Carmela - 04

– Érdekes bolond, – mormogá, mikor kiért az utczára.

VII. (Ledér asszony.)
A festő-akadémia szellős, de mogorva termeinek egyikében ütötte fel
Partos tanár úr művészi tanyáját. Ott állt ma is, mint minden nap,
vászna előtt, talán még szótlanabbul, mint máskor. Mint hetek óta, ma is
ott ült vele szemben érdekes fiatal tanítványa, özvegy Montelione
herczegnő, csöndesen dolgozgatva. Néha-néha oda pillantott a mesterre, a
kinek mindene, kivéve szemét és kezét, aludni látszott. A herczegnő
szépsége megkapó volt már az első tekintetre is. Sudar, tán túlságosan
magas termete, parancsoló, halvány arcza, kissé gúnyos, de üde ajkai,
ébenfekete hajzata, mely fénylő simára volt fésülve, a szépség oly
részletei voltak, melyeket csak utólag méltányolt a néző, miután az
_egész_ kábító hatásától magához térhetett. Ilyenkor aztán észrevehette,
hogy ez előkelő, szép és fiatal asszony arczán valami unottság és
szeszélyesség uralkodik, valami perczenként ellebbenő homály, mint az
őszi napfényben derengő vidéken, melyen a szél kergette felhők árnyai
mutatkoznak. E szempár néha fényes, néha sötét volt, vidám sohasem.
– Mester, – mondá vagy tíz percznyi hallgatás után, – maga ma
unalmasabb, mint rendesen.
A mester próbált mosolyogni, mi elég rosszul sikerűlt, és – hallgatott.
– Mester, – folytatá a herczegnő, – maga nem csak unalmas, hanem goromba
is.
– Hogy-hogy?
– Hallgatásával nem csak beismeri, hogy maga unalmas, hanem még hozzá
teszi, hogy én is unalmas vagyok.
– De herczegséged – hiszen…
– Persze, herczegséged! Egyebet nem tud mondani. Pedig maga nem ostoba.
Tudja, mi nekem a herczegség? Sifli!… Ich pfeif’ drauf!
Partos ámulva tekintett föl s méltatlankodott.
– Már honnan vette megint ezt a kifejezést?
– Jó bécsi kifejezés. Szeretem. Az Orpheumban pompás couplet-t énekelnek
ezzel a végsorral: Ich pfeif’ auf All’s in der Welt, besonders auf’s
Geld. Szörnyű schneidig.
S ezzel elfütyölte a nótát is.
– Tehát az Orpheumba jár? – kérdé szemrehányólag a művész. – Ön, mívelt
és előkelő hölgy létére, valóban élvezetet talál a Sängerei-ok alantas
mókáiban?
– Hogy ne találnék? Hát min mulassak? Talán a bécsi felsőbb társaságba
járjak? Elle m’a rudement embêtée, a római, a párisi, a londoni magas
aristokratia. Szent Isten! S ebbe a társaságba vágyódtam én,
gyermekkoromtól fogva! Ennek a becsvágynak a kedveért mindennemű
alacsonyságot követtem el, sőt férjhez is ezért mentem. Az úgynevezett
gondviselés elmés volt. Azzal büntetett, hogy megtette kivánságomat.
Brr! Pedig azt mondják, hogy a bécsi társaság még rátartóbb és butább,
mint a Faubourg St. Germain-é. Nem kérek belőle. Éljen a Sängerei. Ich
pfeif’ auf Ihre Aristokratie.
S ujra elfujta a nótát.
– Mit rázogatja bölcs fejét? – folytatá bosszankodva. – A népénekesek
nótáiban gyakran ugyanannyi bölcsesség rejlik, mint a legmagasztosabb
művészetben, mindenesetre pedig több elmésség van bennök, mint a divatos
vigjátékokban. Azt hiszi tán, mert Montelione herczegnőnek hivnak, csak
jambusokban mulathatok? Hisz ezt is megteszem, de csak néha. Tegnap
«Faust»-ban olvasgattam. Fenséges. De az értelme ugyanaz maradna, ha így
átkozná el a világot:
Wenn aus dem schreklichen Gewühle
Ein süss bekannter Ton mich zog,
Den Rest von kindlichem Gefühle
Mit Anklang froher Zeit betrog,
So pfeif’ ich Allem –
– Az égre! – rimánkodott a festő.
A herczegnő csak folytatta:
So pfeif’ ich Allem, was die Seele
Mit Lock- und Gaukelwerk umspannt –
– Ich pfeife auf den Saft der Trauben,
Ich pfeife auf die Liebeshuld,
Ich pfeif’ auf Hoffnung, pfeif’ auf Glauben
Und pfeif’ vor Allem auf – Geduld!
[: – Éljen a Sängerei. Ich pfeif’ auf Ihre Aristokratie.]
Igy travestálva a Göthe megrendítő sorait, a különös asszony földhöz
vágta ecsetjét, nagyot kaczagott a Partos szörnyűködésén és czigarettát
kért.
A festő szánakozó csodálattal nézte kipirult szép arczát.
– Mit gondol most? – kérdé a hölgy, rágyujtva. – A tisztelt tanár úr
bizonyosan úgy találja, hogy igen kommunis vagyok? – S ezzel a zsámolyt
odatette szorosan a Partos székéhez, leült és kihivóan nézett szeme
közé.
– Azt gondolom, herczegnő, hogy ön angyal, a kibe egy ördög bujt. Ha
valaki ezt az ördögöt kikergethetné!…
– Pompás. Maga ritkán beszél, de akkor nagyot mond. Csakhogy miért nem
akad ördögűző számomra? Angyal! Az nem. De maradhatna egy nő, s ez több,
mint angyal, mert nem olyan unalmas. Tudja-e, Partos, hogy ön voltaképen
nevetséges ember? Most megmondhatom, mert a veszély elmult. Egy ideig
azt hittem, hogy maga fogja az ördögöt belőlem kiűzni. De maga kutyába
se vett, s így nem maradt számomra egyéb, mint hogy magát is –
tanárszámba vegyem.
S ezzel szeme közé fujta a dohányfüstöt.
– Az égre kérem, – mondá Partos bosszúsan, – ne rágalmazza magát. Lázító
az, a hogy a herczegnő önmagával bánik. Nem úgy tesz-e, mintha rám
akarta volna magát kötni?
– Úgy teszek, kedves tanár, mert úgy van. Rá akarom magamat valakire
kötni – minden áron. Magára inkább, mint másra. De maga philister.
Nemcsak hogy szereti feleségét, hanem hű is hozzá. Ez kezdetben
imponált; most nevetségesnek találom. Legyen tehát nyugodt; nincs már
baj. Rágalmazom magamat? Hogy-hogy? Mert kimondom az igazat? Tehetem.
Gazdag vagyok, független, nincs előítéletem. Megengedhetem magamnak az
igazság luxusát. Az igazság az, hogy mindnyájan – hímek és nőstények – a
tilos után epedünk. Maga kivétel – talán. Talán mégsem. Ha annyira
ragaszkodik a feleségéhez – megengedem, hogy eléggé szép asszony – akkor
fölteszem, hogy e nő önre nézve a tiltottnak ingerével bir. Talán nem is
szereti önt; ez is inger. Talán úgy lopta. Mit néz olyan különösen rám?
Jó, ne személyeskedjünk. Hát, mondom, mind a tilos felé vonzódunk.
Csakhogy maguknak, férfiaknak, kiváltságuk van arra, hogy fölkeressék a
tilost, ellenben nekünk várnunk kell, hogy az keressen föl bennünket.
Persze, mi sem vagyunk hijával a tisztes provokáczió némely eszközeinek.
Egy lopva vetett pillantás, egy-egy szándékos pirulás, egy-egy sóhaj –
és főkép a kaczérság grand-jeu-je: a tulságos szemérmetesség, mely oly
nyomatékos a visszautasításban, hogy utóvégre mint kihívás hat… Eh, én
gyűlölöm ez álczákat; én tagadom a támadás privilegiumát, melyre a
férfiak igényt tartanak. Unatkozom, de mennyire! ezen a világon, mely
mindent ád, csak tápot nem szivemnek, sem tüzelő anyagot égő
képzeletemnek. Tehát keresem, igenis _keresem_ azt a férfiut, a kit
szerethetek s a kinek meg is fogom mondani, hogy szeretem, oly
egyenesen, oly kereken, vagy tán – mit tudom én? – oly reszketve és
pirulva, mint akármely ifju szokta megmondani imádottjának. Térdepelni
sem röstellek majd, a hogy az urak térdepelnek, ha kedvem lesz rá.
Szemérmetesség, női tartózkodás – persze! Szemérmetlenség-e, oly érzést,
melyet mindenki magasztosnak mond, elárulni, csak azért, mert asszony az
ember? Nőietlenség-e, odaadást mutatni, mikor égünk az odaadás vágyától?
A szinlelés teszi-e a nőiességet? Belénk neveltétek ezt az úgynevezett
nőiességet, a hogy a khinaiak elkorcsosítják asszonyaik lábát, hogy ne
bírjanak messze járni. A török a nő arczára erőszakolja a leplet; a
keresztyén a nő _szivére_ kényszeriti a pánczélt. A zsarnokság mind a
két esetben ugyanaz. Talán nemcsak zsarnokság, hanem raffinement. Hogy
önök ne nélkülözzék a hódítás ingerét és örömét, azért _nekünk_
erősséget kell játszanunk s a szemérmetesség bástyája mögött éheznünk és
dideregnünk! Tiszta szédelgés!
Partos félre tette ecsetét és ránézett. – Herczegséged, – mondá, – most
addig beszélt bolondokat – pardon – mig végre okosat is talált mondani.
Lássa, én erősen hiszem, hogy bolondságai a rossz könyvekből erednek,
melyeket olvasni szokott, okossága pedig a saját fejéből.
– Kiváncsivá tesz, – felelé a herczegnő. – Bók az ön ajkairól, zsémbes
mester, oly ritka dolog, hogy kár volna meg nem érteni. Halljuk!
– Azt mondotta, hogy a szemérmetes tartózkodás, melyet a nőtől
követelünk, talán csak a férfiak találmánya, a kik akadályokat kivánnak,
hogy legyőzhessék. Legyen így. Mi következik belőle? Az, hogy az asszony
sokat veszt bájából, mihelyt maga hárítja félre ezen akadályokat. Én
különben másként vélekedem. Én azt hiszem, hogy a szemérem és
tartózkodás a nő lényéhez tartozik s hogy, a mit ön intézménynek tart, a
természet törvénye. De akármint legyen is, a nő mindenesetre helytelenül
cselekszik, ha kevésbbé szép akar lenni, mint a milyen. A _kihívó_
asszony pedig nemcsak hogy veszít szépségéből, hanem egyszerűen _rút_.
Utálom a festett nőket; a legszebb szín, melyet nő arczára rakhat, undok
a természetes bőr életteljességéhez képest. De hát mit mondjunk oly
nőről, a ki _szennyes_ színekkel kendőzi magát, csakhogy olyan ne
legyen, mint a többiek? Kéjencznek ez pikáns lehet; az igazi férfiút
vissza fogja riasztani. Az ön beszéde, herczegnő, csupa korom, csupa
önfeketités. Egy szót sem hiszek el belőle; de azon számos pillanatban,
mikor furcsa nézeteit vitatja, herczegséged minden szépsége és szelleme
daczára előttem már – nem nő… Lássa, ez udvariatlan beszéd. De jó
szándékkal mondom. Nyilvánvaló, hogy herczegséged még sohasem volt
szerelmes. De ha az lenne és választottja előtt ily hangon találna
szólani, akkor nem fog neki tetszeni. E dicső termettel, e büszke, szép
arcz-éllel, e szikrázó szemekkel vissza fog neki tetszeni! Nem hiszi el?
Herczegséged «Faust»-ból idézett, a maga módjára. Én is szoktam benne
olvasgatni, mert hát mi egyebet olvasson a mai ember, ha költészetet
keres, a mely modern, de még sem rút? Azt a fiatal boszorkányt, kit
Mefisztó a Valpurgisz-éjjeli tánczra Fauszt mellé ád, szépnek vagy
rútnak képzeli-e?
– Csodaszépnek – természetesen.
– Lássa, pedig ezt a pokoli szépségű lényt, a ki oly csábítóan tánczol
és danol, az epedő Faust hirtelen ott hagyja. Miért?
«Nem bir örvendeni danáján,
Piros egérke ugrott ki a száján.»
Ah! Herczegséged befogja száját! Helyes. Fogadja meg tanácsomat s tegyen
ugyanígy, mikor ideáljával találkozik. Meglátja, ennek csodás hatása
lesz. A térdeplésre nem is fog rákerülni a sor, legalább az ön részéről
nem. Haragszik?
– Nem. Csak folytassa. Szeretem, mikor oly nevetségesen eloquens. Magán
jól fest az erkölcsösség.
Partos nem nagyon kapott a dicséreten. Megint előfogta ecsetjét és
koronként oldalt nézve szép tanítványára, festés közben folytatta:
– Nem szeretek ily hosszan beszélni; önhittségnek látszik. De ha már
elkezdtük s herczegséged kegyes meghallgatni, kiöntöm a szívemet. Mondja
csak, herczegnő, milyen gyönyörűséget talál abban, hogy tönkreteszi
hírnevét?
– Hirnevemet?
– Azt, Bécsbe érkezik, hol mint Montelione herczeg özvegye minden ajtót
nyitva talál s ezen ajtók mellett elhalad, anélkül, hogy csak be is
kukkantana. Az olasz nagykövetnél egyszer tett látogatást, azóta feléje
sem néz. Inkább a consulhoz jár, mert az az apró szinházak apró
nagyságait víg vacsorákra gyűjti; egy operette-tenorral, a ki még
ostobább, mint hangjánál fogva lehetne, a czigányokhoz kísérteti magát;
holdfényben kocsikáz a bankárvilág gavallérjaival, híres ujságírókkal
sétál a Ringen. Az emberek arról disputálnak, hogy számos udvarlói közűl
melyik dicsekedhetik kegyeivel; s mert egyikben sem tudnak megállapodni,
majd nemsokára azt fogják mondani: Mindenki. Szóval, míg más asszony
azon van, hogy lehető tiszta hírrel lehető sokat élvezzen, herczegséged
mindent megtesz, hogy apácza-életet folytatva, ledér nő hírébe jusson.
– Apácza-élet! Hogy’ tudja?
Partos vállat vonva hallgatta e kihivó kérdést.
– Tudom, mondá, mert hetek óta naponként látom és hallom a herczegnőt és
mert nem estem a fejem lágyára. Engem el nem ámít. A herczegnő a bűn
szájhőse, olyan vasgyúrója a könnyelműségnek, ki mint a latin
comoediabeli Bramarbas folyton emlegeti azon hőstetteket, melyeket –
elkövetne. Pedig semmit nem fog elkövetni. Egy utczai kisasszony jobban
adná Lucretiát, mint ön Messaliánt. Mondjon le erről a szerepről. Lássa,
ha nem szeretném, nem mernék egy herczegnővel így beszélni, s ha nem
ismerném jól, a megtiszteltetést, melyben kis nőmet látogatásával
részesíteni szokta, bizonyára el nem fogadnám. Nem tudok mást képzelni,
mint hogy szörnyen unatkozik, s a világi tisztesség ellen elkövetett
apró rugdalózásokkal csak bátorságot akar magának csinálni, a gyakorlati
ledérségre való bátorságot, melyre eddigelé nem tudott szert tenni. Ne
tegye! Ne pazaroljon el oly jószágot, melyre valamikor igen nagy és
sürgős szüksége leszen.
– Hogyan érti ezt? – kérdi a herczegnő élénken. Ajkai körül a gúny már
régen eltünt, és feszült komolyság, sőt bágyadt szomorúság lépett
helyére. Hangja rezgett, mikor e kérdést tette és Partos nyugtatólag
fogta meg kezét.
– Eljön ám! – mondá biztatón, a hogy a gyermekeknek a karácsonfiát
szokás igérni. Eljön bizonyosan, talán már közel is van. Minden pillanat
meghozhatja Őt, a sors küldöttét, az ön reményeinek vagy félelmének
tárgyát. Hogyan tudna előtte megállani, ha hozománya meg volna szegve,
női természete meg volna hamisítva? Ön nem arra való, hogy ha szeret egy
férfiút, hazudni tudjon neki. Oly csábítónak tetszik-e önre nézve, hogy
majdan az első ember elé, a ki szívét hangosabb dobogásra készti, ily
vallomással lépjen: «Kerestelek mindenféle tévúton, míg rád akadtam;
most te vigy vissza a jó útra?» Hiszen nevetséges, hogy férfi létemre
önnek prédikálok. De nem is erkölcsöt prédikálok én, hanem okosságot és
őszinteséget. Ha már minden áron le akar térni a szokás és erkölcs
ösvényéről, ha nem akar egy férfi eszménye, hanem csak szeretője lenni –
Isten neki. De akkor tartogassa e boldog ember számára mind azt, a mit
neki nyujthat: nem csak a gyümölcsöt, hanem a takargató lombot is, nem
csak szépségét, hanem a hamvát is, a szeplőtlen nőiességet. Azt hiszi,
hogy a jövő ezen embere jobban fogja önt szeretni, ha tudja, hogy nem
áldozott neki semmit? Hiszen van olyan is; vannak emberek, a kik az
asszonyban is, mint a vadban, a haut-goût-t szeretik. Az ilyenre vár?
Reménylem, hogy nem. Rosszúl is járna vele, mert az igazi haut-goûtra a
herczegnő nem fog szert tenni. Ön nem is fáczán, –
– Hanem liba, – mondá a herczegő nevetve. – Ön mindig szeretetreméltó.
– Igazán kár, herczegségeddel komolyan beszélni, – felelé a festő s
visszatért vásznához. Bántotta a fordulat, melyet a hölgy a
beszélgetésnek adott.
A szép asszony megint elkomolyodott. Merengve nézett Partosra, aztán
odament, vállára tette kezét és halkan mondá:
– Nem kell haragudni. Igazán liba vagyok. Mondja meg őszintén: komolyan
hiszi, hogy – eljön?
A festő mélyen nézett a komoly, halavány arczulatba, melyből a derült
boldogságnak még lehetősége is mintha száműzve lett volna.
Összefacsarodott a szíve, midőn e lankadt, kietlen vonásokban olvasott.
– Hisz jönnie kell, – mondá szintén halk hangon, mint a ki maga sem hisz
jóslatában. – Csak kell, hogy éljen valahol az a megváltó lovag, a kire
ennyi szépség várakozik. Csak aztán késő ne legyen.
– Késő? Bizony – máris elkésett. Évekkel, örökre! Hát azt hiszi, tanár,
hogy olyan volnék, a milyen vagyok, ha még becsülném magamat? J’ai perdu
l’estime de moi-même, voilà tout. Eh mit! Pfeif drauf!
Ő is visszatért festőpolczához.
– De az ég szerelmére, – kiáltá Partos bosszúsan, – mit vétett ön
voltaképen? Hiszen lehetetlen, hogy csalódjam. Tisztességes asszonynak
tartom! Bocsánat! Ez persze a legkevesebb, a mit egy herczegasszonyról
mondhat az ember.
– Hagyjon nekem békét a maga herczegasszonyával, – fakadt ki
türelmetlenül a hölgy. Nem vagyok én herczegasszony; talmi aristokrata
vagyok. Atyám becsületes munkásember volt, a kinek okosabb tervei voltak
velem. De én, liba, herczegnő akartam lenni, vagy nihilista, vagy más
valami portentum. A könyveknek vagyok áldozata, melyeket faltam. Magam
is akartam valamivé lenni, miután atyám gazdaggá tett. A selfmade woman!
Én a magam alkotása vagyok. Hahaha! Gyönyörűen sikerült, mondhatom. Hogy
mit vétettem, kérdi ön? Hát nem elég az, hogy Montelione herczegné
vagyok? A római table d’hôte-nál azt a szegény öreg embert, kinek nevét
viselem, elkaczérkodtam magamnak. Tudtam, hogy nincs benne két
esztendőre való élet; tudtam, hogy vagyona elsülyed az adósság árjában;
de nem tágítottam, míg férjem nem lett, mert herczegnő akartam lenni. S
ezt egy tizennyolcz éves leány tette! Egy gyermek! És még becsüljem
magamat!
Partos egy darabig elhallgatott. – Ez az egész? – kérdé aztán. – Nem
szép dolog – de elvégre ön szép volt és gazdag s mindenesetre többet
adott, mint a mit kapott. – Higyje meg asszonyom, – folytatá, erélyes
homlokát ránczbaszedve, – kevés ember van a világon, a kinek nincsen
semmi oka, önmaga vagy más előtt elpirulni. De azért szomorú volna
lemondani az önmagunk becsüléséről. Emberek vagyunk. A viszonyok néha
oly tömkelegbe sodornak, melyből a legbecsületesb lélek sem tud egyenes
úton szabadulni.
Ezt Partos annyi meggyőződéssel mondta, hogy a herczegnőnél kevésbbé
élénk eszű nő is kiérezhette, hogy tapasztalásból beszél.
– Ön is? – kérdé ámulva. – Lehetséges ez? Az ön lelkét is furdalná
valami?
– Általánosságban szólottam.
– Magáról szólott. Bocsásson meg, indiscrét vagyok. De – mégse.
Föltártam önnek egész valómat, mint jó barátnak. Ön szívemhez szólott,
mint barátom, mint gyóntatóm. Úgy-e, ön azt bizonyítgatta, hogy egy-egy
botlás miatt nem kell mindjárt beadni a kulcsot, hogy az ember
kiküzdheti újra az önmaga iránti respectust? Jó; hajlandó vagyok
kisérletet tenni, ha megmutatja, hogy mikép járt el ön? Oly derék és
jóravaló ember mivel vádolhatja magát? Nem lehet az oly rettenetes
dolog, hogy rám ne bízhatná. Elmondja?
Partos mosolygott. – Egy cseppet sem rettenetes, – mondá, – de nem
szeretném elmondani.
– Tehát semmi rossz dolog? – kérdé a szép asszony.
– Semmi rossz. Inkább jó szándék. De gyávaság – nem, csak félénkség a
kivitelben az, a mit szememre hányhatok. Kérem, ne tegyen több kérdést.
– Nem teszek. De találgatnom szabad. Tudom, hogy ki lebegett szeme
előtt, midőn azt mondotta, hogy mindenki lehet olyan helyzetben, hogy
valaki előtt elpiruljon. _Portenstein_ herczegre gondolt.
Partos türelmetlenül felelt:
– Herczegségednek még most is e rangtársán jár az esze, a kivel
állítólag sohasem beszélt. Annyit kérdezősködött utána s én mindent
elmondtam, a mi érdekelhette. Megrajzoltam jellemét, gondolkozásmódját s
megmondtam azt is, hogy nagy fájdalmamra ez ismeretséget – mondhatom: e
baráti viszonyt – meg kellett szakítnom.
– De hogy mi okból tette, azt soha sem akarta megmondani.
Partos, e megjegyzést hallatlanná téve, így folytatá:
– Elmondtam, hogy elvesztettem nyomát, mint ő az enyimet s hogy remélem,
hogy soha sem fogunk többé találkozni. S mikor kívánságának eleget
tettem volt, kértem herczegségedet, ne szóljunk többet e tárgyról.
Herczegséged megígérte…
– Meg – de eszem ágában sincs megtartani ez ígéretet. Eh, mit! Ide
jöttem Európa legdélibb pontjáról ebbe a hideg Bécsbe, csak hogy mindent
megtudjak, a mit ön a herczeg felől tud. Palermóban észrevettem, hogy
fordúlt meg ön hirtelen, hogy irult-pirult, midőn a Montelione-parkban
véletlenül rábukkant. Ön ezt fölindulásával magyarázta, melyet az
elhagyott jóbarát hirtelen föltünése okozott, a kitől haragban vált meg.
De magát a haragot, a szakítás okát és folyamát nem akarta elmondani.
– Herczegséged meg fogja engedni, hogy erről most is hallgassak. Nem
vagyok híve a gyónásnak.
– De meghallgatta az enyimet.
– Sohasem bátorkodtam kérdezősködni. Még az iránt sem, hogy mi oknál
fogva érdeklődik azon férfiú iránt.
– Hát elmondom.
– Nagyra becsülöm a herczegnő kegyét, de le volnék kötelezve, ha e
tárgyban nem tisztelne meg bizalmával.
A herczegnő ajkait harapta. Bizony, a festő magaviselete e perczben elég
rideg volt, és oly természetre, mint Montelione herczegasszonyé volt,
sértőleg is hathatott.
De a herczegnő elnyomta érzését és azzal az udvariassággal, mely
bizonyos körökben gorombaság, könnyedén meghajtotta fejét.
– Barátomnak tartottam a tanár urat, – mondá. – Bocsássa meg
elbizakodásomat. Nem fog ismétlődni.
Az ajtó felé indult, midőn belépett Tessen báró.

VIII. (Hogyan történt?)
Tessen kiérezte azt, a mit minden okos ember kiérez, mikor oly szobába
jön, a hol ketten bizalmasan feleseltek. Ily helyen annál hűvösebb a
levegő, mentül hőbb volt a tusa, s a feszültség annál feltünőbb, minél
fesztelenebbül akarják leplezni. A báró, a ki sokkal gyöngédebb
természetű okokra gondolt, mint a melyek valósággal fenforogtak, mint
igazi világfi azzal sietett a helyzeten könnyíteni, hogy egy ugrással in
medias res rohant, Partosnak másnapra bejelentvén «legujabb barátját,»
Portenstein Erik herczeget. – Megbocsát, – tevé hozzá, – hogy bejelentés
nélkül jöttem. De mikor magam is mást jelentek be, – de mi lelte
magukat?
E fölkiáltást a báró a legnagyobb discretio mellett sem volt képes
elnyomni. A kiket ő ez új tárgy hirtelen fölvetésével ki akart segíteni
a zavarból, azok szobrokká kövülve álltak előtte, merev tekintettel,
egymásra bámulva.
Partos előbb tért magához.
– Nem csalódik? Portenstein _Erik_ herczeg?
– Úgy van. Portenstein Erik herczeg. Mi ebben oly különös? Egyptomból
érkezik – véletlenül találkoztunk. Talán ismeri?
Partos új kérdéssel felelt.
– És azt mondta, hogy engem, Partos Oszkárt, akar meglátogatni?
– Úgy van, önt, Partos Oszkár tanár urat. De mit csodálkozik ezen?
Hiszen úgy tesz, mintha tanuló volna a festő-egyetemen, nem pedig egyik
híres professora.
– Jó, jó – de hogy egy Egyptomból érkező utas az én nevemet ismerje, az
mégis feltünő.
– Megengedem. De nem is a neve tünt fel neki, hanem festménye, az
«Önimádat» a kiállitáson. Sajátságosan meghatotta. Persze, személyes
vonatkozás is volt a dologban. Azt mondta, hogy a festmény modora oly
valakire emlékezteti, a kivel barátságos viszonyban élt, egy fiatal
festőre, a ki – sajátságos! – szintén Oszkár volt. Kister vagy Küster…
– Küstner Oszkár, – mondá Partos és félre téve ecsetjét, föl s alá járt
a műhelyben.
Tessen csodálkozva nézett a herczegnőre, ki a maga részéről le nem vette
szemét Oszkárról. A halványság és lankadtság eltüntek a szép asszony
arczáról. Kipirúlt arcza, szikrázó szeme egészen más nőt mutattak…
Tessen ámulva nézte a föl s alá rohanó Partost.
– Ön ismeri Küstner Oszkárt? – kérdezé.
– Mint magamat, felelé Partos keserűen. Aztán félig magában folytatá: –
Mit bámulok? Hiszen egyszer meg kellett ennek történnie. Hideg vér,
hideg vér.
Tessen előtt kezdett valami derengeni.
– Saperlipopette! – kiáltá, homlokára csapva tenyerét. – Ez szép
história. Akkor talán méltóztatik ismerni a híres Spadaro Carmelát is?
Partos ökölbe szorított kezekkel rohant a báró felé.
– Hogy ismerem-e? – dörgé. – Igenis, ismerem. Talán azt gondolta az úr,
hogy el fogom tagadni? Feleségem!
A báró meghajtotta magát.
– Gratulálok, – mondá. – De azért nem kell úgy kiabálni. Persze, már
tegnap is eltalálhattam volna. – S azzal a közvetlenséggel, mely a bécsi
ember ajkára nevezetes pillanatokban mindig bécsi kifejezést csal,
fölkiáltott: – Verfluchtes Kaffeehaus!
Partos megint föl s alá rohant, mint oroszlán, ki először van a kalitban
s minden vasrúd között kibuvót keres.
– Zu dumm, – mondá végre ő is, bécsiesen. – A dolog nem olyan tragikus.
– Én is a mondó volnék, – jegyzé meg Tessen némi félénkséggel.
– Tehát a herczeg önnek mindent elmondott? Ez hasonlít hozzá.
– Mindent, a mit tudott. De hogy kegyed Küstner és hogy neje született
Spadaro Carmela, arról a legkisebb sejtelme sincs.
– Óh! Hisz méltóságod maga is csak tőlem tudta meg. Milyen ostoba
vagyok! De a rossz lelkiösméret mindig ostoba.
Itt megszólalt a herczegnő is.
– A rossz lelkiösméreten – mondá higgadtan, de némi gúnynyal is –
legjobban könnyítünk, ha meggyónunk. De tanár úr nem híve a gyónásnak.
Elkísér-e, Tessen?
Tessen karját nyújtotta.
– Ne még, – kiáltá Partos. – Kérem herczegségedet, maradjon. Szükségem
van jó tanácsra. Meggyónok.
– Hát egyedül távozzam? – kérdé Tessen discrete.
– Maradjon, kérem, báró úr is, ha nem untatja a dolog. Megbeszélni a
herczegnővel is lehet az ügyet, de a jó tanácsért, tartok tőle, önhöz
kell folyamodnom. Egyébaránt úgy is mindent tud, kivéve az összefüggést;
érdekemben van, hogy éppen ezt ismerje. Kérem, üljenek le, – bezárom az
ajtót, üljünk hadi tanácsot.
Kiment és megmondta a szolgának, hogy nincs otthon senkinek; Partosnénak
is, ha véletlenül jönne, mondják meg, hogy az úr elment. Aztán
visszatért, az ajtóban megfordította a kulcsot és fölkérte a bárót,
mondja el, miképen ismerkedett meg a herczeggel és mit tudott meg tőle.
– Ezzel, – mondá, – fölment engem sok ismétléstől és a herczegnőnek
módot nyujt arra, hogy egy embert, kit csak híre után ismer, a saját
világításában is megismerjen.
Tessen elmondta tegnapi benyomásait, azok elhagyásával, a mik a herczeg
száműzetési korszaka előtt történtek; ezeket kényes természetűeknek
tartotta s különben sem tartoztak a Partost érdeklő dologhoz. A
herczegnő feszűlten, növekedő érdekkel hallgatta. Minden részlet
fontosnak tetszett előtte, a mi a herczeg jellemére és gondolkozására
világot vethetett, úgy hogy több helyütt fölkérte Tessent, hogy a
herczeg saját szavait ismételje; a Carmela története csak másod sorban
érdekelte. Végül, mintha egészen elfeledte volna, hogy Partost nem a
herczeg jellemzése, hanem a saját, meglehetősen kényes helyzete érdekli,
elkezdett a német aristokrata elveiről értekezni, a kit ő egy cseppet
sem hóbortosnak, hanem inkább elsőrangú gyakorlati bölcsésznek
tekintett.
– Bocsánat, herczegnő, – jegyzé meg Tessen, én csak elmés bolondnak
nézem őt. De nem erről van most szó, – ha nem csalódom – arról, hogy
kedves mesterünk kényes helyzetében miként viselje magát a herczeggel
szemben? Ha be lehetne bizonyítani, hogy ezen érdekes jövevény
rögeszmékben szenved, akkor a legegyszerübb dolog az volna, ha egy
félreeső nyájas házikóba vitetnők, kerti kilátással. Csak hogy tartok
tőle, hogy erre a kellő bizonyság nem lesz egyhamar megszerezhető. Még
egyszerűbb lenne a dolog, ha ő herczegségét egészen épeszű embernek
lehetne tekinteni. Ez esetben Partos úr őt a legmelegebben fogadná,
elvinné házába és bemutatná neki hölgyét, hogy ime, herczeg, ez Partosné
született Spadaro Carmela; be fogja látni herczegséged, hogy bizonyos
tervek, melyeket e hölgyre nézve táplálni méltóztatott, ma már túl
vannak haladva s nem kerülhetnek többé napirendre. A baj az, hogy a
herczeg se nem egészen bolond, se nem teljesen ép elméjű. Ebben rejlik,
szerény hozzávetésem szerint, az egész nehézség.
– Nem egészen, – felelé Partos, a ki e jelenés alatt egy szót sem szólt,
s most visszanyerte higgadtságát. – A nehézség rám nézve főleg abban
van, hogy egyszer életemben nem mondtam igazat, illetőleg elhallgattam
az igazságnak egy részét. Ha úgy jártam volna el a dologban, mint minden
másban szoktam, akkor most a herczeget vagy épen nem, vagy teljes
nyugalommal fogadnám. Hogy elfogult lelkiismerettel kell őt
viszontlátnom, az nyomja szívemet. S még más is. A nőm sem tud semmit
arról, hogy mily úton jutottam hozzája. Azt hittem, hogy bemocskolnám
lelkét, ha a herczeg szándékairól beszélnék neki. Most mind ezt
tisztázni kell. El lehettem készülve erre. Hazugság nem maradhat
elintézetlen. Olyan, mint a szálka a húsban; ki kell húzni, vagy
gennyedés támad.
– Hazugság… hazugság… – mondá Tessen elgondolkozva. – Úgy emlékszem,
boldogúlt atyám aphorizmáiban (legértékesebb hagyatéka) olvastam egy
tanácsot a hazugságról… «Ne hazudj soha – _félig_.» – Azt hiszem, kedves
tanár, hogy tovább kéne hazudnia, véges végig. A herczegnek sejtelme
sincs arról, hogy bájoló neje ugyanaz a hölgy, ki iránt neki is
érdeklődni méltóztatott. Minek tudná meg ezentúl? Ha pedig nem tudja
meg, akkor ő Nagysága egyszerűen az ő régi, bár hűtlen barátjának
felesége, és
[: Egyszer életemben nem mondtam igazat.]
– _Nem_ voltam hűtlen, – felelé a tanár nyomatékkal. – Hallgassák meg,