Az Atlasz-család - 09

ugyan minden készpénzem, adósságot is vállaltam, de egy jó termés megint
elég pénzt fog hozni s az adósságot könnyű lesz kifizetni. A fődolog az,
hogy megmentettem leányomat és grófi unokáimat a koldusbottól, s a
helyes útra térítettem vőmet és Manó fiamat. Az egyik nem fog többet
speculálni, képviselő lesz, főispán, talán miniszter, s magával együtt
emelni fogja családomat; a másik nem csinál több adósságot, úri módon
fog élni a nagyúri társaságban, ismertté és tiszteltté teszi az Atlasz
nevet, mindegyre magasabb és magasabb hivatalba jut s végre elvesz egy
milliomos leányt és báróságot szerez. Báró Atlasz--nem is hangzik
rosszúl. Igaz, hogy sok pénzembe került, de a kinek van pénze, az
fizethet, s arra nézve még kis baj az, melyen pénzzel lehet segíteni.
Ah! Sándor baján nem segít a pénz. Ez a szerencsétlen házasság tönkre
tette jövőjét; nem lesz belőle más, mint közönséges falusi gazda, a ki
élni fog abból a vagyonból, melyet tőlem kap, ha ugyan a felesége azt is
el nem veri. Ah! miért nem tudtam előbb megmutatni neki azt a levelet!
Talán nem vette volna el e gyanús erkölcsű leányt. Legalább ha elvette,
válnék el tőle! A Góg Ferencz, a ki nagy jogtudós, azt mondja, hogy
nálunk, azaz nálok könynyen megy az elválás, és a szép Lilla akkor is
szívesen nőül menne Sándorhoz, mert halálosan bele van bolondulva.
Milyen nagy szerencse volna! Igaz, hogy Sándornak kálvinistává kell
lennie, azt mondja a Góg Ferencz, és a plébános kiugranék a bőréből; de
úgy kell neki, ő házasította össze Sándort a Boglár Klárával. Ah! milyen
kellemes meglepetés volna, ha otthon avval a hírrel fogadna Sándor, hogy
megkezdte a válópört a felesége ellen.
[Illustration].


X.
(A féreg a szívben.)

Ebben a kellemes meglepetésben nem részesült Atlasz úr, midőn haza
érkezett. Sándor nem fogadta azzal a hírrel, hogy megkezdte a válópert;
ellenkezőleg, úgy vette észre, meglehetős békességben és jó
egyetértésben élnek. Karon fogva jöttek eléje, mikor kiszállt a
hintóból, s Klára jó kedvvel, mosolyogva nyújtott kezet. De ez ismét
csak újabb lángra lobbantotta Atlasz úr lelkében a régi ellenszenvet. Ez
a jött-ment, ez a betolakodott asszony úgy fogadja őt saját házában,
mint valami közönséges vendéget, a helyett, hogy kezet csókolna, mint
Sándor, sőt a mint Eveline is szokott tenni, a ki pedig grófné. Ez meg
csak a kezét nyujta neki, és mosolyog, és azt mondja: Isten hozta--és
ezzel ott hagyja. Atlasz úr ennek következtében elég mogorván viszonozta
menye üdvözlését és neje után tudakozódott, mialatt egy gyors, kémlő
pillantást vetett Sándor arczára, vajon nem látja-e már rajta a
boldogtalanság és az elválási szándék első jeleit. Nem látott rajta
semmit, és életében először jött abba a különös helyzetbe, hogy
haragudott, mert fia arczát nyugodtnak és vidámnak látja.
Az öreg asszonyság ablakában állt és onnan integetett férjének. Atlasz
úr hát nem vizsgálta tovább Sándor arczát, melyen csak leverő és
kellemetlen fölfedezéseket tett; magához vette az ajándékokat, melyeket
az öreg asszonyság számára hozott és fölsietett a lépcsőn.
Meglehet, ha Atlasz úr nagyobb arczismerő és jártasabb a lélektan
tudományában, talán Sándor tekintetében is talál olyan jeleket,
melyekből vigasztalást és reményt meríthet. De Atlasz úr nem volt
lélekbuvár. Egész életében az anyaggal foglalkozott, csak ahhoz értett,
csak annak megitélésére volt szeme. Ha az erdőben egy erős, terebélyes
tölgyfát kínáltak volna neki megvételre, egy pár fonnyadó levélből, egy
kis repedésből rögtön meglátta volna, hogy a viruló törzsben féreg őröl
s nemsokára el fogja hervasztani; de az emberi arcz derüjén, az emberi
szem vidám tekintetén keresztül nem tudta meglátni a szivben őrlő
férget.
Ilyen férget hordott szívében Sándor, mióta ama végzetes levelet
elolvasta. A plébános jól ismerte őt s eltalálta a boldogságát fenyegető
veszélyt, midőn szemére hányta Atlasz úrnak baklövéseit. Féltékenysége,
az emésztő szörnyeteg, ismeretlenül szunnyadt lelke mélyében; az első
hangos szó fölébresztette s azóta nem tudott töbé elszenderülni.
A magyarázat, melyet a plébános adott, megnyugtatta egy időre, vagy
inkább elhitette magával, hogy megnyugtatónak találja. De míg eszének
egész józanságával, akaratának minden erejével igyekezett a feledés
leplét borítani a hallottakra, egy nyugtalan, kegyetlen kéz minduntalan
fölemelte a jótékony lepel egyik csücskét s szabad utat nyitott a gyanú
gúnyosan vigyorgó arczának.
Józan esze, erős akarata ellen pártot ütött képzelő ereje és a
szörnyeteg féltés szolgálatába szegődött. Ha nejének mélyen szemébe
tekintett s mosolygó sugarától fölmelegült szíve, ha megfogta kezét s
meleg, puha érintésétől villamos ütés futott végig egész testén, ha
átölelte derekát és keblére hajtotta fejét, hitte, érezte, látta, tudta,
hogy egészen az övé szerelme, hogy egyedül az övé, hogy soha sem volt
másé: a kínzó, kegyetlen képzelem egyszerre egy más férfi alakját
mutatta szemének az ő helyén más férfi ajkát tolta oda az ő és neje
ajkai közé. És hiába űzte el onnan, hiába nem akarta látni: látnia
kellett. A képzelemnek nem lehet parancsolni, az ész jobb meggyőződése,
az akarat ereje nem riaszthatja el szeszélyes játékát.
--Ha sokáig így tart, meg kell bolondulnom.--gondolá magában Sándor,
midőn néha bágyadtan, törődötten fölkeresett egy-egy magányos zúgot,
hogy megpihenjen és összeszedje zilált gondolatait.--Hogy az embert
álmában a legbolondabb képek gyötrik, melyeket nincs ereje elkergetni,
azt értem, az megesik mindenkin; de hogy ébren is álomképek kínozzanak,
hogy azt lássam, a mit nem hiszek, a mit nem akarok látni, ez csak velem
történhetik meg. Okoskodjunk csak! Klárát rágalmazták, ez a rágalom a
fülembe jutott. Hát mit tesz az? Nem hiszek a rágalomnak, nincs okom
hinni s nagyon sok okom van megbizni nőm szerelmében. Miért kínoz hát
mégis az a képtelen gondolat, hogy igazán szerette azt az embert, igazán
az övé volt, s ha újra összekerülne vele, ismét az övé lenne szerelme?
Nincs ezt hinnem semmi okom, semmi, semmi... és mégis... hátha
megcsaltak? hátha igaz volt?
Hátha igaz volt? Evvel a pár szóval, mint valami vaskos ecsettel, a
gonosz képzelem egyszerre elmázolta a megnyugvás enyhe képét, melyet a
józan ész Sándor lelkébe rajzolt. Sötét, üres, idomtalan foltok maradtak
ismét a helyén. Sokszor föltette magában, hogy véget vet kínzó
töprengéseinek, neje elé áll, egyenesen szemébe mondja, hogy mindent
tud, s fölszólítja, valljon meg neki mindent az igazsághoz híven. De
mindig visszariadt ettől a végső lépéstől. Mit is nyerne vele? Ha neje
csakugyan hibás volt a múltban, ki biztosítja arról, hogy megvallja az
igazságot, melyet eddig elhallgatott? És ha valóban kétkedik benne, ki
biztosítja, hogy tagadása után nem fog többé kételkedni? Ha pedig nem
igaz, ha valóban rágalom volt minden, a mint hiszi, a mint hinni akarja,
mit nyer azzal, ha tudtára adja nejének, hogy kételkedett benne, hogy
hitt a rágalomnak, hogy gyanusította tisztaságát? Nem koczkáztatja-e
ezzel, hogy megsérti önérzetét vagy hogy épen nevetségessé lesz előtte,
eljátsza becsülését és elveszti szerelmét?
Klára semmit sem vett észre a gyötrelmekből, melyek férje lelkét
emésztették. Ha néha komornak látta, ha észrevette, hogy homlokán
egy-egy sötét felhő húzódik át, vagy kerüli tekintetét és kellemetlen
gondolatokba merül, nem felel szavára vagy nyersen utasítja vissza
nyájasságát: eszébe sem jutott, hogy e jeleket féltékenységre
magyarázza. Azt hitte, a gazdaság gondjai bántják ilyenkor lelkét, s
egy-két tréfás szóval magára hagyta. Multjára nem gondolt. Mire is
gondolt volna? Azt az embert, kit egy ideig szeretett s aztán aljasnak
ismert meg, régóta megvetette és elfeledte. Hogy mivel rágalmazta őt,
nem tudta; hogy e rágalom férjének fülébe is eljutott s mérget
csepegtetett szívébe, azt nem sejtette. Öntudata semmiről sem vádolta;
hogyan kereshette volna önmagában férje komorságának okát? Azt sem
gondolhatta, hogy Sándor szerelme meghült iránta és megbánta házasságát;
hiszen gyöngéd, figyelmes volt hozzá, kedvét kereste, gondoskodott
kényelméről, aggódott jóléteért, egészségeért, és ha a sötét felhők
eltüntek arczáról, ha le tudta győzni komorságát, ha elüzhette gyötrő
gondolatait, oly szenvedélylyel, oly, csaknem erőszakos, szerelemmel
szorította keblére, mintha valami képzelt ellenség karjaiból ragadta
volna vissza, és őt is, magát is kárpótolni akarná a pillanatnyi
hidegségért.
Egyik legkedvesebb időtöltése és mulatsága az volt Klárának, hogy
férjének kissé parlagias modorát megfinomítsa, vagy--mint nevetve mondta
Sándor szemébe,--köszörülje a csiszolatlan gyémántot. Öltözködésében,
beszédmódjában, viseletében, mozdulataiban el akarta szoktatni attól a
szögletességtől és betyáros módtól, mely eddigi környezetében ráragadt s
mely az öreg Atlaszok szemében netovábbja volt az igazi földesúri
tempónak. Maga kötötte meg nyakkendőjét, megigazgatta haját, szakáját,
maga rendelte meg számára a ruhákat, kiigazította nyers kifejezéseit s
betapasztotta száját kezével, ha egy kis káromkodás szaladt ki rajta.
Enyelegve, jó kedvvel tette mindezt, és Sándor elég vidáman vetette
magát alá a második nevelésnek s néha maga nevetett legjobban saját
ügyetlenségein, mikor egyszerre csak megint eléje tolta vigyorgó arczát
a soha el nem alvó gyanú, s a bolond képzelem ismét egy más alakot
állított szeme elé, csinos, kikent-kifent, elegáns alakot, és a
fölébredt szörnyeteg gúnyosan fülébe sugta: ehhez akar téged is
hasonlóvá tenni, hogy mindig rá emlékeztesd. Arcza ismét elsötétült,
szemét komoran elfordította neje mosolygó arczáról és úgy szerette volna
szeme közé dobni Lándsa Jenő nevét; de erőt vett magán, összeszorította
fogait, s képzelgett és gyötrődött tovább titokban.
Így álltak a dolgok, midőn Atlasz úr csaknem hat heti távollét után haza
érkezett s abban a kellemetlen csalódásban részesült, hogy fia még nem
akar elválni a feleségétől. Hogy a legjobb úton van e czél felé, azt,
nem lévén psychologus, nem láthatta. Fölsietett az öreg asszonyság
szobájába, s miután a viszontlátás örömében hatalmasan megveregette
vállát s egy lélekzet alatt elmondta, hogy Eveline jól van, a kis grófi
unokák is egészségesek, Manónak sincs semmi baja és mindnyájan
csókoltatják a mama és nagymama kezét, és végre kirakta az ajándékokat,
melyeket a gyerekek küldtek s a maga részéről átadta a hagyományos
csomagot a czukros gesztenyével: leült az ablak mellé, szemben az öreg
asszonysággal és kérdezősködni kezdett az itthon történt dolgokról.
--A búbos fehér tyúknak hét csirkéje volt, de kettőt közülök elvitt a
kánya,--felelt az öreg asszonyság.
--Ördög vigye a búbos fehér tyúkot és mind a hét csirkéjét,--kiáltott
Atlasz úr haragra lobbanva.--Hát reád nézve nincs fontosabb történet
ebben a házban, mint a búbos fehér tyúk csirkéi?
--Oh Istenem, Istenem!--siránkozott az öreg asszonyság,--milyen hamar
megharagszol! Pedig én csak arról beszélhetek, a mit tudok, és nem
tehetek róla, ha egyébről nem tudok.
Az öreg asszony sírva fakadt s visszatette a csomagba a czukros
gesztenyét, melynek felét már leharapta volt.
--No, no, csak ne pityeregj,--szólt Atlasz úr ismét kiengesztelődve s
megveregetve neje vállát.--Nem haragszom már, nem is haragudtam,
legalább nem reád haragudtam, tudod, ki az, a kire ebben a házban
haragudni kell. Töröld meg a szemedet és nyeld le azt a czukros
gesztenyét. Úgy! Most pedig felelj arra, a mit kérdezek, és az Isten
nyugasztalja meg a búbos fehér tyúk csirkéit. Hogy viselte magát Sándor,
mióta távol voltam?
--Sándor mindig jó fiú volt!--kiáltott az öreg asszonyság hirtelen
kisugárzó tekintettel.
--Nem vettél rajta észre valamit, mintha boldogtalan volna?
--Sándor megérdemli, hogy mindig a legboldogabb legyen,--mondá az öreg
asszonyság erélyesen.
--Nem azt kérdezem, mit érdemel Sándor,--mondá Atlasz úr kissé
türelmetlenül,--hanem te mit vettél rajta észre? Nem látszik-e, mintha
elégedetlen, rossz kedvű, szomorú volna? Nem mondta neked, hogy már
megunta azt a ... azt a ... Boglár Klárát?
--A feleségét?
--Jól van no, hát a feleségét,--tört ki Atlasz úr elkeseredetten.--Azt
kérdem, nem mondott-e neked ilyes valamit?
--Hogy mondott volna, mikor soha sem beszél velem róla?
--Soha sem beszél róla? Hm! Ez lehet jó jel is, rossz is. Hát egymás
iránt, hogy viselik magokat? Vettél észre valamit?
--Hogy vettem volna észre valamit, mikor soha sem látom őket együtt?
--Soha sem látod együtt? Hát az ebédnél?
--Gyöngélkedtem és mindig a szobába hozattam az ebédet.
--És ők nem jöttek ide, hogy neked társaságod legyen és ne und halálra
magadat?
--Nem untam magamat, ablakomból mindig elég mulatságom volt a
majorsággal.
--Forduljon föl a majorság!--dörmögött Atlasz úr.--Nem a majorságról
kérdezlek, hanem azt akarom tudni, hogy ők soha sem jöttek hozzád, mikor
tudták, hogy beteg vagy és nem mehetsz ki a szobából?
--Sándor mindennap eljött hozzám és megkérdezte, hogy vagyok és mit
csinálok,--felelt büszkén az öreg asszonyság.
--Hát az a másik?
--Minek jött volna? Én nem kívánkoztam utána, nem is tudnék vele
beszélni, s azt sem tudom, tegezzem-e vagy nagyságos asszonynak
szólítsam? Egyszer volt itt, körülfordult a szobában, megkérdezte,
nincs-e valami kívánságom, azután elment.
--És te mit feleltél neki?
--Semmit. Nem tudtam, mit mondjak.
--Kezet csókolt?
--Eszébe sem jutott. De nem is szerettem volna. Hiszen oly nagyúriasan
viseli magát, hogy még én csókolhatnék neki kezet.
--Még csak az kellene! A koldús ivadék! Többet aztán nem jött a
szobádba?
--Hála Istennek, nem; én sem kívánkoztam utána.
--Hát a háziasszonyi dolgokban nem jött hozzád tanácsot kérni?
--Háziasszonyi dolgokban!--kiáltott az öreg asszonyság a tőle telhető
keserűséggel.--Ki a háziasszony? Én nem vagyok háziasszony. Mióta Sándor
megházasodott, engem többé meg sem kérdeztek, az ő felesége vett át
mindent, ő most a háziasszony, és engem számba sem vesz, mint ha idegen
vendég volnék a házunkban.
Valóban úgy is állt a dolog. Ha valami hibája volt Klárának, bizonyára
az volt, hogy keveset törődött Sándor szüleivel, nem igyekezett hozzájok
közeledni, megnyerni szeretetöket. Nem megvetésből vagy
tiszteletlenségből, hanem megszokásból. Így szokta meg, mikor még vendég
volt e házban, így tapasztalta mindenkinél s gondatlanságában eszébe sem
jutott, hogy e helyzeten neki illenék változtatást tennie. Megszokta,
hogy az öregek mindig szerényen és hallgatva visszahúzódjanak az asztal
végére, s úgy találta, hogy ott egészen helyökön vannak és jól érzik
magokat. Gondolkozásuk, szokásaik, modoruk, kedvteléseik közt oly
véghetetlen távolságot látott, hogy eszébe sem jutott a közeledés.
Bizonyára, ha valaki figyelmezteti kötelességére, megtette volna az első
lépést, mert nem viseltetett semmi rossz indulattal Sándor szülei iránt,
egyszerűen nem vette őket észre; de senki sem figyelmeztette; Sándor
lelkét sokkal jobban elfoglalta a szívében őrlő féreg, hogysem észre
vett volna valamit, a mi szerelmén és gyötrő kétségein túl feküdt, az
egyetlen tanácsadó pedig, a ki oldala mellett állt, a plébános, maga is
egészen természetesnek találta e helyzetet s a maga részéről sem
tartotta nagyobb figyelemre méltóknak a ki nem keresztelkedett öregeket.
Ezek meg épen nem közeledtek Klárához, s hideg vagy félénk
visszavonulásukkal teljesen lehetetlenné tették, hogy a közeledés
szüksége eszébe jusson.
Így maradt továbbra is, Atlasz úr visszaérkezése után. Az öregek
hallgattak, visszahúzódtak s hagytak mindent úgy menni, mint Sándor
rendelte. Atlasz úr, mióta a levél fölfedezésével oly szerencsétlen
bakot lőtt, nem mert többé Sándor előtt felesége ellen szólni, csak
titokban duzzogott és leste, mikor fog kihülni végre Sándor szerelme és
mikor fog megnyílni a szeme, a minek, Góg Ferencz állitása szerint,
előbb-utóbb be kell következnie.
Ez érdemes görnyedező uraság gyakran tett látogatást az
Atlasz-katélyban, s nem ragaszkodott a társadalmi formasághoz, mint
Lilla húga, a ki az első látogatást várja az új pár részéről s addig nem
vesz róla tudomást. Góg Ferencz különben mást is tud beszélni szeretett
Lilla húgáról, midőn Atlasz úrral szobájába vonul vagy hosszú sétákat
tesz vele a kertben és a mezőn. Atlasz úr arcza ilyenkor fölvidul s
keble új reményekkel telik el, mert Góg Ferencz igen tudós uraság, s
egyaránt járatos az emberi szív rejtelmeiben és a törvény
paragraphusaiban.
De a szép Lilla és a szomszéd úri családok mind hiába várták az első
látogatást. Klárának egy csepp kedve sem volt tovább szőni az
ismeretséget azokkal, kikkel menyegzője napján futólag találkozott az
Atlasz-kastélyban, s örült, hogy Sándor nem sürgeti a látogatásokat s
nem látszik kedvelni a szomszédolást. Talán nem örült volna annyira, ha
megtudja valódi okát, miért vonul vissza Sándor a világtól s miért nem
viszi őt sehová. A gonosz féreg folyton ott őrölt a szívben, s a gyötrő
képzelem egyre azt súgta fülébe: hátha igaz volt? hátha újra igaz lesz,
ha alkalom kerül rá?
Mindig otthon ült, mindig őrizte nejét, mint a sárkány féltett kincsét,
együtt ment vele lovagolni, kocsizni, elvitte a városba, ha néha dolga
akadt, és Klára boldog volt, mert csak a soha nem szűnő, mindig
telhetetlen szerelem jeleit látta ebben; s nem pillantotta meg a sötét
gyanut, mely mozdulatlanul ott ült a szerelmes epedéssel ránéző szem
egyik szögletében.
Ez alatt kinn a világban,--a világ itt a szomszéd falvak és puszták
birtokosait jelentvén,--vígan garázdálkodott a legféktelenebb pletyka.
Elfogadott és senki által kétségbe nem vont igazságként beszélték, hogy
Atlasz Sándor esküvője után egy nappal rájött arra, hogy nejének
szeretője van, hogy meg is verekedett vele, de nem ölte meg, a szerető
felgyógyult, s titokban újra folytatja viszonyát a fiatal asszonynyal, a
férj gyanakszik, de még nem jött nyomára semminek, azért tartja zár
alatt feleségét, őrzi és lesi minden lépését, hogy ha kellő
bizonyitékokat szerez, megindíthassa a válópert.
Góg Ferencz híven megvitte Atlasz urnak e különféle érdekes pletykákat,
és Atlasz úrnak nem volt annyi erkölcsi érzéke, hogy azt lássa bennök, a
mi fiára és saját nevére nézve megalázó; csak azt látta, hogy Sándor
házasságát mindenki szerencsétlenségnek tartja; csak azt várta és leste,
mikor jut Sándor is e meggyőződésre, hogy aztán elűzze a gyűlölt
asszonyt és nőül vegye a milliomos özvegyet, a ki még mindig készen vár
reá.
És a milliomos házasság napról napra égetőbb szükséggé lett. A gazdaság
sülyedt, Sándor nem sokat törődött vele, össze-vissza ment minden, a
termés nem ütött be, a gabona-árak hanyatlottak, és Atlasz úr nem hogy
kitisztult volna a vejétől átvállalt adósságokból, hanem még ujakat is
csinált. A vidéken megrendült az Atlasz-név tekintélye s az eladósodott
szomszédos földesurak úgy kezdtek róla beszélni, mint magokhoz
hasonlóról. Nagy szükség van ilyenkor egy pár millióra!
Így telt el egy esztendő s újra közelgett Sándor napja, a nevezetes
templomszentelésnek első évfordulója.
[Illustration]


XI.
(Góg Ferencz fölfedezése.)

--Ha vendégeket hívunk neved napjára és meg akarjuk ünnepelni
házasságunk évfordulóját,--mondá Klára férjének, mintegy két héttel
Sándor napja előtt,--előbb látogatásokat kell tennünk.
--Látogatásokat? Hol?--kérdé Sándor, csaknem megriadva. Az őrjöngő
képzelem, mely mindig résen állt, egyszerre megragadta lelkét, s úgy
érezte, mintha valami láthatatlan daemon vállára hajolnék s izzó
lehelletével fülébe súgná: vigyázz, őt keresi, reá akar találni.
--Hol?--felelt nevetve Klára.--Azoknál, a kiket meg akarunk hívni.
Máskép akár sértésnek vehetik a meghívást, s joggal megtehetik, hogy el
sem jönnek. Úgyis már régen meg kellett volna tennünk a köteles
látogatásokat, de biz én nem nagyon törtem magamat a derék pletykázó
szomszédok után, sokkal jobb volt nekem itt, egyedül, a te oldalodon.
--És most miért kívánkozol az emberek közé?--kérdé Sándor.
--Nehéz fejed van ma, öregem,--mondá Klára mosolyogva és megkopogtatta
újjával Sándor homlokát.--Nem épen most mondtam, hogy előbb meg kell
látogatnunk azokat, a kiket meg akarunk hívni?
--Őrült vagyok, valóban azt kell hinnem, hogy őrült vagyok,--gondolá
magában Sándor, erősen megrázva magát, mintha le akarna dobni válláról
valami reá nehezedő terhet. Szeméből eltünt a sötét árnyék, megfogta
neje kezét, ajkához emelte, s azután mintha valami nagy megbántásért
akarna bocsánatot kérni, oly bűnbánó tekintettel nézett szemébe, hogy
Klára elnevette magát.
--No hát, látom, megadod magadat, édes bolondom,--mondá vígan,--és
megbántad bűnödet, hogy ellenkezni mertél a te okos feleségeddel. Bár ne
kellett volna engedned, bár továbbra is itthon maradhatnánk, egyedül,
egymásnak élve. De hiába, emberek közt élünk, meg kell adnunk magunkat
helyzetünknek. Nézd, összeírtam a látogatni való házakat; sorra veszszük
őket és egy hét alatt elvégezzük. De még ma kell megkezdenünk, hogy ki
ne fogyjunk az időből. Menjünk öltözni, aztán fogass be, és induljunk
neki a keserves gyönyörűségnek.
A látogatások a rendes módon folytak le, a mint e hivatalos
bemutatásfélék falusi házaknál történni szoktak. Nagy öröm a
megtiszteltetés fölött, szemrehányások az eddigi mellőzés miatt,
igéretek a jövőre, toilettek gyors szemléje és titkos megbirálása,
uzsonna, ház és kert bemutatása s melegében egy kis jellemrajz a vidék
társadalmáról. Azok a pletykák, melyek már csaknem egy éve keringtek a
környék társaságában, nem akadályozták, hogy az új házaspár első
látogatását mindenütt szívesen ne fogadják.
[Illustration: --Nézd, összeírtam a látogatni való házakat.]
Nagy kiváncsisággal és érdeklődéssel nézték Klárát, mint annyi regényes
történet hősnőjét, s ha a nők eleinte feszesek és hidegek akartak is
iránta lenni, bizalmas, könnyed, nyájas modora csakhamar elüzött minden
feszességet, s mindnyájan elismerték, hogy ez a kellemes, finom eleven
asszony nem maradhat hű olyan falusi tuskóhoz, mint Sándor, és a
férfiak, kikkel barátságosan kezet fogott s oly vidáman enyelgett, mint
régi ismerősökkel, titkon azt remélték, hogy e kedves fiatal asszonyt
könnyű lesz meghódítni s Lándsa Jenő után még rájuk is kerülhet a sor.
Klára semmit sem sejtett e merész vágyakból s nyugodtan és jó kedvvel
folytatta tovább a látogatások egyhangú robotmunkáját. Azt sem vette
észre, férje mily kínos figyelemmel kiséri minden házban szeme
tekintetét, mint vizsgálja a férfiak arczát, kikkel találkoznak, mint
lesi szavaikat s kész hallgatózni is, ha azt sejti, hogy valamely
félrevonult csoportban rólok beszélnek. Nem vett észre semmit, s nem is
volt módja megtudni valamit férje titkos gyötrelmeiről. Sándor minden
látogatás után újra őrült bolondnak nevezte magát, és föltette, hogy
ezentúl jobban fog parancsolni gonosz képzelmének.
A látogatások rendjében utolsónak maradt Volkán Ádámné. A szép bajuszos
menyecske nem szokott ahhoz, hogy érzelmeit palástolja, s épen nem volt
rabja ama nagyvilági szokásnak, hogy jó arczot mutasson annak is, a kit
ki nem állhat. Biz ő nem mondta Klárának, hogy örül kedves
látogatásának, szemrehányást sem tett neki, hogy eddig megfosztotta e
véghetetlen gyönyörüségtől, hanem egy párszor keményen, daczosan végig
mérte s vetett reá egy pár olyan pillantást, mintha szemével keresztül
akarná ütni szivét. Szeretett volna szóval is sebezni s egy pár csípős,
finom megjegyzéssel tudtára adni e gyülölt asszonynak, hogy ismeri
szerelmi kalandjait s nem tartja méltónak a maga társaságára; de nem
tudott szólni, a csipős finomság nem állt rendelkezésére a
tenyeres-talpas szép özvegynek, s Klára könnyed, barátságos, föl sem
vevő viselete annyira kihozta sodrából, hogy csak zavartan tudott egy
pár szót mondani és meg kellett elégednie szemének lesujtó fegyverével.
Csak egyszer tudta annyira összeszedni nehéz szellemét, hogy egy pár
szót mondjon, melyekkel, mint hitte, finoman, de halálosan megsebezhette
ellenségét. Sándor, ki nem látta Góg Ferenczet, hogy valamit mondjon a
nehezen gördülő társalgás lendítésére, kérdezősködni kezdett a nagybácsi
hollétéről.
--Nincs itt, Pestre utazott,--felelt Lilla, kemény oldalpillantást vetve
Klárára.--De nem sokára haza jő, hogy lerántsa valakinek az álarczát.
De Klára nem mutatta, mintha találva érezné magát Góg Ferencz
álarcz-rángatása által, s nem vette észre, hogy Sándor arcza elsötétül.
Midőn haza felé hajtottak, Sándor komor és hallgatag volt, s alig felelt
egy-két szóval neje gondtalan, vidám csevegésére, melylyel szemlét
tartott a legutolsó látogatások fölött. Midőn végre a bajuszos özvegyre
került a sor, Sándor fölriadt merengéséből s haragosan fölkiáltott:
--Kellemetlen, gonosz lelkű asszony! Ki nem állhatom.
--Én inkább ügyetlennek találom szegényt,--mondá Klára nevetve.
--Szétküldted már a meghívókat Sándor napjára?
--Még nem. Holnap fogom megírni.
--Szeretném, ha ennek az asszonynak nem küldenél.
--Minek megsérteni szegény fejét? Az ilyen mellőzés vidéken örökös
haragot vonhat maga után.
--Bánom is én!--kiáltott Sándor hevesen--Nem akarom, hogy ez asszony
házamba tegye a lábát.
De midőn másnap a meghívók szétküldésére került a sor, s Atlasz úr
megtudta, hogy Volkánékat ki akarják hagyni, olyan jajveszékelést
csapott, hogy Sándor kénytelen volt engedni s nekik is elküldte a
meghívót.
Az ünnepi évfordulóra azonban más vendég is jelentkezett. Klára örömmel
futott Sándor elé, kezében nyitott levéllel. Atyja írta, esküvőjök
évfordulójára ő is el fog jönni. Boglár Kálmán ez év alatt is folytatta
vándorló életpályáját, s bár leányának többször írt, eddig mindig
vonakodott meghívásának engedni. Annál nagyobb örömmel töltötte el most
lelkét a viszontlátás reménye. Csak az nem tetszett neki, hogy atyja, a
mint levelében írta, a plébános vendége lesz a néhány napra, melyet itt
fog tölteni.
--Miért nem száll hozzánk?--kérdé férjétől.--Nincs-e nálunk sokkal több
kényelem, s nem volt-e hosszú ideig e kastély lakója, mikor még semmi
kapocs sem csatolta hozzá? Akkor jól érezte itt magát, s most, mikor
leányához jöhetne, idegen házban keres lakást. Mit jelent ez?
--Nem értem, de nem is fogom engedni,--mondá Sándor.--Ha máskép nem
akar, erőszakkal hozatom ide. Az volna még szép, hogy ilyen rossz hirbe
hozza házunk vendégszeretetét. Vagy talán megsértette valaki, mikor
utoljára itt volt?--kérdé Atlasz úrhoz fordulva, ki leeresztett orral
hallgatta e szóváltást.
--Ki sértette meg? Én nem sértettem meg!--kiáltott Atlasz úr.--Én
pontosan kifizettem a számláját és annyi pezsgőt adtam neki inni, a
mennyi csak bele fért.
Ugyanaz nap, melyen Boglár Kálmán levele érkezett, megjött Manó is.
Díszesen, hangosan beszélve s jobban henczegve, mint valaha. Klárát csak
futólag, félvállról s alig titkolt gúnyos mosolylyal üdvözölte. Atlasz
úr most már nem volt úgy elragadtatva elsőszülöttje látogatásától, mint
azelőtt. Tudta, hogy e látogatások mindig nehéz pénzbeli áldozatokkal
járnak, a mennyiben e nagyvilági fia rendesen olyankor jött haza, mikor
adósságai már nagyon meggyűltek. Eddig könnyen fizethette Atlasz úr e
látogatási díjakat; de most reá magára is nehéz terhek súlyosodtak,
pénztára üres volt, s minden rendkívüli kiadás új kölcsönt tett volna
szükségessé. Ezt meg is mondta Manónak, mikor az öreg asszonyság
szobájában magokra maradtak.
--Hát ki mondta, hogy fizetned kell érettem? Hát kértem én tőled pénzt?
Nagyszerű!--felelt Manó, sértett méltósággal, végig nyújtózva a
pamlagon.
--Nagyon örülök, hogy nem kell érted fizetnem,--mondá Atlasz úr
megkönnyebbült sóhajjal,--és ha megsértettelek, inkább bocsánatot kérek
tőled.
--Azt nem kívánom, öreg,--felelt Manó nagylelkűleg.--Elég nekem, ha
elismered, hogy én is jó fiad vagyok, nemcsak Sándor, s megérdemlem épen
oly gondoskodásodat, mint ő.
--Mégis jó fiú ez a Manó,--szólt közbe az öreg asszonyság az ablak
mellől, szokása szerint könnyekig megindulva, mikor valamelyik
gyermekéről volt szó.
--Mondtam én, hogy nem jó fiú a Manó?--kérdé Atlasz úr méltósággal.--Ha
valaki adósságot csinál, azért még lehet jó fiú, és én csak attól
féltem, hogy megint egy csomó adóssággal jött haza, mint rendesen.
--Mondtam én, hogy nincs adósságom?--kérdé Manó.