A vörös regina: regény - 03

--Also, auf!--rendelkezett harsány hangon a kapitány--und sofort
abrücken!
Bizony isten, magam is szívesen ráncigáltam megsérült lábamra a
bakancsomat. Még meg is bocsátottam ideiglenesen a foltozott
cudarnak--pedig ugyancsak haragban voltam vele--afelett való örömömben,
hogy tovább mehetek innen.
Pedig korán örültem. Az istennyila sem csaphatott volna belém nagyobb
rosszindulattal, mint az a parancs, amit néhány perc mulva maga Morelli
kapitány úr közölt velem, aki tudtomra adta, hogy én nem fogok elmenni a
századdal, hanem »megfigyelő és biztosító őrszem« gyanánt továbbra is
itt maradok.
Borzasztó savanyú képet vághattam, hogy a kapitány úr is azonnal
észrevette rajta a megrőkönyödést.
Hozzámlépett, megveregette vállamat és mosolyogva így szólt:
--Sajnálom, de erre a posztra különösen nyugodt és értelmes emberre van
szükségem. Nem hagyhatok itt parasztlegényt. Önnek kell ittmaradnia.
Megvigasztalhatom azzal, hogy amint lehet, azonnal berendelem.
Sarkonfordult és otthagyott.
Mehettem elkeseredésemmel panaszra a sóhivatalhoz...
És azután csakugyan otthagytak. Tíz perc mulva az egész század vidám
dudorászással elindult észak felé--én meg, kezemben az írásos
paranccsal, melyben teendőim voltak nyilván felsorolva--ottmaradtam
árván a nyirfám alatt. Láttam, hogy Varga őrmester, Orgonás, meg a
többiek sipkáikkal integetnek felém. Viszonoztam a búcsú-integetést, de
abban a percben igazán nagyon el voltam keseredve...
A láthatár vonala mögött nemsokára az utolsó ember is eltűnt.
Egymagam maradtam.
Roppant hajlandóság fogta el összes érzékeimet, hogy valamit amúgy
istenigazában földhöz csapjak...



HARMADIK FEJEZET
Az első nyugalmas éjszaka.--Beletörődöm sorsomba és nagymosást
rendezek.--Fölbukkan és ámulatba ejt egy vöröshajú furcsa emberi
lény.--Megtudom, hogy ezt a furcsa teremtést Reginának hívják és
elméjében meg van zavarodva.--A vörös Regina szintén kimossa szakadozott
köntösét és egy erdei forrás vizében megtisztálkodik.--A leány
hallucinál.

Amikor végérvényesen és megapellálhatatlanul bizonyos volt, hogy
csakugyan itthagytak és ezen most már minden kesergés hiábavaló, ismét
leraktam magamról az imént hirtelen magamra szíjjazott Rüstungot és
letelepedve nyirfám tövébe... kezdtem sehogy sem érteni a dolgot. Elég
értelmes katona voltam rendes sorhadbeli fiatal koromban is, de soha
efféléről nem hallottam, hogy a tovavonuló csapat úgynevezett
»Verbindung«-nál egyébfajta embert is hagyott volna a háta mögött. Már
pedig én nem voltam Verbindung, mert nem volt mit verbindolnom--utánunk
semmi sem következett. Én legalább nem tudtam róla és nyilván a kapitány
úr sem, különben ezt is értésemre adta volna. A szememet is hiába
meresztettem, sehol a háttér hatalmas távolságában nem voltam képes
semmiféle mozgást észrevenni--ennélfogva tehát ez idő szerint nem is
volt ott semmi, amire figyelnem kellett volna.
És ennélfogva tehát mi voltaképen az én feladatom?
Miért hagytak itt?
Mirevaló ide olyan ember, aki nem lehet paraszt? Morelli kapitány úr
világosan megmondotta, hogy erre a posztra nem állíthat parasztot.
Lám... dehát miért nem állíthat?
Lássuk az írást, amit a kezembe adtak! Hátha attól okosabb lészen a
haragos magyar. Mert igazán haragudtam, amiért épen engem ütött így
tarkón a balszerencse. Bár hiszen a méreg csak ártani fog a
szépségemnek... Okosabb, ha belenyugszom, amin változtatni úgy sem áll
hatalmamban.
Kiterítettem a litografált írást a térdemre és végigolvastam az utolsó
betüig. Magyar nyelven volt írva és amolyan utasításféle volt, vagy
akart lenni, csak az volt a baj, hogy aki írta, vagy németből
fordította, vagy nem tudott magyarul. Tréfából visszafelé is elolvastam,
de így sem voltam képes az egészet megérteni. Itt-ott azonban mégis
sikerült belőle kihámoznom a magot, s ebből a kevésből legalább annyit
sikerült megértenem, hogy én itt tulajdonképen megfigyelő és biztosító
őrszeme vagyok a századnak arra az esetre--ha a folyamatban levő
események további fordulata közben esetleg vissza kellene vonulnia.
Hm... »a folyamatban levő események további fordulata közben«... Roppant
világos! Csak tudnám, hogy mit kell alatta érteni? Egyéb baj nincs.
Mi lesz például, ha engem itt megtámadnak és elnémítanak? Hogyan adjam
akkor tudtul Morelli kapitány úrnak »a folyamatban levő események
további fordulata közben«, hogy erre a helyre jó lesz nem visszajönni,
mert ezen a helyen addigra... hadjáratban semmi sem lehetetlen... akár
egy egész regiment orosz is befészkelhette magát. Nem valószínű ugyan ez
a lehetőség, de nem is olyan képtelenség, amit számításon kívül kellene
hagyni.
Lassankint mindazonáltal megnyugodtam. Becsületesen meg fogom csinálni,
amivel meg vagyok bízva--a többi nem az én dolgom. Bizonyos, hogy nem ok
nélkül állítottak erre a posztra. Ennélfogva tehát az is bizonyos, hogy
Morelli kapitány úr nem fog csalódni bennem.
Esteledett.
A tegnap óta csak igen mérsékelt meleggel letűző nap elérte a nyugati
láthatár horizontját.
Arra, amerre lenyugszik--van Magyarország. Ha kissé délnek húzok egy
képzeletbeli egyenes vonalat--van az én szűkebb hazám, szülőföldem és a
kincstári erdőm. Két lusta kerülőm, lakásom, összes ingóbingóm és
szegény Zsandár kutyám. Az egész kicsi mindenség, ami hozzám tartozik és
amire gondolni szoktam. Királynak ország--szegény embernek alig egy
tenyér. De ez a tenyérnyi birtok semmivel sem csekélyebb értékünk, mint
bármely hatalmas királynak az ő országa. Ezt persze nem én mondom, hanem
nagytiszteletű Herepei uram szokta mondani vasárnaponkint a templomunk
szószékéről. Vajjon megszabadult-e már a nagytiszteletű úr a zsábájától?
Igen panaszkodott, amikor utoljára beszéltem vele, pedig egyébként izmos
öreg ember.
A kapitány úr egy láda konzervet cipeltetett árkomba, de nem nyúltam
hozzá.
Amint a nap eltűnt a láthatár pereme mögött, kényelembe helyezkedtem
nyirfám alatt és a magam kincseinek raktárából vacsoráztam pár szelet
szalámit és egy karéj kenyerét. Azután leküldtem rá egy korty hazai
szilvóriumot és vagy egy kupa vizet. Vizem volt elég, nem kellett vele
takarékoskodnom. Húsz-huszonöt lépésnyire a hátam mögött levő erdőben
elég bő vizű forrást fedeztünk fel az este--abból annyi vizet
szerezhettem, amennyire csak szükségem volt. El is határoztam, hogy
holnap reggel nagymosást rendezek és magamat is alaposan ki fogom mosni.
A rajtam levő ing meg alsónadrág épen úgy rászorult a szappanos vízre,
mint jómagam. Hát igenis, hogy hadjáratban ez a legdrágább gyémánt: egy
szép tiszta ing. Aki még nem viselt testén négy-öt hétig egy
inget--annak fogalma sincs róla, mekkora mesebeli drágakő egy szép
tiszta ing!
Kilenc óra tájban magamra húztam takarómat és lefeküdtem.
Teljes biztonságban éreztem magamat. Eszembe se jutott, hogy meglepetés
érhet.
Ma legalább még nem. Bármerre húzódott is az ütközet, valami éktelenül
nagy távolságra mégsem lehetek a csapatainktól. Ugy okoskodtam, hogy ha
talán megfordul időközben a hadiszerencse és a hátráló ellenség új erőre
kapva--visszanyomja a diadalmasan előrenyomuló frontot, a visszafelé
hullámzó ütközet legszélső mozgása úgyis körül fogja nyaldosni ezt a
vidéket és én még jóidejében meg fogom tudni, hogy főhadiszállásom itt a
nyirfám tövében többé nem bátorságos.
Addig azonban nyugodtan alhatom.
Meg is cselekedtem.
Nem telt bele tíz perc és már aludtam is. A háború óta ezen az éjszakán
aludtam legelső ízben úgy, hogy egyetlenegyszer sem ébredtem fel,--sem
pedig fel nem ébresztettek. Eddig minden áldott éjjel felvert
egyszer-kétszer a hirtelen felhangzó alarm. Persze aztán hiába sült ki,
hogy ok nélkül való riadalomról van szó--az álom egy egészséges darabja
akkor már az ördögé volt.
Hold nem világított ezen az első igazán csendes és nyugalmas éjszakámon.
Sötétségben feküdtem és sem a kabócák cirpelését, sem a mindenhol
jelenlevő tücskök hegedülését nem hallottam.
*
Másnap reggel borult időben ébredtem fel. Nézem az órámat. Egynegyed
kilenc. Hallatlan!
Alig akartam hinni a szememnek, hogy már egynegyed kilenc és én--mint
egy princ--még mindig itt nyújtózkodom a takaróm alatt. Ez a csoda sem
esett meg velem Isten tudja mióta, mert otthon is korán kelő ember
vagyok. A felkelő nappal ébredek és a tyúkokkal megyek aludni. Most meg
már egynegyed kilenc! Látszik, hogy a több hetes fáradság felhasználta a
jó alkalmat és kivette köteles részét a kárpótlásból. Hát hiszen,
helyesen cselekedte. Nem kergetett senki, uraskodhattam egymagamban,
mint egy magányos kakuk. Még pedig--sánta kakuk. Mert bizony egy kicsit
sántikálnom kellett. Megsebzett lábam nem sajgott valami túlságosan,
rálépni azonban csak úgy tudtam, ha előbb biccenek egyet.
Semmi no, majd elmúlik! Az a fő, hogy tisztán le van kötve és nem
piszkolódott be. És az a fő, hogy nem kellett ráhúznom bakancsot, azt a
komisz foltost, nagy ellenségemet, akinek már százszor is megigértem,
hogy nekimegyek a penicilusommal és vérét veszem.
Járhatok, ha tetszik, mezítláb is.
Sőt járhattam volna itt akár úgy is, mint ártatlan korában Ádám apánk a
paradicsomban--nem sértettem volna meg vele senkinek a szemérmetességét.
Magam voltam itt élő ember. Amerre szemem ellátott--mindenfelé
mozdulatlan csend, béke és hangtalan nyugalom borult a tájra. Szinte
álomnak tetszett, hogy azokon a lankás nyugati dombokon tegnap és
tegnapelőtt este szakadatlanul dörgött és ordított a halál, s csupa
tűzláng volt az egész nagy távolság egészen a láthatár legszéléig.
Mindennek még a nyoma sincs meg. Eltűnt, mint valamely rég szikkadó
forró talajon a tavaszi eső.
Nekifoghattam az este tervbe vett nagymosásnak, nem nézte szorgalmas
munkámat senki, csak a jóságos Isten.
Kiszedtem kincseim közül a szappant. Glycerinszappannal ugyan nem igen
szokás inget mosni--más azonban nem volt. És ebből sem lehetett túlsokat
elprédálni, mert csak egyetlenegy darabot birtokoltam. Az a derék vén
Milecz grájzleros, akitől vásároltam, néhány száz kilométer
távolságnyira köhécsel tőlem boltocskájának pudlija mögött, s nyilván
bolondnak tartott volna, ha egy ekkora darab szappanért szívesen markába
nyomtam volna tíz forintot. Pedig igazán szívesen megtettem volna.
Igy igen kellett takarékoskodnom a kinccsel, nehogy elfogyjon. A hideg
forrásvízben nem is oldódott valami jól. Keményebb dörzsölésnek sem
akartam kitenni ingemet, nehogy elszakadjon. Tehát inkább csak
símogattam, lágyan és óvatosan, mint valamely drága selymet. Tisztának
mindazonáltal tiszta lett a kitűnő ing--vagy legalább is tisztának
látszott. Már az a tudat is roppant sokat ér, hogy ki van mosva.
Visszamentem vele nyirfám alá és kiterítettem a fűre. Száradjon. Ráér,
nem sürgős--száradhat akár holnapig is. Ha majd a kegyelmes nap kibújik
a fellegek mögül--az is fehérít rajta valamelyest. Annyi bizonyos, hogy
ha életemben még egyszer hadbavonulok, fehér vászoninget nem viszek
magammal.
Elhelyezkedtem szemben az inggel a fa alatt és épen a reggelim erányában
kezdtem gondolkozni, amikor hirtelen olyan meglepetés ért, hogy majdnem
eltátottam bámulatomban a számat. Egy pillanatig nem is akartam hinni a
szememnek.
Egy emberi lény! Rajtam kívül ebben a nagy csendességben még egy emberi
lény... Úgy bámultam rá, mint egy kísértetre.
Szoknyát viselt az istenadta, tehát leány volt, vagy asszony, de milyen
rongyos! És milyen kócos. Milyen ágrólszakadt.
Amikor kibújt az erdő bokrai közül és megpillantott, egy ideig csak
mereven nézett rám, mint a vad, ha a vadászt váratlanul meglátja és
menekülésre már nincs ideje. Szinte látni véltem, mint tágulnak és
húzódnak össze az orrcimpái... s mily sebesen dolgozik melle a
félelemtől.
Azaz, hogy... ebben a pontban részemről alighanem tévedés történt. A
rongyos teremtés--erről hamarosan meg kellett győződnöm--nem mutatott
félelmet, mert csakhamar közeledni kezdett és néhány pillanat mulva
közvetlen közelemben állt meg.
Most jól megnéztem.
Kicsiny termetű, lesoványodott, vézna lelkecske volt az
istenadta,--bronzvörösbe játszó haja kócos kontyocskába volt felcsavarva
fejére, de lelógott belőle halántékára is, a homlokába is. Bámész
tekintetét úgy meresztette rám, mintha most látott volna életében
először embert. Kicsiny, helyesen pisze orra mozgott, mint a mókusé. ha
fintorgatva vizsgálódik. Cipője, harisnyája egy rongy és ugyanolyan volt
szoknyája is. Akkora cafatok lógtak le róla, mint a tenyerem. Hol az
Isten csodájába csavaroghatott ez, hogy ennyire megtépődött? Mert
látnivaló volt, hogy bokrok, meg tüskék tépték össze rajta ily csunyán a
ruhát. Annak a kendőnek a színét, amelybe burkolódzott--senki emberfia
ki nem találta volna--pedig még ez a nagykendő volt rajta az egyetlen
valamirevaló köntösdarab, a többiért mind összevéve sem adott volna
többet a handlé öt hatosnál.
Gyereknek néztem és szemmértékre nem becsültem többre
tizenkét-tizenhárom esztendősnél. Pedig lám, csalódhatik az ember!
Amikor hosszas bámészkodás után egy lépéssel megint közelebb
merészkedett és levette vállairól a kiismerhetetlen színű
nagykendőt--láttam, hogy idősebbnek kell lennie: a szakadozott blúzt
egészen kifejlett mellek feszítették. Ez annál furcsább volt, mert ezek
a feltűnően előretolakodó, kemény mellek sehogy sem illettek ily
gyerekesen fejletlennek látszó, kicsiny és--mondom--felette vézna
teremtéshez. Szinte érthetetlen furcsasága volt a természetnek. Már
pedig a természet mindig komolyan szokta intézni a maga dolgait és nem
hederít rá, miképen nézi alkotásait a kotnyeles ember.
Megelégelve a bámészkodást, rászóltam anélkül, hogy ültő-helyemből
megmozdultam volna. Azt hittem, hogy ha megmozdulok, megriad és elfut.
--Hát maga, kis leány, honnan kerül ide és hogy hívják?
Újabb hosszas bámészkodás,--ellenben semmi válasz.
Aha! Nem érti. Persze, ezen az idegen földön nem értik a magyar
beszédet. Megismételtem tehát a kérdést német nyelven.
Erre felneszelt és erősen hunyorgatott. Valószínűnek látszott, hogy ért
németül, mert belenyulkált kócos vörös hajába és megvakarta fejét,
mintha az adandó válaszon gondolkoznék. Úgy látszik azonban, hogy semmi
sem akart eszébe jutni, mert a válasz elmaradt.
Aztán újabb hosszas bámészkodás és újabb orrfintorgatások. Egy lépéssel
megint közelebb jött. Azután összefogta szakadozott szoknyáját a térde
alatt és hirtelen leült velem szembe a fűbe.
Elhatároztam, hogy mindaddig nem szólok most már egy árva szót sem, míg
ez az én kis rongyos vendégem magától meg nem szólal. Elvégre az is
lehet, hogy a németül hozzá intézett kérdést sem értette meg. Talán csak
oroszul, ruthénul, tótul, vagy másféle nyelven tud. Én ugyan povedáltam
egy kicsit tótul, de épen azokat a szavakat nem tudtam összekeresgélni,
melyek a hozzá intézendő kérdéshez szükségesek lettek volna,--ennélfogva
tehát nem állhattam vele szóba ezen a teleszájú nyelven.
További próbálkozás helyett inkább elővettem kincstáramat és kenyeret,
szalonnát szelve--megkínáltam.
--Egyék, kis leány.
No, ezt látni kellett! Ezt a sietős, őszintén állati mohóságot!
Valósággal kiragadta kezemből a kenyeret, mint egy éhes vércse. Szép
fehér gyöngyfogai... ezek az egészséges fogak voltak szegénykén az
egyetlen ékességek... egyszerre vágódtak bele a kenyérbe. Nem is
harapta, hanem tépte és szaggatta, akkora sietséggel, mintha attól
rettegett volna, hogy visszaveszem az adományt.
Biz ez a rettenetes mohó falás nem igen volt valami gusztusos látvány,
de nem is volt annyira visszataszító, mint amilyen
más--rendes--körülmények között lehetett volna. Láttam már ilyet. Láttam
már olyat is, hogy egyik fiatal regrutánk, akinek valami másfél napig
kellett koplalnia--egy darab nyers húst úgy lenyelt, mint valamely éhes
kopó. Még azt se mondta, kukk!... és már lenn volt. Igaz, hogy kapott is
ezért a szamár viccért akkora pofont, hogy csak úgy zengett, de az a fő,
hogy sem a pofon nem ártott meg neki, sem a nyers hús. Rendes viszonyok
között mind a kettőt sokáig emlegette volna.
A kenyér hihetetlenül gyorsan elfogyott a leány nagyszerű fogai alatt--a
szalonnát azonban csak megszagolta, de nem ette meg.
--Ez nem kell--szólalt meg német nyelven.
Különös hangzása volt a németségének, de csakhogy megszólalt. A furcsán
bizonytalan, bámész--mondhatni--bamba nézése sem igen volt ínyemre, de
legalább kinyitotta a száját. Ezzel az idegenszerű nézéssel egyébként
nem tudtam tisztába jönni. Volt úgy, hogy tökéletesen butának
találtam--egy pillanat mulva azonban oly sunyi és ravasz tekintet
villant meg aluszékonyan lehunyt szemei szegletében, hogy akaratlanul is
a róka jutott eszembe... Vigyázat! Rá fog szedni és meg fog csalni. A
rókasághoz külszínre szükségeltető vörösség ott csillogott a hajában. Az
is vörös volt--mint a rókáé. Igaz, hogy nem világos lángszínű, hanem
sötétbe árnyékolt, mint az olvasztott bronz... de mégis csak vörös.
Ami különben azt illeti, hogy bármiféle rászedéstől kellenék tartanom,
hát ez egyszerűen sült bolondság. Szinte resteltem, hogy ilyesmi eszembe
jutott.
A szalonna helyett, amelyet visszaadott, még egy karéj kenyeret szegtem
neki. Elfogadta és azt is épen oly sietve ette, mint az elsőt. Nagyon ki
lehetett éhezve szegény.
--Kiadósabb lett volna szalonnával--próbáltam megindítani a
diskurzust,--az ilyen katonakenyér szinte megkívánja a szalonnát. Nem
akar? Szívesen adom.
--Nem kérek szalonnát,--válaszolta fejét rázogatva--sohasem ettem.
Amint tetszik! Visszatettem a szalonnát többi kincseim közé és megint
csak az iménti kérdést intéztem hozzá:
--Most már, hogy nem éhes, megmondhatja, miféle szél fújta erre és
hogyan hívják?
--Regina.
--Regina? Errefelé is szeretik a bibliai neveket, mint a székelység
közt? Ott vannak efféle nevek. És aztán miféle Regina?
--Regina.
--Ezt már hallottam. De miféle Regina?
Ágrólszakadt vendégem rámbámult és megint csak megismételte a választ,
de most már immel-ámmal, kedvetlenül, mintha sokallotta volna a
kérdezősködést:
--Regina.
Lám, ez a vörös nem akarja a vezetéknevét megmondani. Csak nem tart
valamitől? Vajjon mi az istencsodájától? És vajjon mi az istencsodájáért
vagyok én kíváncsi a vezetéknevére... szeretném tudni? Hát nem mindegy
nekem, akárminek is hívják?
Elnevettem magamat, annyira együgyűnek találtam a magam csacsiságat. A
kis vörös Regina mintha gyanút fogott volna nevetésemre, mert egyszerre
összerezzent, beharapta a száját és megint csak rámmeresztette
tekintetét. Vékony karjai nekifeszültek a földnek, mintha fel akart
volna ugrani, hogy elszaladjon...
--Sohse ugráljon, kis leány,--intettem neki a kezemmel is, a szememmel
is--eszem ágában sincs, hogy bántsam! Nem volna szép, ha egy ilyen
magamfajta nagy darab magyar katona bántana egy ilyen gyenge gyereket,
mint amilyen maga.
--Nem vagyok gyerek... rázogatta fejét a leány.
--Hát mi?
--Voltak itt katonák,--folytatta anélkül, hogy a kötekedő kérdésre
választ adott volna--akik bántani akartak.
--Azok orosz kozákok voltak, lelkem.
--Igen, orosz kozákok!... kiáltotta szinte rémülten a leány, s
tágranyílt tekintete merőn bámészkodott a nyirfámmal szemben levő
leégett tanya felé, melynek kormos falait egészen idáig jól ki lehetett
venni,--jaj, azok az átkozott disznók... folytatta ijedt hangon--azok az
átkozottak... azok az átkozottak...
Ohó! Sejteni kezdtem valamit.
--Mondja csak, kis leány,--fordultam hozzá legnyájasabb hangon--nem
onnan való maga?
Kinyújtottam karomat és a porráégett tanya romjai felé mutattam.
A leány kimeresztett szemmel nézett a mutatott irányba.
--Igen, ott... Ott laktunk. Én is ott laktam. A néni is,--a többiek is
ott laktak és most is ott laknak. Amikor azok a disznók jöttek, mind el
akartunk szaladni, de csak én szaladhattam be ide az erdőbe... és a
nénike bújhatott el valahova a Szidikével... a többieket megfogták....
És azok most is ott laknak. Mert ottfogták őket a kozákok, hát most is
ott vannak...
Valami ártatlanul bizakodó mosoly jelent meg e pillanatban a leány
bágyadtan kinyíló ajkai körül.
--Most is ott vannak úgy-e? Te biztosan tudod. Nem voltak lángok... nem
volt tűz... nem ordítozott senki... Nem is tudom, hogy miért szaladtam
el. Te úgy-e itt voltál és bizonyosan tudod, hogy semmi sem történt és
most is ott vannak a házban... Csak az én fejem nincs ott ...
Csendesen bólintottam. Bizony, nincs...
Úgy látszik, ez a Regina meg van zavarodva. A rémület, amin átesett,
kihibbantott egy szeget a fejéből.
Választ látszott várni zűrzavaros beszédére, mert ismét rám meresztette
a tekintetét. Azonban mit mondhattam neki? Az igazságot? Azt saját
szemeivel is láthatja, ha a romokban heverő tanya felé néz. Egyebet
pedig ugyan mit mondhatok?
Jobb lesz másfelé kanyarodni ezzel a diskurzussal.
--Aztán hol bujkált maga, kis leány itt az erdőben, hogy senki se látta?
--A nagy barlangban.
--Van itt olyan is?
--Van.
--És mit evett ez alatt az egész hosszú idő alatt?
--Nem tudom,--válaszolta eltünődve--körtét... málnát...
--Egyebet nem?
--De igen... málnát...
--Ezt már mondta.
--Mondtam?...
Elfordította tekintetét és megint a tanya felé bámészkodott. Látta-e,
nem-e, hogy ott minden korom, hamu és romhalmaz--nem bizonyos.
--Tudja mit, Regina,--rukkoltam ki egy indítvánnyal, abban a reményben,
hogy hátha visszaugrik régebbi helyére a fejéből kihibbant szeg--menjen
haza oda a tanyára, ahol lakott és nézze meg.
--Menjek oda?
--Bátran mehet,--nincs ott senki
--Megyek, de gyere te is... hangzott a gyanakvó válasz.
--Szívesen elkísérnélek,--fordítottam most már én is atyafiságos
tegeződésre a beszédet--de ma még nem igen sétálhatok, mert fáj a lábam.
Sántikálok, ha rálépek. Te azonban öt perc alatt odaérsz, mindent
megnézel és azután megint visszajösz. No, kis Regina, egy-kettő...
szaladj!
A leány felugrott.
--De hátha... azok a disznók... mormogta tétovázva.
--Rég elvitte azokat az ördög, bátran mehetsz!
--Bátran mehetek? Nem csalsz meg?
--Nem.
--Akkor hát... De itt foglak találni, ha visszajövök?
--Itt.
--Bizonyosan?
--Bizonyosan. El se tudnék menni, ha akarnék is,--mondottam bekötött
lábamra mutatva--a sánta kutyát hamar utolérik.
Intett, hogy ez igaz.
--Jó, hát elmegyek... de mindjárt visszajövök.
Letette mellém a kendőjét és elindult. Eleinte csak lépésben, vigyázva,
meg-megállapodva haladt és minduntalan visszanézett--később azonban, úgy
látszik, mégis csak nekibátorodott és most már futva iparkodott a tanya
felé.
Míg odajárt, ráértem okoskodni. Első gondolatom természetesen az volt,
hogy mit kezdjek vajjon ezzel a megzavarodott elméjű teremtéssel? Itt
tartsam? Elkergessem? Egyik sem látszott kivihetőnek. Mit csinálok vele,
ha itt tartom és mi fog vele történni, ha elkergetem? Felette bolond
história... Belerekedhet az ember gondolkozó elméje kerékagyig.
Ha időközben erre találna tévedni valami szekérféle a trénből, vagy egy
patrull--átadnám nekik, hogy szállítsák el a legközelebbi faluba, ahol
parancsnokságunk van. De hátha senkit sem hoz ide a jó szerencse? Mi a
macskát fogok csinálni ezzel a félbolonddal? Mondhatom--buta ügy.
Fogalmam sem volt róla, miképen lehetne belőle tisztességgel
kievickélni.
Eközben valami kellemetlenül nehéz szag ütötte meg az orromat.
Körülnéztem, hogy mi lehet.
Ahá! A kendő. A Regina nagykendője, amely mellettem hevert. Felemeltem
és... hamar visszatettem. Csakugyan az illatozott így visszájára. Már
most, ha a kendő ilyen, milyen lehet a lerongyosodott köntös, amely a
testén van? Igaz, hogy ha valaki éjjel-nappal mindig ugyanabban a
ruhában kénytelen maradni, nem lehet olyan illata, mint a
gyöngyvirágnak--a vizet azonban azért teremtette az úristen, hogy
használjuk. Víz pedig elég van itt hátrább a forrásnál, ahol az ingemet
és magamat mostam.
Kerülj csak vissza Regina, majd odavezényellek.
Elég sokára került vissza. Beletelt jó háromnegyed óra, míg vézna
alakját ismét megpillantottam. Maga elé tünődve, csendesen, minden
izgalom nélkül jött keresztül a tanyától idáig terjedő legelőn és akkor
is teljesen nyugodtnak látszott, midőn előbbi helyét ismét elfoglalva,
egykedvű hangon így szólt:
--Ott voltam.
Vártam, hogy folytatni fogja, de nem folytatta. Csak bámult maga elé és
hallgatott. No, gondoltam, szépen vagyunk! A kihibbant szeg
visszazökkenése alighanem elmaradt... a valóságnak szemtől-szembe való
látása, úgy látszik, mit sem használt. Nem gyújtott világosságot a
fejében, nem oszlatta el az elméjére boruló homályt. Szegény Regina,
sajnállak--de mi az istennyilát kezdjek egy félbolonddal?
Haszontalan elmélkedésemből megint csak az orrom zavart ki. Most, hogy a
szegény lélek igen közel talált hozzám leülni, ismét csak úgy találtam,
hogy testének illata egyáltalában nem hasonlít a gyöngyvirág
illatához...
Ezen a bajon segíteni kell...
--Mondd csak, kis leány, mikor mosdottál utoljára?
--Nem tudom.
--Van itt lejebb, vagy huszonöt lépésnyire benn az erdőben, egy forrás.
Jó sok víz van benne. Eredj oda és mosdj meg! Meg is fürödhetsz. Sőt meg
kell fürödnöd,--ez szükséges.
Kikerestem kincses-raktáramból a szappant és átnyújtottam neki.
--Ennyi szappanom még van,--szívesen odaadom, bár nincs több, csak ez.
De ne spórolj vele--használd!
Elvette, de nem mozdult.
--Nem megyek egyedül... mormogta fejét rázva. Félek, hogy eltévedek...
Szeretnék tiszta lenni, de félek...
--Ugyan kitől?
--Azoktól... riadt fel összerázkódva és gyorsan, ijedten körülnézett.
Még mindig a kozákoktól rettegett a szerencsétlen.
--Hányadszor mondjam, hogy azokat a gazfickókat már rég elvitte az
ördög! Azoktól ne félj, Regina.
--Ha elkísérsz és vigyázol rám--válaszolta tétován--elhiszem, hogy
igazat mondasz és nem fogok félni.
Felugrott és azonnal indulni akart.
--Gyerünk! Amíg fürdök... te vigyázol.
*
Nem ütköztem meg a dolgon. Még csak illetlennek sem találtam a
kívánságot. Ez a megzavarodott elméjű teremtés sem azért nem felelős,
amit beszél, sem azért, amit csinál. A vak bizalom, melyet irántam
érezni látszott,--öntudatlan ösztönnél alig egyéb. Valamely titokzatos
eredetű benső sejtelem súghatta neki, hogy attól az embertől, akinek
megpillantása nem riasztotta vissza az erdőbe--nem kell tartania, mert
ez nem ellenség, hanem jóbarát. Micsoda különös sugallat lehetett ez
ennek a boldogtalannak elhomályosodott elméjében--én nem tudom. Az
állatok hasonló sajátságos--sohasem tévedő--bizalmáról bőséges
tapasztalataim voltak, emberi lénynél most láttam effélét először és
alighanem utoljára.
Nem is áhítoztam utána, hogy hasonló példával életemben még egyszer
találkozzam.
Az is természetes, hogy ha nem tudtam volna egészen bizonyosan, hogy az
úristen mindent meglátó szemén kívül más magamformájú értelmes
teremtmény szeme nem láthat ide--nem vállalkoztam volna a dologra. Egy
kevés hiúság még a legeszesebb emberben is lappang,--nem soroztam
magamat a legeszesebbek közé, ennél mindig több eszem volt, de nem igen
vágtam volna zsebre, ha okot adtam volna rá, hogy valaki kedvére
kinevessen. Nevetséges figurává senki sem akar dicsőülni. Már pedig
menthetetlenül nevetséges szürke »keresztes«-sé dicsőülök, ha valaki
meglátta volna, hogy figyelő posztot állok egy leányzó közelében, amíg
az fürdik. Ilyenkor nagyon mellékes, hogy ez a leányzó épeszű-e, vagy
nem épeszű. Az emberi csufondáros hajlam csak azt szúrja fel a maga
roppant hegyes gombostűjére, hogy két különböző nemű emberi teremtmény
között--az egyiknek tartózkodó okossága, vagy szánalma--hasonló
helyzetben--mindig nevetséges.
Látnivaló, mennyire igaztalan és durva kiforgatása ez a valóságnak,--de
olyan második Szent Sebestyén még nem született erre a világra, aki
sikerrel tudott volna szembeszállni a vidám tökfilkók kacajával.
Elindultunk.
A vörös elől, én utána.
Néhány lépésnyire azonban hátramaradt és ettől kezdve most már én mentem
elől. Mutattam az útat. A járás nem ment valami könnyen, mert minden