Bevezetés a filozófiába - 03

teljesen jogosultan jár el, mikor az ítéletet fogalmakban oldja fel,
amennyiben ez a feloldás céljainak szolgál. Csakhogy a bizonyos
tudományos célok érdekében végrehajtott mesterséges átformálásnak nem
szabad azt az igényt támasztania, hogy a pszichikai aktus eredeti és
lényeges természetére nézve irányadó legyen.
A fogalomról, ítéletről és következtetésről szóló tanítással azonban
nincs a logika feladata kimerítve. Meg kell mutatnia azt is, hogyan
alkalmaztatnak ezek a formák a tudományos gondolkodásban s ennek
megfelelően meg kell vizsgálnia a kutatás módszereit. Eközben, mint
Wundt kívánja, a már ismert tartalmak előadásának módszereit el kell
különíteni a vizsgálat módszereitől. Az előadás módszerei a _fogalmak
defimiciója és beosztása_, valamint a _bizonyítékok_ különböző módjai. A
vizsgálat módjai közt aztán az _indukció_ és _dedukció_, _analizis_ és
_szintézis_, valamint speciálisabb módszerek is jutnak ábrázolásra. A
módszertan azonban csak akkor lesz gyümölcsöző, ha leszáll az egyes
tudományokhoz és a rájuk nézve sajátságos módszereket szemlélteti. Ennek
megfelelően megkülönböztetünk egy általános és egy speciális
módszertant, amely utóbbi az egyes tudományok logikáját jelenti. _Wundt_
háromkötetes logikai művében elvégezte ezt az óriási munkát és ezzel
roppantul kitágította a logika feladatát.

13. §. A logika fejlődése és irányai.
Az általános gondolkodási törvények szabatos formulázására való
szükségérzet a Kr. e negyedik század vége felé vált érezhetővé, mikor az
úgynevezett megarai iskolához tartozó gondolkodók egyfelől kétséget
támasztottak az igaz ítéletek lehetősége iránt, másrészt szofisztikus
álokoskodással ellenfelüket zavarba hozni igyekeztek. Miután _Sokrates_
feltámasztotta a _fogalmi_ megismerés iránti követelményt és _Platon_
vizsgálatokat indított meg a fogalmak definiálásáról és beosztásáról,
_Aristoteles_ vállalkozott arra, hogy a következtetés és bizonyítás
szabályait pontosan és kimerítően kikutassa és megállapítsa. Ezzel
alapítójává lett a logikának.
_Aristoteles_ tökéletesen tisztában volt azzal, hogy itt nem új
igazságok felfedezése, hanem a természetes gondolkodás eredményeinek
megvizsgálása a fődolog. Kifejezetten megmondja, hogy a logikának az a
feladata, hogy a tényleg végrehajtott következtetéseket visszavezesse
bizonyos formákra, hogy ezzel megvizsgálhassa helyességüket.
_Aristoteles_ azt is tudta, hogy erre a célra a valóban elért
következtetéseket az alapjukul szolgáló ítéletekre, az ítéleteket pedig
fogalmi elemeikre kell felbontani. Ezért helyesen adta tudományának az
analitika, vagyis elemzéstan nevet.
_Aristoteles_ logikai iratait (a kategóriákról vagy alapfogalmakról, az
ítéletről, a következtetésről és bizonyításról, a valószínűségi
bizonyítékokról és a definicióról szóló tanítás; a Topika nyolc
könyvében) a későbbi ókor és a középkor «Organon», vagyis (a
gondolkodás) eszköze néven foglalta össze. Egy _Porphyrius_ új
platonikustól (III. század Kr. u.) készített kivonata ez iratoknak,
melyet _Boëthius_ (VI. század) fordított latinra az «Isagoge»
(bevezetés) cím alatt, mint tankönyv szolgál a középkor iskoláiban.
_Aristoteles_ tanítványai, _Theophrastos_ és _Eudemos_, a sztoikusok és
sok tekintetben a középkori scholasztikus filozófusok is még finomabban
kidolgozták a következtetések formáit és egy sereg új műkifejezést
teremtettek, melyekkel a gyakorlott dialektikusnak gyorsan és biztosan
kellett operálnia.
A tizenhatodik században _Petrus Ramus_, aki ugyan ellensége volt a
scholasztikának, mégis egészen _Aristoteles_ nyomán készített egy
logikai tankönyvet, melyben az anyag úgy volt elrendezve, mint ma is a
szokásos logikai tankönyvekben.
Az angol _Bacon_ «Novum Organon»-jában igyekezett kimutatni az
aristotelesi logika értéktelenségét és energikusan rámutatott az
indukcióra, amelyben az egyesről mennek fel az általánosra.
Mindazonáltal az aristotelesi scholasztikus logika főtanításaiban tovább
is tárgya maradt az iskolai tanításnak és nagy részében ma is az maradt.
Új irányt adott a logikának _Kant_. A régi merőben formális logika
mellett, amelynek meghagyja érvényét, a logikai szemlélet egy új módját
teremtette meg, melyet ő maga transcendentális logikának nevezett el. Az
ítélet formáiban vélte az emberi ész alapfunkcióit megtalálni, melyeknél
fogva ez a kívülről beleáradó benyomásokat formálja és alakítja. _Kant_
ezeket az alapfunkciókat úgy tekinti, mint szellemünk őstulajdonának
bizonyos nemét; e funkciók tevékenysége által szellemünk egyúttal maga
teremti meg a természeti történés törvényszerűségét. Ezáltal azonban a
logikai formák nemző, csaknem teremtő erőt kapnak. E gondolat egyoldalú
továbbfejlesztésével aztán _Hegel_ egy _metafizikai logikát_ eszelt ki,
amelyben a fogalmak logikai önkifejlődése az igazi történéssel, a dolgok
levésével egybeesik. _Hegel_ logikája, melynek dialektikus módszere
mélyreható hatásokat idézett elő, a tizenkilencedik század második
felében teljesen túlhaladottnak látszott, ma azonban más formában
újraéled. Ugyanúgy a középkori scholasztikusok logikája is ismét erélyes
védőkre talál. Ezekkel az áramlatokkal szemben megint egy egész más
felfogás igyekszik érvényre jutni, amely a logikai törvények szigorúan
tapasztalati jellemét hangsúlyozza. A jelenkori logikában a következő
irányok különböztethetők meg:
1. A _pszichológiai_ logika behatóan vizsgálja a gondolkodási törvények
pszichológiai alapjait. Amikor itt a tényleges gondolkodást vették
kiinduló pontnak, igen sokkal hozzájárultak a gondolkodás
pszichológiájához és a gondolkodási folyamat természetét, ahogy tényleg
végbemegy, felderítették. Ez irány leghatározottabb képviselői, akikhez
e könyv szerzője is sorozza magát, úgy fogják fel a logikai törvényeket,
mint az általános és bevált tapasztalat lecsapódásait. A logika feladata
ekkor lényegileg abban áll, hogy megvizsgálja, mennyi általános és
bevált tapasztalat van minden egyes tapasztalatban.
2. Az _ismeretelméleti_ logika nemcsak a gondolkodási törvények érvényét
igyekszik megállapítani a felismerhető körében, hanem meg akarja
állapítani a megismerés határait is. Ezzel túlmegy a specifikusan
logikainak a keretén és mélyen belejut a megismerési kritika és a
metafizika problémáiba. A megfelelő vizsgálatok sok tekintetben nagyon
fontosak, de a logika speciális célját, t. i. az objektiv bizonyosság
általános feltételeinek megismerését kevésbbé érik el, mert túlságos
mélyre ásnak és megrendítik a hitet minden objektiv bizonyosságban.
3. A _matematikai_ logika az itélet és következtetés formái számára
lehetőleg pontos matematikai formulázást igyekszik nyerni. A megfelelő
vizsgálatok valamennyien a terjedelmi viszonyokat veszik alapul és
gyakran valóban meglepő eredményeket értek el. A régi iskolai szabályok
ezzel nagyon meg vannak egyszerűsítve és sokkal exaktabb fogalmazást
nyernek. Az így nyert formulák egyszerűbbjei nagy haszonnal
értékesíthetők az iskolai tanításban is, a komplikáltabbak ellenben a
szakember számára is nehezen érthetők. Mindenesetre gyümölcsöző
tevékenység tere van itt feltárva.
4. A _metodológiai_ logika rendkívül gyümölcsöző kiterjesztése a logikai
kutatásnak. _John Stuart Mill_ induktív logikai rendszere és _Wilhelm
Wundt_ fentebb említett nagyszabású műve máris jelentékeny dolgot
műveltek. Itt még lehetne mélyebbre hatolni, ha elhatároznók magunkat,
hogy a logikát mint a gondolkodás módszertanát tekintsük és a
gondolkodási ökonomia _Ernst Mach_ által bevezetett fogalmát alkalmazzuk
rá. Ekkor a logika nem volna egyéb, mint a _gondolkodás_ általános
_ökonomikája_ s feladata abban állna, hogy kikutassuk, hogy alakultak és
hogy alakíthatók a gondolkodási eszközök mind ökonomikusabban.
_Kant_ ismert mondása, hogy a logika _Aristoteles_ óta nem tudott egy
lépést sem tenni előre, de visszafelé sem kellett egy lépést sem tennie,
már Kant idejében is alig volt jogosult és ma még kevésbbé az. Azok az
alapok, amelyeket _Aristoteles_ a logikának adott, megmaradtak ugyan, de
hathatósan tovább építettek rajtuk, természetesen időnként helytelen
vagy túlságosan kiterjesztett terv szerint is.

14. §. Grammatika, logika és pszichológia.
A logika mindjárt keletkezésekor, valamint fejlődése folyamán is
legszorosabb viszonyba lépett a grammatikával. Az alany és állítmány, a
tárgy, a melléknév és ige megkülönböztetése inkább logikai, mint
grammatikai megfontolás eredménye. A gondolkodási törvények csak a
nyelvbeli kifejezés széttagolása útján voltak megtalálhatók. A további
fejlődés folyamán azonban a logikai és grammatikai vizsgálatok
összekeverése sokféle tévedésre adott alkalmat. Amikor egy szó
jelentését a fogalom tartalmával, a mondatot az ítélettel azonosították,
azt hitték, hogy minden grammatikai vonatkozás egyúttal logikai is és
hogy fordítva a nyelv logikai törvények szerint fejlődik vagy így
kellene fejlődnie.
A grammatika az emberi nyelv törvényeiről szóló tanítás. Ezek a
törvények fiziológiai és pszichológiai szempontok szerint fejlődnek és
ezért a fiziológia és pszichológia kell hogy a grammatika alapja legyen,
nem pedig a logika. A nyelv a képzetek, gondolatok, érzések és
akaratirányok kifejezése. Ha pontosan megmondom, amit gondolok, ha
pontosan megértem, amit a másik mond nekem, akkor a nyelv betöltötte
célját. Az a kérdés, hogy állításaim tárgyilag helyesek-e, itt
egyáltalán vagy legfeljebb másodsorban jönnek tekintetbe. A grammatikát
tehát egészen külön kell választani a logikai alaptól és a
pszichológiára alapítani.
Ezzel szemben a logika mindig fel fogja használni a nyelvben elvégzett
gondolkodási munkát és megállapításaiban az uralkodó nyelvhasználathoz
kell tartania magát. A logikai iskolázottságnak bizonyára mindig
lényeges befolyása lesz a kifejezés korrektségére, de sohasem szabad,
hogy a logikának eszébe jusson, hogy a nyelv mestere akarjon lenni. A
logikának a gondolkodás formáival van dolga és csak az ebből következő
vonatkozások adják a tárgyát. Sokszor fogja a nyelvet haszonnal mint
útmutatót használni, de sehol sem szabad magát tőle félrevezettetnie.
A logika viszonya a pszichológiához tulajdonképen már a fentebb
mondottakból folyik. A pszichológiának az emberi gondolkodást épúgy kell
kutatnia tényleges lefolyásában, mint más lelki tevékenységeket. A
logikus is jól teszi, ha a pszichológiának erre vonatkozó eredményeit
elsajátítja. A logikának azonban teljesen szabadságában áll, sőt ez a
tulajdonképeni feladata, hogy a természetes gondolkodási formákat
mesterségesen úgy alakítsa, hogy lehetségessé váljék az objektiv
bizonyosság általános feltételeinek megvizsgálása.
A pszichológusra nézve a körülmények, melyek között egy ítélet
kimondatik, a személyek, amelyek kimondják, a mellékgondolatok és célok,
amelyek emellett közrejátszanak, a legnagyobb fontosságúak. A logikus
csak az ítéletet látja, illetőleg a fogalmi viszonyt. A gondolatot el
kell választania minden asszociációtól, minden érzelmi momentumtól, a
gondolkodónak minden céljától, sőt lehetőleg a gondolkozónak a
személyétől is, hogy formális helyessége szempontjából megvizsgálja.
Mennél pontosabban, mennél tökéletesebben hajtja végre a logikus ezt az
absztrakciót minden mellékkörülménytől, annál jobban sikerül a logikai
feladat. Csak nem szabad emellett abba a tévedésbe esnie, mintha a
mesterséges készítmény maga volna az igazi, eredeti, eleven gondolkodás.
A logikai feladat tiszta elhatárolása hellyel-közzel meglehetősen nehéz.
Épen ezek a nehézségek kényszerítenek gyakran arra, hogy a specifikusan
logikairól magasabb problémákra emelkedjünk fel. Ezáltal keletkeznek a
logika kapcsolatai a filozófiával, melyeknek megbeszélésére most
átmegyünk.

15. §. Logika és filozófia.
A logikát általában úgy tekintik, mint a filozófia nélkülözhetetlen
előiskoláját és mint filozófiai propädeutikát tanítják a
középiskolákban. S valóban a logika nélkülözhetetlen előiskola is, de
nemcsak a filozófiára, hanem minden tudományra. A szellemet ez nem
szorítja – ahogy Mefisztó gúnyolódik – spanyolcsizmába, hanem csak
meggondolásra neveli, megóvja túlgyors és elhamarkodott
általánosságoktól és arra szoktatja, hogy megkülönböztesse a bizonyosat
a csak valószínűtől. A logika öntudatra hozza az ösztönszerűen használt
gondolkodási törvényeket és arra indít, hogy amit gondolunk, azt
gondosan megvizsgáljuk. Az ilyen iskolázás minden tudományos munkára
nézve mellőzhetetlen.
A logikai problémákkal való intenziv foglalkozás azonban csaknem
szükségszerűen túlvezet a merőben logikain és szigorúan filozófiai
vizsgálatokra késztet. Aki a fogalomról való tanításban tisztába akar
jönni a fogalomnak ismertetőjeleihez való viszonyával, aki ítéleteink és
következtetéseink érvényességi körét akarja megvizsgálni, az nem
mellőzheti azt a kérdést, hogy mennyiben képes egyáltalán megismerni a
valódit.
Fölmerül az emberi megismerés lehetőségére és eredetére vonatkozó kérdés
és ezzel benne vagyunk a legfontosabb filozófiai diszciplinák egyikében,
az ismeretelméletben. A megismerés problémájával azonban a legbensőbben
összefügg az ismeretünk tárgyára vonatkozó kérdés, vagyis a valóban
fennállóra vonatkozó kérdés és így vezet a logika végül a létről szóló
tanításhoz, az ontológiához, a metafizikához.


HARMADIK FEJEZET. Ismeretkritika és ismeretelmélet.

16. §. Dogmatizmus, szkepticizmus, kriticizmus.
Az ember megismerő képességében való bizalmat illetőleg a filozófia
legelőbb _dogmatikus_, azután _szkeptikus_ és végül _kritikus_. Emellett
azonban alkalmilag fordulnak elő visszaesések valamely előbbi fázisba.
Dogmatikusnak nevezzük a gondolkodás azon irányát, amely teljes bizalmat
tanusít az észrevevés és gondolkodás eredményei iránt és megvan arról
győződve, hogy a világ csakugyan olyan, ahogy mi észrevesszük, vagy
ahogy gondolkozva konstruáljuk. Dogmatikus a nem filozofáló, naiv ember
a maga gondolkodásában és cselekvésében, mert neki eszébe sem jut, hogy
megismeréseinek helyességében vagy épen a megismerés lehetőségében
kételkedjék. Dogmatikus a vallás is, mert szilárdan hisz tanításainak
igazságában, még akkor is, vagy különösen akkor, mikor ezeknek az
érzékfölötti, a minden lehetséges tapasztalaton túl levő a tárgya.
Dogmatikus azonban a filozófia is fejlődésének hosszú időszaka alatt.
_Platon_, aki a dolgok lényegét immateriális ideákban vagy ősképekben
véli megtalálni, nem kevésbbé dogmatikus, mint _Leukippos_ és
_Demokritos_ (450. Kr. e.), akik csak a materiális atomok és az üres tér
valóságát ismerik el. _Descartes_ (1596–1650), aki a kételkedéssel
kezdi, azután azonban a saját öntudatában biztos, vitathatatlan tényt
ismer fel, nem kevésbbé dogmatikus, mint a materialisták a
tizennyolcadik és tizenkilencedik században, mint _Lamettrie_,
_Holbach_, _Karl Vogt_ és _Büchner_, akik csak az anyagot és ennek
tulajdonságait és erőit fogadják el valónak.
_Szkepticizmus_ alatt értjük az abszolut kételkedést a megismerés
lehetőségében és az ebből konzekvencia gyanánt levont tartózkodást
minden pozitív kijelentéstől. A gondolkodás ez irányát a Krisztus előtti
harmadik században, nyilván a különböző filozófiai iskolák egymásnak
ellentmondó nézetei következtében először _Pyrrhon_ fejlesztette ki s
egész a késői római időkig sok híve volt. A szisztematikus kételkedés
pszichológiai indító oka a kedély nyugalmára való törekvés. Hogy bele ne
vonassanak a filozófiai iskolák szenvedélyes vitájába, a gondolkodók
jobbnak látják, ha semmit sem állítanak és minden képzelhető fáradságot
kifejtenek, hogy bebizonyítsák, hogy ez az egyedül észszerű dolog.
Azokról az argumentumokról, amelyeket ezek a gondolkodók felhoztak,
meglehetősen jól vagyunk tájékozva, de nem mondhatni, hogy az emberi
gondolkodó képességet lényegesen előmozdították volna. Legfeljebb azt
lehet tőlük megtanulni, hogy addig várjunk ítéletünkkel, míg az
előfeltételek meg vannak adva a döntésre. Az abszolut szkepszist azonban
nem lehet következetesen keresztülvinni. A filozófiai szkeptikusnak
elvégre is a mindennapi életben úgy kell viselkednie, mintha dogmatikus
volna.
A tizenhatodik században _Montaigne_ és _Charron_, a tizenhetedik
században _Pierre Bayle_ újra fölvették az antik szkepticizmust és
nevezetesen energikusan küzdöttek a vallási dogmák logikai
bizonyíthatatlansága mellett. _Pierre Bayle_ ismert enciklopédiai
szótára által, amely egészen el van telve ama szkepticizmustól, erősen
hatott a tizennyolcadik századra és előkészítette egyrészt a
felvilágosodást és a materializmust, másrészt a filozófiai kriticizmust.
A szkeptikusok közé szokták sorolni _David Hume_-t (1711–1776), a nagy
angol gondolkodót is, csakhogy az ő alább megbeszélendő, valóban úttörő
vizsgálatai a gondolkodás alapfogalmairól, nevezetesen a szubsztanciáról
és a kauzalitásról már nem szkeptikusak, hanem a harmadik fejlődési fok,
a kriticizmus körébe tartoznak.
_Kritikai_ a filozófia bizonyos értelemben már kezdeteiben. Amikor arra
vállalkozik, hogy a hagyománytól függetlenül, a saját gondolkodásánál
fogva világnézetre jusson, lényegéhez tartozik a kriticizmus. A szó
szorosan vett értelmében azonban kriticizmusnak nevezzük azt a
gondolkodási irányt, amely nemcsak a hagyományt, hanem a saját megismerő
képességét is vizsgálatnak veti alá. A kriticizmus ebben az értelemben
semmit sem fogad el érvényesnek előzetes vizsgálat nélkül. Az emberi
megismerés lehetőségét és határait kérdezi, megvizsgálja megismeréseinek
eredetét és fejlődését, megkérdi, mit adunk a magunkéból a tapasztalat
létrejöveteléhez és igyekszik a határokat kijelölni, melyeken belül az
emberi kutatás sikerre való kilátással fejtheti ki tevékenységét.
A kriticizmus kezdetei már az antik filozófiában konstatálhatók. Az
_eleaták_ tanítása, mely az érzékektől megtagadta a megismerő
képességet; _Demokritos_ állítása, hogy édes és keserű, meleg és hideg,
hogy a színek nem valódi tulajdonságai a dolgoknak, hanem csak
szubjektiv érzetek, ez mind kritikai szellemet nevelt. Sokkal
határozottabban és összefoglalóbban érvényesül aztán a megismerő
szervünk megvizsgálására való szükségérzet újabb időben _John
Locke_-nál, _George Berkeley_-nél és _David Hume_-nál. Az utóbbinak
vizsgálatai intenziv hatást tettek _Kant_-ra és ő az, aki a filozófiai
kriticizmust megalkotta és kifejlesztette.
_Kant_ óta aztán már nem lehetséges, hogy a dogmatizmusnál megálljunk.
Nem kell Kanttal mindenütt és minden tekintetben megegyezni, de
okvetlenül állást kell vele szemben foglalni, mi általa felvetett
kérdéseket el kell intézni, Azelőtt pozitiv megállapításokhoz jutunk.
Ahogy _Savigny_ után nem lehet többé tudományos jogi tanulmányokkal
máskép, mint történetileg foglalkozni, ahogy _Darwin_ után a szervek
formáit nem lehet többé máskép, mint fejlődéstörténetileg és
biológiailag vizsgálni, ép úgy _Kant_ után nem szabad többé a filozófiát
máskép űzni, csak kritikailag.
A kriticizmus az ismeret problémáját teszi a filozófia csúcsára, mert ez
a legalapvetőbb és legelhatározóbb. Ezért kezdjük mi is a szorosabb
értelemben vett filozófiai problémák előadását ezzel.

17. §. Az ismeret problémái.
Mit értünk a rendes nyelvhasználatban megismerés alatt? Megismerem az
errejárók közt a barátomat, az ismerősömet, ez annyit jelent, hogy meg
tudom mondani az illető ember nevét, ismerek sok viszonylatot,
amelyekben áll, tudom, mi a foglalkozása, a hivatása s talán arra is
emlékszem, hogy ezt vagy azt közösen éltem át vele. Ha megismerek egy
növényt, ez annyit tesz, hogy botanikailag meg tudom határozni, meg
tudom mondani a nevét, ismerem azt a helyet, melyet a tudományos kutatás
a növények rendszerében juttatott neki.
Minden megismerés tehát nem egyéb, mint a gondolkodó megragadása egy
tartalomnak, amely maga különbözik a megismeréstől. Továbbá minden
ismeret egy ítélet alakjában megy végbe és aki ezt az ítéletet hozza,
abban a szilárd meggyőződésben is van, hogy ismeretet nyert, s egyúttal
arról is meg van győződve, hogy a megismert tárgy, vagy a megismert
esemény valóban megvan és valóban olyan természetű, függetlenül attól,
hogy ő megismeri-e vagy sem. A megismerés tehát az általános
nyelvhasználat szerint, előre feltételez egy tárgyat, amely önállóan
fennáll és a megismerőtől különböző.
A megismerés tudományos jelentése nem tér el lényegesen ettől a
közönséges nyelvhasználattól. Csak nyilvánvalóbban van itt tudatossá
téve, hogy az ismeret nem csupán az érzéki észrevételen alapul, hanem
hogy elengedhetetlen hozzá ez észrevétel gondolkozó feldolgozása is.
Mindazonáltal a megismertnek független fennállása a tudományos kutatás
számára is magától értetődő előfeltétel.
Az érzéki észrevétel és az ítélő aktus mélyebbre ható pszichologiája
most már megmutatja, hogy a vonatkozás a megismerés aktusa és a
megismert tárgy vagy folyamat között nem olyan egészen egyszerű. A nem
filozofáló észre nézve képzeteink és ítéleteink egyszerűen másolat-képei
a felfogott és megítélt folyamatoknak. Mélyebb elmélkedés azonnal
megmutatja ennek a felfogásnak a helytelenségét, sőt lehetetlenségét.
Képzeteink és ítéleteink mint nem-érzéki, pszichikai folyamatok nem
lehetnek másolat-képei érzékileg észrevehető dolgoknak. Képzeteink és
ítéleteink tehát nem másolat-képek, hanem legfeljebb _jeleiül_
tekinthetők a folyamatoknak, melyek tőlünk függetlenül mennek végbe. Már
most az a kérdés, hogy a jelben, tehát a mi képzetünkben és ítéletünkben
való minden változásból egyúttal változásra lehet-e következtetni a
megjelölt, vagyis a valóságos dolgokban. A feleletet erre a kérdésre
megnehezíti az, hogy képzeteink és ítéleteink egyáltalán nincsenek csak
a környezetünk által meghatározva. A képzetalkotás és az ítélés
pszichologiája egyre világosabban mutatja, hogy a képzetek és ítéletek
alkotásában saját természetünk, saját szervezetünk és pedig a fizikai és
a pszichikai is egyaránt részes. Lázban olyan alakokat látunk, melyeknek
a valóságban semmi sem felel meg és fantáziánk az észrevett elemekből új
képeket alkot, amelyek a külvilágban sehol sem találhatók fel. Ki mondja
meg most már minden egyes esetben, vajjon észrevételeink nem
hallucinációk vagy álomképek-e, ki tudja eldönteni, mily kevés vagy mily
sok képzeleti kép lopódzott bele emlékképeink közé? Sőt lehet, hogy
összes úgynevezett ismereteink csak saját élményeink és ezeknek alapján
beszélhetünk ugyan öntudatunk állapotának és öntudatunk tartalmának
változásairól, de nincs semmi jogunk arra, hogy bármit is kimondjunk
olyan folyamatokról, amelyek tőlünk függetlenül folynak le. Ezekből a
kérdésekből, amelyeket nem lehet tartósan elutasítani, keletkeznek a
filozófiai ismeret-problémák.
Röviden ezeket a problémákat az emberi megismerés lehetősége és határai
iránt való kérdéseknek lehet mondani. Ezekkel foglalkozik az
_ismeret-kritika_, a theoretikus filozófia egyik legnehezebb, de
egyúttal legfontosabb része is.
Nem kevésbé fontos azonban az emberi ismeret _eredetének_ és
_fejlődésének_ kérdése. Itt különösen arról van szó, hogy meghatározzuk
azt a részt, amellyel az érzéki észrevétel és amellyel a gondolkodás bír
az ismeret létrejövetelében. Vajjon csak az érzékek nyujtják nekünk a
világképet? Csak az ész ragadja-e meg a dolgok valódi lényegét? Avagy az
elsődleges, másodlagos és harmadlagos pszichikai jelenségek összehatása
hozza-e létre az ismeretet? Arról van szó továbbá, hogy megállapítsuk az
érzelmi és akarati jelenségek részét és nevezetesen megvizsgáljuk a
nyelvnek jelentését is az ismeretre nézve. Minde problémák tárgyalását
az ismeretelmélet vállalja el.

18. §. Az ismeretkritika fejlődése és irányai.
A nem filozófáló emberre nézve kezdettől fogva kétségtelen volt és
legnagyobb részben az ma is, hogy környezetének tárgyai tőle függetlenül
léteznek és hogy olyanok, amilyenekül neki feltünnek. Ezt a nemcsak
filozófia-előtti, hanem tudomány-előtti álláspontot, ezt a mindennemű
megismerési szerveinkre vonatkozó reflexiót megelőző és a nagy tömegeken
még ma is uralkodó gondolkodási irányt nevezzük _naiv_ realizmusnak.
Realizmus, mert ezen a gondolkodási fokon az észrevett és képzeteinkbe
fölvett külvilágot önállóan létezőnek, reálisnak tartjuk és naiv
realizmus, mert ez a felfogás nem kritikai megfontolások alapján van
kifejlesztve, hanem mint magától értetődő előfeltétel alapjává van téve
a gondolkodásnak és cselekvésnek. Egyszerűen nem tudják máskép.
A naiv realizmus állapotánál azonban nem lehet a reflexió megkezdése
után sokáig megmaradni. Már a közönséges, csaknem mindennapi érzéki
csalódások megrendítik a hitet észrevevési ítéleteink föltétlen
helyességében. A tapasztalat, hogy a ferdén a vízbe merített bot nincs
csakugyan eltörve, hanem csak látszik eltöröttnek, hogy a messziről
látott tárgyak csakugyan nagyobbak, mint amilyeneknek látszanak, nem
sokáig várat magára. Ezzel azonban meg van rendítve a hit érzékeink
hitelességében és a filozófiai reflexió az ismeret más, biztosabb
forrásai után néz. Érthető, hogy itt könnyen jutottak a szélső túlzásba
és az érzékeknek túlságosan kevés, a gondolkodásnak túlságos sok
megismerőképességet tulajdonítottak. Egy dolog azonban mindenesetre
bizonyos: világképünk létrejöveteléhez két lényegesen különböző tényező
járul hozzá. Az egyik rajtunk kívül áll, önálló, független és lehetőleg
megmaradó, ez az _objektiv_ tényező. A másik mi magunk vagyunk,
érzékeink, gondolkodásunk, érzésünk. Ez változékony természetű, ez a
szubjektiv tényező. A naiv realizmus az észrevett és feltárt világot úgy
tekinti, mint teljesen objektivet. Számára a szubjektiv tényező még
nincs. _Ennek a szubjektiv tényezőnek a konstatálásával kezdődik az
ismeret-kritika._
Fejlődése most már oly módon megy végbe, hogy egyelőre bizonyos érzéki
benyomásokat, mint az íz, hőmérséklet és a szín merőben szubjektiveknek
ismerünk fel. Ezzel szemben a tapintási érzék adatai még sokáig
megtartják objektiv érvényüket és csak a legújabb időben vallottuk meg
magunknak, hogy a kemény és puha, a kerek és hegyes pontosan ép úgy
érzéki adatok, mint a szag, hang és szín és hogy ennek megfelelően
ismeretkritikailag ugyanazon bánásmódban részesítendők.
Sokkal később konstatáltatott a szubjektiv tényező az absztrakt
gondolkodás eredményein is, miután sokáig mindaz, amit a spekulativ
szellem elgondolt, objektiv igazságszámba ment. Itt mindenekelőtt _Kant_
kereste fel az észnek azokat a formáit, melyeknél fogva a tapasztalat
lehetségessé válik. Hogy mi a benyomások komplexumait mint önálló,
megmaradó dolgokat fogjuk fel, hogy szabályszerűen egymásra következő
eseményeket okilag összekapcsolva gondolunk, mindez és még sok más,
mondja _Kant_, eszünk veleszületett tulajdonsága. Ezen alapformák vagyis
_kategóriák_ útján formáljuk a nekünk kivülről adott, magában chaotikus
tartalmat és csak ezáltal válik lehetségessé a tapasztalat.
Világképünkben tehát minden ismeretünknek hozzáférhető meg van határozva
az _érzékiség velünk született formái által_, a _tér_ és _idő_ által, de
azután az ész kategoriái által is. Tehát csakis a szubjektiv tényező
ismerhető fel és tapasztalható. Ami a tapasztalatból ezenfölül
fennmarad, ha a szubjektiv tényezőt kiküszöböljük, ez a számunkra
teljesen felismerhetetlen «_Ding an sich_». Hogy ez a «Ding an sich»
önállóan és tőlünk függetlenül létezik, az Kantra nézve teljesen
bizonyos, de csak ez bizonyos. Az objektiv tényező tehát létezik, de
ránk nézve teljesen felismerhetetlen.
A «Ding an sich»-nek, a magában való dolognak létezését, amelyet _Kant_
még megenged, az újabb gondolkozók bebizonyíthatatlannak, sőt
elgondolhatatlannak állítják be. A _létezés_ is, mondják ezek, csak egy
kategoriája az észnek s így most szemben a naiv realizmussal a világkép
teljesen meg van fosztva objektiv tényezőjétől.
Amit az életből észreveszünk és feltárunk, amit erről a tudományos
kutatás tanít, az csak _öntudatunk tartalmaira_ érvényes. Ha az emberi
öntudatot gondolatban eltávolítjuk, akkor vele együtt eltűnik minden,
ami az ő tartalma, ez pedig az egész világ. Ég és föld, víz és
szárazföld, hegy és völgy csak a mi képzeteink és aki azt állítja, hogy
van öntudatunktól független külvilág, az valami bebizonyíthatatlant,
ellentmondással teljeset állít.
Ez a naiv realizmussal teljesen szembenálló gondolat-irány általában
véve az _idealizmus_ nevét viseli. Szerinte a világ csak
öntudat-tartalom vagy legalább is csak annyiban felismerhető, amennyiben