!
Pompás! Tudod, mit gondoltam? Elmondom a dolgot, csak úgy odavetve,
Lezsinszkynek. Az jó barátja az elnöknek és visszamondja neki, ha nem
bizom is meg vele. Kétségkívül ez a legdiszkrétebb útja… Ha eljön a
báró, küldd be hozzám egy pipa dohányra. Ezzel Köpcsényi úr még egyszer
homlokon csókolta szép leányát és visszavonult a maga szobájába.
Anna pedig, a ki ma hallotta először, hogy ő milyen gazdag lány,
szótlanul és mozdulatlanul ült ott és hiába próbált örülni.
Gondolkozott, gondolkozott, de semmi okos és világos dolgot nem tudott
kigondolni; csak a fejét rázta, folyton azt súgva: – Mennyi?
Igazán megkedvelte volt a törvényszéki elnököt. Szépen termett, jó
magyar arczú és igen okosan beszélő ember volt, s azonfelül törvényszéki
elnök. Nagy dolog az egy vidéki lány szemében – de még a nagyvárosi lány
sem szokta megvetni, ebben a mai, férfiszegény világban. Anna nemcsak
hogy Zalabérhoz vonzódott, hanem valljuk meg, egy kicsit büszke is volt
a törvényszéki elnökre. Nem volt az csupa hiúság; a szivének is jól
esett, mint valami hálaérzet fogta el az, hogy a kitünő férfiú a város
és megye valamennyi szépei közül őt tüntette ki figyelmével, még pedig
őt egyedül, kaczérkodás és tapogatózás nélkül, az első naptól fogva, a
mióta megismerkedtek. E különböző érzések – egy tiszta, fiatal szivben
találkozva, a hajadon lány ifjú képzeletének hevénél összeszűrve, –
bizonyára kitesznek egy érzelmet, melyet a lány szerelemnek mondhat.
Anna hitte, hogy szereti Zalabért, tudta, hogy büszke rá. S íme, öt
percz óta ezt a szerelmet hűlni, ezt a büszkeséget lohadni érezte.
«Mennyi? Mennyi?» ez zsibongott a fülében. Okos lány volt, húszéves
volt, apja lánya volt, de azért nem birta azt a kérdő számszót ez
esetben annyira természetesnek találni, mint a hogy édes atyja tette. Az
meg sehogysem fért a fejébe, hogy Zalabér úr e kérdésen oly nagyon
fönnakadt, hogy «sem előre, sem hátra». Úgy érezte, hogy ha még oly
fontos lenne is a kérdés, férfinak egy kedves lányért mernie is kell
valamit; s hogy az, a ki nem mer, nyerni sem érdemes. Igazságtalanságnak
tünt fel előtte, hogy Zalabér ily körülmények közt nyerhesse el őt, meg
azt is, a mi – vele járt. E gondolatnál Anna a tükörbe nézett s
önkéntelenül szebbnek találta magát, mint félórával azelőtt. Talán
bizony gazdagabbnak is?
Lezsinszky bárót jelentette a szobalány. Anna tudhatta, hogy el fog
jönni, mert megbeszélték, hogy ma hozza el Blaháné legújabb nótáit s
hogy ő fogja Annát kisérni a zongorán. Mégis meg volt lepve a lány, hogy
épen ma jön Lezsinszky. Elpirult láttára, mert eszébe jutott, hogy édes
atyja általa akar Zalabér elhatározására hatni; e gondolatra szeretett
volna a föld alá sülyedni – szerette volna a törvényszéki elnök urat
arczúl ütni. Hát lehetséges, hogy annak az embernek oly közönséges, oly
aljas gondolkozásmódja legyen? Nem lehetett valami más oka
tartózkodásának? Hátha féltékeny? De ugyan kire? Talán bizony
Lezsinszkyre? Nevetséges. Lezsinszky sokat járt a házhoz, de sohasem
udvarolt; alighogy beszélt Annával; csak a zongorán kisérgette nótáit.
Aztán Lezsinszky egyáltalán nem «komoly ember». Hát mi más oka lehetett
Zalabér kételyeinek? Ezt kéne kitudni, még mielőtt a papa azt a végzetes
és döntő «felvilágosítást» megadja. Mert arról bizonyos volt a lány,
hogy ha Zalabér az ő készpénz értéke tudatában kéri meg őt, akkor
mindennek vége, és Köpcsényi Annából sohasem lesz az életben
törvényszéki elnökné.
Ez járt a fejében még mindig, mikor Lezsinszky már régen a zongora
mellett ült és ő maga is már elénekelte volt gépiesen az első nóta jó
részét.
A báró egyszerre abba hagyta a játékot és fölnézett a szép éneklőhöz. –
Magácskának valami baja van, – mondta az ő szokott magnásos és
protektoros fölényével. – Talán abbahagynók?
– Igenis, barátom, hagyjuk abba. Tele van a fejem.
– Akkor magára hagyom. Minek untassam?
– Nem untat engem, – ellenkezőleg. Nagy szolgálatot tehetne.
– Én? – mondá Lezsinszky nagy csodálkozással. – Ez már nagy dolog; hogy
én szolgálatot tehessek valakinek – azt nem igen reméltem megérni. Hát
még magának!
Anna komolyan, majdnem bánatosan nézett rá. – Édes báró, – mondá végre
reszkető hangon, – igen nagy és nehéz kérésem volna önhöz, olyan, a
mihez igazán – nagy bizodalom kell.
Lezsinszky elejtette a már kezében levő kalapot. Folyton mosolygó arcza
mély komolyságot öltött; gavalléros fejhajtással mondá: – Beszéljen,
kisasszony és mutasson bátran annyi bizodalmat, a mennyire szükség van,
többet, mint a mennyit megérdemelni látszom. Lump vagyok ugyan, de csak
a magam kontójára. Barátaim ügyében egészen tisztességes ember vagyok.
Anna csodálkozva nézett rá, de sokkal jobban foglalták el saját
gondolatai, semhogy eszébe jutott volna, a kellő udvariassággal
ellentmondani. A pamlaghoz vezette látogatóját és akadozó
szégyenkezéssel így szólította meg:
– Kedves báró, ítéljen rólam elnézőleg, ha olyant találok mondani, a mi
– nem illik egészen fiatal lány szájába. Igen sajátságos és súlyos
helyzetben vagyok… Mindenekelőtt tudja meg, hogy atyám várja önt