A vörös regina: regény - 04

lépésnél biccentenem kellett egyet--kellemetlenebb fájdalmat
mindazonáltal nem éreztem. Csontot tehát nem sértett a shrapnel-szilánk.
A forrás, ahová igyekeztünk, egy őspalából képződött domb tövében volt.
Összevisszanőtt, sűrű mogyorófa és fiatal égerbokrok zárták körül az
alig pár méteres tisztást, melyen át a forrás bő vízere útjára indult.
Aki nem tudta, hogy ezen az elrejtett helyen vizet talál, bajosan akadt
volna rá a sűrűségben. A mi embereinket is csak a véletlen szerencse
vetette ide.
Míg a forrás felé bicegtem, megkérdeztem a hátam mögött lépegető
Reginától, hogy mit látott ott... ahol volt. Nincs semmi mondanivalója?
--Nincs,--hangzott az egykedvű válasz.
Hm... hát ezen csakugyan semmit sem segített a közvetlen szemlélődés.
--De csak láttad, Regina, hogy ott mi van?--firtattam tovább a dolgot.
--Láttam.
--No, és?...
--Meg is tapogattam...
--Úgy?
--Igen, úgy... Mindent megtapogattam a kezemmel. A falakat, a kormot, a
hamut, a sok üszköt--mindent.
--Igy hát tudod...
--Igen, tudom,--hangzott ismét a közömbös válasz--tudom, mert mondom,
mindent megtapogattam... még az elgörbült kapcsolóvasakat is, amelyek
kilógnak a falakból. Gondolhatod, mekkora tűz lehetett az, amely ezeket
a vastag kapcsoló-vasakat ennyire el tudta görbíteni.
--Nagyon gondolhatom, mert akkor már itt voltunk.
--Láttad a tüzet is?
--Persze, hogy láttam!
--Hát akkor tudod... Egy láng lett minden, amikor azok jöttek és mindent
felgyújtottak. Mi szaladtunk. Én egyenesen az erdőbe szaladtam. A
többiek... a többiek... Nem is emlékszem, hogy mi lett a többiekkel? Azt
gondoltam, hogy a többiek most is ott vannak... de nincsenek ott. Senki
sincs ott... láttam. Igaz, hogy nem is lehetnének ott, mert minden
összedőlt, leégett, korommá vált... de ha nincsenek odahaza--hol
lehetnek?
Megmondjam neki az igazságot, vagy ne mondjam meg? Nem mondom meg.
--Elmenekültek és most valahol biztos helyen vannak.
--Elmenekültek... biztos helyen vannak... Nem mondasz igazat.
--Nem-e?
--Nem... ismételgette szárazon a leány--nem mondasz igazat, mert azt még
láttam, hogy megfogták őket... és összekötözték... és korbáccsal
verték... Öreg gazdámnak csupa vér lett a feje, arca, szakálla... Ennyit
még láttam, miközben futottam.
Ebből a mormogásból--mert inkább valami dünnyögő mormogás volt ez,
semmint értelmes beszéd--legalább megtudtam, hogy ez a névtelen Regina
cseléd volt az elpusztult tanyán, vagy ilyesmi. Esetleg valami távoli
szegény rokon, akit a szörnyű véget ért jómódú család cselédnek
használt.
Elhárítottam az utolsó bokrot is az útból és a forráshoz léptem.
--Itt volnánk.
Regina közelebb lépett a forrás medencéjéhez és bólintott.
--Ismerem ezt a helyet,--mondotta valamivel élénkebben, miközben
vizsgatekintettel körülnézett és kendőjét ledobta a fűbe,--sokszor
voltam itt a nagy Reginával.
--Még egy Regina?
--Igen, a nagy Regina. Ketten voltunk. Ő volt a nagy, én voltam a kicsi.
A gazdám leánya volt ez a nagy Regina és zongorázni is tudott. Úgy
kellett szólítani, hogy gnädiges Fräulein, különben megharagudott. De
nem mindig. Ha jó kedve volt, megfeledkezett a gnädigségéről és úgy
hancurozott, mint egy helytelen gyerek.
Úgy tetszett, mintha valami sápadt mosolyféle jelent volna meg e
pillanatban a leány ajkai körül.
--Amikor ide jöttünk, ehez a forráshoz,--folytatta csendes, tünődő
hangon, akadozva, mintha emlékeit akarta volna a fejét borító homályból
életre kényszeríteni,--mindig helytelenkedett... igen... Itt mindig jó
kedve volt a gnädiges Fräuleinnak. Hancurozott velem, letepert a földre
és hemperegtünk... igen. Mint két kölyök. Aztán levetkőztünk, fürödtünk
és akkor azt kérdezte a kisasszony, hogy kihez hasonlít inkább,
Vénuszhoz... igen, Vénuszhoz... vagy Dianához? Emlékszem, Vénuszt és
Dianát mondott... Én nem tudtam, hogy kik ezek,--erre szamárnak nevezett
és azt mondta, hogy Vénuszhoz szeretne hasonlítani, mert az volt a
szépség istenasszonya. Én azt mondtam, hogy szépnek úgy is szép, ha
senkihez sem hasonlítja magát és ez igaz is volt... igen, ez igaz volt!
Most is mondom, Mert igaz volt. Nem hiszed, hogy igaz volt?
Szinte rámkiáltott ezzel a heves és követelő kérdéssel, amely oly
furcsán hangzott, hogy akaratlanul is elkacagtam magamat.
--Már miért ne hinném?
--Hiába röhögsz... kiáltott ingerülten, s pisze orra megint csak úgy
fintorgott, mint a mókusé--és hiába nem hiszed, mert azért mégis szép
volt... ha százszor nem hiszed is! Fényes fekete haja volt és olyan
fehér bőre, mint a hó. Még az én bőrömnél is fehérebb, de nálam nem
csoda, mert vörös a hajam, s az ilyeneknek mindig fehér a bőrük... mint
a sületlen zsemle. Neki azonban fekete haja volt, s teste mégis olyan
fehér volt, mint a sületlen zsemle. Piha... ez szép?...
Félbeszakítottam ezt a zagyva beszédet.
--Elég lesz már, kis leány, a kisasszonyból! Úgy sem ismerem és nem is
fogom ismerni.
--Nem baj, ne sajnáld!--vágott szavamba fitymáló kézlegyintéssel--nem
vesztesz vele... Mondom, hogy igen nagy volt. Valóságos tehén: mindene
széles és húsos, zsíros karjai, nagy lábai, nagy melle, vastag
combjai... Piha, ez szép? Szép, ha egy úri kisasszony akkora, mint egy
vaskos parasztlegény? Volt akkora, mint te... igen, volt akkora, mint
te.
Teringettét! Most legalább azt is megtudtam, hogy vaskos parasztlegény
vagyok. Jól haladok.
--Fogj hozzá és ne beszélj többet! Itt a sok jó víz, nálad a szappan...
egy-kettő! Én majd addig ide hátra megyek a bokrok mögé és egyedül
hagylak.
--Jó,--bólintott fejével a leány--de ne menj messze! Csak annyira menj,
hogy halljam a hangodat... különben nem maradok itt!
--Meglesz.
--Minden ruhámat ki fogom mosni, mert minden büdös... Nálad nélkül is
tudom, hogy minden büdös, ami rajtam van,--nem kellett volna
fintorgatnod az orrodat.
Lám... nem is gondoltam, hogy észreveszi. Ez egy kicsit megint megzavart
és gyanakodóvá tett kócos vörös fejének igazi állapotára nézvést.
Őszintén félbolond-e vajjon ez a furcsa jószág, vagy csak bizonyos
dolgokra nézve hull ki fejéből a bizonyos negyedik szeg? A teljesen
zavart ember nem figyel afféle csekélységekre, hogy elfintorítja-e
valaki valami miatt az orrát, vagy nem fintorítja el. Ez megfigyelte
fintorgásomat és a maga állapotának meghatározásában ugyancsak
öntudatosnak mutatkozott.
--De baj van, hallod-e!--szólalt meg kelletlenül,--ha mindent kimosok,
ami rajtam van, miben járok addig, míg a ruháim megszáradnak?
No tessék, hát ez is egészen értelmes beszéd. Igazi, tökéletes bolondnak
nem jutott volna eszébe, hogy mit csinál addig, míg nedves ruhái
megszáradnak, hanem Morelli kapitány úr »hudribudri«-ságával vakon
nekifogott volna a paskolásnak.
--Míg a holmid megszárad,--adtam meg a választ, miközben előkészületeket
tettem a távozásra--odaadom használatra a katonaköpenyegemet. Az leér a
sarkadig. Még sleppelni is fog utánad.
A kis vörös egészen természetesnek találta az ajánlatot.
--Jó!--biccentett a fejével--menj és hozd el.
Elindultam.
--De rögtön gyere vissza! Különben nem maradok itt.
--Maradhatsz bátran,--szóltam vissza neki a vállamon
keresztül--századszor mondom, hogy nem érhet semmi veszedelem.
--Nem, nem! Azok a föld alól is kibújnak... félek...
--Azok ugyan, akik akkor nálatok voltak, többé nem bújnak ki.... No, de
most fogj hozzá! Addig elhozom a köpenyeget. Minden ruhádat kimosd,
Regina!
--Tudom, tudom! Nem kell századszor mondanod, hogy minden büdös...
Mondtam már, hogy ezt úgyis tudom...
Vállat vont s fölbiggyesztette a száját. Azután hátat fordított és
kezdte ledobálni magáról a rongyait.
Erre én is hátat fordítottam neki és belépve a bokrok közé, elindultam a
nyírfámhoz, hogy elhozzam az ideiglenes, sőt felette »különleges«
szolgálatra fölajánlt köpenyeget.
A majdnem állandóan észak-nyugati irányból érkező légáramlatot eközben
meleg déli szélfúvás váltotta föl. Azért kell melléje ragasztanom a
»fúvás«-t is, mert a szél nevét gyengesége miatt voltaképen nem
érdemelte meg. A minapi meleget azonban így is visszahozta. Ez persze
akkor vált egész pompájában érezhetővé, amikor rövid vártatva a nap is
kisütött a gyorsan oszladozó fellegek mögül és nagyszerű ragyogását
ismét az eddigi tékozló bőségben sugározta a földre.
A nyírfa alatt levő főhadiszállásomra való bicegés közben többízben
megálltam és vizsgálódtam. Tekintetem azonban hasztalan kutatta végig a
láthatárt,--sehol az életnek legkisebb nyomait sem tudtam fölfedezni.
Mindenütt az előbbi nagy csend és mozdulatlanság--bármerre néztem.
Valóságos Treuga Dei--isteni béke. Ez annyira különös és szokatlan
tünemény gyanánt foglalkoztatta érzékeimet, hogy szinte lehangoltságot
éreztem, megnyugvás és öröm helyett. Nincs hálátlanabb teremtménye az
Istennek, mint az ember...
Főhadiszállásomon mindössze annyi teendőm akadt, hogy a számomra
itthagyott konzerves ládát becipeltem az árokba, rálapátoltam a
»Spaten«-nel egy csomó friss földet és sátort húztam föléje a
pokrócomból. Legyen árnyékban, hűvös helyen. A konzerv jó dolog, de nem
állja a meleget. A munka is jó dolog volt, amit végeztem, de kimászni az
árokból már nem volt jó dolog, mert sérült lábammal kétszer is
visszacsúsztam. Egy kicsit sziszegtem is eközben, mint a kígyó, ha a
farkára lépnek... pontosan ott súroltam neki sérült lábamat az árok
oldalának, ahol fájt. Tehát megadtam a módját és sziszegtem. A
kígyó-hasonlat ugyan sehogysem passzolt ide, mert nem éreztem magamat
kígyónak... legkevésbé azon halhatatlan paradicsomi kígyónak, aki Éva
anyánk ártatlanságát megrontotta. Ennek az én mostani nyugalmas
paradicsomomnak ártatlan Éváját én nem akarom megrontani.
Halt! Már kiabál is paradicsomom ártatlanja...
--Kumm zuruck!
Tölcsért formáltam szájam elé a tenyeremből és harsányan
visszakiáltottam neki a saját furcsa német dialektusában:
--Kumm schon, kumm!
--Aber sofurt!
--Sofurt!
Úgy kellett lennie, ez a névtelen Regina most is irtózott azoktól a
kozákoktól, akik már rég csendes emberek, be vannak kaparva a föld alá
és soha többé esmmiféle gyalázatosságot el nem követhetnek. Ez a szegény
lélek nem hiszi, hogy így van és most is látja őket, hiába próbálná neki
az ember bebizonyítani, hogy hallucinál.
Alighanem itt kellene megtalálni azt a bizonyos negyedik szeget, amely
kihibbant helyéből, sőt talán végkép ki is hullott...
Panyókára löktem vállamra a köpenyt és indultam vissza.
Szt... az ördög vigye el--már megint odasúroltam fájós lábamat, ahová
nem kellett volna. Szó ami szó, de nagy nyomorúság az ilyen sebhelyes
láb, ha még oly jelentéktelen is rajta a sérülés--hát még ha nehezebb
csípés esik rajta. Mint azon a sok ezer emberen, akik csak ezen a
vidéken estek össze... Valjon hánynak a kínlódása szárad ezek közül az
én lelkemen? Bár hiszen épen így megnyomoríthattak volna engem is, ha
jobban rám talál a balszerencse.
--Kumm sofurt... hol maradsz annyit!--csapott ismét fülembe a kis vörös
hangja.
--Jövök!
--Azonnal gyere, különben nem maradok itt!...--kiabálta mérgesen a
leány--nem érted, hogy félek egyedül...
--Nem érted, hogy nincs mitől? Tudhatnád, hogy nem lehetek messze, ha a
szavamat meghallod... tehát ne ordíts.
--Nem ordítok!--hangzott a még mérgesebb kiáltás--te ordítasz!
--Regina kisasszony, csendesebben...
--Nem vagyok Regina kisasszony... itt vagy?
--Itt.
--Hol?
--Itt a bokrok mögött.
--Akkor jól van... ha itt vagy. Te erős ember vagy, megvédesz. Nem
engeded, hogy azok megfogjanak, mint ahogy a nagy Reginát megfogták.
Regina kisasszonyt hárman is tartották, letépték róla a ruhát és röhögve
cipelték a szénakazal mögé... Elhoztad a köpenyeget?
--El.
--De várakoznod kell rám, mert nem vagyok készen.
--Jójó... várok, csak moss ki ügyesen mindent. A kendődet is.
--Azt már kimostam.
--Hát akkor a többit. Nem kell kímélni a szappant.
--Ezt már mondtad.
--Most ismét mondom.
--Esel! Nem vagyok olyan buta, hogy elfelejtsem...
No lám! Ez a meghibbant lélek már le is szamarazza az embert. Mily
megindító bizalmaskodás! És milyen gyorsan! Alig néhány órája, hogy
ismerjük egymást.
Hallottam, hogy elkacagja magát, de nem törődtem vele. Az a fő, hogy
szorgalmasan használja a szappant.
--Haragszol, amiért szamárnak neveztelek?--hangzott ki a bokrok mögül a
kérdés--hegyesen, mintha egy kis kakas kötekedett volna.
--Dehogy haragszom--beszélhetsz.
--Hol vagy?
--Jobb lesz, ha dolgozol és nem beszélsz annyit.
--Azért én mosok, ha beszélek is. Nem hallod, hogy mosok? Csak azért
beszélek, hogy ne menj el. Amíg felelsz a kérdéseimre, addig tudom, hogy
itt vagy és nem vagyok egyedül... Hallod, hogy mosok? Most épen a
szoknyámat mosom.
--Ráfér...
--Nu, ja... ráfér. Ezt én is tudom.
*
Egy darabig csend lett. A kis vörös csakugyan szorgalmasan mosott, mert
ugyancsak nagy zajjal paskolta a vizet. Eközben mintha valami
vékonyhangú dudolást is hallottam volna. Cérnavékonyságú cirpeléshez,
vagy egy roppant finom penicilus élességéhez hasonlított-e inkább ez a
dudorászás--nehéz lett volna eldönteni. Az én fülemre aképen hatott,
mintha száraz fűszállal csiklandozták volna.
Megsokallván az állingálást, leültem a bokrok alá a fűbe.
Alig ültem azonban néhány percig, a vékony dudorászást rémült kiáltás
váltotta fel.
--Uristen... segítség!...
Ohó a patvarba, mi ez? Amilyen gyorsan csak tudtam talpra ugrottam és
széthajtva a bokrokat, szempillantás alatt a forrás körüli tisztáson
termettem.
--Mi az? Mi történt?
A leány félelemtől eltorzult arccal, egész testében reszketve lapult a
forrás széléhez és a szemközt levő bokrokra intett.
--Ott... egy ember...
--Micsoda?
--Egy ember... egy ember...
--Nem lehet az!
--Egy ember... Nézd, nézd! Egy ember...
Villámgyorsan átkutattam szemeimmel a közeli bokrokat, de nem láttam
semmit. Minden mozdulatlan, csendes és békességes volt. Rögtön tisztában
voltam vele, hogy képzelődik--nagyobb bizonyosság kedvéért azonban
megtettem, hogy átmentem a másik oldalra és az összes ottlevő bokrokat
egyenkint félrehajtogattam, hadd győződjék meg a saját szemével, hogy
semmi oka sincs a rémületre.
--Rosszul láttál, Regina--nincs itt semmi.
--Ott lejebb... még lejebb...
Félrehajtogattam a meggyanúsított sűrűlevelű málnabokrot is, de persze,
ott sem volt semmi.
--Látod, hogy nincsen semmi?
--Látom... mondotta megkönnyebbült, mély lélegzettel s most már
valamivel bátrabban hajolt előre, hogy még mindig ijedt tekintetét a
mozdulatlan bokrok sűrűségébe fúrja... látom, hogy nincsen semmi, de
volt...
--Nem volt.
--De volt, volt!... Láttam, hogy egy ember mereszti rám onnan a
szemeit...
Ráhagytam--legyen úgy. Hiszen bizonyos, hogy vissza-visszatérő
rémüldözési rohamában tényleg látta, amit más emberfiának normális
elméje nem figyelhet meg. Nem ingereltem tehát az ellentmondással, amit
az ilyen hallucináló betegeket rendszerint csak annál makacsabbakká
szokta tenni.
Sehol sincs inkább helyén a bölcs közmondás, hogy az okosabb enged, mint
hasonló esetekben.
--Fekete szakálla volt--dunnyogta lassankint lecsillapodva a leány--és
vastag orra... és veres vércseszeme... Ez volt az, aki Regina
kisasszonyt először ragadta meg és leszakította melléről a ruhát... Ez
volt az a disznó... Ó, ó... erre a cudarra jól emlékszem...
Haszontalan fáradság lett volna, ha meg akartam volna vele értetni, hogy
a szóbanforgó kozák szintén a rég elföldelt emberek közé tartozik, mert
úgysem adott volna hitelt szavaimnak. Hagytam tehát, hogy beszéljen.
Még dünnyögött valamit, de azt már nem értettem meg. Azután megdörzsölte
homlokát, hátralökte fején a vörös haját és ismét kezébe vette
szoknyáját, meg a szappant. Folytatni akarta a félbenhagyott munkát.
--Még csak ezt kell kimosni és az ingemet, azután készen vagyok.
Figyeltem a hangra, de a félelemnek most már legkisebb nyomát sem
lehetett belőle kiérezni. Úgylátszik, hogy ezeknél a hallucináló
betegeknél pillanatok alatt változnak az indulatok.
Kicsavarta a szoknyából a vizet és kidobta mellém a fűbe.
--Ez is megvan, még csak az inget kell kimosni.
Az ing még rajta volt. Egyéb nem is takarta tagjait, csak a szakadozott,
rongyos ing, amelynek valaha fehér vásznába mintha játékos macskák
karmolták volna bele a festéseket. A francia forradalom rémnapjaiban a
csőcselék húzott ily rongyos ingeket a vesztőhelyre cipelt francia
márkinők puderes vállaira...
Ez a kis vörös nem volt francia márkinő, a válla sem volt puderes, a
bőre azonban oly fehér volt, hogy szinte világított a rongyos ing
feslései alatt, mint a hó, ha rácsillog a nap.
Nyugodtan tekintettem rá és épen oly nyugodtan fordítottam neki hátat,
amikor vézna alakjához képest aránytalanul kifejlett nagy mellei
kiduzzadtak az ingből és a következő pillanatban az ing is átfordult a
leány soványka hátán. Levetette, hogy kimossa. Ott vagyok-e még, vagy
nem vagyok--nem látszott észrevenni. Ugy tetszett, hogy ebben a percben
csakugyan nem volt rólam tudomása. Ki tudja, hogy zavaros feje hol
kalandozhatott.
Megfordultam és visszamentem a bokrok mögé.
Ne lásson ott, ha öntudata ismét visszatér és képessé teszi a
figyelemre.
Egy darabig csend volt. Hallottam, miközben ismét leültem előbbi
helyemre a fűbe, hogy az ing kimosása elkezdődött. Csakhamar egy halk
kacajt is fölfogott a fülem.
--Jé, mein Gott... ez nagyon rongyos.
--Ki nevet ott?
--Én!--kiáltotta vissza és megint kacagott--azon röhögök, hogy ebben az
én szegény ingemben száz macska sem fogna meg egy egeret, annyi rajta a
feslés. Huh!... ha látnád, milyen! Nem is érdemes kimosni.
--De csak mosd ki! Ha megszárad, a fesléseket be lehet varrni.
--Mivel? Az ujjammal?
--Tűvel és cérnával--van nálam az is.
--Akkor kimosom.
Tíz percig megint csend lett. Amikor a mosás bevégződött, ismét
megszólalt:
--Készen vagyok. Minden holmim ki van mosva és magam is ki vagyok
mosakodva--a szappannak azonban fuccs!... elfogyott. Nem maradt belőle
egy csepp se. Már most mi lesz? Hogy jöjjek ki? Nem mutogathatom magamat
meztelenül...
--Itt hagyom a bokrok alatt a köpenyegemet és visszamegyek a Standomra.
Te magadra veszed a köpenyegemet és a holmiddal együtt utánam jössz.
Verstanden?
--Ja, ja... verstanden!--hangzott a nevető válasz, amely azonban
hirtelen ismét aggodalmassá vált--eredj odébb, míg fölveszem a
köpenyegedet, de ne menj messze...
Erre már nem is válaszoltam. Lassankint mindenhez hozzá lehet
szokni--még egy beteg elme kiszámíthatatlan ugrálásaihoz is.
--Nem leszek messze--kijöhetsz.
--Jövök!--kiáltotta aggodalmas sietséggel a leány--már künn is vagyok...
de ne nézz ide...
--Eszem ágában sincs, hogy odanézzek!... kiáltottam vissza megnyugtatva,
miközben letettem köpenyegemet a bokrok alá és szép lassan, lépésben
bicegve elindultam a nyírfám felé. Valóságosan is úgy gondolkoztam, amit
beszéltem. Nem volt csak afféle tessék-lássék szólás, hogy eszem ágában
sincs a kotnyeles kiváncsiság, mert csakugyan nem járta meg fejemet
hasonló gyerekes szándék. Beértem annyival, amennyit akaratlanul is
látnom kellett. Jobban szerettem volna, ha elméje zavaros műhelyébe
tudtam volna belátni, hátha meg tudtam volna találni a hiányzó negyedik
szeget. Sejtettem, hogy enélkül bajos lesz a dologból tisztességgel
kievickélni.
Nem sántikálhattam messzebb tíz lépésnyinél és már megszólalt a bokrok
mögött a leány nyugtalan hangja:
--Nit géh wát!... Hol vagy?
--Mondtam már, hogy nem megyek messze... hát ne kiabálj, hanem gyere.
--Kumm schon!
Jött.
Nagyon furcsa figura volt szegény, nem tudtam kacagás nélkül megállni.
Hosszú bakaköpenyegem legalább két arasznyira sleppelt utána a
földön,--lépni sem igen tudott benne. Az ujjakat felgyürte, mégis alig
látszottak ki belőlük a kezei, melyek a kimosott rongyokat markolászták.
Botorkálva tipegett előre, biztosra vettem, hogy no, most-most botlik
bele a köpeny aljába és esik orra.
--Ne röhögj, hanem segíts!...--kiáltotta mérgesen, miközben megállt és
odavágta a kimosott holmit a fűbe,--nem bírok menni is, meg ezt cipelni
is. Folyton botlok... ebben a te hosszú kaftánodban.
--Köpeny az, nem kaftán.
--Azt mondom, hogy hosszú!... Nem érted?
--Jó, jó...
Megint az okosabb enged. Fölszedtem a földhöz vágott nedves holmit és
vittem.
--Eltranszferálom a ruhádat--gyere!
Elől én sántikáltam sérült lábammal, utánam Regina botorkált a sleppelő
köpenyegben--de legalább most már biztosítva volt, hogy nem esik orra.
Lavírozott is mindkét vékony karjával, hogy az egyensúlyt megtarthassa.
Mondom, nagyon furcsa figura volt szegényke--hasonlított azokhoz a
betlehemes gyerekekhez, akik faluhelyen alkalmatosabb maskara hiányában
apjuk köntösébe bújnak és kócparókat nyomnak a fejükbe, hogy föl ne
ismerjék őket. A nedves vörös haj majdnem akként festett a leány fején,
mint egy oda nem tartozó idegen láng-paróka. Ha egy kis aranyfüstpapiros
is lett volna benne--tökéletes lett volna a maskarádé. Bár hiszen így is
elég nevetséges volt.
Istentelen pusztítást vittek végbe itt a shrapnelek--erdészszívem szinte
fájt, mikor egy-egy derékvastagságú ágat kellett kikerülnöm, melyet úgy
hasított le az az átkozott dög, mintha mesebeli kutyák szaggatták volna
le a törzsről. Millió szilánk és forgács hevert mellette a földön.
Némely helyen viszont egész kosárnyi letépett levél állta el az utat.
Ezt a rengeteg falevelet mind a légnyomás csapta le a fákról. Már pedig
ahány levél, annyi tüdő, amin a fa lélegzetet vesz. Egész sereg szép
nagy fa fog itt elszáradni tüdősorvadásban. Saját külön Standom és
jelenleg főhadiszállásom nyírfája is kapott egy-két shrapnel-suhintást a
koronája fölé--nagyobb kár azonban szerencsére nem esett benne.
Sajnáltam volna, hogy árnyéka nélkül maradok ebben az ismét hevesen
letüző forróságban.
Odaérkezve, letettem Regina vizes holmiját a fűbe és levetettem a
bluzomat. Igen ellepte homlokomat a meleg verejték--én bizony nem
izzadok, ha nem muszáj, száz félbolond kedvéért sem. Nagyszerűen esett
szellős ingemen át a levegő.
--Du hast es gut... bólintott fejével a leány, miközben lekuporodott
köpenyestől a nyírfa alá--neked jó, de nekem nem jó, mert nem bújhatok
ki ebből a kaftánból. Pedig nekem is olyan melegem van, hogy majdnem
megsülök.
Láttam, hogy ez igaz. Piros volt, mint a pipacs, s a homloka tele
verejtékkel.
--Türelem--biztattam jóindulattal--azonnal kiterítem homlidat a napra és
nem vetek bele félórát, száraz lesz minden, mint a puskapor. Fölveheted
és kibújhatsz a kaftánból... ha már zsidó kaftánnak nézed az én
becsületes köpenyegemet.
--Arról van szó, hogy hosszú,--dunnyogta fejét rázogatva a leány--még
mindig nem érted?
--Jó, jó...
--Minden kaftán hosszú.
--Bánom is én!
--Olyan hosszú, mint ez a tied.
Erre a makacskodásra már nem is válaszoltam. Elészedtem a vizes ruhákat
és sorjában kiterítettem valamennyit a napra. Száradjanak.
Regina figyelemmel kísérte a manipulációt, de nem szólt közbe. Csak
akkor szólalt meg, amikor észrevette, hogy nagykendőjét véletlenségből
viszájára fordítva terítettem ki. Integetett, hogy fordítsam a színére.
--Az a szőrösebbik fele, az szárad nehezebben--magyarázta oktató hangon.
--Helyes,--válaszoltam engedékenyen--de a viszáján nem szívná ki annyira
a nap.
--Nincs mit kiszívni rajta,--hangzott a fitymáló válasz--kopott rongy
ennek a színe is, a viszája is.
Hm... már megint! Ez íme, megint annyira értelmes megjegyzés volt, hogy
öntudatosabbat kívánni sem lehetett volna. Persze, hogy megint csak
gyanakodva tekintettem rá--teringettét, hogyan is állunk hát voltaképen
a bolondsággal? Hol vannak a határai? Melyik ösvény viszi kajla
területre és melyik a normális értelemhez?
A kis vörös észrevette, hogy erősen figyelem.
Fintorgatta pisze orrocskáját és szintén figyelte minden mozdulatomat.
Majd bosszúsan megrázta fejét és majdnem haragosan rám kiáltott:
--Mit nézel rajtam?
--Én-e?
--Igen, te!
--Nem szabad rád nézni?
--Szabad, de nem így.
--Hogy?
--Igy, mint te!
--Lám... hát én hogy nézek?
--Azt hiszed, nem tudom, hogy bolondnak tartasz?
Ohó!... ez vágott, mint a kés. A hang is volt olyan éles, mint egy kés.
A dühös tekintet is, amely a leány szemeiből arcomba metszett. Magam sem
tudom... de egy pillanatra annyira megzavarodtam, hogy szinte
megdöbbenve bámultam rá. A patvarba, mi ez? Csak nem az fog kisülni
ebből a dologból, hogy voltaképen én voltam félbolond, amikor ezt a kis
vöröst bolondnak tartottam? Nem, ez nem valószínű--igyekeztem magamat
kellemetlen zavaromban megnyugtatni--ily emeletes szamár talán csak
mégsem vagyok...
Letelepedtem egy üres történyesládára.
--Ne dühösködj, Regina--válaszoltam engesztelő hangon.
--Beszélhetsz... tudom én jól, hogy bolondnak tartasz, azért nézel így
rám, mint Frau Mikelre a doktor... Frau Mikel azonban igazán bolond volt
és amikor a doktor megvizsgálta és így nézett rá, mint te rám és amikor
azt mondta neki, hogy Liebe Frau, sie müssen nach Lemberg in a
Sanatórium géhén--hát akkor Frau Mikel úgy megütötte a doktor arcát,
hogy csupa vér lett és belekapaszkodott szakállába is és jó csomót ki is
tépett belőle... igen, azt tette.
--Szerencse, hogy nekem nincs szakállam.
A leány méltatlankodva rázta meg vörös fejét.
--Mondtam, hogy Frau Mikel bolond volt, aki ilyet is tehetett, mert
gyermeknek, bolondnak minden szabad. Nekem azonban jó eszem van. Az én
körmeim akkor sem mennének neki a szakálladnak, ha volna szakállad.
Pedig megérdemelnéd... igen, megérdemelnéd! Mert most is úgy mereszted
rám a szemedet, mint Frau Mikelre a doktor...
Elnevettem magamat.
--Rosszul látsz, Regina.
--Ná!... Van nekem eszem.
Megint dühösködni kezdett. Apró szemei úgy égtek, mint a parázs.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy valamiféle tréfával üssem el a
dolgot. Közben ismét és ezúttal végérvényesen eldöntöttem, hogy minden
fel-feltünedező látszat dacára, mely az ellenkező mellett is
bizonyíthatott volna--csakugyan betegelméjű teremtéssel van dolgom,
akinek hisztérikus idegállapotát nem tanácsos ellentmondásokkal
ingerelni. Eleresztettem tehát enyhítésül egy szeliden nyálkás
komplimentumot:
--Szép arcod van, Regina--azt bámulom, ha épen tudni akarod.
--Mondtam már,--hangzott az erélyes válasz--hogy nekem beszélhetsz.
--Igazat beszélek.
--Butaságot beszélsz... dunnyogta a leány.
Aztán mondja valaki, hogy nem volt okom a gyanakvásra. Ez is épen olyan
értelmes megjegyzés volt, mint az előbbi, amely nem ok nélkül hökkentett
meg.
--Nekem is van egy kis eszem, Regina... iparkodtam a veszendő tekintélyt
megmenteni.
--Tudom, hogy van,--felelte hirtelen a leány--nem is te vagy buta, hanem
az, amit mondtál... az nagy butaság.
--Dehogy!
--Dehogy, vagy nem dehogy, nagy butaság... Még ha kisasszonyomnak, a
nagy Reginának mondtad volna, hogy szép arca van... ezt érteném.
Míg beszélt, fölemelkedtem a töltényes-ládáról és a közeledő délre való
tekintettel hozzáfogtam az ebéd elkészítéséhez. Egyszerű és felette
gyorsan elvégezhető munka. Az ember megtölti a »kokeszli«-t
(Koch-Kessel) vízzel, ügyesen ráhelyezi két lapos kőre, összegyűjt egy
marék száraz ágat és gizgazt, alája rakja és begyujt. Ha leég, új száraz
ág és új gizgaz mindaddig, míg a kokeszliben fölforr a víz. Akkor a
bajonét végivel fölfeszít egy konzerves dobozt s a tartalmát
beleszerkeszti a buzgó vízbe. Alkalmaz bele egy kis sót, hozzájárul egy
csipetnyi fájn törött borssal és kész az ebéd,--tálalni lehet a világ
legnagyszerűbb ennivalóját--a halhatatlan gulyást. Gulyás-konzervet
főztem ugyanis, mert ez a legjobb. Jó a borsófőzelék-konzerv is--a
gulyás azonban királya, sőt császárja ellenséges földön minden