A vörös regina: regény - 10

szemeimet a homályhoz, hogy a körülöttem levő dolgokat meg tudjam
különböztetni. Letettem a vizet a kőpadra és körülnéztem: hol van a kis
kamerád? Itt a víz.
--Itt vagyok a vízzel, Regina!
Semmi válasz.
--Megjöttem a vízzel!
Csend. Nem mozdul semmi. Csak a föld mélyéből előtörő patak egyforma
csobogása hallatszott, amint a köveken lerohanva, megkezdte futását a
halott falu felé.
Hol van az a leány?
Vizsgálódtam, de nem tudtam fölfedezni. Talán lefeküdt és alszik?
Beljebb mentem a torok belseje felé, hogy megkeressem.
--Hollá, itt vagyok a vízzel! Merre vagy?
Ezt az ordítást--mert inkább az volt--meg lehet hallani, még a patak
lármáján keresztül is. De nem hallotta... Semmi választ sem kaptam.
Furcsa... A dolog nyugtalanítani kezdett.
Előrehajolva tapogatózni indultam a torok belseje felé, s csakhamar
ráakadtam a holmimra. Ott volt minden, amit a leányra bíztam, pokrócom,
köpenyegem, borjúm, zsákom... minden ingó-bingóm, úgy, ahogy otthagytam.
Regina azonban sehol sem volt. Kikutattam az egész tágas sziklatorkot,
de semmi nyoma. Meggyújtottam kézi tábori lámpámat is és azzal indultam
keresésére, abban a hiszemben, hogy itt van valahol, de truccol és azért
sem válaszol hívásomra... merthogy félig-meddig voltaképen haraggal
váltunk el egymástól... azonban hiába világítottam be a
sziklamélyedésekbe: nem volt egyikben sem.
Tehát nincs itt, ez már bizonyos. De ha nincs itt, miért nincs? És ha
eltávozott, hová mehetett?
Nyugtalan sejtelmeim támadtak és rosszul kezdtem magamat érezni... Nem
éreztem magam hibásnak, mégis valami szemrehányásféle bántott. Talán nem
kellett volna itthagyni... Igaz, megígértem, hogy visszajövök, aminthogy
íme, vissza is jöttem, de talán mégis helyesebb lett volna, ha engedek
kívánságának és vele együtt indulok útnak. Ez ellen szintén mozgásba
tudtam hozni egy sereg okos érvet, benső érzésem mindazonáltal mégis az
maradt, hogy nem kellett volna szegényt egyedül hagyni. Ez hiba volt...
nagyon sajnáltam. Segíteni azonban már nem lehetett a dolgon.
--Regina!
Harsány kiáltásom szikláról-sziklára vágódva, visszhangzott bele a
levegőbe, sajnos, ezúttal is eredmény nélkül.
A leány nem lehetett a torok közelében, különben okvetlenül meghallotta
volna. Ha neheztelt is rám, ordítozásaimat bizonyára nem hagyta volna
ily sokáig válasz nélkül. Ennélfogva véglegesen el kellett döntenem,
hogy nincs itt, sőt még a környéken sincs.
Nem tudtam, mihez fogjak.
Keressem? De hol keressem? Pedig meg kell keresni és okvetlen meg kell
találni, ez az egy bizonyos. Sohasem tudnék belenyugodni, hogy ez a
szegény is elsodródott, mint a falevél a viharban, anélkül, hogy bár
foglalmam lehetne róla, merre? Az ördög vigyen el mindent okoskodást,
miért is nem egyeztem bele, hogy velem jöjjön?
Várjak reggelig?
De hátha reggelig sem kerül vissza? És hátha valami baj érte? Most, ha
ráakadok, még talán segíteni lehet rajta, reggelig azonban még hosszú az
idő... és hátha akkor már késő? Nem maradhatok itt ölbe tett kezekkel és
nem fogok várni, hanem elindulok és keresni fogom. Ez a legkevesebb,
amit önfeláldozásáért tőlem--vagy bármely más becsületes
embertől--megérdemel.
Nyomban kiöntöttem a magammal hozott vizet, becsaptam a vedret is a
többi holmim közé és teljesen, marsadjusztálva, minden holmimmal együtt
elhagytam a »Pokoltorok« sziklabarlangját, ugyanazon az úton, amelyen
idejöttem.
Alig értem ki azonban a szabadba, amikor úgy tetszett, mintha valahonnan
elfojtott... vergődő... távoli kiáltást hallottam volna...
Mi ez?
Hirtelenében nem tudtam tájékozódni, hogy a riasztó hang merről ütötte
meg a fülemet.
Megálltam és feszült figyelemmel hallgatóztam.
Itt van... most ismét!
Ugyanaz a vergődő, kínosan kiszakadt hang... mintha fulladozó ember
melléből tört volna ki...
De honnan, honnan?
--Jaj!...
Villám és halál! Bizonyos, hogy valaki segítségre szorul itt a közelben
és én nem tudom, hogy hol. Merre rohanjak, hogy segítsek rajta? Roppant
izgatottság száguldozott végig tagjaimon. A bizonytalanságot nehezen
viselem el. Ez az egyetlen állapot, ami fel tudja borítani nyugalmamat.
Most megint...
Végre! Mintha elfogtam volna a hangirányt...
Markomba ragadtam a Mannlichert és futva vágtattam annak az oldalfalak
nélkül egymagában álló pajtának, mely mintegy száz-százötven lépésnyire
lehetett a sziklatoroktól, s amelyről Regina azt mesélte, hogy a nehéz
gőzök áramlása annak a közeléből indul a falu felé.
Valami húsz-huszonöt lépésnyire a pajtától két egymásután eldördülő
lövés hirtelen megállított. A fejem fölött tovasuhanó éles fütty nem
hagyott kétségben aziránt, hogy mind a két lövés nekem volt szánva...
Azonnal letérdeltem.
Ebben a pillanatban még fogalmam sem volt róla, hogy mi történik. Az
ösztön dolgozott bennem, nem az értelem.
Két embert pillantottam meg a pajta mellett. Az esti homály erősebb
volt, semhogy ki tudtam volna venni, kik lehetnek? Mivel azonban
bizonyos volt, hogy észrevettek és az is kétségtelennek látszott, hogy
ha a szerencse jobban kedvez nekik, akkor már átlőtt koponyával hevernék
a magas fűben... nyomban célba vettem a két embert és jóformán
ugyanabban a szempillantásban lőttem ki a fegyveremben levő magazin két
patrónját.
Az egyik előre zuhant és kiterpesztett karokkal arcára esve, nem mozdult
többet... a másik megfordult maga körül, azután leült a földre, mindkét
kezét szájához szorította s néhány hörgő hang után úgy maradt ott ülve,
mellére esett fejjel, mintha csak aludt volna.
Tudtam, hogy megöltem őket. Én sohase hibázok. Az első homloklövést
kapott és szörnyethalt abban a pillanatban, a másiknak tüdejét fúrta
keresztül a golyó és átüthette a szív alsó pitvarát is. Ez még élt
néhány pillanatig, míg a rohamos vérömlés meg nem fullasztotta.
Vadászember ezeket a biztos tüneteket mind ismeri az elejtett állatokon.
Az ember pedig épen úgy hal meg, mint az állat...
Fölugrottam és odasiettem, hogy lássam, mi történt voltaképen? Kik ezek?
És most kis híjján szinte elkiáltottam magamat. Az esti homályban csak
közvetlen közelbe érve vettem észre, hogy még egy harmadik emberi
teremtmény is van itt... és ez a harmadik lélek a szegény kis Regina
volt. De milyen helyzetben és milyen állapotban!
Anyaszült meztelenül oda volt kötözve a pajta egyik oszlopához. Borzas
vörös haja arcába lógott, szemei lehúnyva, arca halálsápadt, szájában
valami rongydarab... sovány kis hasán harántfutó körömnyomok...
Borzasztó! A legkegyetlenebb szívű ember is megsajnálta volna. Miféle
ronda gazemberek voltak azok, akik ezzel a vézna és gyönge teremtéssel
így tudtak bánni!
--Regina! Bátorság, szegény gyermekem... én vagyok!
Kinyitotta a szemét, rámmeredt és nyöszörgött... De fölismert. Tehát,
hála istennek, öntudatnál volt.
Egy pillanat alatt megszabadítottam kötelékeitől, leültettem az oszlop
alá a fűbe, megsimogattam a fejét és pár csepp rumot akartam önteni a
szájába. De azt remegő kézzel elhárította.
--Nem kell... rebegte alig érthetően.
Nem kérdeztem semmit egy jó darabig, vártam, míg valamennyire magához
tér és annyira lecsendesedik, hogy magától is beszélni kezd.
Ehelyett közelebbről szemügyre vettem a két mozdulatlan embert és itt
megint csak kezdtem sehogysem érteni a dolgot... Orosz közkatonák voltak
a 156-ik gyalogezredből. Rendes sorhadbeli, tiszta szláv típusú orosz
közlegények. Jóindulatú, szelíd vonásaikat alig torzította el a halál.
Egészen fiatal emberek. Komplett tábori Marsadjusztírungban mind a
kettő. Minden vadonat új, tiszta, szinte érintetlen. Tehát egészen friss
katonák.
Érthetetlen!
Látnivaló volt, hogy még egyáltalában nem voltak frontális tűzben,
különben nem lettek volna ilyen »újak«. De akkor hogyan kerültek ide és
hogyan hagyhatták el ezredüket? Megszöktek azon »új« állapotban, ahogy a
vasút elhozta őket, vagy patrouille-szolgálatra rendeltettek ki és
ekként tévedtek ide? Nem, ez sem lehet! Ilyen egészen tapasztalatlan, új
embereket nem szokás hasonló nehéz szolgálatra kiküldeni.
Teljességgel nem értettem a dolgot! S amit legkevésbbé értettem, az a
gonoszságuk volt. Ha kirgiz, cserkesz, doni kozák, vagy valamelyik
kaukázusi ezred emberei lettek volna, nem ütköztem volna meg, mert
ezeket a hadjárat eleje óta durva és komisz kapcabetyároknak tanultuk
megismerni s akként is bántunk el velük, ha körmeink közé kerültek, a
telivér ú. n. nagyoroszt azonban mindig, megkülönböztettük a többitől.
Ezek a jámbor, vallásos, jóindulatú szlávok nem igen szolgáltattak rá
okot, hogy gyűlöljék őket... meg is szöktek ezredeiktől ott, ahol csak
tehették. Hogy lehet az, hogy ez a két nagyorosz közkatona ennyire
csúffá tudta tenni a mibennünk őróluk kialakult jó véleményt?
Megfoghatatlan! Bár hiszen elhiszem azt is, hogy a legjámborabb ember is
hamar befordul abba a pocsolyába, amelyben állati érzékei szívesen
megfürödnek...
Szemlélődésemet a Regina gyenge hangja szakította félbe.
--Kum... gyere ide és segíts. Nem tudok felállani...
Otthagytam a két hullát és hozzásiettem. Ez alatt a néhány percnyi idő
alatt, míg magára hagytam, hogy összeszedje magát--annyira-amennyire
csakugyan összeszedte magát, de kimondhatatlanul levertnek, sőt majdnem
teljesen apathikusnak látszott. Előbbi heves szeméremérzete mintha
tökéletesen megbénult és eltűnt volna,--még kísérletet sem tett, hogy
meztelen tagjait eltakarja. Úgy ült ott a fűben, mint aki teljesen
érzéketlen minden iránt, ami körülötte történik, vagy történni fog. Igaz
viszont az is, hogy nem is volt mivel betakaróznia, mert rongyoska ruhái
nem voltak sehol. Csak nem szaggatták össze ezeket a rongyokat azok a
barmok?
--Kérlek,--rebegte halkan--légy szíves és hozd ide a ruháimat. Ott
vannak a másik oldalon, az oszlop mellett.
Átmentem a pajta másik oldalára és csakugyan ott találtam ruháit a
megadott helyen egy csomóba hányva és siralmasan összetépve. A különben
is foszlós szoknya egy rongy volt, a blúz csupa szakadás... nincs az a
tündérujjú sneider, aki ezeket a szerencsétlen köntös-darabokat össze
tudta volna varrni.
--Tudod mit, Regina,--jobb lesz, ha beburkolódzol a köpenyegembe. Ezt a
holmit nem lehet többé fölvenni.
Kiráztam előtte a szakadozott blúzt és mutattam a rajta lévő lyukakat,
hogy meggyőzzem a szomorú, valóságról.
--Mindegy--mondotta fejével intve--add rám az ingemet és segíts fölvenni
a blúzt is. Nem bírom még a karjaimat... fájnak...
--Amint akarod.
--Akármilyen rongyos is, mégis csak ruha... és nem kuporgok itt
meztelenül.
--Jól van,--segítek.
Megtettem. Szegénynek mind a két vékony karocskáját megdolgozta a saját
széttépett kötényéből font kötelék, mellyel a pajta oszlopához volt
kötve. Gyalázatos gazemberek! Igy megkínozni egy ilyen gyenge
teremtést... ehez már csak baromi durvaság kell!
A szoknya feladása nehezen ment, mert szegény Regina nem tudott lábra
állani. Úgy kellett öltöztessem, mint egy magával tehetetlen gyermeket.
Lábain a bokák fölött még erősebben meglátszott a kötelékek duzzadt
nyoma, mint karjain. Nagynehezen azonban a szoknyával is elkészültem.
Még csak most szólalt meg. Eddig hallgatott és hagyott magával mindent
tenni.
--Kérlek,--mondotta csendesen, miközben fejével a pajta mögött
tovarohanó patak medre felé intett--eredj és nézd meg, hogy ott van-e?
Nem értettem, hogy mit akar.
--Mit nézzek meg?
--Azt a bambát,... hogy ott van-e?
--Kicsoda?
--Előbb nézd meg, ott van-e, azután gyere vissza.
Gyanu villant keresztül a lelkemen erre a furcsának tetsző beszédre, de
nem szóltam semmit, hanem elindultam a mutatott irányba a patak felé.
Ebben a pillanatban majdnem teljes bizonyossággal meg voltam róla
győződve, hogy szegény Regina fejéből megint kiesett az a bizonyos
negyedik szeg--s lehet, hogy ezúttal véglegesen. Bizony, nem találtam a
dolgon semmi lehetetlent és semmi csodálni valót. Sokkal erősebb
szervezetű embert is megráz és kilök normális értelméből egy ilyen
rettenetes kaland, mint aminőn ennek a szegény teremtésnek át kellett
esnie.
A patakhoz érve azonban új meglepetés ért, amely meggyőződésemet
egyszerre fölborította.
Közel a vízhez, arccal fölfelé, tátott szájjal és már egészen
megmerevedve--egy szakállas, félmeztelen férfihulla feküdt. Lábai, hasa
meztelenek, szőrös mellén mocskos, színes ingféle.... tipikus
csavargó-figura, amint nagy művészek festeni szokták őket.
Melle és kitátott szája meg volt telve rászáradt vérrel. Két lövés érte
ezt a körülbelül ötven-ötvenöt évesnek látszó piszkos csavargót--egy a
fején, közvetlenül a halántéka mögött, egy az ágyéka táján, ferde
irányban melle felé. Mind a két seb feltétlenül halálos volt. Nem sokáig
kínlódhatott.
Semmit sem értettem az egészből.
Hogy kerül ide ez az ember, akit Regina bambának nevezett és hogyan
pusztult el? Ki lőtte le? Regina bizonyosan nem. De ha ő nem--hát akkor
ki?
Ebben a pillanatban eszembe jutott a két orosz s erre megint közel
férkőzött hozzám a gyanu... de most egészen más formában...
Rögtön sarkon fordultam és visszasiettem a pajtához.
A leány rám emelte tekintetét és gyorsan megkérdezte:
--Ott van?
--Ha azt az öreg csavargót gondolod--az ott van.
--Igen, azt gondolom.
Várakoztam, hogy folytatni fogja, de nem szólt, csak csendesen,
apathikusan nézegetett maga elé s a keze fejét dörzsölgette.
A gyanu nem hagyott nyugton. Leültem elébe a Rüstungomra, amit időközben
ledobtam magamról s megpróbáltam kihámozni ebből a zavaros históriából
az igazságot.
--Mondd csak, Regina--hogy került ide az a csavargó és ki lőtte agyon?
Azonban, ha fáradt vagy és pihenni szeretnél--elvárhatok a dologgal
holnap reggelig is.
A leány felém fordította sápadt arcát.
--Hogyan került ide, azt nem tudom--mondotta fejét rázva--csavargás
közben vetődött erre is, mint másfelé, ahol csavarogni szokott. Ismerem
gyermekkorom óta. Sokszor járt nálunk is a tanyán. Nevét nem tudtuk,
mert nem tudta megmondani, kinek hívják. Afféle kótyafejű koldus volt
egész életében--ismerte errefelé az egész vidék és mindenki csak »a
bamba« néven beszélt róla, ha kéregetni jött... vagy a kutyák
megkergették. Nem bántott senkit,--szabadon csavaroghatott, amerre
akart. Amikor elhagytál... mert elhagytál...
Szükségét éreztem, hogy ezt a csendes szemrehányást elhárítsam magamról.
--Elhagytalak--vágtam közbe hirtelen--de megmondtam, hogy amint vizet
kerítek, visszajövök. Aminthogy vissza is jöttem.
--Igaz, visszajöttél--bólintott fejével fáradtan a leány--de azalatt el
is pusztulhattam volna...
--Sajnálom, hogy nem vittelek magammal.
--Sajnálod?
--Elhiheted, hogy tiszta szívből.
Megbiccentette gyenge mozdulattal a fejét és intett, hogy elhiszi.
--Schon gut... szép tőled, ha most így gondolkozol--válaszolta halk
hangon s közben, mintha egy bánatos sóhaj is ellebbent volna
ajkairól--de azért, mondom, elpusztulhattam volna... Amikor elhagytál és
egyedül maradtam, nagyon el voltam keseredve. Azt gondoltam, hogy az én
életemnek igazán nincs semmi értelme--tehát minek is élek? Senki sem
örül, ha jövök és senki sem búsul, ha megyek. Egy eltévedt birkát
mindenki nagyobb igyekezettel keresne, mint engem--aki semmire sem
vagyok jó. Mit használ, hogy én tudom, mennyit érek--ha más nem tudja?
--Nono... van, aki tudja.
Regina fejét rázta.
--Te sem tudod, különben nem hagytál volna el. Látod, ez nagyon
elkeserített... Nem mutattam, mert minek? Tán el sem hitted volna, hogy
itt belül... a lelkemben... minden vérzett. Elhatároztam, hogy elmegyek
és nem jövök vissza. Holmidat, amit rám bíztál, szépen összehajtogattam
egy csomóba, ráemeltem a kőpadra, hogy azonnal megtaláld, ha visszajössz
érte--és elindultam ide ehez a pajtához, hogy innen tovább menjek a falu
felé... Bele akartam vetni magamat a kéngőzbe.
--Hát ezt elég rosszul gondoltad ki!
--Jól gondoltam ki--dunnyogta vállait vonogatva Regina--de nem tudtam
végrehajtani, mert ennél a pajtánál az a csavargó egyszer csak elébem
állt, mintha a földből bújt volna ki és megtámadott. Soha ezt azelőtt
nem cselekedte. Azt hittem tréfál, de nem tréfált... megragadott és
hiába estem körmeimmel az arcának... nem eresztett el. Most már
megrémültem tőle és kiabálni kezdtem, sikoltottam, védtem magamat...
Erre megkötözött, leszedte rólam rongyaimat és odakötözött a pajta
oszlopához. Röhögött, simogatott, tapogatta a testemet... azután
letépett egy darabot a kendőmből és szájamba dugta, hogy ne
sikolthassak. Rettenetes kétségbeesés fogott el, amikor láttam, hogy
ennek a bamba állatnak a körmeiből nem szabadulhatok... áldozatul kell
neki esnem, mert meg sem mozdulhattam. Tűrnöm kellett, hogy piszkos
kezei derekamat szorongassák és szőrös mellét mellemhez szorítsa... és
szája benyálazzon...
Szegény Regina! Valósággal összerázta az undor.
--Az utolsó percben az Isten megszánt és megsegített--folytatta mély
lélegzettel--ideküldött két orosz katonát, akik kétségbeesett
nyöszörgésemet meghallották és a patak felé menekülő vén csavargót
lelőtték... A többit nem tudom--miképen volt. Csak arra emlékszem, hogy
az oroszok közvetlenül ezután hirtelen visszaugrottak és egyszerre
lőttek... Nyomban utána megint két lövést hallottam... és láttam, hogy
mind a ketten összerogynak...
A leány most megint rám emelte szomorú tekintetét.
--Te ölted meg őket?
Némán intettem, hogy én.
--Milyen kár... sóhajtotta elmélázva a leány,--becsületes fiúk voltak...
Te is az vagy, tudom, nem tehettél másként, mert rád lőttek... és mégis,
milyen szerencsétlenség, hogy becsületes emberek gyilkolják egymást!
Ugy-e, hogy ez szerencsétlenség? Főleg, ha egy ilyen magamhoz hasonló
senki miatt kell két derék fiatal embernek elvesznie... Szegény fiúk!
Volt miért ezt a senkit megmenteni...
Megvallom, borzasztó rosszul éreztem magamat ez alatt az egész
elbeszélés alatt.
Lelkiismeretem föllázadt és bármint csitítgattam is magamat azzal a
bizonyos »hadijog«-gal, erre az esetre sehogy sem látszott
alkalmazhatónak ez az egyébként rideg és igazságos jog.
Igaz, hogy rám lőttek és meg is ölhettek volna--ez azonban csak
értelmemet nyugtatta meg, nem egyúttal az érzésemet is.
--Sajnálom, hogy ennek így kellett történnie...
Regina leintett a kezével.
--Nem tehetsz róla--dunnyogta elkeseredve--mindennek én vagyok az oka.
--Eh, dehogy vagy, dehogy...
--Mondom, hogy én vagyok oka és ez így is van... Jó lesz, ha sorsomra
hagysz. Láthatod, hogy bajt hozok rád és még több bajt is fogok hozni,
ha nem menekülsz tőlem. Majd egyszer... később... el fogok vándorolni a
hazádba és fölkereslek--de addig jó lesz, ha minél messzebb igyekezel
tőlem maradni.
Nem szakítottam félbe ezt az elkeseredett dunnyogást. Igaz, hogy nem is
tudtam volna. Hiába... szegénynek sokban igaza volt, ha nem is
mindenben. Ezt be kellett magamnak vallanom, bármint tiltakozott is
ellene jóérzésem.
Néhány perc múlva észrevettem, hogy feje mellére hanyatlik s kezei
tehetetlenül ölébe csúsznak. Elaludt. Szabályos lélegzetvétele elárulta,
hogy szervezete végkép kimerült és mélyen alszik. Feje alá tettem
pokrócomat és betakartam a köpenyegemmel. Nem ébredt föl. El lehetett
volna vinni, oly mélyen aludt.
Hadd aludjék! Csoda, hogy az átélt rettenetes izgalmat ennyire is ki
tudta bírni. Ismét meg kellett róla győződnöm, hogy a valóságban sokkal
erősebb, mint amilyennek látszott. És még ennél is sokkal nagyobb csoda,
hogy értelme egy pillanatra sem esett vissza előbbi zavaros állapotába,
hanem öntudatos és tiszta maradt.
Az én szemeimre nem jött álom.
Képtelen voltam magamat megnyugtatni.... bántott a lelkiismeret amiatt a
két orosz miatt--akik ép úgy örökre elnémíthattak volna, mint ahogy ők
örökre elnémultak. Nem lehet ez ellen tenni semmit: tökéletlen az ember
és mindvégig az is marad...
Elővettem tábori ásómat, a »spatá«-t s elindultam sírhelyet ásni az
oroszoknak. Eltemetem őket, hátha ők is eltemettek volna engem...
Tiszteljük meg egymást legalább holtunk után.
Jó mély sírt ástam--eltartott ez a szomorú munka éjjeli féltizenkettőig,
míg végre elkészültem.
Egymás mellé fektettem őket a gödör aljába--tán az életben is megfértek
egymással--és melléjük helyeztem puskáikat is. Azután beföldeltem őket,
elmondtam felettük egy miatyánkot és otthagytam őket. Pihenjenek, míg az
örökkévalóság trombitája meg nem szólal...
Egy köpenyt, egy blúzt és egy nadrágot visszatartottam. Könnyű nyári
holmi volt--vékony, de erős szövet. A halottnak többé nincs rá
szüksége--nekem azonban lesz: köntöst fogok ebből a holmiból csinálni
Reginának. Milyent, még nem tudom, de fogok. Mostani szakadozott
rongyaiban nem maradhat. Mindene kilátszik. Muszáj valamit csinálni,
amit fölvehessen, mert az ártatlansággal csak a paradicsomban lehetett
takarózni.



NYOLCADIK FEJEZET
Elhagyjuk Reginával a Pokoltorkot és visszamegyünk öreg nyírfám alá a
régi Standra.--Galambos Ganz Árpi a Király-utcából.--Orosz köpenyből és
nadrágból ruhát igyekszem készíteni Reginának.--Ez a művelet szörnyen
nehezen megy, de mégis kielégítő eredménnyel jár.--Egy nagy zivatar
ismét az erdei barlangba kerget.

Éjfél után egy óra körül alhattam el. Igaz, hogy ily mélységesen mély
álmom, talán még sohasem volt, holott pedig a magamfajta »erdei« ember
tud aludni. Regina azonban még ennél is mélyebben aludt. Mire másnap
reggel fölnyitottam a szememet--nyolc óra volt, a nap már magasan járt s
a fűszálakról fölszívódott az éjjeli harmat,--Regina mozdulatlanul
aludt. Természetesnek találtam, hogy ily mélyen alszik és örültem
neki,--a tegnapi kegyetlen kaland izgalmai után ez a kegyelmes álom
helyre fogja hozni és ismét visszavarázsolja megkínzott tagjaiba az
élénkséget.
Elindultam a közelben levő patakhoz, hogy megmosdjam. A csavargó hullája
ugyanúgy hevert ott a parton, mint tegnap. Azonban a legyek már dongni
kezdték s meztelen, szőrös mellén kiütköztek a zöldesbarna hullafoltok.
Igen ronda volt... és bár kótyafejű teremtménye volt az Úristennek,
mégsem mutatkozott rá érdemesnek, hogy vesződjek vele és eltemessem.
Csúffá tette volna a szegény kis vöröst, ha ideje maradt volna erre a
gyalázatra, amire kiütközött állatiassága ösztönözte. Bár hiszen igaz,
hogy az ilyen féleszű teremtmény cselekedeteit, dolgait másképen kell
megítélni, mint az enmagunkét,--de az is igaz, hogy az elkövetett
gazságot hiábavaló a féleszűséggel mentegetni. Szegény Regina baja azzal
nem lett volna kisebb, hogy egy féleszű ember bestialitásának esett
áldozatul. Ennélfogva biz én nem fáradok vele, hogy eltemessem. Elég
lesz, ha útnak indítom innen,--ne ütközzék a leány szemébe, ha
fölébred,--a transzferálást végezze el a víz. A patak itt elég mély és
elég sebes, majd eltranszferálja valamerre, ahová akarja,--mi gondom rá?
Eképen cselekedtem tehát és belerúgtam a hullát a vízbe. Alé!...
mehet...
A patak sebes sodra azonnal elkapta és vitte. Néhány perc mulva már
eltűnt szemem elől ez a rondaság.
Övig meztelenre vetkezve megmosdottam. Meg is fürödtem volna, a záptojás
szagú víz azonban oly kegyetlenül hideg volt, hogy nem mertem
megkockáztatni a dolgot. Bizonyos, hogy óriási náthát zudítottam volna
magamra ebben a jéghideg vízben.
Törülköző hiányában csak úgy kutyamódra rázogattam le magamról a vizet.
Ehez a művelethez táncoltam is egy kicsit, hogy fölmelegedjem, mert a
víz csakugyan veszekedett hideg volt még az én edzett bőrömnek is.
Pezsgős-üvegeket néhány perc alatt felségesen be lehetett volna itt
hűteni.
Még ugráltam ide-oda a napon, amikor Regina gyenge hangja megszólalt a
hátam mögött:
--Was is? Mit csinálsz?
--Melegszem,--válaszoltam hátrafordulva.
Megkérdeztem, hogy kipihente-e magát elegendőképen és hogy ízlett a
hosszú álom? Hála Istennek, úgy aludt, mint egy medve valamely zimankós
télen a barlangjában. De csakhogy jól aludt,--ez a fő. Minden más most
már magától jön.
A leány nem adott választ, hanem a patak felé kutatott,--előrenyujtott
nyakkal kutatta végig apró, hunyorgó szemeivel a füves partot s e
művelet közben elégedetlenül rázogatta fejét. Majd gyorsan felém fordult
és nyugtalanul kérdezte:
--Hova lett innen az...
--Az?
--Igen, az... mert nincs itt.
--Utazik.
--Csak nem...
--Nem, nem,--siettem a további aggodalmas kérdésnek elejét venni--attúl
már nem kell félned, nem ébredt föl, nagyon jól meg volt halva és
most--mondom--utazik. Belöktem ide a patakba és rábíztam, hogy vigye,
ahová akarja... nem bajlódok az elhantolásával. Azóta már messze
úszhatik... Tehát ez az oka, hogy nem látod.
A leány egy pillanatig hallgatott, azután csendesen megkérdezte:
--Mondd, egészen bizonyos, hogy meghalt?
--Bizonyos.
--Akkor jól van...
Bólintott a fejével és mintha a megkönnyebbülés egy halk sóhaja is
ellebbent volna ajkairól. Ennélfogva nagyon helyesen cselekedtem, amikor
azt a szőrös hullát belerúgtam a vízbe. Ha nem látja, a kiáltott
izgalmak emlékezete is gyengül, végül pedig egészen el fog halaványodni.
A természet jóságos mindenkihez.
Ezúttal ismét tapasztalnom kellett, hogy a megszokás mennyire nagy
varázsló. Ott álltam derékig meztelenül Regina előtt, de arcán a régebbi
restelkedő pírnak most nyoma sem mutatkozott,--vonásainak egy idege sem
rebbent meg, szemeiben az ösztönszerű nőies szeméremnek egyetlen
melegebb vagy hidegebb szikrája sem gyulladt ki, mint ahogy ez régebben
mindenkor megtörtént, valahányszor csak így kellett előtte
kényszerűségből mutatkoznom. Most--semmi. Talán nem is látott.
Valaminthogy az én szájam sem húzódott nevetésre, amikor ezekben a
mostani--még a rongynál is rongyabb--köntösdarabjaiban megpillantottam.
Emlékszem, hogy amikor először került szemem elé akkori hiányos
rongyocskáiban--nem bírtam elfojtani a kacagást, annyira furcsa figura
volt. Most olyan rongyok lógtak le róla, hogy igazán majdnem mindene
kilátszott alóluk, mégsem kívánkozott ajkaimra a mosoly, annál kevésbbé
jutott eszembe, hogy nevessek rajta. Megszoktam. Helyesebben
szólva--megszoktuk egymást és nem hozott ki egykedvű nyugalmunkból sem a
rongyosság, sem a ruhátlanság, sem a többi, aminek az ember a természet
akaratából alá van vetve. Magamon kellett tapasztalnom azt is, mily
roppant gyorsan és könnyen siklik le az ember a művelt eszesség fényes
útjáról arra a távoli ösvényre, melyen valaha legrégibb ősei
vándoroltak...
Azonban megint csak komolyan elhatároztam, hogy valamiféle köntöst
okvetlen gyártani fogok Reginának. Igy nem maradhat. És szó, ami
szó--tisztelet minden megszokásnak és az ebből fakadó varázslatnak,--de
szent Sebestyén ezen a világon csak egy volt... Csöppet sem bizonyos,
hogy e kitünő szent rendíthetetlen állhatatosságának töviskoszorúját a
magam méltatlan fejére alkalmatosnak találjam és példáját utánozzam,
vagy sokáig utánozni tudjam...
Meg is mondottam Reginának, hogy amint fölérkezünk régi
Standunkra,--első teendő lészen egy neki alkalmatos ruhának »építése«. A
testén levő foszlós rongyokat nem lehet többé viselni.
--Tudom, hogy nem lehet,--válaszolta fejével intve,--amíg azonban más
nincs, ezek is jobbak a semminél.
--Lesz!
--So? Ugyan honnan?
--Majd meglátod.
--Szeretném meglátni... dunnyogta vállat vonva, mint aki egy árva igét
sem hisz abból, amit hallott.
Nem szaporítottam tovább a szót, hanem gyorsan fölkészültem az útra.
Elhagyjuk ezt a helyet és visszamegyünk a régire.
--Mondd, Regina, elég erősnek érzed magad, hogy kibírd odáig az útat?
--Kibírom akkor is,--hangzott a gyors válasz,--ha négykézláb kellene is
innen elmennem, mert valahányszor csak körülnézek és megpillantom azt a
pajtát... azt, ahol meg voltam kötözve... mindig végigfut hátamon a
borzadály. Tudod, az nem volt tréfa...
--Tudom.
--Különben még jó, hogy az a bamba megkötözött... dunnyogta maga elé a
leány,--ha szabadon használhattam volna kezeimet, egészen bizonyos, hogy
kétségbeesésemben megfojtottam volna magamat.... És ezt nagyon helyesen
tettem volna... És ezt akkor is megtettem volna, ha a segítség későn
érkezik.