Carmela - 05

miként történt minden. Én már láttam volt Carmelát, midőn a herczeg őt
még csak nevéről ismerte. Az anacaprii kis templomban találkoztunk. A
bibliának nincs mindig igaza. Nem az talál, a ki keres, hanem az, a ki
nem keres. A homályos szentélyben egy oltárkép előtt álltam s hogy a
kellő nézpontot megleljem, egy lépést hátráltam, midőn lábam valamiben
megakadt. Nem értem rá megnézni, hogy mi – mert már is hanyatt feküdtem,
bosszankodva és szégyenkezve is, mert mellettem valaki kaczagott. Egy
lányka volt, ki ott imádkozva térdepelt s kinek ruhájában megbotlottam.
Ez a lány Carmela volt. Bocsánatot kértem, a miért elestemben
káromkodtam. Azt felelte, hogy sebaj, az apja is szokott káromkodni, még
pedig szintén németül, s hogy a legjobb emberek is néha káromkodnak. Így
megeredt a beszélgetés – németül is folytattuk, mert ő mindjárt egy
kicsit kérkedett ebbeli tudományával, s úgy találtam, hogy rendkívül
szép és vidám lelkű egy teremtés. Mélyebb benyomást nem tett rám. Azért
nem is szóltam a herczegnek a találkozásról, a mint egyátalán elvem
volt, a szép asszonyokról és lányokról, a kikkel találkoztam, előtte
hallgatni. –
– Helyes! – dörmögé Tessen.
Partos folytatá:
– Mikor a herczeg először említette nekem a híres Carmelát, igazság
szerint talán megmondhattam volna neki, hogy ismerem. Meg is teszem, ha
hozzá tehettem volna, hogy kevésbbé szép hírénél. Ezt hazugság nélkül
nem mondhattam, tehát inkább elhallgattam. Hazugságom tehát voltakép
igazmondásból eredt. A herczeg mind jobban belehevült szeszélyébe s azt
javasolta, hogy együtt költözzünk a Rüdeke házába. Ez elől kitértem; de
nagyon furdalt, hogy az elfogulatlan, kedves teremtést űzőbe vette.
Megvallhatom ma, hogy atyja szigora daczára nem jól őrzöttnek tartottam
a leányt. Vidámságát és pajzánságát könnyelműségnek néztem, s a hogy
velem tréfálgatott és végül megkért, hogy ne áruljam el, hogy oly
hosszan beszélgettünk, azt a benyomást hagyta volt bennem, mintha épen a
szigorú őrizet tette volna őt titkos pajkosságokra fogékonynyá. Azt is
mondotta, hogy apja úgy őrzi, mint valami elbűvölt herczegkisasszonyt, s
nevetve hozzá tette, hogy a szomszédasszony is a kártyából «Principé»-t
jósolt neki. Mindez fejemben járt, mikor a herczeg Anacapriba készült. A
nélkül, hogy legkevésbbé is magamra gondoltam volna, a szép leány
szerencsétlenül járt nénje kísértett előttem s elképzeltem a mostoha apa
gyötrelmeit, ha Carmela is úgy találna járni. Elhatároztam, hogy
megintem s megmondom neki, ki az a festő, a kit hajlékába fogad. A
herczeg felsült s én szabadabban lélekzettem egy jó cselekedet
öntudatában, melyben az önzésnek semmi része sem volt. Tudják, mi
következett. A herczeg nem mondott le az ostromról; azt kívánta, hogy
mint szövetségese, mint kémje lopózzam abba a várba, melyet ellene
védelmeztem. Ezt sokalltam. Azon a ponton voltam, hogy egyszerűen
szakítsak vele. De eszembe jutott, hogy akkor már azért sem mondana le a
játékról. A mily kártyás természetű, gondolám, csak fokozná a tétet,
mindaddig, a míg megnyeri a parthiet. Fejes lettem, mikor őt oly
nyakasnak láttam s elhatároztam, hogy ez egyszer elvágom az útját.
Fogadkozásaira, hogy csak azt a nőt keresi Carmelában, a ki örökre
lekösse, s hogy csak akkor fog vele «kezdeni», ha én is az «igazi»-nak
találom, semmit sem adhattam. Carmela nem volt Gretchen, s a herczegről
egyáltalán nem hittem, hogy Faustnál lelkiismeretesebb fogna lenni.
Hagytam tehát Nápolyba menni és megszálltam Rüdekénél, de csak azért,
hogy kereken megmondjam ennek, mi járatban vagyok. Többet is tettem.
Egyenesen megkérdeztem tőle, hogy hajlandó-e eladni a lányát,
hozzátévén, hogy utóvégre lehet, hogy ezzel a lányt is szerencséssé
teszi. Sőt azt hiszem, egy kicsit biztattam is, elmondván neki a herczeg
sajátságos nézeteit, még pedig egészen a herczeg értelmében: hogy t. i.
le is köthetné magát annak, a ki le bírná kötni. Szóval, bizonyos
ujsághirdetések stilusában szóltam, melyek azon erényes mondattal
szoktak végződni, hogy «házasság nincs kizárva.» Ennyire szívemen
feküdt, hogy a herczeggel szemben tiszta legyen a lelkiismeretem. Hisz
az öreg német tisztes képű gazember is lehetett, a kis leány pedig oly
ártatlan-ravasz keverék, mely legalkalmasabb a herczeg kóborlásainak
véget vetni. E beszéddel majdnem életemet koczkáztattam; mert Rüdeke, a
ki idővel fél taljánná lett, dühében kés után nyúlt. Kicsavartam kezéből
s most már szívem szerint beszéltem neki. Az öreg erre sírt, mint a
gyermek s egyszerre oly gyámoltalannak is érezte magát, mintha gyermek
volna. Mit tegyek? – kiáltá folyton – mit tegyek? Aztán fölnézett
elhúnyt felesége arczképére, melyet valamely festő fénykép után
ajándékba készített neki s térdre borúlt előtte: «Tanácsolj! Szegény
gyermekedet akarja!» Igazán szívszaggató látvány volt. Egyszerre
felugrott, mintha látománya lenne. – Tudja, mit fogok csinálni? – kérdé.
– Ő súgta meg, a jó asszony. Azt teszem, a mit ő akart annak idején s a
miben én meggátoltam. Elmegyek, elhagyom ezt a szerencsétlen házat. Mert
félek, nem annyira a herczegtől, mint magamtól. Leszúrnám, a hol érném.
S aztán mi legyen Carmelából?
[: Úgy találtam, rendkívül szép és vidám teremtés.]
– Ez oly argamentum volt, mely rám is hatott. Azért helyben hagytam
elhatározását, sőt segítettem a kivitelben, egy kis tőkét kölcsönözvén
neki (jókor örököltem), mely a kis birtok árához csatolva, elegendő
lehetett új életpálya megkezdésére. Eddigi üzlete folytatásáról szó sem
lehetett s így elhatározta, hogy Rómába megy s ott valamely fogadóban
mint kapus keres alkalmazást, a miben németül tudása segíthette. Nem
tettem ellenvetést, csak annyit jegyeztem meg, hisz elég lesz, ha
félesztendőre tűnik el innen. A herczeg, ha egyszer nyomuk veszett,
egyhamar nem fog Capriba jönni, s aztán csak találkozik Carmelának való
férj, s ezzel minden félelemnek vége szakad. Egy héttel rá a terv végre
volt hajtva s már hírt is vettem Rómából, hogy az öreg ott lakást
fogadott s keresi az alkalmazást. Most már én is fölszedtem sátorfámat s
a herczeg számára hátrahagytam a tudvalevő levelet. Egy kissé bántott,
hogy így suttyomban kellett eltünnöm; de mégis nyugodt voltam, mert
egészben tisztességesen jártam el.
– Bizonyára, – mondá Tessen.
– Eddigelé igen, – jegyzé meg a herczegnő.
Partos folytatá:
– Keressük tovább, hogy hol rejlett a bűnöm; mert kell bűnnek lenni a
dologban, noha minden oly természetesen fejlődött, mintegy magától.
Legkevésbbé sem volt szándékom az elköltözöttek nyomát tovább követni.
Az öreg Rüdekének meg kellett mondanom, hogy mikor, hol ér el levele,
mert mindenképen szívén feküdt, hogy a fölvett kölcsönt a kis birtok
árából megfizethesse. Hazamenet meg sem álltam Rómában, és mindent, a mi
oda számomra érkezhetett, Firenzébe rendeltettem. E küldemények között
egy levelet találtam, mely arra bírt, hogy Rómába visszatérjek. Rüdeke
beteg volt s Rómába czímzett levelében megkért, látogatnám meg
keresztülutaztomban. Rossz állapotban leltem szegényt. Az orvos azon
kérdésemre, hogy nem a római éghajlat árt-e neki s hogy baját talán
elkerülhette volna, ha Capriban marad, tagadólag felelt. A betegség a
tüdő meg-megujúló gyuladása volt s az orvos hite szerint bárhol is így
jelentkezett volna. Ez megnyugtatott magamra nézve, de nem a szép leány
tekintetében, a ki, ha helyesen olvastam a betegnek és az orvosnak
arczvonásaiban, nem sokára egyedül fogott a világban állani. Rüdeke úr
nyilván sejtette a dolgot, noha a lány jelenlétében a legnagyobb
bizalmat mutatta közel felépülése iránt. Egy este – mert kötelességemnek
tartottam, mindennap elnézni hozzá – Carmelát a külső szobába küldte és
nyíltan kezdett velem közel haláláról beszélni. Végül azt kérdezte
tőlem, el fogom-e hagyni árváját vagy oltalmazni fogom-e? Zavarba
jöttem, mert magamban már rég kezdtem azon gondolkozni, hogy mint
menekülhetnék a kedves lány veszélyes légköréből? Hogy a beteg embert
megnyugtassam, azt feleltem, hogy baját nem tartom ugyan veszedelmesnek,
de hogy barátságomban minden körülmények között bízhatik, s leánya is,
ha tanácsomra találna szorulni, reám számíthat. Ezzel nem érte be.
Tekintete aggódó és nyugtalan lett, kezem után kapott, mintha nem akarna
többé elbocsátani, aztán tört hangon kérdé, hogy hát ne vihesse sírjába
azt a vigasztalást, hogy Carmela lesz a feleségem? Meg voltam ijedve.
Carmela e szomorú időkben, a mikor mindennap találkoztunk, új és egyre
mélyebb benyomást tett lelkemre. _Szépsége_ ellen a rendkívüli hír, mely
mint harsonás megelőzte, megóvhatott; kedves, egyszerű _lelke_
védtelenül talált. Különösen egy tulajdonsága vált veszedelmessé, mely
ily ritka szép lényben meglepő, mintegy csodaszerű volt: a szerénysége.
Tudta, hogy szép, mégis úgy tett, mintha a szépség semmit sem nyomna.
Már több ízben kérdeztem volt magamban, hogy e bájos teremtés az ő
végtelen egyszerűségében nem volt-e igazán az a lény, a ki a herczeget
lefegyverezhette és megjavíthatta volna? Ezen gondolataim közé úgy esett
az öreg ember kérdése, mint kő a kút mélyire. Visszhangjából, mely
tompán kongott lelkemben, egy örvény mélységét véltem fölismerni – s így
kitérőleg feleltem: hogy Carmela nem mutatott szerelmet irántam, hogy
rosszabb volna őt oly férfihoz adni, kit nem szeret, mintha önnön
oltalmára bízná stb. Az öreg bocsánatot kért merészségeért, hiszen
tudhatta, mondá keserűen, hogy szegény leány becsületes úton nem jut
szerencséhez. Hiába iparkodtam őt megnyugtatni. Végre látván, hogy
falnak fordul és nem felel, jó’szakát mondtam neki és elmentem.
Keresztül kelle mennem a külső szobán, a hová Carmelát küldötte volt.
Úgy éreztem, el kell lopóznom a nélkűl, hogy feléje nézzek. De midőn a
gyengén megvilágított szoba első tekintetre üresnek látszott, mégis
önkénytelenül visszafordúltam. Ott guggolt Carmela, összezsugorodva egy
szekrény mögött, arczát, két tenyerével eltakarva, mint egy gyermek, a
ki a villám elől búvik. Hallottam görcsösen elfojtott zokogását s úgy
éreztem, hogy nem hagyhatom el vigasztaló szó nélkül. Nyilván
hallgatózott volt – beteg atyja miatti aggodalmában – s most tudta, hogy
gyámolója el van veszve. De a többit is hallotta, a mit beszéltünk; ez
meglátszott kínos zavarából, a midőn biztattam, hogy számítson reám, ha
véletlen baleset fogná érni, pár akadozó szóval megköszönte «kegyes
jóakaratomat,» – hozzá tévén, hogy ő nem fél – megél valahogy Capriban.
De szegény atyja! S megáradtak könyei. Vigasztalgattam; egyszerre
erőszakosan kirántá magát fájdalmából, megtörlé szemeit s jó’szakát
mondott. Feléje nyujtott kezemet mintha nem látná, szótlanúl bement
atyjához.
[: Tudta, hogy szép…]
Elnéztem hozzájuk másnap, s a következő napokon. A tartózkodás, melylyel
Carmela ezentúl fogadott, nem hagyott nyugtot. Az elfogulatlanság eltünt
érintkezésünkből – és ez a betegágy melletti csöndes együttlétet még
veszélyesebbé tette, mint a minő azelőtt volt. Minél kevesebbet
szóltunk, annál beszédesebb lett tekintetünk s egy este, midőn a lány
borus szeméből csöndes könnyek peregtek, kezeink is találkoztak. A beteg
szundikált s én mintegy félve hajoltam föléje, a hogy a tilosban járó
gyermek szokott félszemmel anyjára nézni. E közben valami hőséget
éreztem kezemen. A szegény leány térdre borulva csókolgatta kezemet. S a
midőn ijedten elrántom kezemet, s ő zokogva mondá: – Hagyjon el
bennünket! Ne törődjék velünk! – fölemeltem és karjaimba zártam…
A beteg fölébredt; fölemelkedett ágyában, mosolyogva felénk terjeszté
reszketeg kezeit, aztán könnyebbülten és kimerülten visszaejté fejét a
vánkosra és meghalt.

IX. (Hadi tanács.)
A herczegnő és Tessen báró megoszlott érzésekkel hallgatták ez
elbeszélést. A hölgy súlyosnak és kényesnek találta az esetet.
Megengedte, hogy Partos végzetszerüleg jutott oda, hogy Carmelát nőül
vegye. Védangyal gyanánt akart belenyulni életébe s végre kénytelen volt
a cselekvő gondviselés szerepére vállalkozni, hogy a leány ne legyen
szerencsétlenné azon ember által, ki fejébe vette, hogy sorsát intézi s
ki talán szerencséssé is tette volna. Ez a féligazság átka, mondá, mely
mindnyájunkat elér, a kik oly eszményi erő után törekszünk, melynek csak
az észben van forrása, de melyről igazi természetünk nem tud semmit.
Természetünk – ezt vitatá az előitélet nélküli hölgy – eredettől fogva
önző és élvhajhász. A legnagyobb ámítás és kétszínűség, ez ösztönöknek
magunkban és másokban hadat üzenni. Így Partos, midőn látszólag minden
önzés nélkül egy kéjenczet rossz cselekedettől s egy ártatlan leányt az
elcsábíttatástól akart megóvni, csupa rossz és hűtlen dolgot mívelt s
mindhármukat megcsalta: először is jóltevőjét, ki elől most álnév alatt
bujdokol; azután feleségét, kire a maga szerényebb sorsát tukmálta,
választást nem engedve, meg se mondva neki, hogy oly ember, mint a
herczeg, rá vetette a szemét; s végül önönmagát, mert most csak
fölmondásra kötött házasságban él. Mihelyt ugyanis neje megtudja, hogy
mi előzte meg e házasságot, érezni fogja, hogy most is van joga –
választani.
Tessen lázítónak találta e felfogást. Az ő szemében Partos fölmentésére
nem kellett semmi hivatkozás a fátumra; még ha kezdettől fogva is az
volt a szándéka, hogy a leányt magának szerzi meg, akkor is teljesen
igaza volna. Jóltevőjét semmiben meg nem csalta, csak férfiasan
megtagadta tőle a kerítő szolgálatot. Neje iránt nagylelküen és
gyöngéden járt el, midőn nem zavarta meg tiszta lelkét annak
megmondásával, hogy mily veszélytől mentette meg. S a mi Oszkárt magát
illeti, a báró nem látott veszélyt. A herczegnek nem kell megtudnia,
hogy Partosné valaha Spadaro nevet viselt, még azt sem, hogy Carmelának
hívják. A herczegnek így (ha egyáltalán szükséges őt a tanárnéval
összehozni) semmi sem fog feltünni. – Ha önnek volnék, – végzé Tessen
báró, – a herczeget el sem fogadnám: ha mégis megtenném, nem mutatnám be
nőmnek; ha mégis bemutatnám, nem mondanám meg, hogy ki a feleségem, még
pedig nem magamra való tekintettel, hanem magáért a herczegért, ki e
részben maniakus és fejébe venné, hogy ön elorozta boldogságát.
Partos egyik nézettel sem tudott megbarátkozni. Nem tett rosszat, mondá,
de mégsem érzi magát egészen tisztának a herczeggel szemben. Épen ezért
kénytelen őt fogadni, mert a bujósdinak végét kell vetni. Szabadulni
akar a hazugságtól. Majd megmondja neki: Én vagyok Küstner és ez
Carmela. Ezzel be kell érnie a herczegnek. Persze az, hogy másnak a
felesége, a herczeg szemében még csábítóbbá fogja tenni Carmelát. De ez
a csáb egyszersmind korlát, melyen vágyai meg fognak törni s melyet vagy
respectálni fog, vagy –
A herczegnő közbe vágott. Igen feszülten kisérte volt a beszédet, s most
ellenvetéseit feltünő higgadtsággal és tisztasággal tette meg, mi
lázasan égő tekintetével erős ellenmondásban volt.
– Az ön felfogása, – mondá, – igen tiszta és egyszerű; de a lehető
következések kevésbbé egyszerűek. A herczeg az ön nyiltságára bizonynyal
nem fog hadüzenettel felelni. Még önmagának sem fogja tán bevallani,
hogy régi terveivel még most sem szándékozik felhagyni. Az első
felháborodás elmulván, tán kezet fog önnek nyujtani azon nagylelkű
kijelentéssel, hogy jól tette, a mit tett, s hogy Carmela a legjobb
kezekben van. Ekkor aztán ön nem igen fogja eltilthatni, hogy egymással
ne érintkezzenek, hacsak nevetségessé nem akar válni. E mellett azt
koczkáztatja, hogy neje azt, mit öntől meg nem tudott, egész
tisztességgel tőle tudja meg, még pedig az ő világításában. A herczeg
aligha azt fogja neki mondani, hogy azért vetette magát utána, mert
_kedvesévé_ akarta tenni; de igenis enyelegve, vagy komolyan meg fogja
vele értetni, hogy szerelmes volt beléje – a híre után. Nem lesz elég
udvariatlan, elhitetni vele, hogy személyesen megismervén őt, kevésbbé
szépnek és bájosnak találja, mint a milyennek gondolta. S bizonyára nem
fogja titkolni előtte, hogy esetleg _herczegnővé_ tette volna – sőt
tartok tőle, egész bizonyosnak fogja utólag mondani azt, a mi annak
idején halvány lehetőség volt. Nem mondom, hogy ez elég, egy nőt, a ki
önt oly bensőleg szereti, magából kiforgatni. De nyugtalanitani és
zavarni fogja őt, hogy ön sohasem szólt neki a dologról és el fog
gondolkozni azon, hogy ön volt az, ki atyját rávette, hogy Capriból
elköltözködjék. S ha végül ön jókor állna is a résre, hogy háza küszöbét
férfiasan megvédje a herczeg ellen, mi következhetik? Egy hüvös reggeli
óra a Prater tisztásain, a midőn ön pisztolyát azon jóltevő mellének
szegezi, kit halálos ellenségévé tett.
– Eh, – mondá Tessen kissé idegesen, – olyan tragikus vége csak nem
lesz.
– De lehet, – viszonzá nyugodtan a herczegnő, – s a kimenetel nem lehet
más, mint végzetes. A megsebesült vagy a megölt vetélytárs
veszedelmesebb, mint az éptagú udvarló.
– És hát mit tenne herczegséged az én helyemben? – kérdé Partos.
A herczegnő lassan és meggondoltan felelt:
– Két útja van. Az egyik az, a melyet én követnék, de melyet önnek hiába
tanácsolnék. _Elmondanék mindent_ mindkettőjüknek, úgy nőmnek, mint a
herczegnek s aztán hozzátenném: – Monsieur et Madame, faites votre jeu.
Ismeritek egymást. Jogtalanul közétek állottam, íme szabad az út. Ha
szeretitek egymást, akkor hivatlan prókátor voltam s illik, hogy
eltünjem. Ha nem szeretitek egymást, akkor helyesen tettem, s nem én
vagyok az, a kinek el kell tünnie. – Szivbeli ügyekben nincs más
parancs, mint a természeté. Elvek, törvények csak zavarni és kötni
tudnak, megoldani és helyrehozni nem. Ha így jár el, két hét alatt tudni
fogja, hányadán van; s ha jól ismeri feleségét, már most is előre
tudhatja, hogy az ön javára dől el a kisérlet. De ön nem fogja ezt az
útat választani, mert ön az elvek és a tisztesség embere. Szóljunk hát a
másik útról. Ön hazudni nem akar, de az igazat sem mondhatja meg. Tehát
iparkodnia kell oly helyzetet teremteni, melyben lehető kevés
kérdezősködésnek van kitéve s nem kényszerül hazudni, sőt feleségét is
hazugságra tanítani. A herczeg tudhatja, hogy ön nős; de azért nem kell
nejével találkoznia. _Nejét el kell tüntetni._
– Eltüntetni?
– Még pedig azonnal, még ma. A legegyszerűbb dolog a világon. – Csak
bemutat nejének? – mondja a herczeg. – Kétségbe vagyok esve, – feleli
ön, – nőm a napokban elutazott… Gyengélkedik… vérszegény… az orvosok
déli levegőt rendeltek, stb. A herczegnek semmi gyanúja, mert hisz’
megérkezése előtt utazott el ő nagysága. A legrosszabb esetben odavetve
kérdezi, hogy hol van a tanárné? Ön ép oly hangon azt feleli, hogy
cousinejével a Rivierára ment és orvosi tanács folytán a szükséghez
képest vándorol az egyik helyről a másikra. Ezzel vége. Különösen a
_cousine_ meg fogja ölni a gyanúnak minden lehetőségét is, mert hisz
Spadaro Carmelának nincs cousineje.
Tessen ezt a javaslatot egészen okosnak találta.
Partos szíve is könnyebbültnek látszott.
– Csakhogy honnan veszem azt a cousinet? – kérdé habozva. – Carmelának
csakugyan nincs, és nem ismer egy nőt sem Bécsben – a minek különben
magam vagyok az oka.
– Megmutatom önnek, hogy mi az igazi barátság, – felelé a herczegnő,
inkább gúnyos, mint jóakaró mosolylyal. – Kész vagyok, önnek nemcsak
tanácscsal, hanem tettel is kezére járni. _Én_ leszek a cousine. Nem
csekély áldozat, mert égek a vágytól, e herczeggel megismerkedni. De
lemondok e kivánságról – legalább egyelőre – hogy önnek kezére járjak.
Ha rám bizza nejét (tudja, hogy jól férünk meg egymással), akkor holnap
virradóra _Abbaziában_ lehetünk, még pedig oly név alatt, melyet én
fogok választani s melyet önön kívül senkinek sem kell tudnia, még a
bárónak sem. Szeretném látni, hogy ily körülmények közt hogy jöhetne
Erik herczeg a mi nyomunkra?
Tessen, mint egy claqueur, úgy tapsolt a pompás tervnek, mely egyszerre
megszabadítá az önvádtól, hogy ő hozta a bajt a festő házába. Kevesebb
lelkesedéssel, de igaz hálaadatossággal fogadta Partos a herczegnő
ajánlatát. Tudta, mily élénk a herczegnő titokszerű részvéte a herczeg
iránt és egész nagyságában becsülte az áldozatot. Egy kicsit meghökkent
ugyan az ellenmondáson, melyben a herczegnő szolgálatkészsége a herczeg
nézetei iránt tanusított rokonszenvével állott. De másrészt tudta, hogy
ez asszonynak a végletekre hajló jellemében a könnyelműség összefér a
legeszményibb önmegtagadással s azonfelül a herczegnő áldozatkészségét
arra magyarázta, hogy nyilván maga szereti a herczeget s így érdekében
áll őt a Carmela nyomáról elvonni. E fölfogásban annyi megnyugvást
talált, hogy örömest megállapodott benne. Biztosabbnak érzi magát az
ember, midőn felebarátja önzésére, mint ha nagylelküségre számit.
A herczegnő ajánlatának főelőnye a festő szemében az volt, hogy nejét
megkimélhette azon veszedelemnek még sejtelmétől is, melyet Partos a
herczegben megtestesítve látott. A hirtelen elutazást a herczegnőnek
teendő szivességre lehetett magyarázni. Sokszor panaszkodott volt
Carmelának e szellemdús asszony fölött, ki a nélkül, hogy rosszat tenne,
mintegy készakarva rossz hírbe keveri magát; sokszor beszélte el, hogy
kérte a herczegnőt, változtasson magaviseletén s szabaduljon a hozzá nem
való összeköttetésektől. Most úgy adhatta elő nejének az utazási tervet,
hogy arról van szó, hogy a herczegnő néhány hetet Abbaziában töltvén,
egy csapásra kirántsa magát tarthatatlan viszonyaiból, s hogy e czélra a
Carmela társaságát kéri, a ki iránt mindig nagy rokonszenvet mutatott.
Így minden mintegy magától látszott összeilleni, s Tessen azon
megnyugvással távozhatott, hogy a megoldás megvan és elfogadtatott. A
herczegnő kész volt Partossal azonnal Währingbe hajtatni, hogy a fiatal
asszonyt úti társul megkérje.
… Hét órakor elvitte a vonat a két szép asszonyt. Partos föllélegzett,
midőn a pályaudvarról visszament a városba. Felesége kívül volt a bécsi
levegőn; Oszkár most már nem félt a herczegtől, sőt sajátságos vágyat
érzett, a találkozást siettetni. Kocsiját a Sacherfogadóba utasítá és
kérdezősködött Portenstein herczeg után; nem volt otthon. Partos
névjegyét hagyta hátra, melyen a – «Partos Oszkár, akadémiai tanár» –
mellé onnan ezt a két szót jegyezte: – «quondam Küstner.» – Aztán
merengve ment vissza elhagyott otthonába.

X. (Szereti-e az urát?)
Kettecskén utazni vasúton sajátságos dolog, mely annyiban hasonlít a
házasélethez (hisz mai nap ez is rendesen a coupéban kezdődik), hogy
sohasem folytatódik úgy, a hogy kezdődött. Ha meghitt ismerősök
találkoznak a robogó boudoirban, akkor menten oly erővel ered meg a
közlékenység áradatja, hogy azt hinné az ember, sohasem fog megapadni,
hanem észrevétlen, mintegy játszva fogja az utazókat a megérkezés
kikötőjébe ringatni. De lassanként mégis sekély pontokra ér a
beszélgetés; a közlés «esése» csekélyebb lesz; a társalgás, mint az
elsekélyedő Tisza, több ízben oly helyre kanyarodik vissza, a hol már
megfordúlt, és nemsokára mindkét fél, midőn még látszólag élénk közöttük
az eszmecsere, titokban a könyv vagy az ujság felé kandikál, s
elgondolkozik, vajjon sértő volna-e most már valami olvasmányba
mélyedni? Még nem őröltek le két órát a naphosszat tartó útból, s már is
mindenik arcz egy holt lap betűin csüng, mindenik elme más-más
gondolatokkal foglalkozik – épen mint olyan házasságban, mely túlságos
áradozással kezdődött.
Ellenkezőleg járnak többnyire, a kik mint ismeretlenek szálltak az úti
kalitba, s kik eleintén a jól nevelt kulturlények rejtett
ellenségeskedésével méregetik egymást, hogy egy tekintettel
elhatározzák, vajjon az úti társ mely osztályhoz tartozik: a tolakodóan
udvarias vagy a dölyfösen tartózkodó osztályhoz? Állomás robban el
állomás után, s a két emberfia a coupé két szélső pontján némán dűl
vánkosára s minden telhetőt megtesz arra, hogy a másikat kitagadja a
világból. Végre a véletlen elárulja, hogy nem siketnémák. Egy málhadarab
gurul le a hálóból s mindketten sietnek fölszedni. A véletlen
mindnyájunk gazdája – a tőle való függés kollegákká tesz bennünket. A
málhadarab mindegyikünk fejére eshetett volna, az enyimre úgy, mint az
övére. Szintúgy a nap is, a mint a Semmering kanyarodóin majd jobbról,
majd balról süt be a kocsiba, mindkettőnket megizzaszt, s az alagutakban
betolakodó füst mindkettőnket fojtogat. A hőség vagy a füst az egyik
utasból egy szitkot vagy egy sóhajt csikar ki, mely a másik lelkén is
könnyit. Ez adja az első szót: – F… meleg van! – S szó szóra talál, s az
utolsó állomáson a két utazónak, ki talán tíz óra hosszat nem találta
meg a nyelvét, annyi a kérdeni és mondani valója, hogy sajnálnak
megérkezni… ép mint némely házasságban, mely lelkesedés nélkül
kezdődött.
A ki e megfigyelésben némi igazságot talál, az föl fogja tenni, hogy a
két hölgy, ki a Bécs-Mattuglie-Fiume-i szalon-kocsiban most ért a
Semmering hátára, még igen kedélyesen fog elmulatni; mert eddigelé, noha
meglehetősen jól ismerik egymást, Meidling óta csak igen ritkásan
beszélgettek egymással. Már a fiatalabbik, a mint a legközelebbi alagút
végén a döbörgés elgyengül, kis bőrvánkosát készül igazítani, hogy
elszundikáljon, midőn társa hirtelen elhatározással mellette terem,
megfogja kezét és e szókat intézi hozzá:
– Mondja, gyermekem, – _szereti az urát?_
A kérdés eléggé sajátságos volt arra, hogy a bájos kis asszonykát egy
pillanatra kihozza sodrából, még ha jobban lett is volna rá előkészítve.
De a kérdés oly csodálatosan vágott össze a tárgygyal, a melyre a
szépséges nő eszméi már vagy két órája szakadatlanul voltak irányozva,
hogy hatása e pillanatban villámszerű és kábító volt. Partosné oly
szótalan ámulattal nézett utitársára, mintha valaki, a kivel ép most
álmodott, egyszerre kézzelfoghatólag termett volna előtte. Úgy látszott,
várta, hogy a kérdés ismétlődjék. E szünet közben vessünk egy tekintetet
a kedves nőre.
Spadaro Carmela nem remeke – klasszikus értelemben – azon ódon talajnak,
a melyen bölcsője ringott; de annyival bájosabb emberi lény, mert
távolról sem hasonlit istennőhöz. Szépségét a természet úgyszólván elmés
ötletekből alkotta szeszélyes összhanggá, mintha a teremtő erő rajta be
akarta volna bizonyítani, hogy a legnagyobb genie, a természet, mindenre
képes, még a szabály ellenére is. Carmela selymes bőrének bronze-szerű
alapszíne van, mely a nyakán, ott, hol a hajzat apraja fodorodik,
majdnem feketére sötétül; de barnás orczáin dús és életteljes pirosság
játszadoz, mintha a délies arczulatból éjszaki egészség akarna
kicsattanni. Finom és rendes a fekete szemöld, hosszú és gazdag a még
feketébb pilla, gyengéd hullámokban simul a sötét selyemhaj, mely oldalt
világitva, aranyos barnaságban csillog. De mindez csak alapszín, mely a
fényesítő főszint várja – egy oly zene alharmoniája, melyet csak a
melodia ébreszt igazi életre. E főszint, e vezérhangot a világos azurkék
szempár adja meg, melyen át Carmela lelke oly békésen s mégis valami
ámuló csodálkozással tekint világgá. Mikor alszik vagy szemeit behunyja,
akkor vonzó, kedves arczot látunk, melyben az orr parányi félrehajlása
és a telt ajaknak érzéki szélessége nem marad észrevétlen; de ha ez a
két szem végtelen kéke tárva áll, akkor mindenek előtt őket látod, s
minden egyéb csak az ő gazdag, meghatóan gyermekes fényükben tünik fel.
E szempár nevetségesen nagy és nevetségesen világos; nézése oly őszinte
és egyenes, e mellett oly kérdő és kiváncsi, a milyen csak a gyermeké
lehet. Nem csoda, ha az egész asszonyra a gyermekség bélyegét nyomja.
Pedig e nő termete egyáltalán nem gyermekded: ez alakon duzzadó élet és
teljesség uralkodik – «alkotmányos» módon, mert e ruganyos erőt
természetes arányosság és jól választott, elegáns egyszerű ruházat
mérsékli. A Vénus-alkat féktelen vágyat kelthetne, de a kedves, nagy
szemek óriási ártatlansága minden bűnös gondolatot elcsitít és
lefegyverez. Lehetetlen volt őt látni és nem szeretni; de hogy vágyra is
gyúljon az ember, vagy nem volt szabad a szemébe nézni, vagy el kelle
altatni e hűséges őröket. Igazán, szivtelen kéjencz lehetett, kiben első
tekintetre hevesebb kivánságokat kelthetett e verőfényes arczulat, mint
hogy a tiszta homlokot gyöngéden simogatva, csak nézze, nézze…
Pedig a lélek, mely ez arczban tükröződött, igen távol állt a puszta
gyermekdedségtől: abban egy kis manó egy angyallal ölelkezett: a
pajzánság az ábrándossággal. Mi mindkettőt féken tartotta, az Carmela
házassága volt egy komoly és jelentékeny férfiúval, kiben Carmela
nemcsak férjét és urát, hanem jóltevőjét és gyámolítóját is látta.
Ilyennek ismerte őt atyja szavaiból, a nélkül, hogy sejtette volna a