A vörös regina: regény - 17

  gondoltam, hogy teljes biztonságban érezhetem magam--nem tudom, hogy
  ezeket a nehéz csizmákat nem kell-e majd lehúznod és a hátadon vinned.
  --Efféle gyalázat énrajtam nem eshetik.
  Válasz nélkül hagyta az önérzetes tiltakozást és tovább sietett. Észre
  kellett vennem, hogy sokkal jobban ismeri ezen a vidéken a járást, mint
  én, pedig az ilyen magamfajta »erdei« ember szimatja évek mulva is
  pontosan elvezeti birtokosát azokon a helyeken, ahol egyszer már
  megfordult.
  A rövid déli pihenőt leszámítva, úgyszólván egész nap szakadatlanul
  mentünk s az egész hosszú idő alatt talán kétszer-háromszor állt meg
  néhány pillanatra, hogy az egymást keresztező ösvényfélék között
  tájékozódjék és ismét megtalálja a számunkra legalkalmasabbnak mutatkozó
  helyes irányt. Titokban azt a fáradhatatlan kitartást is megcsodáltam,
  mely ezt a külső formáiban törékeny teremtést úgy hajtotta előre, mintha
  vézna alakjának minden egyes izmát acélrúgók feszítették volna.
  Valóságos bivaly voltam hozzá képest, nagyobb energiát azonban képtelen
  lettem volna kifejteni. Igaz, hogy súly dolgában legfölebb könnyű őz
  számba mehetett volna az utána törtető bivaly mellett...
  Esti fél nyolc óra tájban, persze a legnagyobb titokban, kénytelen
  voltam egy kakaslépésnyire közeledni Regina álláspontjához a csizmákra
  nézvést,--bakancsban sokkal könnyebben jut előre az ember, mint
  csizmában... Konok magyarok ezt azonban nyíltan el nem ismerik. Világért
  sem árultam volna el, hogy a »teljesítőképesség« határvonalán gázoltam
  pompás csizmáimmal és ha még eltart vagy egy-két óráig ez a megerőltető
  mars, megtörténhetik velem a gyalázat, mely ellen önérzetesen
  tiltakoztam: kénytelen leszek levetni, egyébként--mondom--pompás
  csizmáimat...
  Erre azonban nem került a sor, Regina egy lankás magaslat tetejére
  érkezve, megállt és ernyőt formálva szemei elé a tenyeréből, figyelmes
  vizsgálat alá vette az előttünk kibontakozó tájat.
  A leereszkedő esti homály dacára itt már én is pontosabban tájékozódtam.
  A fölperzselt Rudnik község hamurakásai körülbelül másfél kilométernyire
  délnyugatnak szomorkodtak ugyanoly állapotban, mint ahogy utoljára
  láttam őket. De már nem füstölögtek. Az időközben lezuhogó esőzések
  végkép kioltották a bennük még lappangó tüzet s az itt-ott szabadon
  fölmeredő falomladványokból is lemállasztottak egy csomót. Mindössze a
  téglából épített templom kormos falai állottak érintetlenül a közelükben
  elterpeszkedő hamurakás mellett, amely két héttel ezelőtt még parochia
  volt és otthona az orosz pópa nagyszámú családjának.
  A tőlünk balkézt eső erdei tisztáson levő urasági kastélyon és
  melléképületein nem lehetett változást észrevenni.
  Minden olyan állapotban volt, mint ottlétem rövid ideje alatt.
  Semmi hajlandóságot nem éreztem, hogy azok között a falak között
  keressek éjjeli szállást. A kimondhatatlan piszok és rondaság, amit e
  bemocskolt kastély valamennyi szobájában láttam, még most is émelyített.
  Szinte érezni véltem a rettenetes bűzt, mely akkoriban orromba marta
  magát és napokig bántott.
  A leány abbahagyta a vizsgálódást és elégedetlenül rázogatta vörös
  fejét, miközben valami affélét mondott, hogy nincs tisztában a dologgal,
  hiába erőlteti a szemeit.
  Rám nézett és vállat vont.
  --Nem tudom, hogy megreszkirozzuk-e?
  --Mit?
  --Azon gondolkozom, hogy tanácsos-e bemenni abba az összerondított
  Kastelbe, vagy nem tanácsos...
  --Voltál ott?
  --Persze hogy voltam.
  --Akkor tudhatod, hogy abba pedig bemenni nem tanácsos...
  A leány intett, hogy ez igaz.
  --Annyi undorító piszkot még el sem tudtam képzelni, mint amennyi ott
  van egy rakáson,--dunnyogta útálattal--de nem is a szobákba akarok én
  bemenni, hanem csak az udvarra, vagyis inkább az udvar végiben levő
  filagóriába. Ütött-kopott rongyos filagória, de a fedele nagyrészt még
  megvan és megvéd az eső ellen.
  Hirtelen eszembe jutott, hogy ennek a filagóriának a közelében találtam
  meg a gyufatartómat s ez a meglepő fölfedezés keltette életre bennem a
  gyanut, hogy ahol a gyufatartó van, ott kell valahol lennie a leánynak
  is... a dolog azonban akkor még annyira képtelennek látszott, hogy
  kivetettem agyamból. Holott pedig úgy volt, ahogy gyanakvó ösztönöm
  megsejtette...
  Az ég tiszta és csillagos volt.
  --Inkább itt maradok éjszakára, ahol vagyunk,--válaszoltam a
  leánynak--esőtől nem tartok, szép, meleg, csillagos éjjel lesz.
  Rögtön le is akartam kapcsolni vállamról a cókmókomat, Regina azonban
  nem engedte.
  --Nem maradhatunk itt, mert megázunk. Ezen a mi vidékünkön--mert ez már
  majdnem a mi vidékünk--úgy van, hogy ha egyszer elkezdi, akkor minden
  nap esik. Ma pedig még nem esett. Csak tudnám, hogy nem leskelődik-e ott
  lenn egypár kucsmás... Schwein...
  --Ilyen messzire nem csatangolnak.
  --Tévedsz! Elcsatangolnak ezek akármilyen messzire, ahol rabolni lehet,
  vagy azt remélik, hogy arra vetődő embereket kirabolhatnak. Mit
  kockáztathat az ilyen szökött katona? Legfölebb a bőrét. Ez pedig már
  csak félig az övé.
  --Van ezek között is jóravaló ember.
  --Nincs!--erősítette heves hangon a leány--ahánnyal csak találkoztam, az
  mind alávaló gazember volt.
  Hát hiszen persze, persze... Okos ember azonban óvatosan kerüli ennek a
  dolognak körülményesebb megvitatását és nem feszegeti a magyarázatot.
  Főleg pedig óvakodik valamiképen megsejtetni, hogy ebben a restelni való
  komiszságban katona és katona között nem igen lehet különbséget tenni...
  Láttam effélét is eleget. S ha még oly kegyetlen büntetés fenyegeti is
  az embereket, a szemeik elé kerülő szoknya nincs tőlük biztonságban. Egy
  pillanat alatt megvakul, megsiketül és gazfickóvá aljasodik még a
  tisztességesebbje is. Van ritka kivétel, de nem sok.
  Reginát természetesen meghagytam abban a hitében, hogy ily alávaló
  fickók csak az ellenség soraiban találhatók.
  --Mein Gott...--habozott elégedetlenül a leány--igazán nem tudom, hogy
  megkockáztassuk-e...
  Megmaradtam amellett, hogy a szökött katonák ilyen messzire nem
  csatangolnak. Regina eleresztette füle mellett megjegyzésemet és
  hirtelen határozott.
  --Tudom már, mit kell tenni! Maradj itt, mindjárt jövök...
  --Mit akarsz?
  --Megnézem, nem leskelődik-e ott valaki, azután visszajövök.
  Megragadtam a kezét és nem bocsátottam.
  --Csak nem képzeled, hogy eleresztelek?
  A leány vékony ajkai körül mosoly játszadozott, miközben végignézett
  rajtam és valami utánozhatatlan kicsinyléssel így szólt:
  --Csak nem képzeled, hogy erre engedélyt kérek tőled?
  Lám! Ez úgy vágott, mint a borotva.
  --Nem magamért mondom,--folytattam egyszerre lehűlve és nyomban el is
  eresztettem a kezét--hanem miattad... Ha nem tetszik--nekem így is jó.
  Mindenki azt cselekszi a maga bőrével, amit akar. Nem parancsolok veled,
  de te sem szólhatsz abba, amit én csinálok.
  Visszalöktem vállamra a Manlichert és nekivágtam egyenes vonalban a
  mintegy félkilométernyi távolságban levő kastélynak. A leány megérezte,
  hogy ezúttal mindenféle tiltakozás haszontalan munka lett volna, szó
  nélkül jött s nem vette át a vezetőszerepet sem. Egymás mellett
  kerülgettük a lecsapódó esti harmattól már nedves fűcsomókat.
  Mire az épület közelébe értünk, egészen beesteledett.
  --Várj...--súgta halkan a leány--nem tanácsos fejjel nekimenni a
  falnak...
  Nem hederítettem rá és nem engedtem, hogy megfogja a karomat.
  Tökéletesen megbíztam a ragadozók finom ösztönében, melyből jókora
  adagot oltott belém a természet és életmódom s minden aggodalom nélkül
  állottam meg az épület udvarán, amely elhagyatott, csendes és épen oly
  rettenetes szemetes volt, mint amikor utoljára láttam. Egy pillanatig
  sem tartottam attól a veszélytől, hogy valamelyik ablakból
  lepuffanthatnak.
  --Sohse nézegess körül, fiacskám,--biztattam nyugodt hangon a tágranyílt
  szemekkel ide-odavizsgálódó leányt--nincsen itt senki.
  --Úgy látszik,--bólintott fejével, miközben folyton szemmel tartotta az
  esti homályból sötéten ránkmeredő ablakokat--hogy csakugyan nincs...
  Az összezúzott ablakok kicsorbult széleikkel úgy tátogtak az emberre,
  mint egy-egy fogatlan fekete száj. Élet sehol sem mutatkozott. Mindenütt
  feketeség, mozdulatlanság és nyugalmas csend. Igazi elátkozott kastély
  lett volna ez a népmeséből, ha az ablakokon és ajtókon kiáramló
  rettenetes bűz nem riasztotta volna az embert a valóságra.
  Hátráltam, mintha fejbe ütöttek volna.
  --Gyerünk innen, Regina! Ezt a büdösséget nem bírom el...
  --Én sem...--fintorgatta orrát undorodva a leány.
  Kimenekültünk az udvarról a kastély egykori parkjába, egészen a rozoga
  filagóriáig, amelyről Regina beszélt.
  Idáig nem jutott el a szobákban fölhalmozott rondaság bűze, lélegzetet
  lehetett venni és meg lehetett maradni, ha egyáltalában itt akarunk
  maradni éjszakára. Nekem most sem tetszett ez a terv. Szívesebben
  aludtam volna künn az Isten szabad ege alatt.
  Regina viszont makacsul megmaradt amellett, hogy okosabb, ha itt
  maradunk az ócska filagória fedele alatt, mert itt nem fog nyakunkba
  szakadni a zápor, amely ma éjjel okvetlenül le fog zuhogni. »Mert ma még
  nem esett«--ismételte talán tizedszer is.
  Beléptem a filagóriába, vaktában levertem egy valaha fehérre festett
  kerti asztalról a port és ráraktam cókmókomat. Ezt is találomra. A
  sötétségben semmit sem lehetett látni. Gyertyám, amit meggyújthattam
  volna, nem volt. Vaksi szemmel matarásztam hátizsákomban elemózsia után,
  hogy valamiféle vacsorát adhassak a leánynak és néhány kiadós falattal a
  magam lázadó gyomrát lecsendesítsem. Kenyér, száraz lengyel kolbász és
  sajt volt a menázsi. Szótlanul ettünk.
  --Legalább a kis villamos zseblámpám volna itt,--mondottam majszolás
  közben--igaz! hiszen nálad hagytam, Regina.
  --Igen, nálam maradt, de már nincs meg,--válaszolta a leány--útközben
  valahol elvesztettem... Már nem is tudom, hogy hol. A többi holmid, ami
  nálam maradt, ott van most is a barlangban, ahol lerészegedtem...
  tudod... az erdőben... A kis zseblámpát magammal vittem, amikor
  elindultam utánad, hogy megtaláljalak és bizony valahol elvesztettem.
  Sokszor kellett szaladnom, nem csoda, ha kiesett a zsebemből és az sem
  lett volna csoda, ha magam is kiestem volna a világból...
  A sötétségben nem láthattam a leány arcát, a mélabús hang azonban sürgős
  visszavonulásra intett. Jó lesz nem rálépni arra az útra, ahová ennek a
  hangnak tónusa vezetne... s amely útnak a végéről jelenlegi--nem egészen
  nyugodt--hangulatomban nem állhattam jót...
  --Szomjas lehetsz, Regina,--kanyarodtam vissza a közömbös
  országútra--vízzel azonban nem szolgálhatok, csak pá... Ohó! Ki se
  mondom.
  --Hiába mondanád,--hangzott a válasz a sötétségből--az a csúfság csak
  egyszer eshetett rajtam... Igaz, hogy nagyon szomjas vagyok, de reggelig
  majd csak kibírom. Ha elalszom, elfelejtem szomjúságomat is. Már pedig
  hamar el fogok aludni. Te nem vagy álmos?
  --De bizony az vagyok én!
  Visszaemlékeztem, hogy ebben a filagóriában egy rongyos díványt is
  láttam a sarokban valahol, ha ugyan ez a lefityegő bőrrongyokkal
  szomorkodó ócskaság díványnak volt nevezhető. Elindultam, hogy
  kitapogassam, merre van. Rá is akadtam, Regina azonban rámszólt:
  --Csak nem akarsz azon a piszkos díványon aludni?
  --Én? Nem rólam van szó...
  --Sehr schén!... Nagyon kedves, ha ezt a piszkos díványt nekem szántad.
  --Dehogy szántam! Csak gondoltam, hogy hátha!... nem is olyan piszkos...
  Ráterítem a köpenyegemet.
  --Köszönöm, ne terítsd rá a köpenyegedet, megleszek itt is, ahol vagyok.
  Abbahagytam a kínálkozást. Elvégre egy ilyen leszakadt féderes, szúette,
  ócska jószág nem kecsegtet túlságos kényelemmel, ennélfogva tehát vigye
  az ördög, elleszek reggelig én is itt, ahol vagyok.
  Beburkolództam köpenyegembe, ráhajtottam fejemet a hátizsákra és
  elnyúltam a földön, mint egy fáradt komondor. Egy darabig még hallottam
  a leány szabályos lélegzet vételét, azután mintha a filagória üres
  ablakain becsapó szél hűvösséget is éreztem volna... s valami egyhangú
  zajt a fedelen... Az ám, alighanem megeredt az eső... Reginának igaza
  volt.
  Esik.
  Félálomban mintha a villámok fényét is megérezte volna lecsukott szemem,
  a mennydörgést azonban már nem hallottam.
  *
  Mire másnap reggel--jó későn--hat óra tájban kinyitottam a szemeimet,
  Regina már fenn volt és épen tömött vörös hajának megfékezésével
  bajlakodott. Módfelett rakoncátlan természetű volt ez a dús vörös
  hajzat, amely ékességnek bizony csak a legnagyobb jóakarattal lett volna
  nevezhető. Azelőtt is sokszor elcsodálkoztam a nagy türelmen, melyet
  lefésülésére fordított, hogy úgy, ahogy rendes kontyba tudja
  kényszeríteni fején, most is csodálatosnak találtam a dolgot. Hja,
  persze, a paradicsom Évájának hiúsága legyőzi még az ily hirtelen
  föllobbanó természetű teremtményt is, amilyen ez az ugyancsak
  ingerlékeny, néha egész a nyers durvaságig vagdalkozó természetű Regina
  volt... Ha ugyan hitte, hogy bronzvörös haja ékesség és dísz. Bár
  hiszen, ha nem hitte volna, nem fordított volna rá annyi türelmes gondot
  és nem próbálta volna tízszer-húszszor is lesimítani a halántékaira és
  homlokába tolakodó engedetlen hajszálakat.
  Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, élénken intett:
  --Látod, hogy igazam volt! Olyan eső zuhogott, hogy enélkül a filagória
  nélkül bőrig áztál volna.
  --Azt akarod mondani, hogy a te bölcs tanácsod nélkül...
  Elmosolyodott, miközben a sipkát a fárasztó türelemmel végre
  rendbehozott »frizura« veszedelme nélkül igyekezett fejére illeszteni.
  --A tanács is valami, de a filagória a fő. Igaz, hogy még egyszer nem
  aludnék ezen a kemény padlón... minden porcikám fáj.
  --Igy járnak a rossz gyerekek, akik nem hallgatnak jó apjuk
  szavára!--mondottam kenetesen s a másik pillanatban már talpon is
  voltam, hogy szintén kirázzam csontjaimból a poros padló barátságtalan
  keménységét--kommandíroztalak erre a fájn dívánra, de nem tetszett.
  --Rá se lehet feküdni, mert olyan öreg, hogy leszakad.
  --No, alattad nem szakad le.
  Vártam a hasonló célzásra máskor mindig elkövetkező goromba választ, ez
  azonban elmaradt. Lehet különben, hogy nem is hallotta tagjai
  véznaságának ez újabb meglegyintését, mert példámat követve, szintén a
  köpenyege kiporolásával volt elfoglalva. A por ujjnyi vastagon borította
  a padlót. Ebben a porban feküdtünk, mint két malac. Olyanok is lettünk
  tőle, mint a malacok. Alig vártam, hogy valamiféle mosdóvizet
  találhassak.
  Víz bőséges tömegben zuhogott az éjjel, edényféle azonban sehol sem
  volt, amely fölfoghatta volna, meg kellett tehát elégedni azzal a
  tócsával, amely közvetlenül a filagória előtt keletkezett. Ez is
  megteszi. Nem szabad finnyásnak lenni.
  Lekuporodtam a tócsa szélére és megmosdottam.
  Regina mosolyogva szemlélte a szegényes igyekezetet, de nem követte. Nem
  is követhette volna, mert fölkavartam a tócsát s a víz szürke lett az
  iszapos sártól. Későn vettem észre, hogy ezt a sáros iszapot is a
  pofámra locsoltam. Mindegy, nem szabad finnyásnak lenni...
  --Én majd csak otthon fogok megmosdani--jelentette ki a leány s
  rosszalva csóválgatta fejét, amikor látta, hogy törölközőnek az ingemet
  neveztem ki. Valamibe azonban meg kellett törölköznöm. Az ingemen ott
  marad az iszap fotográfiája, ezt majd ki fogom mosni, ha ráérek és több
  víz lesz raktáron, mint itt... az, mondom, a fő, hogy nem szabad
  finnyásnak lenni.
  Még el sem készültem a nagy tisztálkodással és Regina már nógatott, hogy
  siessek, tovább kell mennünk.
  Igaza volt. A szél, úgy látszik, megfordult és most a kastély felől
  lengedezett felénk. Nehéz bűz furakodott szerencsétlen orromba, hiába
  ismételtem rendületlen konoksággal, hogy nem szabad finnyásnak lenni.
  Hej, hogy az istennyila nem ütötte tarkón azokat a ronda orosz
  parasztokat, akik azokat a szobákat oly hallatlan módon
  összepiszkították! Lehetetlenség volt kiállani a borzasztó bűzt...
  --Menjünk, Regina...
  Föl se szíjjaztam magamra a holmimat, csak fölkaptam az egészet és
  futottam... ki... ellenkező irányba az utánam lengedező szaggal.
  Regina utánam...
  Hallottam, hogy nevet, nyilván a nehézkesen szaladó »csizmás kandúrt«
  találta felette nevetséges látványosságnak, úri személyemben, de azt is
  hallottam, hogy tüsszög és folyton az orrát fújja. Ez kielégítette
  kárörömömet. Kikapott az én »horgas«-om is, de az ő fitos mókusa is
  megkapta a magáét, tüsszöghet, míg a penetráns ajándéktól megszabadul.
  Ebben a kénytelen menekülésben most én mutattam meg neki, hogy mi az a
  Sturm-Schritt. Rohanva gázoltam keresztül sáron, pocsolyán,
  vakandtúráson, fűbuckákon és mindenen, ami utamba került, mint valamely
  szabadjára eresztett mozdony, mindaddig, míg csak azt nem reméltem, hogy
  az a rettenetes bűz már nem érhet utól.
  Regina egy darabig vitézül állta a rohanást, a második kilométer után
  azonban kifogyott gyengécske melléből a »szusz« és kénytelen volt leülni
  a fűbe, hogy lélegzethez jusson.
  Félórás »kurze Rast«-ot tartottunk. Ez a rövid pihenő arra is szükséges
  volt, hogy rongyos cipőit valami madzagfélével összekössük. Siralmas
  állapotban voltak, egyik rongyosabb, mint a másik. És semmi kilátás,
  hogy más cipőt lehessen szerezni.
  --Eldobnám ezeket a fetzniket,--mondotta rezignáltam--de nem tudok
  mezítláb járni. Próbáltam, nem megy...
  Ledrótoztam őket egy szál madzaggal, úgy, ahogy lehetett, azután
  megvígasztaltam:
  --Ne búsulj... Amint ráérek, csinálok neked egy pár cipőt.
  Elnevette magát.
  --De már azt szeretném látni!
  --Majd megmutatom. Snájder már voltam, lehetek sujszter is. Nincs annál
  könnyebb!... Most azonban auf, Regina! Gyerünk tovább... Mondom, nincs
  annál könnyebb,--magyaráztam, miközben tovább folytattuk a vándorlást,
  ezúttal lassúbb tempóban, mint eddig--az ember vesz egy darab bőrt, azt
  kihajtja, behajtja, kigörbíti, begörbíti, összevarrja és kész a cipő.
  --Ojjé, hogyne!...--fintorgatta orrát a leány--főleg, ha nincs mit
  kigörbíteni-begörbíteni. Honnan vesszük a bőrt?
  --Majd kitaláljuk ezt is. A köntösödet is úgy találtuk ki s lám, be
  remek munka lett. Kicsit gyűrődött, ennyi az egész, egyébként úgy áll
  rajtad, mintha rádöntötték volna.
  --Hogyne, hogyne! Csak nem lehet begombolni...
  --Nem is kell! Az Isten azért teremtette a nagy szépségeket, hogy
  mutogassa, akinek van.
  A leány fölemelte kezét és megfenyegetett.
  --Azt akarod mondani, hogy tehénmellű vagyok... Pedig, ha igazságos
  akarnál lenni, tudhatnád, hogy erről nem tehetek.
  --Nem vagyok én akkora szamár, hogy csúnyának tartsam azt, ami szép és
  nem felesleges, sőt szükséges és pompás, mint a rózsatőn a virág. Na,
  Regina virágom, ez csak elég szépen van mondva?
  --Ja... csakhogy nem arról van szó, amit mondasz, hanem arról, amit
  titokban gondolsz...--mondotta neheztelve a leány.
  Megragadtam volna az alkalmat egy kis kötekedésre, ennél a furcsa
  teremtésnél azonban jóformán lehetetlenség volt eltalálni a helyes
  mértéket. Volt úgy, hogy amit más föl sem vett volna, az őt érzékenyen
  megsebezte és megfordítva: ami bármely más leányt vérig sértett volna,
  őt teljesen hidegen hagyta. Már most »légy okos, Domokos«, sohasem
  voltam benne biztos, hogy egy-egy ártatlanul tréfás megjegyzés nem sül-e
  el épen visszájára. Az igazság egyébként mindezek mellett is az volt,
  hogy örültem neki, hogy ismét mellettem van. Hozzászoktam--ennyi.
  Hozzászoktam, mint például... mit mondjak?... mint például a
  szivarszipkámhoz, amely évek óta mindig a zsebemben van, bár sohasem
  veszem semmi hasznát, mert sem szivart, sem cigarettát nem szívok
  szipkából. De azért minden nap hűségesen beteszem a zsebembe és hiányát
  érezném, ha nem lenne ott. Ez pedig, amit most mondtam, nem durvaság és
  nem cinizmus, hanem épen oly egyszerű igazság, mint bármely más igazság
  a világon.
  Estefelé elérkeztünk a jezernicai völgybe.
  A bokrokkal sűrűn telenőtt hágó tetején néhány percre megállapodtunk,
  hogy kikémleljük az alant mutatkozó perspektívát végig a szintén
  porráégett falucska mellett egészen a túlsó dombsorig, mely alatt a
  sebesfolyású patak kanyarodik ki az északkeleti síkság felé.
  Elhagyatottság és békességes csend nehezedett mindenütt a jezernicai
  völgyre is, mint a rudnikira.
  Sehol egy élő lélek, vagy bár egy állat, vagy éneklő madár. Az itt
  végighullámzó harcok az összes állatokat és éneklőmadarakat elűzték más,
  barátságosabb, távoli vidékekre s a szegény menekülők még nem mertek
  visszatérni. De nem úszott a levegőben egyetlenegy ragadozómadár sem, se
  kánya, se vércse, de még egy szál varjú sem az egész közeli és távoli
  horizonton. Oly különös, szomorúan nyomasztó érzés volt ez az abszolút
  élettelensége a földnek és levegőnek...
  Magam is szinte mozdulatlanul vertem cöveket a földbe. A leány
  megérintette a karomat.
  --Gyerünk,--mondotta sürgetve--estig otthon kell lennünk, különben
  utolér a zápor. Mondtam már, hogy ebben az időszakban ezen a mi
  vidékünkön mindennap esik. Nézd, ott jön!
  A nyugati láthatár távoli peremén csakugyan sötét felhőtömegek
  gyülekeztek. Engem e pillanatban azonban inkább ez a szó fogott meg,
  hogy »otthon«. A leány már több ízben használta ezt a kifejezést.
  --Mondd csak, Regina,--kérdeztem inkább némi érdeklődéssel, semmint
  kíváncsian--mit értesz te azalatt, hogy »otthon«? Hol van neked vagy
  nekem--otthon?
  A leányt szemmelláthatóan meghökkentette a kérdés. Csodálkozva
  meresztette rám apró, hunyorgó szemeit és sokáig nem tudta, hogy mit
  válaszoljon. Egész lényéről lerítt, hogy ezen a dolgon sohasem
  gondolkozott.
  --Mit értek az alatt... hogy otthon?... Mein Gott--mit? Igazán, magam
  sem tudom, hogy mit... Talán azt a helyet értem alatta, ahol először
  találkoztam veled és jó voltál hozzám... Mert azt a nagy hamurakást,
  amely a tanya helyén van és ahol valaha otthon voltam, úgy-e nem
  nevezhetem otthonomnak?
  --Jól van, kis kamerád,--iparkodtam az érzelmesebb ösvényre való
  kitérést elkerülni--gyerünk hát haza és »nézzünk rá« hogy estig otthon
  legyünk.
  Némán haladtunk tovább föl a szemben levő dombsor tetejére, ahová esti
  félhét óra tájban érkeztünk meg. A leány soványka
  tagjait--mondom--acélrúgók hajtották előre: ő ért elsőnek a tetőre, nem
  én. Amikor pedig fenn volt, kiterjesztette karjait és oly meleg örömmel
  hallatott egy örvendező kiáltást, hogy engem is egészen fölvillanyozott.
  --Hála Istennek!--kiáltotta boldog gyönyörködéssel, mintha az egész
  tájat szívére akarta volna ölelni--megérkeztünk és most már itthon
  vagyunk!
  Megpillantottam a leégett tanyát és tovább ezer lépésnyire saját külön
  nyírfámat az erdő szélén.
  Nem tagadom, nagyon jól esett lelkemnek ez az ismerős kép. Én is
  megálltam és hangos hurrával üdvözöltem a megszokott helyet, melyet a
  kis Regina--ösztönének valamely ártatlan sejtésében--otthonnak nevezett
  el. Magasra emeltem sipkámat és egy második harsány hurrát is
  belekiáltottam a tájék mozdulatlan csendjébe.
  Regina vörösre pirult arccal, elragadtatva, a boldog elégedettségnek
  szinte magánkívüli örömével tapsolt és ugrált... nyilván maga sem tudta,
  hogy mit csinál... mert egyszerre csak mellemre vetette magát és
  belekiáltotta az arcomba:
  --Most már nem félek! Itthon vagyunk... itthon vagyunk!
  Fölkaptam a kis kamerádot, mint egy pelyhet, körüllendítettem a
  levegőben, mint ahogy a pólyásbabát hintáztatja karján a dajka, azután
  nyilván én sem tudtam, hogy mit csinálok, mert bizony olyan katonás
  csókot nyomtam az ajakára, hogy akár tüzes vas érintésének is beillett
  volna...
  De rögtön megbántam.
  A leány rámbámult, azután lehúnyta szemeit és olyan sápadt lett
  egyszerre, mint a halott... Szinte megrémültem tőle. Az iménti boldog
  vérszín eltűnt vonásairól, fehéren, halotthalaványan, megdermedve feküdt
  karjaimban. Ijedt zavaromban azt sem tudtam, hogyan fektessem le minél
  csendesebben a földre és melléje térdelve, mit mondjak neki, ha majd
  fölnyitja a szemeit.
  --Regina,--simogattam meg sápadt homlokát--tréfa volt, kis Regina... ne
  haragudj...
  
  
  
  TIZENNEGYEDIK FEJEZET
  Megérkezés az öreg nyírfa alá.--Beleesem a »Feld Fieber«-nek nevezett
  lázbetegségbe, nem találom sehol helyemet és minden fölingerel.--Megint
  az erdei barlang.--Diadalmas szerelem.--Rejtélyes eredetű lövés ér a
  »Pokoltorok« felől, mely összezúzza bokámat;--Regina megment.
  
  A leány nem válaszolt. Beletelt néhány végtelenül hosszúnak látszó
  pillanat, míg ismét kinyitotta szemeit. Egy ideig még mozdulatlanul ülve
  maradt. Aztán elsimította az arcába tolakodó hajszálakat, fáradt
  lassúsággal fölemelkedett a földről és mintha semmire sem emlékeznék,
  ezt mondotta:
  --Menjünk... Nagyon szomjas vagyok.
  Újabb mentegetődzéseken törtem fejemet, de sehogysem tudtam megfogni a
  dolgot. Talán nem is szükséges. Regina szótlanul haladt oldalam mellett
  és sem azt nem árulta el, hogy rossz néven vette a támadást, sem azt,
  hogy hallgatólagosan már meg is bocsátotta. Közömbös arcáról nem voltam
  képes leolvasni az igazságot, pedig sokszor sandítottam féloldalvást
  erre a sápadt arcra, hogy kitaláljam a lelkében lappangó valót. A könnyű
  remegés, mely vékony ajkait egy-egy pillanatra ellágyította, semmi
  bizonyosságot nem árult el.
  Szégyeltem magamat... no, az bizonyos! De tudja az ördög... mintha nem
  szégyeltem volna magam eléggé. Úgy éreztem--most legelső ízben--hogy
  voltaképen semmi istentelenséget nem csináltam és ez a meggyőződés
  mintha jókora fokú makacsságot oltott volna belém.
  Sajátságos ingerültség száguldozott érzékeimben s valami nagy hajlam a
  kötekedésre és egy újabb támadásra...
  Egyelőre azonban befogtam a számat és némán haladtam tovább. Regina is
  hallgatva lépegetett, Igy róttuk végig a leégett tanyáig terjedő
  szikkadt mezőt és haladtunk végig az egykori tanya helyén emelkedő
  hamurakások között. Ezeket is már földig verte a sok esőzés. Csak a
  falak meredeztek ki a pusztulásból. Egy hajdani sertésól épen maradt,
  pedig deszkákból volt összeróva. De csak most vettem észre, hogy ez az
  ól ép és nem égett le. Eddig nem láttam, hogy ép. Lám, be különös, hogy
  eddig nem vettem észre... Ott állt mellette egy négykerekű kézikocsi, a
  földön egy ásó és két rozsdás kapa. Ezeket is csak most vettem észre...
  --Nem furcsa, hogy ez az ól meg ezek az izék... nem vesztek oda?
  Regina rám nézett és megbiccentette fejét.
  --Igen,--mondotta szelíden--ez elég furcsa.
  Kellemes elégedettséget éreztem. Nem a válaszra voltam kíváncsi, hanem a
  hangra, ez pedig igen enyhe, igen megbocsátó volt, semmi nyoma benne a
  goromba haragnak, amelyre el kellett készülve lennem. Csakhogy belátta,
  hogy igazán nem tettem semmi rosszat és a vigyorgó Gonosznak nem
  nyújtottam oda a kis ujjamat, hogy szőröstől-bőröstől elkaphasson...
  Elégedettnek éreztem magamat és még sem voltam nyugodt, sem egykedvű
  vagy közömbös, mint eddig... Bizonyos, hogy valami történik velem,
  aminek nem tudok becsületes magyarázatot adni. Talán majd holnap, ha
  végre jól kialszom magam.
  Esteledett, amikor ismét ott álltunk saját külön nyírfám mellett,
  amelyet Regina »otthon«-nak nevezett el.
  Őszinte örömet éreztem, hogy ismét itt vagyok, ezen az ismerős régi
  helyen, oly hosszú idő után. Nem is volt ez az idő oly nagyon hosszú,
  nekem azonban roppant hosszúnak tetszett. Azóta szakállam nőtt és
  valóságos sörény a fejemen. Holnap--mert most már ráérek--meg fogok
  borotválkozni és rendbehozom sörényes fejemet is.
  A nyírfa előtt levő Graben--szegény jó Morelli kapitány úr
  mesterműve--most is tele volt sárga, piszkos esőlével. A belerúgott üres
  konzervláda félig belemerülve úszott ebben a piszkos lében. A fa körül
  posztódarabok, cérnavégek... minden úgy maradt, ahogy itthagytuk.
  Regina arcán is megjelent az öröm, amikor futólag körülnézett és
  megállapította, hogy itt most már semmitől sem kell tartani. Hangja
  élénkebb, melegebb és bizakodóbb lett.
  --Szomjas vagyok,--szólt egy pillanatnyi csend után s nyomban neki is
  vágott az erdő sűrűjének--lemegyek a tóhoz és iszom.
  --Én is megyek.
  Nagyon szomjazhatott szegény, mert úgy ment, mint egy
  megriasztott--mókus. Őzet akartam mondani, de csak azért is mókusra
  gondoltam... Alig tudtam nyomába érni azon a rövid distancián, mely az