Bevezetés a filozófiába - 05

pszichikai jelenségek megfigyelésében nem kevésbbé biztos forrása nyilik
a tapasztalatnak s hogy másrészt az érzéki észrevevésbe észrevétlenül
magasabb, azaz komplikáltabb pszichikai jelenségek is belefolynak.

24. §. Az intellektualizmus.
Az érzéki csalódások ténye, valamint az érzéki benyomások egyéni
különbözőségének ténye már korán arra vitte a filozófiát, hogy az
érzékeket ne tekintse tiszta megismerési forrásnak. Sőt inkább azt
hitték, hogy absztrakt, az érzéki világtól elfordult, önmagában elmerülő
gondolkodás útján lehet a dolgok valódi lényegét biztosan megragadni. Az
intellektualizmus ennélfogva már korán kifejlődött.
Mint már többször említettük, az _eleaták_ azt hitték, hogy az igazi
világot csakis nem-érzéki gondolkodás útján lehet felismerni. Az ő
nyomaikban jár _Platon_, akinél még az a felfogás is hozzájárul, hogy a
lélek a testben mint valami börtönben lakik, hogy a testével való
érintkezés megfertőzteti és csak a testiségtől való teljes elfordulás
által válik az igazi megismerés lehetségessé.
_Platon_nak ehhez a felfogásához csatlakozva, _Szent Ágoston_ kijelenti,
hogy szellemünk semmit sem tud oly biztosan, mint azt, ami számára
jelenvaló és semmi sem annyira jelenvaló számára, mint ő maga. (Nihil
tam novit mens, quam id, quod sibi praesto est, nec menti magis quidquam
praesto est, quam ipsa sibi. De trinitate 14, 7.) Ezt a gondolatot tette
aztán _Descartes_ minden filozófia alapjává, amikor a saját
gondolkodásunkról való tudomást mint az egyetlen biztos, teljesen
kétségtelen tényt állította oda. A _Szent Ágoston_ állításában és
_Descartes_ tételében (cogito, ergo sum) rejlő intellektualisztikus
felfogását a megismerési folyamatnak leginkább előmozdította a
_kopernikusi világnézet_ lassankénti elterjedése. Aki ezt elismerte,
annak meg kellett engednie, hogy az érzékek tanubizonysága, amely
megmondja nekünk, hogy a föld nyugszik és hogy a nap naponkint fölkél és
lemegy, nem tartható fenn a kopernikusi gondolat győzelmes hatalmával
szemben. A tizenhetedik és tizennyolcadik század felvirágzó
matematikája, amelyben a szemléletlen aritmetika hatalmasabbnak
bizonyult a szemléletes geometriánál, szintén sokkal hozzájárult, hogy
az absztrakt gondolkodást mint megismerési forrást az érzékek fölé
állítsa. Ezeknek az oly kétségbevonhatatlanul bizonyos matematikai
ítéleteknek a forrását akkor senkisem kereste az érzéki szemléletben,
hanem általánosan azt hitték, hogy itt az ész teljesen önmagából merít
és épen azért dolgozik oly föltétlen biztossággal, mert teljesen
befolyásolatlanul marad a jelenség káprázatától.
_Kant_ érdeme marad, hogy e hit jogosultságát először tette kérdés
tárgyává. «Hogy lehetséges a tiszta matematika?» így teszi fel a kérdést
és a válasz nem egészen intellektualisztikus. Az érzékek szolgáltatják
_Kant_ meggyőződése szerint az ismeret anyagát és csak ezáltal izgatják
az észt a vele született funkciók kifejtésére. Az ismeret azonban csak
azáltal jön létre, hogy az érzékek által szállított anyagot az ész
formálja. Az ész közli a természettel saját törvényszerűségét és _Kant_
ismert mondása szerint a természet törvényadójává lesz. _Kant_ azonban
még egy fontos lépéssel tovább megy. Az észnek szerinte megvan a joga,
hogy kategóriáival a szemlélhető alapon túl tovább operáljon s e mellett
«az objektumról való gondolatnak még mindig meglehetnek a maga igaz és
hasznos következményei a szubjektum ész-használatára». Ezen részleges
teljhatalmat, melyet itt _Kant_ az észnek juttat, _Hegel_ aztán oly
kiadósan használja fel, hogy az intellektus többé már nem törvényhozóvá,
hanem egyenesen a természet teremtőjévé válik. A világ lényege _Hegel_
szerint szellemi és fogalmaink a világtörténést ábrázolják dialektikus
fejlődésében.
Ezzel az intellektualizmus élére van állítva és gondolkodásunk anyagi
alapjától, az érzéki észrevételtől teljesen eltávolodott. Ennek
megfelelően csak természetes, hogy gondolkodásunk iránya ismét
szenzualisztikusabbá vált.
Az intellektualizmusnak kétségkívül igaza van abban, hogy minden érzéki
észrevételt eszünknek kell formálnia, hogy igazi és használható ismeret
jöhessen létre. A gondolkodásnak ez a formáló és vonatkozó tevékenysége
az idő folyamán számos formát és gondolkodási eszközt teremtett, amelyek
átmentek húsunkba és vérünkbe. Ilyenek többek közt a több ismertetőjelű
dolog fogalma vagy _szubsztancia_ és _attributum_, ilyen továbbá a
kauzális fogalom, amelyet minden történésre mellőzhetetlenül
alkalmazunk. Itt azután könnyen megtörténik, hogy az ily fogalmakat az
ész őstulajdonainak tekintjük és velünk születettnek tartjuk. Velünk
született törzsformák vagy kategóriák föltételezésében azonban mindig
van sok kockázatos és erős megfoghatatlanságokat tartalmaz. Ezért az ily
feltevések helyére a formáló észtevékenység genetikus elemzésének kell
lépnie, hogy ama formák tapasztalati eredetét kinyomozzuk.
Mielőtt azonban megbeszélnők a genetikus ismeretelmélet problémáit,
röviden rá kell mutatnunk az intellektualisztikus gondolkodási irány egy
kinövésére, amely minden időben el volt terjedve és most ismét
hatalmasabban emeli fel fejét. A magasabb ismeretet titokzatos, a
felületes megfigyelés elől kisikló forrásainak keresését, a
miszticizmust értjük.

25. §. A miszticizmus.
Az intellektualisztikus gondolkodási irány végeredményben azon a
föltevésen alapszik, hogy a lélek, ha a testinek kötelékeitől teljesen
szabaddá tudja tenni magát, tiszta és magasrendű, valamint föltétlenül
biztos megismerést talál. A léleknek ez az eloldása a testtől azonban
olyan gondolat, amely mindig vallási képzetekkel van összekapcsolva és
mélyreható vallásos mozgalmakat keltett.
A Krisztus előtti hatodik században az orfikusok Görögországban
elterjedt szektája a _lélekvándorlásról_ szóló tanával és mély
megváltási szükségérzetével alkalmat adott egy titkos tanítás filozófiai
formulására. Titkos kultuszaiban vagy misztériumaiban a lélek halál
utáni megváltása céljára sokféle szabályt eszeltek ki és misztikus
tanításokat fejlesztettek ki. Az új platonikusok és új pythagoreusok,
akik a Krisztus utáni első századtól kezdve egyre több befolyásra
jutottak a görög és római világban, a miszticizmust filozófiai
rendszerré képezték ki. _Plotinus, Jamblichus, Proclus_ ennek
legismertebb képviselői. A középkorban lép fel azután a keresztény
misztika, amely bő táplálékot talál a túlvilágba vetett erős hitben,
valamint a hús megölésének parancsában. _Eckhardt_ mester, _Berthold von
Regensburg, Johannes Tauber_ és később _Jacob Böhme_ kifejlesztették
rajongó eszméiket és hatalmas hatást tettek.
Az újabb időben a miszticizmus tovább tartja magát és a tizennyolcadik
század felvilágosodása sem tudta elfojtani. A mult század utolsó
évtizedeiben a miszticizmus a spiritizmus formájában újra hatalmasan
föléledt és nagyszámú követőre tett szert.
A miszticizmus, amennyiben filozófiai, azon a gondolaton alapszik, hogy
különösen kedvező körülmények között sikerülhet a tiszta lélekkel, amely
minden földitől felszabadította magát, a legmagasabb igazságokig
feljutni és belső szemünkkel _meglátni Istent_. Ehhez legtöbbnyire heves
kedélyizgalom, a pszichikai erők fokozása és koncentrálása szükséges,
amely csakis az eksztázisban, olyan állapotban lehetséges, ahol a földi
embert lehántottuk magunkról és egészen az isteninek adtuk oda magunkat.
Az ilyen módon fokozott fantázia-tevékenység aztán a legsajátszerűbb
képeket varázsolhatja elő, az eksztatikus hisz ezek valóságában és hívei
vele együtt hiszik.
További gondolata a misztikának, amely a mágiához és varázslathoz
közelhozza, az a hit, hogy a pszichikai erők fokozása által közvetlenül
tud szellemekkel közlekedni s az érzékek közvetítése nélkül magasabb
igazságokat nyilváníttathat ki magának. A miszticizmusnak ezt a nemét,
amelyet manap különösen művelnek, _spiritizmusnak_ nevezik. Azt hiszik,
hogy csak bizonyos személyek (médiumok) képesek a szellemekkel való
érintkezésre s erre a magnetikus vagy helyesebben hipnotikus álmot
használják. Nagyon is sok itt a kísértés durva csalásokra s még neves
tudósok is áldozataivá lettek közönséges szemfényvesztőknek.
A miszticizmus az önmagában való erős elmerűléssel gyakran képes arra,
hogy nem egyszer pszichológiai mélybe-látásra jusson és nevezetesen az
érzelmi életbe mélyen belevilágítson. Amint azonban tudományos formát
ölt és új, titokzatos megismerési források feltárására vállalkozik, – a
tudomány nem utasíthatja eléggé vissza. Ahol a tudomány uralkodik, onnan
nem tünik el minden titok, de eltünik minden titkolózás.
Most azonban ideje már, hogy áttérjünk a genetikus ismeretelmélet
problemáira.

26. §. Genetikus és biológiai ismeretelmélet.
Hogy a megismerés nem csupán az érzékek és nem is csupán a gondolkodás
útján jön létre, hanem hogy mindenütt mindkettőnek együtthatására van
szükség, az most általánosan elfogadott meggyőződés. Már most feltámad a
kérdés e két megismerési forrás osztályrésze és kölcsönös viszonyuk
dolgában. «Fogalmak tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalmak nélkül
vakok», mondotta _Kant_ és ezzel kétségkívül megtalálta a helyesnek
egyik oldalát. Az érzéki észrevételekben a rendező ész minden hozzáadása
nélkül van valami zavaros, kaotikus. A fogalmakkal való merőben
absztrakt operálás hijjával van a materiális, anyagi alapnak és nem adja
biztosítékát a ténybeli érvényességnek. Ha tehát azt mondják: az érzékek
szolgáltatják az anyagát, az ész a formáját az ismeretnek, akkor ez
általánosságban igaz ugyan, de mégis túlságosan általános, semhogy
megfogható felvilágosítást tartalmazzon.
A genetikus szemléletnek a megismerési processzust a többi lelki élettel
kapcsolatban kell vizsgálni. Az ismeretelméletnek nem szabad a
megismerést erőszakosan elválasztania az érzéssel és akarással való
kapcsolatából, röviden, az ismeretelméletnek _pszichológiai_ alapvetésen
kell alapulnia.
Nem szabad továbbá elfelejteni, hogy a megismerésre való ösztön az
életfentartás ösztönéből ered. Az embernek környezetében el kell
igazodnia, tudnia kell, az őt körülvevő tárgyak közül melyikkel kell
ellátnia magát, értenie kell aktuális és potentiális erőnyilvánításaikat
és meg kell tudni őket magyarázni, ha fenn akarja magát köztük tartani
és uralkodni akar rajtuk. Valóban minden tudomány is praktikus
szükségletnek köszönheti keletkezését. Így az asztronómia a mezőgazdaság
és a hajózás szolgálatában s talán a pontosabb időbeosztás céljából is
fejlesztetett ki. A geometria mint földmérő-mesterség keletkezett, az
aritmetika a kereskedelem szolgálatában fejlődött ki. A szükség nemcsak
imádkozni tanított, hanem gondolkozni is. Amint azonban a megismerésre
való ösztön fel volt keltve, sokkal szélesebbre és sokkal hatalmasabban
fejlődött ki, mint amennyire a közvetlen szükség terjedt. Szervezetünk
funkció-szükségévé vált, amely tevékenységet követel. Ezen az úton
keletkezett a tudásra való törekvés a tudásért magáért, így fejlődött ki
az a teoretikus csodálkozás is, melyet fentebb mint a filozófia kezdetét
jelöltünk meg. A megismerési ösztönnek biológiai eredetét azonban nem
szabad elfelejteni.
Ha továbbá azt mondják, hogy az érzékek adják a megismerés anyagát, az
ész a formáját, akkor meg kell kísérelni, hogy azt a formát közelebbről
meghatározzuk. _Kant_ az ész alapformáit a lehető ítéleti formákra való
reflexió útján találta meg. Ezek a formák azonban a _formális logika_
mesterséges termékei és egyáltalán nem azonosak a tényleg végrehajtott
ítéletekkel. Ezért helyesebbnek tetszik, az _ítélet_ formáját általában,
ahogy tényleg végbemegy, megvizsgálni. Hiszen minden ismeret, az
egyszerű érzéki észrevétel ép úgy, mint egy nagyon komplikált
gondolatsor eredménye az ítélet formájában kell hogy gondoltassék és
kifejlesztessék.
A lényeges minden ítéleti aktusban most már nem, ahogy sokfelől hiszik,
a fogalmak összekapcsolása vagy a képzetek asszociációja. A megítélt
folyamat inkább az ítélet előtt mint egységes képzet van adva. Az ítélet
által most már a képzettartalom bizonyos formálást és tagozást nyer és
pedig oly módon, hogy a folyamat egy önállóan meglevő erőcentrumra
vonatkozhatik és mint ez erőcentrum erőnyilvánítása állíttatik oda. Az
illatos rózsa az ítélet számára mint egész van adva. Ebben az ítéletben:
a rózsa illatozik, az illatozás mint a «rózsa» erőcentrum
erőnyilvánítása van adva. Az erőcentrum az alany, a nyilvánítás az
állítmány.
Ez a felfogás még érthetőbb lesz, ha megkíséreljük, hogy megtaláljuk az
általános pszichológiai törvényt, amely hathatósnak mutatkozik benne.
Tudniillik itt nincs egyébről szó, mint az appercipiálás egy minden
emberrel közös neméről. _Appercipiáláson értjük egy képzet formálását és
elsajátítását a figyelem által aktuálissá vált képzet-diszpoziciók
által._ Ha figyelmünket egy tárgyra koncentráljuk, akkor ez ezáltal a
tudat nézőpontjába emelkedik és minden képzet, amely a tárggyal, akár
hasonlóság, akár kontinuitás utján összefügg, megelevenedik ezáltal.
Ezek a fölébresztett képzetek most már együtt árasztják ki
világosságukat a tárgyra, miáltal ez új megvilágításba kerül.
A meglevő képzet-diszpoziciók között természetesen azok elevenednek meg
legkönnyebben a figyelem útján, amelyek a legerősebben vannak kifejlődve
és ennélfogva a megfelelő egyéneknél az uralkodók. Egy és ugyanaz a
tárgy ezért különböző személyeknél különböző képzet csoportokat elevenít
meg, azaz különböző módokon appercipiáltatik. A legkönnyebben
felidézhető képzetcsoportokat nevezzük az _uralkodó appercepciós
masszának_. Így pl. a fáradt vándor egy erdőben csak az árnyat adó
helyet látja, a festő ellenben a színárnyalatokat és a facsoportokat
fogja figyelembe venni, az ács a fatörzsek nagyságára és erejére ügyel,
az erdész a fák növésére, a vadász a vad nyomára.
Bármily különbözőképen appercipiálhatók most már ugyanazok a tárgyak,
mégis van egy felfogásmód, az appercepció egy módja, amelyet minden
történéssel egyforma módon állítunk szembe. Ha egy gyermek kísérletet
tesz, hogy egy tárgyat összenyomjon, akkor az az ellenállás, amelyet
tapasztal, mint akart ellennyomás tűnik fel neki. A gyermek t. i. saját
akarat-impulzusait a környező tárgyaknak is tulajdonítja és a
folyamatokat így mint akaratnyilvánításokat fogja fel. A gyermek minden
folyamatot úgy appercipiál, hogy ezáltal a legerősebb képzet-diszpozició
mozdul meg. Minden diszpozició között azonban egynek sincs hozzávetőleg
sem akkora ereje, mint annak a test mozgásai által mindig újra
aktuálissá váló diszpoziciónak, hogy akarat-impulzusokat éljünk át. Az
átélt akarat-impulzusok emléke tehát legkönnyebben ébresztődik fel és
ezek az emlékek adják az uralkodó appercepciótömeget, amelyet a gyermek
minden folyamatba belekever, amelyre figyelmét fordítja. Minden
észrevett tárgy a gyermek számára lelkes lényszámba megy és mindent,
amit a tárgyon észrevesz, mint a dolog akarat-cselekvését fogja fel.
Ugyanezt a meglelkesítő (animisztikus) és emberiesítő (anthropomorfikus)
felfogást találjuk a természeti népeknél is. A víz folyása, a szél
fúvása, a nap, a hold, a csillagok fénye, mindezek a folyamatok mint
látható vagy láthatatlan lények akaratnyilvánításai magyaráztatnak. Az
appercepciónak ezt a módját, mely által a környezet minden folyamata
mint önálló objektumok akaratnyilvánítása magyaráztatik, _fundamentális
appercepciónak_ nevezzük.
_Kant_ a _Tiszta ész kritikájá_-ban ismételten szól az appercepció
szintetikus, eredeti, vagy transcendentális egységéről. A gondolkodásnak
azt a képességét érti alatta, hogy a látottat az öntudat egységében
tudja összekapcsolni. «A gondolkozom» – mondja – minden képzetemet kell
hogy kísérni tudja. Szerinte is minden megismerésnek ez az alapfeltétele
hat az ítélet aktusában s nyomatékosan mondja, hogy «az ítélet nem más,
mint annak a módja, hogy adott ismereteket az appercepció objektiv
egységébe hozzuk». A _transcendentális appercepció_ tehát Kant szerint
is végbemegy minden ítéletben s szerinte ez az alapformája és
alapföltétele minden megismerésnek.
_Kantra_ támaszkodva, mégis tőle nyilvánvaló, sőt sarkalatos
különbségben nevezzük minden emberi megismerés alapformáját és
alapfeltételét nem transcendentális, hanem _fundamentális
appercepciónak_. Míg t. i. _Kant_ felfogása szerint az appercepció
egysége minden tapasztalat előtt adva van, tehát transcendentális és
ennélfogva apriori való, abban, amit fundamentális appercepciónak
nevezünk, van tapasztalat, persze olyan tapasztalat, melyet minden
emberi szervezet, amely egy környezetben fejlődik és ettől benyomásokat
kap, szükségszerűen kell hogy megtegyen és tényleg meg is tesz. Míg
továbbá Kant az appercepció transcendentális egységében csak az egészen
általános, közelebbről meg sem határozott föltételt látja képzetek
összekapcsolására, egy öntudatba való besorozására, mi a fundamentális
appercepcióban a pontosan meghatározott speciálisan emberi és
emberiesítő formálást véljük megtalálni, amelyen minden tartalomnak
keresztül kell menni, hogy szellemi tulajdonunkká váljék. A
fundamentális appercepció által környezetünk folyamatai az univerzum
nyelvéből emberi nyelvünkre fordíttatnak.
Kísértsük meg most már az emberi ismeret fejlődési menetét, ahogy a
fundamentális appercepciónál fogva végbemegy, röviden vázolni.
A lelki élet kezdete valószínűleg egy homályos _életérzés_, amely a
gyönyör és kín ellentétes állapotai közt mozog. Ezt az érzést úgy kell
tekintenünk, mint az öntudatnak eredeti, még egyáltalán nem
differenciált reakcióját a környezetben és a test belsejében ható
ingerekre. Ezt az érzést úgy látszik nem kísérik semminemű képzetek, még
egészen zavaros és kaotikus természetű. Mély álomból vagy ájultságból
való ébredéskor élünk meg valami hasonlót és ilyen öntudati állapotot
tételezhetünk fel újszülött gyermekeknél.
Úgy látszik, ilyenkor a kín-állapotok sokkal világosabban érezhetők,
mint a gyönyör-érzetek és élénk mozdulatokban nyilvánulnak. Már élete
első napjaiban, sőt talán az első óráiban is a gyermek valószínűleg a
gyönyör és kínérzések különböző nemeit éli át. A lelki élet már kezd
_differenciálódni_ és sokfélévé alakulni. A fiatal lélek csak azt veszi
észre, ami fejlődésére előmozdítólag vagy ártalmasan hat. A környezet
jelenségei csak annyiban exisztálnak reá nézve, amennyiben gyönyört vagy
kínt szereznek. Mennél többféle benyomások áramlanak most már a
gyermekre, annál jobban differenciálódik gyönyör és kín érzése. Mikor
aztán mind több idő mulik el alvás és sírás között és a gyermek ráér,
hogy a környezetet magára hattassa, akkor a különböző gyönyör- és
kínérzések mind nyilvánvalóbban válnak el egymástól. A hideg más kínt
kelt, mint az éhség, a meleg fürdő olyan gyönyörérzést, amely láthatóan
különbözik attól az érzéstől, melyet a gyermek táplálék vételekor él
meg. Az öntudat-állapot változásai, melyeket a gyermek átél, akkor a
gyönyör- és kínérzés mellett még egy világosan észrevehető alkatrészt
tartalmaznak s ez az alkatrész az inger természetével sokkal szorosabb
vonatkozásban van, mint az eredeti gyönyör- és kínérzés.
Ez az alkatrész az a pszichikai momentum, melyet érzetnek nevezünk. Az
érzet tehát bizonyos meghatározott változása az öntudat állapotának,
amely ép oly világosan elüt az őt kísérő kín- vagy gyönyörérzettől, mint
más változásoktól.
A kifejlődött öntudatban nem fordulnak elő egyszerű érzetek. Itt mindig
csak az érzetek komplexumai vannak adva, amelyek külső vagy belső
ingerekre vonatkoznak és mint való dolgok vagy folyamatok tünnek fel. Az
ilyen érzetkomplexumokat nevezzük _észrevételeknek_. Az adott
érzet-csoportok összefoglalása egységes észrevételekké aztán a
fundamentális appercepció dolga. Az észrevett dolog az erőcentrum és az
érzetek, melyeket bennünk előhív, ennek erőnyilvánításai vagy
tulajdonságai.
Az észrevételek aztán diszpoziciókat hagynak hátra szervezetünkben,
melyeknél fogva a tárgy képe öntudatunkban előállhat anélkül is, hogy az
érzéki inger hatna. Az ilyen reprodukált észrevételeket nevezzük
általában _képzeteknek_. A képzetek lefolyását különböző törvények
szabályozzák, főleg azonban a szervezet koncentrációjának bizonyos módja
határozza meg, melyet _figyelemnek_ nevezünk. Az önfentartási ösztön a
primitiv állapotban arra viszi az embert, hogy a tárgyaknak
mindenekelőtt azokra az ismertetőjeleire koncentrálja figyelmét, melyek
élete fentartására a legfontosabbak. A figyelemnek a _biologikusan
fontos_ ismertetőjelekre való e koncentrációja által keletkeznek a
tipikus képzetek, melyek fontos előzetes fokát adják a később
kifejlesztendő logikai _fogalmaknak_. A tipikus képzetek keletkezése
kiválóan alkalmas arra, hogy a biológiai momentumot az emberi ismeret
fejlődésében felismerhetővé tegye. Azáltal, hogy legelőbb arra
vigyázunk, amitől életünk fentartása függ, megtanuljuk az egyfajta
dolgokat egy gondolkozási aktusba összefoglalni és így megnyerjük
egyikét a legfontosabb eszközöknek tapasztalataink ökonomikus
rendezésére.
Nagyon jelentékeny haladást idéz elő ebben az értelemben a nyelv. A
nyelv hangjai kétségkívül akaratlanul hallatott érzés-hangokból
keletkeztek. Ugyanazoknak a benyomásoknak gyakori ismétlődése által
eltompul az érzés és a hangok arra szolgálnak, hogy a beszélő
környezetében való folyamatokat jelöljenek. Ezeket a hangokat a többi
emberek megértik és aztán szándékosan előidézik, hogy társaikkal
megértessék magukat és közös munkára egyesüljenek. A nyelv első hangjai,
többnyire egytagú tőszavak, egy egész folyamatot jelölnek anélkül, hogy
ebben megkülönböztetnék a dolgot és a cselekvést. Mikor ezek az egyszerű
hangok többé már nem voltak elegendők arra, hogy megértést keltsenek,
egy folyamat megjelölését két ilyen tő-hanggal igyekeztek eszközölni és
ezzel a tő _alanyra_ és _állítmányra_ oszlott s meg volt találva a
_mondat_ formája. Ez a gondolkodási fázis, melyet alkalmilag meg lehet
figyelni a gyermekek beszélni tanulásánál, nagy fontosságú. A mondatban
t. i. a fundamentális appercepció megtalálta adaequat kifejezését. Az a
forma, amelyben a világot felfogni kénytelenek vagyunk, most már
világosan ki van domborítva, az így megjelölendő folyamat teljesen meg
van formálva, tagolva és egyúttal objektiválva. A nyelvileg formulázott
fundamentális appercepciót nevezzük most már ítélet-funkciónak. Az
ítélet alanya most mint önállóan létező erőcentrum van odaállítva, az
állítmány az alanynak épen most végbemenő erőnyilvánulását jelöli.
Azáltal azonban, hogy a folyamat jelölésére egy hang már nem elég, egy
új és nagyjelentőségű fázis áll be. «A rózsa illatozik», – ennek az
ítéletnek az alanya, tehát «a rózsa» szó most már nem jelöl egy egész
folyamatot, hanem viselőjévé lesz minden egyáltalán lehetséges
hatásoknak, amelyek a rózsából kiindulhatnak. Minden objektum, amelyben
ugyanazok az erők rejlenek, ugyanazzal a névvel jelöltetik és ezáltal
egy gondolkozási aktusba van összefoglalva. A szó most a tulajdonságok
és állapotok viselőjévé válik, melyek minden hasonló nevű objektumot
megilletnek és ezáltal a tipikus képzet szilárd, a szóhoz tapadó
fogalommá fejlődik.
Az állítmány által azonban a tulajdonságok, állapotok és vonatkozások is
bizonyos értelemben különválasztatnak a tárgyaktól, melyekhez tartoznak
és ezzel hozzáférhetővé tétetnek az önálló tárgyalás számára. Olyan
tulajdonságok, mint kemény és lágy, állapotok, mint járás és alvás,
vonatkozások, mint kicsiny és nagy ily módon önálló gondolkodási
objektumokká tétetnek és ezzel fogalmakká emelkednek. Csak most válik
lehetségessé, hogy az egyenletességeket és törvényszerűségeket a
világtörténésben ne csak felületesen észrevegyük, hanem «tartós
gondolatban megszilárdítsuk». Ezáltal azonban az emberi szellem egyre új
és mind jobb gondolkodási eszközöket nyer, hogy a tapasztalatot
ökonomikusan rendezze, a világtörténést felfogja és uralkodjék rajta. Az
ítélet-funkció mindig új, mind komplikáltabb, mindjobban összesűrített
formákká fejlődik és rövid, egyszerű és kényelmes formulázásokat talál
az összefoglaló gondolattartalmak számára.
Az észrevevési ítéletek mellett, amelyekben egy épen most észrevett
folyamat az ismert módon formáltatik, tagoltatik és objektiváltatik,
keletkeznek _fogalmi ítéletek_, amelyekben a történés törvényei oly
módon formuláztatnak, hogy bizonyos fogalmakhoz bizonyos ismertető
jegyek soroztatnak. Ez a mondat: «a cethal emlős állat», tartalmazza azt
az állítást, hogy minden cethalat megilletnek azok az ismertető jegyek,
amelyek minden emlős állattal közösek. Ez ítélet alapján tehát minden
cethalról állíthatom, hogy piros és meleg vére van, tüdővel lélekzik,
eleven magzatokat hoz a világra stb. Emellett azonban megáll az ítélet
eredeti formája. A kezdetleges kulturfokok és a gyermekek durva
anthropomorfizmusa, ahol a környezet minden tárgyát lélekkel bírónak
tekintik és ennek minden tulajdonságát mintegy akarati tevékenység
kifolyását fogják fel, az előbbrehaladó ismeret előtt nem állhat helyt.
De a legabsztraktabb fogalom is gondolkodásunk számára az erőcentrum
bizonyos neme marad, melynek ismertető jegyeit mint potenciális hatásait
fogjuk fel.
Az ítélet-funkcióból keletkezik az _igazságnak_ az ismeretelmélet
számára oly rendkívül fontos fogalma. Már _Plato_ és _Aristoteles_ is
helyesen emelték ki, hogy az ítélet a képzettől, vagy ahogy
_Aristoteles_ kifejezte magát, a «kötetlen beszéd»-től abban különbözik,
hogy csak az ítéletben lehet szó igazról és hamisról. Egy képzet, melyet
átélek, tényleg megvan, de magában véve se nem hamis, se nem igaz. Ha
ennek dacára beszélnek helyes és hamis képzetekről, akkor az csak
rövidített kifejezésmód. A helyes képzet olyan képzet, amely helyes
ítéletekre képesít, hamis képzet pedig az, amelyből helytelen vagy nem
igaz ítéletek támadnak. Érzésekre és akaratnyilvánításokra sem
alkalmazhatók az igaz és hamis predikátumok. Csak _ítéletek_, melyek
gyakran előtte járnak érzelmeinknek és akarati cselekvésünknek és fontos
rész-okai ezeknek az élményeknek, csak ítéletek lehetnek igazak vagy
hamisak s ez ítéleteknek igazságától vagy hamisságától függ gyakran az
ezáltal meghatározott érzelmi és akarati állapotok célszerűsége.
Igazság tehát csak az ítéletben van és most már az a kérdés, hogy
keletkezik ez a fogalom és mit jelent. Az itt előadott nézet alapján e
kérdésekre választ adni nem nehéz. Az ítéletben egy adott képzettartalom
formáltatik, tagoltatik és objektiváltatik. Az ítélet ily módon
szellemünk spontaneitásának vagy öntevékenységének aktusa, olyan aktus,
amely által a fölvett benyomás magyarázatot nyer. Ha most már emlékszünk
arra, hogy az öntevékenységnek ez az aktusa az önfentartásra való
törekvésben gyökerezik, akkor könnyen be fogjuk látni, hogy a
benyomással végbevitt magyarázatnak az a célja, hogy megtalálja a
rendszabályokat, melyeket a gyermeknek alkalmaznia kell, hogy a
benyomásra a célnak megfelelő módon reagáljon. Ezen a fejlődési fokon a
magyarázat akkor helyes, ha a célnak megfelelő rendszabályok következnek
belőle, ellenben téves, ha ennek alapján ferde, azaz az életfentartásra
ártalmas intézkedések történnek. Mennél gazdagabbul és mennél
többféleképen fejlődik most már az élet, annál könnyebben fog beállani
az az eset, hogy egy és ugyanazon folyamatot különböző személyek
különbözőképen magyarázzák. Mivel minden magyarázat bizonyos
rendszabályokra vezet, tehát mindenki a saját magyarázatáért és az ennek
megfelelő intézkedésekért fog síkra szállni, a másokét ellenben
energikusan el fogja utasítani. Ezt a visszautasítást élénk érzelmek
kísérik és bizonyos hangokban nyilvánul. Mivel aztán az alkalmak az
ilyen helytelennek tartott magyarázatok visszautasítására bizonyára nem
ritkán adódnak, megfoghatónak tünik fel, hogy különleges hangjelek
fejlődtek ki, melyek egy folyamat magyarázatának visszautasítását, tehát
egy idegen ítélet és az ebből adódó következmények visszautasítását
fejezik ki. Ilyen hangjegyek a világ csaknem minden nyelvében vannak:
ezek a _tagadó szócskák_, vagyis a _negációk_. A «nem» és a «talán» most
is még gyakran olyan érzésekkel vannak egybekötve, amelyek eredetüket
elárulják.
Az ismeretfunkció, mint láttuk, az önfentartási ösztönből fejlődik ki,
de nem marad meg ezen a fokon. Az általános belátás, hogy környezetünk
megismerése fontos, sőt nélkülözhetetlen eszköze önfentartásunknak, arra
indít, hogy ott is törekedjünk megismerésre, ahol jóllétünk nem
közvetlenül részes. Érdeklődünk tehát környezetünk folyamatainak