Az Atlasz-család - 03

birtokot, megnézték a tanyákat, a nyájakat, a szérűket s Atlasz úr
pontosan megmondta értékét mindennek. Késő este maga vitte haza,
állomására, a fiatal grófot, s útközben ajánlatot tett neki, hogy vegye
nőül leányát s ő viszont meg fogja venni számára háromszázezer forintért
ősi jószágát. A fiatal gróf először meglepetve nézett rá, azután nagyot
kaczagott s végre hosszasan elgondolkozott. Atlasz úr reszketve, aggódva
várta válaszát, egész addig, míg az állomásra értek. A gróf úr ekkor
kiugrott a hintóból; azt mondta, hogy ez oly fontos dolog, melyről előbb
ki kell kérnie rokonai és barátjai véleményét s majd azután fog felelni;
barátságosan megveregette Atlasz úr vállát, aztán meggondolta magát,
kezet nyújtott neki, valósággal kezet nyújtott és hangos fütyüléssel
szobájába sietett.
A multból visszaszállingoló képek egyre szaporodnak, egyre fényesebbek
lesznek és gazdagabb színekben játszanak. Amott jön a vasúti szolga egy
kis czédulával a gróf úrtól, melyben az állomásra hívja Atlasz urat, egy
héttel a nevezetes ebéd után. Ott látja Atlasz úr önmagát a fiatal gróf
szobájában, kezében forgatva kalapját, lihegő mellel, örömtől kipirult
orczával, mialatt a fiatal főúr leereszkedő nyájassággal tudtára adja,
hogy rokonai, némi ellenvetések után, belenyugodtak a házasságba s így ő
kész elfogadni ajánlatát. Szinte hallja a hangos örömrivalgást, az
elragadtatás kitöréseit, melyekkel családja a nagy hírt fogadja: az öreg
asszonyságon olyan reszketés vesz erőt, hogy egész estig nem tér magához
és le kell fektetni; Manó rögtön lóra ül és az állomásra vágtat a grófi
sógorhoz, hogy megölelje és tegezze, és Eveline pirulva megvallja, hogy
a csinos fiatal gróf kezdettől fogva megnyerte tetszését. Mindenki örül
a kötendő frigynek, még a plébános úr is, a ki eddig nagyon restelte,
hogy parochiájának zsidó patrónusa van és még az nap látogatást tesz a
kastélyban, hogy a keresztelési szertartásról értekezzék. Azt
tanácsolja, hogy necsak a kisasszony, hanem az egész család
keresztelkedjék ki, mert csak így lehet a grófi rokonságot későbbi
megszégyenítésektől megkímélni. Atlasz úrnak nincs kifogása, hogy mind a
három gyermeke keresztyén legyen, mert úgy sincs már bennük semmi zsidó
vonás és csak ily módon számíthatnak az életben fényes jövőre; de ő és
felesége már öregebbek és szeretnének megmaradni régi hitükben. A
főtisztelendő úr előveszi minden ékesszólását; de Atlasz úr rendületlen
marad; inkább megígéri, hogy a jószágot Sándor nevére íratja, úgy is
neki szánta, s ő lesz ezentúl a plébánia patrónusa. A plébános úr végre
belenyugszik, a mit annál könnyebb lélekkel tehet, mert mindig pontosan
megkapja illetékét, melyet a hajdani igazhitű földesúrtól rendesen pör
útján kellett behajtania.
A mezei munkások dühösen dolgoznak és úgy káromkodnak, mint a jégeső.
Alig akarnak szünetelni egy kissé, már megint fölbukkan a földesúr
alakja, a mint össze-vissza csatangol a sáros dűlőutakon. Most pillantja
meg a legszebb képet. Csupa sugár, csupa mosoly, a mit lát. A hetedhét
országra szóló menyegző, az aranyos süvegű prépost, a ki a főúri párt
összeesketi és a kastélyba van szállva, a ragyogó vendégsereg, a hintók
végtelen sora, a harsogó zene, az elmés felköszöntések, a gróf, az ő
veje, a grófné, az ő leánya, a mátraalji ősi kastély, a grófi unokák, a
kik őt nagyapának szólítják s minden látogatáskor pénzt kérnek tőle;
Manó fényes pályája, kit a grófi sógorság a minisztériumba juttatott s
kinek levelei tele vannak sikereivel és hódításaival, mindez ragyogó,
gazdag színekben emelkedik föl szeme előtt, s fényes nappá, az
Atlasz-család emelkedő napjává egyesül. És most egyszerre sötét felhő
emelkedik a mélységből, fekete szárnyai mindig tovább és tovább nyúlnak,
elérik a napot, eltakarják, homály foglalja el a fény helyét,
elenyésznek a mosolygó viziók, a kalandozó lélek visszatér a rideg
jelenbe, szeme újra meglátja a sarat, melyet lába tapos. Atlasz úr úgy
érzi, mintha fáznék, szorosan összegombolja kabátját, nagyot sóhajt s
lassan visszaindul a kastély felé.
--Mehetsz már atta zsidaja,--dörmögnek a munkások,--mikor már úgyis
végére jár a nap. Majd fölveti a pénze, s mégis ide jő a szegény ember
után leskelődni, hogy lehúzhasson valamit a béréből.
Atlasz úrnak menet közben eszébe jut valami, meggyorsítja lépteit,
nemsokára eléri a kastélyt, szobájába siet és íróasztalához ül. Három
levelet ír, nagy gondolkozással, verejtékező fáradsággal. Nehezen megy
az írás, de elkészül vele. Az egyik levél Manó fiának szól, a másik
vejének, Szádváry Arthur grófnak. Mindkettőt tudósítja a családját
fenyegető veszélyről, s kéri őket, jöjjenek azonnal családi
tanácskozásra. A harmadik levelet fővárosi ügyvivőjének küldi, a ki igen
szemfüles ember és minden ember zsebét és lelkét ismeri. Kimerítő és
részletes tudósítást kér tőle Boglár Kálmánról, multjáról, jelenéről,
családi és minden egyéb viszonyairól. Lovas legénynyel rögtön a
legközelebbi postára küldi a leveleket, s csak midőn kezében tartja a
nyomtatott vevényeket, akkor csillapul le egy kissé izgatottsága.
[Illustration]


III.
(Boglár Kálmán és leánya.)

Atlasz úr rövidebb úton is nyerhetett volna részletes fölvilágosítást
Boglár Kálmán viszonyairól, ha a plébánoshoz fordul, a ki bizonyára jól
ismeri, mert ő hozta ide, mindennap találkozik vele, sőt nem lehetetlen,
hogy rokona is. Épen azért nem akart Atlasz úr hozzá fordulni, mert
részrehajlástól félhetett, s neki teljesen elfogulatlan, sőt a mennyire
lehetséges, kedvezőtlen felvilágosításra volt szüksége. Csak így
remélhette, hogy megakadályozza ezt a házasságot, melytől érzelme,
gondolkodása, becsvágya, egész lénye idegenkedve fordult el.
Minek is hozta ide a balsors ezt a Boglár Kálmánt? Útjaik különben
annyira eltértek egymástól, oly különböző tájakon vonultak végig, oly
ellentétes czélok felé vezettek, hogy rendes körülmények közt soha sem
találkoztak volna egymással. Minden bajnak oka az egyházi patrónusság,
melyre különben olyan büszke volt. Annak köszönheti ezt a zűrzavart,
hogy nagyon is összebarátkozott a papsággal, s nemcsak jótevője volt,
hanem tanácsára is hallgatott. Most itt van ni, szép kátyúba vitte a
papi barátság. Ha még élne a bölcs rabbi, milyen kárörömmel hajtogatná a
fejét, és mondaná: úgy kell neked, vén Sámuel!
A dolog így történt: a faluban, Atlasz Samu uradalmának székhelyén és
központján, a templom meglehetős rozzant állapotban volt és a plébános
fölszólította Atlasz Sándort, mint a kegyuraság tulajdonosát, hogy a
templomot kötelességéhez képest állíttassa helyre. Az uradalomnak az a
része, melyhez a kegyuraság tartozott, mint Atlasz úr a keresztelés
alkalmával megígérte, Sándor nevére volt írva, és a plébános állhatatos
következetességgel figyelmen kívül hagyta, hogy az egész uradalmat még
mindig az öreg Atlasz úr vezeti s tulajdonképen ő adja a pénzt neki is,
templomának is. Fölterjesztését tehát Sándorhoz intézte, Sándor oda adta
apjának és mivel Atlasz úr rendkívül büszke volt arra, hogy egy egész
pap az ő pénzéből él és egy egész egyházat az ő pénze tart fönn:
kijelenté fiának, hogy csak építtessen, javíttasson, festessen mindent,
a mi szemének-szájának tetszik, hadd lássa ez a pap, hogy igazi úr az ő
patrónusa. Hozzá fogtak hát a munkához s csaknem egészen újra építették
a templomot.
A plébános hajdan főúri házaknál nevelősködött, s az előkelő modort és
nagyvilági szokásokat, melyeket ott eltanult, a falusi életbe is elhozta
magával. Szeretett a divat szerint öltözködni, gyakran tett nagyobb
kirándulásokat a fővárosba, otthon lovakat tartott és ügyesen tudott
hajtani, s részt vett a vadászatokban, melyeket a vidék urai rendeztek.
De Atlasz úrral szemben szigorúan föntartotta álláspontját, s miután nem
tudta megtéríteni, óvatosan került minden hivatalos érintkezést, mely
kegyuri jogainak s így némileg egyházi méltóságának elismerése lett
volna. Házát azonban gyakran meglátogatta, eljárt Sándorral vadászni és
akárhányszor ebédelt a kastélyban, kivált mikor Atlasz úr vendégei előtt
dicsekedni akart, hogy neki is van papja, a ki mintegy udvarához
tartozik. A plébános ezt nem tudta s leereszkedő, pártfogó nyájassággal
viselte magát Atlasz úr iránt, kitől hivatalos minőségében mereven
visszahúzódott s pénzét csak úgy fogadta el, ha Sándor kezén keresztül
jutott hozzá.
Ezt meg Atlasz úr nem vette észre, s mindkettő azt hitte magáról, hogy a
másikat pártfogolja s leereszkedik hozzá, s e kölcsönös pártfogolás és
leereszkedés mellett szépen megfértek egymással s mindenki megkapta azt,
a mit akart.
A templom szépen fölépült, új tetőt kapott, tornya magasabb lett, Atlasz
úr nem győzött dicsekedni ismerősei előtt s minden vendégét elvitte a
faluba és megmutatta neki a hatalmas épületet, részletesen fölszámítva a
költséget, melybe került. De falakkal, tetővel, toronynyal a plébános
még nem volt megelégedve, s kijelenté Sándornak, hogy mielőtt a
templomot fölszentelnék, szükséges lesz egy egészen új képet festetni a
főoltárra s a régi apróbb képek is javításra szorulnak.
--Beszéljen az öreggel,--mondá Sándor,--bizonyosan szívesen megadja erre
is a költséget.
--Semmi közöm hozzá hivatalos minőségemben,--felelt a plébános.--E
költségek a kegyurat illetik s ezt csak önben ismerem el.
--Jól van, majd beszélek hát én vele,--mondá Sándor, s gyorsan czélba
vett és le is lőtt egy hatalmas nyulat, mely épen akkor futott át a
barázdákon, mert e hivatalos értekezés egy reggeli vadászat alkalmával
történt.
Atlasz úr nagyon megörült a nyúlpecsenyének, melyet nagyon szeretett, és
semmi kifogása sem volt az ellen, ha a plébános annyi képet festet
templomába, a mennyi csak belefér. De szeretné kikötni, hogy a festő
ügyesen vinné be Sándor arczképét az angyalok vagy szentek közé. Sándor
azt felelte, hogy erre a dicsőségre épen nem vágyik; Atlasz úr hát nem
ragaszkodott eszméjéhez, hanem azt mégis kikötötte, hogy a fő szentet
atlasz ruhában fessék a képre, a mi finom czélzás lenne arra, hogy az
Atlasz-család pénzén készült. Ezt végezze el a festővel,--mondá
Sándor,--ő tudja legjobban, szoktak-e a szentek atlasz ruhában járni; a
főkérdés most az, megadja-e a pénzt, melybe a képek kerülnek?
--Akármennyit,--felelt Atlasz úr büszkén.--Rendeljétek meg mindjárt a
festőt.
A plébánosnak már volt embere erre a czélra. Nem hivatásszerű festő,
mint mondá; inkább csak dilettánsnak lehet nevezni, de már számtalan
oltárképet festett és nagyon jól eltalálja a vallásos hangulatot, a mi a
templomban többet ér minden művészetnél. Aztán abban a helyzetben van,
hogy hosszabb időre ide jöhet s helyben végezheti munkáját, a mi sokkal
többet ér, mintha a kész képet küldené ide, annál inkább, mert a régi
képeket is ki kell javítania; egy szóval, ő legjobbnak tartja, hogy
Boglár Kálmánt bízzák meg e munkával.
--Boglár Kálmán?--kérdé Atlasz úr, minden nagyobb felindulás nélkül
ejtve ki először e nevet, mely később oly végzetessé vált reá nézve.--A
főtisztelendő úr meg Boglár Mihály. A festő úr talán testvére
főtisztelendő uraságodnak?
--Magán kíváncsiságból kérdi ezt, vagy kegyurasági
szempontból?--viszonzá a plébános.
--Kíváncsiságból, vagy szempontból!--mondá Atlasz úr csodálkozva s nem
értve e jogi megkülönböztetést.--Kérdezem, mert nem tudom. Nagyszerű!
--Boglár nevű ember igen sok van a világon,--mondá a plébános Sándorhoz
fordulva s ily módon biztosságba helyezve álláspontját,--a nélkül, hogy
rokonoknak kellene lenniök. Boglár Kálmán csak névrokonom, semmi egyéb.
De régi jó ismerősöm. Mikor Dengeleghy grófnál nevelősködtem,
mindennapos vendég volt a grófi kastélyban.
--Ha mindennapos vendég volt a grófi kastélyban, az még többet ér,
mintha volna a főtisztelendő uraságnak rokona,--mondá Atlasz úr mély
meggyőződéssel.--Elfogadjuk Boglár Kálmánt templomi festőnek.
Így került Boglár Kálmán Tisza-Végre, Atlasz úr székhelyére.
Nem jött egyedül. Magával hozta leányát is. Atlasz úr nagylelkűleg
lakást ajánlott számukra a kastélyban; hadd lássák--mint a plébánosnak
mondá--hogy az Atlasz kastélyban is csak úgy pártolják a művészetet,
mint a Dengeleghy grófnál; csak írja meg neki a főtisztelendő uraság,
hogy egyenesen szálljon a kastélyba; ne féljen, jó szobát, jó élelmet
fog kapni és senki sem lesz büszke hozzá. És ha a leányát magával hozza,
azt is szívesen látják és külön szobát adnak neki, az apja mellett, a
kastély felső emeletén, hol a vendégszobák vannak.
Néhány nap mulva sürgöny érkezett Atlasz úrhoz Boglár Kálmán aláírással,
hogy küldje ki hintóját az állomásra, a holnap déli vonathoz, melyen
Boglár Kálmán meg fog jönni leányával,
--A hintómat? Hm!--dörmögött Atlasz úr fejét csóválva, mikor elolvasta a
sürgönyt.--Úgy látszik, a Dengeleghy grófok nagyon elkényeztették a
festő urat. Jól van! Az Atlasz Samu sem kisebb gavallér, mint a
Dengeleghy gróf. Kiküldöm eléje a hintómat.
Mikor másnap délben a hintó visszaérkezett a vasúti állomástól, Atlasz
úr épen az udvaron volt. A kíváncsiság tartotta itt, tudván, hogy a
kocsinak nemsokára vissza kell jönnie; meg aztán mellesleg és hamarjában
egy kis dolga is akadt abból a fajtából, melyet fia tudta nélkül és
tilalma ellenére, titokban saját külön mulatságára és szórakozására
szokott gyakorolni, holmi Cserepes Andrásokkal és birkabőrökkel. Nagyon
belemélyedt az alkudozásba, úgy hogy észre sem vette, mikor a hintó
behajtatott az udvarba; de Cserepes András figyelmesebb volt, oldalba
lökte földesurát és félbe szakította az alkudozásokat.
--Menjen no, látja, hogy vendégei gyüttek a hintón. A bőröket
megkaphatja, darabját huszonöt garasával.
--Nem adok többet húsz garasnál,--kiáltott vissza Atlasz úr, a hintóhoz
szaladva, melyből épen akkor lépett ki egy előkelő öreges úr, kezét
nyújtva egy fiatal leánynak, hogy kisegítse maga után a hintóból.
Atlasz úr rendes szürke ruhájába volt öltözve s föllépése nem tett
szemkápráztató vagy megdöbbentő benyomást. Sőt vendégei eleinte észre
sem vették. Az előkelő öreges úr előbb a kocsisra nézett, a ki lovait
kezdte kifogni; aztán az inast látszott a bakon vagy az udvaron keresni,
s miután sehol sem látott ilyenféle alakot, végre a szürke ruhás öreg
emberre esett tekintete, ki a hintó közelében állt s épen akkor ugrott
félre, hogy a kifogott lovak neki ne menjenek.
--Ugyan, édes barátom,--mondá az előkelő, öreges úr, a szürke ruhás
ember vállára ütve,--nem vinné fel szobánkba málháinkat?
Atlasz urat eleinte zavarba hozta e fölhívás; de azután meggondolta
magát s összeszedve minden méltóságát, oda kiáltott a nem messze álló
Cserepes Andrásnak.
--Mit tátja itt kend a száját? Nem látja, hogy a vendég uraságoknak
inasra van szükségük? Miért nem hívja már azt a Jánost, az inasomat?
Szaladjon fel a kastélyomba és kiáltson a Jánosra, hogy a nagyságos úr
hivatja. Hallja!
--Hallom, hallom, ha nem is kiabál úgy,--felelt vissza félvállról
Cserepes András.--Ott jön már a János, la!
Az előkelő öreges úr egy kissé meglepettnek látszott, mikor a szürke
ruhás ember, kivel málháját föl akarta vitetni, inasáról és kastélyáról
beszélt; csodálkozva nézett leányára s a leány hangosan elnevette magát.
--Valóban nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot szerencsétlen
tévedésemért,--kiáltott a vendég, Atlasz úrhoz fordulva.
--Nem tesz semmit,--felelt Atlasz úr.--Azért én mégis Atlasz Samu vagyok
és ez a kastély az enyém és a zsebem pénzzel van tele, ha inasnak néznek
is,--tevé hozzá zsebére ütve.
--A mi sokkal többet ér, mintha az embert úrnak nézik és a zsebe
üres,--mondá az előkelő öreges úr, a maga zsebére ütve.--Különben van
szerencsém magamat bemutatni, én Boglár Kálmán vagyok, s ez itt a
leányom, ki szíves engedelmével szintén a kastély vendége lesz.
--Szívesen megengedem,--felelt Atlasz úr, pártfogó hangon. Egészen
visszanyerte méltóságát és önérzetét, mióta vendége czélzást tett a
saját üres zsebére s ezzel elismerte felsőségét. Még csak azon törte a
fejét, kezet nyújtson-e a festőnek s nem lesz ez részéről túlságos
leereszkedés, midőn Boglár úr megragadta mindkét kezét, erősen megrázta,
s azután átölelve vállát és barátságosan rá támaszkodva, megindult vele
a kastély felé, hová János már felvitte a málnákat. A leány hallgatva
ment atyja mellett.
[Illustration: --Öreg kópé, te ugyancsak megválasztottad, minek
szülessél.]
--Tudod-e, öregem,--mondá Boglár úr bizalmasan, a mint beléptek a
kastély ajtaján s fölfelé haladtak a széles lépcsőn,--tudod-e, hogy ez a
kastély valóban jól mutat? Sok főúri residentiában megfordultam már, de
mondhatom, első látásra egy sem tett reám ily fejedelmi benyomást.
Atlasz urat rendkívül föllelkesíté e hizelgő elismerés, de rögtön ismét
lehűté a folytatás:
--Ugyan nem mondanád meg, hogyan tudtad ezt így összezsugorgatni? Nagyon
megköszönném, ha engem is megtanítanál erre a mesterségre. Vagy igaz,
születni kell rá, úgy-e? Épen úgy, mint költőnek, vagy festőnek, vagy
zenésznek születik az ember. Öreg kópé, te ugyancsak megválasztottad,
minek szülessél.
És nevetve megveregette Atlasz úr vállát, kinek vére csaknem megfagyott
a megbotránkozástól, de annyira imponált neki vendégének előkelő,
fesztelen modora, oly bizalmasan hajolt ez vállára, oly barátságosan,
régi ismerős módjára viselte magát, hogy Atlasz úr gyöngének érezte
magát minden erélyesebb tiltakozásra s csak annyit tudott zavartan
hebegni:
--Azt tetszik gondolni, hogy uzsorával szereztem a vagyonomat?
--Micsoda «tetszik gondolni?»--kiáltott Boglár úr leereszkedőleg.--Mire
való ez a feszes hang köztünk? Ha én tegezlek téged, magától értetődik,
hogy neked is megengedem a tegezést. Már ez így szokás a társaságban, s
most már te is oda tartozol, én viszlek be, s ne félj, ha az én karomon
lépsz be, senki sem fog kiutasítni.
Atlasz úr tökéletesen le volt fegyverezve s minden további ellenállás
nélkül át kellett adnia magát Boglár Kálmán pártfogó barátságának.
Megint úgy érezte magát mellette, a mint a kastély szőnyeges folyosóján
tovább haladtak, mint hajdan, szegény árendás korában, midőn egyik-másik
nagy úr kastélyába beosont, hogy megvegye búzáját vagy gyapját. Akkor is
érezte, hogy egy zsebéből ki tudná fizetni az egész nagy urat
kastélyostul, és mégis alázatos meghunyászkodással fogadta leereszkedő
vállveregetését és szinte kegyelemnek tartotta, ha nem dobta ki és nem
uszította rá a kutyákat. Vendégének viselete annyira visszavitte lelkét
a régi időkbe, hogy egy pillanatra elfeledkezett mindenről; elfeledte,
hogy ez a kastély az övé, hogy ez ember az ő megfogadott festője, a kit
pénzével fog fizetni, a kinek munkájával joga van rendelkezni,
elfeledte, hogy most ő az úr, kinek joga van pártfogást gyakorolni.
Csaknem alázatosan nyitotta ki vendégei előtt szobájuk ajtaját és
kicsibe múlt, hogy meg nem köszönte a megtiszteltetést, mikor Boglár
Kálmán megkérdezte, hány órakor van az ebéd és remélte, hogy
viszontlátják egymást az asztalnál.
Csak akkor tért magához, csak akkor jutott újra lélekzethez, midőn
visszatért szobájába és az öreg Rozália asszonyság, ki ablakából látta a
vendégek megérkezését, nagy kíváncsisággal kérdezősködni kezdett a
festőről és különösen leányáról. Atlasz úr először összeszidta
feleségét, mint mindig, mikor valahol kellemetlenség érte s ki kellett
valakin töltenie rossz kedvét; azután, mikor az öreg asszonyság sírva
fakadt, elrestelte magát, bocsánatot kért tőle, megveregette vállát és
megvallotta, hogy ez a festő tette ilyen haragossá.
--Talán nem tud elég jól festeni?--kérdé az öreg asszonyság.
--Hát te azt gondolod, hogy mindjárt neki állt a templom falának és
kezdett festeni?--felelt Atlasz úr, ismét fellobbanva.--Azért lettem
haragos, mert ez nem is igazi festő, hanem egy vén barázdabillegető. Az
igazi festő hosszú hajat hord, alázatosan viseli magát és
meghunyászkodik az uraság előtt, a ki fizeti; ez pedig nekem a hasamra
veregetett, öregnek hívott, lett velem per tu és úgy viselte magát,
mintha ő volna egy gróf és én egy szenzál.
--De hát a lyánya, a lyánya?--sürgeté az öreg asszonyság kíváncsian.
--Mi közöm nekem a lyányához? Arról csak annyit tudok, hogy kinevetett,
mikor az apja inasnak nézett és föl akarta velem vitetni a málhát.
--Inasnak nézett!--kiáltott elszörnyedve az öreg asszonyság.
--Hát nem hallottad, hogy inasnak nézett? De meg is mondtam neki a
magamét.
--Jól tetted. Mit mondtál neki?
--Csak azt!--felelt Atlasz úr, hősies kifejezéssel.--Itt ugyan nem fog
grófot játszani, festő uram, és a kit én fizetek, attól megkívánom, hogy
meghunyászkodjék előttem, mint a kutya.
--Ezt mondtad neki?--kiáltott az öreg asszonyság ijedten, de némi
büszkeséggel.
--Ezt akartam mondani,--felelt Atlasz úr, jelentékenyen leeresztve
hangját,--de nem jutottam szóhoz. Hanem majd meg fogom még neki mondani!
Úgy látszék azonban, hogy Atlasz úr később sem jutott szóhoz, mert azt,
a mit akart, soha sem tudta megmondani festőjének. Akárhogy küzködött,
akárhogy igyekezett összeszedni méltóságát, akárhogy hetvenkedett
négyszem közt az öreg asszonyság előtt: abból az álláspontból, melyet
Boglár Kálmán első föllépése kijelölt számára, nem tudott többé
kiemelkedni.
Tapasztalta ezt mindjárt az első ebéden, melyet együtt ettek meg a
kastély kisebbik ebédlőjében. A plébános meghallva Boglárék
megérkezését, átjött hozzájuk s Boglár Kálmán rögtön ott tartóztatta
ebédre, Atlasz úr füle hallatára, a ki természetesen nem szólhatott
ellene, mert a plébános különben is gyakori vendége volt s akárhányszor
ebédelt meghívás nélkül a kastélyban. De most mégis úgy ült az
asztalhoz, mint Boglár Kálmán meghívott vendége. Sőt maga Atlasz úr is
úgy érezte magát, mintha csak vendég volna saját asztalánál, még pedig
hívatlan vendég, a kinek adnak ugyan enni, de különben nem sokat
törődnek vele. A hangot Boglár Kálmán vitte az asztalnál s ha valami
idegen véletlenül belép a terembe, bizonyára őt nézi a házi úrnak.
Boglár úr és a plébános beszélgettek régi emlékeikről, hajdani
mulatságaikról, ismerőseikről, a Dengeleghyek kastélyáról,
vadászataikról, s Atlasz úr és neje, kik rendes szokásuk szerint egymás
mellett ültek az asztal egyik végén, még egymással is alig válthattak
egy pár halk megjegyzést, s nem tehettek mást, mint hallgattak és ettek.
És a mi legjobban elkeserítette s egyszersmind megfélemlítette Atlasz
urat, az volt, hogy mindenki rendesnek, természetesnek, helyén valónak
találta ezt a dolgot, nemcsak az inasok, kik azelőtt is félvállról
szoktak vele bánni, nemcsak a plébános, a kinek hivatalához tartozott,
hogy ne valami nagyra becsülje őt, hanem még Sándor is, a fia, a ki egy
csöppet sem látszott megbotránkozni azon, hogy egy semmi ember, egy
festő, egy koldus, így játszsza az urat apja kastélyában. Legalább
viseletéből ezt kell következtetnie. Az első bemutatásra rögtön
megbarátkozott Boglár Kálmánnal, úgy fogott vele kezet, mint egészen
hozzá hasonló úrral, s az asztalnál némán hallgatta nagyhangú
elbeszéléseit a fényes főúri vadászatokról, csak néha-néha szólva közbe,
akkor is csak úgy, mint az iskolás fiú mestere előtt, és semmi sem volt
benne abból a hetyke, betyáros modorból, melyre Atlasz úr különben oly
büszke volt, mint fia valódi földesúri hivatásának legnyilvánvalóbb
bizonyságára.
Még a leány iránt is mennyire máskép viselte magát! Atlasz úr gyakran
látta fiát a bérlők, gazdatisztek, jegyzők s más efféle falusi ismerősök
feleségei és leányai közt és mindig nagy megelégedésére szolgált az a
kurta gavalléros mód, melylyel velük bánt. De most mintha kicserélték
volna! Szólni is alig mert e leányhoz, csak úgy lopva nézett rá
féloldalt, a mint mellette ült az asztalnál: szögletesnek és ügyetlennek
látszott. A leánynak kellett őt megszólítani, máskép talán beszélni sem
mert volna.
Annál inkább mert beszélni a leány. Nem pirult el, nem sütötte le
szemét, nem babrált a köténye csücskén, mint a falusi kisasszonyok,
mikor a földes úrfi megpödörte a bajuszát s valami vastag tréfát mondott
nekik vagy épen megcsípte az orczájukat. Az igaz, hogy most semmi
ilyesmit nem művelt. Pedig nem lehet mondani, hogy a leány büszke lett
volna iránta vagy tartózkodó, vagy hideg. Ellenkezőleg, minduntalan
megszólította, kisegítette, ha zavarba jött s elállt a lélekzete,
beszélt vele lovaglásról és vadászatról, nevetgélt, ingerkedett vele, de
mindebben volt valami leereszkedés, valami engedményféle, mintha nem is
illetné meg Sándort s csak úgy kegyelemből juttatná neki, és Atlasz úr
észrevette ezt és mérgelődött magában, és legjobban azon mérgelődött,
hogy Sándor nem veszi észre és egészen rendjén valónak találja.
Hiszen tapasztalt ő máskor is ilyesmit, vejétől is, a nemes Szádváry
gróftól, meg másoktól is, de akkor nem érezte; hanem hogy efféle
közönséges festőnépség, a kik nem is grófok, nem is gazdagok, s a kiknek
ő ad munkát és kenyeret, ilyen nagyuri modort éreztessenek vele és
családjával, ezt nem tudta megérteni, ez elkeserítette, s annál jobban
elkeserítette, mert se szólni, se tenni nem tudott ellene. Csak magában
gondolta, s ebben keresett némi elégtételt, hogy mihelyt elkészülnek a
templomi képek, rögtön kifizeti a festőt,--alku nélkül, hadd lássa, hogy
igazi úrral van dolga,--s aztán megszabadul tőle örökre.
[Illustration]


IV.
(Boglár Klára.)

Egyelőre azonban nem igen volt kilátása Atlasz úrnak, hogy büszke
elhatározását teljesítse és alku nélkül kifizesse a festőt. Boglár
Kálmánnak eszébe sem jutott a képről beszélni; még azt sem kérdezte,
merre van a templom; úgy ült az asztalnál, mintha egyesegyedül azért
jött volna, hogy az Atlasz-kastélyban ebédeljen és szakértő véleményt
mondjon borairól. A fehér érmellékivel és magyarádival meg volt
elégedve, de a vörös bort kissé érdesnek találta s megkérdezte, nincs-e
a pinczében médoc, mely kedvencz itala?
--Van pezsgő, franczia,--morgott Atlasz úr, kiben ezúttal győzött a
büszkeség abbeli elhatározása fölött, hogy nem fogja figyelembe venni a
festőt.
--Hozasson föl egy pár palaczkkal,--mondá a plébános, egyenesen
Sándorhoz fordulva, mintha ez is a patrónusi jogok közé tartoznék.
Az inas alig várta meg Sándor intését, már futott a pinczébe s nemsokára
visszajött a kivánt palaczkokkal. Atlasz úrnak végig kellett néznie,
hogy az ő kikerülésével mint bontják föl pezsgős palaczkjait, mint
iszszák drága pezsgőjét. És nem szólhatott ellene, hiszen Sándor
rendelte így és egészen rendjén valónak találta. A palaczkokat Boglár
Kálmán kerítette kezére s oly ügyesen ugratta ki a dugókat, hogy nem is
pukkantak, a mi új boszúság volt Atlasz úrra nézve, mert a pezsgődugók
durrogását mindig nagy büszkeséggel szokta hallgatni s még az öreg
asszonyság is gyermekesen örült neki és előre befogta fülét a kezével.
De most hiába fogta be. S nemcsak ez az örömük veszett kárba, hanem még
a pezsgő habzásában sem gyönyörködhettek, a vendég úgy töltötte a
poharakba, mint a közönséges bort. Atlasz úrnak mindezt néznie kellett s
még az az elégtétele sem volt, hogy dicsérjék a pezsgőjét. Megitták,
mint akár a vizet, s beszéltek más tárgyakról, mintha a franczia pezsgő
mindennapi italuk volna. A méltatlankodó háziúr legalább azzal akart
könnyítni lelkén, hogy egymásután több pohár pezsgőt hajtott föl, s
feleségéhez fordulva, megmondta a firmát, honnan a pezsgőt szerezte, és
az árat, melyet érte fizetett; de senki sem hallgatott rá.
Sándor azonban a harmadik palaczknál bátrabb és beszédesebb lett s
megkérdezte Klárát, nem volna-e kedve ebéd után kirándulást tenni a
pusztára? Az indítványt mindnyájan örömmel fogadták, s a plébános rögtön
haza izent, hogy fogjanak be könnyű házi kocsijába és állítsanak be vele
a kastély udvarára, mert ő is a kirándulókkal fog tartani, sőt egy
helyet föl is ajánl kocsijában.
--Nekem ugyan nem,--mondá Klára jókedvűen,--mert én lovagolni akarok. Ha
ugyan,--folytatá Sándorhoz fordulva,--van nekem való paripája.
--Van egy jámbor öreg lovam,--felelt Sándor,--de biztosan jár és nem
ijedős.
--Én sem vagyok ijedős,--kiáltott Klára nevetve,--s a nekem való paripa
alatt nem jámbor öreget értek. Ellenkezőleg! Nekem vágtató, táncoló,
ágaskodó paripa kell, melyet dicsőség megfékezni és ránczba szedni. Csak
ilyen hátán élvezet a lovaglás.
--De a lefordulás nem élvezet,--mondá Sándor nevetve, mert újra egy
pohár pezsgőt ivott és mindinkább megjött a bátorsága.