Bevezetés a filozófiába - 02

óránkint átélünk, ami nekünk mint ilyen élmény közvetlenül adva van és
ismeretes. A pszichológiának ennélfogva mindig csak eseményekkel, mindig
valami történéssel van dolga, sohasem a nyugvó levéssel. Az ezen
általunk átélt pszichikai jelenségek szubsztanciális, megmaradó
hordozójára vonatkozó kérdés, az a kérdés, hogy ezek a tevékenységek egy
megmaradó, az élmények váltakozásában változhatatlan lelki lényegből
indulnak-e ki, nem tartozik a pszichológiára, hanem a metafizika vagy
ontológia problémája. Természetesen ugyanoda tartozik a lélek
székhelyére, egyszerűségére és halhatatlanságára vonatkozó probléma.
Mind e dolgokról a különböző vallásrendszerek állíthatnak dogmákat,
melyek a vallásos autoritás erejénél fogva az illető hitvallás híveinél
hitelre találnak. Mind e dolgokról a tudományos filozófia beható
vizsgálatok alapján hipotéziseket állíthat fel. A pszichológiát mindez
nem érinti; ő átkutatja az emberi lelki életet, amely a
legkétségtelenebb tények egyike, amelyeket ismerünk, igyekszik
folyamatait a legegyszerűbb elemekre visszavezetni és a bennük ható
törvényeket kifürkészni, teljesen függetlenül minden teológiai dogmától
és metafizikai hipotézistől.
A pszichológia ezzel semmikép sem támad valamely dogma vagy valamely
metafizikai hipotézis ellen. A lelki életre vonatkozó kutatása
ellenkezőleg érvényes marad minden metafizikai és teológiai dogmára. A
pszichológia époly kevéssé tud felvilágosítást adni a lélek lényegéről,
mint ahogy a mechanika sem tud az erő lényegéről. Itt is, ott is csak a
történés törvényét keresik. A pszichológia tehát merőben tapasztalati
jellemét tekintve, valamint módszereiben is nagyon közeledik a
természettudományokhoz, de a tárgyára való vonatkozásban ezektől
elkülönítve marad. A pszichológiának itt előadott felfogása, valamint
függetlensége minden metafizikától a legutóbbi évtizedek vívmánya.
A hit a testtől különböző lélekben, amely a halál után elhagyja a testet
és aztán önálló létet él, mélyen bele van gyökerezve az emberi
természetbe és tényleg megtalálható a legprimitívebb, a legalacsonyabb
kulturális fokon maradt népeknél is. A világnak csaknem minden vallási
rendszere dogmává emelte ama hitet, amely mint magától értetődő
kiindulópont átment sok filozófiai rendszerbe is. Ennek megfelelőleg a
pszichológia mint a lélekről való tanítás az ókor, a középkor és az
újkor rendszereiben egy része a metafizikának vagy ontológiának.
Emellett azonban már aránylag korán megtaláljuk a tényleges lelki
életnek működése közben való megfigyelését is. _Plato_ és _Aristoteles_
roppant fontos adalékokkal járultak hozzá, nemkülönben _Hippokrates_ az
orvos és iskolája, valamint az ókor későbbi filozófiai iskolái, a
sztoikusok, epikureusok (különösen Lucretius, a költő-filozófus) és a
neoplatonikusok (különösen _Plotinus_). Még a középkor scholasztikus
filozófiája sem volt ebben – mint Siebeck kimutatta – teljesen
terméketlen. Az újabb kor kezdete óta ezt a feladatot mind
energikusabban vették kezükbe. Miután a tizenhetedik és tizennyolcadik
században angol gondolkodók, mint _John Locke, George Berkeley, David
Hume, Adam Smith_ beható taglalással hatalmasan előbbre vitték a
tényleges lelki élet ismeretét, 1829-ben _James Mill_ (a híres logikus
és közgazdász _J. St. Mill_ apja) _Analysis of the Phenomena of the
Human Mind_ című munkájában létrejött a lelki életnek első,
metafizikától mentes előadása. Tudománnyá az empirikus pszichológiát
_Herbart_ emelte, aki azzal a kísérlettel is megpróbálkozott, hogy a
matematikát a lelki élet jelenségeire alkalmazza.
_Herbart_ nagy tanítványa, _H. Lotze_ 1852-ben megjelent orvosi
pszichológiájában a lelki életet fiziológiai kísérő jelenségeivel való
kapcsolatban mutatta be. Csakhamar ezután _Fechner_ és _Wundt_
pontosabban megvizsgálták ezt a kapcsolatot részleteiben és egyúttal
vállalkoztak arra, hogy a lelki élet jelenségeit alávessék a
kísérletnek. Mindkét utóbbi gondolkozó megérdemli, hogy a modern
pszichológia alapítóinak neveztessenek. _Wilhelm Wundt_ egyfelől
_Grundzüge der physiologischen Psychologie_ című művében (először
1874-ben jelent meg, azóta számos újabb kiadást ért, magyarra is
lefordította _Rácz Lajos_), másfelől az első kísérleti pszichológiai
intézet megnyitásával Lipcsében (1879) hatalmas lökést adott a további
munkálkodásnak, melyet ő maga a leghathatósabban mozdít elő. A lipcsei
intézet mintájára Németországban, Franciaországban, Angolországban,
Olaszországban, különösen pedig Amerikában számos hasonló intézet
alakult, melyekben serényen dolgoznak a lelki élet felkutatásán.
Ezen a módon a pszichológia önálló, minden filozófiai spekulációtól
független tapasztalati tudománnyá vált, mely arra van hivatva, hogy
mindazoknak a tudományoknak, melyek a szellemi élettel foglalkoznak és
amelyeket újabb időben a szellemi tudományok neve alatt szokás
összefoglalni, alapvetéseül szolgáljon. Emellett bizonyos módszerek és
irányok fejlődtek ki, melyekkel az olvasót most meg akarjuk ismertetni.

9. §. A pszichológia módszerei és irányai.
Mint minden tapasztalati tudománynak, a pszichológiának is elsősorban a
tények lehetőleg gazdag összegyüjtése a fontos. Erre a legközelebb eső
mód a végbemenő jelenségek megfigyelése. Ez a megfigyelés azonban a
pszichológiában lényegesen más, mint a természettudományokban. A
pszichikai jelenségeket nem lehet mint a természeti jelenségeket
érzékeinkkel észrevenni, csak valamennyiünk előtt ismeretes, de
közelebbről le nem írható módon közvetlenül át lehet élni.
Tapasztalatból csak azokat a pszichikai folyamatokat ismerem, amelyeket
magam átéltem a saját tudatomban. Hogy tényeket gyüjthessek tehát, meg
kell figyelnem azt, amit belsőleg átélek és alávetem ezt az ítéletemnek.
A pszichologus számára tehát a legfontosabb és leginkább alapvető
forrása a tanulságnak saját pszichikai élményeinek megfigyelése, vagyis
az _önmegfigyelés_. Az önmegfigyelés módszere, melyet az önmegfigyelés
angol szavával (introspection = belenézés) introspektiv módszernek
nevezünk, tehát az első és a legfontosabb.
Az introspektiv módszernek azonban önmagában sokféle nehézsége és
ellentmondása van. Pszichikai élményeim megfigyelése maga is
öntevékenység és ezért lelki tevékenységeink belső összhangját tekintve,
módosítólag kell hogy hasson a megfigyelendő jelenség lefolyására, ezt
megváltoztassa és megszakítsa. Ha egy haragkitörés közben meg akarnám
magamat figyelni, akkor a harag abban a pillanatban elpárologna. Sokan
ezért az önmegfigyelést lehetetlennek tartják és ennek megfelelően az
introspektiv módszert hasznavehetetlennek. Ez a nézet azonban nem
helyes. Elemi élmények, mint érzéki észrevételek, egyszerű érzéki és
esztétikai érzések némi gyakorlattal közvetlenül megfigyelhetők,
anélkül, hogy ez a megfigyelés lényegesen változtatna rajtuk.
Komplikáltabb folyamatok pedig az emlékezetekben rekonstruálhatók és így
utólag megfigyelhetők. Itt a megfigyelés zavaró hatása csaknem egészen
elesik, mert az introspekció az emlékezettel egybeesik.
A megfigyelt tényeket azután széttagolásnak, vagyis analizisnek kell
alávetni és ebben az analizisben áll ezidőszerint a pszichológus
főtevékenysége. Minden folyamat ugyanis, amelyet valóban átélünk,
közelebbi vizsgálatra összetettnek mutatkozik és most már arra kerül a
sor, hogy kikutassuk azokat az elemi folyamatokat, amelyekből a
megfigyelt folyamatok állnak és keletkeznek. Az introspektiv módszerhez
tehát hozzátartozik mint lényeges alkatrésze a széttagolás vagy
analizis.
Az introspectiv módszer alapján végrehajtott analizis aránylag hamar
eléri határát. Valamely tárgynak a szem által való észrevevése például
úgy tűnik fel az önmegfigyelés előtt, mint egyszerű, további tagolást
nem kívánó folyamat. Már most itt lép közbe nagy sikerrel a _kísérlet_
és segít abban, hogy az analizist folytassuk az önmegfigyelés határain
túl.
A _kísérleti módszer_ a pszichológiában épúgy, mint a
természettudományokban abban áll, hogy a pszichikai folyamatok
keletkezésére való föltételek célzatosan és tervszerűen előidéztetnek és
pedig úgy, hogy önkényesen lehet őket úgy quantitativ, mint qualitativ
tekintetben variálni. A pszichológiai kísérlethez rendszerint két
személy kell, a kísérletező és a megfigyelő. A kísérletező idézi elő a
feltételeket és variálja őket, anélkül, hogy a megfigyelőnek tudomása
lenne a variálásról. A megfigyelő ezután részint szavakkal, részint
előre megbeszélt jelekkel jegyzőkönyvbe mondja benyomásait. A
megfigyelőnél természetesen megint csak az önmegfigyelés dolgozik és
valóban csak bizonyos gyakorlat után sikerül a hibaforrásokat
kiküszöbölni és biztos eredményeket elérni. Minden pszichológiai
kísérletre jellemző, hogy csak a kísérletek nagy száma, több
kísérletezővel végrehajtva nyujt használható eredményeket. Itt tehát
különösen nagy kitartásra és egészen különös pontosságra van szükség.
Ugyanazon a területen tehát éveken át folytatják a kísérleteket és
megváltozott föltételek mellett ismétlik. Fontos továbbá, hogy a nem
sikerült kísérleteket, vagyis azokat is feljegyezzék, melyek nem
vezettek a várt eredményre.
A kísérleti módszer az utóbbi évtizedekben nagy mértékben tökéletesedett
és számos igen komplikált készüléket állított elő, melyek a kísérleteket
megkönnyítik és eredményeiket exaktabbá teszik. Különösen az érzéki
észrevételek analizise dolgában ez a módszer nagy eredményeket tud
felmutatni. Ma már tudjuk, hogy egy látási észrevétel létrejövetelében
nagy szerepet játszanak a recehártya érzékei mellett a szem mozgásai és
az ezzel előálló izom-érzetek. Ugyanez az eset áll a tapintási érzetekre
is. Általában a kísérleti módszer útján jutott napfényre az izom-érzetek
nagy fontossága és ezáltal lelki életünk természetéről való fogalmunk a
legmélyrehatóbb változásokon ment keresztül. A kísérleti módszerrel
derítették fel továbbá nagy mértékben a képzetek időbeli lefolyását, az
asszociáció törvényeit, az emlékezet teljesítményeit, az érzések tanát,
különösen az ütőér-mozgásokban általuk előidézett változásokra való
tekintettel, végül az elemi esztétikai érzéseket is s remélni lehet,
hogy a közös munkának ezen a téren még számos felfedezés fog sikerülni.
Az introspektiv és a kísérleti módszer mellett nem fontosság nélküli
forrása a tanulságoknak a _mások megfigyelése_ sem. Ilyenkor
természetesen sohasem lehet közvetlenül megbeszélni a pszichikai
jelenséget, hanem csak testi kifejeződését a mozgásban, arckifejezésben
és beszédben. Magának a jelenségnek feltártnak kell lennie és ebben
megint a megfigyelő saját élményei adják az alapot; különösen
tanulságosak az ilyen megfigyelések gyermekeken és olyan egyéneken, akik
számára a természet egy kegyetlen kísérlete elzárta a megismerés
forrásainak egyikét. Vakon születettek, süketnémák és a nem nagyon ritka
siket-néma-vakok ebben gazdag tanulságot nyújtanak s az ilyen egyének
gondos megfigyelésének nem jelentéktelen felvilágosításokat köszönünk.
Különösen a siketnéma-vak _Bridgman Laura_, _Keller Helén_[1] és
_Heurtin Mária_ rendkívül tanulságos nevelésére kell utalnunk, akiknél
bámulatos módon mutatkozik, mire képes egyedül a tapintást érzék és
milyen fontossága van a szavakkal való beszédnek a gondolkodás
fejlődésére.
Az introspectiv módszerrel, mondottuk már, a legszorosabban össze van
kötve az analizis, amely a megfigyelt folyamatokat elemeikre bontja. A
pszichikai folyamatok mindig csak valami _történést_, sohasem megmaradó
levést jelentenek s ez eseményszerű, természetüknél fogva az analitikus
szemlélés önmagától megy át a genetikus szemlélésbe, amely a lelki
életet mintegy fejlődési sorozatot fogja fel és azt kérdezi: melyik
folyamat az első, a legeredetibb. Az a kérdés, hogy miből áll egy
folyamat, elkerülhetetlenül ahhoz a kérdéshez vezet, hogy mikép és miből
keletkezik.
A _genetikus_ szemlélési mód azonban önmagától túlvezet az egyes tényen
és arra kényszerít, hogy a társadalmat, amelyben az ember él, mint lelki
fejlődésének fontos tényezőjét szintén tekintetbe vegyük. Amilyen messze
ugyanis az ember történetét követni tudjuk, mindenütt és mindig mint
társas lényt, mint nyájban élő állatot találjuk. Aristoteles szavát,
hogy az ember természeténél fogva szociális lény, a modern néprajz a
legteljesebb mértékben igazolja. Nemcsak az embert körülvevő természet,
hanem a vele együtt élő embertársak is irányt és tartalmat adnak lelki
élete fejlődésének. Így szélesedik ki az egyéni pszichológia szociális
vagy néppszichológiává. Ez a tudomány, melyet _Lazarus_ és _Steinthal_
alapítottak, az utóbbi évtizedekben nagy haladást tett. _Wilhelm Wundt_
most megjelenő nagyarányú munkája a néppszichológiáról, amely különösen
a nyelvet, a mithoszok keletkezését és az erkölcsöt igyekszik
pszichológiailag megokolni, új és nagyon fontos szempontokat nyit. A
modern néprajz mesterének, _Adolf Bastiannak_ nagyszámú munkája is
rengeteg értékes anyagot nyújt. Ezért mi úgy véljük, minden
pszichológusra nézve elkerülhetetlen követelmény, hogy a modern
néppszichológia eredményeivel megismerkedjék és az emberi megismerés,
érzés és akarás fejlődésében a szociális tényezőt nagyobb mértékben
vegye figyelembe, mint eddig. _Darwin_ a fajok keletkezéséről szóló
korszakalkotó munkájában az egyén fejlődésére az _ontogenezis_, a faj
fejlődésére a _filogenezis_ terminust vezette be. Ebben az értelemben
támasztanók azt a követelményt, hogy a pszichológia az egyént necsak
mint egyes lényt, hanem a nemebeli társaitól nyert befolyás alatt is
szemlélje, hogy tehát ne csak az _ontogenetikus_, hanem a
_filogenetikus_ módszer is alkalmazásba jusson.
Ha a lelki jelenségek eredetét és fejlődését kérdezzük, akkor csaknem
magunktól jutunk rá ezeknek a jelenségeknek belső kapcsolatára az
_életfentartással_. Hiszen elmélkedésünk és meggondolásunk nagy része,
mint mindenki tudja, bizonyos úgynevezett praktikus célokra szolgál,
vagyis arra van irányítva, hogy az egyes lény, családja vagy a közösség
életét fenntartsa, kellemesebbé, tartalmasabbá és tartósabbá tegye. Ha
most már az egész lelki életet ebből a szempontból tekintjük, akkor a
pszichológia egy részévé lesz a _biológiának_, vagyis az élet
törvényéről való tudománynak. Ez a biológiai módszer gyakran meglepő
világítást vet a lelki élet összefüggésére és nevezetesen az oly
rendkívül gazdag érzelmi életet sokkal jobban áttekinthetjük és
megérthetjük a segítségével. Újabb időben különösen _Herbert Spencer_
alkalmazta nagy sikerrel a biológiai módszert s e sorok írója is
pszichológiai tankönyvében szigorúan szemmeltartani igyekezett ezt a
szempontot.
Az introspektiv és kísérleti módszer arra igyekezik, hogy beható
analizis segítségével lehetőleg pontosan megállapítsa a pszichikai
tényálladékot, míg a genetikus szemléleti mód kettős alakjában, vagyis
mint ontogenetikus és mint filogenetikus módszer a biológiai módszerrel
karöltve, a lelki élet eredetét, fejlődését és jelentőségét igyekszik
kikutatni.
Ami most már a különböző _irányokat_ illeti, melyek jelenleg a
pszichológiában kifejlődtek, ezek részint megfelelnek a bizonyos
módszerekre vetett nagyobb nyomatéknak, részint alapvető nézetek a lelki
folyamatok bizonyos alaposztályainak nagyobb vagy kisebb fontosságáról.
A régebben használatos megkülönböztetés _racionális_ vagy spekulativ és
_empirikus_ pszichológia között ma már tárgytalanná vált. A mit
racionális pszichológiának neveztek, az most általában mint a metafizika
egy része szerepel és ki van zárva a pszichológiából. Épen ezért az
«empirikus», vagyis «tapasztalati» kifejezés ma magától értetődő és
ezzel fölöslegessé is vált.
Ezzel szemben megkülönböztetjük az illető módszereknek megfelelően az
_introspektiv_ és a _kísérleti_ pszichológiát. Mind a két irány
alkalmilag élesen küzd egymással. Az introspektiv pszichológusok azt
vetik a kísérletieknek szemére, hogy hosszadalmas vizsgálataik
eredményei gyakran jelentéktelenek s ezenfelül inkább a fiziológiának
válnak hasznára, mint a lélektannak. A «kísérletiek» viszont szeretnek
gúnyolódni a «karosszék-pszichológusokon» és azt tartják, hogy csak a
laboratóriumban lehet exakt módon űzni a pszichológiát.
Fentebbi fejtegetéseink értelmében mindkét iránynak megvan a maga
jelentősége s csak a kísérlet és az önmegfigyelés közreműködésével,
valamint beható analizissel lehet haladást elérni.
Maguknak a pszichikai folyamatoknak megítélését illetőleg azelőtt
többnyire abban a véleményben voltak, hogy az észrevevés és elképzelés
elsődleges, az érzés és akarás pedig levezetett állapotok. Ezt az
irányt, amelynek még mindig sok a hive, _intellektualisztikus_ iránynak
nevezhetjük.
Ezzel szemben újabb kutatók azt hangsúlyozzák, hogy nem az elképzelés,
hanem az _érzés_ és az ezzel a legszorosabban összekötött _akarás_ az
eredeti állapotok, melyekből az észrevevés és elképzelés kifejlődött.
Azt a nézetet, amely az élet egész fejlődéstörténetének sokkal jobban
megfelel, _voluntarisztikus_ pszichológiának nevezik. Ez az irány mind
jobban utat tör és egyre több híve akad.

10. §. Pszichológia és fiziológia.
A szoros összefüggést a fizikai és fiziológiai folyamatok között, vagy
hogy rövidebben és népszerűbben fejezzük ki magunkat, test és lélek
között már nagyon régen felismerték s az a gondolkodókat sokat és sokáig
foglalkoztatta. Azokra a filozófiai problémákra, melyek az ezen
összefüggésen való elmélkedésből származnak, valamint a legfontosabb
megoldási kísérletekre alább fogunk rátérni.
A modern pszichologiára nézve eldöntött dolog, hogy a pszichológiai
folyamatok túlnyomó többsége mellett fiziológiai jelenségek állnak mint
kísérő jelenségek. Teljesen bizonyos továbbá, hogy az utolsó közvetlen
feltétele egy fizikai folyamatnak mindig egy idegprocesszus kell hogy
legyen és pedig mindig olyan, amelyben végeredményben részes az emberi
agy. Az a nézet, hogy minden fizikai folyamatnak kivétel nélkül egy
agyprocesszus felel meg, csak annyiban van általánosan elismerve, hogy
minden komolyan vehető kutató meg van győződve, hogy agy nélkül
semmiféle öntudati folyamat nem jöhet létre. Ezzel szemben még mindig
véleménykülönbség van abban a kérdésben, vajjon valamely jelenségnek
minden pszichológiai analizissel feltárt részfolyamata egyúttal a
fiziológiai processzusnak egy fiziológiai részjelenségét
előfeltételezi-e? Így pl. _Wundt_ azt hiszi, hogy egy meghatározott
dolognak mindennemű észrevevése csak azáltal jön létre, «hogy az
objektum által előhívott benyomások komplexuma az «asszociációs
szintézis» egy aktusa által foglaltatik össze.» A szintézisnek ez az
aktusa, így gondolja a hírneves kutató, magában pszichikai természetű és
nincs hozzá párhuzamos fiziológiai jelenség.
A pszichikai folyamatoknak messzemenő függése az agyprocesszusoktól sok
kutatót arra a felfogásra vezetett, hogy a pszichológiának csak az a
feladata, hogy az agy funkcióiról való ismereteinket gazdagítsa s így a
pszichológia csak egy része a fiziológiának.
Ezzel szemben azonban utalni kell arra, hogy a pszichikai folyamatok
teljesen sajátos természetűek és a fiziológiai folyamatokkal össze nem
hasonlíthatók. Minden folyamat a természetben, amelybe természetesen az
emberi test is beletartozik, hozzáférhető az érzéki észrevevés számára
vagy hozzáférhetővé tehető mikroszkópok vagy észrevevőképességünk más
megerősítése útján. Még ahol ez eddigelé nem volt lehetséges, ott is
minden pillanatban sikerülhet a készülékek tökéletesítése útján és nincs
természeti processzus, amelynél elképzelhetetlen volna, hogy az érzéki
észrevételnek hozzáférhetővé tétessék. A pszichikai folyamtok ellenben
sohasem vehetők észre az érzékekkel, hanem csak közvetlenül átélhetők
bizonyos sajátságos, mindenki előtt ismeretes, de közelebbről be nem
írható módon. Ép ezért kikutatásuk egy külön tudomány tárgya kell hogy
legyen.
A pszichológia a fiziológiától fontos ösztönzéseket fog nyerni újabb
pszichológiai analizisre, amint hogy a maga részéről a fiziológiának
problémákat tud nyújtani és utakat tud mutatni. Sohasem szünhetik meg
azonban a pszichológia önálló tudomány lenni. Tárgya mindig különböző
marad mindennemű természettudománytól.

11. §. Pszichológia és filozófia.
A modern pszichologia, amint láttuk, függetlenné tette magát minden
filozófiai spekulációtól, különösen pedig minden filozófiai rendszertől
és önálló tapasztalati tudománnyá fejlődött. Mindazáltal fennmaradt a
szoros kapcsolat pszichológia és filozófia között. Természetesen a
viszony a két tudomány között kissé megfordult. A pszichológus szigorúan
véve lemondhat mindennemű metafizikai hipotézisről, ellenben a filozófus
ma jobban rá van utalva a beható pszichológiai analizisre, mint valaha.
Ha a filozófia céljához, vagyis az egységes világnézethez akar jutni,
akkor nemcsak a fizikai történés törvényeit kell figyelembe venni, ahogy
azokat a természettudomány nyújtja, hanem még nagyobb mértékben a
pszichikai történés törvényeit is, ahogy azok kikutatását a pszichológia
magára vállalja. Csak pszichológiai alapon jelölheti ki ma a filozófus
az emberi megismerés határait, csak a pszichológia segítségével
találhatja és értheti meg a formákat, melyeket megismeréseink
szükségszerűen öltenek. Csak érzéseink pszichológiai analizise
taníthatja meg, hogy milyen feltételek között tartunk valamit szépnek és
csak e feltételek ismeretéből adódhatnak érvényes normák a művész
számára. Csak annak beható és pontos tanulmányozása, ami bennünk
végbemegy, mikor mások cselekvéseit helyeseljük, ha önmagunkkal
elégedettek vagy elégedetlenek vagyunk, vezethet arra az útra, amelyről
odajutunk, hogy erkölcsi normákat állíthassunk fel az emberi
cselekvésre.
Ennek megfelelően a pszichológia a legfontosabb alapja a valóban
tudományos filozófiának s aki ezt elfelejti vagy a spekuláció erejébe
vetett merész, de meglehetősen időszerűtlen bizalommal azt hiszi,
túlteheti magát a pszichológiai alapvetésen, «annak sohasem áll
szilárdan a föld a talpa alatt s felhők és szelek játszanak vele.»
De a pszichológia is csaknem magától vezet filozófiai problémákhoz, bár
nem lehet tagadni, hogy ezeket elutasíthatja és szabad is elutasítania
magától.
Már az érzéki észrevevésekről való tanítás is arra a különös tényre
vezet, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb bizalommal vagyunk a
tapintási érzék adatai iránt, szemben a látással és hallással. A
pszichológusnak megvan a joga, hogy beérje a tény feljegyzésével, de
nagyon is erős a kísértés, hogy magyarázatot keressen. Ez pedig már
mélyen belenyúl az ismeretelméletbe.
Még inkább izgat az erkölcsi és a vallási érzésekről, valamint az
akaratjelenségekről szóló tanítás arra, hogy közelebb férkőzzünk az
erkölcsi törvények indokoltságának kérdéséhez s az akaratszabadság
problémájához. Itt elsősorban szükség van arra, hogy a pszichológiai
tényállást pontosan és a filozófiai nézetre való minden tekintet nélkül
konstatáljuk. De épen ez a konstatálás gyakran magában tartalmazza a
probléma megoldását és nem lehet belátni, miért ne lehessen a
pszichológusnak az a bátorsága, hogy egy lépéssel tovább menjen a tények
konstatálásánál.
A pszichológia tehát jelenlegi állása szerint önálló tudomány, de
nélkülözhetetlen alapvetése minden filozófiai vizsgálatnak.

12. §. A logika tárgya és feladata.
_A logika a helyes gondolkodás formáiról szóló tanítás_. Helyesnek
mondható a gondolkodás akkor, ha objektive bizonyos ítéletekre vezet.
Objektivek azok az ítéletek, melyeket mindenki, aki hallja és a hozzájuk
vezető gondolatmenetet megértéssel kíséri, kénytelen igazaknak
elismerni. Mint valamely ítélet objektiv bizonyosságának második
kriteriumát tekintjük továbbá az illető ítéletre alapított várakozások
beteljesülését.
Az objektív bizonyossággal szemben áll a szubjektiv, amelyet többnyire
nem lehet másra átvinni. Szubjektiv bizonyosságunk van példáúl arról,
hogy a barátunk, akit sok év óta ismerünk, egy bizonyos esetben így vagy
úgy fog cselekedni. Objektiv bizonyosságunk van ellenben arról, hogy a
barométer emelkedése a légnyomás fokozódását jelenti.
A helyes gondolkodásnak, vagyis annak a gondolkodásnak, amely objektive
bizonyos ítéletekre vezet, a formái most már nem egyebek, mint ezen
objektiv bizonyosság általános föltételei. Ha még tekintetbe vesszük azt
a körülményt, hogy a tudományos kutatásban nem mindig jutunk objektive
bizonyos, hanem nagyon gyakran csak többé-kevésbbé valószínű ítéletekre,
akkor a logikát úgy is definiálhatjuk, mint az objektiv bizonyosság és
valószínűség általános föltételeiről szóló tanítást.
Hogy a helyes gondolkodás formáit megtaláljuk, előbb egyáltalán a
gondolkodás formáit kell megvizsgálni, vagyis azután kell kutatni, hogy
mi a közös minden gondolkodási aktusban. Itt nyomul előtérbe
mindenekelőtt az ítélet-forma, mely minden gondolkodásnak alapjáúl
szolgál. A legegyszerűbb észrevételek, ép úgy, mint a legbonyolultabb
meggondolások eredményei mind az ítélet formájában jutnak kifejezésre.
Ez a gondolkodási forma a nyelvben az állító mondat formáját vette fel s
így a mondat és az ítélet, vagy ahogy szintén mondhatjuk, az
ítélet-mondat minden logikai vizsgálat középpontja. Mikor helyes
formálisan egy ítélet? Milyen feltételek mellett lehet egy vagy több
helyes ítéletből új helyes ítéletet levezetni? Ezek azok a kérdések,
amelyek a logika főtárgyai. Ennek megfelelően a logikát úgy is lehetne
meghatározni, mint a _helyes ítélet_ általános föltételeiről való
tanítást.
De nem minden ítéleten állapíthatók meg helyességének ilyen általános
feltételei. Nagyszámú ítélet arra szolgál, hogy egyéni észrevételeket,
emlékeket, várakozásokat formulázzon és fejezzen ki. Minden olyan
ítélet, – szemléleti ítéletnek nevezzük őket – természeténél fogva csak
szubjektiv bizonyosságú és ezért nem ad alkalmat logikai megvizsgálásra.
Ilyen vizsgálat csak olyan ítéleteken hajtható végre, melyek általános
állításokat tesznek, vagyis pontosabban szólva, melyek nem egyénien
meghatározott és egyénien színezett tényeket jelölnek, hanem inkább a
történés törvényeinek kifejezései. Az ilyen ítéleteket fogalmi
ítéleteknek nevezzük és csak ezek lehetnek logikai vizsgálat tárgyai.
Az ilyen vizsgálat, mint kétezeréves hagyomány tanítja, legjobban
azáltal sikerül, ha a fogalmi ítéleteket mesterségesen szétbontjuk
elemeikre. Ezek az elemek itt _fogalmak_, olyan gondolkozási forma,
amely ugyan csak az ítéletben jut eleven hatásra, mindazonáltal logikai
célokra is önálló vizsgálatnak kell hogy vettessék alá.
Minden fogalomban benne van az _általánosság_ ismertető jegye. Mint sok
szemléleti ítélet lecsapódása keletkezik s egységes hordozója olyan
tulajdonságoknak és állapotoknak, melyek a képzetek egy bizonyos
számával közösek. A fogalmat egy szimbolikus jel, többnyire egy szó
tapasztja az öntudathoz. A szónak pontosan megszabott jelentése, vagyis
azok a tulajdonságok és állapotok, melyeknek hordozója a fogalom, adják
ennek a tartalmát, azok az objektumok, amelyeken az illető tulajdonságok
és állapotok találhatók, adják a fogalom terjedelmét. A hagyományos
logika már most oly módon fogott hozzá az ítéletek megvizsgálásához,
hogy megtanított arra, hogy fogalmi viszonyokról való kijelentéseknek
tekintsük őket. Emellett a terjedelmi viszonyok szemlélete sokkal
alkalmasabbnak bizonyult, mert ezek szemléletesen ábrázolhatók és mert
előnyösen lehet rájuk matematikai formulákat alkalmazni. A tartalmi
vonatkozások ellenben mindig absztraktok maradnak, nem lehet őket sem
szemléletesen ábrázolni, sem matematikailag formulázni.
A hagyományos logika tehát többnyire terjedelmi logika maradt.
Megvizsgálja a lehetséges fogalmi viszonyokat önmagukban, azután azt
kérdi, melyek jutnak közülök az ítéletekben kifejezésre és igyekszik
kikutatni, hogy lehet adott fogalmi viszonyokból újakat levezetni. Ezt a
levezetést nevezik következtetésnek s a hagyományos logika így oszlik a
_fogalomról_, az _ítéletről_ és a _következtetésről_ szóló tanításra.
Az ítéletnek mint egy fogalmi viszonyról való kijelentésnek a felfogása
sokáig megtévesztett az ítélet aktusának pszichológiai természetére
vonatkozólag. Míg mindig az ítéletnek két alkotórészéről beszéltek,
megfeledkeztek arról, hogy az ítéletnek alapjául szolgáló és általa
formált folyamat mind a két alkotórészt elkülönítetlenül tartalmazza. Az
ítéleti funkció pszichológiai és kivált ismeretelméleti fontosságáról
alább kell majd szólnunk. Itt azonban ki kell emelni, hogy a logika