Az Atlasz-család - 01

MAGYAR
REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti:
MIKSZÁTH KÁLÁN
41
Csiky Gergely:
Az Atlasz-család
Neogrády Antal rajzaival

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLÁN

41. KÖTET
AZ ATLASZ-CSALÁD
Irta
CSIKY GERGELY

BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1904

[Illustration: R. H. N. fec.]

AZ
ATLASZ-CSALÁD
REGÉNY
IRTA
CSIKY GERGELY

NEOGRÁDY ANTAL RAJZAIVAL
[Illustration: FT]
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1904

Minden jog fentartva.
Franlin-Társulat nyomdája.


CSIKY GERGELY.
1842-1891.

Olyan helyen, ahol ritkák a gólyák, rozzant kereket tesz ki a gazda a
ház vagy a fa tetejére, hogy a gólya arra megragadjon, fészket rakjon.
Ilyen forma ártatlan csalogatások az Akadémiák jutalomtételei, melyek
költői művekre tűzetnek ki. Szegényes irodalmi viszonyokra mutatnak. A
jeligés levelekből ki-kibontakozik egy-egy név, s van nagy örvendezés,
hogy itt valami olyan segittetett elő, a mi a nélkül nem lett volna,
pedig ha hébe-hóba olyan név kerül ki a jeligés levélkéből, a melyik
majdan az irodalomtörténetbe is belejut, azt bizonyosan kihámozta volna
a napfény a ködből a nélkül is.
De hogysem e fölött elmélkednénk, ismerjük el, hogy 1875-ben a
Teleki-féle pályázatnál a nyertes «Jóslat» alkalmával egy név ugrott
ki a gondosan lepecsételt kis borítékból, mely gyorsan bejárta az
országot s azontúl vagy tizenhét évig folytonosan rokonszenvesen
csengett-pengett, mint egy forgalomban levő aranypénz. Ez a Csiky
Gergely neve volt. Ki ez a Csiky Gergely? Kérdezték mindenfelé, ámbár az
ó görög történelemből vett darab nem volt jó, csupa romantika, csupa
chablon a szerkezetben, a birálók egy része több kifogást emelt, csak a
nyelvben és verselésben mutatkozott némi erő és a közönség ennek daczára
megérezte, hogy valaki, a kire vártak, megérkezett.
--Egy szemináriumi professzor Temesvárott,--beszéltek róla a
beavatottak,--egy harminczhárom éves pap, pankotai örmény fiú. Ki hitte
volna róla?
A következő évben megint ő nyerte el a jutalmat és azután majd minden
jutalmat ő nyert el. A diadalok Pestre vonzották, megkapta püspökétől az
engedélyt és ide jött az irodalmi focusba, hol nagy szükség volt rá,
mert a magyar színműirodalom kezdett aláhanyatlani, bár soha sem
emelkedett volt fel még európai niveaura (még ma se áll azon).
Szigligeti Edére, Toldy Istvánra már leselkedik a halál, Tóth Ede pedig
már künn pihen a kerepesi temetőben. Csiky Gergely úgy kellett ide, mint
a falat kenyér.
Zömök, kis kövér papocska volt, bozontos szemöldökkel, bika fejjel,
kurta nyakkal. Egy idomtalan emberke, csak a szemei voltak szépek és
lelkesen világolók.
Feljött és itt mindjárt elhelyezkedett az akadémiai körökben, «a szérű
mellett», a hogy az igazi bohémek mondják. De erre nem volt szüksége,
mert ez az ember dolgozni jött két kézzel, tíz kézzel, száz kézzel.
Szinte szemkápráztató gyorsasággal öntötte a színműveket, eleinte a
klasszikus mintákon indulva, az ókorban kereste meséit, de csakhamar
belátta, Sardou és Pailleron sikerein okulva, hogy a közönségnek
aktuálisabb koszt kell s ez a pap, ki a szeminárium szük falai közt élt,
egyszerre merész kézzel, éles megfigyeléssel nyult be az élő magyar
társadalomba, megirván a «Proletárok»-at, egy sereg pompásan
kidomborított, «vérből és húsból» való alakot vonultatva fel a
színpadra. Ekkor érte el a zenitet. Többre tehetsége nem telt. Innen már
csak lefelé mehetett, de jó irányban ment, ostorozva «Mukányi»-ban a
stréberséget s általában minden további darabjában a magyar
betegségeket, mi által közelebb hozta az ország első színpadát magasabb
feladatához.
Minket különben e helyütt csak mellékesen érdekel színműírói emelkedése,
mely valóságos uralkodás volt a magyar színpad fölött. Mondják, hogy egy
kis zsarnokság is vegyült közzé, hogy mint dramaturg visszaszorította
onnan a talentumokat. De hát hol vannak azok a talentumok, kiket
visszaszorított s a kik az ő halálával felszabadultak volna?
Tény, hogy férfias, vasakaratú ember volt, erős szenvedélyekkel. Gyűlölt
és szeretett. Tudott akarni--azok közé tartozott, kik a könyökükkel is
elég erősek maguknak utat vágni--de hogy a könyökét használhatta volna,
arra nem jutott ideje, mert ez a könyök éjjel-nappal oda van támasztva
szinte szünetlenül az iróasztalhoz.
Kivált miután a papságtól 1880-ban meg kellett válnia, mert az angyalok,
a kikkel a pap foglalkozik, és a színinövendék bakfisok, a kikkel
viszont a színképezdei tanár bajlódik, az egyház szemében
összeférhetlenek. Kitért a protestáns vallásra és megnősült. Mindez
hasznára vált a literaturának, mert a családfentartás nagyobb
munkásságra kényszeríté. Sok becses dolgot csinált. Lefordította
Sophoklest, Plautust,--e nemű fordításai becsben az Arany Jánoséval
vetekednek; írt mithologiát, dramaturgiát; dolgozott, birált az
Akadémiánál és Kisfaludy-Társaságnál, sőt még regényeket is irt és mint
ilyen kerül be most gyüjteményünkbe az «Az Atlasz-család»-dal, mely
körülbelül a legjobb, társai: «Az atyafiak», «Sisiphus», «Arnold»
között.
Nem volt fris talentum, nem hozott új növényeket és virágokat új
színekkel és illatokkal. Nem az anyaföld ősereje tolta ki gondolatait.
Olyan volt csak, mint a «sprudel» vize, hogy a mi idegen tárgy beleesik
és az ő koponyájában megmártódik, az az ő patináját nyeri s a hervatag
szegfű is bizonyos művészi kéreggel bevontan a kövek maradandóságát
veszi fel.
Egy kis jegyzőkönyvet tartogatott zsebében, abba jegyezte be, ha jó
ötletet, élczet, aperçu-t olvasott vagy hallott. Ez a kis könyv volt az
ő virágos kertje. Másrészt mint dramaturgnak módjában állt a szemét
kiaknázása. A használhatlan darabokban előforduló használható
téglatörmelékből építette föl meséit s a kis könyvecskéből bokrétázta
föl őket.
A melyik mese be nem vált színdarabnak, regényt csinált belőle. Regényei
kevesebb igényűek, mint darabjai, de mindenik becsületes munka; s
emlékeztetnek színműveire, vannak bennök csattanó jelenetek, érdekes
mese, mely az olvasót megfogja, egy kis melegség, egy kis illat, nem
túlságosan sok, csak a mennyi épen telik, de mindeniken rajta van az iró
rendkívüli műveltségének és éleslátásának bélyege.
Az összes tollat forgató generáczióban ő az egyetlen, a ki nem dolgozott
lapnál, nem bocsátkozott a politikába, se egyéb mellékes szereplésekbe,
kizárólag csak iró maradt. Egyszerű, elvonuló, mint az énekes madár,
mely láttatlanul a sűrűségben szeret lenni. A legszűkebb családi körben
élt, alig egy-két barátjával érintkezve. Neve csak akkor bukkant ki, ha
új darabot alkotott. Mintha a hold, az ég hárfása, csak akkor jelenne
meg, mikor megtelt.
De hát egyszer mégis megtörtént a szomorú kivétel egy ködös novemberi
napon 1891-ben. A sajtó megdöbbenve jelentette, hogy Csiky Gergely nem
él többé.
Egy előadatlan színdarab maradt utána, meg a kis jegyzőkönyvecske. És a
kis «Notes»-ben ki tudja, hány darab, hány személy, a kiket nem tud
életre szólítani soha többé sem a Gábriel harsonája, se a körmöczi
pénzverde pörölyeinek csattogása.
Mikszáth Kálmán.



AZ ATLASZ-CSALÁD

Első kiadása megjelent 1890-ben.


[Illustration]


I.
(Kölcsönös meglepetések.)

Az öreg Atlasz Samu addig törte a fejét, addig tanácskozott a
feleségével, hogy micsoda meglepetést szerezzenek Sándor fioknak
nevenapjára, míg végre Sándor úrfi maga szerzett nekik meglepetést, még
pedig olyant, hogy majd a falnak szaladtak tőle.
Az öreg úr egy legújabb találmányú és javított szerkezetű gőzeke s egy
teljesen fölszerelt almásszürke négyes fogat között ingadozott; amaz a
szenvedélyes gazdának szerzett volna örömet; ez hízelgett volna
fényűzési hajlamának, mely, mint igazi magyar földesúrhoz illik, eddig
csupán lovakban, sallangos szerszámokban, parádés kocsisokban s több
ilyfélében összpontosult.
--Tudod-e Rozália,--mondá Atlasz úr feleségének, miután hosszasan
kifejtette előtte a két névnapi meglepetés előnyeit,--tudod-e, hogy
neked az ember semmi hasznodat sem veheti? Itt beszélek már egy óra óta
a gőzekéről és az almásszürke fogatról; elmondom, mindegyikének mi lenne
az ára és miben szerezne örömet Sándor fiúnknak, s te itt hagysz engem
állni és vaktában tapogatózni a nélkül, hogy csak egy szóval is
segítenél rajtam. Hát mindent én tegyek már ebben a házban? Nemcsak a
pénzt szerezzem meg, hanem azon is én törjem a fejemet, hogy mire
költsük el?
Atlasz úr igazán haragudni kezdett, s lekapta fejéről a fekete bársony
sipkát, melyet a régi idők emlékéül télen-nyáron viselt, a szobában is,
kalapja alatt is.
--Istenem, Istenem!--kiáltott Rozália asszonyság panaszos hangon,--hát
mit mondjak, miben adjak én neked tanácsot, mikor te olyan okos ember
vagy és úgy sem hallgatnál a tanácsomra, ha nem volna tetszésedre?
--De most akarom, hogy tanácsot adj. És ha jó lesz, követni is fogom.
Egy hét múlva itt van Sándor napja; a keresztyén katholikusok jobban
megünneplik a névnapot, mint a születésnapot; tudom az én papomtól, a
főtisztelendő plébános úrtól; és mi, a szülei, nem sérthetjük meg
Sándort azzal, hogy nem veszszük figyelembe vallási szokásait. Névnapi
ajándékot kell neki adnunk, csak az a kérdés: a gőzekét-e vagy a négyes
fogatot?
--A gőzeke--mondá az öreg asszonyság elgondolkozva--hasznos a
gazdaságban és mindenesetre nagy örömöt fog okozni Sándornak, a ki olyan
nagy gazda, hogy a régi, az igazi földesurak is hozzá járnak tanulni és
bámulni...
[Illustration: --Mit akarsz ezzel mondani?]
--Mit akarsz ezzel mondani?--vágott közbe szigorúan Atlasz úr.--Talán
azt, hogy Sándor nem igazi földesúr?
--Harapjam el a nyelvemet, ha azt akartam mondani!--kiáltott az öreg
hölgy fölpezsdülve.--Sándor igazi földesúr, ha van igazi földesúr a
világon; de nem régi--ezt nem lehet tagadni; csakhogy annál nagyobb
dicsőség, ha a régiek hozzá járnak tanulni és bámulni.
--Helyes beszéd,--monda Atlasz úr és teljes kiengesztelődése jeléül
ismét fejére húzta a bársony sipkát.--Tehát azt tanácslod, hogy a
gőzekét vegyük meg Sándornak?
--Akarod, hogy adjak neked egy igazi okos tanácsot?
--Akarom-e? Hogyne akarnám, mikor egy óra óta kérem már azt a tanácsot?
--Én azt gondolom, hogy a gőzeke épen olyan örömöt szerezne neked, mint
Sándornak, mert hasznos lenne a gazdaságban; azért hát azt tanácslom,
vegyük meg a gőzekét. De a négyes fogat még nagyobb örömöt okozna
Sándornak, mert egyedül az övé lenne; azért vegyük meg a négyes fogatot
is.
--Asszony, ez valóban okos tanács!--kiáltott bámulva Atlasz
úr.--Csodálom, hogy nekem nem jutott eszembe. Meg fogjuk venni mind a
kettőt! Ez lesz aztán az igazi öröm, az igazi meglepetés. Megmondom
Sándornak, hogy a te eszméd volt. Ezentúl mindig tanácsot kérek tőled,
ha valamit akarok tenni.
--Ilyen okos ember nem szorul az én tanácsomra--felelt az öreg
asszonyság.
--Hát csakugyan okos embernek tartasz engemet?--kérdé Atlasz úr büszke
szerénységgel.
--Micsoda kérdés ez! Nem épen úgy tudod te, és nem épen úgy tudja az
egész világ? Ha nem volnál okos ember, meg tudtál volna ennyire
gazdagodni semmiből?
--Uzsora nélkül,--tevé hozzá kiegészítőleg Atlasz úr.
--Hála Istennek! Ezt senki sem mondhatja rólunk. Mikor az emberek
beszélgetnek rólad és mondják: «a gazdag Atlasz Samu», mindig hozzá
teszik: «pedig soha sem volt uzsorás». A másik meg azt mondja:
«tisztességes úton gazdagodott meg». És senki sem vonja kétségbe, és
csodálkoznak rajta. Miért csodálkoznak?
--Mert ritkaság vagyok, specialitás,--mondá Atlasz Samu büszkén.--De meg
is áldott az Isten; elmondhatjuk, hogy boldogok vagyunk.
--Boldogok vagyunk gyermekeinkben,--tevé hozzá az öreg asszonyság.
--Gyermekeinkben és minden egyébben. Egyik kiegészíti a másikat.
Olyanok, mint a lánczszemek, ha az egyik megbomlik, már nincs láncz. Ha
a gyermekeinkben örömünk volna, de elveszne a pénzünk, vagy ha a pénzünk
szaporodnék, de valamelyik gyermekünknek baja esnék, akkor már nem volna
boldogság, mert az egyik szem kiesnék. Érted?
--Milyen szépen ki tudod magyarázni!--kiáltott Rozália
asszonyság.--Milyen jól eltaláltad a lánczot! Egészen úgy van, a mint
mondod. De hála Istennek, nálunk nem szakad el a láncz, minden szeme
erősen tart. Gazdaságunk virágzik, pénzünk szaporodik, üzleteink jól
sikerülnek...
--Mit beszélsz üzletről? Ki csinál üzletet?--vágott közbe méltósággal
Atlasz úr. A földesurak nem csinálnak üzletet. Vagy talán azt hiszed,
hogy a te férjed és fiad közönséges üzletemberek, a kik egyik úrtól a
másikhoz szaladgálnak és kidobatják magokat?
--Bocsáss meg, nem üzletet akartam mondani,--mentegetőzött az öreg
asszonyság,--csak a régi időkre gondoltam és ráment a nyelvem.
--Igyekezzél, hogy ne menjen rá a nyelved a régi időkre... Üzlet!
micsoda szó!--kiáltott megvetőleg Atlasz úr.--Ha leányunk, a grófné,
meghallaná, mindjárt elájulna. Nem tudsz elegánsan beszélni? Nem
csodálom, hogy vőnk, a gróf, mindig ideges lesz, ha a szalonban, a
társaság előtt megszólalsz... Üzlet! Bah!
--De hát mit mondjak, ha arról... arról az izéről akarok szólni?...
kérdé az öreg asszonyság, nem merve kiejteni többé a végzetes szót,
melyről férje az előbb oly kicsinylő definitiót adott.
Atlasz úr egy kissé zavarba jött; lekapta fejéről bársony sipkáját,
beletekintett, ismét fejére tette; de nem találta meg az elegánsabb
szót, melylyel megbotránkoztatás nélkül lehetne a száműzött üzletet
pótolni.
--Legokosabban teszed, ha soha sem beszélsz üzletről,--rivallt végre
feleségére.--Mi közünk nekünk az üzlethez? Mondd azt: az Úristen
megáldotta fáradságunkat--ez jól hangzik és a plébános úrnak is tetszeni
fog.
--Így fogom mondani,--felelt alázatosan az öreg asszonyság.--Te nagyon
szépen tudsz beszélni, s én szeretném, ha mindig te tanítanál engem.
--Utánozz hát engem,--viszonzá Atlasz úr, kit ismét egészen kiengesztelt
nejének elismerése.--Gondolom, elég szépen tudok beszélni, de még sem
olyan szépen, mint fiaim.
--Nem csoda, ők már egészen uri nevelésben részesültek,--mondá az öreg
hölgy, újra éledő büszkeséggel.--De az is a te érdemed, te adtad hozzá a
pénzt.
--Miért szerezne az ember pénzt, ha nem gyermekeire költené?
--Ez már megint olyan mondás, melyet arany betűkkel kellene
fölírni,--mondá Rozália asszonyság könnyes szemekkel és mély
meggyőződéssel.--De meg is áldott az Isten, büszkék lehetünk
gyermekeinkre.
--A leányunk grófné, és férje, a gróf jószágán lakik, ősi kastélyban.
--Manó fiúnk miniszteri titkár és jobb keze a miniszternek.
--Sándor fiúnk a legjobb gazda a megyében, és úgy tud lovagolni,
vadászni és virtuskodni, hogy a született urak is megcsodálják.
--Szóval száz perczentnél többet hozott a pénz, melyet gyermekeinkbe
fektettünk,--fejezé be az öreg asszonyság hálás tekintettel.
--Ne emlegess száz perczentet,--mondá Atlasz úr rosszalólag,--az emberek
még azt hinnék, uzsorával szereztem a pénzemet.
--Hiszen az egész világ tudja, hogy nem voltál uzsorás.
--De azért mégis szeretnék rám fogni, ha lehetne. Ha valaki közülünk
meggazdagszik, nagyon óvatosnak kell lennie, mert az nagy bűn a szegény
ember szemében. És azt hiszik, azzal könnyítenek a magok szegénységén,
ha rosszat mondhatnak a gazdag emberről. Ne emlegess hát száz
perczentet, mert ha valaki meghallaná, mindjárt azt mondaná: ahá!
hajdanában nagyon hozzá szokott a száz perczenthez, hogy most is rájár a
nyelve.
--Többé nem fogom emlegetni,--mondá az öreg asszonyság
engedelmesen.--Meg fogod hát venni a négyes fogatot Sándor neve napjára?
--És a gőzekét is,--tevé hozzá Atlasz úr.--Miért ne szerezzen az ember
örömöt gyermekének, ha annyi pénze van, mint nekem?
A földesuri kastély egyik félreeső kis szobájában folyt le e
nagyfontosságú tanácskozás, az udvarra néző szárnyban, abban a
lakosztályban, melyet az öreg házaspár a maga külön használatára tartott
fenn. A szoba bútorzata egyszerű volt, még azon időből való, mikor
Atlasz Samu nem volt földesúr és nem a saját kastélyában lakott. De
magával hozta ide is, jól érezte magát köztök. Ha dicsekedni akart régi
ismerősei előtt, kik néha napján meglátogatták, elvezette őket a kastély
kerti szárnyába, az aranyozott, kifestett termekbe, melyek fényesen és
nagyúri kényelemmel voltak bútorozva--a gyermekek számára. Itt lakott
Sándor, az igazi földesúr; itt volt a gróf és grófné lakosztálya, mikor
pénzre volt szükségök és meglátogatták az öregeket; és itt pihente ki
országos fáradalmait a miniszter jobb keze, mikor a szünidőben haza jött
vadászni és uraskodni.
Az öreg asszonyság magas hátú, kipárnázott karszékben ült, nagy kendőkbe
burkolva, széles főkötővel, mely alól nem látszott ki selyem parókája.
Tudta, hogy ez a paróka nagy szálka gyermekeinek szemében, s kivált
leánya, a grófné, csaknem görcsöket kap, ha megpillantja; de nem tudott
tőle megválni s azért inkább úgy kimélte gyermekeinek érzelmeit, hogy
egészen eltakarta és senkinek sem mutatta, ámbár hajdan, fiatal asszony
korában, nagyon büszke volt rá.
A karszék az ablak mellett állt, honnan egyenesen az udvarra lehetett
látni és figyelemmel kisérni a cselédek járását-kelését, a libatömést, a
majorság etetését s más ily házi dolgokat, melyek iránt az öreg
asszonyság nagy érdeklődéssel viseltetett, habár gyöngesége és
köszvényes lábai miatt már nem vehetett részt bennök személyesen, de
innen az ablakból legalább felügyelhetett, hogy minden jó rendben és a
régi hagyományoknak megfelelően történjék. Ennél az ablaknál ült
legszívesebben, ide tolatta kerekes karszékét s innen gyönyörködött a
szakadatlanul felhangzó sipegésben, kotkodácsolásban, kukorékolásban és
gágogásban, melynél szebb madárzenét soha életében nem ismert. Ezt a
gyönyörűségét csak az multa fölül, ha gyermekei meglátogatták s
beszéltek neki mulatságaikról, örömeikről, az uri világról s az uri
világban játszott fényes szerepökről. Az öreg asszonyság boldog volt az
ablak mellett, kényelmes karszékében, és nem volt semmi más kívánsága,
mint gyermekeinek ragyogása és a majorság szaporodása.
Most is itt ült az ablak mellett, de figyelmét egészen elvonta a
libatömésről az a fontos kérdés, melyet férje eléje terjesztett: mivel
lepjék meg Sándort neve napjára? Atlasz úr a karszék előtt állt, az
asztalhoz támaszkodva, s csak akkor változtatta helyzetét, ha vagy a
száz perczent emlegetése, vagy az üzlet szó, vagy más efféle
megfeledkezése az öreg asszonyságnak, fölboszantotta, mikor néhány
lépést tett a szobában s lekapta fejéről bársony sipkáját. Atlasz úr
könnyen megharagudott nejére, ha nem volt vele megelégedve, de épen
olyan könnyen kiengesztelődött, s az efféle házi viharok soha sem
tartottak tovább egy-két percznél. A névnapi meglepetés kérdésében is
szépen megegyeztek s Atlasz úr a teljes összhang jeléül épen
megveregette neje vállán a nagykendő-csomagot, a mi hosszú idő óta a
gyöngédség legmagasabb kifejezése volt köztök--midőn az öreg asszonyság
örömtől reszkető kézzel az udvarra mutatott, honnan kocsizörgés,
ostorpattogás hangzott föl és hangos gágogás, melylyel a ludak
szétrebbentek a bevágtató lovak elől.
--Megjött Sándor!--kiáltott az öreg asszonyság, reszketve és
fölindultan.--Ő hajtja a lovakat, olyan szépen tud hajtani, akár a gróf
parádés kocsisa. Most leugrik a bakról... jaj! majd megijedtem, azt
hittem, eltaposta a búbos fehér tyúkot... de csak mellé ugrott... ügyes
fiú, mindenben ügyes és finom.
--Hol van?--kérdé Atlasz úr, az ablakhoz lépve.
--Ott ni!--kiáltott lelkesülten neje--most oda dobja a gyeplőt a
kocsisnak és a kastély felé siet. Milyen egyenesen tartja magát! Oh
Istenem! mily öröm! talán hozzánk jő?
--Előbb más ruhát vesz és lemossa magáról az uti port,--oktatá nejét
Atlasz úr, jóakaró fensőséggel.
--De lépteket hallok a tornáczon,--mondá idegesen az öreg
asszonyság,--egyenesen ide jő; tudja, hogy anyjához az uti ruhájában is
eljöhet.
Az ajtó csakugyan megnyílt, de nem Sándor lépett a szobába. Az inas
volt, zsinóros dolmányban, hetyke bajuszszal és bizalmas tekintettel.
Köszöntés nélkül, a tisztelet legcsekélyebb jele nélkül lépett Atlasz úr
mellé s úgy foghegyről oda vetette, hogy itt van Cserepes András a
birkabőrökkel és kérdezteti, hogy mikor adhatja át.
Az öreg asszonyság fejét csóválta s ijedten és szemrehányólag nézett
férjére.
--Ej! ej! már megint?--mondá félénken.--Ha Sándor megtudná! Tudod,
mennyire haragszik az ilyen alsórendű... izé... Üzletet akart mondani,
de eszébe jutott férjének tilalma, mely egyszer mindenkorra száműzte
szótárából az üzletet, s azért hirtelenében így egészítette ki
gondolatát:--tudod, mennyire haragszik az ilyen alsórendű Isten
áldásáért.
--Hát mit tegyek?--dörmögött Atlasz úr kissé zavartan, mint a tetten ért
rossz gyerek--csak kell a magam számára is valami mulatságról
gondoskodnom?
Tudod, hogy nem a nyereségért teszem; néha vesztek is rajta, ezek a
parasztok ravaszabbak és kitanultabbak, mint a magunk fajtája; de nekem
ez mulatság, élvezet, gyönyörűség, és nekem is szabad mulatnom, ha már
ennyire meggazdagodtam.
--Ebben igazad van; de hiába, Sándor megtiltotta; azt mondja, elrontja
tekintélyünket a parasztok előtt,--mondá az öreg asszonyság, kinek
szokatlan bátorságot adott az, hogy fia nevében s mintegy az ő
tekintélyével beszélt.
--Eh!--mondá Atlasz úr még mindig zavartan és feszengve,--Sándornak sem
kell mindent tudni, a mi a ház körül történik; te sem tudtad volna meg,
ha ez az ostoba János nem jön ide fecsegni.
--Vigyázz, meghallja,--suttogott az öreg asszonyság aggódva.
--Hát aztán? Hiszen ő csak egy inas,--felelt Atlasz úr lenézőleg, de
azért mégis egy gyors fürkésző pillantást vetett megvetésének tárgya
felé, ki az asztalhoz támaszkodva, keresztbe vetett lábakkal állt e
beszélgetés alatt, közömbös, részvétlen arczczal, halkan fütyörészve és
fényes csizmájának hegyes orrára szegezve szemét.
--Hallja maga János,--mondá Atlasz úr hozzá fordulva,--menjen ahhoz a
Cserepeshez és mondja meg neki, hogy várjon a juhásznál és lóduljon a
kastélyból azokkal a büdös birkabőrökkel. Érti? És ha magának máskor
dolga lesz velem, négyszem közt végezze el, érti?
--Értem no, hogy ne érteném?--felelt nyugodtan János és kifordult a
szobából, megint köszöntés nélkül, de egy bizalmas, egyetértő pillantást
vetve gazdájára, kinél sokkal többre tartotta magát, ámbár kenyerét ette
és libériáját viselte. Atlasz úr pedig még a régi időkben úgy hozzá
szokott a sujtásos cselédek arisztokratikus lenézéséhez, hogy most sem
ütközött meg rajta, mikor a saját cselédjétől tapasztalta.
Alig zárult be az ajtó János mögött s alig hangzottak el a tornáczon
hetyke lépései, Atlasz úr még magához sem tért egészen zavarából s ki
sem fejthette álláspontját felesége előtt, ki ily véletlenül rajtakapta
a tilos birkabőr-kereskedésen, midőn a tornáczon újra közeledő léptek
zaja hallatszott s az öreg asszonyság sugárzó arczán világosan látszott,
hogy megismerte fia lépteit.
Csinos fiatal ember lépett a szobába. Napsütött arczán meglátszott a jó
falusi levegő pirosító hatása. Bajusza hegyesre volt pödörve, haját
homlokára fésülte, fekete körszakálla göndör volt és fényes. Széles
vállán, domború mellén, izmos tagjain megfeszült a szürke uti öltöny;
mozdulataiban volt ugyan némi nehézkesség és szögletesség, de látszott
az igyekezet, hogy délczeg és előkelő akar lenni, s annyi bizonyos, hogy
a két öreg szemében, kikhez most a szobába lépett, ő volt a férfiúi
szépség, erő és egészség eszménye és mintaképe.
Kezet csókolt anyjának, aztán apjának, s mielőtt ezek elragadtatásukból
magukhoz térhettek volna, egy nagy papírcsomagot tett az öreg asszonyság
ölébe, tele a legfinomabb czukros gesztenyével. Ez volt az egyetlen és
legfőbb nyalánkság, melyről Rozália asszonyság már gyermekkorában
álmodozott, mely után titkon és hiába epedett, mikor a kezdő és törekvő
Atlasz Samu fiatal felesége volt s a melyet csak késő öregségében ért
el, mikor már meggazdagodtak s megengedhettek maguknak efféle fényűzést.
--Milyen jó fiú vagy te, Sándor,--kiáltott az öreg asszonyság csillogó
szemekkel, kinyitva a papírcsomagot s mohó gyönyörrel ízlelve édes
tartalmát.--Tudod, mit szeretek és soha sem feledkezel meg szegény öreg
anyádról. Ha téged sem áld meg az Isten, akkor nincs igazság az égben...
Milyen édes, milyen finom! látszik, hogy a városban készült! soha
életemben nem ettem ilyen finomságot.
Megkinálta férjét is, de Atlasz úr nem volt barátja az édességnek;
jóakaró mosolylyal visszatolta a papircsomagot s csak arra intette
feleségét, hogy el ne rontsa megint gyomrát a sok édességgel, mint az
utolsó sátoros ünnepen, mikor két hétig sínlette a czukros gesztenye
mértéktelen élvezetét.
--No Sándor,--folytatá aztán fiához fordulva, ki ezalatt közel anyjához
az asztal szélére ült, maga alá húzva egyik lábát s a másikat könnyedén
lóbázva a levegőben,--no fiam, szerencsével jártál a városban?
--Szerencsével,--felelt Sándor.
--Láttad a püspököt, beszéltél vele?--kérdé mohón az öreg asszonyság.
--Nem.
--Micsoda!--kiáltott fellobbanva Atlasz úr.--Talán nem bocsátott maga
elé? Talán nem akart elfogadni? Hát nem tudja, hogy keresztyén vagy,
hogy patrónus vagy és hogy te magad tartasz ki egy egész papot?
Nagyszerű! És még el sem akar téged fogadni, mikor tisztelegni mégysz
hozzá?
--Azt szeretném látni, hogy ne fogadjon el, mikor én bejelentetem
magamat nála,--mondá Sándor, úgy az asztalra ütve öklével, hogy édes
anyja ijedtében egyszerre lenyelt egy egész czukros
gesztenyét.--Mindjárt felfüggeszteném a plébánosunk fizetését és egy
krajczárt sem adnék többet a templomra. Ezt meg is mondtam a püspök
titkárjának, mikor a huszár avval a hírrel jött, hogy a püspök nem
fogadhat el.
--Hát még sem akart elfogadni!--kiáltott Atlasz úr nagy
méltatlankodással.--Nem fogadni el egy Atlasz Sándort! Ki az a püspök,
mi az a püspök? A püspök is csak olyan pap, mint a többi, csakhogy több
pénze van és vörös ruhában jár. Nagyszerű!
--Nem fogadhatott el, mert nagy beteg,--mondá Sándor csillapítólag.
--Ez már más,--jegyzé meg Atlasz úr megnyugodva.--Miért nem mondtad ezt
mindjárt?
--Szegény püspök!--mondá részvéttel az öreg asszonyság.--Mi baja van?
--Valami nagy és veszedelmes nyavalya bánthatja, mert a püspöki titkár
nagyokat sóhajtott és fölforgatta szemeit. Különben igen szépen és
udvariasan, lehet mondani, alázatosan beszélt velem. Azt mondta, hogy: ő
excellentiája véghetetlenül sajnálja és ezer bocsánatot kér, hogy
személyesen nem fogadhatja el nagyságodat...
--Kedves és finom ember ez a püspöki titkár--szólt közbe Atlasz úr
elégedetten.
--Selyem reverendát és lakkczipőt visel,--egészíté ki Sándor a
személyleírást.--Azt mondta hát, hogy ő excellentiája ezer bocsánatot
kér, de betegsége miatt nem lehet hozzám szerencséje s majd a püspöki
helyettes, a nagyprépost fogja elintézni ügyemet. Maga a titkár vezetett
hozzá.
--A nagyprépost is főpap?--kérdé Atlasz úr.
--Mindjárt a püspök után következik; de neki csak a gombjai vörösek, nem
az egész reverendája.
--Ez is nagyon szép viselet,--jegyzé meg az öreg asszonyság.
--Mennyi jövedelme van?--kérdé Atlasz úr.
--Azt mondják, fölmegy vagy huszonnégyezer forintra.
--Finom úr lehet. És hogy fogadott téged?
--A lehető legnagyobb tisztelettel. Kezet fogtunk és egymás mellé ültünk
a pamlagra. A nagyprépost engem nagyságos úrnak szólított, én őt
méltóságos úrnak; a titkár már előre figyelmeztetett, hogy meg kell
méltóságozni, mert czímzetes püspök.
--Nagyszerű! És kezet fogott veled?