Bevezetés a filozófiába - 10

  érzésekkel összekötve. Egyszerű színek, de még inkább szín-kombinációk
  is komplikáltabb fényhatások, amilyeneket például a szivárvány vagy a
  csillagos ég nyujt, esztétikai tetszést keltenek. Még gazdagabbak és
  többfélék azok az esztétikai érzések, melyeket geometriai diszítmények
  vagy alakok keltenek. A látás funkciójának gyakorlása ezekben az
  esetekben különösen gyönyörtkeltő, de az öröm forrását nem magunkban
  keressük, hanem az objektumban, amely erre a gyönyörteljes gyakorlásra
  alkalmat ad és ezt az objektumot szépnek mondjuk. Az ilyen esztétikai
  ítéletek forrása, amennyiben ezeket önállóan mondjuk ki, nem pedig
  gondolkodás nélkül utána mondjuk, mindig csak a tényleg átélt funkciós
  gyönyör. A tárgynak objektive meglevő tulajdonságai mindig csak
  közvetett okai az esztétikai ítéletnek. Ezt világosan mutatja az
  eltompulás ténye. Olyan tárgy, amely első vagy második szemléletkor
  szépnek tünt fel, közömbössé válik, ha naponkint és óránkint körülöttünk
  van. Az objektum nem változott, de funkciós gyönyörünk eltompult.
  A hallási észrevételek közt leginkább egyszerű hangok, különösen azonban
  a hangok és zörejek ritmikusan elrendezett sorai váltják ki az elemi
  esztetikai hatásokat. A melódiákban és szimfóniai zeneművekben való
  gyönyörködés ellenben magasabb és többféle funkciós szükségletek
  kielégítésén alapszik. Ritmikus hangsorok sokszor ritmikus mozdulatok
  eszközlésére ösztönöznek és itt egész nyilvánvalóan a funkciós gyönyör
  hozza létre az esztétikai tetszést. Hasonló módon mutatkozik ez
  tapintási észrevételek esztétikai hatásánál, amint ezt legújabb időben
  siket-vakokon megfigyelték. Ezek gyönyört éreznek olyan tárgyak
  tapintásakor, amelyek kellemes és ritmikusan rendezett
  tapintó-mozdulatok eszközlésére adnak alkalmat.
  Elemi esztétikai érzések tehát azáltal keletkeznek, hogy az észrevételek
  által, melyeket átélünk, szenzuális funkciós szükségérzetünk kellemes és
  kellően intenzív módon elégíttetik ki.
  Aránytalanul változatosabban és gazdagabban fejlődik ki azonban az
  esztétikai élvezés, ha a ránk ható tárgyak nemcsak érzékeinket, hanem
  képzet-alkotásunkat és gondolkodásunkat is kellemesen foglalkoztatják. A
  festészet vagy szobrászat egy alkotása, melynek alakjait megérteni és
  magyarázni képesek vagyunk, erősebb és tartósabb élvezetet nyújt. Mennél
  nagyobb mértékben izgatják az ábrázolt tárgyak és folyamatok emlékező és
  képzelő tevékenységünket, mennél több gondolkodni valót adnak, annál
  intenzivebb, annál gazdagabb lesz az esztétikai élvezet és annál
  nehezebben tompúl el. Ezt az esztétikailag ható kielégítését
  intellektuális funkciós szükségletünknek különösen nyilvánvaló módon
  éljük át a költészet műveiben. A költő szavai mint érzéki észrevételek
  jóformán semmit sem jelentenek és csak azok által a képzetek, gondolatok
  és érzések által hatnak, melyeket bennünk felkeltenek. Ha most már
  sikerül nekünk könnyen követni a költőt, ha megértjük, mit gondol, ha
  fantáziánkat felszitja, akkor már ez maga elegendő, hogy magas
  esztétikai gyönyört szerezzen.
   «Es lockt uns nach und nach, wir hören zu,
   Wir hören und wir glauben zu verstehn,
   Was wir verstehn, das können wir nicht tadeln,
   Und so gewinnt uns dieses Lied zu letzt.
  _Schiller_ filozófiai lírája, _Goethe_ Faustjának nehéz helyei csak
  akkor hatnak esztétikailag, ha sikerült a költő gondolatát felfogni,
  magunkban utánaképezni és tovább fejleszteni. A míg ez nincs meg,
  intellektuális funkciós szükségérzetünk akadályozott marad és az
  esztétikai hatás elmarad. Ugyanezt az akadályoztatást éljük át gyakran
  modern művészek festményeinél, ha semmikép sem sikerül a színek és
  alakok tengerében a kompozició tervét felfedezni és az egésznek értelmét
  kibetűzni. Szenzuális funkciós szükségletünket az ilyen műalkotások
  gyakran nagy mértékben kielégítik, de az intellektuális funkciós
  gyönyörnek ezzel összekötött akadályoztatása nem engedi feltámadni az
  utólagos esztétikai hatást.
  Fordítva nagy gyártelepek, gépek, elmés találmányok és más technikai
  mesterművek szemlélete nagy mértékben esztétikailag hat. Matematikai
  feladatok elegáns megfejtései is, ahogy _Sophie Germain_, a francia
  matematikusnő nagyon szépen kifejtette, esztétikai élvezetet szereznek.
  Mindkét esetben lényegileg az intellektuális funkciós gyönyörön alapszik
  az esztétikai hatás. Ez az intellektuális funkciós gyönyör a tartalma a
  pszichikai élményeknek, melyeket a mindennapi életben teoretikus
  érdeknek szoktak nevezni. A mi intellektusunkat kellemesen
  foglalkoztatja, az érdekel minket, azt _érdekesnek_ találjuk.
  Újabb időben gyakran halljuk ép ezt a szót, mikor esztétikai ítéletet
  mondanak ki. Sőt különbséget is szoktak tenni «szép» és «érdekes»
  között. Az esztétikailag _értékes_ fogalma kibővült és nem csupán a
  szorosabb értelemben vett szépet foglalja magában, hanem az érdekeset
  is, vagyis azt, ami intellektuális funkciós gyönyörünket kielégíti.
  Az eddig tárgyalt szenzuális és intellektuális funkciós gyönyör azonban
  még csak az esztétikai élvezés kezdeteit, bizonyos értelemben külső
  műveit ismertette meg velünk. A művészi és természeti szépben talált
  gyönyör legmélyebb lényegébe csak akkor hatolunk be, ha arra gondolunk,
  hogy az érzés is alapfunkciója a tudatnak, amely tevékenységet kíván.
  Tényleg szükségét érezzük a kedély-izgalomnak s ennek a szükségletnek a
  kielégítése gyakran a legnagyobb mértékben gyönyörteljes. Ezt a
  szükségletet emócionális funkciós szükségletnek fogjuk nevezni, az érzés
  angol nevéről (emotion). A paraszt, aki az egész héten az eke után jár,
  megkívánja a maga kis verekedését vasárnap a korcsmában. A vére ettől
  hullámzásba jön és az ezzel egybekötött izgalmat mint nagyon jótékonyat
  érzi. A római városi csőcselék tudvalevőleg kenyeret és cirkuszt
  követelt a császártól (panem et circenses). A kenyeret éhsége és a
  játékokat emocionális funkciós szükséglete számára. A mélyértelmű mese
  Jancsiról, aki félni akart tanulni, világosan mutatja, hogy már a
  tudomány-előtti pszichológia is ráfigyelt ennek a szükségletnek
  tényleges meglétére.
  Az emócionális funkciós gyönyör minden érzés centrális természeténél
  fogva sokkal mélyebben hatol bele a lelkiéletbe, mint a szenzuális és
  intellektuális. Az izgalom itt sokkal jobban kiterjed, sokkal mélyebbre
  hatol és ennélfogva gyakran olyan hatásokat vált ki, amelyek az egész
  szervezetet megrázkódtatják és időnkint tartósan elváltoztatják. Itt
  kell keresni a forrását azoknak a pszichikai diszpozicióknak, melyeket
  szenvedélyeknek nevezünk, melyek gyakran emésztőleg hatnak, de igazán
  nagyot is hoznak létre.
  Ami a szenzuális funkciós gyönyört kiváltja, az _kellemesnek_ és
  _tetszetősnek_ tűnik fel előttünk, ami az észt kellemesen
  foglalkoztatja, azt érdekesnek találjuk. Azoknak a folyamatoknak és
  foglalkozásoknak számára azonban, melyeket emociónális funkciós gyönyör
  kísér, a nyelv a _varázs_ és _varázslatos_ szavakat alkotta. Nagy
  hazárdjáték és veszedelmes hegyi túrák sok emberre nézve nagy varázzsal
  bírnak, mert az ezzel egybekötött izgalom emociónális funkciós gyönyört
  idéz elő.
  Ez az emócionális funkciós gyönyör most már a forrása a leggazdagabb és
  legintenzivebb esztétikai élvezésnek. Megpróbáljuk ezt egyelőre egy
  példán megmagyarázni és _Schiller_ _A búvár_ című ismert költeményét
  választjuk ki erre. Az érdekfeszítő elbeszélés foglalkoztatja
  képzeletünket és gondolkodásunkat és ezzel felingerli intellektuális
  funkciós gyönyörünket. A költemény már ezzel is esztétikailag hat. A
  mélyebb és intenzivebb hatás azonban csak akkor áll be, ha részt veszünk
  a merész ifjú sorsában, ha lemerülünk vele együtt az örvénybe, minden
  aggodalmat vele élünk át és vele örülünk, mikor megint szerencsésen
  feljön. Fokozódó részvéttel figyelünk elbeszélésére a mélység
  szörnyetegeiről, aztán felháborodunk a király kegyetlen játékán, aki
  másodszor is belekergeti, meleg rokonszenvet érzünk a királyleány és
  felcsirázó szerelme iránt és nagyon meg vagyunk hatva, mikor a végét
  olvassuk: «Az ifjút egy se hozza vissza már». Az érzések lefolyása,
  melynek akadálytalanúl, a minket körülvevő valóságra való minden
  tekintet nélkül odaadhatjuk magunkat, az olyan tisztán emberi érzések
  átélése, melyek a mindennapi életben csak ritkán jutnak tevékenységhez,
  mindez gazdag és intenziv funkciós gyönyört kelt és ebben az emócionális
  funkciós gyönyörben áll a valódi esztetikai élvezet.
  Antigone, Hamlet, Macbeth, Othello, Lear király, Stuart Mária,
  Wallenstein, Faust és Gretchen és más alakok sorsa, melyek a
  világirodalom drámáiban kerülnek elénk, még nagyobb mértékben alkalmasak
  arra, hogy élénk érzelmeket váltsanak ki. A színházban az emócionális
  funkciós gyönyörhöz a szenzuális és intellektuális is módosítólag és
  fokozólag járul (időnkint zavarólag is), de a lényeges mégis mindig az
  alakok iránti belső részvét marad, az az élmény, melyet egy modern
  esztétikus _(Theodor Lipps)_ nagyon találóan _beleérzés_-nek
  (Einfühlung) nevez.
  Festmények és szobrok szintén alkalmasak arra, hogy emócionális funkciós
  gyönyört keltsenek a nézőben, ha sikerül az ábrázolt alakok
  arckifejezését, testtartását és csoportosítását helyesen magyaráznunk és
  «beleéreznünk» magunkat a műalkotásba. Az ábrázolás könnyen érthetősége
  nagyon megkönnyíti ezt a beleélést, míg túlságosan komplikált,
  eszmekörünktől távoleső motivumok nem engedik kifejlődni az emócionális
  funkciós gyönyört.
  A legerősebb érzelmi hatást az összes művészetek közül elismerten a
  _zene_ idézi elő. Ez onnan van, hogy itt az érzést a hangok érzéki
  észrevevése közvetlenül, az intellektus közreműködése nélkül ingerli
  fel. A tiszta zenei hatás ezért sokkal igazabban és bensőbben jut
  tudatra az úgynevezett «abszolut», szöveg-kíséret nélküli zenéből. Olyan
  személyekre ellenben, akik kevésbbé muzsikális hajlandóságuak,
  könnyebben hatnak az olyan dalok, melyeknek szövegét megértik. A
  jelenkori zenedrámában, ahogy _Wagner Richárd_ kifejlesztette, a
  funkciós gyönyör mindahárom neme, a szenzuális, az intellektuális és az
  emócionális hatalmasan ingerlődik s ezért itt az esztétikai élvezet
  különösen erős és tartós. Mindenesetre nem ritkán fordúl elő ezekben a
  műalkotásokban, hogy a hangsorok érzéki felfogása nem sikerül azonnal
  vagy hogy a gyakran nehéz szöveget nem értjük meg azonnal. Ez azután
  akadályozza a szenzuális és intellektuális funkciót s ez akadályává lesz
  az emócionális funkciós gyönyör kifejlődésének. Ha azonban ismételt
  meghallgatás útján a felfogás nehézségein túljutottunk, akkor az
  összhatás annál erősebb: a motivumok csaknem kimeríthetetlen gazdagsága
  miatt csaknem egyáltalán nem tompul el.
  Minden esztétikai élvezés tehát egy neme a funkciós gyönyörnek és
  ennyiben rokon a játékkal. Az esztétikai funkciós gyönyör hatása azonban
  más és mélyebb, mint a játéké. A műalkotás vagy a természeti tárgy, mely
  az esztétikai funkciós gyönyört fölkelti bennünk, előttünk áll. Megvan a
  valóságban, észrevesszük érzékeinkkel, benne látjuk örömünk szerzőjét,
  forrását, megörvendeztetettnek, fölemeltnek érezzük magunkat az objektum
  által. A fundamentális appercepciónál fogva örömünket úgy tekintjük,
  mint az előttünk álló objektum hatását, erőnyilvánítását és így funkciós
  gyönyörünkből esztétikai ítéletek fejlődnek ki. Nem szükséges az ilyen
  ítéletek megmagyarázására _Kant_-tal egy külön lelki képességet, egy
  «esztétikai ítélő-erőt» föltennünk. A fundamentális appercepció teljesen
  elegendő arra, hogy ilyen ítéletek keletkezése érthetőnek tünjék fel. Az
  esztétikai élvezéskor kellemesen érintettnek, érdekesen elfoglaltnak,
  hatalmasan megragadottnak érezzük magunkat, szóval sohasem kivánónak és
  akarónak, hanem mindig afficiáltnak. Ezért csak természetes, hogy az
  öröm forrását nem magunkban, hanem rajtunk kívül keressük és akkor ott
  is találjuk, ahol valóban van, a műtárgyban. Mint mondtuk, a tárgyat,
  amely az esztétikai funkciós gyönyört kiváltotta bennünk, az előidézett
  funkciós gyönyör minéműsége szerint kellemesnek vagy tetszetősnek,
  érdekesnek vagy bájosnak nevezzük. A legáltalánosabb predikátum azonban,
  amelyet az esztétikailag ható objektumoknak tulajdonítunk, a _szépség_.
  Szépnek nevezünk a legtágabb értelemben mindent, ami alkalmas arra, hogy
  esztétikai funkciós gyönyörünket kiváltsa.
  Az esztétikai élvezésről való elméletünkből magától következik, hogy az
  esztétikai ítéletekben nagy különbözőségek találhatók. A funkciós
  gyönyör különböző nemeire való diszpoziciók az egyes egyéneknél nagyon
  különböző módokon vannak kifejlődve. Így tehát érthető, hogy egy és
  ugyanaz a tárgy nem képes minden szemlélőjében a funkciós gyönyörnek
  ugyanazt a nemét és fokát kiváltani. Egy és ugyanaz az ember is nem
  minden időben egyformán fogékony az esztétikai hatásokra, épen mert a
  funkciós szükségletek nem mindig ugyanazok. Mindazáltal vannak
  műalkotások, melyeket évszázadokon át, sőt évezredeken át a
  legkülönbözőbb emberek szépeknek jelöltek meg. _Sophokles_ Ödipus
  királyát, amely 2300 év előtt Athénben és Görögország más városaiban
  eredeti nyelvén erős hatást tett, napjainkban fordításban játszották
  olyan közönség előtt, melynek kulturállapota bizonyára nagyon különbözik
  az athéni ősközönségétől. Mégis a darab ma is hatalmasan megragadta az
  emberek ezreit. Ez nyilván feljogosít arra az ítéletre, hogy a drámában
  objektív tulajdonságok találhatók, melyek erős esztétikai funkciós
  gyönyört bírnak kiváltani. Hasonlót lehet mondani az ógörög építészet és
  szobrászat nem egy művéről, valamint a régi olasz vagy németalföldi
  festőiskola sok művéről. Az ilyen műalkotásoknál szabad objektív
  szépségről beszélni, amennyiben ezen a műalkotásban magában bennerejlő
  tulajdonságokat értjük, amelyek alkalmasak arra, hogy sok embernél
  funkciós gyönyört váltsanak ki. Ezeket a föltételeket kinyomozni
  bizonyára hálás és semmiesetre sem kilátástalan kutatói feladat. Az
  objektív szépség azonban semmiesetre sem egyértelmű az abszolut
  szépséggel. Ilyenről beszélni a szépségfogalom teljesen relatív
  jelleménél fogva tökéletesen értelmetlen dolog.
  A szépség szónak azonban az itt megbeszélt bővebb fogalmazás mellett még
  egy szűkebb jelentése is van. Ha egy tárgyat teljes meggyőződésből,
  mondhatnám teljes szívből szépnek nevezünk, akkor az alatt nemcsak azt
  értjük, hogy fölkelti tetszésünket. A tárgy iránt, amelyet ebben a
  szűkebb értelemben szépnek nevezünk, a hála egy nemét érezzük az
  élvezetért, amelyet szerez nekünk, a vonzódás egy nemét, amelyet, ha
  magasabb fokot ér el, szeretetnek is nevezhetünk. Mindegyikünk nem egy
  művész-alkotta alakot hord szeretetteljesen a szívében, úgy tekinti
  őket, mint becses tulajdonát, melyeket hajlandó a rosszmájú kritizálás
  ellen megvédeni. Ahol egy művész feltudja bennünk kelteni ezt a
  szeretetet alakjai iránt, ott elérte a legmagasabb esztétikai hatást és
  itt a funkciós gyönyörhöz új momentum járul, épen az, ami által az
  esztétikai élvezés leginkább különbözik a játéktól.
  A _szeretet_ és _szépség_ kapcsolatát már rég felismerték és gyakran
  kimondották. A viszony közönséges felfogása azonban többnyire az, hogy
  az (objektív létező) szépség tekintetik oknak, a szeretet pedig
  hatásnak. Ez a felfogás azonban pontosabb vizsgálatra nem bizonyúl
  teljesen találónak. A nő szépsége bizonyára olyan varázzsal van, amely
  szerelmet tud kelteni és kétségkívül az ókorban a fiúk szépsége gyakran
  keltett a férfiaknál szerelmet. De lehet a fordítottja is igaz. Emberek
  és dolgok, melyek által fölemeltnek érezzük magunkat és melyek bennünk a
  vonzódás és szeretet érzését keltik fel, ez érzésnél fogva lényegesen
  megszépültnek tünnek fel előttünk. _A szépség nem csupán oka, sőt talán
  gyakrabban következése a szeretetnek._ Bensőnkből sugárzik ki a szépség
  a szeretett tárgyakra és mindig új varázszsal veszi körül.
  A szeretet megszépítő erejét mindenki, aki figyel rá, saját
  tapasztalatából megismerheti. Az anya szépnek találja szeretett
  gyermekét, még ha mások előtt rútnak tünik is fel. Egy nekünk bármi
  oknál fogva kedvessé lett könyv esetlen írásmódja gyakran különös
  varázszsal van ránk. _Schopenhauer_ rajongása az inhiai Upanishádok
  egyenesen stíltelen latin fordításáért, melyet _Anquetil du Perron_ egy
  perzsa fordítás után készített, sajátságos példája a szeretet e
  megszépítő erejének. Állításunk helyességének legnyilvánvalóbb
  bizonyítékát azonban a természetérzés fejlődése adja. Az ókorban csak a
  kedves nyári tájkép iránt volt érzékük az embereknek, amikor kellemesen
  lehetett a hűvősben sétálni és pihenni a gyepen egy csobogó patak
  partján. Az alpesi természet magasztos szépségei iránt azonban az ember
  csak akkor lett fogékony, mikor kissé belefáradt a kulturába és szívesen
  menekült a hegyek magányába. Szóval, az ember csak akkor találta szépnek
  a természetet, mikor megtanulta szeretni.
  Most már ha a műtárgy oly erős és sokféle funkciós gyönyört vált ki
  bennünk, hogy az alakokat, melyeket elénkbe visz, szívünkbe zárjuk, hogy
  megszeretjük őket, akkor ebből a szeretetből egy új, különleges, meleg
  szépség sugárzik vissza a műtárgyra és ez a szépség, amely a szeretetből
  született, ez az, amit az igazi, a tulajdonképeni, szívet örvendeztető
  szépségnek nevezünk. A műtárgyak, melyeket ebben az értelemben szépeknek
  találunk, elkísérnek minket az életen át, meggazdagítják lelkünket és
  megsokasítják boldogságunkat. Az ilyen alakok személyiségünk legmélyébe
  hatolnak bele és semmi sem jellemzőbb egy ember egyéniségére, mint a
  műtárgyak, melyeket ebben a szűkebb értelemben szépnek talál.
  Az esztétikai élvezés e szerint egész általánosan és röviden kifejezve
  funkciós gyönyör. A fentebb megbeszélt három faj mindegyike magában is
  képes arra, hogy esztétikai élvezetet nyújtson. Gazdagabb és
  változatosabb, intenzivebb és megragadóbb lesz azonban az élvezet, ha a
  szenzuális, intellektuális és emócionális funkciós gyönyör egyesülnek
  egymással. Ezeknek kombinációi a különböző művészeteknél különbözők. A
  szobrászat és a festészet elsősorban az érzékekre hat és az ész útján
  keltik fel érzésünket. A költészet az intellektuális funkciós gyönyörrel
  kezdődik és ezáltal idézi elő az emócionálisat, amely aztán megint
  belülről ingerli a képzeletet szemléletes képek alkotására. A zenénél a
  szenzuális funkciós gyönyör talán kinesztétikus (mozgási) érzetek
  segítségével megy át közvetlenül az erős érzelmi hatásba. Ez az érzelmi
  hatás vagy az emócionális funkciós gyönyör mindig a centrális része az
  esztétikai élvezésnek. Ahol az emócionális funkciós gyönyör nem
  következik be, ott az esztétikai élvezet a felszínen marad és nélkülözi
  a belső melegséget. Ahol azonban az emócionális funkciós gyönyör
  kiváltódik, ott előállhat belőle a szeretetnek fentebb vázolt érzése,
  amelyből új, érzéstől meleg szépség sugárzik vissza a műalkotásra.
  Az esztétikai funkciós gyönyör tehát különbözik a funkciós gyönyör más
  fajaitól, példáúl a játéktól, már csak azzal is, hogy képes ilyen a
  legbelsőig terjedő hatásokra. Van azonban fontos ismertető jel, mely
  által az esztétikai élvezés különbözik a játéktól. Minden esztétikai
  élvezés, mint már említettük, esztétikai ítéleteket vált ki. Ezeket az
  ítéleteket az élvezők mondják ki abban a meggyőződésben, hogy objektíve
  érvényesek. Ami nekem tetszik, azt szépnek találom, vagyis azt állítom
  ítéletemben, hogy a tárgy, melyet szemlélek, az a forrás, az az
  erőközpont, amelyből élvezetem kiárad. Beható önmegfigyelés és másokon
  való tapasztalatok most már mindenesetre arra tanítanak, hogy az
  objektum szépsége csak a benne telt örömömben áll, mindazáltal tévedés
  volna, ha az esztétikai ítéletből teljesen ki akarnók küszöbölni az
  objektív tényezőt. Hiszen az esztétikai funkciós gyönyör csak akkor áll
  be, ha valamely objektum kiváltja. Már most vannak, amint láttuk,
  műtárgyak, melyek igen sok emberben különböző időkben esztétikai
  funkciós gyönyört váltottak ki. Ezeknek a műtárgyaknak e szerint
  objektíve meghatározható tulajdonságokkal kell bírniok, melyekből az
  esztétikai hatások keletkeznek. Az esztétikának mint tudománynak ezek
  után az a feladata, hogy az élvezésnek nemcsak a szubjektív, hanem az
  objektív föltételeit is tanulmányozza. Még fontosabbakká válnak azonban
  a kiváló műtárgyak ez objektív tulajdonságai azáltal, hogy az alkotó
  művészek ezeken a műveken ismerik meg az eszközöket, melyek által
  remélni lehet, hogy esztétikai hatásokat idézhetnek elő.
  Ezzel eljutottunk az esztétikának második feladatához, amely abban áll,
  hogy kutassa a művészi alkotás törvényeit és ezzel normákhoz és
  szabályokhoz jusson. Ebben rövidebbre kell fognunk a dolgot, mert a
  művészi tehetségek nagy egyéni különbségeit tekintve csak keveset lehet
  általánosságban megállapítani. A főfeladat itt az egyes művészetek
  technikájára szorítkozik.
  A művészi alkotás általánosságban véve következménye a művészben
  bennelakó tevékenységi és alkotó ösztönnek. Ez az alkotás szintén rokon
  a játékkal, amennyiben a művész öröme magában az alkotásban, tehát a
  funkcióban rejlik. De nem marad sokáig ennyiben. Ha egyszer a kultúra
  annyira kifejlődött, hogy az esztétikai élvezet szükségérzete sok
  embernél van meg, akkor már a művészt nem elégítheti ki és nem is
  szabad, hogy kielégítse a saját alkotó ösztönében való merőben
  individuális, csak rája nézve létező öröm. Arra van hivatva, hogy
  másoknak örömet szerezzen és ezzel megszaporítsa az emberiség
  boldogságát. Tevékenysége ekkor már nem merő játék, sőt komoly szociális
  munkává lesz, mely a kultúra fejlődésére nézve nagy mértékben fontos.
  Hogy azonban hathasson, ahhoz már nem elég, ha a művész vakon átadja
  magát alkotó ösztönének. Tanulnia kell. A művészet hosszú művészi
  gyakorlaton alapuló, időnkint nehéz technikáját kell elsajátítania.
  Kötelezettnek és arra szorítottnak érzi magát, hogy tanulmányozza
  szakmája nagy művészeit, hogy megismerje azokat az eszközöket, melyek
  által tapasztalat szerint sikerül funkciós gyönyört idézni elő az
  élvezőknél. Képzetkörébe belelép a közönség, melynek az ő művei szánva
  vannak.
  Azáltal azonban, hogy a legtöbb műtárgy megértéséhez hozzátartozik annak
  a közönségnek az ismerete, amelynek szánva voltak, a művész munkája
  művelődéstörténeti ténnyé válik. Ezért manap az elmúlt időszakok költőit
  korukból kiindulólag igyekeznek megérteni és így fejlődött ki egy
  históriai esztétika, amely sok felvilágosítást hozott, nem egy
  félreértést eloszlatott és sokkal hozzájárult a művészek és költők
  bensőbb ismeretéhez. Időnkint azonban a történelmi szemponthoz való
  túlságos egyoldalú ragaszkodás elhomályosítja a műtárgyban rejlő
  általános emberire, örökkévalóra vetett tekintetet. A művész ugyanis nem
  csupán saját népe és ideje számára dolgozik. Mint Thukydides történelmi
  művéről, a nagy művész is állíthatja képzeletének alkotásairól, hogy az
  örökkévalóság számára való tulajdon (κπῆμα ἐς ἀεί) és nem csak a
  pillanatnak való látványosságok (ἀγώνισμα ἐκ τοῦ παραχρῆμα).
  Az ilyen művész nemcsak múló funkciós gyönyört vált ki bennünk, hanem
  ért ahhoz is, hogy szívünkben tartós szeretetet keltsen azon alakok
  iránt, melyeket alkotott. Ebből a szeretetből azonban, mint az előbb
  megjegyeztük, eleven, melegérzésű és benső szépség árad vissza
  műalkotására s ezt előidézni a művész végső és legmagasabb célja.
  A művészi alkotás tehát először is játék, mint az alkotó ösztön
  tevékenysége és a kultúrfejlődés folyamán válik komoly szociális
  munkává, amely az emberi boldogság gyarapítását teszi céljává.
  Legfelsőbb tökéletességében azonban a művészi alkotás egy neme a
  szeretetkérésnek. Ha a művész szeretetkérését meghallgatjuk, akkor műve
  legmélyebb és legigazabb értelemben szépnek tűnik fel. _Homérosz_
  szeretetet kér Achilles és Odysseus számára, _Raffael_ az isteni Madonna
  számára, _Shakespeare_ nemcsak a filozofáló dán királyfi és a
  boldogtalan Lear király számára, hanem Falstaff, a silányság e söpredéke
  számára is, akit az isteni humor hoz szívünkhöz közelebb.
  Hogy azonban a művésznek sikerüljön bennünk funkciós gyönyört kiváltani
  és szeretetet kelteni, benne is kell hogy lakjék valami a teremtő
  leheletből, amely bele tudja lehelni alakjaiba az élet lelkét. Az élőt
  elevenen ábrázolni, ez a feladat közös minden művésszel. Bennünk azonban
  az kelt életet, az indít minket megfelelő reakciókra, ami eleven az
  emberekben és környezetünk dolgaiban, ami eleven a jelen és mult
  folyamataiban. Ez az eleven nem egyéb, mint ami karakterisztikus a
  dolgokon, az, ami azzá teszi őket, amik és amit ránk nézve jelentenek,
  ez pedig az, ami bennük _tipikus_. A tipikus képzet közvetlenül az
  életszükségletből keletkezett. Az, ami a dolgokban biológiailag
  jelentékeny, arra kényszerít minket, hogy figyelmünket reá koncentráljuk
  és így foglalódik össze, ami számos egynemű dologban tipikus, egy
  egységgé. Ezt a tipikusat látjuk minden egyes dologban és eszerint
  igazodunk vele szemben. A művésznek most már nagyobb mértékben, mint
  minden más embernek, bírnia kell azzal a képességgel, hogy az egyéniben
  a tipikusat lássa és ábrázolja. A művész alakjai ránk nézve mindig
  típusok, még akkor is, ha egészen valóságos személyek benyomását keltik.
  Gretchen alakja Goethe Faustjában oly szemléletesen és egyénileg van
  ábrázolva, hogy meg tudnók írni az élettörténetét. Mindazáltal
  képzeletünkben úgy él, mint típusa annak a lánynak, aki szerelmesen
  odaadja magát és elhagyják. Fejtsük le Lear királyról a királyi palástot
  és csak az apa marad meg, akinek többet érnek a kedveskedő szavak, mint
  Cordélia hallgatag szeretete. Mivel azonban minden apában rejlik egy
  darab Lear királyból, ezért _Shakespeare_ költeménye sohasem veszti el
  hathatósságát.
  Mennyire hozzátartozik a tipikus a művészi ábrázolás lényegéhez, ezt
  legvilágosabban akkor látni, ha az ábrázolás tárgya a valóságban csak
  egyetlen egyszer előforduló objektum, egy történelmi személyiség, egy
  bizonyos tájkép vagy egy egyes ember a művész környezetéből. Az
  egyéninek ábrázolásában is, hogy esztétikailag hathasson, a tipikust, a
  karakterisztikust, az igazán elevent kell a művésznek kikeresnie, az
  egyes tárgyon is ezt kell kifejeznie.
  A tipikus, ami minden művészi ábrázolásnak sajátsága, a művészetet
  sajátszerű kapcsolatba hozza megismerési tevékenységünkkel és a
  tudománnyal.
  A tipikus képzet, mint föntebb már hallottuk, a megismerés fejlődésében
  előfoka az absztrakt fogalomnak. Mivel a művészet lényege szerint
  alkalmas tipikus képzetek keltésére, melyek teljes eleven szemléletesség
  mellett a reprezentatívnak, az általánosnak a jellemét is magukon
  viselik, ezért a művészi ábrázolás gyakran vállalja a feladatot, hogy
  tudományos megismeréseket, melyek fogalmakkal dolgoznak, szemléletes
  képekben ábrázoljon. Az elvont tudományos fogalom a művészet keze alatt
  átalakul eleven, érzésteljes és szemléletes képzetté, melyet akkor
  gyakran az _eszme_ sokértelmű nevével jelölünk. A platói eszmék nem
  egyebek, mint fogalmak, melyeket a mély és zseniális gondolkodó művészi
  szelleme szemléletes képzetekké testesített meg. Épen ezért hihetett
  _Plato_ e művészi gondolat-alakulatok önálló létezésében s ezért
  emelhette őket a dolgok hathatós ősképeivé. _Hegel_ gondolata is, hogy a
  szép úgy határozódik meg, mint «az eszme érzéki látszata» és hogy a szép
  mint az eszme hordozója az igazzal azonos, érthetővé válik, ha közben
  minden művészi ábrázolás tipikus jellemére gondolunk. A legmélyebben és
  legvilágosabban azonban alighanem _Schiller_ fogta fel a tudománynak és
  művészetnek a tipikus képzetben rejlő kapcsolatát, ha gondolata, hogy a
  szépség-érzék hívta elő a megismerés ösztönét, nem tartható is fenn. A
  művészi képzelet gyakran előresejtve jár a tudomány előtt és útat tár
  neki:
   Eh’ vor des Denkers Geist der kühne
   Begriff des ew’gen Raumes stand,
   Wer sah hinauf zur Sternenbühne,
   Der ihn nicht ahnend schon empfand?
  Ha azonban a tudomány saját útján jár és fáradságos kutatással és
  szigorú gondolkodással kicsikarta a természettől titkát és a történés
  törvényeit kikutatta, akkor megint a művész dolga a gondolkodó művét
  megkoronázni és tökéletességre juttatni. Amit a tudomány száraz
  formulákban és holt fogalmakban hirdet tanítványainak, azt a művészetnek
  kell képeivel megelevenítenie, hogy minden ember konkrét
  szemléletességgel láthassa maga előtt az elvont igazságot és fölvehesse
  szívébe.
  Még bensőbb kapcsolatba lépett mindenkor a művészet kezdettől fogva a
  vallással. A görög ókorban nem kevésbbé, mint a középkorban és az
  újkorban a művészet a vallás szolgálatába állította szeretet-szerző
  erejét. _Phidias_ Zeüsz-e, _Michel-Angelo_ Mózese, a sok felséges dóm,