A vörös regina: regény - 08

Fölszedtem a holmimat és elindultunk. Regina néhány száz lépés után
balra kanyarodott a lejtősen eső mezőségen és a völgyben feltünedező
falu nyugati széle felé tartott. A legutolsó épület ott egy pajtaféle
alkotmány volt--afféle állás, oldalfalak nélkül. Ettől mintegy
két-háromszáz lépésnyire meredek hegyoldal emelkedett a magasba. A
hegyláb se volt kámvázva és egy földalatti patak bújt ki belőle a
napvilágra. További útjában ez a patak keresztül folyt a falun és valami
negyven kilométernyire délnyugati irányban a Cetina nevű folyócskába
szakadt.
A vörös szaporán szedegette lábait és egyenesen a hegy lába felé
tartott, ahol a patak a hegyből kibújt.
Szótlanul bandukoltam utána.
Elhittem, hogy ismeri ezt az elátkozott helyet és oktalanul nem sodor
veszélybe mindkettőnket.
Valami útfélének vagy akár csak ösvénynek is itt már semmi nyoma nem
mutatkozott. Ki tudja, hány esztendő telt el azóta, hogy ezen a tájon
utoljára járt élő ember. A porrávált tanya lakói nyilván ismerték itt a
veszélyes és veszélytelen helyeket, ezek közül a szerencsétlenek közül
azonban már csak ez a vörös Regina volt életben...
Mehettünk valami egy óra hosszat. Mire a leány lekanyarodott egy fölötte
meredek ereszkedőn a hegyláb tövébe--hajnali négy óra is elmúlt.
Közeledett a reggel,--mindegyre világosabb és világosabb lett s az
éjjeli harmat bő párolgása megkezdődött.
Leérkezve a hegy lábához, Regina előre futott és a kikámvázott sziklás
mélyedésben,--mely akkora volt így alulról nézve, mint egy hatalmas
kapu--megállapodva, örömében tapsolni kezdett.
--Hein! Gyere, gyere... megérkeztünk! Ugy-e, szép itt?
Ráhagytam, hogy szép és ez igaz is volt. Az egymásra boruló mohos,
sötétbarna, helyenkint vörhenyes sziklák alatt majdnem az volt a
benyomásom, mintha valamely öreg templom méltóságos boltívei alatt
állanék, a hegy belsejéből előtörő patak moraja pedig az ájtatos hívek
egyhangú moraja, ima közben... Úgy, ahogy az a mi szép öreg református
templomunkban lenni szokott.
--Hát ez igazán szép hely...
--És ami fő--dicsekedett ragyogó szemekkel a leány--sokkal biztosabb még
annál a barlangnál is, ahonnan az a dög kutya kizavart. Ide ne
merészeljen utánunk jönni senki, mert úgy jár, mint azok ott fönn...
Megvártam, míg ezt a fenyegető mondatot befejezi.
--De aki ott jön, ahol mi--az épen úgy idejut, mint mi.
Regina nevetett.
--Ilyen idegen ember nincs a világon! Aki idegen még eddig ide
merészkedett, az mind a másik lankás és könnyen járható oldalon tévedt a
falu felé és jórészt elveszett. Ez a földalatti pokol ide, ahol most
vagyunk--erre az egyetlen helyre--sohasem küldi ki fojtogató ördögeit. A
mérges büdösség áramlása innen körülbelül száz lépésnyire, annál a
pajtánál... ott ni!... annál, amelyiknek nincs oldala--kezdődik és
állandóan a falu felé csúszik tovább. Ha a szél fölemeli--fölnyúlik a
mezőség oldalaira is és ott fojtogat. Ilyen fölnyúló mérges büdösség
fojtotta meg ott fenn az oldalban azokat is.
Leraktam holmimat egy kiálló kőpadra és letelepedtem a homokos földre.
Bele kellett nyugodnom a magyarázatba, bár kielégítőnek egyáltalában nem
találtam. Nem értettem a dolgot. Hogy valóban így van, ahogy Regina
mondja--abban nem kételkedtem, mert valóban így volt, ezt saját
szememmel is láthattam--a föld alól kiáramló kén útjának rendszeressége
dolgában azonban alapos kételyeim voltak. Ez az út--tapasztalás
szerint--mindig a levegő áramlásától függ. Ez pedig nem ismer rendszert.
Ha erre a hegyláb irányában talál áramlani--megfulladunk.
Ezt meg is mondtam Reginának, de megint csak kinevetett.
--Ka Spur... szó sincs róla! Sohasem történt. Ha neked annyi ezresed
volna, ahányszor én már itt voltam az elmúlt években--négyemeletes házat
vehetnél Lemberg legszebb utcájában. De sohasem történt, hogy a büdösség
erre csúszott volna. Nézd csak, te okos! Élnék én, ha csak egyetlen
egyszer is itt lepett volna?
Ez döntő argumentum volt--semmit sem lehetett rá válaszolni.
--Nyáron a nagy forróságokban vagy a forráshoz rándultunk ki a nagy
Reginával vagy ide, mert itt mindig jó hűvös a levegő... épen mint most.
A nagy Regina, aki kövér volt, ide szívesebben jött. Elhoztuk
uzsonnánkat is. Az a lapos kő, amelyen ülsz, volt az asztal, ez a másik,
amelyen most én ülök--a pohárszék, rajta az uzsonnával és két pohár
vízzel. Ezt szintén magunkkal hoztuk, mert ennek a pataknak a vize
büdös, nem iható. Szegény nagy Regina... boldog volt, ha titokban kiitta
az én vizemet is...
A leány elgondolkozva nézett maga elé.
--Szegény nagy Regina--ismételte csöndes hangon--akkor még nem tudta,
mily borzasztó vége lesz...
...Ez a megindult, csöndes hang annyira meglepett, hogy egy kis
bakatúlzással szólva--majdnem lefordultam a kőpadról, amelyen ültem. Ez
nem a tegnapi vörös Regina hangja, hanem egy értelmes, érző, öntudatos
és gyöngéd léleké, aki tudja, hogy mit mond. Feszülten figyeltem, hogy
mi fog következni, de nem következett semmi, ami impressziómat
elrontotta volna.
A leány csöndesen ingatta vörös fejét.
--Talán jobb neki, hogy azok a gazok bedobták a tűzbe és
meghalt--mormogta maga elé--meggyalázva milyen élete lehetett volna? És
legalább nem érezte a fájdalmat sem, hogy vele együtt egész családját
ugyanaz a rettenetes sors érte, ami őt... Ugy-e, ez iszonyú? Elveszni
úgy, mint ő... szent Isten... és a többiek, szegények! Ugy-e, nem csoda,
ha ezek az iszonyatosságok egy kicsit megzavarták a fejemet?
Rám emelte szomorú tekintetét, mintha választ várt volna. Nem tudtam
neki mit válaszolni, de e pillanatban éreztem, hogy az a bizonyos
kihibbant negyedik szeg kétségtelenül megkerült.



HATODIK FEJEZET
Szomjuság kezd gyötörni, mely a »Pokoltorok«-ból visszakényszerít az
elhagyott nyírfa alá.--Regina megneheztel és elmarad tőlem.--A
jezernicai ütközet visszafelé hullámzik.--Rátalálok a Morelli-századra
és résztveszek az elkeseredett harcban.--Nagy főhadnagy megsebesül.--Az
oroszokat ismét visszaszorítjuk a jezernicai völgybe.

Ez a megnyugtató fordulat természetesen azért volt rám nézve felette
örvendetes, mert nagy mértékben megkönnyítette vele szemben a
helyzetemet. Nem tartottam volna emberséges dolognak, ha előbbi
gyámoltalanságában magára hagyom és útjára bocsátom Isten nevében--akire
ilyenkor hivatkozni szokás. Holott pedig mindenki tudja, hogy a jó Isten
csak a mezők liliomait szokta felruházni--ember maga segítsen magán, ha
azt akarja, hogy a mindenható Isten is megsegélje... Látnivaló, hogy aki
már efféle paposkodásra is ráér, annak a szekere rúdja nem fordul kátyu
felé.
A másik felette örvendetes dolog az volt, hogy--úgylátszik--ma reggeltől
kezdve teljesen kibékültem a bakancsommal. Több mint négy órája volt már
a lábamon és egy cseppet sem szorított,--szabadon mozoghattam benne, a
számtalanszor elátkozott folt mintha egyáltalában nem is létezett volna.
Talán efelett való nagy örömöm okozta azt is, hogy már-már alig kellett
egy kicsit sántikálnom. Rohamosan gyógyult a shrapnel-csípés,--szabadon
mozgathattam a bokámat--nem fájt.
Pár falat reggeli után levetettem sérült lábamról a bakancsot és
leszedtem róla a régi kötést.
A seb szépecskén gyógyult, szélei sárgásbarna színbe halványodtak az
eddigi tüzes vörösség után. Még két-három nap és az--immár nem sánta
kutyát nehéz lesz utólérni.
A régi kötést eldobtam és most már csak könnyű vászon-sleifnit
szorítottam rá. Regina figyelmesen nézegette a műveletet, de nem
ajánlkozott, hogy segít. Tegnap még ajánlkozott.
Láttam, hogy a számára szegett kenyeret sem eszi oly mohón, mint tegnap,
hanem inkább csak csipegeti. A kenyér mellé adott sajtot pedig csak alig
hogy érintette.
--Nem ízlik?
--Nem vagyok éhes--hangzott az egykedvű válasz.
--Más baj nincs?
--De van, még pedig nagy... Ezt a vizet nem lehet inni.
A sziklás hegy mélységéből előtörő patak hangos zuhogással sietett bele
az évszázadok óta kivájt köves mederbe és olyan hideg volt, hogy
állandóan könnyű ködfelhő lebegett fölöttede mit ért, ha útálatos íze
miatt egészséges emberi gyomor nem vehette be.
Igaza volt a vörösnek--ez nagy baj volt. Honnan kerítsünk iható vizet?
--Itt persze mindenütt ilyen a víz?
--Ilyen--bólintott fejével a leány--megiható víz csak az erdei forrásban
van... abban, ahonnan eljöttünk.
No most... mi legyen? Ennivaló nélkül meg tudok lenni--ha muszáj--akár
három napig is, víz nélkül egy napig sem. Az étel sem olyan, hogy ne
kívánja a vizet. Tej, édes túró, zöldség és másefféle nem szorul külön
vízre--az én ennivalóm azonban mind olyan, hogy víz nélkül részint el
sem készíthető, részint megveszekedik utána az ember a szomjúságtól.
Lám, már a gondolat is, hogy nincs víz--előidézi torkomban a
szomjúságot.
--Jó hely... szép hely--mormogtam inkább magamnak--de nem lehet itt
maradni.
Regina vállat vont és egykedvűen hordozta körül a sziklákon hunyorgó
tekintetét.
--Ja, aber was den...?--dunnyogta elégedetlenül,--mit tehetünk? Belátom,
hogy víz nélkül nem lehet itt megmaradni--de neked is be kell látnod,
hogy vissza nem mehetünk.
--Persze, hogy belátom--és még sem marad egyéb hátra, mint
visszaretirálni oda, ahonnan elsvenkoltunk. A szomjúságot nem állom.
--Én sem.
--Hát akkor...
--Nem szabad a dolgot elhamarkodni,--vágott szavamba erélyesen a
leány--estig ki lehet bírni, ha még oly szomjas is valaki. Ha estig nem
lesz eső, hogy felfoghassunk megiható vizet--bár annyit, hogy holnapig
elég legyen--magam is azt mondom, hogy menjünk vissza. Szomjan
elpusztulni én sem akarok... Erre a bajra nem gondoltam, amikor ide
vezettelek, megfeledkeztem róla a zavaros fejemmel...
Megnyugtatva intettem, hogy nem tesz semmit.
--Az ember feje nem káptalan.
--Ná... de erre mégis csak gondolhattam volna--mondotta bosszankodva a
leány.
Megdörzsölte homlokát és pillanatig mozdulatlanul tünődve tekintett maga
elé.
--Mondd csak--kérdezte gyanakodva--sok bolondot beszéltem?
--Nem tapasztaltam.
Aha, most mindjárt vallatni fog... Velem azonban nem boldogul.
--Azért kérdezem--folytatta nyugtalan hangon--mert bárhogy igyekszem is
visszaemlékezni--semmi sem jut eszembe... Olyan ez, mintha álmodtam
volna... csak az bizonyos, hogy a fejemben nehéz nyomást éreztem és
minden porcikám reszketett, mint a lázbetegé. Az is bizonyos, hogy
beszéltem... de mit? Szamárságokat, ugy-e?
--Nem igen.
--Csak nem akarod megmondani...
--Miért ne?
--Kíméletből...
--Nincs miért kíméljelek.
--Az sem szorul kíméletre, amit tettem?
--Nem tettél semmi rosszat.
--Valami butaságot...
--Nem csináltál semmi butaságot.
--Hiába... nem emlékszem--rázogatta vörös fejét a leány, anélkül, hogy
gyanakvó tekintetét levette volna rólam. Mindenáron keresztül szeretett
volna látni rajtam, hogy kiderítse az igazságot, csakhogy ez merőben
haszontalan fáradság volt. Nem volt itt semmi titkolni való. Attól a
pillanattól kezdve, hogy rejtekhelyéről kimerészkedett és a közelembe
került, egészen mostanig--az egész kalandocskát bátran ki lehetett
teríteni a napra, hogy mindenki lássa.
Én tudtam, hogy így van--ennek a gyanakvó »vézli«-nek azonban alighanem
az motoszkálhatott a vörös fejében, hogy talán nem egészen van így... és
zavarodott lelkiállapotában esetleg olyasmit is elkövethetett, amit nem
lett volna szabad.
--Nincs mire emlékezni--szóltam kissé nyersebb hangon--mondom, hogy nem
csináltál semmi szamárságot.
Intett, hogy elhiszi. A következő pillanatban azonban egész a hajáig
elvörösödött.
--Hein... mégis... Most jut eszembe--igen, igen, most jut eszembe, hogy
a forrásban kimostam rongyaimat és ugyanakkor a szemed láttára
megfürödtem. Igaz ez? Igy volt? Nem tagadhatod, hogy így volt...
Piros volt, mint a pipacs. Égő szemei szinte belefúródtak az arcomba ...
hevesen reszketett bennük a szemérmes szégyen.
Úgy tettem, mint aki semmit sem vesz észre és nincs érzéke az ilyen
lelki megnyilatkozások iránt.
--Persze, hogy így volt--bólintottam nyugodt flegmával--de ezt meg
kellett cselekedned, mert én parancsoltam.
--Parancsoltad?
--Igen, parancsoltam és annak meg kellett lenni. Máskülönben te magad is
beláttad, hogy meg kell lennie, mert nem lehetett a köntösöd közelében
megmaradni... és a te közeledben sem. Tessék, most meghallottad az
igazságot. Ezért parancsoltam meg, hogy mosd ki a köntösödet és ne
sajnáld a vizet magadtól sem.
--Emlékszem... csakhogy ez a szemed láttára történt.
--Úgy van.
--Te pedig nem voltál vak...
--Attól sem vakultam meg, amit láttam.
Kíméletlenebbül is meg szerettem volna neki mondani az igazságot, de
sehogy sem vitt rá a gonoszabbik felem. Sajnáltam. Nem nagy virtus
legázolni egy ilyen vézna kis teremtést, akinek talán fogalma sincs
róla--vagy, ha van is, szívesen elfelejti--hogy az ő asszonyisága
nemelég erős delej arra, hogy az értelmet csúffá tegye.
Nem mondtam ki, amit így gondoltam... és roppantul meg voltam lepve,
amikor a leány hirtelen ezzel a kérdéssel fordult hozzám:
--Ugy-e, ez azért volt, mert semmibe se vettél?
Éreztem, hogy ösztönszerűen kitalálta a gondolatomat. Ennélfogva
könyörületes szamaritánus akarok lenni és mindent letagadok, sőt még az
igazság nyakát is kicsavarom. Miért gázoljak végig szegényen épen én?
Gázolt már ezen eleget a sors akkor, amikor megteremtette.
--Dehogy nem vettelek!--kiáltottam s még a szememmel is vágtam egyet
hozzá--úgy meresztettem rád a szememet, hogy majd kiugrott...
Regina elfordította fejét és csendesen így szólt:
--Nem igaz... Szép tőled, hogy így beszélsz, de én tudom, hogy nem
mondasz igazat. Az az igazság, hogy semmibe sem vettél és én ezen nem
csodálkozom. Rajtam nincsen semmi, ami figyelmet ébreszthessen, vagy
lekösse az olyan szemet, mint amilyen a tied. Az pedig, ami bennem jó és
érték--a lelkemben van. Nem látható. Eddig nem is mutatkozhatott
meg--hogy észrevegyed. És ha el kell egymástól válnunk, sohasem fogod
megtudni, hogy az a szegény kis csúnya teremtés, akit nyomorúságában
megsegítettél--voltaképen mit ért? Úgy fogok élni emlékezetedben--mint
egy furcsaság, aki egy darabig szemed előtt volt, azután nyom nélkül
megint eltűnt. Foglalkoztál vele, mert előtted volt, de sem érkezése,
sem távozása nem hagy emlékezetedben különösebb nyomot. Egy-két hét és
vége.... Egész lényem felismerhetetlenül el fog emlékezetedben
halványodni. Én ezt jól tudom, természetesnek is találom és csak azt
sajnálom, hogy az én helyzetem veled szemben nem ilyen könnyű.
Mosolyogva emelte rám tekintetét, de meghökkenve vettem észre, hogy ezek
az apró hunyorgó szemek nedvesek...
--Tudod, az úgy van--folytatta elfogult hangon, miközben ismét
félrenézett--hogy a leány mindig több ostobaságot csinál a szívével,
mint a fiú...
Gyorsan kitörülte szemeit és talpra ugrott.
--Szamárság, hagyjuk... Most arról van szó, hogy vissza kell menni a
vízhez--mert ez a fö. Amint beesteledik--weiter, vissza, ahonnan
jőttünk. Hátha már tiszta ott a levegő és azok, akiké az a bestia volt,
már eltakarodtak.
Sarkon fordult és vidáman elnevette magát.
--Várod ugy-e, Jozéf, hogy megszabadulj tőlem? Ne búsúlj, meg fogsz
szabadulni... de előre nevetnem kell, ha eszembe jut, hogy miféle hosszú
pofákat fogsz te majd vágni, ha majd egyszer megint csak elédbe bukkanok
és megkopogtatom lakásod ajtaját: ki van itthon?
El kellett mosolyodnom ezen a látszólag pajzán beszéden.
--Hol van innen az én lakásom!
--Tudom, hogy messze van... de ne feledd, hogy én el tudok vándorolni a
te messze hazádba is, ha meg akarom kopogtatni lakásod ajtaját, hogy
megkérdezzem: ki van itthon?
Ezen a tréfásnak látszó fenyegetésen is mosolyognom kellett. Egy
pillantás a kis vörös gyönge alakjára, bárkit is azonnal meggyőzött
volna róla, hogy a beszédnek nincs semmi magja. Messze van ide az én
hazám... nagyon messze vannak kedves erdeim... roppant messze az
erdésztanya, mely gazdátlanul szomorkodik az erdők mélységében... Hogy
jutna el odáig egy ilyen gyönge jószág, mint ez a Regina, szegény...
Olyan ez tisztára, mintha egy hangya fogadkoznék, hogy elvándorol
Magyarországba.
De persze azt válaszoltam, hogy nagyon jó lesz, jöjjön, nem fogok hosszú
pofákat vágni, ha rám kopogtatja az ajtót és megkérdezi, hogy ki van
itthon.
Aztán röviden elmondtam neki, hogy a porráégett tanya pusztulásakor
rajta kívül még két lélek menekült meg: egy igen öreg asszony és egy
leánygyermek. Ezeket az én századom kapitánya vette gondjaiba s
visszaküldte őket a front mögé saját hadtápvonalainkra, ahol bizonyára
gondoskodtak elhelyezésükről.
Regina bólintott.
--Tudom,--dunnyogta vállat vonva,--láttam, amikor a néni elbújt.
Szerencséje, hogy nem akadtak rá,--de nekem ne legyen hozzá szerencsém
ebben az életben. Nem akarom látni az öreg nénit... Ő sem ugrana ki
bőréből örömében, ha látna. Sohasem szívelhetett. Csúnya természetű,
zsugori, kegyetlen öreg asszony,--még azt az ételt is sajnálta tőlem,
amit megettem. Tudod... olyan igazi fukar zsidó aszszony, akinek Istene
az arany. Ezért tán még saját családját is kész lett volna
levetkeztetni. Nem is szívelhette még a tulajdon fia sem. Ha tehát azt
hiszed, hogy fel fogom keresni, nagyon, tévedsz... A jóságos Isten is
elvétette a dolgot, amikor éppen ez a gonosz vén asszonyt mentette meg a
tűztől, akiért pedig nem lett volna kár.
--Nem azért mondtam...
--Ne is, mert még a kaszakok kezére is inkább kerülök, mint ennek a csúf
természetű boszorkánynak a kezére! Mit is avatkozott kapitányod olyan
dologba, amihez semmi köze? Hagyta volna sorsára...
Ez inkább ádáz sziszegés volt, semmint beszéd. Épen úgy hangzott, mintha
egy fölingerelt kígyó sziszegett volna.
Ah, aki így tud gyűlölni, attól félni kell... Ösztönszerűen hátráltam
egy-két lépést.
A leány észrevette.
--Ne ijedj meg tőlem, barátom, a te orrodat nem harapom le...
Elhuzódol... pedig nincs igazad. Meg kell a dolgot érteni. Azért
gyűlölöm annyira ezt a csúf vén asszonyt, mert ez biztatta titokban az
Adolf kölyköt, hogy lessen utánam... Számított rá, hogyha megesek,
szégyenemben bele fogom magamat ölni a kútba és nem fogom többé
pusztítani a drága kenyeret...
--Ejha!
--Esküszöm neked, hogy így volt! Meggyőződtem róla. Bizonyosan tudom.
Kihallgattam a szaletliben, amikor kitanította... ez a szipirtyó. Ezek
után tehát nem csoda, ha ennyire útálom és ezt az utálatos gyűlölködést
is meg lehet nekem bocsátani--nem igaz? Nem igaz, hogy meg lehet nekem
bocsátani?
--Meg. Ha így áll a dolog,--nagyon meg.
--Látod, látod!... Látod, hogy nem kell engem kerülni, amiért ily
fertelmes indulatot árultam el. Te sem volnál más. Minden becsületes
ember hasonló volna hozzám. Azért mondtam az imént, hogy előbb meg kell
a dolgot érteni.
Igazat kellett neki adnom, mert igaza volt. Emlékezetembe idéztem az
öreg asszony alakját és megcsendültek fülemben azok a borzalmas
átkozódások is, melyeknek fültanuja voltam a tüzes hamurakás mellett,
ahová az a nagy szál kozák belezuhant...
Emlékszem, még a hátam is borzongott azoknak a visítozó átkozódásoknak
hallatára.
Igen, igen, bizonyos, hogy ennek a leánynak igaza van... az a vén
asszony rászolgált, hogy ne szeressék és az a csúnya gyűlölködő hang,
mely a Regina ajkára felfakadt, nem bizonyítéka a kígyóra emlékeztető
természetnek. Elhamarkodtam a dolgot...
E gyors meditáció közben--mellékesen--azt is elhatároztam, hogy amint
beesteledik, magam fogom bepatrouillozni régi állásomat és a vizet is
magam fogom beszerezni. Nincs értelme, hogy Regina is velem jöjjön.
Nincs főleg abban az épen nem kizárt esetben, ha odafenn nem tiszta a
levegő. Egy ember könnyebben streifolhat az ellenség közelében, mint
kettő.
Ezt rögtön meg is mondtam a leánynak.
--So?... egyedül akarsz menni?
--Egyedül.
--Hát én?
--Te addig itt maradsz és megvárod, amíg visszajövök.
--És ha nem jösz vissza?
--Visszajövök.
--Vissza, ha életben maradsz,--de ha nem maradsz?
Leintettem a kezemmel.
--Van nekem eszem.
--Annyi eszem nekem is van, hogy ne ereszszelek el egyedül. Sohasem
bocsátanám meg magamnak... Értsd meg, hogy én itt itthon vagyok, minden
zugot ismerek, minden fűszál jó ismerősöm,--nem tévedek és nem szorulok
tanácsra. Érek annyit, mint egy jó kutya. Hibát követnél el, ha ezt a
kutyát itt hagynád és vaktában indulnál neki a veszedelemnek.
Volt ebben a meleg beszédben igazság is, de az én álláspontom is
emberséges volt.
Nem engedhettem belőle egy virgulát sem.
--Itt nem lehet víz nélkül megmaradni, Regina, ez nemde bizonyos.
--Igen, ez bizonyos.
--Valószínű az is, hogy odafenn nem tiszta a levegő és lehet, hogy
minden ügyességem mellett is észre találnak venni... Micsoda piszok
dolog volna, ha magammal együtt téged is szerencsétlenségbe döntenélek!
Ezt meg én nem tudnám magamnak megbocsátani soha.
A leány egy pillanatig csendesen ingatta fejét, azután megszólalt.
--Nem nagyon nyomná szívedet az én szerencsétlenségem...
Megint az iménti szomorú hang és megint azok a megnedvesedett szemek...
Kezdtem valahogy rosszul érezni magamat.
Valahogy olyanformán éreztem magamat, mintha vétettem volna ez ellen a
szegény ördög ellen, pedig semmiféle szemrehányást nem tehettem magamnak
és mindenekben oly ártatlan voltam, mint egy ostoba bárány. Talán még
annál is ártatlanabb és ostobább...
Engeszteljem, ne engeszteljem? Miért engeszteljem, ha semmit sem
vétettem? Megfogjam a kezét, vagy ne fogjam meg?... Az ördögbe, hát ez
igazán szamár komédia...
--Nem jól gondolkozol, Regina--próbáltam megkockáztatni egy ügyetlen
hízelgés-félét,--tudnod kellene, hogy már annyira hozzám tartozol, hogy
inkább levágatnám a félkaromat, semhogy valamiféle bajba sodorjalak.
--Hozzád tartozom?
--Akár csak az édes testvérem.
--Mégis itt akarsz hagyni?
--Csak annyi időre, amíg szétnézek és vizet hozok.
A leány félrehúzta az ajaka szélét és nem válaszolt. Láttam, hogy sovány
vállacskái idegesen mozognak s vértelen, vézna ujjai belemélyednek a
tenyerébe... Erősen főtt benne valami. Tartottam tőle, hogy vissza talál
esni előbbi állapotába,--ez azonban, szerencsére nem következett be.
Végre megszólalt.
Felugrott a kőpadról, amelyen kuporgott és hangosan elnevette magát.
--Hein, kamerád! Mondok valamit... Mindenki tegye azt, amit jónak lát.
Nem igaz? Nem vagyunk egymáshoz varrva, sem összenőve.... sem
összeházasodva. Én is azt teszem, amit jónak látok,--te is azt teszed,
amit jónak látsz.
Lám... ez új fordulat. Sem a nevetés nem volt ínyemre, sem a beszéd.
Bizonyos, hogy forral valamit.
De mit?
--Ne bolondozz, kis kamerád--ütöttem meg én is a tréfás tónust,--hanem
hallgass az okos szóra. Maradj itt szépen, míg visszajövök és akkor
kapsz tőlem ajándékba egy nyulacskát is...
--Schon gut, mein lieber,--ezt befejeztük.
--Tehát itt maradsz?
--Ne vallass.
--Tudni akarom.
--Semmi közöd hozzá!
--Már hogyne volna!
--Adieu, elmehetsz, ha akarsz... megmondtam! Nem vagy sem apám, sem
uram, sem szeretőm... senkim és semmim. Mindenki oda mehet, ahová akar.
Azt teheti, amit tetszik. Visszajöhet, elmaradhat... nach belieben,
ahogy a kedve tartja. Megmondtam és így lesz.
--Regina...
--Mi tetszik?--kérdezte szinte éles hangon.
Elharaptam, ami a nyelvemen volt.
--Semmi.
--Jobb is,--hangzott a hirtelen válasz--már eddig is sokat beszéltél...
Általában úgy találom, hogy ma reggel óta túlságosan sokat beszélsz.
Férfi létedre ez nem is illik.
Ismét elnevette magát és fittyet hányt felém az ujjaival.
Okosabbnak találtam, ha hallgatok.
Hadilábra kerültünk--ez kétségtelennek látszott.
Úgy is volt. Egész nap nem vettünk tudomást egymásról és nem szóltunk
egymáshoz egy árva szót sem. Regina dudorászva, látszólag a
legvirágosabb jókedvvel tett-vett, pepecselt a patak mellett, hol
kifutott egészen a pajta tájékáig, amely mellől a fojtó kéngőzök
áramlása--állítólag--elkezdődött, hol ismét visszatért és a magával
hozott mezei virágokból koszorut kötött magának a fejére. Olyan volt
ezzel a koszoruval, mint egy--menyasszony, vagy mi... Vörös hajához
különben illett a sok tarka mezei virág.
Végre beesteledett.
Szó nélkül készülődni kezdtem az útra. Észrevettem, hogy rám se hederít.
Felém se nézett.
Helyes! Igy is jól van. Legalább nem kell egy újra megélemedő
csatlakozási szándékot visszavernem.
Nem vittem magammal semmit, csak lőszert és a Manlicheremet. Minden
egyéb holmimat otthagytam és hallgatólag rábíztam Reginára. Ügyeljen rá,
míg elékerülök. Ha megéhezik, szedje ki a »borjú« meg a tarisznya
kincseit és egyék. Vizet majd hozok a vászon »Eimer«-ben.
--Megyek, Regina, a viszontlátásra! Néhány óra múlva visszajövök.
--Nem sürgős... Adieu!
--Haragszik valaki...
--Eszében sincs.
--No, nem baj! Majd megbékülsz.
--Ne fecsegj, hanem menj.
Hátat fordított és bement a sziklatemplom belsejébe. Ez nyilván azt
jelentette, hogy fel is út, le is út... el lehet menni. Tehát
nekiindultam a menedékesen fölfelé vezető keskeny ösvénynek és oly
gyorsan róttam az utat, amily gyorsan csak tudtam. Amikor körülbelől
félórai kapaszkodással fölérkeztem a magaslat tetejére, visszanéztem.
Odalenn azonban nem láttam semmit. Regina nem mutatkozott.
Számítottam rá, hogy nem fog utánam nézni, mégis bosszantott egy kicsit
a dolog. Kellemetlen, ha éreztetik az emberrel, hogy gombház...
Most azonban vigyázat:.. másról van szó.
A hágó tetején meglassítottam lépteimet és csak nagyon lassan, óvatosan,
vigyázva nyomultam előre, mindenütt az utamba kerülő vadrózsa, csenevész
boróka és még csenevészebb sombokrok fedezéke alatt. Ez a lassú
előrenyomulás szintén eltartott valami félóráig. Mire egy szélesebb
sűrűségű tüskés borókabokor tövéhez lehúzódva megállapodtam, hogy
gondosabb vizsgálat alá vegyem az előttem levő ismerős terepet--az esti
alkonyat teljesen leszállt. Az én gyakorlott szemeimre volt szükség,
hogy a homályban el tudjon valaki igazodni.
Jobbkézt tőlem, észak felé, megpillantottam a leégett tanyát, azon
innen, alább, az erdőt, legszélén a nyírfámmal, amely alatt Morelli
kapitány úr utolérhetetlen tökéletességű Graben-jei húzódtak tova.
Megerőltettem minden éleslátásomat, hogy tisztán és tévedés nélkül
tudjam a szemeim előtt levő perspektívát megkülönböztetni, élő lelket
azonban seholsem vettem észre. Sem embert, sem állatot. Minden némának,
kihaltnak, elhagyatottnak látszott. A keleti égen feltűnt az esti
csillag, a nyugatin--közel a láthatár pereméhez--az újhold vékony
sarlója fénylett. »Békesség ide alant az embereknek...« Mert hogy ennél
tökéletesebb békességet a legkeresztényebb lélek sem tudott volna
elképzelni.
Amint ott kuporogtam a bokor tövében és belenéztem ebbe a mindenféle
szerteáradó végtelenül nyugalmas békességbe, megülte szívemet a kedves
megenyhülés. Oly áldott jóérzés vett erőt rajtam, mint már régen nem.
Könnyűnek, elégedettnek és örvendezőnek éreztem magamat, kicsibe múlt,
hogy bele nem kezdtem gyönyörű templomi zsoltárunk eléneklésébe: »te
benned bíztunk eleitől fogva...«
A felettem tündöklő csillagos égboltnál hol van szebb istenháza?
Egy pillanat mulva azonban vissza kellett zuhannom a földre.
A leégett tanya irányában--de jóval túl rajta--ordítozás lármája
szűrődött hozzám a csendességben. Közben heves puskaropogást is
hallottam... majd ismét lármát, mintha egész sereg emberi torok
egyszerre üvöltött volna...
Tudtam, hogy az északi láthatár vonalán túl hirtelen eséssel tágas völgy
kezdődik, melyet a mintegy tíz kilométernyi távolságra meghúzódó
Jezernica falucska után jezernicai völgynek hallottam emlegetni,
bizonyosnak látszott tehát, hogy az ütközet ebből a jezernicai völgyből
hömpölyög visszafelé. Minden hidegvéremet összeszedtem, hogy kritikus
helyzetemben helyesen tudjam magamat tájékozni. Semmiféle megbízható
támaszpontom nem volt. Nem tudhattam, hogy a mieink bukkantak-e föl