Az Atlasz-család - 13

szín; sírásuk, panaszaik, kesergéseik adták meg az uralkodó hangot. Az
öreg asszonyság gyönge egészsége nem volt képes ellenállni a
csapásoknak, melyek egymás után sújtották gyermekeit. El kellett hagynia
nagy karszékét és kedvelt helyét az ablak mellett, hol annyi boldog órát
töltött, a majorság szaporodásában gyönyörködve és gyermekeinek fényes
sorsáról ábrándozva. Most már ágyban kellett feküdnie, a szoba túlsó
sarkában, hová csak elvétve szökött be néha-néha kívülről egy kis
napsugár; de ez csak ágya párnáját aranyozta meg, lelkébe nem hatolt be,
nem vidította meg komor, szomorú sötétségét. Mindig sírt s ha leánya
vagy férje megkorholták örökös sírásáért, a fal felé fordult vagy
takarója alá rejtette fejét, s úgy sírt csendesen szünetlenül, hol
egyik, hol másik gyermeke miatt. Mert mind a háromért elég oka volt a
könnyhullatásra. Leánya özvegy lett, Manó fia megbukott és távol van,
Sándor fia boldogtalan. Legtöbbször Sándort siratta, s bár nem merte
férje előtt kimondani, egyszerű női ösztönével megérezte, hogy azok
voltak okai boldogtalanságának, a kik elszakították őt nejétől.
Sándor valóban elég okot adott anyjának a sírásra. Egészen megváltozott,
közömbös volt minden iránt, nem törődött semmivel, s úgy elhagyta magát,
mint a ki vesztét érzi s szeretné, ha sorsa minél előbb betelnék rajta.
Alig volt otthon, anyját sem látogatta meg, s ha néha, több hívás után,
megjelent beteg-ágyánál, szótalan, szomorú volt, röviden vagy épen nem
felelt a hozzá intézett kérdésekre és így igyekezett minél előbb
menekülni ki a mezőre. Itt barangolt egész nap, puskával vállán, de
ritkán lőtt vadra, még ritkábban találta el s valódi csoda volt, ha
egyszer-másszor mégis hozott haza valami vadász-zsákmányt. Egy ideig
mulatozásba, régi pajtásainak társaságába, szilaj dorbézolásba akarta
fojtani bánatát, éjjeleken át ivott, kurjongatott, muzsikáltatta magát;
de keserű volt neki az ital, bántotta czimboráinak hangja, lassanként
összeveszett valamennyivel s abbahagyta sikertelen kisérleteit.
Klára nevét soha sem említette. Ha a plébánost látta, messziről
kikerűlte, pedig életét adta volna oda, ha valamit hallhatna nejéről. De
a szégyenkezés, a bűnbánat érzése s annak tudata, hogy nejét halálosan
megsértette és nem remélhet tőle bocsánatot, egyesűlve a daczczal, mely
eltöltötte lelkét, egészen elvadította, szilajjá s mégis félénkké,
esetlenné tette. Utoljára mindenkit került s terhére volt minden emberi
szó. Gazdaságát tökéletesen elhanyagolta, nem törődött semmivel. Atlasz
úrnak kellett újra kezébe vennie a jószág vezetését, ha nem akarta, hogy
minden széthulljon.
Pedig épen most lett volna legnagyobb szükség értelemre, szorgalomra,
munkára, hogy össze lehessen tartani a bomladozni kezdő épületet. Az
elvállalt terhek mindegyre súlyosabban nehezedtek az uradalomra, s a
több éven át tartott rossz termés és a gabonaárak folytonos csökkenése
mellett a terhek egyre szaporodtak, a helyett, hogy könnyűltek volna.
Atlasz úr kínos elfogódással, keserű sóhajtással szemlélte, mint hull
szét napról-napra a díszes épület, melyet életének nehéz munkájával
emelt. Lótott-futott, fáradozott, izzadott, veszekedett, kunyorált, mint
életének legsúlyosabb napjaiban, mikor még a kezdet nehézségeivel
küzdött; de régi ruganyossága, régi szerencséje most nem volt vele, s
kétségbeesetten kellett volna megadnia magát a kérlelhetetlen végzetnek
és fölhagynia a haszontalan küzdelemmel, ha még egyetlen egy remény nem
tartja fönn bátorságát, erejét.
Ennek a reménynek teljesültét várta Atlasz úr kétségbeesett
szívóssággal.
--Meg fog jönni, meg kell jönnie,--bíztatá Góg Ferencz is, ki ez idő
alatt, szép bajuszos hugával gyakori vendége volt az Atlasz-kastélynak s
karján több rendbeli kék foltot viselt ez ingerlékeny hölgy
csípéseitől.--Meg kell jönnie. Sándor fiatal ember, előbb-utóbb bele
kell únnia a tétlen bankódásba, szíve megnyílik s új szerelem napsugára
után fog epedni. Jó lenne, ha akkorra minden formalitással rendbe
volnánk s jogilag is lehullnának a tényleg lerázott bilincsek. Szóval jó
lenne, ha minél előbb megkezdené a válópert.
--Én nem merek neki szólni,--mondá Atlasz úr félénken.--Egyszer
említettem előtte, de úgy nézett rám, mintha keresztűl akart volna
szúrni szemével.
--Majd arra is találunk módot, találunk módot,--mondá Góg Ferencz
görnyedezve.--Addig is igyekezzünk szegény Sándorunkat lehetőleg
szórakoztatni s elvonni lelkét emésztő tépelődéseitől. Lilla húgom a
jövő héten fényes ünnepélylyel készül megülni nevenapját; igyekezzék
rávenni kedves fiát, hogy ő is tisztelje meg jelenlétével szerény
házunkat.
Sándor azonban nem ment el a fényes névnapi ünnepélyre, s még mindig nem
akart megjönni az, minek eljövetelét Góg Ferencz oly biztosan s Atlasz
úr oly türelmetlenül várta. E helyett jött más: az első lejárt váltó,
melyet Atlasz úr nem tudott kifizetni s melyre sehol sem tudott pénzt
kapni. Kérhetett volna ugyan az özvegytől, talán kapott is volna, de
attól félt, hogy ezzel rossz hírbe hozza előtte vagyoni állását s
lehetetlenné teszi Sándor házasságát. Nem tudott mit tenni, hitelének
megrendülése egészen megzavarta s már a csőd ijesztő rémét látta
fölemelkedni adósságainak sűrű ködéből. Egy mentsége volt még. Sándor
része, a tiszavégi jószág, tisztán állt a telekkönyvben; erre kellett
kölcsönt fölvennie, de erre Sándor beleegyezése kellett. Atlasz úr
megemberelte magát, fölkereste Sándort s előadta neki kérését.
--Vegyenek föl rá, a mennyit akarnak, aláírok mindent, a mit kívánnak, s
aztán hagyjanak nekem békét,--felelt Sándor türelmetlenül.
Az első veszély ezzel el volt hárítva, de csak rövid időre. Az adósságok
lavinája tovább rohant a maga természetes útján s nemsokára Sándor
részét is eltemette. Ezalatt azonban múlt az idő, ismét eltelt egy
esztendő, Sándor napja is elérkezett, el is múlt, minden különös
ünnepély nélkül; az öreg asszonyság egyre rosszabbul lett s az orvosok
már fejöket csóválták, ha beteg-ágyától eltávoztak. Atlasz úr már
sürgönyözni akart Manónak, kinek ez ideig igen kevés hírét hallotta,
midőn e kiváló fiatal ember egyszerre váratlanul haza érkezett az apai
kastélyba.
De nagyon megviselt állapotban. Rossz színben volt, arcza meg volt
nyúlva és a kicsapongások, álmatlan éjtszakák nyomai látszottak rajta.
Régi henczegő modora is elhagyta, nyugtalan és zavarodott volt, gyakran
ijedten nézett maga körül s minden zajra összerezzent és szeretett volna
elbújni mint a kit megkergettek. Megérkezése után rögtön mohó
kíváncsisággal kérdezősködött atyjától, mikor tartja Sándor esküvőjét s
mikor tehetik végre kezöket az özvegy millióira?
--Mikor tartja az esküvőjét?--sóhajtott keservesen Atlasz úr.--Mintha az
olyan könnyen menne a keresztyéneknél. Előbb meg kell kezdeni a
válópert, azután kálvinistává lenni, és ha mindezen keresztül esett,
csak akkor lehet szó az új esküvőről. Sándor pedig még a válópert sem
kezdte meg.
--Micsoda!--kiáltott Manó megrémülve.--Még mindig itt vagytok? Mikor
nekünk oly égető szükségünk van a pénzre! Hát semmi szíve sincs annak a
Sándornak a családja iránt? Parancsold meg neki, hogy rögtön kezdje meg
a válópert.
--Mintha olyan könnyű volna a Sándornak parancsolni!--mondá Atlasz úr
fejét csóválva.--De igazad van,--folytatá elgondolkozva,--itt az ideje,
hogy már tegyünk valamit. A Góg Ferencz azt mondta egyszer, hogy ő ennek
is módját fogja találni. A Góg Ferencz tudós uraság: megyek hozzá és
megkérdem tőle a módját.
Atlasz úr csakugyan befogatott és áthajtott a szomszéd kastélyba. Itt
hosszú ideig értekezett a jogtudós urasággal, azután ismét kocsira űlt,
de nem hajtatott egyenesen haza, hanem megkerülve kastélyát, a faluban,
a plébános lakása előtt állott meg. Itt is hosszabb ideig maradt, s
midőn végre haza hajtatott, föl sem ment szobájába, csak az inast küldte
föl, hogy egy-két ruhadarabját és úti készületét lehozza; megizente
nejének, hogy egy-két napra elutazik, és eltávozott, senkinek sem
mondva, hová megy. Harmadnapra érkezett haza, jó kedvvel, sugárzó
arczczal, de útjáról akkor sem szólt senkinek, s Manó türelmetlen
kérdéseire csak annyit felelt, hogy várja be az eseményeket.
Két hét múlva ritka vendége volt a kastélynak, a plébános, kit Klára
távozása óta nem láttak itt. Sándor után kérdezősködött s egyenesen
szobájába ment, miután hallotta, hogy itthon van.
A mint kinyitotta az ajtót, Sándor ijedten ugrott föl az ablak mellől,
melynek párkányára dőlve komor merengéssel bámult le a kertbe. Arcza
gyors váltakozással elhalványult és elpirult, s megrianva, zavartan
nézett szokatlan vendégére, mintha sejtené, hogy látogatása Klárával van
kapcsolatban.
--Hivatalos ügyben jövök,--kezdé a plébános, hideg, hivatalos
hangon.--Nem akartam irodámba fárasztani; mint kegyuram iránt tartozom
annyi tekintettel, hogy én keressem föl. A szentszéktől meghagyást
kaptam, hogy adjam át önnek ez idézést és e keresetlevelet--
--Mit akarnak velem?--kérdé Sándor tompán, s gépileg kezébe vette az
átnyujtott iratokat.
--Neje, Boglár Klára megindította ön ellen a válópert--
--A válópert!--kiáltott Sándor lángba borúlt arczczal.--Klára válópert
indított ellenem! Miért? Mi szüksége van rá? Nem hagyott el itélet
nélkül? Nem elégedett meg ezzel a büntetéssel? Mit akar többet? Miért
hurczolja törvényszék elé nevünket? Mi már elváltunk... örökre... nincs
szükségünk a törvény szentesítésére.
--A törvény szentesítésére mindig szükség van, hogy egy törvénytelen
állapot törvényessé legyen,--felelt a plébános nyugodtan.--Önök már több
mint egy éve élnek külön, lemondtak egymásra nézve minden jogukról és
mégis kötve vannak egymáshoz.
--Kötve vagyunk egymáshoz... Mit akar ezzel mondani?... Ah! értem... Ezt
a kapcsot kell még széttörni, talán egy új kapocs kedveért...
--Igazságtalan neje iránt most is, mint mindig,--mondá a plébános,
lassanként neki melegedve és kiesve hivatalos hangjából.--Igazságtalan
volt, ön maga tudja legjobban, mily igazságtalan volt, mikor méltatlan
gyanújával arra kényszerítette, hogy elhagyja. És igazságtalan most is.
Klárától is kaptam levelet, egyidejűleg e hivatalos megkereséssel. Nem
tartozik ugyan hivatalos közlendőimhez, de mint magánember megmondhatom
önnek, hogy Klára soha sem gondolt a válópörre, s ha mégis megkezdte,
azt csak az ön érdekében tette.
--Mit jelent ez? Mit akar ezzel mondani?--kérdé Sándor elszorúlt
kebellel.
--Klárának azt mondták, hogy önnek érdekében áll az elválás, mert új
házasság áll előtte, melytől boldogságát reméli. Azt mondták, hogy ön
gyöngédségből, lovagiasságból, kiméletből nem akarja ellene megindítni a
válópert. Azt mondták, hogy ha az ön boldogságát óhajtja, neki kell és
illik megtennie az első lépést.
--Ki mondta ezt?--kiáltott Sándor, egészen kikelve magából.
--Az ön atyja. Megkérdezte tőlem Klára mostani lakását, elment hozzá és
ezeket mondta neki.
--Atyám! Atyám tette ezt velem? Hol van? Jöjjön, azonnal keressük fel.
Ön előtt, az ön jelenlétében mondja szemembe, igaz-e, hogy ezt tette?
Nagy erővel megragadta a plébános karját és elvonta magával. Nem kellett
messzire menniök. Atlasz úr látta a plébános jövetelét és Manóval a nagy
teremben várta látogatásának eredményét. Nem volt egészen nyugodt, s
izgatottan és szórakozottan felelt Manó kíváncsi kérdéseire. De mikor
belépő fiának földúlt arczára vetette szemét, nagy emberismeret nélkül
is rögtön megértette, hogy e látogatásból erős vihar támadhat s ijedten,
mintegy védelmet keresve, húzódott Manó háta mögé.
--Atyám!--kezdé Sándor a fölindulástól fuldokló lélekzettel s csak nagy
nehezen kapkodva a szavakat,--igaz, hogy Kláránál voltál s azt mondtad
neki, hogy az én érdekemben indítsa meg a válópert?
--Azt gondoltam... hebegett félénken Atlasz úr.
--Felelj, igaz-e?
--A te boldogságodért tettem, fiam.
--Eh! eleget tettél már boldogságomért,--tört ki Sándor szenvedélyes
erővel,--és megelégedhetnél már boldogtalanságommal. Boldogságomért
hintetted a gyanu első magvát szívembe nőm ellen, boldogságomért
tartottad szüntelen ébren őrült kétkedésemet. Megtörtént, a mivel
boldogítani akartál, elszakadtam nőmtől. De te nem pihentél, még tovább
akartál boldogítani. Boldogságomért terveztél más házasságot számomra
oly nővel, a kit kinevetek és utálok. Boldogságomért állítottál Klára
előtt a leghitványabb, legaljasabb ember színébe. Legyen már elég a
boldogításból. Kimondom előtted, hogy azt a nőt, kire gondolsz, soha sem
veszem el; kimondom előtted, hogy úgy maradok, a mint vagyok, hogy
nőmtől nem akarok elválni, és mindenkivel, a ki még jobban el akar tőle
szakítani, úgy teszek, mint most ezzel a rongy papírral, mely el akarta
őt szakítani még nevemtől is.
Ezzel ketté tépte a kezében tartott váló-keresetet és a földre dobta. A
plébános szó nélkül meghajtotta fejét és eltávozott a szobából.
[Illustration]


XV.
(Az épület összedől.)

A szegény öreg asszonyság halála épen olyan csendes, szelid, zajtalan
volt, mint egész élete. Mindig az volt törekvése, hogy minél kevesebb
alkalmatlanságot okozzon másoknak és ne legyen útjában senkinek. Úgy
halt meg csöndesen, félénken panasz nélkül, párnája alá vetve könnyeit,
szívébe temetve aggodalmait. Utolsó pillanatában még egyszer
meglátogatta ablakán keresztül a vidám napsugár és megaranyozta
összeesett, fonnyadt arczát, s még egyszer fölcsillámlott szemében a
boldogság mosolya, midőn egymás mellett látta ágya előtt három gyermekét
s közöttök férjét, és egyiknek arczán sem látta a csalódások, a
szenvedések nyomait, melyek utolsó napjait megszomorították, s
mindnyájan szeretettel néztek reá és egymásra, mint a régi boldog
napokban. Azután behúnyta szemét, és egy halk, nagyon halk sóhajtás
után, nehogy megzavarja szeretteinek nyugalmát, mintegy lopva, zaj és
feltünés nélkül elosont e nyugtalan világból.
Az anya halála, a megtört apa vigasztalásának kötelessége ismét közelebb
hozta egymáshoz az elidegenített testvéreket. Sándor fölhagyott
barangolásaival, komor merengésével; minden idejét apja szobájában
töltötte testvéreivel s egy ideig mintha még érezni is lehetett volna az
öreg asszony utolsó mosolyát, mely nyugalmat, békességet, szeretetet
árasztott a gondoktól vagy szenvedélyektől fölzavart szívekre.
De a haldokló anya mosolyának visszamaradt fénye lassanként szétoszlott
a levegőben s újra komor, rideg sötétség jött utána. Az anyagi gondok
kérlelhetetlen kopogása, a szenvedélyek újra emelkedő viharja elűzte a
gyászoló bánat ünnepi csendjét. Legelőször Manó tért vissza a halál
költészetétől az élet hideg mindennapi prózájához. Nyugtalansága,
ijedezése, melyet megérkezésekor mutatott, ismét erőt vett rajta s
napról-napra növekedett és aggasztóbbá vált. Végre nem birt többé
magával s mintegy tíz nappal a temetés után azzal lépett atyja elé, hogy
pénzre, még pedig meglehetős sok pénzre van szüksége.
--Nincs,--felelt Atlasz úr bágyadtan, szomorúan.
--De nekem okvetetlenül szükségem van rá,--felelt Manó kínos zavarral.
--Nem adhatok, mert nincs. Mindennap várom a csődöt, nincs pénzem, nincs
hitelem.
Oly fájdalmas lemondással mondta e szomorú vallomást, mint a király, ki
a trónról való leköszönését jelenti lázadó alattvalóinak. Hangjának
keserűségéből, szemének levert tekintetéből mindenki meggyőződhetett
szavainak igazságáról.
--De értsd meg, atyám, nekem kell a pénz, kell!--mondá Manó egyre
nagyobb zavarral.--Legalább tízezer forint. Akárhonnan, a föld alól is,
a pokol fenekéről is, meg kell szerezni ezt a pénzt, máskép végem van.
--Máskép véged van?--kérdé Atlasz úr, mereven fiára szegezve
szemét.--Beszélj világosabban.
--Igen ám,--felelt Manó fejét vakarva,--csakhogy nem olyan könnyű azt
megvallani, még az apa előtt sem, kinek hallgatásáról biztosak lehetünk.
De látom, mégis kénytelen vagyok kimondani. Hiszen utoljára nem oly nagy
dolog... lehet mondani, divat... a legelőkelőbb családok fiaival
megtörténik... rajtam is megesett... rávitt a kényszerűség... no, nem
érted? segíts már kimondani... néhány váltót adtam ki... de... másnak a
nevét írtam alá...
Tovább nem folytathatta. Atlasz úr, kikelve arczából, kimeredő
szemekkel, halálsápadtan feléje kapott mindkét kezével, mintha be akarná
száját tapasztani vagy rá akarna ütni; azután egy iszonyút kiáltott és
aléltan a földre bukott.
Kiáltására berohantak a háziak s Eveline sietett atyját fölemelni a
földről és magához téríteni. Manó rémülten, bambán állt a szoba közepén,
se segítni nem tudott atyján, se arra nem akart fölvilágosítást adni, mi
volt oka e hirtelen rosszúllétnek. Megriadt, bámész tekintettel nézte az
alélt öreg embert s az élesztési kísérleteket; de midőn atyja kinyitotta
szemét, gyorsan, félénken kiosont a szobából s fülét az ajtóra illesztve
hallgatózott. Hallotta, midőn atyja rekedten kérdezé, hol van Manó?
--Épen most ment ki innen,--felelt Eveline.--Behívjam?
--Nem, nem, soha se jőjjön többé szemem elé,--hallá atyjának heves,
reszkető hangját.--Nem akarom látni... Ültessetek a karszékbe, oda, az
ablak mellé, az öreg asszony karszékébe... Egész életem munkája...
fáradságom gyümölcse... vagyonom... nevem, becsületes nevem... oh! oh!
Az öreg ember szaggatott kitörései hangos zokogásba fúltak. Manó eleget
hallott.--Még egy mentségem van,--gondolá magában, elfutva az ajtótól.
Lesietett az udvarra, megnyergeltette lovát és elvágtatott. Egyenesen a
Volkán-kastélyba. Az özvegyet és nagybátyját együtt találta. Minden
magyarázat, bevezetés nélkül megkérte az özvegy kezét. A bajuszos
menyecske eleinte azt hitte, Sándor számára kéri kezét, s már diadalmas
mosolylyal nézett nagybátyjára; de mikor megtudta, hogy magáról beszél,
megharagudott, gorombáskodni kezdett vele s azt mondta, hogy ha rögtön
el nem hordja magát, cselédjeivel dobatja ki kastélyából, nagybátyjával
együtt, ki egy pár közbenjáró szót akart tenni szerencsétlen úri barátja
mellett.
A megkergetett kérő nem is ment többé haza. Egyenesen a vasúthoz
lovagolt s a legelső vonattal a fővárosba útazott. Testvérei otthon nem
tudták, mi lett belőle; azt sem tudhatták meg, mi történt közte és
atyjok közt. Atlasz úr, ha csak nevét említették előtte, kikelt magából
s oly indulatba jött, hogy félni lehetett az első roham ismétlődésétől.
Kimélni kellett az öreg embert, mert ez utolsó csapás úgy leverte
lábáról, hogy többé nem tudta elhagyni a nagy karszéket. De nem engedte,
hogy orvost hívjanak, ágyba sem akart feküdni. Éjjel nappal ott űlt
megbénultan, mozdulatlanúl karszékében, és gyermekeinek semmi kérlelése
nem tudta rávenni, hogy legalább éjjelenként ágyába feküdjék.
Ott ült az ablak mellett, bágyadt, üres tekintettel bámulva ki az
udvarra, a hatalmas épületekre, a messze terjedő földekre, melyek mind
az övéi voltak, de nemsokára máshoz fognak átvándorolni. Minden elvész,
mi az övé volt, a mit nehéz verejtékkel szerzett, a mire oly büszke
volt, a mire családjának jövő nagyságát építette. Minden elvész,
elenyészik, elsülyed, minden, minden, még neve is, nevének tisztasága
is. Talán újra elvonúltak lelke előtt azok a régi képek, melyeket
egykoron e mezőkön látott, midőn Sándor szerelme miatt elkeseredve
barangolt rajtok, s talán egy szemrehányó hang azt is fülébe súgta, hogy
magának is része volt a sok csapásban, mely lesújtotta. Mit látott, mit
gondolt, senki sem tudta, senkinek sem szólt róla; ritkán beszélt
egy-két szót gyermekeivel, kik fölváltva folytonosan körülötte voltak;
csak, a mit azelőtt soha sem tett, a hírlapokat kísérte nagy
figyelemmel; minden hírlapot, mely a kastélyba járt, szobájába hozatott
s mohón végig olvasott, mintha valamit keresne bennök.
Sándort egészen átváltoztatta anyjának halála s még inkább atyjának
betegsége. Fölhagyott a régi tétlen búsongással és tépelődéssel;
visszatért egész férfiassága és erélye. Látta a veszedelmet, mely
családját fenyegeti, s megfeszített erővel dolgozott elhárításán. De
erélye már késő volt. A rohanva közeledő bukást semmi sem volt képes
föltartóztatni. Nemsokára kimondták a csődöt az Atlasz-birtokra.
De Atlasz urat már ez sem emelte ki tompa közömbösségéből. Egykedvűleg
hallgatta a szomorú hírt s a hírlapok után kérdezősködött. Nem volt
ezentúl egyéb gondja, egyéb foglalkozása, mint ezeknek mohó olvasása.
Néhány nap múlva ennek okát is megismerték. Egy reggel, mikor az
újonérkezett lapokat bevitték hozzá, gyermekei néhány perczre magára
hagyták, hogy háborítlanul olvashasson. Kevés idő múlva irtóztató
sikoltást hallottak a szobában s midőn rémülten besiettek, atyjokat
ájultan találták a földön, megmerevült kezében görcsösen szorítva egy
hírlapot. Mialatt fölemelték s újra székébe ültették, Sándor kitépte
kezéből a lapot s átfutotta, hogy megtalálja ez újabb roham okát. Nem
sokáig kellett keresnie; ott állt világosan, ridegen a hirek közt, hogy
Atlasz Manót, kit több hamis váltó kibocsátása miatt üldöztek, elfogták,
épen midőn Brémában egy amerikai hajó födélzetére készült szállani.
[Illustration: Megmerevült kezében görcsösen szorítva egy hirlapot.]
Atlasz úr e percztől fogva nem tért többé magához. Erős láz ragadta meg,
s a szörnyű képek, melyek lelkét gyötörték, szaggatott fölkiáltásokban
törtek ki. Folytonosan félrebeszélt, összekeverve a múltat a jelennel,
pörbe szállva gyermekeivel, önmagával, a zsidók és a keresztyének
Istenével. Most már ágyba lehetett fektetni, nem ellenkezett, nem tudta,
mi történik vele; orvost is hívhattak beteg ágyához, de ez csak fejét
csóválta s nem rendelhetett számára egyebet, mint a legnagyobb
nyugalmat. Két gyermeke folytonosan mellette ült s irtózva, borzongva
hallgatta a kapcsolat nélküli, szörnyű beszédeket, melyekben a láz utat
tört magának a beteg ajkain.
Három napig tartott már e kínos vivódás, midőn egy délután, alkonyat
felé a plébános lépett a beteg szobájába s néhány részvevő szó után
fölkérte Sándort, távozzék vele egy perczre. Sándor fölkelt és szó
nélkül követte a plébánost, ki az épület túlsó szárnyába vezette s
megállt vele a szoba ajtaja előtt, mely egykor Kláráé volt. Kopogtatott,
azután félre húzódott s a következők alatt lassan, csendesen lement a
lépcsőn.
Mielőtt Sándor kifejezést adhatott volna csodálkozásának, megnyílt az
ajtó és Klára lépett küszöbére.
Egyszerűen, régi házi ruhájában, melyet utolsó ittlétekor viselt, mintha
azóta soha sem hagyta volna el e házat s mintha ezentúl is mindig itt
akarna maradni. Sándornak ideje sem volt a meglepetés fölkiáltására,
neje hozzá lépett, mosolyogva, bizalmasan, szeretettel, mint a régi
időkben, mint házasságok első napjaiban, és feléje nyújtotta mindkét
kezét.
--Én vagyok, Sándor--mondá férjéhez simulva--visszajöttem, elfoglalom
ismét helyemet oldalad mellett. Az a gyanú, mely egykor elüldözött
tőled, többé nem taszíthat el egymástól; az a föllázadt önérzet, mely
egykor távozásra kényszerített, most már elnémult. Bízol-e bennem, vagy
nem bízol, nem kérdezem többé; most már csak eskümre emlékszem, melyet
az oltárnál fogadtam neked. Csapások, szerencsétlenségek értek; szegény
lettél, munkával kell ezentúl kenyeredet keresned: az én helyem itt van,
oldalad mellett, s többé semmi sem űzhet el innen, én férjem, én édes,
szeretett férjem!
Sándor nem tudott szólni. Némán, reszketve nézett neje arczára, mintha
nem hinne boldogságában, mintha még mindig várná, hogy szóljon, többet
szóljon, bizonyítsa újra, ismételten azt, a mit nem tud igaznak tartani.
--Nincs szavad számomra Sándorom?--folytatá Klára, egyre közelebb
simulva hozzá.--Nem tudtad még elfeledni, hogy elhagytalak? Lásd, én
mindent elfeledtem; megbántás, sérelem, harag, fájdalom, minden, minden
elenyészett az erős, a halhatatlan szerelemben. Engedd visszafoglalnom
helyemet oldalad mellett, hadd legyek segítőd, vigasztalód
szegénységedben, nehéz munkádban. Szólj hozzám szeretettel, fogadj ismét
magadhoz, uram, férjem, szerelmem, mindenem!
Egészen keblére simult és vállára hajtotta fejét. Sándor karjai lassan
fölemelkedtek, s eleinte félénken, mintha még mindig bűnbánatával
küzdene, azután mindig bátrabban, mindig erősebben átfogta derekát,
magához szorította, könnyek törtek ki szeméből és hangos zokogásra
fakadt.
--Életem, boldogságom, téged visszanyertelek, nem félek már a sors semmi
csapásától. Jer velem, szegény beteg atyámhoz; hadd lásson, hadd
ismerjen meg téged igazán, hadd adja vissza életét a te áldott hangod!
Megragadta neje karját, erősen magához szorította s gyors léptekkel apja
szobája felé sietett vele. A szobában csend volt. Eveline a sok
virrasztástól elbágyadva elaludt a pamlagon s az ajtó nyilására sem
ébredt föl. Sándor az ágyhoz vezette nejét. Atlasz úr hanyatt feküdt,
szemei tágra voltak nyilva.
--Édes atyám,--mondá Sándor, föléje hajolva és megsimogatva
homlokát,--hallod, mit mondok? Nézd, Klára, nőm áll mellettem.
Visszajött, nem hagy el szegénységemben. Ismerd meg őt atyám, ismerd meg
és áldd meg leányodat. Édes atyám, nem hallod szavamat?
Atlasz úr semmit sem felelt. Nyitott szemét mereven szegezte egy pont
felé és nem fordította a beszélőre. Látszott, hogy nem látja, nem
hallja, nem tudja, mi történik körülötte. Aztán lassan mozogni kezdtek
újjai a takaró fölött, mintha számolna valamit; ajkai megreszkettek és
halkan mormolták:
--Egy rőf pántlika, százezer forint, két rőf pántlika kétszázezer
forint. Nem adom alább, nem adom. Senkit sem csalok meg, becsületes
ember vagyok.
Hangja mindinkább emelkedett, reszkető kezével támaszt keresett, hogy
fölemelkedjék s feje nyugtalanúl lógott ide-oda. Fia gyöngéden vissza
akarta nyomni párnájára, de a beteg kiragadta magát kezéből, föltérdelt
az ágyban, s kimeredő szemekkel, maga elé nyújtott kezekkel rikoltá:
--Nem adom a pénzemet, nem adom a hitelemet, nem adom a becsü--
Visszahanyatlott a párnára s többé nem mozdúlt meg. Az utolsó szót már
nem fejezhette be ezen a földön.