Bevezetés a filozófiába - 06

magyarázata iránt általában és hamar megtesszük a tapasztalást, hogy
magyarázataink helyesek vagy tévesek lehetnek. Mások helytelen
magyarázatait kezdetben élénken, később nyugodtabban utasítjuk vissza és
a tagadás ekkor ítéletünk merő formai elemévé válik. Magyarázataink
mindegyike visszautasításra találhat, tehát minden ítéletnél, amelyet
érzünk vagy hallunk, figyelünk a benne tartalmazott, a megítélt
folyamatokhoz való vonatkozásra. Csak abból a tapasztalatból, hogy az
ítéletek gyakran téves magyarázatokat tartalmaznak, tanuljuk meg ezeket
a vonatkozásokat az ítélet és a megítélt dolog között megismerni és
figyelembe venni. E vonatkozás figyelembevétele által keletkezik aztán
az _igazság fogalma_.
Igazság tehát egy meghatározott vonatkozás az ítélet aktusa és a
megítélt folyamat között s most már arról van szó, hogy meghatározzuk
ennek a vonatkozásnak a módját és meglétének feltételeit. Rendszerint
azt mondják, az igazság abban áll, hogy az ítélet megegyezik a megítélt
folyamattal. Ebből az következnék, hogy az ítéletben a megítélt folyamat
egyszerűen utánképeztetik, bizonyos tekintetben kopiroztatik. Ez a naiv
elképzelés azonban a mai felfogásnak többé nem felel meg. Tudjuk, hogy
az ítéletben a képzettartalom formáltatik és tagoltatik és itt már nem
lehet szó megegyezésről. Sőt inkább azt kell mondanunk: az ítélet igaz,
ha a benne végrehajtott formálás és objektiválás a valóságos folyamatnak
oly módon megfelel, hogy a jóslások, melyek a kimondott ítéleten
alapulnak, tényleg beválnak, amiből aztán az következik, hogy az ítélet
a megítélt folyamatnak megfelel, hogy hozzá van szabva vagy vele
adaequat. Az ítélet a valódi folyamat funkciója kell hogy legyen abban
az értelemben, hogy az objektiv tényállás változásából az ítélet
megfelelő változása is következik és hogy a következtetések, melyek az
ítéletből adódnak, a folyamatra nézve érvénnyel bírnak.
A jóslások beválása az ítélet igazságának legfontosabb és elhatározó
kritériuma. Ezt nevezzük _objektiv kritériumnak_. Nem egy ítéletnek
úgynevezett evidenciája, sem elgondolásának kényszerűsége a meggyőző
bizonyítéka igazságának, hanem a reá alapított jóslások beválása. Csak
ezáltal adhat az univerzum ítéleteinknek megcáfolhatatlan módon
bizonyító erőt és igazságértéket.
Természetesen vannak aztán ítéletek, amelyeknél az ilyen igazolás nem
lehetséges. Ha megismerési törekvésünkben túlmegyünk a tapasztalat
határain, akkor be kell érnünk azzal, hogy az igazságnak egy kevésbbé
biztos kritériumát nyerjük, amely azonban még mindig bizonyos kezességet
nyujt aziránt, hogy gondolataink nem jutottak teljesen téves útra. Ilyen
kritérium a gondolkodó társak helyeslése. Nevezzük ezt interszubjektiv
kritériumnak.
Ez a két kritérium adja tényleg a mértéket, amely szerint
meggyőződésünket valamely ítélet igazságáról megalkotjuk, ha ennek nem
is vagyunk mindig tudatában. Egy ítélet kimondásánál a hasonló esetekben
rája alapított jóslások gyakran bekövetkezett megerősítései, mint
emlékek oly módon hatnak ránk, hogy azt hisszük, nem kell előbb
bevárnunk, vajjon a jóslások bekövetkeznek-e. Hasonlóképen sok esetben
már előre bizonyosak vagyunk a gondolkozó társak helyesléséről. Minden
matematikai ítéletnél, vagyis olyanoknál, melyek számukra és nagyságukra
vonatkoznak, ha ezek az ítéletek az ismert számtörvényeknek megfelelőleg
állíttatnak fel, megvan az a rendíthetetlen meggyőződésünk, hogy rájuk
alapított jóslásainknak be kell következniök és hogy minden gondolkozó,
aki az ítélet értelmét megérti, hozzájuk fog járulni. Bizonyos ítéletek
helyességéről való ez általános meggyőződésnek következtében sok
gondolkodónál az a vélemény alakult ki, hogy vannak ítéletek, melyek
minden tapasztalatot megelőzően és anélkül, hogy a tapasztalat által
való igazolásukat be kellene várni, kétségtelenül biztosak és igazak.
_Plato_ erre a vélt tényre alapítja azt a bizonyítást, hogy az ember
lelke már a testbe való belépése előtt is kell hogy létezett legyen,
mert vannak oly ismeretei, amelyeket nem serezhetett tapasztalatból.
Ezek a belátások emlékek abból az időből, mikor a lélek még a testtel
össze nem keverten élte makulátlan, tiszta, isteni létét és ezért helyes
belátásokat nyerhetett a dolgok lényegébe. Kissé kevésbbé misztikus
formában tér vissza ez a gondolat a tizenhetedik és tizennyolcadik
század gondolkodóinál, akik velünkszületett ideákról, eredeti
belátásokról szólnak és az emberi észnek azt a képességet tulajdonítják,
hogy saját erejéből tud igazságot találni. _Kant_ a «Tiszta ész
kritikájá»-ban vizsgálja ezt a képességet s e mű első részében arra a
kérdésre próbál megfelelni, hogy mikép lehetséges tiszta matematika? Azt
akarja tehát megmutatni, hogy szemlélőképességünk milyen őstulajdonánál
fogva jutunk arra, hogy minden tapasztalat előtt, tehát a priori, tudunk
ítéleteket mondani számokról és nagyságokról, amely ítéleteknek objektiv
érvényük van.
A megismerési processzus és különösen az igazság-fogalom biológiai
szemlélése azonban arra tanít, hogy az ilyen őstulajdon, ilyen eredeti
belátások fölvétele nemcsak fölösleges, hanem egészen tarthatatlan.
Mindenütt, ahol egy ítélet evidenciájáról, elgondolásának
kényszerűségéről beszélnek, ez az evidencia és elgondolási kényszerűség
előbbi tapasztalatokon alapszik. Az emberi szellem fejlődésének folyamán
megtanulta, hogy a tapasztalatokat ökonomikusan rendezze. Eszközöket
talált arra, hogy az előbbi generációk tapasztalatait értékesítse és a
lehető legegyszerűbb formulákhoz juttassa. Mikor aztán minden következő
nemzedék az elértnek alapján tovább épít, a már elvégzett munkát nem
kell többé kezdettől fogva újra elvégeznie. Gyermekeinket már az elemi
iskolában megtanítjuk, hogy az örökölt gondolkodási eszközöknek hasznát
tudják venni és ekkor könnyen megtörténik, hogy azokat a gondolkodási
formákat, melyekhez gyermekkorunktól fogva hozzá vagyunk szokva, az
emberi szellem őstulajdonainak tartjuk, holott tényleg nem egyebek, mint
elmúlt nemzedékek fáradságosan összehalmozott örökségei.
Ha a megismerés processzusát, ahogy ma a felnőtt ember tudatában tényleg
végbemegy, analitikai leírásnak akarnók alávetni, akkor bizonyára hamar
eljutnánk oly elementáris folyamatokhoz, melyekről az egyes ember nem
tudná többé kimutatni, hogy saját átélt tapasztalatából erednek. Ezáltal
megint egy a priori, fogalmak és gondolkozási formák dolgában való
őstulajdon látszata idéződnék elő. Épen ezért azonban a pszichológiai
tények és törvények kutatására nem elegendő az analitikai leíró módszer.
Csak a genetikus és biológiai szemléleti mód hozzájárulása által
lepleződik le az igazi tényállás.
Az ilyen szemléleti mód alapján mondhatjuk most már: Nincs a priori
ismeret. Az organizmus és környezet összehatásából fejlődnek ki a minden
emberrel közös ismeret – formák, melyek legfontosabbikául és leginkább
alapvetőjéül a fundamentális appercepciót és az ebből keletkező
ítélet-funkciót kell tekintenünk. Ebből fejlődnek ki a
_szubsztanciálitás_ és _kauzalitás_ ismeret-formái vagy kategóriái,
melyeket Kant az ész veleszületett alapformái közé számít.
A _szubsztancia_ fogalma, mely által a dolgok megmaradó, a jelenségek
változásában változatlan lényegét értjük, már előreképezve benne rejlik
az érzéki észrevételben, ahol érzetek komplexumai a fundamentális
appercepciónál fogva egységes dolgokká foglaltatnak össze. A mi
felfogásunkban megkülönböztetjük a dolgot tulajdonságaitól és úgy
tekintjük, mint azt, ami az állapotok és vonatkozások váltakozásában
megmarad és fentartja magát. Az ítélet-funkció által szintén valami
megmaradó jön létre a szubjektumban s ez a megmaradó tekintetik a belőle
kiinduló hatások hordozójának. Ha még ezután megtanuljuk a dolgokon
megkülönböztetni az anyagot és formát, akkor megint az anyag az, ami az
alakulás és mozgás változásában egyforma marad és fentartja magát. Így
fejlődik ki aztán a változatlan, a megmaradó fogalma, amely alapjául
szolgál minden változásnak és önmagával mindig egyforma marad. Mivel
minden szubjektum magában foglalja a szubsztancia fogalmát, ezért
érthető, hogy ez a valónak minden felfogásában visszatér s épen ezért
vélték benne az emberi ész alapformáját megtalálni. A filozófiai
rendszerekben épen úgy, mint a természettudományi teoriákban egyaránt
hathatósnak találjuk a szubsztancia-fogalmat. A fizikában és kémiában
sokáig az atómokat tartották és sok tekintetben tartják még most is az
utolsó, változhatatlan szubsztanciáknak, minden változás megmaradó
hordozóinak. A biológiában a sejteket vagy ezek alkatrészeit (neuronok,
plasomok) tekintik végső organikus szubsztanciáknak. Az utóbbi időkben
megtették ugyan azt a kísérletet, hogy a szubsztancia fogalmát
kiküszöböljék a természet-szemléletből. Utóbb rá fogunk térni ezekre a
kísérletekre, de már most ki kell mondanunk, hogy ez a kiküszöbölés
gondolkodóképességünk által sohasem hajtható tökéletesen és maradandóan
végre.
A _kazualitás_ ismeretformája egyfelől akarat-cselekvéseinkben, másfelől
minden ítélet-aktusban közvetlenül adva van. Ha mi a virágzó fáról való
észrevételt ebbe az ítéletbe formáljuk át: «A fa virágzik», akkor a fát
mint erőcentrumot fogjuk fel, amely önmagából előhozza a virágzást.
Saját akarat-cselekvéseinkben hézagtalan közvetlenséggel éljük át az
átmenetet az akarat-elhatározástól az izomkontrakcióig. A
környezetünkben való eseményeknél néha a sorozatnak csak egyes tagjait
vesszük észre. Akarat-cselekvésünk analógiája szerint azonban
kiegészítjük a hiányzót és a fundamentális appercepciónál fogva az
események sorozatait, melyek szabályszerűen egymásra következnek, úgy
fogjuk fel, mintha az átmeneteknek ugyanaz a hézagtalansága uralkodnék
bennük. Minden folyamatot, melyet mi észreveszünk vagy feltárunk,
azáltal okozottnak kell gondolnunk, ami megelőzte, a kauzális
kapcsolatot nem küszöbölhetjük ki gondolkodásunkból. Amidőn ítélünk,
erőcentrumokat állítunk oda, amelyek hatnak s a szubjektum és predikátum
összekapcsolása marad az előképe minden oki kapcsolásnak.
_David Hume_ volt az első, aki az okfogalom pszichológiával és
kritikájával foglalkozott. Azt hitte, bebizonyíthatja, hogy közvetlen
tapasztalatunkban csak szabályszerű egymásra következés van adva és hogy
az okozás eszméjét tévesen vittük bele a világba. _Kant_, kinek – mint ő
maga mondja – «ez a kritika félbeszakította dogmatikus álmát», a
kauzalitásban az ész oly alapformáját vélte megtalálni, melyet a
kívülről jövő érzet-anyaghoz hozzá kell tennünk, hogy tapasztalat váljék
lehetségessé. Szemléleti módunk arra tanít, hogy a kauzálitás az
ítélet-funkcióból természeti szükségszerűséggel fejlődik és hogy mint
ez, az organizmus és környezet kölcsönhatásának eredménye. A kauzálitás
tehát nem tartozik teljesen az ismeret szubjektiv tényezőjéhez, az
objektiv tényezőnek is része van létrejövetelében s így megvan annak
egészen észszerű értelme, ha objektiv okokról beszélünk. Újabb időben
sok tekintetben visszatérnek Humehoz és vele együtt azt állítják, hogy
mi mindig csak az események egymásra következését, de sohasem kauzális
kapcsolódását tapasztaljuk. Ezzel szemben arra kell utalni, hogy a merő
egymásra következés a kauzális kapcsolódástól lényegesen különbözik.
Olyan események között, melyek szabályszerűen egymásra következnek, az
időbeli következésen kívül még van egy belső kapcsolat, amely úgy
tetszik, ahhoz az összeköttetéshez hasonlít, melyet
akaratcselekvéseinkben az akarati impulzus és az izom-kontrakció között
mindennap átélünk. Ahol ezt az összefüggést megtaláljuk vagy alaposan
sejtjük, ott kauzális kapcsolatot sejtünk, ahol ellenben nincs meg, ott
csak erőbeli egymásrakövetkezésről lehet szó. Ha egy nagy háborút egy
üstökös megjelenése előz meg, akkor tapasztalat által vezetett elménk az
üstököst sohasem fogja amaz erőcentrumnak tekinteni, amelynek
erőnyilvánulása a háború. Itt tehát csak egymásra következés van
előttünk. Ha ellenben egy adag kininnek az az eredménye, hogy a beteg
testhőmérséklete csökken, akkor az ismételt tapasztalás alapján jogosan
tesszük fel, hogy a kinin beadása által olyan fiziológiai folyamat
vezettetik be, amely lefolyásában a hőmérséklet alábbszállását hozza
magával.
A _számfogalmak_ is az ítélet-funkcióból fejlődnek ki. Egyforma tárgyak
csoportjai arra indítanak, hogy ugyanazt a megnevező ítéletet
ismételjük. A párosan elrendezett testrészek adhatták erre az első
alkalmat. «Kéz, kéz», «szem, szem», «láb, láb». Az ismétlést eredetileg
bizonyosan mozdulatok kísérték és az ismétlések számát a tárgyak
határozták meg. Aki egy három fából álló csoport szemlélésekor ezt az
ítéletet mondja: «fa, fa, fa», annak épen a harmadik ismétlésnél kell
megállani. A további ismétlésre hiányzik az alkalom, t. i. a
hozzátartozó tárgy. Az utolsó ismétlést egy hang kísérhette, amelyből
lassankint a megfelelő számnév lett. Ezt aztán a tárgyak minden oly
csoportjánál alkalmazták, amely az ismétlések ugyanakkora számára adott
alkalmat és így keletkeztek az első számfogalmak. Minden az egységek
foglalata lesz, amely pontosabb vizsgálat után bizonyos meghatározott
vonatkozásokat mutat ezekhez az egységekhez és más számokhoz. Ezek a
vonatkozások a tárgyak minden csoportjánál egyformák s ezért minden
tárgyra érvényük kell hogy legyen. Így itt is a gondolkodás összefoglaló
tevékenysége útján a nyelv közreműködésével rendkívül fontos
gondolkozási eszközt találtak, melynek nagy értéke van a tapasztalás
ökonomikus elrendezésére.
Így fejlődnek az ítélet-funkcióból lassankint a megismerési formák és
gondolkozási eszközök, amelyekkel operálunk és amelyek szellemi
fegyverünkül szolgálnak. De a fundamentális appercepció mindig hathatós
marad és még a komplikált ítéletek is mindig ugyanazon a módon hajtják
végre az adott tartalmak formálását és objektiválását. Mikor
környezetünk benyomásait az univerzum nyelvéből a mi nyelvünkre
fordítottuk, ezzel ezeket a benyomásokat szellemi tulajdonunkká tesszük.
Ezt aztán azzal értékesítjük, hogy a felismert természeti erőket
szolgálatunkba kényszerítjük és így életünket nehéz feltételek között is
fentartani és tartalomban egyre gazdagabbá alakítani vagyunk képesek. Az
emberi szervezet és környezete közötti kölcsönhatás eredménye most már
így foglalható össze: _a világ megismerése az alakítás által és a világ
alakítása megismerés által_.
Az igazság, amelyet rendszerint minden megismerés céljául szoktak
megjelölni, mint láttuk, egy bizonyos vonatkozás az ítéleti aktus és az
ezáltal megformált és objektivált folyamat között. Ez a vonatkozás
természetesen csak gondolkozó lények tudatában van meg és
legvilágosabban akkor lép elő, ha oly ítéleteket, melyek ránk
származtak, az általuk megjelölt folyamatokkal összehasonlítunk. Idegen
ítéletek e vizsgálatánál aztán olyan pszichikai jelenségek jutnak
felszínre, melyeknek az ismeret fejlődésére nagy fontosságuk van. Ha egy
hallott vagy olvasott ítéletet meg akarunk érteni, akkor a hallott vagy
olvasott ítéletben már megformált és tagozott képzettartalmat ismét
egységgé kell összefoglalni. Míg az önállóan előállított ítélet
analizis, az átöröklődött ítélet szintézist kíván tőlünk. Az
összefoglalás és újraegyesítés ez aktusánál aztán gyakran állnak be
nehézségek és akadályok. Ha nem sikerül a hallott ítéletet egységes
képzetté egyesítenünk, akkor nem értjük a hallottat. Akkor _kérdések_
útján igyekezünk felvilágosítást nyerni. De gyakran megesik az is, hogy
sikerül a ránk származott ítéletben tagolt képzetet utólag
kiegészítenünk, azonban azt találjuk, az átöröklődött ítéletben
végrehajtott magyarázat nem helyes. Ebben az esetben a hallottat vagy
olvasottat jól megértjük, de nem hisszük el. Ezen a módon áll elő a hit
vagy általánosabban véve az _igaznak tartás_ pszichikai jelensége.
Újabb időben többfelől mondották ki azt a felfogást, hogy az igaznak
tartás aktusában van maga az ítéletfunkció lényege. _John Stuart Mill_,
az angol logikus mondta: «Ítélni és egy ítéletet igaznak tartani egy és
ugyanaz a dolog». Ez a vélemény már azért is tarthatatlan, mert hiszen
az igaznaktartás tárgya csak egy ítélet lehet; mivel pl. egy képzet
magában véve se nem igaz, se nem hamis, tehát nem is tartható igaznak.
Ebben a nézetben helyes csak az, hogy minden ítélet-aktusban egy
objektiváló elem rejlik. Ha tehát az igaznaktartás nem azonos az
ítélettel, akkor meg kell vizsgálni, miben áll ennek a jelenségnek a
lényege és meg kell ismerni annak különböző formáit és
intenzitás-fokozatait.
Az igaznaktartás vagy _tudás_, vagy _hit_. Tudásról akkor beszélünk, ha
az ítélet kimondásával az a bizonyosság van összekötve, hogy erre az
ítéletre ráillik az igazság _objektiv_ kritériuma. Ahol nem így áll a
dolog, ott csak meggyőződésről vagy hitről lehet beszélni. A tudás nem
ismeri az intenzitás fokozatait, vagy megvan, vagy nincs meg, aszerint,
amint az objektiv kritérium megvan vagy hiányzik. Ezzel szemben a hitben
az intenzitás sokféle fokozatai vannak meg. Kisebb vagy nagyobb
szilárdsággal hihetjük, többé vagy kevésbbé lehetünk meggyőződve.
Ha most már a hit és a meggyőződés pszichológiai természetét kérdezzük,
akkor már az a tény, hogy mind a kettő intenzive fokozva van, arra a
sejtésre vezet, hogy itt nem gondolkodási processzusokkal, hanem
érzésekkel van dolgunk. Ebben a felfogásban erősít meg az a megfontolás,
hogy a hit ellentéte, a _kétség_, valamennyiünk előtt mint érzelmi
állapot ismeretes.
Ha most már ezen érzések keletkezési föltételeit kérdezzük, akkor a
felelet nem lesz nehéz. A hit vagy a meggyőződés érzése akkor
keletkezik, ha egy ítélet megegyezése eddigi tapasztalatainkkal,
világnézetünkkel világosan tudatunkba jut. Megvonjuk egy ítélettől a
hitünket, ha ez minden eddigi tapasztalatunknak ellentmond, ha nem
tudjuk beleilleszteni világképünkbe, világnézetünkbe. A leghevesebb
lelki harcok sokszor ilyen új ítéletek eredményei, melyek nekünk
nyújtatnak. Így _Kopernikus_ állításainak sokáig nem hittek, mert hozzá
voltak szokva az emberek, hogy a bibliát tudományos kérdésekben is
tekintélynek tartsák.
A fejlődés folyamán természetesnek kell hogy feltünjön, hogy oly
ítéletek, melyeket azelőtt igaznak tartottak, valótlanoknak bizonyulnak.
Az ilyen ítéletek azonban többnyire már fogalmakká sűrűsödtek s a velük
való operálást megszokták az emberek. Ha most már az ítéletek nem igazak
többé, akkor a fogalmakat sem lehet valóban meglevő erőcentrumoknak
tekinteni. Ha pl. a keresztény időszak első évszázadaiban a pogányok
keresztény hitre tértek, akkor szemükben az addig imádott jelenségek
elvesztették realításukat. A tizenhetedik és tizennyolcadik század
kémikusai erősen hisznek az általuk feltételezett phlogiston
realitásában, oly anyagéban, amely minden éghető anyagban megvan. Mikor
aztán _Lavoisier_ helyesen magyarázta meg az égési processzust, a
phlogiston fogalma elvesztette érvényét, realitását. Ennek megfelelően
egy az igazság-fogalommal analóg gondolkozási eszköz fejlődik ki, amely
a fogalom vonatkozását a valósággal jelöli meg. Ezt a gondolkozási
eszközt nevezzük _existencia-fogalomnak_. Újabb időben ezt is
többféleképen értelmezték és ez nem egy kontroverziára adott alkalmat.
Mi az existenciát úgy fogjuk fel, mint _predikátumot_, mely a szubjektum
hatóképességet fejezi ki. Ha azt mondjuk: Isten létezik, ez annyit
jelent, hogy: Isten nem az emberi fantázia teremtménye, hanem megvan
függetlenül attól, hogy hiszünk-e benne, önálló erőcentrum, melyet
hatásaiból ismerünk fel. _Schiller_ «Bürgschaft»-jában a zsarnok
Dionysos nem hitte, hogy az önfeláldozó baráti hűség csakugyan létezik.
Ekkor átél egy eseményt, amelyet nem magyarázhat másra, mint ama
kétségbevont hűség hatására. Ezért meggyőzve kiált fel: «a hűség mégse
merő agyrém».
A megismerési processzus genetikus és biológiai vizsgálata megmutatta,
hogy minden ismeretforma és minden ismeret-tartalom a környezet és az
organizmus kölcsönhatásául tekinthető, midőn azonban a környezet
folyamatai az organizmuson belül különféle átformálódásokon és
feldolgozásokon mennek keresztül. Minden ismeretaktusban és minden
ismerettartalomban van egy objektiv és egy szubjektiv tartalom. A
szubjektiv komponensteket eddig megvizsgáltuk és legfontosabb fejlődési
fázisaikat feltüntettük. Most az objektiv komponenst fogjuk kérdezni, az
ismeret tárgyát, valóságos szubsztrátumát. Ezzel foglalkozik a második
része annak, amit a megismerés filozófiájának neveztünk. Ez a második
rész a levőről szóló tan, vagyis az ontologia.


NEGYEDIK FEJEZET. Metafizika vagy ontológia.

27. §. Az ontológiai probléma.
Az ismeretproblémákkal szoros kapcsolatban van az ontologiai probléma.
Az a kérdés, hogy mit vagyunk képesek megismerni, magától vezet arra a
kérdésre, hogy mi létezik, mi a lényege a valóságosnak. Történelmileg az
utóbbi kérdés korábban merült fel, mint a megismerés problémája, ami
teljesen érthető, mert a levőnek természetéről való kérdésnek arra nézve
is megvan az értelme és érdeke, aki ismeretelméletileg még nem hagyta el
a naiv realizmus talaját.
A nem filozofáló ész arra a kérdésre, hogy mi a való, ezt fogja felelni:
az engem körülvevő dolgok, melyeket látok, hallok, megfoghatok. A naiv
értelem felfogása szerint tehát az egyes dolgok rendezetlen sokasága a
létező, de még minden teoretikus spekuláció előtt, még a praktikus
világnézet talaján feltűnik és észrevevődik a különbség az _eleven_ és
_élettelen_ között. Az élettelen nyugton marad, amíg külső lökés nem
hozza mozgásba, az eleven saját ösztönéből és céltudatos módon mozog. Az
elevenben tehát oly lénynek kell laknia, amely ezt a mozgást előhívja.
Az a lény az álomban ideiglenesen, a halálban örökre elhagyja a testet.
Ezt a lényt leheletszerűnek képzelik, ugyanaz az alakja, mint a testeé,
de meg nem fogható, bizonyos értelemben immateriális. Ez a lény a
testtől különböző és elválasztható lélek. A _lélekhit_, mint ahogy a
néprajzi tudomány kétségtelenné teszi, _az emberi nem közkincse_. Sehol
sem találtak oly népet, amelynél ne volna meg ez a hit, amely a halál
jelenségeiből, valamint az álmokból is természeti szükségszerűséggel
fejlődik ki.
Így már ezen a gondolkodási fokon a létező két nagy, egymástól teljesen
különböző csoportra oszlik: a _testek_ és a _lelkek_ birodalmára. Ez a
különválasztás persze még nem logikailag éles. A holt vagy legalább ép
most elhalt testet még érzésre képesnek tekintik és olyan tulajdonságok
viselőjének, melyeket mi pszichikaiaknak mondunk. Mikor Achilles a holt
Hektort végighurcolja a földön, akkor az ellenséget még ezzel kínozni
akarja és ha Patroklos lelke kesereg, hogy annyi férfiúi bátorságot és
ifjúságot el kell hagynia, akkor épen a test tekintetik a tulajdonságok
viselőjének. Egyáltalán ezen a fejlődési fokon a _test_ a _személyiség_
hordozója és a lelket úgy tekintik, mint ettől különböző lényt.
Másrészről a léleknek van alakja, alkalmilag láthatóvá lesz és így
megfoghatatlan, testetlen ugyan, de nem a szó legszorosabb értelmében
immateriális.
A filozófiai spekuláció aztán az ilyen bizonytalan, ilyen kevéssé éles
felfogással nem elégszik meg. Tekintettel a jelenségek
törvényszerűségére és egységes összefüggésére, megvan az a törekvése,
hogy a világmindenséget egy _egységes_ elvből fogja fel és magyarázza.
Már most azt a nézetet, hogy egy elv elegendő a világ megmagyarázására,
hogy minden létező egységes és egyforma természetű, _monizmusnak_
nevezik.
Ezzel szemben annak a gondolkodási iránynak, mely két különböző
szubsztanciát vagyis lényeget vesz fel, _dualizmus_ a neve; az a nézet
pedig, mely szerint kettőnél is több a szubsztancia, _pluralizmus_.
A nem filozofáló ész felfogását mint bizonytalan dualizmust lehet
megjelölni. A _monizmus_ ellenben különböző lehet. Azt lehet állítani,
hogy csak testi vagy anyagi van, hogy csak _matéria_ van és minden
szellemi csak az anyag funkciójául tekintendő s maga is valami
materiális. Ennek a gondolkodási iránynak a neve _materializmus_.
De azt is lehet állítani, hogy csak a szellemi világnak van valóságos,
reális léte, míg minden materiális csak mint képzet van adva és így csak
úgy tekinthető, mint valami szelleminek a megjelenési formája. Ez a
_spiritualizmus_ álláspontja, mely gyakran _idealizmusnak_ is nevezi
magát.
Emellett még vannak különböző, gyakran elég komplikált formái a
monizmusnak, melyek azonban, ha kevésbbé jelentékeny különbségeket
leszámítunk, két tipusra vihetők vissza. A monizmus egyik formája az
ős-szubsztanciának bizonyos nemét tételezi fel, amely maga se nem anyag,
se nem szellem, hanem mindkettőt mint kisugárzást, mint attributumot
vagy másvalamiképen tartalmazza. Ez az ős-szubsztancia, mely mint
önmagának saját oka (causa sui) és legtöbbnyire mint istenség is
gondoltatik, vagy változatlan marad, vagy mindig új formákba fejlődik.
Ezt a világnézetet, melyet kiváló gondolkodók képviselnek, a
_szubsztancia monizmus_-ának nevezzük.
Ettől lényegesen eltérő a monisztikus gondolkodásmód egy másik neme,
amely szigorúan véve nem is támaszt arra igényt, hogy világnézet legyen.
Ujabb kutatók t. i. azt a kísérletet vállalták, hogy a merő tapasztalat
talajára álljanak és emellett eltávolítsák a különbséget a fizikai és a
pszichikai között. A tapasztalatot bizonyos elemekre és ezeknek
funkcionális vonatkozásaira kell visszavezetni és a tudomány ne tegyen
egyebet, mint hogy ezt a tapasztalatot ökonomikusan rendezi. A
szubsztancia helyére az energia fogalma vagy a történés még általánosabb
fogalma helyeztetik. Mivel az energia tömege állandó marad és formái
egymásba áthelyezhetők, tehát az univerzumot mint rendezett eseményt
fogják fel, amely egységes törvényeknek van alávetve. A
világszemléletnek ezt a nem épen könnyen érthető módját a _történés
monizmusá_-nak nevezzük.
Ezekkel a monisztikus felfogásokkal szemben áll az az irány, amely a nem
filozofáló ész felfogásához tér vissza és két különböző lényeget,
anyagot és szellemet tételez fel. Ennek a dualizmusnak magától
értetődőleg különböznie kell a naiv tudatétól. A logikai
ellentmondásoknak el kell háríttatniok és a szellem és anyag kölcsönös
viszonya a tényeknek megfelelően kell hogy megfoghatóvá tétessék.
Ezen gondolkodási irányok mindegyike külön-külön megvizsgálást kíván.

28. §. A materializmus.
«A materializmus oly régi, mint a filozófia, de nem régibb», – mondja
_Lange_ a materializmus történetéről szóló kitünő művének elején. Ezzel
mindenekelőtt az az általánosan elterjedt, de téves nézet utasíttatik
vissza, hogy a materializmus a naiv ész felfogása. A materializmus
sokkal inkább metafizikai, vagyis a tapasztalaton túlmenő hipotézis,
amely a világtörténés összefüggését kísérli megfoghatóvá tenni.
A görög filozófusok első kísérletei a világ magyarázására határozottan
materialisztikusak. Egy alap-anyagot keresnek, amelyből minden
keletkezett s ezt hol a vízben, hol a tűzben, hol a levegőben vélik
megtalálni. A szellemi élet emellett persze megmagyarázhatatlan marad,
miután még nem tárgya a filozófiai elmélkedésnek. _Empedokles_, a négy
elemről szóló tan megalapítója és _Anaxagoras_ (mindketten Kr. e. 450
körül) értékesítettek először szellemi principiumot is a világ
magyarázatára, az első a szeretetet és gyűlöletet, az utóbbi a rendező
szellemet. Ezóta _szellem_ és _anyag_ küzdenek a világuralomért, melyet
a filozófia hol az egyiknek, hol a másiknak juttat, hol pedig mind a
kettőnek együtt.
Határozottan materialisztikus _Leukippos_ és _Demokritos_ atomtana,
nemkülönben a sztoikusok ismerettana is. A középkor az uralkodó
teológiai befolyás folytán dualisztikus, ép így az újabb filozófia is
kezdeteiben. _Descartes_ adta a dualizmusnak legélesebb filozófiai
kifejezését.
A tizennyolcadik században Franciaországban _Lamettrie_ orvos
(1709–1751) «_L’homme-machine_» (az ember mint gép) című könyvében
mondta ki a határozott materializmust és minden gondolkodást testi
tevékenységnek magyarázott. _Holbach_ báró (megh. 1789) azután «_Système
de la nature_» című művében ezt a materializmust részletesen indokolta
és vallási előítéleteket igyekezett segítségével leküzdeni.
_Kant, Fichte, Schelling_ és _Hegel_ idealisztikus rendszerei által a
materializmus egy ideig vesztett tekintélyéből, hogy aztán _Hegel_
bukása után újból feltámadjon. _Vogt, Moleschott, Büchner_ energikusan
síkra szálltak a materialisztikus világnézetért és _Büchner_ számos
kiadásban (magyarul is) megjelent _Erő és anyag_ című könyve nagyon