Carmela - 12

keseredve a sors keserű iróniáján, mely azt hozta magával, hogy esküvőm
napján nem volt egyelőre forróbb óhajtásom, mint az, hogy légyottom
legyen Orsay Fifine-nel, a komédiás nővel.
– Bizony szép boszú! – mondá Olivér őszinte bámulattal. – Rettenetes
leány! Nagyszerű leány!
Gaston folytatá:
– Végre találtam módot. Behívattam Madeleinet és azt mondtam neki, hogy
mégis megfontolandó dolognak tartom, oly cselédet venni föl házunkba, a
kit egyikünk sem ismer; hogy szükségesnek látom, a szobaleányt és
papirosait valamivel jobban megtekinteni; küldje hozzám az új komornát
bizonyítványaival együtt, még ebéd előtt. Madeleine kissé furcsán
nézett; de tiz percz mulva magunkra voltunk Fifine-nel.
– Roppantul érdekel a dolog. Hát mit mondott?
– Lehető rövidre fogom. Kérdésemre, hogy mért jött ide, kereken
kimondta, hogy azért jött, hogy engem megbüntessen s hogy ugyanazért itt
is fog maradni. Hogy irásban adtam ki neki az utat, nem adva neki jó
szót, nem nyujtva alkalmat utolsó találkozásra, magyarázatra, egy
bucsúkönyre, egy könyörületes végölelésre, az gyávaság volt. Hogy
leveleire nem feleltem, hogy azokat végül el sem fogadtam, hogy ajtómat
elzártam előle, az alávalóság volt. Hiszen tudta, hogy meg fogok
házasodni; erre el volt készülve régen, nem is hitte, hogy őt fogom
elvenni, nem is próbált rávenni ilyenre. De azt várta s várhatta, hogy
_szeretni_ őt fogom, nem pedig feleségemet. Mások is így tesznek – nekem
pedig, úgy mond, kötelességem volt így tenni. Mert – – itt jött a boldog
vége: mert ő, Fifine, szeret engem – mindig is szeretett. Hogy
kétkedem-e ebben? Hogy lehetek-e elég nyomorúlt, ezt kétségbevonni? És
most özönlött a szó ajkairól, mint a láva. – Szerettelek, Gaston. Nem
tehettem róla. Kénytelen voltam vele, mert te rákényszerítettél. Mért
voltál oly jó irántam? Mért bántál velem olyan tisztességesen, nem mint
egy maitresse-szel, hanem mint egy szerető leánynyal? Ha úgy akartál
velem végezni, mint fizetett kedveseddel, akkor nem volt szabad így
_kezdeni_. Nem volt szabad bennem fölkelteni és táplálni a hitet, hogy a
magamformát is lehet becsülni és szeretni. Te fölemeltél és
fölmagasztaltál önnön szemeimben; ezért szerettelek, gyöngéden,
bensőleg, szenvedélyesen, mint életemet, mert hisz te benned egy új
életet éltem. Nem vetted észre? Mire vélted hát, hogy gazdag ajándékot,
lovat, fogatot, házat nem fogadtam el tőled, még kiséretedet sem – hogy
eltitkoljalak a világ előtt, holott a szép Gaston gróf szerelmével
dicsekedhettem volna? Szerettelek – és bizton reméltem, hogy méltóvá
teszem magam szerelmedre. És e reménybe, e boldogságba belevágsz egy
száraz obsittal, egy brutális szakítással, melyből semmit sem lehet
kiolvasni, mint azt a négy betűt, hogy _kell!_ Ez nem tőrdöfés volt,
hanem arczúlütés; ez több volt, mint a mit elviselhettem. Megfogadtam,
hogy nem fogom elviselni és állok is fogadásomnak. Én nem akartam
tágítani egy kis baba elől, a ki nem tett, nem szenvedett érted semmit,
a kinek semmi érdeme, nevén és vagyonán kívül… Ha pedig kell tágítanom,
nem teszem küzdelem nélkül, hanem megpróbálom vele birkózni – szemtől
szembe. Láss bennünket együtt, egymás mellett – én pedig látni akarom,
hogy melyikünk tud téged jobban szeretni, ő-e vagy én – s hogy
melyikünket tudsz igazabban szeretni, engem-e vagy őt? Nászod éjjelén
tudj engem hajlékodban, s aztán legyen bátorságod, nődnek esküdni azt a
szerelmet, a mely az én jogos tulajdonom. Akarom, hogy virradóra
találkozzál velem és estére ki ne térhess előlem és örökké veled legyek
és kisértsek előtted mindaddig, míg… igen, míg tudni fogom, a mit tudni
akarok.
– De az égre, – vágtam közbe, – mit akarsz… mit akar tudni? Megmondok
mindent azonnal, a mit tudni akar, csak hagyja el aztán ezt a házat! –
Hogy mit akarok tudni? – felelé lángoló szemekkel. – Azt akarom tudni,
hogy melyikünket szereti? Győzzön meg róla, hogy feleségét szereti; ezt
úgy fogja bebizonyítani, ha engem erőszakkal hurczoltat el innen, mert
önként nem megyek. Vagy győzz meg arról, hogy engemet szeretsz: akkor
önként megyek el innen. De ne gondold, hogy szónak, eskünek higyjek; be
kell _bizonyítanod_, hogy engem szeretsz, hogy jobban szeretsz, mint őt,
s a bizonyítékot abban fogom látni, hogy visszatérsz hozzám, még mielőtt
az övé lész. Egy órát követelek szerelmedből, aztán – el fogok innen
tűnni és várni fogok arra a napra, a mikor egészen visszatérsz hozzám.
Most válaszsz!…
– Átkozottul kényes egy választás, – veté közbe Olivér. – Hanem azért ha
neked vagyok, a kettő közül valamelyiket okvetetlenül megtettem volna,
hogy szabaduljak tőle.
Gaston szomorúan rázta fejét. – Bámulom elhatározottságodat. Én egyikre
sem tudtam magamat elhatározni. E nő szenvedélyessége, vagy ha úgy
akarod, szemtelensége, egészen elkábított, kővé meresztett. De az iránt
tisztában voltam, hogy erővel el nem távolíthatom, mert zajt ütne s a
maire előtt kisülne, hogy ki; sőt a más okmányainak használata miatt
bűnvádi eljárás alá is kerülne. Másrészt azt is világosan éreztem, hogy
e nővel nem szerelmeskedhetem, még színre sem, – két lépésnyire nőmtől,
nászom éjjelén. Könyörgésre fogtam tehát a dolgot. Szívéhez, jobb
ösztöneihez akartam szólni. Fölhánytam, hogy a miért boszút akar rajtam
állani, a miért ily nevetséges és egyszersmind veszedelmes helyzetbe
hoz, az nem hibám és vétkem, hanem érdemem. Ha rosszul bántam volna
vele, ha úgy tekintettem volna mint a szinpadi félvilág egyik csillagát,
akkor a szakítást természetesnek találná és belenyugodnék. Hát igazságos
dolog, kérdém, boszút állani rajtam, mert tisztességesen viseltem
magamat iránta? Szabad azért tönkretennie nemcsak az én boldogságomat,
hanem kis feleségemét is, a ki pedig oly teljesen ártatlan a dologban? –
De minden könyörgésem hasztalan volt. – Dobass ki, – mondá – vagy zárj
szívedre. Ezzel az eltökéléssel jöttem ide s e mellett állok. Nem birsz
kidobatni úgy-e? Nos, hát maradok. Látni akarom, hogy szeretitek-e
egymást, ti tisztességes népek, és hogy mikép szeretitek egymást? Látni
akarom, hogy jobb-e, szebb-e, igazabb-e ez a törvényes szerelem a
mienknél? Hátha tanulok valamit? De egy dolog iránt meg lehetsz
nyugodva. Ha azt látom, hogy igazán szeretitek egymást, akkor nem lesz
semmi baj – legalább nektek nem. De én látni akarok és e szerint akarok
itélni. Boszúm egyik felét, azt, hogy kezemben vagy, már most is
élvezem. A többit majd meghozza az idő… Nos, gróf úr, rendben találja
papirjaimat? Természetesen, hisz szobalányom bizonyítványai. Rendben?
Jó! Hát jó ’szakát kivánok a gróf úrnak. – S ezzel ott hagyott. – Mit
mondasz ehhez, Olivér?
– Azt mondom, szegény Gaston, hogy ha ezen négy nap alatt meg nem
őszültél, igen sokáig fogod megtartani szép gesztenyeszín fürteidet.
Négy napot tölteni ebben a rémes helyzetben, ezzel a Damoklesnővel fejed
fölött… Kell valamit találnunk.
– Persze, hogy kell… Különösen, mert…
– Nos, mert…? Miért akadsz meg?
– Mert… még nem mondtam el mindent s mert az, a mit még mondanom kell,
egyszerűen kimondhatatlan… Olyan borzasztóan nevetséges, hogy az ember
belebolondulhatna, ha jókor főbe nem lövi magát.
– No, no! A megőrülést bajos golyóval megelőzni, mert az tölti meg a
pisztolyt. Ha nevetséges a helyzeted, akkor nevetni kell rajta; ha
komoly, akkor segíteni kell. Hát csak ki vele, fiam: ez is olyan lesz,
mint a foghuzás. A kinek fáj, az tragikusan veszi, a másiknak kómikus,
mert tudja, hogy nem tarthat sokáig. Nos hát, miből áll az a
kimondhatatlan?
Gaston kínosan köszörülte a torkát, aztán elszántan mondá:
– Fifine magamra hagyván, nőmhöz mentem. Megebédeltünk – ebéd után a
daemonszerű szobalány levetkeztette nőmet, úgy látszik, igen nagy
körülményességgel, mert másfél óráig tartott ez a műtét. Végre magunkra
voltunk Genevièvevel. Gyermekded szerelme, boldog odaadása már már
elfelejtetik velem borzasztó helyzetemet, el az egész világot. Karjaim
közt tartom nőmet, ölelem, csókolom s a rózsaszínű függőlámpán kívül
nincs tanúja boldogságomnak, midőn Geneviève még egyszer kibúvik
karjaimból és halkan kérdi, hogy hát igazán ő-e az első, a kit «így»
ölelgetek? Egy forró «igen»-nel túl vélek esni a dolgon és újra szívemre
akarom őt zárni; ekkor Geneviève egy boldog mosolygással elém tart egy
kis keresztet, melyet nyakán szokott viselni és édesen súgja: Hát
esküdjél meg! El akarom tőle kapni a keresztet; figyelmeztetem, hogy
nemcsak gyermekes dolog, hanem egy kicsit szentségtörő is, ilyent
kivánni tőlem. Ő csodálkozva, ámulattal néz rám. Hiszen, úgy mond, ez
rendes, elfogadott dolog. Minden tisztességes nő ezt az esküt kivánja
urától, mielőtt – egészen urának tekintené. E nélkül nem is illik –
urának tekinteni. Csak formalitás, mert hisz meg van győződve, hogy eskü
nélkül is igazat mondok, de ennek a formának eleget kell tenni; ez
becsület kérdése a nőre nézve. Ezt én talán nem tudom, de ő tudja. Hát
esküdjem meg. – Én még mindig azt hiszem, hogy tréfál; kérdezem, hogy
kitől hallotta: ő azt mondja: «Olyantól, a ki tudja. Esküdjél!» és
megint elibém tartja a keresztet. Én elvesztem a türelmemet és azt
mondom, hogy ha szeretne, az ilyen eszébe sem jutna. Ő sírni kezd – és
az éj el van rontva. Két óra kellett, míg türelmes rábeszéléssel
lecsendesítettem zokogását s mikor végre fáradtan elszendereg, még jól
esik szobámba vonulhatni és elgondolkozni helyzetemen. Álom nem jött
szememre. Már kora reggel kijövök az ebédlőbe s ott találom Fifinet,
azaz Suzettet a legegyszerűbb szobalányi öltözetben, reggelire terítve.
A mint pedig elmegyek mellette, oda súgja: «Hát megesküdött?» – Érted,
Olivér? _Ő_ –
– Ő!
– Igen is, ő tette fejébe a szegény Genevièvenek ezt a bogarat! Ő
hitette el vele, hogy ez az eskü okvetetlenül szükséges, általános
szokás és hogy tisztességes nő, a ki megbecsüli magát, nem szokta azt
elengedni.
– Sátáni gondolat!… Nos, azóta?
– Azóta… Ne kérdezd. Nap nap után kél és nyugszik, egyformán, csak
fokozott kínok közt. Három napot elviseltem. A negyediken elküldtem azt
a táviratot, innen az állomásról. Tanácsolj, segélj, tégy valamit. Vidd
el azt a nőt a kastélyból, élve vagy halva – csak úgy, hogy feleségemnek
fel ne tünjék. Keress, találj – rendelj, intézkedj tetszésed szerint; de
hamar segíts, mert különben szerencsétlenség történik.
– Saperlipopette! mondá Olivér tünődve, – persze, hogy el kell tenni őt
láb alól – de hogyan?… A kastélyban nem tud senki rólam. Az igen okos
elővigyázat volt. Ezt a Fifinet csak lesből lehet megfogni. Hátha valami
ürügyet találnál, hogy leküldjék a parkba, úgy alkonytájban?… A faluból
két erős suhanczot kerítenék s aztán…
– Az istenért, Olivér, – kiáltá kétségbeesetten Gaston, – ha _te_ is
csak ennyit tudsz kifőzni, mi legyen belőlem? Lármát ütne, ellentállana
és legjobb esetben későbbre tartogatná boszuját. Hiszen ha haragban megy
el innen, akkor ezer módja lesz, hogy feleségemnek mint volt kedvesem
mutassa be magát!
– Az ördögbe is! Roppant kényes feleséged van. Hát arra kell dolgozni,
hogy önként menjen el Fifine? Az roppant bajos lesz!
– Pedig nemcsak önként kell mennie, – tevé hozzá Gaston, – hanem
békülten is.
– Sapristi. Nehéz megoldás. Ennyi erővel egy jó vígjátékot is lehetne
kigondolni. Én csak egy utat látok.
– Nos?
– Add meg neki az utolsó légyottot. Hagyd meg neki azt az elégtételt,
melyre, úgy látszik, roppant sokat tart: hogy _egyszer_ diadalmaskodjék
a feleségeden, akkor aztán békéd lesz. – Mit rázod a fejedet? Olyan nagy
áldozat lenne az? Fifine talán nem is olyan szép, a milyennek a
szinpadról látszik?
– Dehogy nem! Még sokkal szebb. De én szeretem nőmet és nem akarom
megcsalni. A multra nézve hamis esküt nem teszek. De a jövőre nézve
letehetem az esküt.
Olivér nagy izgatottan sarkalta képzelő és gondolkozó erejét. Látszott,
hogy minden áron meg akarja találni az utat e tömkelegből. Egyszerre
fejéhez kapott. – Hátha! Hátha! Ez nagyszerű lenne!
Gaston kezdett reménykedni. – Találtál valamit? – kérdezé nagy
feszültséggel.
– Még nem tudom, hogy lehet-e. De ha van lehetőség, csak ezen az úton
van. Mondd csak: te, látom, irtózol a hazugságtól; de úgy reménylem,
csak nőddel szemben. Hanem Fifinetől tán nem sajnálnál egy kis ártatlan
cselt?
– Egy gyilkosságot sem.
– Akkor, édes Gaston, talán van mód a menekülésre. Ne ujjongj. Merész
játék, különösen részemről, mert… no, nem akarok dicsekedni, hogy nagy
áldozatot hozok, csak előre figyelmeztetlek, hogy meg ne itélj, mert
barátságból teszem és könyörületességből. Hanem ni, már hét az óra.
Otthon kell lenned, mielőtt házadnépe ébren lesz, hogy senki ne
gyanakodjék. Egy darabig elkisérlek, – az alatt megbeszélhetjük a
többit.
*
Gaston szerencsésen bejutott a kastélyba, a nélkül, hogy valaki
észrevette volna. Gyorsan belebújt reggeli pongyolájába és papucsban oda
lopózott neje szobája elé. Ott várta, nem a feleségét, hanem Fifinet, ki
ilyenkor szokta megkezdeni szolgálatját a grófné mellett.
Csakhamar el is jött. Fürkésző pillantást vetett Gastonra, midőn a
grófné ajtajában találta őt. Lehetett valami a gróf arczában, a mi
önkéntelenül elárulta, hogy valami változás állott be, mert az álkomorna
gúnyosan kérdezé: – Hát mégis – megesküdött a gróf?
– Nem, Fifine, – felelé Gaston. – Nem tettem és nem is fogok. Elérted, a
mit akartál.
– Ugyan mit?
– Bebizonyítottad, hogy nőm nem tud szeretni. Hideg és szívtelen.
– Az nem igaz! Hazudsz! A nőd angyal, s te nem vagy érdemes szerelmére.
– Az is meglehet, – felelé Gaston keserűséggel. – Annyi bizonyos, hogy
én nagyon szerettem őt, mikor elvettem. Nem is a vagyonáért vettem el,
sem azért, mert rád úntam, hanem egyszerűen azért, mivel beleszerettem.
Jobban mondva, azért, mert meghatott az ő szerelme. De most belátom,
hogy az a mód, a hogy ő szeretni tud, nem nekem való. Nem vagyok Jákob,
a ki ezer angyallal tudott megbirkózni. Én már ez egy angyallal sem
birok és teljesen belefáradtam – a birkózásba. Más csókok voltak azok,
Fifine, melyeket _mi_ cseréltünk.
– Hallgass, te hálátlan!
– Hallgatok, mert e helyt nem tanácsos sokat beszélgetnünk. Minden
perczben nyakunkra jöhet valaki. Hanem ma éjjel – a parkra nyíló
pavillonban többet mondhatnék. A te szobádtól csak egy folyosó választja
el. Én a park felől jöhetnék, mert van hozzá kulcsom. Lásd, jól esnék,
ha kipanaszkodhatnám magamat. Mondd, hogy ott léssz – éjfélkor! Csönget
a feleségem. Mondd hamar: ott léssz-e?
Fifine félig gúnyosan, félig sajnálkozva nézett rá.
– Szegény fiú! – mondá. – És szegény grófnő. De megfogadtam és nem
hátrálok.
– Hát eljössz? – suttogá Gaston sürgető hangon. – Kérlek, Fifine –
térden állva, ha akarod, – eljössz-e?
– El! – mondá Fifine elszántan és benyitott a grófnéhoz.
Gaston könnyebbülten lélekzett. Csak ma segíts, pokol! Holnap megtérek a
mennyországhoz.
*
A kastély nagy órája elütötte a tizenkettőt. A kerti épületszárny
földszinti termében ott várakozott Fifine, kaczérul elterülve a nagy
virágos cretonne-divánra. Lába felől egy kis zsámolyféle szék állott,
egészen arra való, hogy egy bűnbánónak térdeplőül szolgáljon. A
szinésznő nem állhatott ellen jelenetező ösztönének; külsőleg is úgy
rendezte a hely színét, a hogy képzeletének legjobban megfelelt. A
szomszéd növényházból minden mozdítható plántát és bokrocskát a pamlag
köré állított; maga egy csábító, Suzette komornához nem igen illő
pongyolába volt öltözve, mely azonban igen szépen illett Fifinehez.
Kedvencz parfumjével sem fukarkodott s hogy szépségével maga is
elteljen, a salonbeli girandolet is elhozta volt, melynek nyolcz
rózsaszín gyertyája kéjesen és bizalmasan világította meg az erkélyt.
Már több percz mult el az utolsó óraütés után s Fifine már is
gyanakodott, hogy tőrbe csalták, mikor a kert felőli ajtó megnyilt és
Gaston lábújjhegyen beosont. – Az égre, – suttogá, – el kell oltani a
gyertyákat! Éjféltájban a falu őre a parkban teszi meg körútját. Ha
világosságot lát a pavillonban, kitelik tőle, hogy a kastély népét
fölveri. Remélem, hogy elkésett – de biztonság okáért még kinézek, hogy
még nincs-e itt?
Ezzel eloltotta a gyertyákat és kiosont a parkba, a kerti lak ajtaját
félig nyitva hagyván.
Fifine egy darabig ott ült a sötétben. Már azt kezdte hinni, hogy Gaston
magára hagyja. De nem. Ott jött megint és óvatosan betette maga után az
ajtót.
A szoba oly sötét volt, hogy csak tapogatózva találkozhattak. Fifine
elhagyta egy perczre a pamlagot és elébe ment, nehogy a férfi a diván
felé közeledvén, fölborítsa a virágos edényeket. Megfogta a kezét, és
úgy találta, hogy egészen hideg az izgalomtól.
– Nem volt senki a parkban? – kérdé a szinésznő.
– Nem. Minden csöndes; bizton vagyunk.
Fifine odavezette a pamlaghoz és a zsámolyra térdeltette. – Ne szólj! –
mondá, nyaka köré fonván karját, – és hallgass meg. Kényszerítettelek
erre a találkozásra. Ez bosszúállás volt. De nem akarom, hogy bosszúból
csókolj meg. Nemcsak gyűlöletemet akartam megmutatni, hanem szerelmemet
is. Valld be, hogy hallatlan szerelem kell ahhoz, a mit én tettem. Lásd,
kedves, most itt vagy lábaimnál, karomban tartom fejedet, enyém vagy; de
én nem akarok tőled semmit, a míg azt hiszem, hogy nem szeretsz. Mondd,
csak egy szóval, hogy szeretsz. Mondd, hogy hiszesz szerelmemben.
E közben egyik kezével szivéhez nyomta a férfi fejét, a másikkal
gyengéden simogatta gazdag hajzatát. – Ugy-e bár, hiszed, hogy igazán
szeretlek.
– Nem, – suttogá amaz.
– Mit? Kétkedel! Hát úgy szerettelek-e én, mint az a másik? Gyanakodtam
én, kértem én esküt, szabtam én föltételt? Nem voltam a tied testestül,
lelkestül? Nem vagyok-e most is, noha nem hallok tőled egyebet egy
szívtelen «nem»-nél? Nem szólok-e hozzád mint kérő, noha annyit vétettél
ellenem? És nem hiszed, hogy szeretlek! Gaston! Érezd csókomat és aztán
tagadd, hogy szeretlek!
S a szenvedélyes nő őrült csókokkal halmozta el a két keze közé fogott
arczot. Homlokát, szemeit csókolgatta és végül durczásan kitérő ajkait.
De ezzel aztán véget ért az ellenállás, melyet a férfi magára
erőszakolt; a szájára nyomott csókot visszaadta, nem oly forrón és
hevesen, mint a hogy kapta, de hosszan, édesen, majdnem végtelenül, úgy
hogy Fifine elkábultan csüggött rajta, s boldogan sóhajtva, suttogá:
Szeretsz! Jobban, mint valaha!
E szavakra a másik hirtelen kibontakozott öleléséből, felugrott és
öklével nagyot ütve az asztalra, fölkiáltott: – Vigyen el az ördög! Nem
bírom! Szegény teremtés!
E hang nem volt Gastoné. Fifine felsikoltott. – Ki az?
Az idegen ember e közben gyujtót dörzsölt az asztalhoz és meggyujtotta a
girandole gyertyáit.
Fifine rémülten nézte az ismeretlent, arczára csapta kezeit: – Dupla
árulás! Gyalázat! Gyalázat! – kiáltá, aztán a pamlagra vetve magát,
keservesen zokogott.
– Hála Istennek, sír, – mondá Olivér magában. – Most már lehet vele
beszélni.
Ezzel odaült elébe és csöndesen várta, hogy a csalódott nő kitombolja
fájdalmát.
*
Fifine sírt, sírt, mintha soha sem akarna a sírásból kifogyni, – mintha
elfelejtette volna, hogy fájdalmának és szégyenének tanuja is van. Végre
belefáradt a zokogásba és próbálta letörülni könnyeit. Ekkor Olivér
csendesen megfogta kezét, megsimogatta forró homlokát és őszinte
megindulással mondá: «Szegény gyermek!» Fifine fel akart szökni
helyéről, de nem volt hozzá ereje.
– Ki ön? – kérdé kimerülten.
– Cuny Olivér vagyok; gézengúz, mint Gaston barátom. De még sem akkora,
mint ő; mert engem, fájdalom, még sohasem szerettek ennyire.
Fifine fölegyenesedett és ránézett. Ez ember részvétében valami sértő
volt a szinésznőre nézve; mégis jól esett neki őszinte, meleg hangja.
Fifine félrenézett, megtörülte kisírt szemeit, azután ujra oda tekintett
Olivérre, hogy kitalálja igazi gondolatját. Nem lehetett észre nem
vennie, hogy szép ember ül vele szemben, nem oly fiatal mint Gaston, nem
oly üde, de finomabb vonású, szellemesebb kifejezésű: oly arcz, melyen
komoly gondolkozás, változatos élet, gúny és mélaság mély és érdekes
nyomokat hagytak. A mi pedig különösen vonzóvá tette, az kék szemeinek
őszinte, egyenes nézése volt.
– Hallgasson meg, gyermekem, – mondá Olivér. – Fülemben cseng még egy
szó, melyet fájdalmában ejtett és mely nekem is fájt. _Árulást_
emlegetett. Jogos a vád, de inkább engem illet, mint Gastont. Mert ő,
szegény, az önvédelem kínos helyzetében volt, én nem; aztán e cselnek
gondolata nem tőle eredt, hanem éntőlem; rá kellett erőszakolnom. A
dolog most úgy áll, hogy Gaston mindenesetre meg van mentve; mert ha
most lárma keletkezik és önt együtt találják én velem, akkor a grófnővel
senki sem fogja többé elhitetni, hogy Gaston az _ön_ kedvese. De
megvallom, hogy még többre is el voltam határozva, ha valami bolond
becsületesség – de erről jobb nem szólani. Elég az hozzá, hogy engem nem
kényszerített semmi, legfeljebb az a kis barátság, a melyet Gaston iránt
érezek. De mi a barátság a szerelemhez képest? Annyi, mint a szivar a
máglyához hasonlítva. Ad vocem, szivar. Megengedi, hogy rágyujtsak? Nem
tiszteletlenségből, hanem kénytelenségből mondom; nem tudok szabatosan
gondolkozni, ha nem szivarozom.
Fifine némán bólintott és Olivér rágyujtott. Aztán folytatá, nem
közömbösen, hanem növekedő melegséggel:
– Tehát, édes nagysád, én vagyok az áruló és a nyomorult, nem pedig
Gaston. S hozzá tehetem, szavamra, hogy én sem lettem volna azzá, ha önt
ismertem volna. Másnak képzeltem, egészen másnak. Csak a szinpadról
ismertem, kedves, ledér szerepeiből, melyekben a könnyelműséget oly
pompásan tudja kedvességével bearanyozni. Azt gondoltam tehát, hogy a mi
önt ide hozta, nem annyira szerelem, mint «toquade»; s hogy bizonyos
felhevülés perczében, e kerti lak homályában… a körtét is ananásznak
fogja venni, s hogy utólag – nos utólag úgy fogja találni, hogy ananász
híján a körte sem megvetendő.
Fifine elfordult; nem volt egészen világos, hogy haragjában-e, vagy hogy
egy mosolyt rejtsen el. Olivér komolyan folytatá:
– Azonban az ön szavai, hangja és érintése nagyon meghatottak. Főkép
pedig utolsó csókjának tüze, a mely… no, nem akarom részletezni e csók
édességét. Elég az hozzá, hogy épen ez az édesség, a mely más embert
arra vitt volna, hogy a nem szándékolt csalást is minden áron végletekig
vigye, én rám oly nagy hatással volt, hogy felköltötte
becsületérzésemet. Ismerje el, hogy ez tőlem szép volt. Szamár voltam,
de tisztességes ember. Oh, ne tiltakozzék! Nem is tudom, hogy melyiket
akarja tagadni: a szamarat, vagy a tisztességes embert? Csakugyan a
szamarat? Jó! Majd elválik. Ha sikerül, becsületes szóval elérnem azt, a
mit illetlen csellel kellett volna elérnem, akkor magam is azt fogom
mondani, hogy nem voltam szamár.
– Hát mit akar elérni? – kérdé a nő figyelmesen.
Olivér megfogta kezét és ezúttal meg is tartotta a magáéban.
– Azt, hogy megmentsem Gastont, de önt is. Nyerje vissza ő a nyugalmát,
ön pedig a maga becsülését. Lássa, ön okos nő, nem akarom üres bókokkal
ámítgatni. Megmondom őszintén, kisasszony, hogy nem tartom hős
természetnek, sem az erény, sem a bűn martyrjának. Erénye nincs; de van
szíve és jelleme. Nincs igénye asszonyok becsülésére és barátságára –
bocsánat, de az igazat akarom megmondani – nincs igénye _minden_ asszony
becsülésére és barátságára, de a férfiak joggal szerethetik és
becsülhetik önt – a maga módja szerint. Ismételve kérem, bocsásson meg.
Tudom, hogy kemény dolgokat mondok. De nem azért mondom, hogy lerántsam
önt, hanem hogy fölemeljem. Ön maga ellenkezőleg cselekedett.
Leszállott, lealázta magát, midőn magát a jelen helyzetbe tette. Ön,
asszonyom, úgy cselekedett, mint egy nő, a kinek nincsen veszteni
valója. Ezzel nagyon vétett önmaga ellen. Mert ön nem olyan jó ugyan,
mint Geneviève grófné, a kivel versenyre szállott, de sokkal jobb, mint
egy Cocotte.
– Uram! Ez sok! Ön insultál engem!
– Nem, asszonyom; ezt nem teszem. Mondja meg őszintén, Orsay kisasszony:
az, a mit ön tett, nem több-e könnyelműségnél és erkölcstelenségnél, nem
szívtelenség-e és gonoszság? Még pedig annyival nagyobb szívtelenség,
mert ellenségének jó szívére volt számítva! Mert ha Gaston nem volna az,
a ki, ha kevésbbé jó és tisztességes ember volna, akkor ön nem merte
volna azt tenni, a mit tett; akkor ön félt volna attól, hogy kidobatja
házából abban a perczben, a mint fölismeri. Ön az ő eljárását gyávának
és aljasnak találja; ő nagyobb joggal mondhatná annak az önét. Mert ő az
ön jóságában bízott; ön vétkezett az ő jó szíve rovására.
Fifine piruló arczczal hallgatta e beszédet. Haragudni akart, de nem
bírt. – Még végre azt is ki fogja sütni, – mondá izgatottan, – hogy nem
szeretem őt?
– Nem. Szerette őt, de csak – szerelemből. Úgy értem ezt, hogy ön a
szerelemhez ragaszkodott és csak ezért szerette őt. Elfelejti, hogy a
szerelem megmarad, ha Gaston eltünik is. Ön _fog_ ujra szeretni, igen
is, fog, bármennyire tagadja, – a hogy szeretett volna akkor, ha Gaston
meg talált volna halni. Igaz, hogy csak olyant fog szeretni, a ki
érdemes szerelmére, a ki nem pénzen veszi meg, mint az áruczikket s nem
teszi a kirakatba, hogy dicsekedjék vele. Önt ily módon nem lehet
megnyerni, mert ön igazán elragadó, szép és a maga nemében tiszteletre
méltó nő – oly nő, kit magam is szerethetnék, végtelenül…
– Ön igen kegyes.
– Nem vagyok kegyes, csak őszinte. Igen is, én tudnám önt szeretni,
jobban, mint Gaston, mert én nem arra születtem, hogy feleséget
szeressek. De Gaston nem olyan, mint én vagyok; ön pedig – ezt is meg
kell mondanom – nem olyan, mint Geneviève. Nagyra vagytok, ti világ
szépei, a fényes szereppel, melyet ellenállhatatlan csábos szerelmetek a
mi életünkben játszik. Nagy a hatalmatok, s megengedem, joggal
dicsekedtek vele, hogy ha ezrekre megy azok száma, kiket
szerencsétlenekké tesztek, mégis csak ti vagytok azok, kiknek szerelme
igazán boldogítni képes, mert nem lehet ráúnni. Jól van. De nem szabad
magatokat összehasonlítani, nem szabad egy rangra helyezkedni azokkal a
nőkkel, a kik nekünk kínok között megszülik gyermekeinket, s a kik még
nagyobb szenvedéssel, mert örökös lemondással, nevelik a jövőt. A
feleségekkel és anyákkal nem szabad szembe szállnotok; azok szentek és
kell, hogy azok legyenek. Nekünk, világfiaknak, megvan a mi külön
világunk; hagyjuk meg a családnak is a magáét. Le kell tenni arról a
mesterkélt lenézésről, arról a daczos irigységről, melylyel ti, Páris
uralkodói, az általatok megcsalt hitvesekre tekinteni szoktatok. Persze,
ti a természet jogait emlegetitek, a valódi érzést, mely a pap áldásaira
nem szorúl. De képzelje csak, jó Fifine, hogy önnek – a természet
jogánál fogva – egy kis lánya volna, mondjuk, a Gaston lánya, s hogy
önnek kellene ezt a lányt felnevelni. Milyen hitet és gondolkozást
akarna e leány lelkébe ültetni? A magáét-e vagy – amazokét? És mily
módon kivánná ezt a lányt, mikor idején lesz, a szerető férfiú keblére
tenni? Azon a módon-e, a hogy ön egyesült Gastonnal – vagy azon, a hogy
Gaston Genevièvet kapta? A holdvilágos Champs des Elysées valamely
fogadójában-e, a fülemilék csattogása mellett, vagy a sekrestye komoly
alkonyában orgonaszó mellett, a tisztes pap által, a ki kötelességére
figyelmezteti? Mit gondol?
– Igaza van, – mondá a színésznő tünődve, – Ön jól –
– Prédikál… úgy-e, azt gondolja? Bizony én is olyan pap vagyok, ki vizet
prédikál és bort iszik. Nem is a magam erkölcsét hirdetem, hanem egy oly
intézmény morálját, melyen a világ rendje nyugszik. Én nem élek ez
intézmény határain belűl. Nincsen családom, nem is lesz; apró örömeimet
és gyönyöreimet csak úgy keresgélem össze, mint a veréb az ő táplálékát
s e mellett tűrhetően érzem magamat. Önnek sem való, szép gyermekem, az
az úgynevezett örök szerelem, mely, négy szem között mondva, nem is
annyira szerelem, mint hűség… A házasság igazán nem a szerelem, hanem a
hűség intézménye. Adjuk meg mindenkinek a magáét. Miénk a szerelem,
legyen övék a hűség… Mit mond ehhez?
Fifine ránézett, és igazi szinész természettel visszatükrözte Olivér
szavainak elegyes hatását: szemeiben könyek voltak, ajkain egy pajkos
mosolygás. Nem szólt, csak oda nyujtotta neki másik kezét is. Olivér
mind a kettőt egymás után megcsókolta; az egyiket udvarias tisztelettel,
a másikat – másképen, úgy hogy Fifine ösztönszerűleg visszahúzta – az