A vörös regina: regény - 17

gondoltam, hogy teljes biztonságban érezhetem magam--nem tudom, hogy
ezeket a nehéz csizmákat nem kell-e majd lehúznod és a hátadon vinned.
--Efféle gyalázat énrajtam nem eshetik.
Válasz nélkül hagyta az önérzetes tiltakozást és tovább sietett. Észre
kellett vennem, hogy sokkal jobban ismeri ezen a vidéken a járást, mint
én, pedig az ilyen magamfajta »erdei« ember szimatja évek mulva is
pontosan elvezeti birtokosát azokon a helyeken, ahol egyszer már
megfordult.
A rövid déli pihenőt leszámítva, úgyszólván egész nap szakadatlanul
mentünk s az egész hosszú idő alatt talán kétszer-háromszor állt meg
néhány pillanatra, hogy az egymást keresztező ösvényfélék között
tájékozódjék és ismét megtalálja a számunkra legalkalmasabbnak mutatkozó
helyes irányt. Titokban azt a fáradhatatlan kitartást is megcsodáltam,
mely ezt a külső formáiban törékeny teremtést úgy hajtotta előre, mintha
vézna alakjának minden egyes izmát acélrúgók feszítették volna.
Valóságos bivaly voltam hozzá képest, nagyobb energiát azonban képtelen
lettem volna kifejteni. Igaz, hogy súly dolgában legfölebb könnyű őz
számba mehetett volna az utána törtető bivaly mellett...
Esti fél nyolc óra tájban, persze a legnagyobb titokban, kénytelen
voltam egy kakaslépésnyire közeledni Regina álláspontjához a csizmákra
nézvést,--bakancsban sokkal könnyebben jut előre az ember, mint
csizmában... Konok magyarok ezt azonban nyíltan el nem ismerik. Világért
sem árultam volna el, hogy a »teljesítőképesség« határvonalán gázoltam
pompás csizmáimmal és ha még eltart vagy egy-két óráig ez a megerőltető
mars, megtörténhetik velem a gyalázat, mely ellen önérzetesen
tiltakoztam: kénytelen leszek levetni, egyébként--mondom--pompás
csizmáimat...
Erre azonban nem került a sor, Regina egy lankás magaslat tetejére
érkezve, megállt és ernyőt formálva szemei elé a tenyeréből, figyelmes
vizsgálat alá vette az előttünk kibontakozó tájat.
A leereszkedő esti homály dacára itt már én is pontosabban tájékozódtam.
A fölperzselt Rudnik község hamurakásai körülbelül másfél kilométernyire
délnyugatnak szomorkodtak ugyanoly állapotban, mint ahogy utoljára
láttam őket. De már nem füstölögtek. Az időközben lezuhogó esőzések
végkép kioltották a bennük még lappangó tüzet s az itt-ott szabadon
fölmeredő falomladványokból is lemállasztottak egy csomót. Mindössze a
téglából épített templom kormos falai állottak érintetlenül a közelükben
elterpeszkedő hamurakás mellett, amely két héttel ezelőtt még parochia
volt és otthona az orosz pópa nagyszámú családjának.
A tőlünk balkézt eső erdei tisztáson levő urasági kastélyon és
melléképületein nem lehetett változást észrevenni.
Minden olyan állapotban volt, mint ottlétem rövid ideje alatt.
Semmi hajlandóságot nem éreztem, hogy azok között a falak között
keressek éjjeli szállást. A kimondhatatlan piszok és rondaság, amit e
bemocskolt kastély valamennyi szobájában láttam, még most is émelyített.
Szinte érezni véltem a rettenetes bűzt, mely akkoriban orromba marta
magát és napokig bántott.
A leány abbahagyta a vizsgálódást és elégedetlenül rázogatta vörös
fejét, miközben valami affélét mondott, hogy nincs tisztában a dologgal,
hiába erőlteti a szemeit.
Rám nézett és vállat vont.
--Nem tudom, hogy megreszkirozzuk-e?
--Mit?
--Azon gondolkozom, hogy tanácsos-e bemenni abba az összerondított
Kastelbe, vagy nem tanácsos...
--Voltál ott?
--Persze hogy voltam.
--Akkor tudhatod, hogy abba pedig bemenni nem tanácsos...
A leány intett, hogy ez igaz.
--Annyi undorító piszkot még el sem tudtam képzelni, mint amennyi ott
van egy rakáson,--dunnyogta útálattal--de nem is a szobákba akarok én
bemenni, hanem csak az udvarra, vagyis inkább az udvar végiben levő
filagóriába. Ütött-kopott rongyos filagória, de a fedele nagyrészt még
megvan és megvéd az eső ellen.
Hirtelen eszembe jutott, hogy ennek a filagóriának a közelében találtam
meg a gyufatartómat s ez a meglepő fölfedezés keltette életre bennem a
gyanut, hogy ahol a gyufatartó van, ott kell valahol lennie a leánynak
is... a dolog azonban akkor még annyira képtelennek látszott, hogy
kivetettem agyamból. Holott pedig úgy volt, ahogy gyanakvó ösztönöm
megsejtette...
Az ég tiszta és csillagos volt.
--Inkább itt maradok éjszakára, ahol vagyunk,--válaszoltam a
leánynak--esőtől nem tartok, szép, meleg, csillagos éjjel lesz.
Rögtön le is akartam kapcsolni vállamról a cókmókomat, Regina azonban
nem engedte.
--Nem maradhatunk itt, mert megázunk. Ezen a mi vidékünkön--mert ez már
majdnem a mi vidékünk--úgy van, hogy ha egyszer elkezdi, akkor minden
nap esik. Ma pedig még nem esett. Csak tudnám, hogy nem leskelődik-e ott
lenn egypár kucsmás... Schwein...
--Ilyen messzire nem csatangolnak.
--Tévedsz! Elcsatangolnak ezek akármilyen messzire, ahol rabolni lehet,
vagy azt remélik, hogy arra vetődő embereket kirabolhatnak. Mit
kockáztathat az ilyen szökött katona? Legfölebb a bőrét. Ez pedig már
csak félig az övé.
--Van ezek között is jóravaló ember.
--Nincs!--erősítette heves hangon a leány--ahánnyal csak találkoztam, az
mind alávaló gazember volt.
Hát hiszen persze, persze... Okos ember azonban óvatosan kerüli ennek a
dolognak körülményesebb megvitatását és nem feszegeti a magyarázatot.
Főleg pedig óvakodik valamiképen megsejtetni, hogy ebben a restelni való
komiszságban katona és katona között nem igen lehet különbséget tenni...
Láttam effélét is eleget. S ha még oly kegyetlen büntetés fenyegeti is
az embereket, a szemeik elé kerülő szoknya nincs tőlük biztonságban. Egy
pillanat alatt megvakul, megsiketül és gazfickóvá aljasodik még a
tisztességesebbje is. Van ritka kivétel, de nem sok.
Reginát természetesen meghagytam abban a hitében, hogy ily alávaló
fickók csak az ellenség soraiban találhatók.
--Mein Gott...--habozott elégedetlenül a leány--igazán nem tudom, hogy
megkockáztassuk-e...
Megmaradtam amellett, hogy a szökött katonák ilyen messzire nem
csatangolnak. Regina eleresztette füle mellett megjegyzésemet és
hirtelen határozott.
--Tudom már, mit kell tenni! Maradj itt, mindjárt jövök...
--Mit akarsz?
--Megnézem, nem leskelődik-e ott valaki, azután visszajövök.
Megragadtam a kezét és nem bocsátottam.
--Csak nem képzeled, hogy eleresztelek?
A leány vékony ajkai körül mosoly játszadozott, miközben végignézett
rajtam és valami utánozhatatlan kicsinyléssel így szólt:
--Csak nem képzeled, hogy erre engedélyt kérek tőled?
Lám! Ez úgy vágott, mint a borotva.
--Nem magamért mondom,--folytattam egyszerre lehűlve és nyomban el is
eresztettem a kezét--hanem miattad... Ha nem tetszik--nekem így is jó.
Mindenki azt cselekszi a maga bőrével, amit akar. Nem parancsolok veled,
de te sem szólhatsz abba, amit én csinálok.
Visszalöktem vállamra a Manlichert és nekivágtam egyenes vonalban a
mintegy félkilométernyi távolságban levő kastélynak. A leány megérezte,
hogy ezúttal mindenféle tiltakozás haszontalan munka lett volna, szó
nélkül jött s nem vette át a vezetőszerepet sem. Egymás mellett
kerülgettük a lecsapódó esti harmattól már nedves fűcsomókat.
Mire az épület közelébe értünk, egészen beesteledett.
--Várj...--súgta halkan a leány--nem tanácsos fejjel nekimenni a
falnak...
Nem hederítettem rá és nem engedtem, hogy megfogja a karomat.
Tökéletesen megbíztam a ragadozók finom ösztönében, melyből jókora
adagot oltott belém a természet és életmódom s minden aggodalom nélkül
állottam meg az épület udvarán, amely elhagyatott, csendes és épen oly
rettenetes szemetes volt, mint amikor utoljára láttam. Egy pillanatig
sem tartottam attól a veszélytől, hogy valamelyik ablakból
lepuffanthatnak.
--Sohse nézegess körül, fiacskám,--biztattam nyugodt hangon a tágranyílt
szemekkel ide-odavizsgálódó leányt--nincsen itt senki.
--Úgy látszik,--bólintott fejével, miközben folyton szemmel tartotta az
esti homályból sötéten ránkmeredő ablakokat--hogy csakugyan nincs...
Az összezúzott ablakok kicsorbult széleikkel úgy tátogtak az emberre,
mint egy-egy fogatlan fekete száj. Élet sehol sem mutatkozott. Mindenütt
feketeség, mozdulatlanság és nyugalmas csend. Igazi elátkozott kastély
lett volna ez a népmeséből, ha az ablakokon és ajtókon kiáramló
rettenetes bűz nem riasztotta volna az embert a valóságra.
Hátráltam, mintha fejbe ütöttek volna.
--Gyerünk innen, Regina! Ezt a büdösséget nem bírom el...
--Én sem...--fintorgatta orrát undorodva a leány.
Kimenekültünk az udvarról a kastély egykori parkjába, egészen a rozoga
filagóriáig, amelyről Regina beszélt.
Idáig nem jutott el a szobákban fölhalmozott rondaság bűze, lélegzetet
lehetett venni és meg lehetett maradni, ha egyáltalában itt akarunk
maradni éjszakára. Nekem most sem tetszett ez a terv. Szívesebben
aludtam volna künn az Isten szabad ege alatt.
Regina viszont makacsul megmaradt amellett, hogy okosabb, ha itt
maradunk az ócska filagória fedele alatt, mert itt nem fog nyakunkba
szakadni a zápor, amely ma éjjel okvetlenül le fog zuhogni. »Mert ma még
nem esett«--ismételte talán tizedszer is.
Beléptem a filagóriába, vaktában levertem egy valaha fehérre festett
kerti asztalról a port és ráraktam cókmókomat. Ezt is találomra. A
sötétségben semmit sem lehetett látni. Gyertyám, amit meggyújthattam
volna, nem volt. Vaksi szemmel matarásztam hátizsákomban elemózsia után,
hogy valamiféle vacsorát adhassak a leánynak és néhány kiadós falattal a
magam lázadó gyomrát lecsendesítsem. Kenyér, száraz lengyel kolbász és
sajt volt a menázsi. Szótlanul ettünk.
--Legalább a kis villamos zseblámpám volna itt,--mondottam majszolás
közben--igaz! hiszen nálad hagytam, Regina.
--Igen, nálam maradt, de már nincs meg,--válaszolta a leány--útközben
valahol elvesztettem... Már nem is tudom, hogy hol. A többi holmid, ami
nálam maradt, ott van most is a barlangban, ahol lerészegedtem...
tudod... az erdőben... A kis zseblámpát magammal vittem, amikor
elindultam utánad, hogy megtaláljalak és bizony valahol elvesztettem.
Sokszor kellett szaladnom, nem csoda, ha kiesett a zsebemből és az sem
lett volna csoda, ha magam is kiestem volna a világból...
A sötétségben nem láthattam a leány arcát, a mélabús hang azonban sürgős
visszavonulásra intett. Jó lesz nem rálépni arra az útra, ahová ennek a
hangnak tónusa vezetne... s amely útnak a végéről jelenlegi--nem egészen
nyugodt--hangulatomban nem állhattam jót...
--Szomjas lehetsz, Regina,--kanyarodtam vissza a közömbös
országútra--vízzel azonban nem szolgálhatok, csak pá... Ohó! Ki se
mondom.
--Hiába mondanád,--hangzott a válasz a sötétségből--az a csúfság csak
egyszer eshetett rajtam... Igaz, hogy nagyon szomjas vagyok, de reggelig
majd csak kibírom. Ha elalszom, elfelejtem szomjúságomat is. Már pedig
hamar el fogok aludni. Te nem vagy álmos?
--De bizony az vagyok én!
Visszaemlékeztem, hogy ebben a filagóriában egy rongyos díványt is
láttam a sarokban valahol, ha ugyan ez a lefityegő bőrrongyokkal
szomorkodó ócskaság díványnak volt nevezhető. Elindultam, hogy
kitapogassam, merre van. Rá is akadtam, Regina azonban rámszólt:
--Csak nem akarsz azon a piszkos díványon aludni?
--Én? Nem rólam van szó...
--Sehr schén!... Nagyon kedves, ha ezt a piszkos díványt nekem szántad.
--Dehogy szántam! Csak gondoltam, hogy hátha!... nem is olyan piszkos...
Ráterítem a köpenyegemet.
--Köszönöm, ne terítsd rá a köpenyegedet, megleszek itt is, ahol vagyok.
Abbahagytam a kínálkozást. Elvégre egy ilyen leszakadt féderes, szúette,
ócska jószág nem kecsegtet túlságos kényelemmel, ennélfogva tehát vigye
az ördög, elleszek reggelig én is itt, ahol vagyok.
Beburkolództam köpenyegembe, ráhajtottam fejemet a hátizsákra és
elnyúltam a földön, mint egy fáradt komondor. Egy darabig még hallottam
a leány szabályos lélegzet vételét, azután mintha a filagória üres
ablakain becsapó szél hűvösséget is éreztem volna... s valami egyhangú
zajt a fedelen... Az ám, alighanem megeredt az eső... Reginának igaza
volt.
Esik.
Félálomban mintha a villámok fényét is megérezte volna lecsukott szemem,
a mennydörgést azonban már nem hallottam.
*
Mire másnap reggel--jó későn--hat óra tájban kinyitottam a szemeimet,
Regina már fenn volt és épen tömött vörös hajának megfékezésével
bajlakodott. Módfelett rakoncátlan természetű volt ez a dús vörös
hajzat, amely ékességnek bizony csak a legnagyobb jóakarattal lett volna
nevezhető. Azelőtt is sokszor elcsodálkoztam a nagy türelmen, melyet
lefésülésére fordított, hogy úgy, ahogy rendes kontyba tudja
kényszeríteni fején, most is csodálatosnak találtam a dolgot. Hja,
persze, a paradicsom Évájának hiúsága legyőzi még az ily hirtelen
föllobbanó természetű teremtményt is, amilyen ez az ugyancsak
ingerlékeny, néha egész a nyers durvaságig vagdalkozó természetű Regina
volt... Ha ugyan hitte, hogy bronzvörös haja ékesség és dísz. Bár
hiszen, ha nem hitte volna, nem fordított volna rá annyi türelmes gondot
és nem próbálta volna tízszer-húszszor is lesimítani a halántékaira és
homlokába tolakodó engedetlen hajszálakat.
Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, élénken intett:
--Látod, hogy igazam volt! Olyan eső zuhogott, hogy enélkül a filagória
nélkül bőrig áztál volna.
--Azt akarod mondani, hogy a te bölcs tanácsod nélkül...
Elmosolyodott, miközben a sipkát a fárasztó türelemmel végre
rendbehozott »frizura« veszedelme nélkül igyekezett fejére illeszteni.
--A tanács is valami, de a filagória a fő. Igaz, hogy még egyszer nem
aludnék ezen a kemény padlón... minden porcikám fáj.
--Igy járnak a rossz gyerekek, akik nem hallgatnak jó apjuk
szavára!--mondottam kenetesen s a másik pillanatban már talpon is
voltam, hogy szintén kirázzam csontjaimból a poros padló barátságtalan
keménységét--kommandíroztalak erre a fájn dívánra, de nem tetszett.
--Rá se lehet feküdni, mert olyan öreg, hogy leszakad.
--No, alattad nem szakad le.
Vártam a hasonló célzásra máskor mindig elkövetkező goromba választ, ez
azonban elmaradt. Lehet különben, hogy nem is hallotta tagjai
véznaságának ez újabb meglegyintését, mert példámat követve, szintén a
köpenyege kiporolásával volt elfoglalva. A por ujjnyi vastagon borította
a padlót. Ebben a porban feküdtünk, mint két malac. Olyanok is lettünk
tőle, mint a malacok. Alig vártam, hogy valamiféle mosdóvizet
találhassak.
Víz bőséges tömegben zuhogott az éjjel, edényféle azonban sehol sem
volt, amely fölfoghatta volna, meg kellett tehát elégedni azzal a
tócsával, amely közvetlenül a filagória előtt keletkezett. Ez is
megteszi. Nem szabad finnyásnak lenni.
Lekuporodtam a tócsa szélére és megmosdottam.
Regina mosolyogva szemlélte a szegényes igyekezetet, de nem követte. Nem
is követhette volna, mert fölkavartam a tócsát s a víz szürke lett az
iszapos sártól. Későn vettem észre, hogy ezt a sáros iszapot is a
pofámra locsoltam. Mindegy, nem szabad finnyásnak lenni...
--Én majd csak otthon fogok megmosdani--jelentette ki a leány s
rosszalva csóválgatta fejét, amikor látta, hogy törölközőnek az ingemet
neveztem ki. Valamibe azonban meg kellett törölköznöm. Az ingemen ott
marad az iszap fotográfiája, ezt majd ki fogom mosni, ha ráérek és több
víz lesz raktáron, mint itt... az, mondom, a fő, hogy nem szabad
finnyásnak lenni.
Még el sem készültem a nagy tisztálkodással és Regina már nógatott, hogy
siessek, tovább kell mennünk.
Igaza volt. A szél, úgy látszik, megfordult és most a kastély felől
lengedezett felénk. Nehéz bűz furakodott szerencsétlen orromba, hiába
ismételtem rendületlen konoksággal, hogy nem szabad finnyásnak lenni.
Hej, hogy az istennyila nem ütötte tarkón azokat a ronda orosz
parasztokat, akik azokat a szobákat oly hallatlan módon
összepiszkították! Lehetetlenség volt kiállani a borzasztó bűzt...
--Menjünk, Regina...
Föl se szíjjaztam magamra a holmimat, csak fölkaptam az egészet és
futottam... ki... ellenkező irányba az utánam lengedező szaggal.
Regina utánam...
Hallottam, hogy nevet, nyilván a nehézkesen szaladó »csizmás kandúrt«
találta felette nevetséges látványosságnak, úri személyemben, de azt is
hallottam, hogy tüsszög és folyton az orrát fújja. Ez kielégítette
kárörömömet. Kikapott az én »horgas«-om is, de az ő fitos mókusa is
megkapta a magáét, tüsszöghet, míg a penetráns ajándéktól megszabadul.
Ebben a kénytelen menekülésben most én mutattam meg neki, hogy mi az a
Sturm-Schritt. Rohanva gázoltam keresztül sáron, pocsolyán,
vakandtúráson, fűbuckákon és mindenen, ami utamba került, mint valamely
szabadjára eresztett mozdony, mindaddig, míg csak azt nem reméltem, hogy
az a rettenetes bűz már nem érhet utól.
Regina egy darabig vitézül állta a rohanást, a második kilométer után
azonban kifogyott gyengécske melléből a »szusz« és kénytelen volt leülni
a fűbe, hogy lélegzethez jusson.
Félórás »kurze Rast«-ot tartottunk. Ez a rövid pihenő arra is szükséges
volt, hogy rongyos cipőit valami madzagfélével összekössük. Siralmas
állapotban voltak, egyik rongyosabb, mint a másik. És semmi kilátás,
hogy más cipőt lehessen szerezni.
--Eldobnám ezeket a fetzniket,--mondotta rezignáltam--de nem tudok
mezítláb járni. Próbáltam, nem megy...
Ledrótoztam őket egy szál madzaggal, úgy, ahogy lehetett, azután
megvígasztaltam:
--Ne búsulj... Amint ráérek, csinálok neked egy pár cipőt.
Elnevette magát.
--De már azt szeretném látni!
--Majd megmutatom. Snájder már voltam, lehetek sujszter is. Nincs annál
könnyebb!... Most azonban auf, Regina! Gyerünk tovább... Mondom, nincs
annál könnyebb,--magyaráztam, miközben tovább folytattuk a vándorlást,
ezúttal lassúbb tempóban, mint eddig--az ember vesz egy darab bőrt, azt
kihajtja, behajtja, kigörbíti, begörbíti, összevarrja és kész a cipő.
--Ojjé, hogyne!...--fintorgatta orrát a leány--főleg, ha nincs mit
kigörbíteni-begörbíteni. Honnan vesszük a bőrt?
--Majd kitaláljuk ezt is. A köntösödet is úgy találtuk ki s lám, be
remek munka lett. Kicsit gyűrődött, ennyi az egész, egyébként úgy áll
rajtad, mintha rádöntötték volna.
--Hogyne, hogyne! Csak nem lehet begombolni...
--Nem is kell! Az Isten azért teremtette a nagy szépségeket, hogy
mutogassa, akinek van.
A leány fölemelte kezét és megfenyegetett.
--Azt akarod mondani, hogy tehénmellű vagyok... Pedig, ha igazságos
akarnál lenni, tudhatnád, hogy erről nem tehetek.
--Nem vagyok én akkora szamár, hogy csúnyának tartsam azt, ami szép és
nem felesleges, sőt szükséges és pompás, mint a rózsatőn a virág. Na,
Regina virágom, ez csak elég szépen van mondva?
--Ja... csakhogy nem arról van szó, amit mondasz, hanem arról, amit
titokban gondolsz...--mondotta neheztelve a leány.
Megragadtam volna az alkalmat egy kis kötekedésre, ennél a furcsa
teremtésnél azonban jóformán lehetetlenség volt eltalálni a helyes
mértéket. Volt úgy, hogy amit más föl sem vett volna, az őt érzékenyen
megsebezte és megfordítva: ami bármely más leányt vérig sértett volna,
őt teljesen hidegen hagyta. Már most »légy okos, Domokos«, sohasem
voltam benne biztos, hogy egy-egy ártatlanul tréfás megjegyzés nem sül-e
el épen visszájára. Az igazság egyébként mindezek mellett is az volt,
hogy örültem neki, hogy ismét mellettem van. Hozzászoktam--ennyi.
Hozzászoktam, mint például... mit mondjak?... mint például a
szivarszipkámhoz, amely évek óta mindig a zsebemben van, bár sohasem
veszem semmi hasznát, mert sem szivart, sem cigarettát nem szívok
szipkából. De azért minden nap hűségesen beteszem a zsebembe és hiányát
érezném, ha nem lenne ott. Ez pedig, amit most mondtam, nem durvaság és
nem cinizmus, hanem épen oly egyszerű igazság, mint bármely más igazság
a világon.
Estefelé elérkeztünk a jezernicai völgybe.
A bokrokkal sűrűn telenőtt hágó tetején néhány percre megállapodtunk,
hogy kikémleljük az alant mutatkozó perspektívát végig a szintén
porráégett falucska mellett egészen a túlsó dombsorig, mely alatt a
sebesfolyású patak kanyarodik ki az északkeleti síkság felé.
Elhagyatottság és békességes csend nehezedett mindenütt a jezernicai
völgyre is, mint a rudnikira.
Sehol egy élő lélek, vagy bár egy állat, vagy éneklő madár. Az itt
végighullámzó harcok az összes állatokat és éneklőmadarakat elűzték más,
barátságosabb, távoli vidékekre s a szegény menekülők még nem mertek
visszatérni. De nem úszott a levegőben egyetlenegy ragadozómadár sem, se
kánya, se vércse, de még egy szál varjú sem az egész közeli és távoli
horizonton. Oly különös, szomorúan nyomasztó érzés volt ez az abszolút
élettelensége a földnek és levegőnek...
Magam is szinte mozdulatlanul vertem cöveket a földbe. A leány
megérintette a karomat.
--Gyerünk,--mondotta sürgetve--estig otthon kell lennünk, különben
utolér a zápor. Mondtam már, hogy ebben az időszakban ezen a mi
vidékünkön mindennap esik. Nézd, ott jön!
A nyugati láthatár távoli peremén csakugyan sötét felhőtömegek
gyülekeztek. Engem e pillanatban azonban inkább ez a szó fogott meg,
hogy »otthon«. A leány már több ízben használta ezt a kifejezést.
--Mondd csak, Regina,--kérdeztem inkább némi érdeklődéssel, semmint
kíváncsian--mit értesz te azalatt, hogy »otthon«? Hol van neked vagy
nekem--otthon?
A leányt szemmelláthatóan meghökkentette a kérdés. Csodálkozva
meresztette rám apró, hunyorgó szemeit és sokáig nem tudta, hogy mit
válaszoljon. Egész lényéről lerítt, hogy ezen a dolgon sohasem
gondolkozott.
--Mit értek az alatt... hogy otthon?... Mein Gott--mit? Igazán, magam
sem tudom, hogy mit... Talán azt a helyet értem alatta, ahol először
találkoztam veled és jó voltál hozzám... Mert azt a nagy hamurakást,
amely a tanya helyén van és ahol valaha otthon voltam, úgy-e nem
nevezhetem otthonomnak?
--Jól van, kis kamerád,--iparkodtam az érzelmesebb ösvényre való
kitérést elkerülni--gyerünk hát haza és »nézzünk rá« hogy estig otthon
legyünk.
Némán haladtunk tovább föl a szemben levő dombsor tetejére, ahová esti
félhét óra tájban érkeztünk meg. A leány soványka
tagjait--mondom--acélrúgók hajtották előre: ő ért elsőnek a tetőre, nem
én. Amikor pedig fenn volt, kiterjesztette karjait és oly meleg örömmel
hallatott egy örvendező kiáltást, hogy engem is egészen fölvillanyozott.
--Hála Istennek!--kiáltotta boldog gyönyörködéssel, mintha az egész
tájat szívére akarta volna ölelni--megérkeztünk és most már itthon
vagyunk!
Megpillantottam a leégett tanyát és tovább ezer lépésnyire saját külön
nyírfámat az erdő szélén.
Nem tagadom, nagyon jól esett lelkemnek ez az ismerős kép. Én is
megálltam és hangos hurrával üdvözöltem a megszokott helyet, melyet a
kis Regina--ösztönének valamely ártatlan sejtésében--otthonnak nevezett
el. Magasra emeltem sipkámat és egy második harsány hurrát is
belekiáltottam a tájék mozdulatlan csendjébe.
Regina vörösre pirult arccal, elragadtatva, a boldog elégedettségnek
szinte magánkívüli örömével tapsolt és ugrált... nyilván maga sem tudta,
hogy mit csinál... mert egyszerre csak mellemre vetette magát és
belekiáltotta az arcomba:
--Most már nem félek! Itthon vagyunk... itthon vagyunk!
Fölkaptam a kis kamerádot, mint egy pelyhet, körüllendítettem a
levegőben, mint ahogy a pólyásbabát hintáztatja karján a dajka, azután
nyilván én sem tudtam, hogy mit csinálok, mert bizony olyan katonás
csókot nyomtam az ajakára, hogy akár tüzes vas érintésének is beillett
volna...
De rögtön megbántam.
A leány rámbámult, azután lehúnyta szemeit és olyan sápadt lett
egyszerre, mint a halott... Szinte megrémültem tőle. Az iménti boldog
vérszín eltűnt vonásairól, fehéren, halotthalaványan, megdermedve feküdt
karjaimban. Ijedt zavaromban azt sem tudtam, hogyan fektessem le minél
csendesebben a földre és melléje térdelve, mit mondjak neki, ha majd
fölnyitja a szemeit.
--Regina,--simogattam meg sápadt homlokát--tréfa volt, kis Regina... ne
haragudj...



TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Megérkezés az öreg nyírfa alá.--Beleesem a »Feld Fieber«-nek nevezett
lázbetegségbe, nem találom sehol helyemet és minden fölingerel.--Megint
az erdei barlang.--Diadalmas szerelem.--Rejtélyes eredetű lövés ér a
»Pokoltorok« felől, mely összezúzza bokámat;--Regina megment.

A leány nem válaszolt. Beletelt néhány végtelenül hosszúnak látszó
pillanat, míg ismét kinyitotta szemeit. Egy ideig még mozdulatlanul ülve
maradt. Aztán elsimította az arcába tolakodó hajszálakat, fáradt
lassúsággal fölemelkedett a földről és mintha semmire sem emlékeznék,
ezt mondotta:
--Menjünk... Nagyon szomjas vagyok.
Újabb mentegetődzéseken törtem fejemet, de sehogysem tudtam megfogni a
dolgot. Talán nem is szükséges. Regina szótlanul haladt oldalam mellett
és sem azt nem árulta el, hogy rossz néven vette a támadást, sem azt,
hogy hallgatólagosan már meg is bocsátotta. Közömbös arcáról nem voltam
képes leolvasni az igazságot, pedig sokszor sandítottam féloldalvást
erre a sápadt arcra, hogy kitaláljam a lelkében lappangó valót. A könnyű
remegés, mely vékony ajkait egy-egy pillanatra ellágyította, semmi
bizonyosságot nem árult el.
Szégyeltem magamat... no, az bizonyos! De tudja az ördög... mintha nem
szégyeltem volna magam eléggé. Úgy éreztem--most legelső ízben--hogy
voltaképen semmi istentelenséget nem csináltam és ez a meggyőződés
mintha jókora fokú makacsságot oltott volna belém.
Sajátságos ingerültség száguldozott érzékeimben s valami nagy hajlam a
kötekedésre és egy újabb támadásra...
Egyelőre azonban befogtam a számat és némán haladtam tovább. Regina is
hallgatva lépegetett, Igy róttuk végig a leégett tanyáig terjedő
szikkadt mezőt és haladtunk végig az egykori tanya helyén emelkedő
hamurakások között. Ezeket is már földig verte a sok esőzés. Csak a
falak meredeztek ki a pusztulásból. Egy hajdani sertésól épen maradt,
pedig deszkákból volt összeróva. De csak most vettem észre, hogy ez az
ól ép és nem égett le. Eddig nem láttam, hogy ép. Lám, be különös, hogy
eddig nem vettem észre... Ott állt mellette egy négykerekű kézikocsi, a
földön egy ásó és két rozsdás kapa. Ezeket is csak most vettem észre...
--Nem furcsa, hogy ez az ól meg ezek az izék... nem vesztek oda?
Regina rám nézett és megbiccentette fejét.
--Igen,--mondotta szelíden--ez elég furcsa.
Kellemes elégedettséget éreztem. Nem a válaszra voltam kíváncsi, hanem a
hangra, ez pedig igen enyhe, igen megbocsátó volt, semmi nyoma benne a
goromba haragnak, amelyre el kellett készülve lennem. Csakhogy belátta,
hogy igazán nem tettem semmi rosszat és a vigyorgó Gonosznak nem
nyújtottam oda a kis ujjamat, hogy szőröstől-bőröstől elkaphasson...
Elégedettnek éreztem magamat és még sem voltam nyugodt, sem egykedvű
vagy közömbös, mint eddig... Bizonyos, hogy valami történik velem,
aminek nem tudok becsületes magyarázatot adni. Talán majd holnap, ha
végre jól kialszom magam.
Esteledett, amikor ismét ott álltunk saját külön nyírfám mellett,
amelyet Regina »otthon«-nak nevezett el.
Őszinte örömet éreztem, hogy ismét itt vagyok, ezen az ismerős régi
helyen, oly hosszú idő után. Nem is volt ez az idő oly nagyon hosszú,
nekem azonban roppant hosszúnak tetszett. Azóta szakállam nőtt és
valóságos sörény a fejemen. Holnap--mert most már ráérek--meg fogok
borotválkozni és rendbehozom sörényes fejemet is.
A nyírfa előtt levő Graben--szegény jó Morelli kapitány úr
mesterműve--most is tele volt sárga, piszkos esőlével. A belerúgott üres
konzervláda félig belemerülve úszott ebben a piszkos lében. A fa körül
posztódarabok, cérnavégek... minden úgy maradt, ahogy itthagytuk.
Regina arcán is megjelent az öröm, amikor futólag körülnézett és
megállapította, hogy itt most már semmitől sem kell tartani. Hangja
élénkebb, melegebb és bizakodóbb lett.
--Szomjas vagyok,--szólt egy pillanatnyi csend után s nyomban neki is
vágott az erdő sűrűjének--lemegyek a tóhoz és iszom.
--Én is megyek.
Nagyon szomjazhatott szegény, mert úgy ment, mint egy
megriasztott--mókus. Őzet akartam mondani, de csak azért is mókusra
gondoltam... Alig tudtam nyomába érni azon a rövid distancián, mely az