A vörös regina: regény - 07

  furcsaságával annyira tetszett nekem, hogy makacskodása miatt
  felberzenkedő bosszúságom azonnal elpárolgott.
  --Gyerünk!
  A barlang szája előtt Regina megállt és jó néhány másodpercig
  megerőltetett figyelemmel hallgatózott. Keskeny orrcimpái csodálatos
  nagyra tágultak... szája kinyílt, mintha azon keresztül is hallani akart
  volna. Olyan volt, mint egy ragadozó, amelyik még nem pillantotta meg a
  prédát, de rendkívül finom érzékeivel már megérezte.
  --Tiszta a levegő... mondotta megnyugodva--messze vannak és soha ide
  többé nem fognak visszajönni.
  --Majd elválik...
  --Azt hiszem, hogy mire holnap reggel virradni kezd--már el is vált...
  erősítette épen oly szilárd meggyőződéssel a leány, mint az imént.
  Nem mozgattam tovább ezt a dolgot, hanem igyekeztem, hogy közvetlenül a
  nyomában maradjak sántikáló lábammal, különben elvesztettem volna szem
  elől. A forráshoz érve tele merítettem a vászon-vedret és azzal
  haladéktalanul indultunk visszafelé. Sietni kellett a főzéssel, mert még
  egy rövid óra és ránk esteledik.
  Tüzet a barlang külső szájában magamnak kellett csinálnom, Regina nem
  értett hozzá. Ehez a legutolsó katona is jobban ért, mint a legelső női
  cseléd, aki egész életében se csinál nyílt helyen tüzet. Ennélfogva nem
  is tudhatja a fortélyait. Két perc múlva lobogott a láng. Válogatott
  száraz ágacskákat gyüjtöttem alája, nehogy nyirkos is keveredvén
  közibe--fekete füstöt fodrozzon föl a levegőbe. Ez messzire meglátszik
  és nem lehet tudni... Az ördög sohasem alszik. Az egész száraz fa
  azonnal lángol és úgyszólván egy csepp füstöt se ad.
  Víz a kokeszlibe, víz a sajkába,--amint egy kicsit megmelegedett,
  odatoltam Regina elé, hogy szakértelemmel mossa ki, míg én a
  földkerekség első ételének, a halhatatlan gulyásnak konzerves dobozát
  nemkülönben jeles szakértelemmel fölfeszítem.
  Negyedóra múlva készen volt a földkerekség legelső ennivalója--azonnal
  hozzá lehetett fogni.
  Hozzá is fogtam és éppen olyan tisztára elintéztem a magam részét, mint
  Regina a magáét. Csak mondta, hogy jóllakott a kiállott félelemmel--a
  valóságban nagyszerű étvággyal evett. Apró gyöngyfogai szaporán
  villantak ki ajkai közül, miközben a részére szegett kenyeret felőrölte
  és a sajka halhatatlan tartalmát bekanalazta. Nem tudom, hogy századszor
  ismétlem-e, vagy ezredszer, de magyar ember szája íze szerint ez az első
  étel. Különösen a messze idegenben. Lám, ez a Regina idegen szerzet
  volt, mégis mennyire izlett neki a mi magyar hazai ételünk, holott bíz
  én az ő porciójától se sajnáltam a paprikát. Fintorgatta ugyan egy
  kicsit az orrát és azt dunnyogta, hogy »famóz«, de jóízűnek találta és
  megette. Nem komédiázott vele, mint a szalonnával.
  Mire az esteli menázsival elkészültünk, teljesen leereszkedett az esti
  homály. A hold világosságára nem lehetett számítani, mert ezidőtájt
  éppen első negyedben volt, valamiféle gyertyafélének vagy lámpásnak
  meggyújtásáról szó sem lehetett. Mert--mondom, az ördög nem alszik soha.
  Hátha valamely okból visszalődörögnek azok a hirtelenszőke szlávok? Van
  ugy is--hallottam elégszer--hogy egyik-másik nem ellenséges szándékkal
  fordít hátat a testvéreinek, hanem azért, hogy végkép a faképnél hagyván
  őket, megszökhessen. Azonban most az ilyen vendéget se láttam volna
  szívesen, mert nem tudtam volna neki enni adni. Ami kevés készletet a
  nyírfám alatt levő Grabenből el tudtunk hirtelenében hozni, az épen csak
  hogy magunknak volt elég néhány napra, még egy harmadik szájnak nem
  jutott volna belőle. Az orosz katonák pedig főleg épen azért szöknek
  meg, mert hol kapnak enni, hol nem. Egy öreg csiga se mászik lassabban,
  mint az ő trénjük. Ez az oka annak is, hogy bárhova kerülnek, lopnak és
  fosztogatnak, mintha mindenikük született tolvaj volna.
  --Mindjárt kilenc óra, Regina, »capistrángot« itt nem fújnak, de anélkül
  is letesszük a fejünket és alszunk, ahogy tudunk.
  A leány intett, hogy érti.
  --Jól van.
  --Itt a pokrócom, tedd magad alá és használd szalmazsáknak. Ez a homokos
  föld inkább kemény, mint a kő, semmint lágy, mint a pihe. Nekem elég
  lesz a köpenyeg is. Takaró nem kell--meleg van. Elég, ha az ember
  ilyenkor a jó lelkiismeretével takaródzik.
  --Elég... dunnyogta a vörös.
  Az erős homályban is észrevettem, hogy folyton leskelődik rám a szeme
  szegletéből, de nem árultam el, hogy észreveszem. Nem is bosszantott a
  dolog. Leskelődjék, ha nincs jobb dolga. Forgasson vörös fejében
  akármit--nem bánom. Kíméletesnek kellett lennem, mert én voltam az
  erősebb és önfeláldozó magaviselete miatt le voltam neki kötelezve.
  Tehát nem lehettem goromba, mint a pokróc. Mert ha goromba akartam volna
  lenni, azt kellett volna neki mondanom, hogy spórolja meg a leskelődést
  és ne kísérje gyanakvó szemmel minden mozdulatomat, nincs arra semmi
  szükség. Eszem ágában sincs, hogy egy ily »vézli«-t megtámadjak és
  kapitulációra kényszerítsek... Dreimal hapták és ezer
  laufschritt-nieder!... Bele kellene ugranom szégyenemben a legelső
  kútba.
  Pedig szinte bizonyos, hogy valami ilyesmit forgat fejében a vörös. Lám,
  egész a barlang hátuljáig retirál a pokrócommal.
  --Lefekhetel, Regina, ahová akarsz,--vetettem oda félvállról, miközben
  magam alá terített köpenyegemen elhelyezkedtem--mérget vehetsz rá, hogy
  senki se fogja nyugvásodat megzavarni.
  --Nem félek--hangzott a sötétben a bosszús válasz.
  Hm... ha a hang nem csal, a kis vörös haragszik valamiért.
  --Bánt valami?
  --Nem.
  --Azt gondoltam... Nyugodtan alhatsz, majd én vigyázok rád.
  --Én is...
  --Rám nem kell vigyázni.
  --Rám sem.
  --Hát akkor annál jobb. Jó éjszakát!
  --Rám azért nem kell vigyázni, mert én tudok magamra vigyázni...
  Ejnye, teremtúrós zacskóját... ez meg most már épen úgy hangzott, mintha
  nem is figyelmeztetés, hanem fenyegetés akart volna lenni. Hiába, nincs
  ennek esze.
  --Tehát csak vigyázz magadra, Regina,--morogtam oda neki, miközben
  letettem fejemet a torniszteremre és hátat fordítottam neki--amíg te
  szorgalmasan vigyázol magadra, addig én alszom. Jó éjt!
  --Jó éjt.
  Több szó nem esett. Elhatároztam, hogy egy kukkot se szólok, hanem
  megpróbálok aludni, bár egy csöppet se voltam álmos.
  Igy telt el talán egy félóra a legnagyobb csendességben. Nem zavarta meg
  a nagy némaságot csak a kívülről behallatszó levélsusogás. Szél indult
  odakünn.
  Most észrevettem, hogy Regina hirtelen fölemelkedik a pokrócról és a
  következő pillanatban már ott kuporgott közvetlenül oldalam mellett. Mit
  akar ez? Meg se mozdultam.
  --Hallod?... kérdezte suttogva.
  --Mit?
  --Egy kutya...
  --Miféle kutya?
  --Nem tudom... egy kutya...--suttogta ismét a leány s eközben óvatosan
  csúszva a barlang nyílása felé játszta magát.
  A fölfedezés egyszerre az én fejembe is szeget ütött. Nyomban
  fölemelkedtem és szintén a barlang szája felé iparkodtam.
  Csakugyan! A kis Regina csodálatos fülei most sem tévedtek.
  Az állatnak csak homályos körvonalait tudtam kivenni a sötétségben,
  mérges morgása azonban eléggé világosan elárulta, hogy ott van valahol a
  barlang nyílása közelében.
  --Ez a kutya azoké... súgta fülembe a leány--vagy talán egy másik
  ellenségé, amely azóta telepedett a fánk alá és ezt a kutyát magával
  hozta... Mihelyt reggel lesz--nyakunkra fogja őket hozni.
  Az ördögbe! Szépen vagyunk.
  --Az egész környéken nincs kutya,--folytatta tovább a leány--ez tehát az
  ő kutyájuk... és nyomra fogja őket vezetni.
  Kinyújtottam kezemet a Mannlicherem után, hogy lelőjjem a semmirekellő
  dögöt--Regina azonban még idejében lefogott.
  --Bolond vagy? Ide akarod őket csődíteni?
  Ez igaz volt. Helyrehozhatatlan szamárságot csináltam volna.
  --Maradj csendesen...--suttogta Regina.--Majd én elkergetem. Úgy kell
  elkergetni, hogy ne ugasson...
  Megragadta a pokrócot és hirtelen kiugorva a barlang szája elé, egész
  erejével hozzácsapta a kutyához. Az állat ijedten visszatorpant és egy
  szempillantás alatt eltűnt szem elől, anélkül hogy csak egyet is ugatott
  volna.
  --És most--mondotta izgatott sietséggel a leány--összeszedni mindent és
  el! Menekülnünk kell, különben elfognak. Ez az állat ide fogja vezetni
  az egész disznócsordát...
  Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy így lesz. Okvetlen itt kell
  hagyni ezt a biztosnak látszó rejtekhelyet egy nyomorult dög miatt,
  amelyet elpusztíthattam volna, ha nem sántikálnék. Mi sem lett volna
  könnyebb, mint rávetni magamat és akkorát sújtani fejére puskatussal,
  hogy nyomban felforduljon. Itt maradhattunk volna. Kutyaszimat nélkül
  soha ránk nem akadnának. Ennek azonban vége. Menekülni kell. De merre?
  --Siess...--nógatott még gyorsabb sietésre a leány.
  Összeszedtem a holmimat és néhány perc alatt készen álltunk az útra. Föl
  akartam ugyan vetni az indítványt, hogy talán elég idő volna reggel is,
  de még idejében elharaptam a szót és nem szóltam semmit. Ezzel
  megtakarítottam egy újabb erélyes »Esel«-t, amit Regina okvetlen a
  fejemhez vágott volna.
  A leány még egyszer körülnézett a barlangban, azután szó nélkül
  kimászott a nyíláson és elindult.
  --Merre?
  --Maradj mindig a nyomomban--ismét vezetni foglak, mint ahogy ide
  vezettelek.
  --Igen, de merre?
  --Majd meglátod. Előre hiába mondanám meg, mert nem vagy ismerős ezen a
  mi vidékünkön és okosabbat úgysem tehetsz, mintha rám bízod magadat. Nem
  igaz? Tehetsz most valami okosabbat?
  Erre bizony nem volt mit válaszolni. Szent igaz, hogy most semmi
  okosabbat nem tehetek. Egy nem remélt és váratlan fölfedezés
  annyira-amennyire még e nyomorúságos helyzetben is
  megörvendeztetett,--az ugyanis, hogy fel tudtam húzni sérült lábamra a
  bakancsomat--és nem fájt. Sántikálnom kellett vele csakúgy, mint eddig
  nélküle, de nem fájt és ez már nagy dolog volt. Az az átkozott folt,
  mellyel legelejétől kezdve elkeseredett harcban álltam, mintha eltűnt
  volna. Csöppet sem szorított. Nem is éreztem, hogy van. Becsületesebb
  erkölcsökre határozta-e magát, vagy úgy találta, hogy már eleget
  gyötört, nem tudom. Nekem elég volt, hogy nem kínozza amúgy is sántikáló
  lábamat és védelmezi a kiálló fagyökerek és más egyéb akadályok
  ütődésétől.
  Az erdő sötétségében ezekből bőven kijárt. A kis vörös is lépten-nyomon
  megbotlott. Ilyenkor nem a legszebb kifejezések váltak le összeszorított
  ajkairól. Mondott olyat is, hogy egy bakakáplár se vallott volna vele
  szégyent.
  Tőlem szitkozódhatott, ahogy akart.
  Nem taksáltam többre, mint amennyit ért, bár jó tulajdonságait--azokat,
  amiket tapasztalásból eddig megismertem--szívesen és minden utógondolat
  nélkül készségesen elismertem. Nagyra is becsültem értük, mert
  megérdemelte. Mindenkinek a magáét!--tanította nagytiszteletű Herepei
  uram és én szívesen követem tanítását. Haj, be más volna a világ, ha
  minden ember akként gondolkoznék, mint a nagytiszteletű úr, akinél
  igazabb pásztora az Úr szőlőjének kettő sincs ezen a mindenféle
  siralmakkal szomorú földön. Lám, akkor háború sem volna... nem
  vadásznánk az egymás rövidke életére...nem tapadna kezemre egy csomó
  kiontott vér. Olyan emberek ártatlan vére, akiket sohasem láttam. Mert
  ez a legnagyobb kő, ami az ember lelkére hull... Jobb erre nem gondolni.
  --Tummel di... tummel di--hangzott a Regina sürgető hangja.
  Mi az, hogy tummel di? Ezt a furcsa nyemec kifejezést eddig még nem
  hallottam.
  --Sohse piszkolj, Regina fiam, rosszul áll.
  --Csak annyit mondtam, hogy siess,--hangzott a méltatlankodó válasz--nem
  szoktam piszkolódni. Ha nem értesz valamit, előbb kérdezd meg és csak
  azután nyisd ki a szádat...
  Tessék, ezt zsebrevághatom. Voltaképen meg is érdemeltem, mert csakugyan
  mást értettem a »tummel« alatt, mint amit jelent. Malacságot sejtettem,
  holott--semmi. Bár hiszen az is bizonyos, hogy ha az imént nem hallottam
  volna szájáról azokat a csúnya szavakat, nem jutott volna eszembe, hogy
  meggyanusítsam.
  Nesztelenül haladtunk előre.
  Nem azért, mintha meglepetéstől kellett volna tartani, hanem mert minden
  egyes lépésre vigyázni kellett a sötétségben, amely az erdő sűrűségében
  körülfogott.
  Egy kis tisztáson áthaladóban valami fehér tárgyat pillantottam meg a
  fűben. Lehajoltam utána és fölvettem. Üres cigarettadoboz volt. Mivel
  pedig nálunk nincsenek forgalomban ily fehér színű cigarettadobozok,
  valószínűnek látszott, hogy ezt az üres dobozt az erre áthaladó orosz
  hadnagy dobhatta el, vagy valamelyik módosabb katonája, aki
  megengedhette magának a fényűzést, hogy tíz cigarettáért 60 kopeket
  adjon.
  A fölfedezés egy percre megállított.
  --Regina...
  --Nit plausch... Kum!
  --Kum, kum... arról van szó, hogy nem jól vezetsz.
  --De!
  --Ugyanazon az úton megyünk, amelyen előttünk azok mentek...
  --Tudom.
  --Tessék?
  --Tudom, hogy azon megyünk... ne maradozz.
  --Tudod és mégis a torkukba akarsz futni?
  --Nem akarok.
  --Már pedig ezen a nyomon egyenesen torkukba szaladunk.
  --Van még valami locsogni valód?... riasztott rám bosszusan a vörös,
  miközben ismét hátat fordított és még gyorsabban szedegette előre
  lábait, mint eddig.
  Belenyugodtam, hogy neki van igaza és nem nekem. Bizonyos, hogy ha ezen
  az úton csak a legkisebb veszedelem fenyegetne is--gondosabban elkerülte
  volna, mint az ördög a tömjént.
  Ennélfogva nem kockáztattam meg újabb véleményeket, hanem engedelmesen
  baktattam lába nyomában egészen az erdő keleti széléig, melyet egy
  hosszú óránál is tovább tartó vándorlás után értünk el. Regina ott
  megállt, ledobta a magával cipelt cókmókot a fűbe és így szólt:
  --Stehen bleiben... megállunk. Itt megállunk és csak virradatkor megyünk
  tovább.
  Rögtön le is kuporodott a cókmók mellé és intett, hogy heverjek le én
  is, mert egyelőre nincs szándékában tovább menni.
  Körülnéztem.
  Ismerős hely... Hát persze! Most rögtön ráismertem. Ez az erdőnek az a
  pontja, ahol egy alkalommal Varga őrmesterrel kibújtunk, hogy a kelet
  felé eső területet kikémleljük. Innen kelet felé menedékes mezőség
  húzódik mindegyre alább és alább egy széles mély árokba, amelynek alján
  egy elátkozott falucskát fedeztünk föl annak idején.
  Persze hát, persze...
  --Mi az a persze?
  --Semmi különös... Annyi az egész, hogy már jártam erre.
  --Mikor?
  --Nemrég...
  A kis vörös nem volt rá kíváncsi, hogy jártam-e erre, vagy nem jártam.
  Másodszor is intett, hogy üljek le és pihenjek.
  --Hajnalig négy órai időnk van--mondotta azon a sajátságos dunnyogó
  hangon, mely ilyenkor úgy hangzott, mintha igen nagy távolságból
  érkezett volna és csak véletlenül került volna a füleimbe--ezt az időt
  legjobb lesz alvásra fölhasználni. Feküdj le és aludj. Én is lefekszem
  és alszom. Négy óra mulva, pitymallatkor, ha már egy kicsit szürkülni
  kezd--fel foglak ébreszteni.
  --Jól van. Előre megmondhatom, hogy én magamtól nem fogok fölébredni.
  --Det viel rederei... Mondtam már, hogy föl foglak ébreszteni.
  Fejem alá raktam a torniszteremet, magam alá igazítottam a köpenyt és
  kinyújtóztattam épen elegendően fáradt tagjaimat. Jól esett, hogy bár
  néhány óráig, nem kell a Regina gyors lábai után sántikálnom. Oly
  sebesen haladt, hogy szinte érthetetlen volt, honnan veszi ez a gyönge
  teremtés a hozzá való erőt. Mert hiábavaló minden akarat és makacsság,
  ha a lábak fölmondják a szolgálatot. Az ő lábai nem mondták föl,--talán
  még annyira sem volt fáradt, mint én--a hozzá képest vaskos és nehéz
  oszlop. Pokrócomat, amelyet ő cipelt, közvetlenül szomszédságomban
  terítette le a fűbe és egyik felét egész hosszában magára húzva mutatta,
  hogy mindjárt aludni fog. A barlangban tapasztalt értelmetlen komédiák
  elmaradtak. Nem tartott szemmel és nem leskelődött. Olybá vett, mintha
  nem is léteztem volna.
  Ez a futólagos megfigyelés elég ok lett volna rá, hogy értelme normális
  működését egy kicsit megint gyanuba vegyem--amit azonban ezen az egy
  epizódon kívül tapasztaltam, az annyira kizárt minden kételyt, hogy
  szélnek eresztettem minden gyanusítgatást. Csúnya dolog lett volna
  önfeláldozásáért hálátlansággal fizetni.
  Máskor, amint letettem a fejemet, néhány perc múlva már aludtam
  is,--ezen az éjszakán sehogy se akart rám találni az álom. Mindenféle
  semmiség eszembe jutott. Képzeletben elkalandoztam haza is, hatalmas
  kincstári erdő-birodalmamba, amely ezerszer szebb, mint ez az idegen
  erdő, minden ő szegényes fáival együtt. Láttam hűséges »Zsandár«
  kutyámat, aki talán most sem érti, miért maradtak el a rendes hajnali
  séták és láttam képzeletben két lusta erdőkerülőmet, akik eltávozásom
  óta bizonyára egyetlen-egyszer sem néztek ki a vágásokba, s még arra sem
  tudta őket rávenni, véletlenül megmaradt jobbik felük, hogy távollétem
  alatt bár két szalmaszálat keresztbe tegyenek. No, világ lustái,
  csináltok, amit csináltok.... nem bánom, mert semmit sem tehetek
  ellene... de azért ismét mondom, hogyha a kutyámnak baja talál esni--ki
  foglak fordítani a bőrötökből. Ezt gondolatban sokszor megígértem és
  most is megígérem. Ki fogtok potyogni vén bőrötökből!
  Átfordultam másik oldalamra, hátha így hamarabb elszundítok. A szél
  mintha erősödött volna. Néha-néha elég gorombán cibálta meg azt a ritkás
  mogyoróbokrot, mely alatt éjjeli sátorfánkat felütöttük. A szálfák
  között is eléggé érezhetően fütyörészett. Úgy tetszett, mintha valahol
  egy ágat is letört volna. Majd meg úgy tetszett, mintha hosszabb
  szünetek között valahonnan a messze távolságból tompa dörrenések
  visszhangját is szárnyára kapta volna... Fölemeltem fektemből a fejemet
  és hallgatóztam. Mi lehet? Ágyúdörej vagy távoli mennydörgés? A láthatár
  a horizont egész belátható vonalában mindenütt csillagokkal volt
  megrakva. Kicsit sápadtak voltak--sok vízpára úszott a levegőben--de
  azért valamennyit egészen jól ki lehetett venni. Égiháború tehát nem
  igen lehetett ennek a húsz-huszonöt kilométernyi távolságnak a
  körvonalában, ami emberi fül számára még számba jöhet. Ennélfogva...
  Tessék, most megint...
  Ennélfogva, füzögettem össze találgatásaimat, valahol vagy dolgoznak,
  vagy robbantás folyhatik, mert ezek a dörrenések is hasonlítanak--nagy
  távolságból--az ágyúhanghoz. Miközben még eszembe jutott, hogy otthon
  hagyott sörétes Lankaster-puskám balcsövébe benne felejtettem azt a
  rézhüvely-patront, melyet néhány udvaromba beszemtelenkedő tolvaj-szarka
  számára toltam a bal csőbe és ez a patron most bele fog rozsdásodni a
  drága csőbe... fizethetek Pan Popelnik mesternek, ha azt akarom, hogy a
  csövet ismét tükörsimára húzza--elnehezedett a fejem és végre elaludtam.
  Tizenegy óra lehetett, éjfél előtt.
  Nehezen aludtam el, de aztán aludtam is, mint egy zsák.
  Egy-két rázásra oda se hederítettem.
  --Gott... wie án Vieh--hallottam félálomban a Regina hangját, amely most
  még a rendesnél is cérnavékonyabbnak tetszett és épen úgy sértette a
  fülemet, mint a szúnyogsírás.
  Kiállhatatlan egy hangocska... arról nem is szólva, hogy ismét
  belegázolt a becsületembe. És arról sem szólva, hogy nem engedett tovább
  aludni, hiába fordultam másik oldalamra. Megragadta a vállamat és
  rázott.
  --Kelj föl és készülj--elmegyünk!
  --Hány óra?
  --Akármennyi! Virrad és ez elég.
  Föl kellett tápászkodnom. Kidörzsöltem szemeimből az álmot és tétován
  körülnéztem. Hát bizony--virradt. A keleti láthatár alján megjelent egy
  finom sárgás fénycsík és a magasban úszó bárányfelhők fodros szélei
  lassanként mindegyre világosabbakká váltak. Hajnali három óra. Még
  másfél óra és itt a reggel.
  A vörös e pillanatban úgy kapta marokra a pokrócot, mintha a fejemhez
  akarta volna vágni.
  --Mozdulj!--kiáltotta ingerülten s fitos orra most ismét úgy mozgott,
  mint egy dühös mókusé--különben egészen ránk virrad és akkor el vagyunk
  veszve... Nem érted? Nem érted, hogyha azt az átkozott dögöt eleresztik,
  az ide is utánunk talál?
  Ohó, a kutya! Erről a bestiáról egészen megfeledkeztem. Igaza van a
  vörösnek--ha reggelre kelve utánunk találják ereszteni, egészen
  bizonyos, hogy nyomunkba vezeti őket. Az ugyan még fölötte homályos
  kérdés, hogy kiket vezet nyomunkba, mert nem tudom, hogy kié voltaképen
  az a dög--de ha Regina azt állítja, hogy ezen a tájon senkinek sincs
  kutyája, akkor föl kell tenni, hogy betanított orosz hadikutya. Ördög és
  pokol minden sánta lábbal! Be könnyen végezhettem volna azzal a
  bestiával, ha ez a nyavalyás sérült láb nem akadályozott volna. Nem
  kellett volna elhagyni azt a pompás száraz medveodút és becsületesen
  kialhattam volna magamat.
  Auf--és mars! Itt nem maradhatunk. Magamra raktam tehát a cókmókot és
  kijelentettem a dühös Reginának, hogy bár félig még mindig alszom, de
  azért készen állok az indulásra.
  A leány tetőtől-talpig végigmért, azután elém állt, kidüllesztette előre
  álló melleit és nyersen, kihívó, szinte sértő hangon akkorát kiáltott,
  hogy szinte csattant:
  --Mondd... hogy hívnak téged?
  El kellett mosolyodnom szegényen, annyira furcsa figura volt, amint ott
  állt előttem hegyesen kidüllesztett mellel, hunyorgó, fenyegető,
  szaporán pislogó tekintettel, amely égett, mint a parázs... de persze
  nem égetett, mint a parázs. Engem legalább nem.
  --Józsefnek kereszteltek--válaszoltam elkomolyodva, nehogy még jobban
  feldühösítsem.
  --Mondd, Jozéf,--folytatta éles hangon--tudod te, hogy mi a különbség a
  bátor ember és a szamár ember között? Azt hiszed, hogy aki ennyire nem
  fél az elfogatástól, mint ahogy te nem látszol félni, különben nem
  tátognál itt dologtalanul félóra számra--az bátor ember? Hein? Azt
  hiszed, hogy az megérdemli a bátor nevet?
  Nem válaszoltam a gorombaságra.
  Vállamra csaptam a puskámat is és szótlanul elindultam.
  Regina elégedetlenül rázogatta vörös fejét. Haragos pulykamérge, mintha
  egyszerre elpárolgott volna. Nyilván azt képzelte, hogy csúful
  megsértett és most neheztelek. Azért nem adtam választ. Holott pedig
  azért nem adtam választ, mert arra az igazságra, amit szemem közé
  kiáltott, nem igen kínálkozott talpraesett riposzt.
  Szótlanul mentünk. Regina hamarosan elém került és jó darabon mindig
  előttem ment. Később valamivel hátrább maradt és minden öt percben
  más-más megjegyzést tett. Konok hallgatásba merülvén, egyikre sem adtam
  választ. Némán, egykedvű, megkeményedett arccal bandukoltam előre, mint
  valamely rosszkedvű, láncos medve. Nagyon jól láttam, hogy titokban
  megnyúlt ábrázattal, elgondolkozva vizsgálódik rám a szeme szegletéből,
  de nem mutattam, hogy látom. Úgy tettem, mintha semmit sem vennék észre.
  Sőt mintha őt magát sem venném észre.
  Nem sokat törődtem ugyan az egész semmiséggel, de úgy döntöttem, hogy
  nem árt megragadni a kínálkozó jó alkalmat és nem árt megvonni bizonyos
  határokat, különben el talál fajulni kettőnk között az érintkezés a
  szavak durvaságában, amire ennek a vörösfejű teremtésnek
  szemmelláthatólag igen erős hajlamai vannak. A szavak után pedig
  rendszerint a cselekedetek szoktak eldurvulni. Előbb csak lemarház,
  azután hozzám is csapja mérgében, ami keze ügyébe esik. Ez mindig így
  van.
  Sérült lábam állapotához képest elég gyorsan igyekeztem előre. Ugyanazon
  a keskeny mezei ösvényen haladtunk, amelyen az őrmesterrel streifoltunk
  nemrégiben a völgyben fölfedezett holt falu felé.
  Regina eközben nem nyugodott. Minden áron ki akart belőlem kényszeríteni
  valamiféle választ azokra az egymással semmi összefüggésben nem álló
  megjegyzésekre, melyek egymásután váltak le nyugtalan ajkairól. Azonban
  hasztalan próbálkozott. Nem tudott szóra bírni. Hallgattam, mint a
  csuka.
  A harmat bőven hullott az éjjel,--nyirkosak lettek a bakancsaim, Regina
  rongyos topánkái is átnedvesedtek s gyűrött szoknyácskája alja is
  latyakos lett.
  A kora hajnali párázatban, mely mint finom fátyol borította be az egész
  mezőt, a távolabbi vidéknek még halavány körvonalait sem lehetett
  megkülönböztetni.
  Regina egyenesen az itt már erősen menedékes hajlás felé tartott.
  Egy darabig szótlanul követtem, de amikor bizonyosnak látszott, hogy nem
  fog megállani a menedéken, hanem lefelé indul a völgy hajlása
  irányában--elérkezettnek láttam az időt, hogy megszólaljak. Erre igen
  súlyos okom volt. Amikor még az erdő szélén volt »Stand«-ban a
  Morelliszázad--a mindenfelé elkalandozó fiúk fölfedezték, hogy ebben a
  keskeny és mély völgyben veszélyes kéngőzök áramlanak, melyek egykoriban
  a lenn látható, alig harminc-harmincöt házból álló falucska lakosságát
  is menekülésre kényszerítették. Hátha ez a leány nem is tudja, hogy
  odalenn a bizonyos halál leskelődik a vigyázatlanra, aki a fojtogató
  gázok áramlásának útjába merészkedik?
  --Csak nem akarsz lemenni a faluba?--kérdeztem, miközben ledobtam
  vállaimról a cókmókot és megállottam.
  Regina élénken fordult hátra. Szemmelláthatólag örült, hogy végre
  megszólaltam. Szinte megsimogatott a tekintetével, mialatt a gyors
  választ elröpítette:
  --Aber ja! Épen oda akarok menni--mondotta biztos hangon.
  --Akkor hát nem tudod, mi vár odalenn?
  --Dehogy nem tudom! Voltam én már ott elégszer.
  --Abba a faluba?
  --Igen, abba... Ladomirskában, mert így hívták, mikor még emberek laktak
  benne. De ez már régen volt. Akkor még egyikünk sem volt a világon.
  Azóta úgy hívják az erre vidéki parasztok, hogy »Pokoltorok« ...
  Peklopapula és jól hívják, mert csakugyan ott van a pokol torka, amely
  minden életet megfojt. Aki nem ismerős ezen a helyen, azt--ha
  vigyázatlanul találja megközelíteni a pokol torkát--azonnal megtámadja
  az ördög és elviszi... Nézz oda, Jozéf! Nézz oda! Mit látsz?
  Ez az élénk figyelmeztetés diadalkiáltásnak is beillett volna. Regina
  vékony hangocskája szinte visítva hasította a levegőt, miközben valami
  kimondhatatlanul kaján kárörömmel mutatott jobbjával egy tőlünk
  körülbelül harminc lépésnyire eső lapos területre, mely apró
  boróka-bokrokkal volt itt-ott meg-megszegve.
  --Mit látsz, mit látsz? Nézz oda,--mit látsz?
  A hajnali párázatban nem vettem mindjárt észre, hogy miről van szó.
  --A pokoltorok kiokádta rájuk az ördögöt és az ördög valamennyit
  megfojtotta!--visította vad örömmel a leány.
  Megragadta kezemet és maga után ráncigált, hogy közelebb kerüljünk a
  megjelölt helyhez.
  --Ah!
  Most már láttam, miről van szó. A törpe borókabokrok között huszonnyolc
  orosz katona élettelen hullája hevert. Legszélről egy lóhulla, valamivel
  tovább mellette a gazdája holtteste. A szerencsétlen fiatal orosz
  hadnagy nyitott szemekkel, megkeményedett, kitátott szájjal hanyatt
  feküdt a kemény földön. Görcsösen összehúzódott csizmás lábait maga alá
  szorította, karjait szétterpesztette... mellkasa egészen behorpadt...
  Dereka alatt egy csomó vér. A lóról való lezuhantában valószínűleg
  kardja kosarára esett, az szakította föl derekát az ágyéka táján.
  Valamennyi hulla tátott szájjal feküdt. Rettenetes küzdelmük
  lehetett--de rövid, talán fél percig se tartó. A gyilkos kéngáz oly
  gyorsan támadta meg őket, hogy menekülésre nem is gondolhattak. Lehet,
  hogy húsz lépéssel odább már tiszta és beszívható volt a levegő--de nem
  tudták megtenni ezt a húsz lépést... ott kellett elveszniök, ahol a
  gyilkos áramlás meglepte őket.
  --Megmondtam, nem megmondtam?--kiáltotta diadalmas hangon a leány--nem
  megmondtam, hogy valamennyit el fogja vinni az ördög? Számítottam rá,
  hogy ide fognak jönni... és eljöttek. Itt vannak és itt is fognak
  maradni. Mindnyájan itt fognak maradni.
  Sehogy se tetszett nekem ez a kegyetlen öröm. Nyilt harcban elpusztítom
  ellenségemet, ha körmeim közé kerül--ez azonban itt szerencsétlenség és
  nem harc...
  Regina mintha leolvasta volna arcomról, hogy mit gondolok, mert hirtelen
  felém fordult és ezt kérdezte:
  --Ha ők fogtak volna meg minket és nem őket az ördög, akkor most nem
  sajnálkoznál, hanem ordítanál kínodban... megcsonkítva... Ezek úgy
  szoktak. Nem jobb így?
  --Ezek se mind barmok...
  --De ezt csak akkor tudnád, ha nem csonkítottak volna meg--vágta vissza
  gyorsan a leány.
  Vállat vontam. Lehet...
  --Szedd föl a holmit--folytatta valamivel enyhébb hangon Regina--tovább
  megyünk.
  --Be a faluba?
  --Igen, be a faluba--hangzott a még enyhébb válasz,--de persze nem olyan
  helyen, ahol az ördög leskelődik, hanem ott, ahol már nincs hatalma és
  fojtogató keze el nem érhet.
  --Hol van az?
  --Mindjárt meglátod...