Az Atlasz-család - 06

Mind a két testvér a legerősebb szavakkal rosszalta Sándor méltatlan
szenvedélyét. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy Sándornak csak
dúsgazdag nőt szabad elvennie, most még inkább, mint valaha. De hogyan
lehetne észre térítni, ha a szerelem annyira megzavarta? Ez a kérdések
kérdése.
Atlasz úr kinyitotta nagy bőrtárczáját és kivett belőle egy összehajtott
levelet.
--Írtam az ügynökömnek,--mondá Manónak nyújtva a levelet,--hogy tudjon
ki egyetmást erről a Boglár Kálmánról és leányáról. Az ügynök felelete
itt van. Olvasd fel fiam, s aztán majd meglátjuk, ki lehet-e ezzel
nyitni Sándor szemét?
Manó olvasni kezdte a levelet.
«Nagyságos úr!...»
--Ez én vagyok, hozzám czímezte a levelet,--szólt közbe Atlasz úr
elégedetten.
«Van szerencsém értesíteni,--folytatá Manó az olvasást,--hogy
megbízásában, bármennyire kívül esik rendes üzleti körünkön,
tehetségemhez képest eljártam. Boglár Kálmán bizonyos főúri körökben
meglehetősen ismert alak...»
--Akkor talán ti is ismeritek,--szólt közbe ismét Atlasz úr,--ti is
főúri kör vagytok.
--Férjem annyira el van foglalva gazdaságával, hogy nem érintkezik
senkivel,--mondá Eveline.
--A kaszinó a legeslegfőúriabb kör, de ott semmit sem tudunk Boglár
Kálmánról,--tevé hozzá Manó, s aztán folytatá az olvasást.
«Majd egyik, majd másik mágnás kastélyának vendége, hol különféle
módokon teszi hasznossá magát. Lovakat trainiroz, vadászkutyákat
dressiroz, hajtóvadászatokat rendez stb. Képeket is fest, de csak
templomok számára, mert a főpapságnak különös kegyeltje és a sok szent
kép festése által szigorú egyházi nézeteket öltött magára; azért a
mágnások közül is csak a legkonzervativebb és legvallásosabb családok
kastélyaiban szokott élősködni. Azt beszélik, hogy törvénytelen fia a
több évvel ezelőtt elhunyt öreg Dengeleghy grófnak, a ki híres volt
rendíthetetlen egyházi érzelméről és szigorú vallásosságáról. Az öreg
gróf természetesen soha sem vallotta magáénak a gyermeket, ki élő
czáfolata lett volna feddhetetlen hírnevének, hanem titokban
gondoskodott neveléséről egy hű gazdatisztje, Boglár Kelemen által, ki a
gyermeket, földesura iránt való tekintetből, magáénak fogadta, saját
nevét adta neki és a saját fiával, Mihálylyal neveltette, mely utóbbi
később a papi rendbe lépett, s jelenleg, mint tudom, lelkész a nagyságod
uradalmában.»
--Úgy van,--szólt közbe Atlasz úr,--én vagyok, azaz Sándor a patrónusa,
de én fizetem. Most már nem csodálom, hogy annyira pártolta ezt a Boglár
Kálmánt. Olvasd tovább a levelet, fiam, most jön a java.
«A beavatott körökben nyilt titok Boglár Kálmán származása, s a rokon
érzelmű mágnások és főpapok épen ezért az öreg Dengeleghy halála után
sem ejtették el s mindenféle módon gondoskodtak exis-tentiájáról. De
nyugtalan vérű ember lévén s kiváló hajlammal birván az uraskodásra,
semmi hivatalban sem tudott megmaradni s végre is arra az életmódra
jutott, melyet fölebb részleteztem. Meg is nősült, elvette egy másik
főúrnak szintén törvénytelen leányát, ki azonban csakhamar meghalt,
miután életet adott egy leánynak. Ezt a leányát Boglár Kálmán serdülő
kora óta mindenhová magával hordozza kalandos életpályáján. Nem lehet
tagadni, hogy mind apai, mind anyai ágon, ha nem is egyenes úton, de
mégis mágnás-vér folyik e leány ereiben, s a mint mondják, ez meg is
látszik külsején, viseletén, gondolkozásmódján és szokásain. Kétes vagy
gyanús dolgot azonban nem hallottam róla, kivéve egyetlen egy esetet.»
--Halljuk az egyetlen egy esetet!--kiáltott Atlasz úr izgatottan.
«Két évvel ezelőtt,--folytatá Manó az olvasást,--jegyben járt egy
valóban előkelő fiatal úrral, de az eljegyzés hirtelen fölbomlott,
Boglár Kálmán párbajt vívott leánya volt jegyesével s aztán hosszú időre
eltűnt a fővárosból leányával. Mi volt oka az eljegyzés fölbontásának,
senki sem tudta bizonyosan; a fiatal úr barátjai azt beszélték, hogy a
vőlegény oly engedékenynek találta menyasszonyát, hogy nem merte nejévé
tenni; de ez csak titokban suttogott pletyka maradt, s én nem jöhettem
nyomára, mi benne az igaz, valamint azt sem tudhattam meg, mi volt a
visszalépett vőlegény neve. Ennyi mindaz, mit az idő rövidsége miatt
kikutathattam Boglár Kálmánról és leányáról s azon reményben, hogy
megbízásának kívánsága szerint megfeleltem, maradok alázatos szolgája
Nyilas Mór.»
--Na?--kiáltott Atlasz úr, várakozással teljesen, miután fia
összehajtotta és visszaadta a levelet.
--Ez a nő soha sem léphet a mi családunkba!--mondá Eveline
határozottan.--A Szádváry ősök mind megfordulnának sírjaikban.
--Szó sincs róla,--tevé hozzá Manó.--Könnyű vérű leány, bízzátok reám.
Ha Sándor még erre a levélre is megmarad vakságában, egy-két szóval úgy
elcsavarom a leány fejét, hogy maga fogja kikosarazni.
--Hogy is ne!--kiáltott ijedten Atlasz úr.--Azt nem engedem! Hogy aztán
a leány a te nyakadba varrja magát, vagy az apja hívjon ki téged
párbajra!
--Egy párbaj nekem meg se kottyan,--mondá Manó henczegve.--De nem bánom,
nem fogom elcsavarni a leány fejét, az nem volna lovagias. Legjobb lesz,
ha ezt a levelet megmutatod Sándornak, ez is elég lesz neki. Jó
éjtszakát!
[Illustration]


VII.
(A plébános felköszöntője.)

Atlasz úr gondosan tárczájába zárta és belső zsebébe rejtette a fontos
levelet, hogy rögtön átadhassa Sándornak, mihelyt találkozik vele. De
nem találkozott. Sándor másnap sem jött haza, csak délután érkezett tőle
sürgöny, mely így szólt: «Minden jól megy. Holnap hajnalban indulunk
Bogdán apát-kanonokkal s nyolcz órára ott leszünk. Az apát-kanonok
hozzánk száll. Minden jól megy.»
--Miért írta kétszer is, hogy minden jól megy?--mondá Atlasz úr Manó
fiának.--Ezért többet kell fizetnie hat krajczárral, és mégis oda írta,
a miből látszik, hogy nagyon örül neki. Minek örül? Talán a püspök
meghívta ebédre vagy a kanonok lett vele per tu? A kanonok urat a vörös
selyem bútoros szobába szállásoljuk. Minden jól megy, hm!
--De az nem jól megy, hogy Sándor úrfi csak a búcsú napján jő haza,
mikor házunk tele lesz vendéggel,--szólt Manó bosszúsan.--Nem is
beszélhetünk vele komolyan s még valami bolondot követ el, mielőtt
fölnyitjuk a szemét.
--Addig semmi bolondot sem követ el, míg a kanonok úr itt van, mert
mindig vele lesz elfoglalva,--felelt megnyugtatólag Atlasz úr.--Ne félj,
Sándor tudja a patrónus kötelességeit, s a míg egyházi méltóságában
lesz, nem megy félre a szomszéd szobába megházasodni. A keresztyéneknél
nem megy a házasság csak úgy futtában; tudhatod, hiszen te is keresztyén
vagy. Mihelyt aztán vége lesz a sok ünnepnek, mindjárt beszélek
Sándorral okosan és fejéhez verem ezt a levelet.
--Mindegy, én mégis jobban szeretném, ha még ma, az ünnep előtt
beszélnél vele.
--Hogy beszéljek vele, mikor nincs itt?
De ha Sándor nem jött meg, jöttek helyette mások, kiket Atlasz úr nagy
gyönyörűséggel s kitörő örömmel fogadott. A szép gömbölyű, fekete szemű
özvegy, Volkán Ádámné és Góg Ferencz, a mindenes nagybácsi.
Csak úgy czeremónia nélkül, egy kis szomszédi látogatásra rándultak át,
mint Góg Ferencz mondá, hogy kibeszélgessék magokat, mert a holnapi nagy
ünnepen, melyre ők is meg voltak híva, annyian lesznek, hogy nem lesz
alkalmok a bizalmas eszmecserére. Atlasz úr mindig örül kedves
vendégeinek, s annál inkább örül most, hogy bemutathatja Manó fiát és
leányát, a grófnét. Be is mutatta nagy pompával, miután hirtelenében
néhány szót súgott Manó fülébe az özvegy millióiról. Az ismerkedés tehát
igen könnyen ment és néhány percz alatt a legkellemesebbé lett mindkét
részről, mint a gazdag emberek közt szokás. Manó elemében volt; csak úgy
szikrázott az elmésségtől és henczegéstől s meg volt győződve, hogy
egészen elbájolta a bajuszos menyecskét. Atlasz úr is meg volt róla
győződve, s az a gondolat ötlött agyába, hogy Manó nőül vehetné a
milliomos özvegyet s újra sokkal ragyogóbban kifényesíthetné az
Atlasz-család homályosodni kezdő napját.
De a fiatal özvegyen, bármennyit kaczagott a fővárosi dandy elmés
tréfáin, bizonyos nyugtalanság és szórakozottság volt észrevehető, s
néha-néha jelentős pillantást vetett nagybátyjára, a kinek arczán meg az
látszott, hogy szeretne valamit mondani, de nem tud bele kapni. A
bajuszos menyecske végre erősen ránézett nagybátyjára és haragosan
toppantott lábával. Góg Ferencz ijedten fölugrott székéről s minden
bevezetés nélkül fölkérte Atlasz urat, hogy néhány igen fontos és
bizalmas szóra vezesse szobájába.
Mintegy félóráig voltak távol, s mikor visszatértek, mindkettejük arcza
igen hosszúra volt nyúlva. Góg Ferencz mindenfelé nézett, csak unokahúga
arczába nem, a ki pedig nagy kíváncsisággal szegezte rá villogó szemét.
Atlasz úr zavart volt és haragosan rárivalt az öreg asszonyságra, a ki
ártatlan kíváncsisággal kérdé, hogy miről beszélgettek. A társalgás
ellankadt. Manó élcze kiapadt, mikor látta, hogy a milliomos menyecske
alig figyel rá s nyugtalanul fészkelődik a pamlagon. Végre fölugrott,
gyorsan, röviden búcsút vett a háziaktól s intett nagybátyjának, hogy
szólítsa elő a kocsit.
Atlasz úr és Manó nagy illendőséggel egész a lépcső aljáig kisérték
vendégeiket s ezek semmit sem beszélhettek egymással. Csak annyi
látszott, hogy Góg Ferencz nagyon fölhúzta vállait és igen bűnbánó
arczot vágott, a bajuszos menyecske meg néha-néha nagyot rántott karján
és egyáltalában ideges hangulatot tanúsított. De mihelyt a kocsiban
ültek s annyira haladtak, hogy a hátramaradottak nem hallhatták,
rákiáltott nagybátyjára:
--Na hát, miért nem szól? Talán kivágta a nyelvét az a vén zsidó?
--Kedves húgocskám,--kezdé ünnepélyes, de kissé reszkető hangon Góg
Ferencz.
--Ne húgocskámozzon most engem,--vágott közbe ingerülten Lilla,--hanem
feleljen röviden és kitérés nélkül: kosarat kaptam?
--Nem egészen,--felelt Góg Ferencz félénken.
--De maga egészen bolond,--mondá haragosan az özvegy.--Mit ért az alatt,
hogy nem egészen adtak kosarat?
--Az öreg Atlaszt nagyon boldoggá tette ajánlatom, majdnem hanyatt esett
örömében és azt mondta, hogy te vagy a világ legszebb és legkedvesebb
nőszemélye.
--Mit törődöm én az öreg Atlasz boldogságával?--mondá Lilla vállat
vonva, de jóval szelídebb hangon, a hízelgő bókok hatása alatt.--De a
fia, a fia! Mit mondott a fiáról?
--Azt mondta, hogy a fia most még egy hozzá méltatlan szerelem békóiban
hever,--felelt Góg Ferencz,--s ezt a szerelmet előbb ki kell verni a
fejéből, a mi, reményli, sikerülni is fog.
--Kibe szerelmes?--kérdé az özvegy újra föllobbanó haraggal.
--A nevét nem kérdeztem,--felelt Góg Ferencz félénken,--de annyit tudok,
hogy méltatlan hozzá.
--Maga ügyetlen vén mamlasz,--mondá a bajuszos menyecske, összetörve
drága napernyőjét.
Ugyane tárgytól beszélt Atlasz úr is Manó fiával, midőn a kocsi távozása
után fölfelé haladt vele a lépcsőn.
--Milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!--sóhajtott Atlasz
úr.--Képzeld, ez a dúsgazdag, szép, kedves asszonyság szerelmes Sándorba
és szívesen feleségül menne hozzá.
--Sándorhoz?--kérdé Manó, egyaránt elnyújtva hangját és ábrázatát.--Jól
hallottad? Csakugyan Sándorról volt szó?
--Csakugyan Sándorról volt szó?--ismétlé Atlasz úr elkeseredve.--Talán
süket vagyok, hogy nem hallom, kiről van szó? Bár hallottam volna Sándor
helyett Manót, jobban szerettem volna.
--Kell is nekem!--mondá Manó arisztokratikus gőggel. Ha akarnám, semmi
sem volna könnyebb, mint ezt a közönséges asszonyt meghódítani. De nem
kell, átengedem Sándornak.
--Átengeded, átengeded! Én is átengedném, csak Sándor átvenné.
--Neki meg kell nősülnie, mert falusi gazda; és gazdagon kell nősülnie,
mert máskép nem segíthet családján. És ha én lemondok javára a gazdag
özvegyről, nem tudom, mi akadályozná abban, hogy feleségül vegye?
--Hát Boglár Klára, kő nőjjön a gyomrában!--kiáltott Atlasz úr,
elkeseredésében egészen megfeledkezve úri modoráról.
--Hát a levél a zsebedben? Boglár Klára elenyészett, megsemmisült. Bízd
csak rám a dolgot; ha én beszélek Sándor fejével, vége lesz akkor Boglár
Klárának.
Az asszonyoknak semmit sem szóltak a titkos beszélgetésről s a
Volkán-látogatás valódi czéljáról. Atlasz úr nem akarta fölháborítni
kedélyöket s elvonni figyelmöket a fontos házi teendőkről, melyek most
egészen igénybe vették őket. Kivált Eveline grófnét, ki a holnapi
ünnepélyes alkalomra átvette a háziasszonyi tisztet, s minden tehetségét
és figyelmét arra kellett fordítnia, hogy a vendégség méltó legyen az
Atlasz-család nevéhez. Atlasz úr különösen büszke volt arra, hogy
holnap, midőn egy apátkanonok lesz a kastély szálló vendége s a vidék
öszszes úri családjai asztalánál fognak ebédelni, egy valóságos grófné
vigye a háziasszonyi tisztet, melynek az öreg asszonyság úgy sem tudott
volna kellő méltósággal megfelelni.
Eveline grófné tehát egy időre félre tette mindenféle grófi bajait s
egészen az Atlasz-család dicsőségének szentelte magát. Egész nap folyt a
kastélyban a sikálás, törölgetés, mosogatás, bútorok ki- és behordása,
szőnyegek kopogtatása, a legyilkolt malaczok és apró marhák szívszaggató
jajveszéklése. Az öreg asszonyság az ablakból nézte és titokban
megkönnyezte kedvencz majorságának veszedelmét; Atlasz úr a pinczében
töltötte idejét Cserepes Andrással, ki mindenhez értett s különösen a
borok lehúzásában volt szaktekintély. Számtalan palaczkot töltött meg
vörös és fehér borokkal a hegyes bajuszú János segédkezése mellett, s
hogy hogy nem, a munka végén keményen be voltak rúgva mind a ketten s
össze-vissza ölelgették és nedves bajuszszal megcsókolgatták Atlasz
urat, elérzékenyült szavakkal áldva a zsidó istenét a nagyságos úrnak.
Szerencsére Manó nem volt tanuja e demokratikus tüntetésnek; mert
Volkánék látogatása után vadászni ment a mezőre, hogy vadpecsenyével
járuljon a lakoma gazdagításához s csak késő este tért haza üres
táskával és sántító lábbal, a mi azonban nem volt nagy baj, mert
Cserepes András, ki ezúttal földesúri engedélylyel gyakorolta az
orvvadászat mesterségét, már előbb ellátta volt a konyhát két kövér
őzzel s megszámlálhatatlan nyulakkal és mindenféle vad madarakkal.
Fölvirradt végre Sándor napja s ünnepi díszben pompázott a kastély és az
egész falu. A micsoda lombosodni kezdő faágat találtak az erdőben, azt
mind letördesték, hogy fölékesítsék velök a templomot és környékét. Az
utczákat hajnal pirkadtától kezdve három czigánybanda járta be,
mindegyik más-más nótát húzva és nem törődve sem egymással, sem a
harmónia törvényeivel. Messze vidékről vásárosok jöttek s a falu
főutczáján felütötték sátoraikat, csizmát, szűrt, kalapot, mézeskalácsot
és gyerekjátékot kínálva a falu népének, mely szokás szerint a búcsú
napján elégítette ki egész esztendőre ruházati és fényűzési igényeit. A
gyerekek már korán reggel szaladgálni kezdtek a sátorok közt s fütyülős
falovak, trombiták és dobok harsogásától visszhangzott az utcza; sőt a
nagy leányok sem várták be az isteni tiszteletet s még ki sem nyílt a
templom ajtaja, mire már valamennyien ellátták magokat pántlikával,
selyemkendővel és pirosítóval, melyet még a mai ünnepen föl akartak
használni személyök ékesítésére.
Épen nyolczat ütött az óra, mikor a plébános kocsija behajtott az
udvarra, és Sándor egy méltóságos tartású egyházi urat segített le
belőle. Vörös zsinóros bekecsbe volt burkolva és fején finom szőrű
kucsma volt vörös selyem béléssel. Bár csípős szellő fújdogált, bekecse
nem volt egészen begombolva; itt-ott nyitva állt, hogy szabad
bepillantást engedjen derekán a haragos-vörös selyem övre és mellén a
vastag arany lánczra. Atlasz úr, ki a lépcső alján fekete ünneplő
ruhájába öltözve várakozott, a kocsihoz sietett, hogy segítségére legyen
az egyházi méltóságnak a leszállásban, és Sándor bemutatta őket
egymásnak.
--Édes atyám, Bogdán apát-kanonok úr ő nagysága.
--Édes atyja? Szép, nagyon szép,--mondá az apát-kanonok leereszkedő
nyájassággal és Atlasz úr felé nyújtotta kezét, melynek egyik ujján
óriási zöldköves gyűrű villogott. Atlasz úr tisztelettel, de hatalmasan
megrázta a feléje nyújtott kezet s hirtelenében megbecsülte a zöldköves
gyűrű értékét. Körülbelül ezer forintot érhetett. Mégis nagy urak a
papok!
Az apát-kanonok úr inkább méltóságos, mint kellemes benyomást tett a
szemlélőre. Gömbölyű kis ember volt, roppant nagy fejjel. Hosszú arczát
itt-ott vörös szeplők borították, de ajkán folytonosan szelíd mosoly
lebegett, mely közszemlére állítá nagy sárga fogait. Ez a nyájas mosoly
egészen föllelkesítette Atlasz urat s hangosan kiabált János után, hogy
jöjjön gyorsan, vigye föl a nagyságos kanonok úr holmiját a vörös selyem
bútoros szobába.
--A vörös selyem bútoros szobába fogjuk szállásolni
nagyságodat,--ismétlé a kanonokhoz fordulva.--Legszebb szoba a
kastélyban s csak a legfőbb vendégeknek nyitjuk ki. Már egy prépost is
lakott benne, mikor a leányomat megeskette a vőmmel, a Szádváry gróffal.
Hol van már az a János?
János most az egyszer nem várakoztatott magára sokáig s nagy buzgalommal
kezdte lekapkodni a bakról az utazó táskákat. Egy csomagot a kanonok úr
azonban maga vett ki a kocsiládából s fölkérte Atlasz urat, hogy
megbízható emberrel rögtön küldje a szekrestyébe, mert ott fogja magára
ölteni.
--Bizonyosan a főpapi costume,--mondá Atlasz úr, tisztelettel tapogatva
a csomagot.
--Nem costume,--mondá az apát-kanonok elnéző mosolylyal, de egy kissé
megbotránkozva,--hanem a püspöki jelvények, süveg, pásztorbot, keztyűk,
saruk, melyeket rangomnál fogva jogom van viselni.
--Száz esztendeig viselje!--kiáltott Atlasz úr lelkesülten.--János,
rögtön szaladjon ezzel a csomaggal a szekrestyébe és mondja meg, hogy
jól vigyázzanak rá! Méltóztassék fölsétálni nagyságos úr a vörös selyem
bútoros szobába.
Ezalatt Eveline grófné is előkerült és segítségére jött atyjának, ki
nagy buzgalmában azt sem tudta, melyik oldalára kerüljön a nagy egyházi
méltóságnak s csaknem ölben vitte föl a lépcsőn. Sándornak semmi hasznát
sem vehették; némán és zavartan állt atyja mögött s úgy látszott, mintha
kerülné a tekintetét, a mit ugyan Atlasz úr nem vett észre, mert egészen
el volt foglalva főpapi vendégével.
Miután a sokszor emlegetett vörös selyem bútoros szobába vezették a
kanonokot s Atlasz úr hiába várt egy elismerő bókot a bútorok színéről
és finomságáról; megkérdé a vendéget, nem parancsol-e reggelit és mi
volna leginkább inyére, mert a kastélyban minden van, még franczia
pezsgő is.
--Nem reggelizhetem, mert a templomszentelés szertartása misével van
összekötve,--felelt a kanonok,--s mi a mise előtt nem reggelizhetünk.
Különben köszönöm szívességét, hiszen nagyságod nem ismeri, nem
ismerheti ezt az egyházi törvényt.
A kanonok úr igen szánakozó, csaknem fájdalmas hangon mondá ezt, s
Eveline és Sándor fülig vörösödtek apjok baklövésén.
--Nemsokára a templomba kell mennem,--folytatá a kanonok, a grófnéhoz
fordulva s nagylelkűleg időt engedve Atlasz úrnak, hogy leküzdhesse
zavarát,--a szertartás kilencz órakor kezdődik s nem akarnám
megvárakoztatni a hivők nagy tömegét.
--Zsúfolt ház lesz,--szólt közbe Atlasz úr, hogy e divatos kifejezéssel,
mely t sokszor olvasott az újságokban, helyre üsse elöbbi csorbáját.
Most a kanonok is elpirúlt és Eveline grófné titokban bosszúsan
megrántotta apja kabátját, hogy hallgasson.
Bogdán apát-kanonok úr azonban igen elnéző és nagylelkű volt és semmi
sem zavarta meg leereszkedő nyájasságát. Tüntetőleg barátságos akart
lenni e napon a szegény zsidók iránt, mert remélte, hogy az ünnepélyről
hosszú tudósítás fog megjelenni a fővárosi hírlapokban, melyek kellőleg
méltányolni fogják szabadelvűségét és elfogulatlanságát, a mi a
kormánykörök figyelmét is reá vonhatja és útat készíthet a püspökségre.
E messzeható terv szálai közé tartozott az is, hogy nagy érdeklődéssel
kérdezősködött Atlasz úr másik kedves fia, a miniszteri titkár után, ki
mint hallja, szintén lerándult e szent ünnepre, s midőn hallotta, hogy
Manó bizonyosan anyjánál lesz, barátságosan megkérte Atlasz urat,
vezesse tisztelt nejéhez, mielőtt a templomba indulna.
--Az öreg asszony meg fog pukkadni a büszkeségtől, ha az apát-kanonok úr
az ő szobájába megy,--kiáltott Atlasz úr lelkesülten.--Szaladok előre s
megmondom neki, hogy tegye föl az új fejkötőjét.
És valóban nagyon büszke és boldog volt az öreg asszonyság, midőn a
hatalmas egyházi méltóság szobájába lépett, és barátságosan megkérdezte
egészségi állapotát, és elmondta, hogy Sándor fiát a püspök is nagyra
becsüli, mint a legbőkezűbb egyházi patrónust, hogy Evelin grófné
valóban díszére válik a Szádváry grófcsaládnak és hogy régóta kivánt
személyesen találkozni Manóval, kit eddig csak híréből ismert.
Összeesett ránczos arcza szinte megszépült a sugárzó örömtől és szemei
csillogtak a könnyektől, midőn ez egyházi magas méltóság ily szép
elismeréssel beszélt gyermekeiről és látta, hogy gyermekei olyan
műveltek, olyan könnyedén és fesztelenül viselik magokat e főúrral
szemben, mintha magok is született nagy urak volnának. Eszébe jutott a
marmarosi rusznyák falu és a szegényes bolt, és lelke mélyében hálát
adott az Istennek, hogy valósággá tette akkori vigasztaló reményét és
gyermekeik dicsőségében elégítette ki a szülők becsvágyát.
Miután az apát-kanonok úr boldoggá tette az egész családot s a legjobb
hangulatot keltette bennök az egyházi hierarchia iránt, fölült a
plébános kocsijára, mely még mindig várt reá a lépcső előtt, és
visszahajtatott a faluba, a nagy szertartásra.
Atlasz úr föl akarta használni a rövid időközt, hogy Sándorral néhány
szót váltson és megmutassa neki a nagy fontosságú levelet. De hiába
nézett körül utána; a kanonok távozása után Sándor is eltünt.
Nem volt pedig idő keresésére, mert az úri fogatok egymás után hajtottak
be a kastély udvarára s az egész családnak elég dolga volt a vendégek
elfogadásával. A vidék valamennyi úri családja hivatalos volt a nagy
napra, s mindnyájan el is jöttek, a mint otthon egymás közt nevetve és
vállat vonva mondogatták, azért, hogy a zsidó uraskodáson mulassanak, de
igen nyájasak és udvariasak voltak s nem mutatták, hogy rossz néven
veszik az Atlaszok gazdagságát vagy hogy tolakodásnak tartják a
meghívást. Nagylelkűleg úgy tették magokat, mintha egészen magokhoz
hasonlónak tartanák az Atlasz-családot és tüntetőleg grófnénak
szólították Evelinet, mintha éreztetni akarnák, hogy egészen elfeledték
a család kellemetlen és szégyelni való multját. Ez igen nagy
elégtétellel tölté el lelköket s megvigasztalá saját szegénységöket,
melynek különben pirulni kellett volna az összehasonlítástól.
Csak egyetlen egy volt a vendégek közt, a kinek gazdagsága nemcsak
versenyzett az Atlasz-család vagyonával, hanem tetemesen fölül is multa:
a sarlósi uradalom új úrnője, a szép és kövér özvegy Volkán Ádámné. Új
alak volt a vidéken s az úri családok nagy részével csak itt ismerkedett
meg; de hírből már jól ismerték roppant gazdagságát, s ámbár forrásáról
nagy megvetéssel beszéltek magok közt és több tréfás vagy lenéző
megjegyzést tettek a bajuszos menyeskére: reája is kiterjesztették azt a
jótékony fátyolt, melylyel a világ nagylelkűleg el szokta takarni a
gazdag emberek kétes múltját, ha gazdagságukból hasznot remél a maga
számára. A bajuszos menyecskét mindenfelől mosolygó arczok, meleg
kézszorítások, bókok, hizelgések vették körül s bizonyára nem az úri
társaságon múlt, hogy nem akart jobb kedve lenni, hogy folytonosan
idegesen nézett jobbra-balra, mintha keresne valakit, és egy párszor
keményen megcsípte karját érdemes nagybátyjának, a ki bűnbánólag
fölhúzta vállait és tagadólag rázta fejét, ha kérdőleg rászegezte
haragos fekete szemeit.
[Illustration: A szomszéd falvak lakosai is eljöttek, zászlók alatt és
létániákat énekelve.]
Ezalatt azonban megkondultak az új harangok s Atlasz úr megmagyarázta
vendégeinek, mennyit nyom minden harang, ki öntötte és mennyibe került.
De már nem igen hallgattak rá kivéve Góg Ferenczet, ki hódoló
tisztelettel és vonagló alázatossággal figyelt szavaira; a többiek
siettek kocsikra ülni, hogy részt vegyenek az isteni tiszteletben. A nép
is nagy tömegekben tódult a templom felé; a szomszéd falvak lakosai is
eljöttek, zászlók alatt és létániákat énekelve, hogy tanúi legyenek a
ritka templomszentelési ünnepnek. A templom annyira tele volt, hogy igen
sokan kívül maradtak és nagy zsivajjal tolakodtak és lökdöstek egymást a
főkapu előtt.
Az első padok posztóval voltak bevonva. Itt foglaltak helyet az úri
társaság hölgyei s úgy tettek, mintha imádkoznának bársonykötésű,
aranyszegélyű imakönyveikből; csak a bajuszos szép özvegy tartotta
fölöslegesnek, ily látszattal szolgálni épületes például a népnek, s le
nem vette szemét Sándorról, ki magában ült a szentélyben, oldalt álló
kis padban, mint az egyházi kegyúr díszhelyén, s e kiemelkedő
helyzetében igen zavartnak és nyugtalannak látszott és vagy a templom
boltozatát vizsgálta vagy a földre szegezte szemét. A férfiak, falusi
úri szokás szerint, a sekrestyében gyűltek össze, s vagy megjegyzéseket
tettek az imádkozó hölgyekre vagy zajosan vitatkoztak a politikáról és
termésről. Egy időre Atlasz úr is bepillantott ide s az ajtóból
gyönyörűséggel szemlélte Sándor fiának dicsőségét a külön padban, s
magán kívül volt büszkeségében, mikor látta, hogy a papok meghajlottak
előtte s külön meghintették szentelt vízzel és megfüstölték tömjénnel.
Pedig mennyi pap volt itt és mily czifrán voltak öltözve! Az
apát-kanonok nagy fején majdnem akkora süveg volt, mint ő maga s csupa
aranyhímzés volt a palástja, és mellette a szomszéd falvak papjai
valamennyien drága aranyos ruhákban pompáztak, melyek mind az
Atlasz-család pénzéből kerültek ki. A harangok zúgása, az orgona zenéje,
a papok és hivők éneke, minden az Atlasz nevet hirdette és magasztalta,
s Atlasz úr kénytelen volt ismét a szabad levegőre sietni a
sekrestyéből, mert feje már szédülni kezdett a nagy dicsőségtől, zajtól
és melegségtől.
Különben is haza kellett sietnie, hogy utána nézzen a lakomái
készületeknek. Mindennek készen kell lennie, mire az isteni tisztelet
véget ér s a nagyúri vendégsereg a kastélyba tódul ebédre. Olyan ebéd
lesz, a milyen még nem volt ezen a vidéken. Ilyenkor szükség van a
háznál az okos főre. Az öreg asszony ugyan otthon maradt, de annak semmi
hasznát sem lehet venni, mert minden csirkének halálát külön megsiratja.
Eveline is otthon maradt, de ő maga egyedül nem képes megfelelni az
ezerféle teendőnek. Atlasz úr tehát haza siet; de bármennyire siet,
útközben megáll a vásáros sátraknál, s próbából és mulatságból alkudozni
kezd pántlikára, selyem kendőre s más efféle falusi piperére. A sátoros
zsidó nem tudja, hogy a földesúr alkudozik vele és meg akarja csalni.
Atlasz úr jóízűen mosolyog sikerült tréfáján, s miután szakértelmével
egészen sarokba szorította a sátoros zsidót, megmondja neki kilétét s
nem veszi meg a pántlikát. Elégedetten megy tovább, kezeit dörzsölve és
magában nevetve a sátoros zsidó hüledező arczkifejezésén. Eszébe jut a
régi idő, mikor még ő is így mérte a pántlikát s így esküdözött egy
krajczár nyereségért, s hálát ad az Istennek, hogy megáldotta törekvését
és hogy módot adott neki, úri rangra emelni családját s megkímélni
gyermekeit az élet aprólékos és szennyes küzdelmeitől.
Olyan elégedett és boldog, hogy minden kellemetlenségét elfelejti, nem
jut eszébe Sándor végzetes szerelme sem, mely megakadályozhatná
családjának emelkedését. Nem gondolt Boglár Kálmánra és leányára sem, és
mégis,--mily csodálatos játéka a képzelemnek!--egyszerre, egy pillanatra
úgy rémlett szemének, mintha Boglár Klárát pillantotta volna meg a
plébánia-ház ablakában.
Megrezzent, megdörzsölte szemét s újra erősen oda nézett az ablakra.
Üres volt, senkit sem látott. Bizonyosan káprázat játszott az előbb
szemével, képzelődése ámította el. De jó kedve megszünt, s igen
kellemetlen és kényelmetlen érzésnek adott helyet. Gyors léptekkel,
csaknem futva sietett ki a faluból, a kastély felé, mintha menekülni
akarna a boszantó vizió elől. Azután eszébe jutott, hát ha mégis jól
látott, hát ha csakugyan megint eljött e leány, hogy befejezze vészes
munkáját s elrabolja tőle fiát? Megtapogatta zsebében a levelet, de ez
sem nyugtatta meg egészen. Sokkal könnyebb lenne elbánni Sándorral, ha a
leány nem volna itt; de ha ismét bűvös körébe jut, ki tudja, fog-e