Az Atlasz-család - 08

ő is szereti férjét. Az esküvő előtt komolyan beszéltem vele, s tudom,
hogy nem érdekből ment a fiúhoz. Nem hittem volna, de igaz. Egyenes,
becsületes, őszinte fiúnak ismeri, s ez nyerte meg szívét. Elég az
hozzá, szeretik egymást, s ez elég Klárának, hogy ha a család nem is
fogadta nagy örömmel keblébe, föntartsa állását s boldog legyen. De
jelenlétemmel nem akarom bonyolúltabbá tenni helyzetét s megnehezíteni
küzdelmét. Elmegyek s élek tovább a magam módja szerint. Különben itt
maradsz te, s ha valaha szükség lesz reám, mindig ide szólíthatsz.
Ezalatt fölértek az emeletre. A plébános az ebédlőbe ment, hol a kanonok
jelentékeny villás reggelivel erősítette magát a nehány órai kocsizásra.
Boglár Kálmán leányának szobájába sietett.
Klárát meglepte és elszomorította atyjának szándéka. Soha sem gondolt
arra, hogy elváljanak egymástól; legkevésbbé most, midőn hányódott
életök után biztos és állandó révbe jutottak. Bizonyára szerelemből lett
Sándor nejévé, s maga az a gondolat, hogy atyjának nyugalmas életet
biztosítson, soha sem bírta volna arra, hogy szerelem nélkül kezét
nyújtsa valakinek; de szerelmi boldogságát emelte és tökéletessé tette,
hogy apja is osztozni fog jólétében és nyugalmában. Atyja azonban
könynyedén, mosolyogva felelt ellenvetéseire. Soha sem gondolt arra,
hogy állandóan leányának falusi magányában maradjon. Sokkal öregebb már,
hogysem megszokott életmódjával föl tudna hagyni, s azt hiszi, meghalna,
ha mindig egy helyben kellene maradnia. Már ő csak ezután is utazgatni
fog egyik barátjától a másikhoz, s vendég lesz ezután is mindenütt, mint
eddig volt. Most is több felé várják, hova eligérkezett; ha majd
leányára kerül a sor, őt is meg fogja látogatni, de csak mint vendég,
mert máskép nem tudna élni. Ne Jegyen hát leánya sem önző s hagyja őt a
maga módja szerint boldogúlni.
Klárának meg kellett ebben nyugodnia, de mégis könnyezett a szeme, midőn
atyjától, életében először, hosszú időre elbúcsúzott. Annál jobb kedvű
volt Boglár Kálmán; nevetve ölelgette meg Sándort, a ki legalább nehány
hétre akarta itt tartóztatni, s kijelenté, hogy a legrosszabb ízlésnek
tartja, ha a szülők épen mézes heteikben alkalmatlankodnak
gyermekeiknek. Atlasz úrtól s az egész családtól is a legvidámabb
hangulatban búcsúzott el, s Klárának el kellett hinnie, hogy valóban
önzés volna tőle, ha visszatartaná atyját kalandos, vándorló életének
folytatásától.
Atlasz úr arcza is földerűlt, midőn saját szemével meggyőződött, hogy
Boglár Kálmán úti ládája is föl van csatolva a kocsi bakjára, mely az
apát-kanonok urat a városba fogja vinni. Jó kedvében annyira ment, hogy
majdnem kezet csókolt Bogdán kanonoknak, midőn ez kenetes
ünnepélyességgel búcsút vett az Atlasz-családtól s megáldotta valamennyi
tagját, még azokat is, kiknek megáldására nem bírt hivatalos
fölhatalmazással. A kocsis lovai közé csapott, az apát-kanonok gyűrűs
kezével intett, Boglár Kálmán kendőjét lobogtatta s egy utolsó mosolygó
pillantást küldött leánya könnyes szemébe, s a hintó tova robogott, és
az Atlasz-család egyedűl maradt a kastélyban.
Miután a plébános is a falu felé indúlt, Atlasz úr komoly arczczal
megfogta Sándor kezét és szobájába vezette. Betette az ablakot, becsukta
az ajtót, s fiának csodálkozó tekintetére zsebébe nyúlt s kivette onnan
a sokszor szerepelt nagy bőrtárczát.
--Fiam,--kezdé ünnepélyes hangon s öntudatlanul utánozva Bogdán kanonok
imponáló modorát,--te minket tegnap megleptél, nagyon megleptél.
--Eh, atyám!--vágott közbe Sándor,--ezen már túlestünk. Klára nőm lett,
te megáldottad, minek kezdjük újra az alkudozást?
--Kezdjük újra az alkudozást? Ki akarja kezdeni az alkudozást?--kiáltott
Atlasz úr, egyszerre kiesve kanonoki tónusából.--Én csak azt mondom,
hogy te olyan hirtelen leptél meg engem a feleségeddel, hogy nem
nyithattam ki a szemedet az esküvő előtt. Apai kötelességemet teljesítem
tehát, midőn kinyitom szemedet az esküvő után.
--Kinyitod a szememet?--kérdé Sándor, roppant csodálkozással.--Mit
értesz ez alatt?
--Olvasd el ezt a levelet, aztán meg fogod látni, mit értek ez alatt.
Sándor átvette a levelet és olvasni kezdte. Arczán eleinte csak
kíváncsiság látszott, de a mint vége felé közeledett, elsápadt,
szemöldei összehúzódtak s a papir reszketett kezében. Oly tekintettel
emelte szemét apjára, hogy Atlasz úr megijedt s szinte megbánta, hogy
felnyitotta fia szemét.
--Ki írta ezt a levelet?--kérdé Sándor rekedten.
--Alá van írva a neve,--felelt Atlasz úr félénken.
--Jer velem,--mondá Sándor, megragadva apja kezét és az ajtó felé vonta.
De a mint a tornáczra léptek, megállt, mintha más jutott volna eszébe.
Melle erősen zihált, homlokán kiütött az izzadság.
--Nem, nem hozzá,--mormogott, mintegy magához beszélve.--Előbb
világosság kell, meggyőződést akarok. Hazugság, nem lehet más! Tudom
már, kitől kérjek magyarázatot.
--Jer velem,--folytatá, ismét megragadva apja karját s lesietett vele a
lépcsőn.
--Hova megyünk?--kérdé Atlasz úr aggódva.
--Menjünk, menjünk!--sürgeté Sándor izgatottan, mintha nem is hallotta
volna apja kérdését. Atlasz úr nem mert többet szólni s néma rettegéssel
haladt fia mellett.
Átmentek a kerten, s a nyárfáktól szegélyezett úton a faluba jutva,
addig meg nem álltak, míg a plébániára nem értek. A plébános irodájában
volt, s ijedten s meglepetve ugrott föl íróasztalától, midőn a két
Atlasz szobájába lépett és meglátta Sándor dúlt arczát.
--Uram,--kezdé Sándor, alig véve lélekzetet, s a gyors menéstől és
indulattól szakadozott hangon,--ön kezdettől tanúja és meghittje volt
szerelmemnek és segítségemre volt, midőn Klárát nőmmé tettem. Azt is
tudom, hogy Boglárékat régóta ismeri, s e levélből meggyőződtem, hogy
közelebbi viszonyban áll velök. Önnek tudnia kell mindent, mi rájok
vonatkozik, s kötelessége, nekem magyarázatot adni.
--Mindenre kész vagyok magyarázatot adni,--mondá a plébános
csodálkozva.--Parancsoljon velem.
--Klárát rágalmazták,--esküszöm, csak rágalomnak tartom,--nem tudom, nem
akarom hinni, hogy könnyelmű volt, hogy megcsalt, elámított, hogy
őszinte, szerető szívembe lopta magát, csak azért, hogy palástot
borítson becstelenségére. Rágalom, hazugság; de a rágalom tövist vert
szívembe, s önön áll, hogy kihúzza belőle.
--Mit jelent ez?--kiáltott a plébános fölháborodva.
--Olvassa el ezt a levelet,--mondá Sándor,--s azután feleljen.
A plébános elolvasta a levelet, összehajtotta és asztalára dobta.
--Ki tette önnel azt a rossz tréfát,--kérdé haragosan,--hogy kezébe adta
ezt a levelet?
--Atyám. Ő tudakozódott Boglárék felől ügynökénél s ezzel a válaszszal
akarta megakadályozni házasságomat.
--Miért nem mutatta meg hát e levelet az esküvő előtt?--kérdé a
plébános, vállat vonva.
--Hogy mutattam volna meg az esküvő előtt, mikor nem híttak meg a
lakodalomra?--kiáltott Atlasz úr egyszerre ijedt és bosszús hangon.
--Nem arról van most szó,--vágott közbe Sándor,--hanem arról, tud-e ön e
rágalomról valamit és kész-e róla fölvilágosítást adni?
--Kész vagyok,--felelt a plébános.--Üljenek le és hallgassanak meg
nyugodtan. Biztosítom, hogy nyugodtan hallgathatnak. Két évvel
ezelőtt,--mint e levél is mondja, Klára jegyben járt egy fiatal
emberrel.
--Mi a neve?--kérdé Sándor.
--Nem hiszem, hogy ez életben valaha találkozhatnék vele. Azóta, a mint
tudom, tönkre ment, elzüllött, elaljasodott. Régi ismerősei egészen
elvesztették szem elől, csak néha-néha jön felőle valami hír, hogy
közönséges kalandor lett s egészen elmerült a fővárosi társadalom
posványába.
--Mi a neve?--ismétlé Sándor, türelmetlenül.
--Lándsa Jenő,--felelt a plébános.--Ez az ifjú akkor a legjobb
társaságban élt s csillogó külszínével még el tudta ámítani a világot.
Klára a gyermekleány rajongó szemével nézett reá és boldog volt, mikor
megkérte kezét. Egy pár hétig jegyesek voltak. Mindenütt együtt látták
őket, a miben semmi feltűnőt sem találhatott az, ki ismerte Klára
gyanútlan lelkét, önálló, csaknem férfias nevelését. Emlékezhetik, ön
iránt is így viselte magát, ismeretségök első napjától fogva;
akárhányszor lovagoltak, vadásztak egyedül a nélkül, hogy ön ebben
valami feltünőt látott volna s ne találta volna egészen természetesnek.
--Én akkor még nem szóltam neki szerelemről,--mondá Sándor
elgondolkozva.
--Mondja inkább, hogy becsületes ember volt,--s nem élt vissza a
helyzettel, melyet ez ártatlan lélek gyanútlan fesztelensége teremtett.
Lándsa Jenőnek, a mint utólag megtudtuk, soha sem volt komoly szándéka
Klárát nőül venni. Az egész eljegyzési játék egyszerűen arra szolgált,
hogy közelébe férhessen. Fogadott czimboráival, hogy diadalmaskodni fog
Klárán. Egy este elrejtőzött szobájában, s midőn a leány már bezárkózott
és nyugalomra készült térni, rá támadott, vakmerően, szemtelenül,
erőszakosan. De rosszúl számított. Klárának nemcsak modora, szokásai,
kedvtelései voltak férfiasak, hanem ereje is. Nem sikoltott, nem ütött
zajt, hanem úgy eltaszította a nyomorúltat, hogy a földre bukott. Azután
fölkapta pisztolyát s azzal fenyegette, hogy rögtön lelövi, ha el nem
hagyja szobáját. Lándsa ijedtében, vagy inkább számításból, az ablakon
ugrott ki. Czimboráinak, kik az utczán lesték kalandja végét, úgy
látszik, oly módon adta elő a dolgot, mintha megnyerte volna fogadását;
legalább mint később megtudtuk, s e levélből is látom, ez a pletyka
terjedt el. A valóság az, hogy Boglár Kálmán másnap megvívott a hitvány
emberrel és súlyosan megsebesítette. Azután nem hallottunk többé felőle;
csak azt tudom, hogy nemsokára utolérte a nemezis, lassankint kiszorúlt
a tisztességes emberek társaságából s végre egészen elaljasodott.
Sándor sokáig hallgatott. Mellére hajtott fővel, mozdulatlanul ült
székén s öntudatlanul jártatta újjait az asztalon. Végre föltekintett s
komoran kérdé:
--Miért nem mondták meg ezt nekem az esküvő előtt?
--Mit mondtak volna meg?--kiáltott a plébános föllobbanva.--Az önérzetes
nő köteles megvallani leendő férjének, ha folt van multján, ha tévedés
emléke nyomja lelkét. De mi volt itt megvallani való? Vagy talán nem
hisz szavamnak, nem tartja ártatlannak Klárát?
--Igen, igen, igaz, ő ártatlan, köszönöm a felvilágosítást,--mondá
Sándor, lassan fölemelkedve székéről.--Hallod, atyám, Klára ártatlan!
Hála istennek! Szót se többet erről a levélről! Vigyázz, Klára meg ne
tudja, hogy kételkedünk benne!
De arczán nem látszott az a megnyugvás, melyet szavai fejeztek ki. Midőn
kezét nyujtá a plébánosnak, az hideg volt, mint a jég, és szemét
komoran, elgondolkozva szegzé a földre. Lassan, nehéz léptekkel ment ki
a szobából, minden további szó nélkül. Atlasz úr fölugrott és fia után
akart sietni, de a plébános az ajtó elé állt és elzárta a menekülés
útját.
--No, Atlasz úr,--mondá komolyan,--büszke lehet rá, hogy ma olyan bakot
lőtt, a milyen csak nagy ritkán kerül a vadász csöve elé.
Atlasz úr mindig félt a plébánostól s nem szeretett vele vitába
bocsátkozni. Most is kényelmetlenül feszengett előtte s nem tudta,
melyik lábára támaszkodjék, de arczán mégis látszott valami daczos
kifejezés, melyet máskor nem mert volna mutatni.
--Bakot lőttem? Micsoda bakot lőttem?--mondá morogva.
--Azt hittem, megelégszik azzal az egy bakkal, melyet kedves Manó fia
által lövetett, midőn Klára atyját csaknem kidobatta házából.
--Vagyok talán köteles eltartani a Klára egész atyafiságát?--kérdé
daczosan Atlasz úr.
[Illustration: --Nem tartja ártatlannak Klárát?]
--Boglár Kálmán nem szorult arra, hogy ön eltartsa; de Sándor fia
rászorult volna, hogy neje ne veszítse el atyját, a ki legjobb
védelmezője, őre lett volna nyugalmuknak, boldogságuknak. Ön nem akarta.
Jó. Bakot lőtt vele. De miért nem elégedett meg ezzel? Miért akarja
erővel boldogtalanná tenni fiát? Nem vette észre, hogy Sándor féltékeny
természetű? E vészes szenvedély eddig szíve mélyén pihent, de az ön
szerencsétlen baklövése fölébresztette, s ha a szörnyeteg fölébredt,
akkor ordít és zsákmányt keres. Ki számíthatja ki, mi lesz ennek
következménye? A férget beültette fia szívébe, és ki tudja, nem fog-e
oly nagyra nőni, hogy megőrli szívét és elpusztítja nyugalmát,
boldogságát?
--Apai kötelességemet tettem,--felelt Atlasz úr megátalkodottan.
--Az apa kötelessége nem az, hogy boldogtalanná tegye fiát.
--A főtisztelendő úr úgy bánik velem, mintha én volnék egy rossz
apa,--felelt Atlasz úr, egyre merészebben,--pedig én jobban tudhatom,
mert nekem van három gyermekem és a főtisztelendő úrnak egy sincs. És
mindenki, a kinek van esze, azt mondta, hogy apai kötelességem fölnyitni
Sándor szemét.
--Ugyan ki mondta?
--A leányom, az Eveline grófné, meg a Manó fiam, meg a Góg Ferencz
uraság--
--Micsoda!--kiáltott a plébános, most igazán haragra lobbanva.--Még
ennek is megmutatta a levelet?
--Miért ne mutattam volna meg? A Góg Ferencz olyan, mintha volna
rokonunk és nagybátyja Sándornak, mert a húga, a szép gazdag özvegy,
szeretett volna Sándor felesége lenni,--bár lett volna,--tevé hozzá
Atlasz úr daczosan.
--Ennek ugyan megadta,--mondá a plébános boszúsan.--Megnyitotta
zsilipjét a legféktelenebb pletykának. Menjen, menjen Atlasz úr; hiába
mondja, hogy ön nem vadász. Három ilyen óriási bakot, a milyet ön lőtt
ma, a legügyesebb Nimród sem tudna egy nap elejteni.
Ezzel félre lépett az ajtóból, s Atlasz úr fölhasználva a támadt rést,
vadász-zsákmányával terhelten, de még mindig mogorva és daczos arczczal,
szó nélkül kiosont a szobából.
[Illustration]


IX.
(Pénzügyek.)

A következő napokban Manó és Eveline zilált pénzügyeinek rendezése
annyira igénybe vette Atlasz urat, hogy nem foglalkozhatott Sándor
további boldogításával. Manó fiát néhány ezer forinttal s azzal a
vígasztalással tette vasútra, hogy nemsokára utána megy a fővárosba és
személyesen egyenlíti ki adósságait. Egyelőre sürgősebb dolog a grófi
ügyek rendezése, nemcsak azért, mert egy grófnak még adóssága is főbb
rangú, mint a közönséges emberé, hanem különösen azért, mert a veszély
sokkal égetőbb s Eveline grófné szüntelenül rémképeket fest atyja elé,
melyekben hol Szádváry gróf öngyilkosságát, hol a kis grófi unokák
rongyokba burkolt koldús alakjait tüntei föl rikító színekkel. Atlasz
úrnak a háta borzong és égnek mered minden haja szála s egy időre még
Sándor házasságát is elviselhető szerencsétlenségnek tartja e nagyobb
csapás mellett. Összeszedi minden fölkelő pénzét, s harmadnapra a
nevezetes templom-szentelés után leányával együtt útra kel a Szádváryak
ősi fészke felé.
Sokkal több időt töltött itt, mint előre gondolta volna. A fiatal
Szádváry gróf olyan jól gazdálkodott, hogy már csak nagy nehezen, igen
sok furfanggal és még több készpénzzel lehetett partra juttatni
speculatióinak hínárjából. És Atlasz úr még csak szemrehányást sem
tehetett neki, mert valóban nem lehetett pazarlásról, könnyelműségről
vádolni. A háztartás nem volt fényűző; nagyúri passiókról, melyek Manó
adósságait szülték, itt szó sem volt. A fiatal gróf csakugyan
takarékosan élt s majdnem fukar volt magára és családjára nézve; azért
Atlasz úr, ámbár a haját szerette volna kitépni, midőn belepillantott
grófi vejének üzleti dolgaiba, nem vehette lelkére, hogy megharagudjék e
jóakaratú, de ügyetlen kezű fiatal emberre, s csak szelíd tanácsadás
hangján fejezte ki előtte abbeli meggyőződését, hogy maradjon mindenki a
maga rendeltetése mellett: a zsidó szerezzen s a gróf éljen a készből,
rangja szerint.
--Rangja szerint!--kiáltott a fiatal gróf, kissé ingerülten.--Hát azt
hiszi ön, hogy e jószág jövedelméből rangom szerint élhetek? Tizenkét
ezer forint a legjobb esetben! Mi az egy grófnak, ha rangja szerint akar
élni?
--Az én háztartásom is kijön annyival,--jegyzé meg Atlasz úr félénken.
--Elhiszem! Ön Atlasz Samu. Én pedig gróf Szádváry Arthur vagyok. E
között van egy kis különbség?
Ez ellen Atlasz úr semmit sem szólhatott. A különbséget nem tagadhatta.
--Látja öreg,--mondá a fiatal gróf, egy kissé barátságosabban, mert
utoljára is meg kell becsülni azt, a kitől százezreket várunk,--látja,
öreg, épen az vert adósságba, hogy rangom szerint akarnék élni. Az a
becsvágyam van, hogy helyreállítsam a Szádváryak ősi fényét s
visszaszerezzem mindazt a vagyont, mely hajdan családunké volt. Akkor
aztán igazán élhetnék rangom szerint; de míg idáig juthatok, szereznem
kell, sokat kell szereznem.
--Seregeknek ura!--jajveszékelt Atlasz úr--hát még eztán is szerezni
akar?
--És ön ezt helytelennek találja? Ön, a ki egész életét szerzéssel
töltötte és ezt tartja az ember legfőbb hivatásának?
--Igen, mert én zsidó vagyok,--kiáltott Atlasz úr elkeseredve.
--Hallja, öreg, ez már mégis elbizakodottság. Hát maga azt hiszi, hogy
csak a zsidónak van esze a szerzésre?
--Dehogy hiszem, dehogy hiszem!--felelt Atlasz úr, elfintorítva arczát,
mert Manó fia jutott eszébe.--Csak azt akartam mondani, hogy nekem a
véremben volt, én arra születtem, arra nevelkedtem, hogy szerezzek, és
meg is mutattam, hogy tudok szerezni. De magának a hetvenhetedik
öregapja is csak költeni tudott; magának a vérében van, hogy költsön, és
az eddigi speculatióival meg is mutatta, hogy nem tud szerezni, mert
mindenbe belebukott. Mennyei Úristen!--folytatá Atlasz úr, összecsapva
kezeit,--hová jutottunk, hogy nekem kell egy grófot a grófi életre
tanítani!
--Igaz, hogy eddigi vállalataim rosszúl sikerültek,--mondá a fiatal
gróf, elgondolkozva,--de az mindenkivel megeshetik. Ki tudja, hátha
ezentúl szerencsésebb leszek üzleteimben?
--Ne mondja azt, hogy üzlet, ki nem állhatom, ha egy gróf azt mondja,
hogy üzlet,--kiáltott Atlasz úr, megrázkódva.--Tudom már, mit jelent az
üzlet, mikor egy gróf veszi a szájába; láttam a parket-gyárat, ütne bele
a hetvenhét istennyila!
--A parket-gyár nem jövedelmezett, az igaz; de ha kiterjeszteném az
üzletet, ha jobb munkásokat hozatnék--
--Ne mondja tovább!--kiáltott Atlasz úr, befogva fülét kezével,--ne
mondja tovább, mert mindjárt megüt a guta. Most még vagyok olyan
állapotban, hogy kitisztázzam az adósságokból, de ha tovább folytatja a
vagyonszerzés munkáját, nem sokára én is tönkre jutok és akkor vehetünk
mind a ketten batyut a hátunkra.
--Beszéljen csak a maga nevében,--mondá a fiatal gróf bosszúsan.--Ha
tönkre jutok, nem öntől fogom kérdeni, mit tegyek.
--Jaj nekem! úgy is tudom, hogy nem tőlem kérdené,--sóhajtott Atlasz úr,
megborzadva. Eszébe jutottak Eveline rémképei: a töltött pisztoly, a
koldúsrongyok, és sietett megnyugtatni e lobbanékony fiatal mágnást.
--Ki mondta, hogy batyut vegyen a hátára?--folytatá engesztelő hangon s
kissé erőltetett nevetéssel.
--Tudom én, hogy egy gróf Szádváry nem arra született, hogy batyut
vegyen a hátára. Semmit sem fog venni, se a hátára, se a szájába; azért
van itt az öreg Atlasz, hogy segítsen az ő grófi vején. Most még tudok
segíteni; csak azért mondtam, hogy ne speculáljon többet, mert attól
féltem, hogy utoljára majd én sem tudok segíteni. De most még nem vagyok
ott, még mindent jóvá tehetünk. Hallgasson rám és ha tanácsomat követi,
a fejemet teszem rá, hogy minden jól lesz.
--Beszéljen hát!--mondá a gróf, türelmetlenül.--Mindjárt ezen kellett
volna kezdeni.
--Mielőtt pénzt adok, akartam jó tanácsot adni,--felelt Atlasz úr,
mosolyogva.--Tudom, hogy a pénzt szívesebben veszik, mint a tanácsot, de
az én pénzemből csak akkor lesz magának igazi haszna, ha követi a jó
tanácsomat. Most pedig nem beszélek, hanem teszek. Az adósságokat
átnéztem, a hitelezőkkel megegyeztem. Egy részt kifizettem készpénzzel,
a másik részt magamra vállaltam és betábláztattam az én uradalmamra.
Most már nekem is van adósságom, a mit soha sem hittem volna.
--Könnyű magának; egy év alatt kiheveri.
--Egy év alatt kiheverem. Ki is kell heverni, mert ha egy Atlasz Samu
jószágán adósság van, az annyit jelent, mint ha egy gróf Szádváry
megszökik egy párbaj elől.
--A hasonlat nem egészen talál; de mindegy. A fő dolog az, hogy átvette
adósságaimat.
--A fő dolog, hogy átvettem adósságait,--ismétlé Atlasz úr, kissé
elkeseredve, mert melegebb elismerést és dicséretet várt volna
vejétől.--A főbb dolog, hogy magamról is lerázzam az adósságokat. Ez is
meg fog történni Isten segítségével, egy esztendő alatt. A legfőbb dolog
pedig az, hogy vőm uram, a gróf úr, ne csináljon több adósságot.
--Legyen nyugodt, öreg!
--Leszek nyugodt, ha követi tanácsaimat.
--Halljuk azokat a tanácsokat!--kiáltott a fiatal gróf, jó kedvvel.--A
ki annyit fizet értünk, megérdemli, hogy tanácsait is meghallgassuk.
--Először is,--kezdé Atlasz úr újjain számolva a bölcs tanácsokat,--föl
fog hagyni minden üzlettel, vállalkozással és gazdálkodással.
--Micsoda? A gazdálkodással is? Hát aztán mi lesz a jószágból, mi lesz
belőlem?
--Ez a második és a harmadik pont; csak tessék jól vigyázni. A jószágot
bérbe fogja adni, találtam is már egy solid bérlőt és megegyeztem vele.
Fog fizetni évenként tizenkét ezer forintot, s a kastélyt és a parkot
meghagyja magoknak, hogyha nyáron haza jönnek, legyen hol játszani az én
grófi unokáimnak.
--Haza jövünk? Nyáron? Hát máskor hol leszünk?
--Ez a harmadik pont. Most vannak a képviselő-választások. Ebben a
kerületben magát fogják fölléptetni. Már adtam be offertet a vezérlő
uraságoknak és acceptálták. Én fizetek négyezer forintot készpénzben és
magát megválasztják képviselőnek.
--Képviselőnek? Engem? Aztán melyik párthoz kell tartoznom?
--Az mindegy. Választhat magának pártot; de én azt tanácslom, legyen
kormánypárti, mert akkor legkönnyebben kaphat hivatalt vagy épen
viszszajön a megyébe, mint főispán. Egy grófból minden lehet. No hát,
mit mond az öreg Atlasz tanácsaihoz?
--Az öreg Atlasz tanácsai valóban aranyat érnek,--felelt a fiatal gróf
elégedetten.--Megadom magamat és elfogadok mindent.
--És igéri, hogy nem csinál több adóságot?--kérdé Atlasz úr jó kedvvel,
mert vejének elismerő szavai nagyon föllelkesítették.
--Mindent igérek,--viszonzá könnyedén a gróf.
--Hála Istennek, ezt hát rendbe hoztuk. Most még hátra van a másik.
--Micsoda másik?
--A Manó fiam, a ki szintén tele van adósságokkal.
--Ez már mégis botrány!--szörnyűködött a gróf.--Nem jön meg már az esze
annak a fiúnak?
--Majd ha maga Pesten fog lakni, akkor vigyázhat rá és adhat neki jó
tanácsokat,--mondá Atlasz úr, szelíd gúnynyal.--De egyelőre még nekem
kell tanácsot adnom, a mi fizetéssel jár. Mihelyt rendbe jöttem itt
mindennel, megyek föl Buda-Pestre és tisztába hozom a Manó dolgát. Ha
akarja magának is keresek lakást, hogy a választás után tüstént
beköltözhessék.
--Nagyon jó lesz, öreg, keressen lakást s fizesse is ki az első
negyedet.
Atlasz úr azonban nem utazott el tüstént. Mindent személyesen akart
elvégezni, s mivel a választások úgy is közel voltak, elhatározta, hogy
személyesen ügyel föl négyezer forintos befektetésének kamatozására.
Különben sem volt ellenére a grófi napfény sugaraiban sütkérezni s veje
még soha sem volt iránta oly jó hangulattal és annyi figyelemmel, mint
most, midőn minden adósságát kifizette s új ösvényt nyitott
becsvágyának. Fölhasználta hát a kedvező alkalmat, s teljes tüdővel
szívta magába az aristokratikus levegőt és élvezte azt a dicsőséget,
hogy mint gróf Szádváry apósát mutatták be a kerületi nagy uraknak s
együtt evett velök a választók lakomáján.
Midőn aztán mindent rendbe hozott, az adósságokat kifizette és átíratta,
a jószágot átadta a bérlőnek és végig hallgatta vejének beszédét,
melylyel a mandátumot megköszönte választóinak, megölelte leányát s
külön még egy ezer forintos ropogós bankjegyet csúsztatott kezébe; ölébe
vette unokáit s mindegyiknek tíz darab fényes aranyat ajándékozott,
azután gazdag borravalókat osztogatott ki a cselédek közt, nehogy
megszólják és zsidónak mondják grófi gazdájok apósát, s megkönnyebbült
zsebbel és szívvel ült a vasútra, eltelve aristokratikus dicsőséggel és
szinte elfeledve, hogy csaknem minden ölelést, minden kézszorítást,
minden kalapemelést külön-külön drága pénzzel kellett megfizetnie.
Ilyen drágán megfizetett dicsőséget élvezett a fővárosban is, Manó
fiának jóvoltából. Pompás szobában lakott, nagyszerű ebédeket evett,
drága külföldi borokat ivott, kocsikázott, színházba járt, s előkelő
fiatal urakkal ismerkedett meg, kik öregnek szólították és a vállára
veregettek. A mint Manó mondta, csupa casinói tagok voltak: grófok,
bárók, kamarások, Atlasz úr feje szédült, szeme káprázott a nagy
uraságtól és főúri dicsőségtől, és fizetett, mint a köles. Manó ügyeit
sokkal könnyebb volt rendezni; nem kellett se hitelezőkkel kiegyezni, se
átíratni, se haszonbérlőt keresni vagy képviselőségi offertet nyújtani
be; nem kellett tenni semmi egyebet, mint fizetni. Az adósságok mind
váltóra voltak, ismert uzsorások birtokában, kik mereven
visszautasítottak minden alkudozást, és, mint Shylock, ragaszkodtak a
kötéshez. Atlasz úr kifizetett mindent, s midőn az összszeszedett
váltókat ünnepélyesen elégette, megeskette fiát, hogy nem fog több
adósságot csinálni.
Manó megesküdött és négyezer forintot kért atyjától, hogy új
életpályáját adósság nélkül kezdhesse meg.
--Micsoda!--kiáltott Atlasz úr elszörnyedve.--Még adjak négyezer
forintot? Hát azt hiszed, én bankócsináló gép vagyok?
--Csak ne légy kicsinyes, öreg,--felelt Manó nyugodtan.--Épen most
esküdtem meg, hogy nem csinálok több adósságot; csak nem szeghetem meg
eskümet mindjárt az első nap? Pénzre pedig szükségem van, nincs hát
egyéb hátra, mint hogy te adj. Ez csak világos.
--Világos, világos,--mondá Atlasz úr, fejét vakarva,--csak az nem
világos, mire kell neked annyi pénz, mikor nincs semmi adósságod?
--Miből éljek, ha nincs pénzem?
--Hát a fizetésed?
--Az a rongy?--kiáltott Manó fitymálva.--Hiszen ez még szivarra sem
elég.
--Drága szivarokat szoktál szívni,--mondá Atlasz úr.
--Egy szó mint száz, ha azt akarod, hogy rangomhoz képest éljek és
becsületet szerezzek az Atlasz névnek, nekem is legalább annyi apanaget
kell adnod, mint Szádváryéknak. Még így is meg kell szorítnom
kiadásaimat, össze kell húznom magamat. De annyit én is joggal
megkivánhatok, mint Szádváry, a ki nem is fiad, csak vőd.
--De gróf.
--Több gróf vagyok én, mint ő, habár nincs meg a czímerem.
--Az igaz,--mondá Atlasz úr, félig büszke, félig savanyú arczczal.--De a
Szádváryék négyen vannak, te meg csak egyedül.
--Ez csak mellettem szól. A ki otthon él s a kinek olyan jó gazdasszony
a felesége, mint Eveline, annak negyedmagával is olcsóbban meg lehet
élnie, mint nekem, ki a főrangú világ örvényének kellő közepébe vagyok
kidobva. Ha így okoskodunk, nekem még többet lehetne követelnem, mint a
mennyit sógorom kap. De nagylelkű és szerény leszek, s megelégszem
ugyanannyival.
[Illustration: Mereven és feszesen ült egyik középső ülésen.]
--Jaj nekem! a te szerénységed nagyon sokba kerül. Akkor hát ez a
négyezer forint a conto lesz az apanage-ra?
--Semmi à conto! Ez szükséges befektetés a józanabb és szerényebb
életmód megkezdésére. A conto! Hogy is ne! Ugyan, öreg, fizess már és ne
zsidóskodjál!
Ez az utolsó szó Atlasz úrnak minden ellenvetését elnémította. Nem
zsidóskodott, fizetett s megigérte, hogy ezentúl havi részletekben
pontosan felküldi az évi pénzt. Manó viszont megigérte, hogy nem csinál
több adósságot s nagy búcsúebédet adott atyja tiszteletére, melyben
csupa fiatal főurak vettek részt és igen zajosan mulattak. Ebéd után
Manó saját fogatán vitte ki atyját a vasúthoz s nem engedte, hogy
szokása szerint a második osztályra váltson jegyet. Atlasz úr nem akart
ártani fia tekintélyének, a ki szégyelt volna búcsút venni egy
másodosztályú utastól, és az első helyre váltott jegyet, a hol igen
kényelmetlenül érezte magát és az egész úton nem mert szivarra gyújtani.
Mereven és feszesen ült egyik középső ülésen s mozdulatlanúl nézett
kifelé, a rohamosan eltünedező távíró oszlopokra.
--Sok pénzembe került, de mégis rendbe hoztam a dolgot,--gondolá magában
Atlasz úr, elég ideje lévén gondolkozni, mert utitársai közül senki sem
ereszkedett vele szóváltásba s ő sem mert megszólítani senkit.--Elment