Az Atlasz-család - 07

hallgatni a legvilágosabb bizonyítékokra? Vajjon csakugyan itt van-e a
leány vagy képzelete mutatta alakját? Ez a gondolat kínozta folytonosan,
mialatt hazaért a kastélyba, s ezen évődött, míg fölhordatta a pinczéből
a boros palaczkokat és személyesen ügyelt föl, hogy a nagy ebédlőben a
hosszú patkó-forma asztal a legdíszesebben legyen fölterítve.
Kétségei rettentő megoldást nyertek, midőn a hosszú szertartás végével a
vendégsereg visszaözönlött a kastélyba és az ebédlőbe gyűlt. A hullámzó
tömegben, mely helyét kereste az asztalnál, ott látta világosan, el nem
vitázhatólag, Boglár Kálmánt és leányát, még pedig az apát-kanonok úrral
beszélgetve. E magas egyházi méltóság igen melegen szorongatta Boglár
Kálmán kezét és a lehető legnyájasabb mosolygással intett nagy fejével
Klára felé, midőn Eveline grófné felszólítá, hogy foglalja el helyét
mellette, az asztalfőn. A többiek is megtalálták ezalatt helyeiket s
nagy székzörgéssel telepedtek az asztalhoz. Klára Sándor mellett ült, s
Atlasz úr szótlanúl, csaknem megdermedve roskadt székére az asztal
végén. Szerencsére oly keveset törődtek vele, hogy senki sem vette
észre, mennyire ki van kelve rendes formájából.
[Illustration: A vendégsereg visszaözönlött a kastélyba és az ebédlőbe
gyűlt]
A vendégek ettek, ittak, suttogtak, kiabáltak, nevetgéltek, s Atlasz
úrnak az asztal végén elég ideje maradt háborítlanul magához térni
fájdalmas meglepetéséből. Nem szólt semmit; a vendégek sem foglalkoztak
vele, rájok nézve az igazi házi úr Sándor, az igazi házi asszony Eveline
volt, s az öregeket legfölebb úgy vették, mint ráadást. A két ráadás az
asztal végén egészen egymásra volt hagyva, és senki sem hallotta, mily
méltatlankodó szavakkal fejezte ki Atlasz úr fölháborodását felesége
előtt ez emberek tolakodásán, kik hivatlanul asztalához mertek ülni.
Csak Boglár Kálmán kiáltott egyszer át hozzá kedélyesen az asztal túlsó
oldaláról:
--Úgy-e, kellemesen megleptünk, öreg? Különben gondolhattad, hogy
kíváncsi voltam a hatásra, melyet nagy oltárképem tesz a szakértőkre.
--Az oltárkép impozáns,--szólt közbe az apát-kanonok az asztalfőről,--s
valóban dicsérnünk kell a művészt, ki ily megragadó kifejezést tudott
adni az egyház egyik legmagasztosabb eszméjének. Isten éltesse!
A tornáczon felállított czigányok azt hitték, hogy a kanonok úr valami
felköszöntőt fejezett be és tust húztak. A vendégek, magok sem tudva
miért, éljenezni kezdtek, a pezsgős palaczkok dugói hatalmasan
durrogtak, a poharak egymás után ürültek ki, a jó kedv és zaj
tetőpontjára hágott, és az apát-kanonok úr, kit a czigánytus szónoki
kötelességére figyelmeztetett, fölemelkedett helyéről, föltartotta tele
poharát s ünnepélyes és kenetes hangon hosszú felköszöntőt mondott.
Először Atlasz Sándor ő nagyságára, a tiszavégi egyház nagylelkű
kegyurára, kinek vallásos buzgósága és bőkezűsége hozta létre a mai szép
és lélekemelő ünnepélyt. Aztán Szádváry Eveline grófné ő méltóságára,
kinek lekötelező szívességéből most e dúsan terített asztalnál
örvendeznek háládatos szívvel az Isten áldásának. Továbbá Atlasz Manó ő
nagyságára, ki országos gondjai közepett is talált időt, hogy eleget
tegyen buzgó szíve áhítatos vágyainak s jelenlétével emelje e nagy
vallásos ünnepély díszét. Végül,--és itt különösen fölemelte hangját az
apát-kanonok úr és arczán minden vörös szeplő a jóakaró leereszkedés
egy-egy fényes napja gyanánt ragyogott,--nem mellőzheti hallgatással e
három kitűnő testvér tiszteletre méltó szüleit, kik--bár magok idegen
akolhoz, tartoznak--ily kiváló gyermekekkel ajándékozták meg az egyházat
és hazát; ő--az apát-kanonok úr--nem tagadja, hogy bizonyos tekintetben
mindnyájan emberek vagyunk s vannak oly közös emberi javaink, melyeknek
élvezetéből senkit sem zárhatunk ki, mint az egészség és hosszú élet:
nem hiszi tehát, hogy bárki is akadna e díszes társaságban, ki
ellenmondana neki, midőn e derék öreg házaspárnak is jeles gyermekei
mellett, tartós egészséget és hosszú életet kíván. Éljenek!
A czigányok tust húztak, a vendégek ordítottak, a poharak összecsengtek.
A közelebb ülők még Atlasz úrral és nejével is koczintottak, sőt az
apát-kanonok egyenesen hozzájok ment és koczintott velök. Az öreg
asszonyság sírt örömében és büszkeségében, sőt a pillanat fölemelő
hatása alatt Atlasz úr is elfeledte egy perczre titkos bánatát, s a
földi dicsőség legmagasabb ormára emelkedett, de csak azért, hogy a
következő perczben a legmélyebb örvénybe zuhanjon.
Most a plébános emelkedett föl s figyelmet kért szavainak. Röviden óhajt
felköszönteni egy ifjú párt mely önmagában sokkal boldogabb, hogysem
hosszas szavakkal kellene boldogságot kívánni számára. De mielőtt
elárulná, kire emeli poharát, egy kellemes hírt kell közölnie a
jelenlévő úri társasággal. Atlasz Sándor ő nagysága, a mai ünnep bőkezű
hőse, plébániájának nagylelkű kegyura, tegnap a székesegyházban örök
hűséget esküdött a kitűnő művész, Boglár Kálmán szeretetreméltó Klára
leányának. Kívánja tehát, hogy az Úristen e boldog párt sokáig éltesse!
Nem számítva, a híres történeti felköszöntőket, melyek országok,
nemzetek sorsát döntötték el, alig tett valaha toast oly nagy hatást,
mint a plébános úré. A vendégek közűl a legtöbben nem ismerték Klárát, s
már az ebéd elején csodálkozva kérdezgették egymástól a fiatal nő
kilétét, ki a házi úr mellett ül s oly fesztelenül beszélget vele. Nagy
volt tehát meglepetésük, midőn meghallották a valót, s ámbár meglehet,
hogy néhány vidéki kisasszony és az eladó leányokkal rendelkező szülők
keblében egy pillanatra valami kellemetlen csalódás érzése mozdult meg,
mégis jó magyar szokás szerint, a toast befejezése és a tus fölhangzása
után, az első meglepetés elmultával általános volt a zajos éljenzés,
dobogás, pohárcsengés, s mindenki sietett szerencsét kívánni az új
párnak. Az egyetemes tolongásban senki sem vette észre, hogy az öreg
Atlasz halálsápadtan dőlt hátra székén s feleségével együtt közel volt
az ájuláshoz, hogy Eveline grófné fölugrott székéről s ajkai ketté
nyíltak, mintha mondani akarna valamit, de nem juthatott szóhoz, mert az
apát-kanonok a legmelegebb szavakban kivánt neki és családjának
szerencsét e kitűnő választáshoz, és hogy Manó apjához sietett, fölrázta
dermedtségéből s haragos arczczal fülébe súgta: A levelet! miért nem
mutattad meg a levelet? Senki sem vette észre az ijedségnek és
fölháborodásnak e jeleit, csak Klára, és gondtalan vidám arczán egy
pillanatra a kellemetlen meglepetés fellege vonult át, mintha csak most
jutna eszébe, hogy férje családjában nem is láthatják szívesen. De a
következő pillanatban megfogta kezét Sándor és szüleihez vezette.
--Édes atyám, édes anyám,--mondá oly halkan, hogy a közelebb állók sem
hallhatták, talán maga Klára sem,--ha szerettek, ha boldogságomat
akarjátok, nyugodjatok meg választásomban és áldjatok meg engem,
áldjátok meg nőmet.
És Atlasz úr, utoljára is, jobban szerette fiát, hogysem végsőig vigye
az ellenállást, s az ő kedvéért megölelte azt a nőt, kit szíve mélyéből
gyűlölt. Megölelte, mert fia kívánta, de nem bocsátott meg neki.
Ezt azonban senki sem látta; az éljenzés, üdvözlés, szerencsekivánás,
koczintás újult erővel hangzott, s mindenki azt hihette, hogy valóban
egy hosszú, boldog házasság első napját ünneplik.
De Góg Ferencz ellenkező véleményen volt. Oda hajolt Lillához, kinek
szemei villámokat szórtak, s ajka, keze, mindene reszketett a
fölindulástól s vígasztaló hangon, bár egy kissé félénken fülébe súgott
a katonás, bajuszos menyecskének.
--Magyarországban a házassággal még nem ér véget a szerelmi komédia.
Hála Istennek, van még elválás is.
[Illustration]


VIII.
(Atlasz úr baklövései.)

Ha Atlasz úr zűrzavaros kábultságában, mely a plébános toastja és a rá
következő ünnepélyes jelenet után elfogta lelkét, gondolkozni tudott
volna, megtalálta volna magyarázatát annak, a mit tegnap nem tudott
megérteni: miért izente Sándor kétszer is a székvárosból küldött
sürgönyében, hogy minden jól megy? Ez az ismételve papírra tett három
szó valóban nem volt más, mint a túláradó boldogság kitörése, melynek
másképen még nem lehetett kifejezést adni. Mikor Sándor a plébános
kocsijára ült, hogy vele együtt a székvárosba hajtson, nem merte
remélni, hogy mint Klára férje tér onnan vissza.
Nem mintha atyjának ellenzésétől tartott volna. Attól a naptól fogva,
midőn először beszélt vele szerelméről, meg volt győződve, hogy
bármennyire kedve ellen, de mégis bele fog nyugodni házasságába, s annál
könnyebben és simábban fog menni a dolog, mennél hamarabb lép eléje a
bevégzett ténynyel. De a tényt bevégzetté tenni, ebben látta a legfőbb
nehézséget. Mentől tovább gondolkozott róla, annál jobban elfogta lelkét
az a csüggedés, mely együtt jár az igazi szerelemmel, mikor még nem
tudja, viszonzásra talált-e, és egybeveti saját érdemetlenségét az
imádott lény tökéletességével. Visszaidézett emlékébe mindent, mit
Klárán tapasztalt: mosolygását, melylyel üdvözölte, nevetését, melyet
tréfája vagy néha ügyetlensége gerjesztett, szavait, még a
legközömbösebbeket is, melyeket vele váltott; s bár egy-egy pillanatra
úgy vélte látni, hogy szerelem napfénye csillan föl az összehalmozott
emlékek mögül, bizalmatlansága csakhamar erőt vett rajta s gúnyosan azt
súgta fülébe, hogy az a nyájasság, melyben oktalan reménye szerelmet
lát, nem egyéb, mint a nagyvilági hölgy megszokott modora, és esetlen
falusi tuskónak szidta magát, a kihez csak vagyonáért mehetne valaki
nőül.
De arra egy perczig sem gondolt, hogy Klára vagyonáért menne hozzá.
Méltatlannak találta volna e gondolatot mind a leányhoz, mind önmagához.
A szegény leány oly magasan állt fölötte az ő szemében, hogy szegénysége
s az ő gazdagsága számba sem vehető különbség volt a másik nagy
aránytalanság mellett. Az első harcz tehát, melyet atyjával vívott s
melynek eredményéről már előre biztos volt, csak a kisebb és könnyebb
küzdelem volt; a másik, a nehezebb, Klára szívének meghódítása, csak
ezután következett.
Mindezt elmondta őszintén, leplezetlenül a plébánosnak, kit meghittjéül
választott szerelmi ügyében. Elmondta, hogy Klárát szereti és nélküle
boldogtalan lesz, s elmondta, hogy atyjának nincs kedvére e házasság, de
tudja, hogy végre mégis bele fog nyugodni.
--Erről én is biztos vagyok,--monda a plébános.--Az öreg úr a maga régi
fogalmai szerint nem is tartja igazi házasságnak a hozomány nélküli
házasságot. De ez könnyű akadály. Egyházi törvényeink szerint a szülők
beleegyezése nem szükséges a házasság érvényességéhez.
--És atyám igazán szeret engem, s utoljára is bele fog nyugodni abba, a
mi boldoggá tesz, egyházi törvények nélkül is,--tevé hozzá Sándor.
--Ezt mondom én is. Az ő ellenzése nem magáért veendő figyelembe, hanem
Klára miatt. Ismerem ezt a leányt. Ha észrevenné, hogy az ön családja
nem szívesen látja vagy épen tolakodónak tartja, soha sem lenne az ön
nejévé, bármennyire szeretné különben.
--Nem szabad észrevennie,--kiáltott Sándor ijedten.
--Ezt meg tudnám akadályozni.
--De hogyan? Az öreg,--bármily elismeréssel vagyok szorgalma,
szerénysége, realitása iránt,--valljuk meg, sokkal járatlanabb a
nagyvilági modorban, hogysem el tudná rejteni ellenszenvét. És ha ön
Klárát mint jegyesét vezetné eléje, attól tartok, úgy fogadná, hogy a
büszke leányt örökre elriasztaná öntől.
Sándor egy ideig gondolkozva nézett a plébános arczára, aztán örömmel,
mintha nagy fölfedezést tett volna, fölkiáltott.
--Nem mint jegyesemet, hanem mint nőmet vezetném eléje. Akármit tenne az
első pillanat meglepetésében, Klárát többé nem riaszthatná vissza, és
sokkal jobban szeret, hogy később bele ne nyugodnék a meg nem
változtatható ténybe. Csak az a kérdés, lehetséges-e a titkos házasság?
--Ha én előttem esküsznek meg, az érvényes és törvényes házasság lesz,
akár titkon, akár nyilvánosan, akár itt, akár másutt történik. Ez tehát
nem kérdés. Az egyetlen egy kérdés csak az: akar-e Klára az ön nejévé
lenni?
--Ah! igaza van. Ez az igazi nagy kérdés.
--A melyre egyikünk sem képes választ adni.
--Ön jól ismeri Boglárékat, főtisztelendő úr. Mit gondol,--mit
hisz,--mit vett észre, lehet-e reményem?
--A mi engem illet, őszintén megvallom, nagyon óhajtanám e házasságot, s
tehetségemhez képest rajta lennék, hogy teljesüljön. Azt is tudom, hogy
Boglár Kálmánnak sem volna ellene kifogása, sőt nagy örömmel adná
beleegyezését...
--De a leány! a leány!
--Attól, legjobb lesz, ha egyenesen maga kérdi meg. A mint én ismerem, a
közbenjáró nála inkább ártana, mint használna.
--Megkérdjem? Hol van hát? Hova fordúljak? Írjak neki? Tudja, hogy a
tollal nem igen tudok bánni, még kevésbbé, mint a szóval, pedig ebben
sem vagyok valami nagy mester.
--Jobb szóval, mint tollal. Én azt tanácslom, vesse el bizalmatlanságát,
álljon Klára elé s őszintén, nyiltan kérdezze meg tőle, akar-e nejévé
lenni?
--És ha azt feleli, hogy nem akar?
--Akkor nem is lesz, és nincs az a hatalom, mely rá kényszerítse. De
miért csüggedjünk? Miért ne reméljük a jobbat?
--Ön a jobbat reméli?--kérdé mohón Sándor.
--Remélem, de biztosat nem mondhatok,--felelt kitérőleg a plébános. Újra
csak oda térek vissza; ha bizonyosat akar tudni, forduljon a
legilletékesebb forráshoz.
--De mikor úgy félek a lesujtó választól,--mondá Sándor, újra visszatérő
csüggedéssel.--Ez a bizonytalanság bármilyen kínos, mégis van benne
valami édes, mert egy-egy pillanatra mégis fölvidámít a remény. De a
rideg valóság, a kérlelhetetlen, visszavonhatatlan
megtagadás--nem--ennek nem merem kitenni magamat.
--Soha sem tapasztaltam, de mindig hallottam, hogy a szerelmesek
gyávák,--felelt a plébános vállat vonva,--hanem ilyen gyáva szerelmest
még soha sem láttam.
--Gyáva, gyáva!--mondá Sándor elpirulva.--Épen ebből láthatja, hogy
igazán szeretem. Elégszer voltam bátor ott, hol nem szerettem; az igaz
szerelem, úgy látszik, gyávává teszi a szívet. Hiszen még azt sem tudom,
nem jövök-e későn, nem szeret-e már más valakit Klára?
--Biztosítom, hogy nem!--kiáltott a plébános szokatlan erélylyel. Nem
szeret, senkit sem szeret. Szíve egészen szabad, ha csak ön nem vette
még be.
--Megkérdem, megkérdem tőle, minél előbb,--mondá Sándor, kinek
csüggedése, a szerelmesek örök törvénye szerint, egy pillanatra ismét a
reménynek hagyott helyet.
--Ha akarja, ezt még ma vagy holnap megteheti. Kocsim készen áll, be
kell rándulnom a templomszentelés ügyében a székvárosba. Jőjjön velem,
ott tisztába jöhet mindennel. Klára több nap óta itt van atyjával, ki a
püspöki kápolna képeit javítja. Ha kedve van velem jönni, siessen haza,
készüljön fel, félóra múlva udvarán leszek kocsimmal.
Így történt, hogy mialatt Atlasz úr a vasútnál várta másik két
gyermekét, kiknek segítségével meg akarta akadályozni Sándor házasságát,
ez épen akkor indult leánykérő útjára.
Ugyanabba a fogadóba szálltak, hol Boglár Kálmán lakott leányával. A
főpinczér, ki mint régi ismerősét üdvözölte a plébánost,
kérdezősködésére azt válaszolta, hogy Boglár úr Bogdán kanonoknál
ebédelt s még nem tért haza. A kisasszony itthon maradt, szobájába
vitette az ebédet s most ott van.
--Mintha csak mi rendeztük volna el az egész helyzetet,--szólt a
plébános Sándorhoz.--Nekem úgy is beszédem van Bogdán kanonokkal,
egyenesen oda sietek hát; ön pedig szedje össze bátorságát, menjen be
Klárához, beszéljen vele őszintén, s remélem, mire visszajövök, mindent
rendben fogok találni.
És valóban rendben talált mindent. Mikor egy óra múlva a két Boglár
visszatért a fogadóba s benyitott a szobába, Klára vidáman, boldogan
lépett atyja elé és Sándort, kinek arcza sugárzott a boldogságtól,
kezénél fogva hozzája vonta e szavakkal:
--Van szerencsém bemutatni vőlegényemet.
Hogyan jutottak ide? Sándor maga legkevésbbé tudta volna megmondani.
Minden, a mi történt, úgy kavargott fejében, mint valami zűrzavaros
álom, melyből egyszerre napfény, madárdal, meleg tavaszi szellő ébreszti
föl. Homályosan emlékezett arra, hogy midőn félénk kopogás után a
szobába lépett, Klára meglepetve, örvendve ugrott föl az asztal mellől s
oly őszinte mosolylyal nyújtott neki kezet, hogy egyszerre csodálatos
módon megszállta a bátorság és beszélni kezdett. Hogy mit beszélt össze,
azt nemcsak most nem tudná megmondani, de akkor sem tudta. Eleinte úgy
rémlett szemének, a leány sem értette, s meglepetve, csodálkozva nézett
rá; de utoljára mégis megértette és kezét nyújtotta feléje. «Hiszi-e,
hogy boldoggá fogom tenni?» ... mintha ezt kérdezte volna tőle; de azt
már nem tudta, mit felelt rá, csak arra emlékezett még, hogy magához
vonta kezét és átölelte derekát, és a leány vállára hajtotta fejét, s
könnyezve és mosolyogva mondta: «Ki hitte volna, hogy a jó pajtásságból
szerelem legyen?»
Boglár Kálmán hangos örömmel üdvözölte leánya vőlegényét és jókedvű
czélzásokat tett a sok vadászatra, melyet együtt végeztek s utoljára is
egymást lőtték sziven. De azután elkomolyodott, s nála szokatlan
ünnepélyességgel monda:
--Gyermekeim, az én megegyezésem és áldásom még nem elég. Ne feledjük,
hogy Sándornak is vannak szülei. Azt kérdem tehát tőled, fiam: tudják-e
ők is e szép szándékodat és biztos vagy-e megegyezésökről?
--Tudják,--felelt Sándor és igazat is mondott. A kérdés második részére
azonban csak kitérőleg mert válaszolni:--és sokkal jobban szeretnek
engem, hogysem megtagadnák tőlem megegyezésöket és áldásukat.
Klára nem is nagyon figyelt e szóváltásra s eszébe sem jutott, mélyebben
behatolni e kérdésbe vagy ki nem elégítőnek találni Sándor kitérő
válaszát. Azon idő alatt, melyet a tiszavégi kastélyban töltött, ő is
egészen belejutott az ott uralkodó áramlatba, mely határozottan
kedvezőtlen volt az öregek tekintélyének, s abból állt, hogy mindenki
Sándort tekintette az igazi úrnak s nem igen vette számba az öregeket.
Atlasz úr és neje rajongó szeretetökkel magok adták erre a legfőbb
példát s nem gondolták meg, hogy az így fölállított helyzet majd akkor
is megtartja erejét, mikor akaratuk összeütközésbe jöhet Sándoréval.
Klára így találta a helyzetet, így szokta meg, s a nélkül, hogy
tiszteletlenséggel viseltetnék Sándor szülei iránt, egyszerűen nem
gondolt reájok s eszébe sem jutott, hogy beleegyezésök egyáltalában
kérdésbe jöhetne, mikor Sándor akaratáról van szó.
Igen világosnak és természetesnek találta tehát Sándor feleletét s nem
is törődött vele többé. Még azon sem ütközött meg, midőn a plébános,
atyjának régi jó barátja, csaknem testvére, kit gyermekkorától
megszokott nagybátyjának tekinteni, azt mondá, hogy legjobbnak tartja,
ha holnap rögtön megesküsznek és Sándor őt már mint nejét viszi haza.
Eredetinek találta e gondolatot, mely már azért is megnyerte tetszését,
mert eltért a közönséges chablontól. Mi természetesebb, mint hogy a kik
szeretik egymást, minél előbb egymásé legyenek, ha nem függ mástól, csak
saját akaratuktól és nem kell legyőzniök semmi akadályt? Azt a
nyárspolgárias szokást, hogy a menyasszony hónapokon át járjon lesütött
szemmel a boltokba bevásárolni és elpirulva fogadja az udvarias
boltoslegények szerencsekívánatait, mindig nagyon nevetségesnek találta.
Csak akkor ötlött egy pillanatra eszébe, hogy e sietős és titkos
házasságkötésnek oka talán Sándor szüleinek ellenzése lehetett, midőn
azt a lesújtó hatást látta, melyet a plébános felköszöntője férjének
családjára gyakorolt. De ez is könnyű, elfutó felhő volt; gondtalan,
gyanútlan lelke gyorsan lerázta magáról a kellemetlen benyomást, s
egészen természetesnek, őszintének, mintegy köteles szentesítésnek vette
azt az ölelést, melylyel férjének atyja keblére fogadta s ezzel
kifejezte teljes megnyugvását.
Pedig Atlasz úr nem nyugodott meg. És ha talán félénkség vagy fiának
szeretete el is némította volna, voltak mellette, a kik fölnyissák
száját és elhitessék vele, hogy épen fia iránt való szeretetből nem
szabad megnyugodnia.
Mialatt a vendégek ebéd után kisebb-nagyobb csoportokra oszlottak s vagy
a kertben vagy a termekben sétáltak, mulattak, játszottak, beszélgettek,
s Klára egészen természetesen és könnyedén átvette a háziasszonyi
tisztet, mintha már évek óta belegyakorolta volna magát, és Sándor
férfi-vendégeinek különféle mulatságáról gondoskodott s egy négyes
tarokk-parthiet állított össze az apát-kanonok úr számára: Atlasz úr
szobájába vezette az öreg asszonyt s rendes székébe ültette az ablak
mellé, hol bőséges mulatsága akadt az úri fogatok szemlélésében. Sándor
házasságáról egy szót sem szóltak; az öreg asszonyság meg volt rémülve s
néha-néha egy félénk pillantást vetett férje arczára, mintha a jeladást
várná. De Atlasz úr néma és komor volt s szó nélkül kiment a szobából.
Az ajtó előtt Góg Ferenczczel találkozott, ki leskelődni látszott rá. Az
érdemes férfiú vállai füléig föl voltak húzva s arcza a legmélyebb
fájdalmat fejezte ki.
Megragadta Atlasz úr kezét s hosszasan, kimondhatatlan részvéttel rázta,
mintha nem találna szavakat e nagy szerencsétlenségben. Hallgatva mentek
tovább a tornáczon s Atlasz úr keserű arczczal figyelt az épület túlsó
szárnyából áthallatszó zajra. Góg Ferencz fájdalmasan vonaglott és fejét
rázta.
--Szép toastot mondott a plébános úr, száz esztendeig éljen,--mondá
végre Atlasz úr.
--Szegény húgom! szegény Lilla!--nyögött Góg Ferencz.--Ha a villám
sújtotta volna, nem lehetett volna úgy megdermedve. Eleinte attól
féltem, eszét veszti nagy fájdalmában. De a szívét elvesztette, ah!
örökre elvesztette.
Ezalatt Atlasz úr szobájához értek. Góg Ferencz meggörnyedve nyitotta ki
az ajtót s engedelmet kért, hogy beléphessen és csendes magányban
átengedhesse magát nagybátyai szíve fájdalmának.
A szobában találták Manót és Eveline grófnét.
Manó a pamlagon ült s lábait az asztalra tette. E kaszinói helyzetben
egymás után csavargatta a papiros-szivarkákat és oly csípős füstöt
terjesztett el a szobában, hogy az ember szeme könnybe lábadt tőle.
Nagyon rosszkedvűnek és idegesnek látszott s lábával dobolt az asztalon.
Eveline az ablakmélyedésben állt és szemeit törölte. De a könnyeket nem
csupán Manó csípős szivarfüstje facsarta szeméből; lángoló arcza,
reszkető ajkai azt mutatták, hogy a grófné keblében hatalmas vihar
tombol.
--Na?--mondá Atlasz úr, a mint megpillantá gyermekeit.
--Na!--felelt Manó és új szivarkát csavart magának.
--Ott hagytuk a vendégeket,--mondá Eveline grófné, újra könnyekre
fakadva haragjában.--Reánk ott többé nincs szükség, mi semmit sem
számítunk. Én legkevesebbet számítok; ott van már az egyetlen, az igazi
háziasszony, észre sem veszik az én távollétemet.
Atlasz úr keserűen sóhajtott ez ingerűlt szavakra. Góg Ferencz nagyokat
nyögött s feje egészen elveszett vállai között.
--A levelet! Miért nem mutattad meg a levelet?--kiáltott Manó, idegesen
dobolva lábával az asztalon.
--Micsoda levelet?--kérdé Góg Ferencz, fülét hegyezve.--Bocsánatot kérek
tisztelt szomszéd uraim és méltóságos grófné,--folytatá előre lépve s
kimondhatatlan részvéttel nézve egymás után az Atlasz-család jelenlévő
tagjaira,--bocsánatot kérek, ha szavaim talán némi illetlen
kiváncsiságot látszanak kifejezni. Méltóztassék elhinni, nem a
kiváncsiság, hanem a legtisztább rokoni indulat rúgója kérdésemnek.
Igen, újra kimondom, s vágjanak bár izekre vagy űzzénnek örök
számkivetésbe, nem vonom viszsza kifejezésemet, a rokoni indulat. Én a
kitűnő Atlasz-család rokonának tekintem magamat, lélekben, szellemben.
Családi körünkben nyilt titok, hogy szeretett Lilla húgom, a milliomos,
és, nagybátyai elfogúltság nélkül mondva, valóban szép özvegy, mély és
kiirthatatlan szerelemmel vonzódik szerencsétlen eltévelyedett
Sándorunkhoz, s eltökélt szándéka volt nejévé lenni, kinek én ekképen
szerető nagybátyja lettem volna. És bármi csapást mért reánk a
sors--nem, nem a sors, hanem a hierarchiával szövetkezett proletariátus
cselszövénye--húgom szerelme örök és változatlan s én lélekben síromig
nagybátyja maradok szegény Sándorunknak.--E szent rokonsági kapocsnál
fogva bátor vagyok újra kérdeni, minő levél az, melyet meg kellett volna
mutatni?
--Itt van, ez a levél,--mondá Atlasz úr, kinyitva nagy tárczáját s
átnyújtva az ügynök levelét, melyet Góg Ferencz mohón kikapott kezéből s
nagy figyelemmel végig olvasott.
--Ezt a levelet,--mondá aztán igen ünnepélyes hangon,--nemcsak meg
kellett volna mutatni, hanem ezután is meg kell mutatni. Itt egy iszonyú
csalás esete forog fenn, melyet mi jogtudósok úgy nevezünk, hogy: error
in qualitate personae. Szerencsétlen Sándorunk nem azt vette el, a kit
gondolt, azaz helyesebben kifejezve, nem olyant vett el, a milyent
gondolt, s önnek atyai kötelessége, fölnyitni szemét szegény elámított
fiának.
--Én is azt mondom,--tevé hozzá Manó, fölkelve a pamlagról.
--Csalók iránt nem tartozunk semmi kimélettel,--mondá Eveline
grófné.--Föl kell nyitni Sándor szemeit.
--Föl fogom nyitni Sándor szemeit,--fejezé be Atlasz úr teljes
meggyőződéssel.--Csak megvárom, hogy az apát-kanonok elutazzék, mert úgy
vettem észre, hogy ő is, meg a plébános is nagyon örültek Sándor
házasságának, s én nem akarom megharagítani a papokat.
--A hierarchiát tiszteljük, míg az oltárnál marad,--mondá Góg
Ferencz,--de nem tűrjük, hogy családi ügyeinkbe avatkozzék. Ez
legnagyobb vívmánya az újkori civilisatiónak. De jól van, várjuk meg a
nagyságos apát-kanonok úr elutazását, annál inkább, mert vele
valószínüleg elutazik e szerencsétlen nő atyja is, a dilettáns festő
művész, és ő sem lesz útunkban.
--Elutazik!--kiáltott Atlasz úr keserves arczczal.--Van is eszében!
Attól félek, hogy örökre itt marad s az én pénzemen játsza az urat.
Ismerem már ezt az ingyenélő népet.
--Bízd csak reám ezt az embert,--mondá Manó henczegve.--Majd megértetem
vele finoman és aristokratikus módon, hogy elég volt egy
koldus-tarisznyát akasztani nyakunkba. Jót állok róla, hogy holnap ő is
itt hagyja a házat.
Manó be is váltotta szavát. Másnap dél felé, midőn Bogdán kanonok
kijelenté, hogy ebédre nem marad itt, hanem rövid villás reggeli után
haza utazik: karon fogta Boglár Kálmánt és egy kis sétára hívta a
kertbe.
--A kanonokkal utazol?--kérdé Manó, a mint a kertbe értek.
--Nem,--felelt Boglár csodálkozva.
--Úgy hát velem jösz a vasúton? Az esti vonattal indulok
Budapestre,--folytatá Manó.
--Ejnye be sürgősen gondoskodol elutazásomról,--mondá Boglár Kálmán
nevetve.
--Azt gondoltam, hogy sietni fogsz elhagyni apám kastélyát, mivel már
nincs több reparálni való kép a faluban,--felelt Manó finoman és
aristokratikusan.
Boglár Kálmán meglepetve nézett az előkelő fiatal úrra; arcza egy
pillanatra elkomorodott, de csakhamar visszanyerte rendes kifejezését s
mosolyogva felelt:
--Az én mesterségem nemcsak képek festése, hanem lovak idomítása is. De
ha te még ma elutazol, úgy valóban nincs itt többé semmi dolgom.
Ezzel megfordúlt s egy platánfa tövében hagyta az elegáns fiatal urat, a
ki bamba képpel bámult utána s azon törte fejét, sértés vagy bók volt-e,
a mit hallott. Még nem jött tisztába e fontos kérdéssel, mikor Boglár
Kálmán már eltűnt szeme elől s belépett a kastély ajtaján.
A lépcsőn a plébánossal találkozott, ki eljött, hogy jelen legyen Bogdán
kanonok ünnepélyes búcsúján.
--Jó hogy talállak, papom,--mondá Boglár Kálmán, barátja karjába öltve
karját.--Valami fölfedezést tettem. Úgy látszik, nem vagyok szívesen
látott vendége az Atlasz-családnak.
--Csak ma fedezted föl?--kérdé a plébános nyugodtan.--És mi vezetett e
nagy fölfedezésre?
--Épen most adta ki útamat a henczegő Manó, s van okom hinni, hogy apja
megbízásából tette.
--Hát aztán? Mi közöd hozzájok? E ház ura Sándor, és ő szívesen lát,
arról meg lehetsz győződve.
--Hohó! nem úgy vagyunk. Te mindig csak a patrónust látod s neked könnyű
csak Sándort venni tekintetbe. De én itt nem a patrónus, hanem a házi úr
vendége vagyok.
--Az öreget itt nem szokás figyelembe venni.
--Eddig én sem vettem, mert eszembe sem jutott, hogy nem látna a
legnagyobb szívességgel. De most már tudom, hogy terhére vagyok, és ez
egészen más dolog.
--El tudnád hagyni leányodat?
--Klárát nem féltem. Fönn tudja ő magát tartani s boldogságára nem
szükséges az én segítségem. Férje szereti, erről meg vagyok győződve, s