A vörös regina: regény - 05

ételeknek, nemcsak azért, mert valóban jó, hanem tán legkivált azért,
mert haza emlékezteti ízével és felséges illatával a messze idegenbe
vetődött magyar katonát. Míg eszi és kenyeret mártogat belé az
ember,--azt képzelheti, hogy valahol otthon, az Alföld valamelyik
pusztáján, ülöget mellette a földön--előtte a bogrács, háta mögött a
pihenő ménes, jobbkézt valahol a gémes kút, balkézt valahol a tanya...
Ilyen nagy varázsló a gulyás! Nem csoda, hogy akkora előttünk a
becsülete.
A Regina leány érdeklődve figyelte a menázsifőzés műveletét, s közben
úgy izzadt szegény feje a meleg köpenyegben, hogy végre is megsajnáltam.
--Meleg van odabe, Regina...
--Egy darabig még állom, de nem sokáig--lihegte homlokát törölgetve.
--Várj, segítünk a bajon... biztattam vigasztaló hangon, mialatt a napra
terített ruhákhoz járulva, megtapogattam őket, hogy szárazak-e már
annyira, hogy föl lehessen őket venni? Az alsószoknya, meg az
össze-vissza feslett ing már száraz volt, a többi holmi még nem. Ezt a
két ruhadarabot azonban már föl lehetett venni. Felette szellős ruházat,
de ebben a forróságban épen ilyen szellős ruházat a jó.
--Megszáradtak?--kérdezte élénken a leány.
--Az ingedet meg az alsószoknyádat fölveheted.
--Dobd ide, aztán fordíts hátat egy percre... fölveszem őket, különben
rögtön megüt a guta ebben a meleg kaftánban.
--Köpenyeg az, hé,--nem zsidó kaftán--igazítottam helyre a köpenyegemen
esett csúfságot harmadszor is.
--Nem érted, hogy arról van szó, hogy hosszú!...--méltatlankodott
neheztelve a leány.
--Jó, jó... ezt már hallottam.
--Hát akkor miért beszélsz?
Visszamentem a kokeszlihez és hátat fordítottam neki. Bújjon ki a
köpenyegből és szedje magára szellős rongyait, nehogy valahogy Isten
csudájára csakugyan meglegyintse a guta. Nem is pipacsvörös volt már az
arca, hanem céklapiros--szinte lángolt a forróságtól. Nem is gondoltam
volna, hogy ebben a vézna testecskében ennyi a vér.
Mire az átöltözéssel elkészült és rámkiáltott, hogy már
szembefordulhatok vele, ha akarok--én is készen voltam a fejedelmi
gulyással. Tálalhattam és azonnal tálaltam is. Teleraktam a sajkámat--ez
a Regináé. Ami a kokeszliben marad, az az enyim. Két karaj kenyér, a
nagyobbik Regináé. Egy kés meg egy bicska, a kés a Regináé. Két tiszta
vászonkapca kineveztetik szalvétának, az egyik Regináé. Törölje bele
pittyedt száját, ha a fejedelmi gulyás hasonlíthatatlanul kitünő ízű
zsíros levével bemaszatolja. Mikor mindez készen volt, szembefordultam
vele, hogy meginvitáljam a menázsihoz... de amint megpillantottam, úgy
elfogott a kacagás, hogy nem tudtam szóhoz jutni.



NEGYEDIK FEJEZET
Nem tudok eligazodni a vörös Regina zavaros elméjében.--Standom
paradicsomi nyugalma fölborul.--Menekülés egy közeledő őrjárat elől.--Az
erdei barlang.--Kétségeim vannak, hogy ellenséges őrjárat elől
menekültem-e, vagy szégyenszemre a mienk elől?--Mindenáron bizonyosságot
szerzek.

Roppant siralmas figura volt szegény Regina rövid alsószoknyájában, mely
a mosásban még jobban összement, meg a szakadozott ingében, melyet
hasztalan fogott össze mellén, hogy minél kevesebb helyen villanjon ki
alóla fehér bőre, mert bizony így is csak az nem látszott ki alóla, ami
előtt az ember jóakaratulag szemet hunyt. Hát hiszen ebben nem volt
hiány. Jóakaratulag szemet hunytam. Úgy tettem, mintha nem vettem volna
észre, mily aggodalommal iparkodik kihívóan előreálló melleit az ing
rongyai mögé elrejteni... higyje, ha akarja, hogy efféle csekélységekre
nem figyelek. Voltaképen nem is igen figyeltem--ez az igazság.
Hozzászokhattam, mióta itt van a szemem előtt. Inkább a dolog ritka
különössége foglalkoztatott egy-egy percre--okosabb megfigyelni való
hiányában--semmint úgynevezett ingerlő vonatkozása a jellegzetes
nőiességre. Ezzel igazán nem törődtem. Ami tőlem tellett, az mindössze
annyi volt, hogy titokban meg mertem egy kicsit kritizálni a
természetet, amely egy ily sovány és mindenképen vézna testecskét, mint
amilyen ezé a Regináé volt, ily semmiképen hozzá nem illő női szépséggel
tüntetett ki. Kárpótlásképen tette, vagy azért, hogy korlátlanul
szeszélyes hatalmát a kotnyeles ember bámész szemeibe csillogtassa--én
nem tudom.
Persze, nem emiatt fogott el ellenállhatatlanul a kacagás, hanem kócos
vendégem általános külseje miatt, mely a maga siralmas rongyosságában
módfelett hasonlított az én vidékemen szokásos madárijesztőkhöz. Nálunk
felé szokás a madárijesztőkre efféle fehér rongyokat akasztani.
Boldogult édesanyám is azt hitte, hogy a fehér szín hatásosabban
riasztja el az ültetvényeire kiszemtelenkedő verebeket, mint a fekete,
vagy a másegyéb színű ringy-rongy, amit az ilyen--egyébként semmit sem
érő--madárijesztő-vázra ráakasztani szoktak. Nem ijeszt az
vissza--másnap--már egyetlenegy verebet sem. Hamar megszokják--akárcsak
én ezt a Regina leányt az ő szakadozott rongyaival és előre kevélykedő
szép mellével.
--Könnyű röhögni!...--fakadt ki haragosan--de honnan vegyek jobb ruhát,
ha nincs?
Megnyugtattam, hogy tökéletesen igaza van. Nem járja, hogy nevetek.
Könnyű a szegényt kigúnyolni, de nehéz felruházni, tanítja minden röhögő
tökfilkó okulására a Szentírás is. Bizonyos, hogy ha nagytiszteletű
Herepei uram meglátott volna, illedelmetlen magaviseletemért alaposan
megpirongat. Azonban nagyon messze vagyon most tőlem a derék tiszteletes
úr, a haragos Reginát pedig majd mindjárt kiengesztelem.
--Nem rajtad nevetek, Regina fiam, hanem a ruhádon... aminthogy te sem
engem tartottál az imént butának, hanem csak azt, amit mondtam. Most
tehát--kvitt! Nem tartozunk egymásnak semmivel. Akarod, hogy ne
tartozzunk egymásnak semmivel?
--Jó,--bólintott békülékenyen--különben rád kellene támadnom, hogy ha
utálatosnak tartasz így, adj jobb köntöst és akkor rögtön ledobom ezeket
a rongyokat.
--Ruhig... ki tart utálatosnak? Most egyébként nem locsogunk többet,
hanem ebédelünk. Itt a jó finom gulyás--egy püspök sem eszik jobbat! Bár
ugyan olyan püspökről még nem hallottam, aki gulyást ebédelt volna.
Kikanalaztam a kokeszliből egy nagy porciót és beleraktam a
sajkámba.--Nesze, Regina, egyél. Itt hozzá a kenyér is. Itt hozzá a kés
is és itt a tiszta vászonkapca is--szalvétának. Nem igaz ember, aki
jobbat akar nyujtani, mint amire képes.
--Ez a kincstári finom cinkanál meg arra való, hogy segedelmével e
császári étel utolsó csöppjét is gondosan kikanalazd a sajkábul. Azután
tisztítsd ki kenyérrel, ami még benne marad. Egyrészt azért, mert ekként
semmi sem megy belőle kárba, másrészt így könnyebb kimosni. A katona
mindenre gondol, Regina fiam, merthogy a sajkát neki kell kimosnia.
Szakadt ingecske, hiányos alsószoknya és minden egyéb tökéletlenség el
volt felejtve abban a pillanatban, amint a párolgó étel nagyszerű illata
a Regina fitos orrába csapott.
Oly mohón nyult a sajka után, hogy szinte kiütötte a kezemből.
--Add!... Éhes vagyok.
Adtam és a kis vörös evett. Én is térdem közé fogtam a »kokeszli«-t és
ettem, de persze sokkal lassabban, mint Regina. Azzal tátogtam el a
közbeeső időt, hogy az ő leírhatatlanul egészséges étvágyában
gyönyörködtem azalatt, míg evett. Apró gyöngyfogai a legnagyobb
könnyűséggel intézték el a kemény kenyérhéjat. Nekem is hibátlan fogaim
vannak, ilyen produkciókra azonban nem merném őket munkába állítani.
Dicséretére legyen mondva, ezúttal mégsem »falt« úgy, mint néhány órával
ezelőtt, amikor az erdőben levő búvóhelyéről ide merészkedett. A száját
sem a kezefejével törölte le, hanem a szalvétával. Sőt még azt is
észrevette, hogy a szalvétája voltaképen nem szalvéta.
--Mondd... új vászon ez az izé... wat soll i sagen?...
Intettem, hogy az, egészen új,--azonképen nyaralt a borjumban, ahogy még
odahaza kifaszoltuk a többi Ausrüstunggal.
--Mert ha már a lábadon volt...
Utánozhatatlan grimace-ra fintorodott el egész arca.
--Ná?... kérdezte gyanakodva.
--Ná, ná... ördögöt!--tiltakoztam erélyes nyerseséggel,--háborúban sok
minden lehet,--de az már csak mégsem lehet, hogy használt kapcával
töröljem le a számat. Akkor inkább letörlöm a kezem fejével, mint ahogy
te, meg a többi paraszt...
Gondoltam, nesze vörös a gyanusításért,--kapsz a füledbe egy kis égő
taplót. Azonban nem látszott tudomásul venni a fülébe elhelyezett
taplót... nyugodt maradt, s csak soványka vállait vonogatta.
--Nem vagyok paraszt,--dunnyogta egykedvűen.
--Hm... én sem.
--Azt én nem is mondtam... és nem is bánom, akárki vagy. Azt is csak úgy
említem, hogy árván maradtam és akkor kerültem oda a rokonaimhoz, akik
cselédnek használtak--ha rosszkedvük volt. Ha jó kedvük volt, én is épen
úgy éltem, mint a nagy Regina.
--Mégis nagyságos kisasszonynak kellett szólítanod?
--Ná! Nem mindig, csak ha rossz kedve volt, vagy ha idegenek
hallották--magyarázta élénken a leány--máskor nem... A nagy Regina nem
volt rosszszívű, jól fog vele járni, aki elveszi.
Aha... ez az a görbe ösvény, amelyen értelme kihibban a normális
kerékvágásból,--helyesen teszem, ha a diskurzussal másfelé kanyarodok.
Ez a szegény lélek még most sem tudja, hogy abból a szerencsétlen nagy
Reginából csak egy marék hamu maradt a porrá égett tanya többi hamuja
közé keveredve... Pedig ott volt és látta a kormot, meg a hamut, sőt
megtapogatta tulajdon kezével is, mégsem térítette észre a rettentő
látvány.
--Jóllaktál?
--Jól.
--Nem szoktál cigarettázni ebéd után?
Rám nézett.
--Csufolódol?
--Nem én! Ma már sok kisasszony füstöl.
--Mondtam már, hogy nem vagyok kisasszony... Én nem cigarettázni szoktam
ebéd után, hanem mosogatni.
--Azt is lehet,--ragadtam meg vidáman a szót--itt a kokeszli, meg a
sajka, nem árt nekik, ha szakértelemmel kimosod őket.
--Kimosom, de előbb vizet kell melegíteni.
--Hozz a forrásból,--van ott elég.
A leány fejét rázta.
--Oda nem megyek egyedül... mormogta aggodalmasan.
Halt! Ez is a görbe ösvények közé tartozik... vissza! Különben megint
kisiklunk az értelemmel.
--Hagyd! A mosogatással ráérünk estefelé is. Alkonyattájban majd együtt
megyünk vízért és együtt mosogatunk. Most nézd meg a blúzodat, meg a
többi holmidat,--azt hiszem, hogy már szárazak és fel lehet őket venni.
Igaz, hogy ebben a forróságban kényelmesebb így, mint felöltözve.
A leány felugrott és a napra kiterített holmija felé sietett,
--Lehet, hogy kényelmesebb,--mondotta útközben--de nem szeretek így
lenni.
--Tőlem lehetsz.
--Tudom, de magam előtt sem szeretek így lenni... ebben a szakadt ingben
olyan érzésem van, mintha meztelen lennék.
Eközben fölvette az immár szintén teljesen száraz blúzt és gondosan
bekapcsolta.
--So... mondotta megkönnyebbülve,--így mégis csak jobb. Nem kell
szégyezkezni. Gyűrött és csúnya... nincs kivasalva... de mégis csak
ruha.
Visszaült előbbi helyére, maga alá szedte lábait és miközben apró,
hunyorgó szemeivel merőn a szemembe nézett, hirtelen ezt a kérdést
intézte hozzám:
--Mondd... van feleséged? A Weib, aki várja, hogy hazamenj?
A követelő, sőt majdnem vallató hangot annyira mulatságosnak találtam,
hogy nevetnem kellett rajta.
--Ne röhögj,--utasított rendre ingerülten a leány,--hanem mondd, van
vagy nincs?
--Már hogy az istennyilába volna, ha nincs! Miért kérdezed?
--Nur so... Gyermeked sincs?
--Ahol feleség nincs--ott gyerek sincs... okos!
A kis vörös eltünődött.
--Ja... ez igaz--dunnyogta végül helyeselve--ez igaz... A mi
Adolfkánknak ugyan nem volt még felesége, mert még csak Fratz volt,--de
gyereke már volt. Odahozták a házhoz és azt mondták, hogy tartsa el.
Látod--ez is lehet!
--Egy szóval se mondtam, hogy nem lehet.
--Látod, látod... hogy ez is lehet!--magyarázta diadalmasan a leány,
mintha valami hamiskodáson, vagy tagadáson kapott volna rajta,--pedig a
gyerek mamája is csak Fratz volt... és nagyon megverték. Ugy-e jól
tették, hogy megverték?
--Bánom is én!
--És engem is megvernének... folytatta elgondolkozva, miközben hunyorgó
szemei belebámultak a távolságba,--ezt mondtam mindig Adolfnak és jól
tettem, hogy mondtam.
--Aztán ki volt ez a Dolfi?
--Az? Egy fiú. A bácsim fia,--a nagy Regina testvére.
--Aha! Tehát afféle házi tolvajszarka.
--Mi az?
--Most már semmi...
Nem akartam hozzátoldani, hogy most már ez a boldogtalan éretlen
szoknyavadász »Fratz« is ott keveredik a többi hamuval, családjának
elhamvadt pora között...
Regina tovább fűzögette a megkezdett szálat. Csöppet sem érdekelt ez az
egész históriácska a sárgaszájú úrfiról, aki az apja háztája körül
található szoknyák után futkos,--de hagytam, hogy beszéljen. Hátha a
visszaemlékezés esetleg megnyitja elméje előtt a világosságot azon a
ponton is, amely most még el van borulva?
Valami affélét mondott, hogy az úrfi csúnya fiú volt. Ennél a pontnál
még a száját is fölbiggyesztette és kétszer-háromszor is elismételte
azon a sajátságos dunnyogó--félig orrhangon,--amely minden volt, csak
kellemes nem.
--Vörös volt... róka, mint én és épen olyan csúnya, mint én...
Megint az iménti fürkésző figyelemmel nézett rám, mintha ennek a
kijelentésnek megerősítését várta volna. Gondoltam, megvigasztalom
szegény kis kócos vendégemet:
--Igaz, hogy a te hajad vörös, Regina fiam, de azért nem vagy csúnya.
--Mindenki csúnya, aki vörös--folytatta meggyőződéssel a leány, s vékony
vértelen ujjaival elégedetlenül tépegette ki a közelében levő
fűszálakat. Egyet a szájába vett és összerágta.--Adolfunknak is mondtam,
hogy csúnya... leharapom az orrát, ha meg mer fogni, mert nekem az ilyen
vörös róka nem kell. S hozzá még kicsiny is volt... épen mint én. Két
ilyen csúnya vörös kicsiny--a wahrer skandál... nit?--Nem lett volna az
igazi skandál? Jól tettem, hogy egyszer úgy megrúgtam, hogy két napig
sántikált. Attól kezdve nem mertem egyedül kimenni sem a földekre, sem
ide az erdőbe, vagy a forráshoz, mert mérgében azzal fenyegetett, hogy
rám les és erőszakkal is a szeretőjévé tesz. Hein... ilyen malac volt.
El voltam foglalva sérült lábam friss bekötésével hát csak úgy félfüllel
hallgattam a dunnyogást. Bágyasztott a délutáni nagy forróság is,
melynek pazar bőségétől saját külön nyárfám eléggé árnyékos koronája sem
tudott megvédeni.
--Szóval, nem tetszett neked a Dolfi gyerek--válaszoltam, csakhogy épen
mondjak valamit.
--Ná!--hangzott a fitymáló lekicsinylés--inkább megfojtottam volna magam
a kötényem szalagjával... Meg is kellett volna magamat fojtanom, ha be
tudta volna váltani fenyegetését, de nem tudta. Vigyáztam magamra.
--Úgy is kell.
--Úgy... Fáj a lábad?
--Nem nagyon, csak amennyire kell.
--Én is be tudom kötni... segítsek?
--Köszönöm, már megvan.
--Szívesen segítek...
Ez a csendes dunnyogás oly szokatlanul melegen hangzott, hogy szinte
megütköztem rajta. És meglepett az is, hogy e már jó félórája tartó
fecsegés közben egyetlen zavaros félreugrást sem produkált a kis Regina.
--Elhiszem, hogy jó szívvel vagy hozzám,--válaszoltam a tőlem kitelhető
legnagyobb nyájassággal,--de amint látod, már készen vagyok.
--Neked mindent szívesen megteszek,--mormogta maga elé a leány, miközben
ismét letépett néhány fűszálat és egyet megint csak szájába vett, mert
te szép, nagy vagy... és nem vagy vörös és jó vagy... Irántam legalább
az vagy... és ami fő, nem vagy vörös és csúnya, mint én, vagy az a
szemtelen Fratz.
Ebben a pillanatban kezdtem nem jól érezni magamat. Ösztönszerű
sejtelmem támadt, amely nem egészen helytelen gyanunak is beillett
volna... Föl akartam emelkedni helyemről, hogy véget vessek a további
diskurzusnak, a kis Regina azonban hirtelen hozzám csúszott és oly
erővel ragadta meg a kezemet, hogy majdnem a körme is tenyerembe
mélyedt. Ohó szent Indibalanc, s ti többi kegyelmes bakaszentek... mit
akar ez?
--Ha megígéred--lehelte fülembe meleg, de majdnem követelő hangon,--hogy
ezután is jó leszel hozzám... mondok valamit...
Lehúzta fejemet egészen az arca elé és úgy furta nyugtalanul égő
tekintetét a szemem közé.
--Mondok valamit--suttogta még halkabban.
Nem adtam mindjárt választ, mert elsőbben is azon kellett mesterkednem,
hogy kiszabadítsam arcomat a kezei, helyesebben szólva--körmei közül.
Vigyázat--járta meg fejemet a gyanakvó aggodalom--mázolva... Ha
behajlítja körmét és beleereszti mind a tizet a pofámba, bizonyos, hogy
aképen fogok festeni, mintha valamely macskával harcoltam volna. Valami
nagyon erélyesen sem akartam végrehajtani ezt a pofamentő műveletet,
nehogy durvaságnak lássék--tehát csak szép lassan, csínyján és elég
gyöngéden iparkodtam ez idő szerint még karmolatlan arcomat minél
távolabb elmesterkedni a körmeitől.
Csak azután szólaltam meg.
--Semmit sem kell megígérnem, Regina fiam, mert magad is látod, hogy sem
eddig nem ettelek meg, sem pedig ezután nem foglak megenni.
--Látom--dunnyogta a leány.
--Ebben nyugodj meg--és mosd ki ügyesen a kokeszlit, meg a csajkát,
akibül ettél. Remélem, jól laktál?
--Oh... jól. De most mondani akarok valamit. A csajkát, azt mondtad,
majd estefelé együtt fogjuk megmosni... arról hát ne beszélj, hanem
gyere közelebb és hallgass ide.
Intettem, hogy beszélhet, ha akar. Elég közel vagyok és különben is
nagyszerű füleim vannak.
--Azt akarom mondani,--folytatta lassú hangon--hogy ha nincs otthon
senkid, veled megyek. Tudod... itthagyom azokat és elmegyek veled,
akármeddig kellene is mennem. De csak ha ezután is jó leszel hozzám és
ha igazán nincs otthon se feleséged, se szeretőd, se gyereked... ha
egyedül vagy, mint ahogy én egyedül vagyok. Tudod... én innen már nem
fogok többet hazamenni, hanem elbújok, ha a bácsim vagy a nagy Regina,
vagy az a büdös Fratz erre találna jönni... megvárom, amíg elmennek és
akkor elmegyek veled... jó? Nem bánod, ha elmegyek veled? Amint
beesteledik és nem fog ilyen forrón sütni a nap,--elindulunk. Én jól
ismerem az utat--vezetni foglak... jó?
Mit felelhettem erre a zavaros beszédre? Majd nagyot nézne Morelli
kapitány úr, ha visszajövet nem találna helyemen, hanem megtudná, hogy
mint egykoriban a mese Bolond Istókja, elindultam nagy bolondjába
Debrecenbe...
Azonban megmaradok azon a különben elég keskeny értelmi-ösvényen, mely
már eddig is legcélirányosabbnak bizonyult.
--Erről még beszélünk, Regina--máskor. Ma még bajos erről beszélni, mert
egyelőre ide vagyok parancsolva és itt kell maradnom.
--Úgy?... Neked is parancsolnak?
--Meghiszem azt!
--Te nem vagy cseléd a bácsidnál... mégis parancsolnak?
--Persze! Nem látod, hogy katona vagyok?
--Látom.
--No, csakhogy látod.
--De azt is látom--folytatta eltünődve--hogy most nincs itt senki, aki
parancsoljon. Egyedül vagy, magadnak pedig azt parancsolhatod, amit
akarsz... nem?
--De nem ám!
--Furcsa...
--Dehogy furcsa! Tudhatnád, hogy a katona--úgy értem, hogy a becsületes
és bátor katona--sohasem hagyja el azt a helyet, ahová állították.
Regina fejét rázogatta erre a neki nyilván csöppet sem értelmes
magyarázatra.
--Akkor sem szabad innét hazamenned, ha azok a disznók idejönnek és
korbáccsal vernek... mint ahogy a bácsit verték? Akkor sem, ha be
akarnak dobni a tűzbe? Vagy elhurcolnak a kazlak mögé--mint a nagy
Reginát? Mondd... akkor is itt kell maradnod? És akkor is itt kell
maradnod, ha megkötöznek és puskával ütnek?
Aha! Megint arra a bizonyos görbe ösvényre kanyarodunk. Jó lesz tehát
megint megállni félúton, mint az imént.
--Az más, Regina fiam--válaszoltam megnyugtatva--ha túlerő találna
meglepni, annak ki kellene térni az útjából.
--Akkor elfutnánk?
--El.
--Különben nem?
--Nem.
A leány kiköpte a szájában tartogatott fűszálat és valami effélét
mormogott maga elé:
--Akkor szeretném, ha azok jó sokan jönnének...
--De nem jönnek!
--Csak annyit mondtam, hogy szeretném, ha jönnének...
--Nem igaz beszéd ez, Regina.
--De... igaz.
--Megfeledkezel róla, hogy te is itt vagy.
--Nem! Tudom, hogy itt vagyok.
--És elfelejted, hogy téged is megfognának.
--Nem felejtem--válaszolta elszántan a leány--de nekem könnyű... I
helfet mer schon! És tudod, hogyan segítenék magamon? Úgy, hogy kötényem
szalagjával fölakasztanám magamat arra az ágra... arra, amelyik erről a
fáról lelóg és olyan közel van, hogy még az ilyen vézli is elérheti,
mint én.
Ezt olyan komolyan mondta a kis vörös, hogy nem volt lelkem
szembenevetni érte. Megvártam, míg szokása szerint kétszer-háromszor is
megismétli a dolgot, azután elkezdtem neki magyarázni, hogy hasonló
hősies elhatározásra egyelőre nem kerülhet a sor, mert az ellenség
messze van. Semmi kilátás, hogy hősies elhatározásokra alkalmat
szolgáltasson.
A leány rám meresztette tekintetét.
--Mi sem gondoltuk, hogy jönni fognak, mégis eljöttek.
--Az más!
--Miért más?
--Azért más, mert itt most mi vagyunk az urak.
--Más nincs itt senki, csak te.
--Ez alatt a fa alatt csak én, de amoda túl a láthatáron...
--Ami ott van--szakított félbe rosszaló hangon a leány--az ott van és
nincs itt! Azoktól, akik ott vannak... százszor is elveszhetünk. Die
Schweine kennen kommen... és sokan jöhetnek... és mindkettőnket
idekötözhetnek ehez a fához.
Erre az aggodalmas hangú mesebeszédre azonban már nem adtam választ.
Szótlanul gubbasztottam nyírfám árnyékában és szívtam a cigarettámat.
Regina egy ideig szintén szótlanul tépegette maga körül a füvet, azután
megvonogatta vállait, elszántan fölbiggyesztette száját és megérintve
ujjával a vállamat, így szólt:
--Nem bánom, várok, ameddig kell, de azután veled megyek.
--Jól van.
Magamban természetesen nem így gondolkoztam. Megesnék bele--együtt
maradni ezzel az összekonfundált lelkecskével! Csinos kis komédia volna,
ha a hadjárat végeztével ily sovány hadizsákmánnyal érkeznék haza, mint
ez a Nemtudomkicsoda Regina. Bizonyos, hogy még két világlustája
erdőkerülőm is félrehúzná a száját. Hát csak beszéljen és tervezzen
szegényke.
Bár hiszen az is bizonyos, hogy valamit okvetlen csinálni kell
vele--csak tudnám, mit? Addig, míg itt vagyok, el lehet itt is, de ha
elparancsolnak innen, vagy a század visszatér, vagy más valami történik,
ami ennek a posztnak elhagyására kényszerít--nem maradhat mellettem. Ez
olyan világos, mint a vakablak... hogy az ördög vigye el! Semmiképen nem
tudtam egy jóravaló gondolatot fülön csípni. S minél többet
morfondíroztam a dolog fölött, annál inkább kiderült, hogy a folytonos
haszontalan ismétlések körbenforgóját járom--mert mindezeket néhányszor
már mind eltáncoltam, anélkül, hogy egy egészséges gondolatban meg
tudtam volna állapodni.
A délutáni nagy forróság segítségemre sietett, mert elnyomott az álom.
Leragadtak a szempilláim--nem morfondíroztam tovább. Úgy ültömben
aludtam, ahogy voltam, csak éppen sérült lábamat raktam át a másikra,
nehogy valahogy ránehezedjék.
Félálomban úgy tetszett, mintha egy kis vörösfejű hegyimanó kuporgott
volna oldalam mellett.
*
Nem tudom, mennyi ideig szundíthattam ebben a lankasztó délutáni
forróságban, mely úgy rebegett a mezőségek fölött, mintha a földet
belülről fűtötte volna valamely láthatatlan gondviselés.. félálomban
azonban megint csak úgy tetszett, mintha a közelemben kuporgó hegyimanó
fölriadt volna mozdulatlanságából és megrázott volna...
--Kelj föl! Kelj föl... stéh auf!--kiáltotta fülembe rémült hangon.
A hang annyira éles és riasztó volt, hogy rögtön kirepült szemeimből az
álom.
--Mi baj?
A leány hozzám csúszott és reszkető szájjal mutatott a leégett tanyán
túl tovahúzódó távoli láthatár felé.
--Nézz oda...
Odanéztem.
A láthatár távoli vonalában fel-feltünedező fekete pontok mutatkoztak. A
távolság igen nagy volt--egy lovas alakot és valami harminc különálló
fekete pontot azonban még így--szabad szemmel is meg lehetett
különböztetni. Föltámadt aggodalmam közben is megcsodáltam a kis Regina
rendkívül finom látását, mely a még csak alig kivehető pontokat is
azonnal észre tudta venni. Alapjában véve nyugodt természetű ember
vagyok--különösebb izgalom nem igen telik tőlem--de amennyi izgatottság
ki tudott belőlem váltódni, az most egy szempillantás alatt kiváltódott.
Legfőként azért, mert a tökéletes biztosság tudatát hirtelen a
bizonytalanság érzése váltotta föl.
Összeszedtem minden éleslátásomat, hogy a feltünedező pontok
hovatartozandóságát fölismerjem. A mieink-e, vagy nem a mieink? Jóbarát,
vagy ellenség? S e bizonytalan kérdésekkel kapcsolatban: itt maradjak-e,
vagy elmeneküljek? Mert ha a mieink közelednek és én itthagyom
őrhelyemet, ahova kirendeltek--nem fog használni semmi mentegetődzés,
irgalmatlanul ki fog nevetni nyúlszívűségemért még a legtejfölösebb
szájú regruta is. Éreztem, hogy nagy csomó vér fut az arcomba és egész
testemet megborzongatja valami nyálkás hideg...
Regina merőn nézett a láthatár alá húzódó fekete pontokra, azután
megragadta karomat és talpraszökött.
--Gott... én már látom... én már látom--rebegte kétségbeesve, miközben
fölkapta nagykendőjét és riadt szemei az üldözött vad rémületével
fordultak az erdő felé,--azok jönnek ott... Szent isten...
--Jól látsz, Regina?--vetettem oda, mialatt holmimat a legnagyobb
sietséggel szintén összeszedtem.
--Jól látok... szent isten, szaladjunk az erdőbe! Csak az erdőbe... az
erdőbe... ott nem fognak meg! Siess, az istenért... amíg nem késő! Még
messze vannak, de az egyiknek lova is van...
Nem voltam bizonyos a dolgomban, egy megmagyarázhatatlan ösztön azonban
arra unszolt, hogy hitelt adjak a leány szavainak. Hátamra raktam
mindent, amit el bírtam vinni. Regina fölkapta pokrócomat, bakancsaimat
és vitte. Kenyeres tarisznyámba bedobáltam egy csomó konzerves dobozt--a
többit belerúgtam az árokba és oly gyorsan sántikáltam sérült lábammal
az erdő felé siető leány után, amilyen gyorsan csak tudtam.
Regina gyerekes testecskéjét, mintha acélrugók hajtották volna, oly
gyorsan ment és oly fürgén furakodott keresztül az egymásra nőtt bokrok
össze-vissza gubancolt buja sűrűségén, hogy csak a legnagyobb
fáradsággal tudtam nyomában maradni. Most én botorkáltam, nem ő. És
persze hogy lépten-nyomon odaütöttem sérült lábamat, ahová nem kellett
volna. Lehet, hogy sokkal nagyobb biztossággal botorkáltam volna utána,
ha meg lettem volna győződve, hogy jól látott és csakugyan nem a mieink
közelednek, hanem az ellenség valamely előretolt őrjárata, vagy
detachementja, csakhogy épen erről a leglényegesebb dologról nem voltam
meggyőződve. Tisztára és kizárólag a Regina szemeire és ösztönére bíztam
magamat, amikor elhittem neki, hogy ellenségről van szó és nem
jóbarátról. Magamban forrón óhajtottam, hogy igaza legyen. Borzasztóan
szégyelném, ha saját katonaságunk elől kerekedtem volna sántító
nyúllábra, anélkül, hogy a valóságról előbb kétséget kizárólag
megbizonyosodtam volna. Bár hiszen az is igaz, hogy ez a kétségtelen
bizonyosság esetleg a fejembe és ennek az előttem haladó lelkecskének az
életébe kerülhetett volna...
Nehéz ügy. Jobban lenyomja a habozó ember értelmét, mint vállait egy
mázsa só.
Csakhamar a forrásnál találtam magamat, ahol a nagymosás folyt. Regina
azonban nem állt meg, hanem átbújt a baloldali bokrok alatt és tovább
sietett.
--Maradj mindig a nyomomban, vezetni foglak,--szólt hátra, miközben egy
kiszáradt vízmosás hepehupás medrébe lépett.
Szótlanul követtem és amennyire tudtam, iparkodtam a nyomában maradni.
Mert--hiába--nem igen tudtam. Akármilyen jelentéktelen volt is lábamon a
sérülés, de akadályozott a járásban és fájt, ha odaütögettem botorkálás
közben a kövekhez, meg a kiálló fagyökerekhez. Arról, hogy bakancsot
húzzak rá, egyelőre szó sem lehetett. Örültem, hogy az a foltos
nyomorult nincs a lábamon, eleget kínzott, amíg ép volt a lábam. Az is a
nemezis ádáz munkája volt, hogy épen az a lábam sérült meg, amely a
miatt az átkozott folt miatt már amúgy is eléggé megszenvedett.
--Siess!--parancsolta erélyesen a leány, amikor észrevette, hogy
megállok és fájós lábamat emelgetem.