A vörös regina: regény - 16

bokrok sűrűségébe és megszöktünk. Ami azóta történt, nem tudjuk. De
azóta már messze járhatnak, mert erről a vidékről az összes ezredeket
elvitték észak felé.
Tehát vége... Más kérdezni valóm nem volt.
Egy darabig hallgattunk, azután én törtem meg elsőnek a csendet.
--Becsületesen megmondtátok, emberek, amit tudtatok, elválhatunk
egymástól békességgel. Menjetek haza.
Ezzel markukba nyomtam a puskákat és ráveregettem vállaikra.
--Menjetek, Isten nevében!
Az emberek kezemet szorongatták és érzékenyen elbúcsúztak. Egyszerű,
becsületes, buta orosz parasztok voltak, nem vitt volna rá a lélek, hogy
csak egy ujjal is érintsem őket.
Néhány perc mulva ismét magamra maradtam. Az oroszok elmentek. Egy
darabig még hallottam siető lépéseik neszét, azután az utolsó könnyű
nesz is beleveszett a csendességbe és többé nem hallatszott semmi.
Egyedül maradtam. Most már igazán egyedül... Tegnap éjjel óta sehová se
tartoztam, a Morelli-század megsemmisült...
Nehéz szívvel vetettem vállamra fegyveremet és indultam meg az erdő
szélén délnyugat felé.
A sötétségben csak lassan botorkálva haladhattam előre, de azért mentem,
ahogy tudtam. Ezzel a lassú kullogással is megnőtt a távolság, mely
ettől a szerencsétlen vidéktől elválasztott. Úgy éreztem magamat, mint
akit fájdalmas gyász ér, valamely kedves ismerős, vagy jóbarát
elvesztése. Tudtam, hogy a szomorúság nem lesz tartós, hisz voltaképen
idegenek voltak nekem a fiúk és én is idegen voltam nekik, az
összeszokás azonban nagy bűvész a messze ellenséges földön: közelhozza
egymáshoz a legkülönbözőbb karakterű, fajsúlyú és hajlamban is elütő
embereket, gyakorta annyira, amire normális viszonyok között hosszú
esztendők sem képesek.
Nyomott hangulatomban egyelőre csak kevéssé vígasztalt, hogy a
katasztrófából egy hatalmas ütés árán megmenekültem és nem kerültem
fogságba a többiekkel. E kivételes szerencse nagyságát csak később
kezdtem a maga teljes értékében megbecsülni, amikor dolgozni kezdett a
fantáziám és elképzeltem, hogy mi sors várt volna reám az ellenség
fogságában. Mi lett volna belőlem, az erdők szabad fiából, aki serdülő
ifjúkorom óta hozzá voltam szokva ahoz az abszolút szabadsághoz, amely a
madaraké és a rengeteg vadjaié. Szinte tűrhetetlen szorongás borzongott
végig tagjaimon erre a rettenetes gondolatra... Még a lélegzetem is
nehezebb lett...
Nem, soha! Fogságba nem fogok kerülni, inkább magam loccsantom szét a
koponyámat. S csak most kezdtem hálás szívvel gondolni a véletlenre,
amelynek szabadságomat köszönhetem. Mert hiába voltam elszánva a halálra
inkább, semhogy a többiek sorsára jussak, amikor ott hevertem
eszméletlenül a bokrok között levő gödörben, a leggyengébb orosz katona
is foglyul ejthetett volna. Sem vele nem tudtam volna elbánni, sem
önmagammal.
Hálát adhattam a jóságos Istennek, hogy így történt és nem megfordítva.
Haj, uram Isten! Ime, lépten-nyomon bebizonyul, mi törékeny semmiség
idealant a porlandó ember, s de igaza van nagytiszteletű Herepei
uramnak, amikor örökké ezt prédikálja. De csak a szerencsétlenség tanít
rá, hogy az ilyen beszéd--nem papolás.
... Valami egy óra hosszat botorkálhattam a sötétségben, míg végre is
kénytelen voltam rászánni magamat, hogy pihenőt tartsak. Sehogy sem ment
tovább. Nekihibáztam a fatörzseknek és egy-egy visszahajló ágtól
érzékeny suhintásokat kaptam a fejemre. Meg kellett állni, különben
könnyen kiverhettem volna a szememet is.
Tizenkét óra lehetett éjfél körül. Gyufát nem mertem gyújtani, hogy
megvizsgáljam, hova ülök, hát csak úgy jószerencsére telepedtem le. Tán
csak nem túrok föl hangyabolyt? Valamikor egyszer nagyon megjártam az
eképen megharagított hangyákkal, azóta igen respektálom őket.
De sem hangyák, sem más nem zavart meg, fekhettem békességben.
Ráhajtottam fejemet a hátizsákra, magamra húztam köpenyegemet, egy ideig
figyelmesen hallgatóztam... aztán úgy aludtam, mint a mormota.
Csakhogy nem olyan sokáig, mint a mormota.
Alig pitymallott és már fölnyitottam a szemeimet. Az erdei vad nyugtalan
ösztöne, vagy mi, dolgozott érzékeimben, de a menekülés vágya még
egészséges álmomat is legyőzte és nem tűrte, hogy uralkodjék rajtam.
Rögtön talpra ugrottam és magamra szedve holmimat, elindultam.
Pontosan nem voltam képes meghatározni az időt, a nap állása után
azonban mégis elindítottam órámat, amely harmadnapja megállt és
megközelítőleg eldöntvén, hogy már hajnali három óra is elmúlhatott,
csak annál szaporábban szedegettem lábaimat. Micsoda nagyszerű
ajándéknak éreztem a Heiszer bácsitól prezentbe kapott magasszárú
Ritter-csizmákat, melyekben úgy komótizálhatott a lábam, mint valamely
kényelmes csónakban.
Bármint iparkodtam is, hogy az ellenség által veszélyeztetettnek látszó
zónából minél hamarabb kikerüljek, a dolog keservesen lassan ment. Az
erdőség szélén volt ugyan egy eléggé használható csapás, arra azonban
nem mertem kilépni. Valahonnan megláthattak volna. Benn kellett maradnom
a fák között, ott pedig gyalázatosan lassan haladhattam. Bár lehet, hogy
csak a türelmetlenség láttatta velem ily förtelmes lassúnak a dolgot.
Legközelebbi munkámat akként szabtam meg, hogy mindaddig bujkálni fogok,
míg ebből a veszélyes hadizónából kikerülök. Továbbhaladva, viszont
mindaddig menni fogok, míg valamely előrenyomuló saját csapattesttel
találkozom. Onnan aztán majd eltranszferálnak az ezredemhez, vagy--ha ez
már nincsen meg--legalább a brigádomhoz.
Ennél a pontnál ismét föléledtek nyomasztó érzéseim. A legrosszabb
helyre kerültünk, az bizonyos... A többi regiment szerencsésebb volt. Az
ellenséges áradat legerősebb lökése minket ért és alighanem az az
igazság, amit a szökevény oroszok hiányos elbeszéléseiből ki tudtam
hámozni: nemcsak a Morelli-század járt rosszul, hanem az egész
regiment....
»Hja, ez a háború!« Persze, hogy ez a háború, de ennél nyomorúságosabb
vigasztalás aztán nincs is...
*
Valamivel öt óra után, balkézt benn az erdő széle közelében, kisebbszerű
irtást közelítettem meg. Pár pillanatnyi vizsgálódás után meghökkenve
láttam, hogy az irtás nem favágó kéz munkája, hanem a 2l-es gránátoké.
Az itt végighömpölygő ütközet egy oldalvilláma ide is lesujtott és
borzasztó nyomokat hagyott maga után... Az efféle látványba jócskán
belefásul az ember, de önkéntelenül mégis mindig meghökken, valahányszor
csak ismét megpillantja.
Vagy hetven négyszögméternyi területen az összes fák össze voltak törve,
némelyik tőből szakadt ki s úgy feküdt keresztül a többieken. Miért
vették nehéz tűz alá ezt az aránylag kicsiny pontot, azt persze nem
tudhattam, az eredmény azonban, vagy legalább is egy része az
eredménynek, még itt éktelenkedett a szemem előtt... Hét lóhulla és
tizenegy orosz dragonyos holtteste hevert a gránátok által kivágott
hatalmas túrásokban. Itt hagyták őket temetetlen. Helyesebben szólva,
ezeket is itt hagyták, mint sok más halottjukat, akiket nekünk kellett
utólagosan elföldelnünk. Orrfacsaró hullabűz mérgezte meg a levegőt...
Napok óta heverhettek már itt a melegben, ezer meg ezer légy dongta
őket...
Futólag vettem csak szemügyre az egész csúnya látványt, egy igazán
rettenetes részlete azonban így is örökre emlékezetemben marad... Az
egyik lónak hasát tépte szét a gránát, úgy hogy egész belső része
kifordult. A széttépett belek e puffadt tömegéből egy szőke emberi fej
meredt rám. Ezt a fejet letépte törzséről a gránát és belecsapta a
kifordult lóbelekbe, ahova beleragadt és tátott szájjal, megmeredt,
üveges, nyitott szemekkel bámészkodott a felette szállongó légyfelleg
utálatosan zümmögő tömegébe...
Elfordítottam tekintetemet, hogy ne lássam.
Aztán oly gyorsan szedegettem lábaimat, amint csak bírtam, hogy minél
messzebbre hagyjam hátam mögött ez undorítóan vérfagyasztó látványt,
melyet a hadjáratok történelme nem szokott följegyezni s a szemtanuk
emlékezetében is csak mint felette jelentéktelen »epizódok«
szerepelnek... Mellékes, hogy minden nagy ütközet képe sok ezer ily
jelentéktelen epizód sokaságából alakul ki.
*
Több mint kétórai szakadatlan bujkálás után, esti félnyolc óra tájban,
nem bírtak tovább a lábaim, meg kellett állnom, hogy valamiféle éjjeli
szállás után nézzek. Csak úgy dőlt rólam a verejték, nyakam, hátam,
mellem, minden egy víz volt. Nem restellem bevallami, hogy az elől a
rettenetes látvány elől menekültem, amely szinte üldözött... s még itt
is nyomomban volt. Más emberfia számára én is azonnal készen lettem
volna a szokásos jó tanáccsal: eb ura fakó! verd ki fejedből és eredj
odább. Önmagamat azonban hiába lódítottam volna odébb...
Az erdő itt már ritkulni kezdett.
Messzire elláthattam, de még ennél is jobban esett, hogy az ég hirtelen
borulni kezdett és csakhamar megérkezett a szél is. Zivatarra lehetett
számítani. Úgy megörültem neki, mint valamely becses ajándéknak.
Módfelett nagy és sürgős szükségét éreztem a víznek, melynek tisztító
áldásában napok óta nem részesülhettem. Ezt civil ember nem igen érti,
körülményesebb magyarázattal azonban nem szolgálhat a katona anélkül,
hogy a jóízlést ki ne végezze...
Kiválasztottam egy odvas, vén égerfát és gyors kézzel kitakarítottam az
odu törmelékét. Ez az eléggé tágas üreg lesz a ruhamagazin. Belefér
minden olyan holmim, aminek szárazon maradása kívánatos. A következő
percben már neki is vetkeztem, egyenruha, hátizsák, ing, sipka, csizma,
alsónadrág, minden belekerült az üregbe, nem maradt rajtam semmi, csak
amit ingyen kaptam a természettől. Szappanom, sajnos, nem volt.
Fölfedeztem azonban egy kevés homokot az erdő széle mellett elfutó
száraz ér aljában, szappan hiányában az ilyen finom homok is jó
szolgálatokat tesz, akinek a bőre nem túlságosan érzékeny és
mindenekfelett valónak a hathatós tisztálkodást tartja. Különösen jól
szolgál az ember fején, ha sok a haj. És nem bizonyos, hogy nem került-e
a hajba bizonyos élősdi, amely végig az összes frontokon majdnem
makacsabb ellensége a katonának, mint az orosz. A homok nyomorgatását
nem állja ez a konok ellenség, ha még oly cudarul ragaszkodó természete
van is.
Hála az Úristennek, rövid vártatva csakugyan lezuhogott a zápor.
Hatalmas pászmákban paskolta végig a vidéket s az öreg égerfa alatt
engem is. No, elég vizet kaptam! És erélyesen munkába vettem a homokot.
Telemarkú dörzsölési manipulációim alatt valamely kényesebb bőrből
alighanem a vér is kiserkedt volna, az én napbarnult bőröm oda se
hederített a kínzásnak. Voltaképen lónak se való művelet volt bíz ez, de
nagy szükség volt rá, úgy éreztem magamat ott a zápor paskolásában,
mintha épen most kerültem volna diadalmas liliomtisztaságban a világra.
Tobzódtam a bőséges vízben, mint a kacsa.
Rám esteledett.
A zápor nem sokáig tartott, elverte a szél s nem is igen egészen félóra
mulva már megszakadoztak az imént még sűrű viharfellegek és itt-ott
kivillantak a csillagok is. A nagy melegben kőkeményre szikkadt talaj
oly mohón beitta a rázúduló esővizet, hogy ennek a sok víznek jóformán
alig maradt valami nyoma,--»meg se kottyant«--amint felénk mondani
szokták,--a földnek a bő áldás. Háromszor is annyi elkelt volna. Nekem
így volt jó, szárazban szedhettem ki a faoduból oda berejtett holmimat
és szárazban öltözhettem föl. Heiszer bácsi ajándék-csizmáira egy csöpp
sár sem ragadt. A nagyszerű »kacsázás« után viszont arra is elég
frissnek éreztem magamat, hogy ismét »Marschbereit« állapotba
helyezkedjem és tovább folytassam az utat.
A beálló sötétségben ez azonban lehetetlen volt, ott kellett maradnom
reggelig és úgy kellett elhelyezkednem az alvásra, amint épen lehetett:
háttal nekitámaszkodva az öreg égerfának, ülő helyzetben, mint valamely
zsúfolt vasúti kocsiban. A legszélső vonalak Grabenjeiben a megfigyelő
posztok mind így alusznak... Ezért a Dienstverletzungért szabály szerint
ugyan huszonöt pálca járna ki, a baka azonban még álmában is meg szokta
érezni az inspiciáló fölebbvalót s a veszélyes pillanatban már nyitott
szemmel jelenti, hogy »semmi előfordulás nem adta elő magát... melde
hórzam«.
Hány óra lehetett, amikor kényelmetlen helyzetemben végre mégis sikerült
elaludnom, nem tudom. Nem szundíthattam azonban sokáig, mert még
ugyancsak álmos voltam, midőn valamely ösztönszerű érzés hatása alatt
hirtelen fölnyitottam szemeimet és fülelni kezdtem.
Első benyomásom az volt, hogy talán álmodtam... néhány pillanat múlva
azonban meggyőződtem róla, hogy nem érzékeim játékáról van szó.
Jár itt valaki...
Sőt nem is valaki, hanem valakik... Ketten lehetnek, amint a csendesen
pusmogó rekedtes hangok csakhamar elárulták.
Óvatosan föltérdeltem és markomban szorítottam a Manlichert.
Nyugodtnak és biztosnak éreztem magamat a dolgomban.
Nem támadok meg senkit, de jaj annak, aki támadásra kényszerít...
A két ember lengyel nyelven beszélgetett.
Az első mondatokat nem értettem, körülbelül húsz-huszonöt lépésnyire
lehettek tőlem, közvetlenül az erdő szélén, rövid vártatva közelebb
kerültek éjjeli fekhelyemhez és most már meg tudtam érteni
beszélgetésüket. És meghallottam a csörrenést is a sötétségben, ami vagy
a tábori ásóhoz ütődő szuronytok, vagy a kulacs hangja lehetett... Ez
intő jel volt arra, hogy katonák--orosz gyalogosok--és nyilván ezek is
szökevények...
A gyanu nem lepett meg váratlanul, amúgy is tudtam, hogy ezen a
messzeterjedő vidéken sok ilyen csapattestétől elmaradt szökevény
csatangolhat, azokon kívül, akikkel már találkoztam. A lengyel
nemzetiségű orosz katona az első kínálkozó alkalommal megszökik.
Nyilvánvalónak látszott, hogy ez a két ember is ebbe a kategóriába
tartozik.
Gürüzdölő, rekedt, parasztos hangok voltak. Afféle alja parasztok
lehettek.
--Nem jól megyünk... morogta türelmetlenül a vastagabbik hang
tulajdonosa.
--Jól megyünk, ha mondom--válaszolta a másik.
--A másik oldalon volt...
--Ezen volt, nem a másikon.
--Az erdő ezen az oldalon van és nem a túlsón...--dörmögte a másik.
Pillanatnyi csend után ismét a kételkedő természetű paraszt szólalt meg:
--Bizonyos, hogy a goszpodin Rotmister (kapitány) is a halottak között
volt?
--Bizonyos,--mondotta határozottan a másik--tulajdon szememmel láttam,
hogy megdöglött... Feje berepült egy ló hasába, maga ott fekszik szélrül
a saját lova mellett. És azt is tudom, hogy sok pénz volt nála. És az is
bizonyos, hogy azóta itt még nem járt senki. Azért mondottam, hogy
vissza kell jönni és megszerezni a pénzt. Neki már nem kell, mi beérjük
vele holtig. Annyit ihatsz, Sandre, amennyi beléd fér és nem kell többet
robotába se járnod. Goszpodin leszel holtod napjáig.
--Az...--mormogta a rekedt--kivált ha meg nem fognak és föl nem
akasztanak.
--Most már nem fognak meg... messze vannak ide... A mundért, levetjük, a
fegyvereket elássuk, beöltözünk a magunk köntösébe, aztán kereshetnek.
Ne járasd hiába a szádat, mert becsapom!
--Jó, jó... Nagyon is elbízod magad. Az este is csöpp híjja volt, hogy
az a veresfejű csertovka meg nem látott.
--Ebben az egyben igazad van... a veres csertovka szinte meglátott.
Ettől a csertovkától félni kell, Sandre... azt gondolom, hogy gonosz
lélek és nem ember. Nem fiú és nem leány... az ördög kölyke. Ha utánunk
leskelődik, baj van... Tüzet fú ránk és eléget.
Elhallgattak.
Feszült figyelemmel kísértem a halk beszédet. Kit néztek ezek a babonás
parasztok »csertovkának«, ami voltaképen nőstény ördögöt jelent? S a
hozzá ragasztott »veresfejű«?... Mint a villám suhant keresztül fejemen
egy fantasztikus gyanu, de ezt azonnal elhárítottam magamtól, annyira
képtelennek látszott.
A hullarablásra lopakodó parasztok tovább mentek.
Hagytam, hogy menjenek.
Amikor már a legkisebb nesz is megszűnt és ismét az éjszaka csendessége
nehezedett a sötétségre, másodszor is kísérletet tettem az alvásra. A jó
szándék azonban csak nagyon tökéletlenül sikerült. Hol félóránként, hol
óránként mindegyre fölriadtam és ösztönszerűen hallgatóztam... mintha
éreztem volna, hogy bármily nagy csendesség vesz is körül, nem vagyok
egyedül. Ez a sajátságos érzés módfelett kellemetlenül hatott rám.
Értelmem hiába döntötte el, hogy gyanakvásomnak nincs semmi alapja, egy
titokzatos belső ösztön folytonosan arra ingerelt, hogy jól figyeljek
minden legkisebb jelre, mert lesz köztük olyan is, mely el fogja árulni
az igazságot. De miféle igazságot?
Hiába, nem volt nyugtom.
Még alig pitymallott--kora hajnali félhárom óra tájban--és már
véglegesen ébren voltam. Szó sem lehetett róla, hogy ismét beburkolódzam
köpenyegembe és újra haszontalan kísérleteket tegyek az alvásra.
Helyesebb, ha rágyújtok egy cigarettára, magamra kapcsolom holmimat és
tovább folytatom vándorlásomat délnyugat felé. Ezenközben majd elpárolog
érzékeimből a gyanu is.



TIZENHARMADIK FEJEZET
Találkozom a vörös Reginával és megtudom, hogy gyanum alapos volt, mert
elválásunk óta mindig a nyomomban settenkedett.--Együtt menekülünk
vissza, a jezernicai völgy felé.--Éjjeli szállás egy piszkos
padlón.--Megpillantjuk a régi Standot.--Egy rosszul sikerült csókocska.

Abban a pillanatban, amikor vállamra lódítottam a Manlichert és el
akartam indulni, lecsapott a villám, mely az imént fejemen suhant
keresztül fantasztikus gyanu gyanánt és úgy megdöbbentett, hogy a hatás
első percében valósággal torkomon akadt a szó.
Megnémulva bámultam, mint egy fatuskó. Egy árva hang sem tudta elhagyni
a számat.
A dolog annyira lehetetlen volt, hogy józan értelemmel egyhamarjában föl
sem lehetett fogni, és íme, mégsem volt képtelenség és nem volt
képzelődés, hanem valóság: az a gyorsan hozzámsiető vézna teremtés az ő
apró szemeivel, fintorgató mókus-orrával, sipka alá szorított dús vörös
hajával és kevélyen előreálló mellével--Regina volt, a harapós
vadmacska, akinek apró foganyomát most is meg lehetett látni a kezem
fején.
Amikor egészen közel érkezett hozzám, elmosolyodott és maga alá kapva az
orosz köpenyből részére átformált köntöst, gyorsan leült a földre.
--Csakhogy itt vagyok...--mondotta elégedetten és ismét mosolygott.--Ha
kibámultad magadat, adj kérlek valamit ennem, mert nagyon éhes vagyok...
tegnap dél óta semmit sem ettem...
Borzasztó ostoba képet vághattam, pedig nem tartozom azok közé, akik
bármily váratlan dolog fölött sokáig szoktak eltünődni. A kis Regina
hirtelen kibukkanása--szórul-szóra a sötétségből--azonban oly
hihetetlenül gyorsan lepett meg, hogy kisodródtam a rendes nyugodt
kerékvágásból és csöpp híján szinte elvágódtam. Csak akkor ocsúdtam föl
mozdulatlan bámészkodásomból, amikor másodszor is rámszólt, hogy adjak
valami ennivalót, mert nagyon éhes.
A zsák egy pillanat alatt lenn volt a hátamról s leküzdhetetlen
meglepetésemben még mindig bizonytalan kézzel kotorásztam ki belőle az
elemózsiát: kenyeret, kolbászt, szalonnát, egy darab füstölt oldalast...
és egy lenvászon tiszta kendőcskét abrosznak. Mindezt szó nélkül elébe
raktam és intettem, hogy egyék.
Most ugyanaz történt, ami legelső találkozásunk alkalmával: a leány oly
mohóságával az éhségnek esett neki az ennivalónak, mint egy vércse. Ott
volt előtte a késem, de körmeivel tépte le a kenyér darabját és azokkal
szakította szét az erősen foghagymás kolbászt is. Biz ez nem volt valami
szép látvány, de csakugyan nagyon éhes lehetett, hogy így falt,
mint--mondom--a vércse. Aki sohasem érezte, hogy mi az éhség, az hamar
készen van a szigorú rosszalassal, mert fogalma sincs róla, mi fölött
ítélkezik.
--Ne olyan mohón, Regina,--intettem oly nyájassággal, amennyi csak
hangomtól kitelt, hadd lássa, hogy ismét a régi testvéri indulattal
vagyok iránta--ráérsz, van elég.
--Éhes vagyok...--válaszolta mentegetődzve, inkább a szemeivel.
Nem háborgattam éhsége további mohó csillapításában, hanem leültem vele
szemközt a fűbe és szótlanul néztem, mint pirul ki lassanként vértelen,
sápadt arca és mint csillan meg apró, leskelődő szemeiben az élet.
Megállapítottam, hogy elválásunk óta jóformán semmi változás sem történt
rajta. A cipője volt mindössze ványoltabb és a rajta levő ruha
kopottabb, az orosz köpenyből gyártott felső eléggé ép állapotban volt,
a bugyogó baltérde táján mutatkozott csak egy jókora lyuk, amely alól
kilátszott térdének fehér bőre. Mindent egybevetve, azonban elég
jóravaló snájder-munkát végeztem ezzel a köntössel, az idő csak
megviselte, de nem mállasztotta szét a sok vesződséggel
összeszerkesztett kontár-művet.
Néma szemlélődésem közben lassanként ismét belezökkentem rendes
kerékvágásomba és visszanyertem nyugalmamat is. Kicsit mintha már
resteltem volna, hogy az imént annyira kilódultam a rendes nyomból. Volt
már úgy, hogy hasonló váratlan villám máskor is lecsapott orrom előtt,
mégsem inogtam meg olyan mértékben, mint most... tehát miért épen most?
Amikor a leány félretolta maga elől az ennivalót, ismét megszólalt:
--Van vized?
--Vízzel, sajnos, nem szolgálhatok, igyál egy korty lengyel pálinkát, az
van. Van még egy kevés otthoni sligovicám is.
Elkomolyodott s a fejét rázta.
--Pálinka nem kell,--mondotta lassú, szégyenkező hangon és
félrenézett--megfogadtam, hogy soha többé nem iszom pálinkát.
--Már pedig a füstölt holmi azt kívánja.
--Nem iszom soha többé...--ismételte kelletlenül, mintha nehezére esett
volna, hogy erről beszélnie kell--tudhatod, hogy miért...
Intettem, hogy sejtem, ez azonban nem ok.
--Nekem épen elég ok, hogy szégyennel gondoljak vissza arra, ami akkor
éjjel történt... De annak is te vagy az oka! Megrészegedtem és annak te
voltál az oka.
--Lehet...
--Nem lett volna szabad megengedned, hogy kétszer is igyam. Egy korty
nem ártott volna meg... amikor unszolásodra másodszor is ittam, az már
megártott. Az egész világ forgott velem... nem is tudtam, hogy mit
csinálok... mindenféle csunyaság megjárta szédelgő fejemet, azért
viseltem magam úgy, mint egy bolond...
--Hagyjuk ezt, Regina... rég volt.
Felém fordította élénk tekintetét és gyorsan megszakított.
--Nem akarsz erről beszélni és ez szép tőled... de én azt is erősen
föltettem magamban, hogy amint találkozunk, rögtön meg fogom neked
magyarázni, hogy miért vesztettem el annyira eszemet, hogy
fölháborodásomban... oktalan dühömben, mert arról van szó... még a
kezedbe is haraptam, csakhogy eleressz és megmeneküljek...
Ránéztem. Ez a fordulat újság volt előttem.
--Megmenekülj? Mitől akartál megmenekülni?
--Föltettem magamban, hogy amint meglátlak, azonnal megmondom neked az
igazat... hátha megérted, hogy miféle szamárságra gondoltam és meg fogsz
nekem bocsátani.
--Sohse haragudtam rád,--szakítottam félbe az izgatott hangba átsikló
beszédet--csak mérges voltam egy kicsit, amiért megvérezted a kezemet,
holott pedig én jót akartam. Nem akartalak kiereszteni, mert láttam,
hogy nem vagy felöltözve és be vagy csípve, ennyi volt az egész.
--Ennyi,--intett fejével a leány--az én szédülő fejemben azonban az a
gyanu égett, hogy szándékosan itattál le és ebben az állapotban akarsz
szeretőddé tenni... Itt van, most kimondtam! És nagyon boldognak érezem
magamat, hogy kimondhattam, mert ezzel a vallomással akarok vezekelni és
ezzel akarom magamat érdemessé tenni a bocsánatodra...
Borzasztó rosszul kezdtem magamat érezni... Elszoktam minden hasonló
beszédtől s meghökkentett a leány szemeiből előtörő köny is, mely lassan
pergett végig vérvörösre tüzesedett arcán és hullott kicsiny kezefejére,
anélkül hogy érezte volna...
Hirtelenében azt sem tudtam, hogy kellene-e valamit mondanom, vagy talán
nem is illenék, ha meg akarnám nyugtatni, hogy helytelenül gyanusított.
Mintha egy ösztönszerű sejtelem azt tanácsolta volna, hogy ezt ne
mondjam ki.
--Jól tetted, Regina, hogy megmondtad az igazat,--válaszoltam hosszas
habozás után, nehogy csak egy igével is többet találjak mondani a
kelleténél--legalább tisztán látjuk, ami történt, bár erre részemről nem
volt szükség...
Észrevettem, hogy nem érti a választ, de hiszen épen azt akartam.
--Nem volt?--kérdezte halkan.
--Nem.
--Tudtad, hogy mit gondolok rólad?
--Tudtam.
--Miért nem kiáltottál rám, hogy buta vagyok?
--Hitted volna?
--Talán elhittem volna...
--Másnap.
--Lehet, hogy már azon az éjszakán.
--Azon az éjszakán nem lehetett veled beszélni.
--Igaz... Ittas voltam.
--Inkább dühös.
--Inkább ittas...--erősítette szégyenkező hangon a leány, miközben
lopva--hogy ne lássam--letörölte kezefejével a pilláira szivárgó
könycseppet és valamivel nyugodtabban fordult felém--ha nem így lett
volna, eszembe se jutott volna, hogy gyanusítsalak. Nem akkor történt
először, hogy egymás közelében aludtunk, de addig sohasem voltam részeg.
Mindennek az az átkozott pálinka volt oka.
Megpróbáltam csavarni egyet a dolgon.
--No, az én szegény szilvóriumom most már elegendően kikapott, Regina,
adj neki pardont és ne szidd többet. Úgy sem igen van már belőle több
egy-két kortyocskánál, ami pedig volt, az elmúlt. Isten hírével mars be
a lyukba... sülyesszük el és hagyjuk ott.
--Jól van, hagyjuk ott, de igazán nem haragszol?
--Mondtam már, hogy egy percig sem haragudtam.
--De azt nem mondtad, hogy örültél, amikor otthagytalak.
--Nem örültem.
--És azt sem mondtad, hogy sohasem gondoltál rám...
Éreztem, hogy lehetetlenség kirukkolnom az igazsággal, de meg voltam
győződve arról is, hogy a tiltakozásnak sem adott volna hitelt. Valamely
rejtelmes női ösztön súghatta meg neki az igazságot és ezt hasztalan
próbáltam volna megingatni.
--Ebből is láthatod,--dunnyogta csendes hangon--mennyire nem voltam
eszméletnél, amikor azzal a butasággal gyanusítottalak. Igérem, hogy
többé nem teszem... ezután mindig tiszta lesz a fejem és sohasem fogok
elbizakodni. Igen, ezután egy pillanatra sem fogom elfelejteni, hogy
milyen semmi vagyok a világon és mennyire nincs jogom olyan szándékot
föltételezni rólad, amire nem is gondoltál.
Ez megint olyan beszéd volt, amelyre egyetlen szó választ sem adhattam.
Mondom, felette rosszul éreztem magamat...
A leány egy ideig szótlan érzelmességgel nézett maga elé, majd hirtelen
fölkapta fejét és dacosan így szólt:
--Nem baj! Az a fő, hogy ismét itt vagyok.
Felugrott és leverte a ruhájára ragadt fűszálakat.
--Gyerünk innnen!--folytatta sürgető hangon--ez a vidék nem barátságos,
sok mindenféle csavargó bujkál az erdőségben... szökött katonák,
mindenre elszánt gonosz emberek... találkoztam velük, tudom, hogy
mennyit érnek. Jó lesz, ha minél messzebbre kerülünk erről a vidékről.
Én is segítek, mit vigyek?
--Amim van, azt elbírom egyedül is. De hát te? Nincs semmi podgyászod?
--Nincs. Igy járok folytonosan a nyomodban, ahogy látsz...
--Az én nyomomban?
--Igen, a te nyomodban,--mondotta halkan a leány, miközben megragadta
kezemet és szinte húzott maga után, csakhogy minél gyorsabb haladásra
kényszerítsen--gyerünk, gyerünk! Útközben majd elmesélem, hogy miképen
voltam folytonosan a nyomodban, mint a kopó kutya... de most gyerünk!
Gyöngéden megszorítottam a sovány kis kezet, de nem éreztem, hogy ez a
hideg kéz ettől az érintéstől melegebb lett volna. A leány ajkai körül
azonban megjelent egy alig észrevehető elégedett mosoly és valami
lehelletkönnyű árnyéka a remegésnek...
Eközben oly sebesen szedegette lábait, hogy alig tudtam vele lépést
tartani.
--Igy nem sokáig bírjuk, Regina.
Rám nézett és csak annál gyorsabb haladásra ösztökélt.
--Ha átkerülünk a jezernicai völgybe, ott már nem kell sietni. De most
kell... kell!... én tudom, hogy kell!...
A rangos tekintély kedvéért, nehogy azt higyje ez a »civil
Person«--amint szegény Morelli kapitány úr mondani szokta--hogy »a
schneidig katona nem mindent tudja«, odavetőleg rögtön megjegyeztem:
--Én is tudom, hogy hol vagyok.
--Lehet... De nem tudod eléggé, különben jobban sietnél.
--Ennél sebesebben már csak a gyorsvonat megy...
A leány fejcsóválva vetett egy pillantást hatalmas csizmáimra.
--Kár volt elcserélni cipőidet ezekkel a nehéz Stieflikkel, amikben alig
tudsz menni. Ha a szerencse ellenünk fordul és úgy lesz... hogy szaladni
kell--mint ahogy néhányszor nekem kellett és épen akkor, amikor azt