Az Atlasz-család - 10

--Micsoda!--kiáltott Atlasz úr egyszerre felszökve helyéről.--Bolonddá
tartasz engem? Nem épen most mondtad, hogy nincs új adósságod?
--Azt én nem mondtam, csak azt mondtam, hogy nem kell értem fizetned. Ha
pedig nem neked kell fizetned, azt hiszem, rád nézve mindegy, akár van
adósságom, akár nincs. Ez csak világos.
--Nem egészen világos,--mondá Atlasz úr komoran, míg az öreg asszonyság,
mintegy sejtve a közelgő vihart, félénken karszékébe bújt.--Nem egészen
világos. Csak akkor volna világos, ha tudnám, kivel akarod kifizettetni
az adósságodat?
--Már ki van fizetve.
--Ej! azt a derék embert szeretném ismerni, a ki a mások adósságát
kifizeti,--mondá Atlasz úr hitetlen gúnynyal.--Nekem is szükségem volna
ilyen jó barátra. Mondd meg a nevét, talán kifizeti az én adósságaimat
is.
--A neve Góg Ferencz.
--Úgy! A neve Góg Ferencz!--kiáltott Atlasz úr leeresztett orral.--A Góg
Ferencz igen derék, nyájas, udvarias, alázatos uraság; de nem hiszem,
hogy csupa barátságból kifizetné a mások adósságait.
--Nem is barátságból fizette ki, hanem tisztességes kamatért. Még váltót
sem kívánt; megelégszik azzal, ha a kötelezvényt betábláztatom a
jószágomra.
--A jószágodra? A te jószágodra?--kérdé Atlasz úr roppant
csodálkozással.--Van neked jószágod? Hol van a te jószágod?
--És ezt apa kérdi elsőszülött fiától!
--Akarod talán mondani, hogy az én jószágomra fogod betábláztatni a Góg
Ferencz követelését?
--Isten mentsen! Nem a te jószágodra, hanem az én részemre, mely engem,
mint elsőszülött fiadat jogosan megillet.
--Jaj nekem!--kiáltott Atlasz úr, kétségbeesetten,--ha így folytatod,
utoljára nem marad semmi a jószágból, a mi téged jogosan meg fog
illetni.
--No, csak ne jajveszékelj, öreg,--mondá Manó előkelő higgadtsággal.--Ha
megsúgok neked valamit, ki fogsz ugrani a bőrödből.
--Már is vagyok olyan kedvben, hogy szeretnék kiugrani a bőrömből.
--De a mit én mondok, attól örömödben fogsz kiugrani. Góg Ferencz nem
lett volna olyan nagylelkű és én nem fogadtam volna el segítségét, ha
nem tesz olyan fölfedezést, olyan nagy fölfedezést, mely egy csapással
helyre hozza minden bajunkat.
--Micsoda fölfedezést tett a Góg Ferencz? Talán föltalálta másodszor a
puskaport?
--Nem a puskaport, hanem Lándsa Jenőt.
--Ah! ah! ah!--hebegett Atlasz úr, szörnyű meglepetéssel.--A Lándsa
Jenőt? Azt a Lándsa Jenőt, a ki...
--Csitt!--intett Manó, az öreg asszonyság felé vágva szemével, ki
székében tehetetlenül hátradőlve, néma rémülettel, vigasztalan
tekintettel hallgatta férje és fia párbeszédét.
--Igazad van,--dörmögött Atlasz úr,--nem az ő eszéhez valók ezek a
dolgok. Menjünk a kertbe, fiam, tegyünk egy kis sétát, azalatt majd
nyugodtabban beszélhetünk.
Mialatt Manó fölemelkedett vízszintes helyzetéből s előkereste kalapját,
az öreg asszonyság előre hajlott székén s aggódva kérdé:
--Úgy-e, már nem haragszol Manóra? Úgy-e, nem azért hívtad a kertbe,
hogy megverd?
--Ne félj, mama,--kiáltott Manó nevetve.--Atlasz Manót senki sem veri
meg, még az apja sem. Különben is én most olyan örömhírt mondtam az
öregnek, hogy nem verést, hanem csókot várok tőle.
--Igaz ez?--kérdé az öreg asszonyság, félénken férjére nézve.
--Igaz, igaz,--mondá türelmetlenül Atlasz úr.--Te is csókold meg a
fiadat, és maradj nyugodtan a székedben s edd meg jó étvágygyal a
czukros gesztenyédet.
Mihelyt kiléptek az ajtón, Atlasz úr mohó kiváncsisággal sürgeté Manót a
beszédre.
--A dolog így történt,--kezdé Manó szivarra gyújtva, a mint a lépcsőn
lefelé mentek.--Góg Ferencz barátunk, a ki, mint tudod, igen élelmes,
furfangos, éles szemű, vizsla orrú úri ember, de a mellett családunknak
nagy tisztelője és hűséges barátja--
--Száz esztendeig éljen,--szólt közbe Atlasz úr.
--Erről a kifejezésről leszokhatnál,--mondá Manó rosszalólag,--mindjárt
rád ismernek, hogy zsidó vagy. Hogy tehát Góg Ferenczre térjünk, ez a
jeles férfiú már egy éve kutatja Lándsa Jenő nyomát. Nehéz volt
rátalálnia, mert ez az ember egészen eltűnt a társaságból s régi
ismerősei is elvesztették szem elől. De Góg Ferencz furfangjával s a
szép Lilla pénzével mindennek nyomára lehet jutni. Megtudták, hogy
Lándsa Jenő sok ideig a külföldön kóborolt és különféle nevek alatt
szerepelt, leginkább a világhírű játékbarlangokban. Sokan hamis
játékosnak is mondták; annyi bizonyos, hogy sehol sem maradt hosszú
ideig s a legtöbb helyről erőszakos módon távolították el, más szóval,
kidobták. Ellenben hamis játékos volta ellen szól az a tény, hogy nem
tudott zöld ágra vergődni s a legújabb időben mindenéből kizsebelve, egy
krajczár nélkül vetődött vissza hazánk fővárosába.
--Ilyen férj illett volna a Boglár Kálmán családjába,--szólt közbe az
engesztelhetetlen Atlasz Samu.
--Várj csak, még bele juthat. Góg Ferencz, a ki folytonosan kutatta
nyomát, itt végre rá akadt. Ismeretséget kötött vele, megbarátkoztak.
Hozzám is elhozta és bemutatta nekem. Mi is jó barátok vagyunk.
--Jó barátja vagy ennek a haszontalan embernek?
--Haszontalan ember, de finom gavallér, a kinek ha elég pénze van, akkor
nem haszontalan ember. Most pedig van elég pénze. Góg Ferencz
pártfogásába vette s lehozta magával a sarlósi kastélyba.
--Micsoda! Itt van most? Ilyen közel hozzánk?
--Egy vonaton jöttünk, s mondhatom, az egész úton igen jól mulattunk
vele. Pompás ficzkó!
--Ha olyan pompás ficzkó, még bele szeret a Lilla nagysága és feleségül
megy hozzá,--jegyzé meg Atlasz úr aggódva.
--Attól ne tarts! Ez a tűzről pattant menyecske, Isten tudja miért,
halálosan bele van bolondulva Sándorba. Tudom a nagybátyjától. Hiszen a
szegény Góg Ferencz is nem annyira hozzánk való tiszteletből, hanem húga
kedvéért tette tűvé egész Európát ez után a Lándsa Jenő után. Azt
mondja, húgának nincs sem éjjele, sem nappala, mióta Sándor másnak a
férje, s csak az a remény tartja vissza az öngyilkosságtól, hogy Sándor
elválik nejétől és őt veszi feleségül. Csodálatos, de úgy van!
--Miért volna csodálatos?--jegyzé meg Atlasz úr büszkén.--A Sándor szép
fiú, nagyon szép fiú.
--Vannak más szép fiúk is a világon, a kik valamivel finomabbak is
Sándornál. De az ízlés ellen nem lehet vitatkozni. Elég az hozzá, hogy a
dolog így áll. Sándornak el kell válnia feleségétől, ez az első lépés, s
erre biztos eszköz lesz Lándsa Jenő barátom. Ha valaha szeretője volt
Klárának,--a mit erősen hiszek, ismerem az asszonyokat,--úgy a
találkozás új lángra lobbantja szerelmöket, megszöknek vagy Sándor rajta
kapja őket, s akkor nincs más hátra, mint a válópör. Ha pedig nem volt
szeretője, Sándor tudja a történt dolgokat, féltékenynyé lesz s a
féltékeny emberrel mindent el lehet hitetni. Így is, úgy is válópör a
vége, s nekünk ez a czél szentesíti az eszközöket.
--És Sándor, boldog lesz,--tevé hozzá Atlasz Úr, teljes
meggyőződéssel,--csak akkor lesz igazán boldog, ha ezt a szép és
milliomos özvegyet elveszi. Tudom én, hogy most boldogtalan. Hiába
tetteti magát, hiába csókolgatja a Boglár Klára kezét, jól látom én,
hogy sokszor szomorú és ökölre szorítja a markát. Isten áldja meg a Góg
Ferencz uraságot, hogy kitalálta a módját, melylyel boldoggá fogjuk
tenni a fiamat.
--No hát, mégis rossz néven veszed tőlem, hogy elfogadtam segítségét és
követelését be akarom tábláztatni a jószágomra?
--Már megint a jószágodról beszélsz?
--Igen is, arról beszélek. Most épen jó kedvedben vagy, tisztába
hozhatjuk ezt a kényes kérdést. Elsőszülött fiad vagyok s nem akarok
rövidséget szenvedni testvéreim kedvéért. Sándorra már ráírattad a
tiszavégi részt, Eveline férjének kétszer megvetted a mátraalji
jószágot: én is követelek magamnak legalább annyi ingatlant. Aztán nem
bánom, haszonbérbe adom neked, kezeld te, csak fizesd meg pontosan az
évi bérletet s engedd, hogy annyi adósságot csináljak rá, a mennyi
tetszik.
--Megbolondúltál te fiú, vagy engem tartasz bolondnak?--kiáltott Atlasz
úr, újra elkeseredve.--Jószág kell neked csak azért, hogy adósságot
csinálj rá? Ugyan szépen kezdenéd a gazdálkodást.
--Bízd azt csak reám. Tudom én, mit akarok. Azt is tudom, hogy az
adósságot ki kell fizetni. Eddig is mindig kifizettem.
--Azaz, hogy én fizettem ki.
--No hát, épen ezt akarom kikerülni. Az én adósságaimat senki se fizesse
ki kegyelemből, melyért kunyorálni kell és zsebre rakni egy porczió
szidást. Független akarok lenni, jogom van rá, régóta nagykorú vagyok.
Attól pedig ne félj, hogy elverem a vagyonomat. Nemsokára kifizetem
adósságaimat, kitisztázom a jószágomat és én leszek a leggazdagabb
mindnyájatok közt.
--Szeretném, ha engem is megtanítanál erre a titokra.
--Ahhoz te már öreg vagy. Te megtetted a kötelességedet, megszerezted az
alapot, most már bízd a többit gyermekeidre. Én tisztában vagyok
magammal. Nem is titkolózom előtted, röviden elmondom programmomat.
Először is lemondok hivatalomról...
--Mit hallok! Megint újabb meglepetés! Hát miért mondasz le a
hivatalodról?
--Mert ezen az úton nem lehet elég gyorsan haladni. A szamárlajtorja nem
hozzám való. Én nem mászom, hanem ugrom, nagyot ugrom. Megválasztatom
magamat itt a kerületünkben képviselőnek, s aztán nyitva áll előttem a
világ egészen a miniszterségig, nem számítva a milliomos pártit, mely
akkor reám vár s melyhez képest a te bajuszos özvegyed csak sifli.
E fényes perspectiva ismét elkápráztatta Atlasz úr szemét s a
pillanatnyi elkeseredés után a régi csodálattal és elragadtatással
nézett ragyogó elsőszülöttjére. Mégis csak benne van a legtöbb tehetség
gyermekei közt s ő fogja legmagasabbra emelni az Atlasz nevet. Ebbeli
elragadtatásában nem is vizsgálta mélyebben a hivatalról való lemondás
kérdését s így nem is tudta meg, hogy Manó merész költői szabadsággal
jövő időt tett a múlt helyére, a mennyiben lemondása már befejezett tény
volt s nem csupán szabad elhatározásának, hanem még inkább a miniszter
bizalmas fölszólításának következménye, a ki már megúnta jobb kezének
hanyagságát s barátságosan tudtára adta, hogy a végkielégítés készen van
számára.
De Atlasz úrnak ezt nem kellett tudnia, s teljes gyönyörűséggel
fürösztötte lelkét fia fényes jövőjében. Ha gyermekeiről volt szó, akkor
gyönge és együgyű volt. Egészen megnyugodott hát elsőszülöttjének új
programmjában s megigérte neki, hogy a többi kérdést majd rendbe hozza
az ünnep után, mikor talán Sándor dolgával is jobban tisztába jönnek.
Akkor majd Eveline is itt lesz s közös egyetértéssel állapíthatják meg
az osztozást.
--Eveline nem fog lejönni,--mondá erre Manó.--Tiszteltet és azt
izenteti, hogy addig nem teszi lábát a kastélyba, míg ez a nőszemély, ez
a Klára itt a háziasszony.
--Itt van ni!--sóhajtott Atlasz úr, keserűen.--Már saját leányomat is
elüldözi a házamból. Oh, ez a Boglár Klára csak az én veszedelmemre
született e világra!
--Ne búsulj, öreg,--vígasztalá Manó a kesergő apát.--Gondolj Góg Ferencz
fölfedezésére. Nemsokára megszabadúlunk e nyűgtől és az Atlasz-család
napja új fénynyel fog fölemelkedni a magas égre.
[Illustration]


XII.
(Az első évforduló.)

Körűlbelül ismét az a társaság van együtt, mely ma egy éve töltötte be
az Atlasz-kastély termeit; de a színe még sem egészen ugyanaz. Most nem
a meggazdagodott zsidók uraskodásán mosolyognak és mérgelődnek a környék
elszegényedett ősurai; sokkal mélyebb, általánosabb, hogy úgy mondjam
emberiebb érdek tartja elfoglalva figyelmöket, táplálja társalgásukat,
tartja ébren kárörömüket: a pletyka, a halhatatlan pletyka. Sőt talán a
botrány is. Híre futott, senki sem tudta, mily forrásból, de mindenki
suttogott róla, hogy ma valami érdekes fog történni, talán oly
katastropha, melyből évekig el fognak élni az embertársak dolgaival
foglalkozó nyelvek. Mindenki erről gondolkozik, erről suttog, ezért lesi
figyelmesen a háziaknak, kivált a fiatal házaspárnak mozdulatait,
arczkifejezését, s a titkolózás, suttogás, apró csoportok alakulása, a
feszűltség és nyugtalanság olyan színt ad a társaságnak, mint ha csupa
összeesküvők gyűléseznének, kik a jelszót várják a lázadás zászlójának
kitűzésére.
Másban is különbözik a társaság a tavalyitól. Hiányzik az egyházi
színezet, a papi elem uralkodó szereplése. Az úri társaság nem megy
templomba délelőtt, a búcsú napját csak a köznép ünnepli meg. Nincs itt
az apátkanonok úr virító vörös színeivel, s a plébános annyira el van
foglalva a faluban hivatalos ünnepi teendőivel, hogy egy pillanatra sem
nézhetett be a kastélyba, sőt talán még az ebédre sem fog eljönni.
Sándor legalább külön nem hívta meg, régen nem is találkozott vele.
Egy év óta nagyon meglazult a viszony a földesúr és papja közt. A közös
vadászatok, kocsizások, kirándulások egészen elmaradtak. Sándor sokkal
jobban el volt foglalva örökös tépelődéseivel, sokkal kitartóbban őrizte
nejét, hogysem kedve vagy ideje lett volna régi mulatságaira. A
plébánostól elidegenedett; kellemetlen érzés vett rajta erőt, ha látta
vagy beszélni kellett vele; feszesen, kényelmetlenül érezte magát
társaságában, mintha őt is felelőssé tette volna titkos gyötrelmeiért,
vagy mintha érezné, hogy ez ember lelkébe lát és restelkednék előtte.
És valóban, a plébános volt az egyetlen, ki lelkébe látott Sándornak, ki
tisztán olvasta arczán emésztő küzdelmeit és aggódó figyelemmel kisérte
e különös benső harczot gyanakodó képzelme és józan esze között. De nem
tehetett mást, mint, figyelni és várni. Tudta, hogy látása kellemetlen
Sándornak, mert újra meg újra eszébe juttatja kínzó titkát s fölébreszti
tépelődések; nem is kereste föl sokszor, csak épen annyiszor, a mennyi
szükséges volt arra, hogy fentartsa a jó viszony külső színét, hogy
figyelemmel kisérje Klárát és segítségére lehessen, ha nyugalmát
fenyegetve látná.
A vendégek nagyrészt már összegyűltek s a kastély termeiben, melyek az
ünnepnapra mind ki voltak nyitva és földíszítve, kisebb-nagyobb
csoportokra oszolva halkan beszélgettek és várni látszottak valamit,
magok sem tudták, mit. De Manó, úgy látszék, többet tudott; diadalmas
arczczal s izgatottan járt föl s alá a hullámzó csoportok közt, gyakran
kitekintve az ablakon s néha-néha jelentős pillantást vetve Atlasz úrra,
ki a terem egyik szögletében ült, hallgatva és magányosan. Az öreg
asszonyság nem volt mellette; nem érezte magát egészen jól s meg akarták
kímélni a nagy vendéglátás izgalmaitól s egyebektől is, melyeknek
bekövetkezését várták.
Klára is nyugtalan volt. Atyja még most sem érkezett meg. Mialatt
vendégeit fogadta s a különböző csoportokkal beszélgetett, sokszor
tekintett izgatottan a nagy ajtó felé. Sándornak is feltünt ez, ki
folyton neje nyomában járt és szokása szerint e nyugtalanságot is a maga
módja szerint magyarázta.
--Kire várhat oly türelmetlenűl?--gondolá magában.--Szeme minduntalan az
ajtó felé fordúl, arcza földerűl és kipirúl az örömtől, ha az ajtó
nyílik s újra elszomorodik, ha közömbös ember lép be rajta. Valakit vár,
annyi bizonyos. Ki lehet az? Ki lehet az?
E pillanatban megnyilt az ajtó s három tagból álló társaság lépett be.
Volkán Ádámné, Góg Ferencz és egy ismeretlen fiatal ember. A bajuszos
menyecske arcza sugárzott a diadaltól, feje, füle, nyaka, karja
villogott a gyémántoktól; csupa fény és ragyogás volt, hogy szinte
elkáprázott a szem, ha rá nézett. Mind a hárman egyenesen Sándor felé
siettek, ki a terem tulsó végén állt Klára mellett és arczát vizsgálta.
Észrevette, hogy egy pillanatra elhalványult s szemében kellemetlen
meglepetés kifejezése látszott; de gyorsan erőt vett magán, s nyugodtan,
bár nem szokott mosolyával várta feléje siető vendégeit.
--Repeső örömmel fogadtuk a kegyes meghívást, mely ismét megnyitá
előttünk e főúri hajlék fényes termeit,--kezdé Góg Ferencz, mint a
társaság szónoka, két rét görnyedve a nagy alázatosságtól, midőn Sándor
elé értek.--És íme siettünk eleget tenni a megtisztelő meghívásnak, sőt
ismerve e kastély vendégszeretetét, megengedtük magunknak ama
merészséget, hogy szerény házunk vendégét is magunkkal hozzuk, kit
ezennel van szerencsém bemutatni Lándsa Jenő úr személyében.
Sándor egész teste úgy megrázkódott e név hallatára, mintha erős
villamos ütés érte volna. Itt állt előtte az az ember, ki lázas álmainak
állandó kísértete volt, itt áll szemben nejével, kit gyötrő képzelete
egy év óta annyiszor kötött vele össze. Első gondolata, mely e név
hallatára, ez ember láttára, agyába szökött, az volt, hogy Klára tudta
jövetelét, őt várta oly türelmetlenűl, érette tekintett
pirúlva-elhalványodva annyiszor az ajtó felé. A vér fejébe kezdett
tódulni, lélekzete nehéz és rövid lett, erősen megragadta Klára kezét és
sötéten arczára vetette szemét. Nagy erőfeszítésébe került, hogy
féltékeny haragja rögtön ki nem tört rajta; de félig öntudatlanúl
föltette magában, hogy várni, vigyázni fog s az első biztos jelre egész
haragjával sújtja a bűnösöket.
Klára arczán azonban nem látott mást, mint kellemetlen meglepetést egy
pillanatra, s ennek elmúltával nyugodt hidegséget. Góg Ferencz
ünnepélyes bemutató szónoklatára, mely épen úgy hozzá volt intézve, mint
Sándorhoz, csendesen meghajtotta fejét, nem nyújtva kezét egyiknek sem
három vendége közűl, s aztán megfogva férje karját, el akart vele
fordulni, hogy más vendégeihez menjen, mintha a bemutatás már be volna
fejezve. De Sándor mozdulatlanúl állt, és midőn Klára kissé csodálkozva
arczára nézett, akkor kezdte először észre venni, hogy férje lelkében
erős háborgás megy végbe.
De ha Klára nem vesztette el nyugalmát, annál nagyobb meglepetés, zavar,
megdöbbenés volt olvasható Lándsa Jenő arczán. Látszott, hogy nem volt
elkészülve e találkozásra, nem tudta, kivel fog itt szemben állni. Góg
Ferencz a színpadi hatás iránt kitünő érzéket tanúsított, midőn a
meglepetést mindkét részen kölcsönössé tette; így mindenesetre nagyobb
lesz a feltünés, s ha egyik nem árulja el magát, elárulhatja a másik, a
miből önként következik a botrány és a többi. Számításában azonban,
legalább egyelőre, mégis csalódott; Sándor sokkal jobban tudott
uralkodni szenvedélyén, mint gondolta, s bár szemének és arczának nem
parancsolhatott, tudott parancsolni nyelvének; Klára nyugodt
hidegségében pedig csak előkelő megvetés látszott, melyet nemcsak a
bemutatott fiatal ember, hanem bemutatói is magokra vehettek, a mint
hogy a bajuszos menyecske magára is vette, s részint e fölötti
boszúságában, részint csalódott reményében titkon erősen megcsípte Góg
Ferencz karját, hogy ez érdemes nagybácsi elkékült és -zöldűlt bele.
Mindez sokkal rövidebb idő alatt történt, mint a mennyi elmondására
szükséges. Alig egy pár pillanatig tartott, mialatt a vendégek, kik az
egy esztendős pletykából többnyire ismerték Lándsa Jenő nevét, most e
név hallatára várakozással tele, kiváncsian kezdtek csoportosúlni a
beszélők körűl. Góg Ferencz jóvá akarta tenni a meghiúsult első hatást,
s mintha csak most venné észre a vendége arczán tükröződő meglepetést,
fölkiáltott:
--De mit látnak szemeim! Hiszen, úgy vélem észlelni, a bemutatás
fölösleges volt s én tudtomon kívül régi ismerősöket hoztam össze.
Lándsa barátom arczán és ő nagysága, mélyen tisztelt házi asszonyunk
szemében úgy olvasom, hogy ez életben már találkoztak, bizonyosan a
főúri körökben, melyeknek mindketten méltó díszei valának. Oh mily édes,
a régi jó ismerősök találkozása! Oh mily boldognak magasztalom magamat,
hogy szerény közvetítője lehettem ily édes találkozásnak!
És Góg Ferencz elragadtatott görnyedezéssel tekintett körűl a
társaságban. Többeknek arczán gúnyos mosoly látszott, itt-ott vihogás
hallatszott. A bajuszos özvegy is vihogott.
--Valóban én is úgy veszem észre,--szólt Sándor nagy erőfeszítéssel,
tompa, rekedt hangon,--mintha ez úr és nőm ismernék egymást. Igazam
van-e, valóban régi ismerősöddel hozott össze a véletlen?--folytatá
Klárára emelve sötét tekintetét.
--Atyámmal hajdan annyi helyen fordúltam meg, annyi mindenféle emberrel
találkoztam, hogy ez úr is köztük lehetett,--felelt Klára könnyedén, s
aztán Sándor karjába fonva karját, elvonta e csoporttól s más
vendégeihez ment vele, nyugodtan beszélgetve hol egygyel, hol mással,
mint a háziasszony kötelessége. Sándor, kábultan, félig öntudatlanúl
ment tovább neje karján, nem tudva, mit tegyen s nem merve az emberek
szeme közé nézni. A beavatottak előtt úgy látszott, hogy az első vihar
elvonúlt. Legalább a bajuszos menyecske így fogta föl a helyzetet s
elégedetlenségét ki is fejezte szerencsétlen nagybátyja előtt, kit
többször erősen karon csípett s halkan, de nagy méreggel ügyetlen vén
bolondnak nevezett.
Most Manó is idején valónak látta a közbelépést.
--Isten hozott, kedves barátom, nagyon örülök, hogy meglátogattad
házunkat,--kiáltott nagy hangon, mintha csak most venné észre Lándsa
Jenőt s kinyújtott kézzel feléje sietett.--Jer, bemutatlak apámnak; az
öreg is nagyon fog örűlni ismeretségednek. Reménylem, ezentúl gyakori,
nagyon gyakori vendég lészsz házunkban.
Fenhangon, csaknem tüntető kiabálással beszélt, szüntelen a mindig
messze vonuló Klára felé tekintgetve, mintha vele is, a társasággal is
tudatni akarná, hogy mindez neki szól. Ezalatt Lándsa is magához tért
első meglepetésének zavarából; mikor Manóval kezet fogott, arczán már
ismét ott volt rendes hetyke, szemtelen tekintete, s a két kiváló
nagyvilági fiatal ember karon fogva és hangos nevetgéléssel indúlt
Atlasz úr felé, ki ez egész jelenet alatt szögletében maradt és feszűlt
figyelemmel leste a történt dolgokat.
Mialatt Atlasz úr megismerkedett Lándsa Jenővel s nagy tisztelettel
fogott kezet ez előkelő fiatal emberrel, kiben nem fia nyugalmának és
becsületének megrontóját, hanem egész családjának megmentőjét látta; és
mialatt a vendégek különféle csoportokra oszlottak, Klára oly ügyesen
haladt végig közöttük Sándorral, csoportról csoportra megállva, és
egy-egy szót váltva, hogy végre minden feltünés elkerülésével,
észrevétlenűl a legvégső szobába jutottak, hol egyedül voltak.
--Úgy-e ügyesen ide hoztalak az ellenséges csatasorok tüzelése
közt?--mondá nevetve s egy ablakmélyedésbe vonva férjét.
Sándor feje még mindig kábult volt, lelke zavarodott; agyában, keblében
elszabadúltak lelánczolt gonosz szellemei és féktelenűl garázdálkodtak
benne. Nem tudott neje arczába nézni, csak tompán, fojtott hangon kérdé,
mit akar?
--Erre a Lándsa Jenőre akarlak figyelmeztetni. Jobban ismerem, mint
mutattam; nagyon haszontalan ember, nem való tisztességes társaságba.
Míg vendégeink itt vannak, ne csinálj botrányt, de azután jó lesz vagy
Volkánékat figyelmeztetni vagy egyenesen röviden kiadni az útját.
--Majd kiadom az útját azzal, hogy megölöm,--felelt Sándor rekedten.
--Megölöd?--kérdé Klára meglepetve férje hangjától és
tekintetétől.--Miért ölöd meg?
--Mert szeretőd volt, mert még mindig szeret, mert újra szeretőd akar
lenni,--kiáltott Sándor hirtelen kitöréssel.
A gonosz szellemek egészen erőt vettek rajta s megfosztották eszének
józanságától. Arcza kigyúladt, szeme szokatlan fénynyel villogott s
valóban oly tekintettel nézett nejére, mintha e perczben gyilkolni
tudna.
--Sándor!--sikoltott Klára rémülten és erősen megragadva kezét, mélyen
szemébe tekintett.--Megőrültél?
--Tagadod, hogy egykor jegyesed volt?--kérdé Sándor felelet helyett.
--Miért tagadnám?--Nem tagadom,--felelt Klára, leküzdve felindulását,
nyugodt hangon.--Honnan tudod, hogy az volt?
--Mindegy, akárhonnan tudom. Abból a forrásból többet is tudok.
--Ha az a forrás tiszta és igaz, csak azt tudhatod, hogy ez ember
nyomorúlt, kiből kiábrándúltam, kit megvetettem és elkergettem magamtól.
--Vagy ő hagyott el, midőn látta, hogy nagyon is könnyű volt megnyernie
szerelmedet.
[Illustration: --Nem tudok többé nyugodtan hallgatni.]
--Sándor!--kiáltott Klára kiegyenesedve s arczát sötét pírral borítá a
méltatlankodás érzése,--még egy ily szó és rögtön elhagyom házadat és
soha többé nem térek vissza hozzád. Válaszsz! Akarod-e, hogy távozzam,
vagy meghallgatsz nyugodtan?
--Nyugodtan! Nem tudok többé nyugodtan hallgatni. Elég sokáig erőltettem
magamra a nyugalmat, nem bírom tovább, erőm megtörött. Egy éve hordozom
e szörnyű szikrát lelkemben, egy éve küzdök emberfölötti erővel, hogy
lángba ne borítsa véremet, össze ne perzselje agyvelőmet. Nem bírom
tovább a harczot ez alattomos, soha nem szünő, mindig újra ébredő,
gyilkos kétség ellen. Bizonyosságot akarok, világosságot akarok végre.
Eleget szenvedtem; most már tudod. Ha arczomat komornak láttad, ha
szemem sötéten elmerengett, ha kezedet hidegen toltam el magamtól, most
már tudod, mi volt az oka. Titkoltam tőled kétségeimet, gyötrelmeimet,
mert féltem, hogy elvesztem szerelmedet, és én szerettelek, oh! most is
szeretlek, s ez a szerelem teszi oly halálossá kételkedésemet. Szánj meg
engem Klára és légy őszinte hozzám.
Hangja, mely eleinte a fölindulástól reszketett, a vége felé, midőn
szerelméről kezdett beszélni, ellágyult, könyörgésbe ment át. Szeméből
lassanként eltünt az esztelen föllobbanás tüze, és szelídebb, enyhébb
fény foglalta el helyét; de arczán, szemében, hangja remegésében oly
boldogtalanság látszott, hogy Klára elfeledte a sértést, mely föllázítá
önérzetét, s csak kimondhatatlan szánalmat érzett a szerencsétlen ember
iránt.
--Szegény Sándorom, hiszen te beteg vagy, nagyon beteg vagy,--mondá
halkan, melléje lépve és végig vonva kezét izzó homlokán.
--Érzem, tudom, nem tagadom, beteg vagyok. Sokszor mondtam én ezt
magamnak, sokszor neveztem önmagamat őrültnek és igyekeztem kinevetni
őrültségemet. Egy időre győzött is józan eszem, lecsillapítám benső
háborgásaimat, de aztán újra... újra... óh! te nem tudod, mily kín,
őrültnek lenni és tudni azt és mégsem győzhetni le az őrültséget. Most
már tudod, csak te segíthetsz rajtam, ne vond el tőlem egyetlen
orvosságomat, a tiszta igazságot.
--Miért nem kérted ezt tőlem mindjárt kétségeid kezdetén? Akkor sem
tagadtam volna meg, s megmentettelek volna téged a hosszú
szenvedésektől, magamat e megaláztatástól.
--Miért nem szóltál te kérdés nélkül? Midőn megvallottam szerelmemet és
megkértem kezedet, miért nem voltál őszinte hozzám?
--Istenem! Miben lettem volna őszinte? Hiszen e nyomorúlt embert úgy
elfeledtem, hogy eszembe sem juthatott hajdani eljegyzésem. Különben mi
titkolni való lett volna egy eljegyzésben, a mi nyilvános volt?
--De az ok, melyért fölbomlott, nem volt nyilvános.
--Az ok az volt,--mondá Klára elpirúlva,--hogy ez embert, ki vissza
akart élni helyzetemmel és orvul támadta meg becsületemet, megvetettem
és fegyverrel űztem ki szobámból.
--Igen, mondták ezt nekem barátaid,--viszonzá Sándor újra éledő gyanúval
szemlélve neje elpirúlt arczát,--de azt is mondták, hogy ez ember másról
is gyanúsított s a világban más okról beszéltek. Hogy ő hagyott el
téged, mert nagyon könnyűnek találta a győzelmet erényed fölött.--
--És te ezt elhitted!--kiáltott Klára lángba borúlt arczczal.
--Miért pirúltál el, ha nem igaz?
--Eh! esztelen ember te, ki csodálkozol, hogy egy nő elpirúl, midőn
férjétől ily gyanút kell hallania. Elég, Sándor, te beteg vagy, és
betegségeden közönséges szerekkel nem lehet segíteni. Hallgass reám! A
mit te most szemembe mondtál, a mit megvallottal, hogy ily kétséggel
szívedben képes voltál egy évig nődnek nevezni s lelkedben engem, nődet,
napról napra, újra meg újra megalázni, arczúl verni, ez oly megbántás,
melyet egy önérzetes nő beszámíthat a féltékenységnek, megbocsáthat a
szerelemnek, de nem viselhet el. Ha szívedbe tovább is ily kétségek
élnek becsületemről, én nem maradhatok nőd. Gondold meg jól! Gondolj
vissza egy évi házasságunkra, keress egy mozdulatot, egy pillantást,
melyből azt magyarázhatnád ki, hogy nem tiszta, önzetlen szerelemből
lettem nőddé, vagy hogy jogod volna akár múltamban, akár jelenemben
kétkedni. Ha nem találsz, és Isten a tanúm, hogy nem találhatsz, akkor
megkövetelem teljes és föltétlen bizalmadat mind múltamra, mind
jelenemre nézve, vagy esküszöm neked, bármint szeretlek s bármily
nehezen esnék a válás, magadra hagylak és visszatérek atyámhoz. Most
pedig tégy ez emberrel, a mit akarsz. Űzd ki azonnal házadból, nem
bánom, én a botránytól sem félek; a pletyka úgyis, a mint látom, már
megragadta nevemet, és ez ember ide hozatala szándékos kiszámítással