A vörös regina: regény - 09

elsőknek az északi láthatár vonalában, vagy az ellenség? Oroszokat
látok-e a távoli homályban, vagy az én tegnapelőtt nagy erővel
előrenyomuló hadosztályom valamelyik Bataillonját, talán épen azt,
melyhez Morelli kapitány úr százada is tartozik. Ebben az esetben
»otthon« volnék...
A jezernicai völgy irányában most vörös fényt láttam felszivárogni az
égboltra.
A falu ég, vagy a közelében messzeterjedő sástenger fogott tüzet?
Hallottam, hogy ott sok négyzetkilométernyi területen valóságos
sástenger van. Nagyobb, mint a régi ecsedi láp vagy a régi Fertő
sás-zsombékos, híres útvesztői.
Rövid vártatva az ágyúk tompa dörgését is felfoghattam.
Semmi kétség, a már napok óta tartó széles frontális ütközet visszafelé
hullámzik, csak azt nem bírtam eldönteni, hogy kik azok, akiket a
távolban magam előtt látok? Légvonalban is nagyobb volt a távolság
három-négyezer lépésnyinél, nem tehettem szemrehányást magamnak, hogy
látásom ily nagy távolságra az esti homályban nem megbízható.
A rövid szünetek után újra megismétlődő ágyúdörgés kizavarta normális
állapotából a nyugalmamat. Nem voltam »fölhúzva«, amint germán
féltréfával mondani szokás, de éreztem, hogy az izgatottság lassanként
meg-megborzongatja rajtam a bőrt...
Ez nem volt félelem, csak egyik megnyilatkozási formája a félelemnek. Az
a bizonyos lebírhatatlan »bétise«, amelynek mindenki alá van vetve.
Hazug és gyerekesen hencegő fráter, aki azzal vél férfias tekintélyt
szerezni magának, hogy azt akarja elhitetni: közel se járt ahoz a
vidékhez, ahol a félelem terem. Bizony közel jár ahoz a legderekabb
ember is, mert teljes megsemmisítésére embernek nincs hatalma. Mindezt a
változatlanul állandó és sokezer éves igazságot nem azért említem,
mintha mentegetni akarnám a tagjaimban zsibongó nagymérvű izgatottságot,
hanem azért, mert talán ez volt oka, hogy az előttem kibontakozó
helyzetet még akkor sem voltam képes helyesen megítélni, amikor az
ütközetnek ez a része már-már a tanya felé húzódott le.
Lovasság is résztvett a harcban. Egész svadrónok tünedeztek elé a
homályból és csaptak össze.
Felugrottam a bokor alól, amely alatt eddig kuporogtam.
Még pedig olyan gyorsan, mint egy gummilabda. A fülembe érkező kiáltások
ugrasztottak fel.
--Huj, huj!...
Ezer villám... hisz ez a mieink csataordítása! A mi embereink kapták föl
az ős-magyarságnak ezt a hajdanta európaszerte rettegett »pogány«,
kiáltását, mely a turk-nomádok ajkán mai napig is ebben az eredeti
formájában viharzik föl.
Futottam a tanya felé, ahogy csak bírtam.
Csakugyan a mieink!
Egy mellettem tovaszáguldó huszársvadrón majdnem legázolt, alig tudtam a
lovak patái elől idejében félreugrani. Deres szakállú, idősebb kapitány
lovagolt a svadrón élén. Olyan volt, mint egy félisten! Fekete arca
szinte ontotta a lángot. Harsány ordítása egy félrevert vészharang
riasztó kongásához hasonlított. S egy szempillantás mulva eltűnt szem
elől dühösen huj-hujozó lovasaival együtt... belerohant »fiaival« az
előtte kavarodó ütközetbe. Nehéz ütések, fülsértő kardcsattogás és
revolverropogás zűrzavaros káosza ütközött ki a sötétségből, amerre a
svadrón eltűnt. A följajduló, fájdalmas hangok, a sebesültek nyögése, a
lovakról lebukó halottak zuhanása... mind beleveszett a vad lármába.
Alig észrevehetőbb ez, mint viharban a gyermeksírás.
Minden erőmet összeszedtem, hogy valami kevés nyugalmat megőrizzek. Nem
voltam újonc ebben a táncban.
Tájékozódni azonban sehogy sem voltam képes.
Belekeveredtem a legelső embertömegbe...
Nem az én századom volt.
Visszamaradtam az elkeseredett erővel megindult szuronyrohamból és
tovább szaladtam a következő sorokig.
Ezek sem voltak az én századombeliek. Ismeretlen arcok,
pantallós-bakák... valamelyik osztrák regiment emberei. Nagy keveredés
lehetett, hogy ezek közibénk kerültek a saját diviziójuktól. Azonban úgy
ordítottak és oly dühvel vetették magukat a sötétségből feltünedező
»moszkálik«-ra, mint bármely magyar baka. Fogalmam sem lehetett róla,
miféle ezredbeliek lehettek,--csehek azonban nem voltak, az bizonyos...
Most egy recsegő hang csapódott a füleimbe.
Szinte fölkiáltottam örömemben.
Holla!... hála istennek... ez a Morelli kapitány úr jól ismert recsegő
hangja.
Futottam a hang irányába. Hány utamba kerülő embert löktem föl, nem
tudom,--jókat taszítottak rajtam is--de, hála istennek, végre mégis csak
megtaláltam a testvéreket. Az első ember, akibe belebotlottam, a
bivalynyakú Varga őrmester volt. Ő állt embereivel a tűzben levő század
jobbszélső szárnyán és úgy bömbölt nekikeseredett haragjában, mint egy
valóságos bivaly.
Tüzelés közben rám meresztette a szemét és visszaszólt a vállán
keresztül.
--Maga az, főerdőtanácsos úr? Hozta az ördög... arra most több szükség
van... Hajrá, gyerekek! Ne kíméld azt a kutya patrónt, virágszál--feuer!
bumm bele a hasa közepibe!... Hogy a fene egye meg ezt a piszok világot,
virágszálak... szentugyse, letöröm a derekatokat, ha ezek a gazos
malacok itt át tudnak törni!...
Beugrottam a sorba és magam is megeresztettem a tüzet.
Őrmester úr Varga szokásos boszorkányos gyorsaságával lőtte ki már-már
átmelegedett fegyveréből egyik magazint a másik után. Egy sápadt képű
fiúnak más kötelessége sem volt, mint ellátni a fegyver e nagy művészét
kellő számú tölténymagazínnal. Eközben most is ráért diskurálni ez a
mindenképen eredeti óriás, akit mindjárt az első órában megszerettem
volt ritka becsületes jó szíve miatt.
--Nagyon sokan vannak, hogy az istennyila csiklandozza meg a talpukat...
ez a baj. Különben már megettük volna őket.
--Majd elfogynak.
--El hát, de mikor? Túl jártunk már Jezernicán is, amikor özönleni
kezdtek. Valóságosan özönleni, mint a sáskahad vagy a megáradt víz...
Muszájt engedni ennek a gyalázatos özönlésnek, különben elsöpörtek volna
a tömegükkel. Igy húzódtunk lépésről-lépésre tegnap dél óta. Nem volt
egy-két órai szünetnél több... most pedig már esti nyolc óra is
elmúlt... harmincharmadik órája, hogy birkózunk velük. Lónak is sok,
fene egye, nem embernek. De azért itt mégis meg muszáj őket állítani,
különben az egész diviziót agyonüti a mennydörgős mennykő. Ha erre a
hágóra föl tudják hozni az ágyúikat... kampec neked világ,
befellegzik!...
--Igyekezzünk...
--Ügyekszünk is!--ordította az óriás, hogy túlharsogja a pokoli
lármát--mindenáron vissza kell őket szorítani a túlsó völgybe. Azt a
jámbor kis falut ott lenn fölgyújtották, pedig az övék... és semmi
szükség se volt rá. Mink nem bántottuk, amikor tegnapelőtt benne
lógeroztunk. Ezek a marhák mindent fölégetnek, ha kell, ha nem, holott
pedig az ő káruk, nem a mienk. Lődd fiam, Veszelka, apja rézangyalát a
fejinek!
Ez a biztatás egy hórihorgas tót fiúnak szólt, aki közvetlen közelében
hasalva iparkodott kivágni magából a még megmaradt rezet. Egy facsaró
víz ez is, mint a többi. Csak úgy dőlt homlokáról a forró verejték s
szája ennek is nyitva... tudtam, hogy a világ aranyáért nem tudott volna
köpni. Szomjúságtól kiszikkadt szájában egy darab megdagadt kék
szilva--ez ilyenkor az ember nyelve. Nyál pedig annyi sem találtatódik,
amennyivel egy plajbász hegyét meg lehetne nedvesíteni.
Néhány perc mulva az én tarkómon is csurgott lefelé a veríték. Én mégis
annyival könnyebben voltam, mert semmiféle Rüstung nem nehezedett
vállaimra. Amim volt, az mind a »Pokoltorok«-ban maradt.
Nagyokat kiáltottam az őrmester úr Varga füleibe.
--Kik hiányoznak, őrmester úr?
Tudni szerettem volna, hogy miféle veszteség érte távollétem ideje alatt
a kompániámat.
--Már mint kik nem fognak hazamenni?
--Már mint kik?
--Egy óra előtt még mind megvoltunk,--harsogta munka közben az
óriás--merthogy alighanem nagyon szeret minket az atyaisten ő szent
felsége... bumm! vakapád... ezt a nyavalyást elhibáztam... Csak a finom
Schultz hadnagy úr került hátra az este... Schnellfeuer, emberek.
--Megsebesült?
--Nem a! Katarinája lett.
--Mi az, kérem?
--Vérhas.
--Hajaj...
--Alighanem attól a rongyos dinnyétül kapta, amit nagy gusztussal
elfogyasztott, bort azonban nem ivott utána, hanem vizet... jó sokat. Ne
igyék sok vizet, főerdőtanácsos úr, de még keveset se, békának való
elementom a', nem becsületes magyar gyomorba való. A hadnagy úr baja
különben nem a veszedelmesebbik fajtábul való, azért csak »katarina« és
nem disenteria. Hajrá, gyerekek! Vorwerts vagy húsz lépéssel... Jól
megy! Inog a büdös moszkáli! Auf...
Felugrott és előre rohant. Mi többiek utána. Ordítottunk, mint a
megveszekedett vadak.
Az előttünk mozgó orosz front csakugyan megingott, nem bírta a
szuronyrohamot... meghátrált, majd felbomlott és futva menekült
visszafelé... Ennél rettenetesebb kavarodást még elképzelni sem tudtam.
Köztünk is vége volt minden rendnek. Mindenki a saját vad hevületei
szerint igazodott. Nemcsak a mi szélső századunk, de az egész ezred
végig az egész vonalon, egy nekiszilajodott hullámcsapás roppant
erejével rontott az orosz frontra és a szó szoros értelmében szétszórta
a szuronyai elé kerülő tömegeket.
Átvetettük őket a hágón le a másik völgybe. Irtózatos lárma viharzott a
levegőben. Senki sem hallotta a másik szavát.
Egy pillanatra felbukkant előttem Morelli kapitány úr is. Kivont
karddal, sapka nélkül lihegett a sorok között. Látszott, hogy
holtfáradt, s már végső ereje megfeszítésével próbálja nyugalomra inteni
a nekivadult embereket.
--Ruhig, fiacskáim, ruhig! Csak nyugalom... nem elhamarkodni...
Senki sem hallgatott rá. Én is csak azért értettem meg, mert ebben a
pillanatban véletlenül épen közvetlenül melléje sodort az ádáz
szuronyroham. Vágtattunk, mint a bolondok. Huj, huj... huj!
--Huj, huj! a ponciuspilátusát a hasának... rontsátok ki! Annál hamarább
megyünk haza!
Ez Varga őrmester úr. Nem láthattam a szörnyű kavarodásban, bömbölő
hangja azonban még ezt a fülsiketítő lármát is túlordította. Különben is
ő szokta mindig a hazamenetellel biztatni embereit.
Ebben a percben egy vállas alak ütődött belém oly vehemenciával, hogy
csepp híján majdnem felborított. Azonnal ráismertem, Nagy főhadnagy úr
volt, a század másik herkulesi termetű óriása. Termetre valamivel
magasabb, mint őrmester úr Varga, de nem olyan izmosan vállas.
--Halt! Maga az, főerdőtanácsos úr?
--Én vagyok, főhadnagy úr!
--Megkerült?
--Jelentem alássan, meg! Berukkoltam...
--Helyes! Fogja meg a karomat...
Most vettem észre, hogy ingadozik. Azonnal megragadtam a karját és
lesegítettem a földre. Visszamaradtunk. Leguggoltam melléje és
megkérdeztem, hogy mit parancsol.
--Megsebesült, főhadnagy úr?
--Azt hiszem... belémhibáztak...
--Hol fáj?
--Itt lesz valahol a balvállam alatt...
Föltéptem a blúzt és lehúztam róla oly óvatosan, amennyire
izgatottságomban csak képes voltam. A roham láza még bennem volt, egész
testem reszketett. Csak akkor hűltem le, amikor megpillantottam ingén a
vért. Ez mintha a hideg víz kijózanító erejével hatott volna összes
érzékeimre, egyszerre nyugodt lettem. Biztos kézzel hasítottam föl
mellén a véres inget és megállapítottam, hogy a lövés közvetlenül a bal
váll alatt a nagy mellizmot ütötte át. Hirtelen gyöngeségét nem a seb,
hanem inkább a nagy vérvesztés idézte elő. Nem vette mindjárt észre,
hogy vérzik. Gyakori eset.
Víz hiányában nem tudtam kimosni a sebet, tehát csak jó erősen
lekötöttem és megállítottam a vérzést. A főhadnagy sápadt volt,
egyébként azonban tökéletesen nyugodt, sőt majdnem jókedvű, mint mindig,
ha valami kellemetlenség érte. Különös természet, de jó természet.
--Fáj, főhadnagy úr?
--Dehogy! Nagyon jól esik... Dugjon most a szájamba egy égő cigarettát,
aztán itt hagyhat. Ha véletlenül útjába kerülnek azok a derék
»pislicárok«, mondja meg nekik, hogy szívesen látom őket. Hozzanak egy
tragacsot és szedjenek föl.
--Itt maradok, főhadnagy úr.
--Köszönöm! Önt természetesen szívesebben látom magam mellett, mint
azokat a derék embereket. Igaz! Ebben a gyalázatos sötétségben meg sem
tudná találni őket... várjunk reggelig. Akkor elvisznek, ön pedig tovább
hajszolhatja a moszkálikat. Sajnálom, hogy néhány napra ki kell maradnom
a vadászatból.
Kitapogattam magam mellett egy elhagyott hátizsákot. Megfogtam és párnát
gyúrtam belőle a főhadnagy feje alá. Azonnal elaludt. Az égő cigaretta
még füstölgött a szájában, de már aludt. Rettenetes kimerült lehetett ez
a hatalmas férfitest, hogy így egyszerre »összedőlt«,--amint Morelli
kapitány úr mondani szokta.
Letelepedtem oldala mellé, azután óvatosan kivettem összeszorított
halavány ajkai közül az égő cigarettát és hogy kárba ne vesszen a drága
hadikincs, tovább szívtam.
Egyedül maradtunk.
Az ütközet keresztülhömpölygött a hágón és mindegyre távolodott. A
szörnyű ordítozás percről-percre tompábban és tompábban érkezett
füleimhez. Nemsokára már a mezőn elhullott sebesültek nyöszörgését is
meghallottam.



HETEDIK FEJEZET
A sebesült Nagy főhadnagyot Heiszer bácsi gondjaira bízom.--Egyedül
maradok az elcsendesedett csatatéren és megint szomjuság
kínoz.--Fölkeresem az erdei forrást és vizet szállítok a Pokoltorokba az
ottmaradt Reginának is.--A szegény kis Regina megkínoztatása és
megmentése.--Egy sajnálatos tévedés, melynek két becsületes orosz esik
áldozatul.

Nem egészen egy negyedóra múlva az ágyúdörgés az egész sok kilométeres
vonalon végkép elhallgatott... már csak a gépfegyverek utálatos
kattogása érkezett füleimhez. Az ütegek alighanem állást változtattak és
most mindenütt felrohanóban vannak az imént visszahódított dombhátak
magaslataira. Emiatt beszüntették a tüzet... isten segítse őket... és
adjon csendes nyugalmat mindenkinek, aki innen már nem fog hazamenni...
Az újhold vékony sarlója ezalatt eltűnt a nyugati ég pereme alatt, az
esti félhomály azonban nem növekedett meg, olyan világos este volt,
mintha telehold úszott volna az égen.
Újabb negyedóra múlva végre megérkeztek derék szanitéceink is. Mögöttük
egész sereg mindenféle szekér, taliga és vöröskeresztes kocsi iparkodott
előre a félhomályban. A derék szanitécek kiabáltak, a kocsisok kiabáltak
és suhogtatták az ostort, mindenki kiabált, ha kellett, ha nem. Enélkül
nem megy.
Tehát én is kiabáltam:
--Hollá! ide!...
A hozzám legközelebbre eső »pislicárok«--amint Nagy főhadnagy úr nevezte
az imént, egyébként mondom, felette derék és igen lelkiismeretes, igen
becsületes munkát végző szanitéceinket--egy vékony vízmosás szélén
iparkodtak fölfelé vászonponyvás szekereikkel és bizony már
szemmelláthatóan kimerült lovaikkal.
--Hollá!... integettem nekik a sipkámmal is.
A vezető káplár észrevette az integetést és azonnal felém dirigálta a
vöröskeresztes alkalmatosságot.
--Haaalt!... Van itt valaki?
Nini, hisz ez régi ismerősöm, a kövér Heiszer »bácsi«, a polgári életben
emberséges esztergályosmester, jelenleg szanitéc-káplár. Testessége
miatt dukál ki neki a bácsi titulus, amelyre harmincnégy éve különben
nem szolgálna rá.
--Maga az, Heiszer úr?
--Én vagyok, én bizony, igen tisztelt erdész úr, jó estét kívánok! Szép
helyen találkozunk, könyörgöm... csak nem sebesült meg?
--Én nem, hanem itt a főhadnagyom--lövést kapott a válla alá. Bekötöztem
és most alszik. Legyen szíves, Heiszer úr, emeltesse valahogy úgy a
kocsijába, hogy ne ébredjen föl... ha lehet. Tökéletesen ki van állva,
pedig erős ember.
--Hja, könyörgöm, én is erős ember vagyok, mégis ki vagyok állva, mint
egy elhajszolt ló. Azonban megpróbáljuk.
Intett az embereknek és maga is segített akként kocsira helyezni a
főhadnagyot, hogy ne ébredjen föl. A művelet sikerült. A sebesült nem
ébredt föl. Rajta kívül még csak három sebesült volt a kocsiban, két
huszár és egy Fahrkanonir. Nagy főhadnagy urat tehát elég kényelmesen
szállásoltam el, nyilván meg lesz hathatós protekciómmal elégedve, ha
ugyan ebben az életben valaha még találkozunk. Ez az ádáz hadivihar úgy
szerteszét szórja egymás mellől az embereket, mint a szélvész a
faleveleket. Igaz, hogy némelykor össze is tereli, mint ahogy például
most engem is ennek a jóravaló Heiszer bácsinak közelébe terelt.
--Igy-e! Alszik,--bólintott fejével a mester--mire fölébred, a doktorok
kezében lesz.
--Ügyeljen rá, Heiszer úr.
--Ügyelek én, könyörgöm, mindenkire... de szeretném, ha már senkire se
kellene ügyelnem. Szeretném, ha ellátogathatnék kegyedhez fáért, mint a
háború előtt. Azaz, felette szeretném, ha már vége volna ennek a
vérontásnak, amelyhez semmiképen sem tudok hozzászokni.
Megkínált egy cigarettával. Köszönettel elfogadtam, mert ez idő szerint
egy szálnak sem voltam birtokában, minden holmim a »Pokoltorok«-ban
maradt.
--Nem is lehet ehez hozzászokni--válaszoltam a mester fanyar
megjegyzésére.
--Dehogy is nem lehet, könyörgöm!--mondotta élénken--akárhány olyan
embert szedtem már föl erre az én szomorú kocsimra, aki dühös volt
emiatt és alig akart engedelmeskedni. Erőnek-erejével vissza akart
maradni, merthogy már »beleszokott...« a spitáltól pedig semmi jót nem
várt. Persze, hogy az igazság itt is a has körül találtatódik, ezeknek a
verekedni szerető parasztfiúknak semmiképen nem ízlik a mi sovány
betegkosztunk, ez a főoka, hogy nem szívesen hagyja magát
beraktároztatni ebbe az én keresztes bárkámba. Persze, nem kérdezzük.
Allómars, be veled, öcskös! Merthogy a Vorschrift, az szentírás. Van-e
még, könyörgöm, abból a tavalyi igazán príma jávorfából, amelyből
szeptemberben azt a két métert vettem?
Lám, mire gondol még ilyen helyen és helyzetben is egy szorgalmas
esztergályosmester! Erre sem képes sorkatona, csak rezervista, akin csak
a külső katona, a lényeg változatlanul civil és az is marad az idők és
háborúk végeiglen...
Kicsit meghökkentett a kérdés, de magam is rezervista lévén, ez a
hirtelen meghökkenés fél másodpercig sem tartott. Sőt el is mosolyodtam
a dolgon, annyira vad íze volt az elcsendesedett csatatér kellős
közepén... itt, a sebesült emberek káromkodása és nyögései között.
--Lesz jávorfa, Heiszer úr, amennyire csak szüksége lesz,--válaszoltam
neki--adok magának annyi és olyan fát, amilyent csak kíván, tessék
azonban előbb ezt a háborút befejezni, hogy hazamehessünk.
Heiszer bácsi megtörölte izzadó homlokát és szintén elmosolyodott.
--Ezt követeli Varga Feri őrmester barátom is. Neki is megígértem.
Erdész úrnak is megígérem. Mindenkinek megígérem nagyon szívesen, mert
magam is szívemből óhajtom. Erdész úrnak különben okvetlen haza kell
kerülnie, különben kitől venném meg a szükséges fát?
Nevetett. Kövér homlokán elsimultak a ráncok. Szemmelláthatólag örült,
hogy egy-két percre a tréfa virágos rétjére tévedhetett. Bizony, ritkán
tévedünk mostanában erre a kedves virágos rétre...
Miután ismételten megígérte, hogy a legnagyobb gonddal fogja
főhadnagyomat az orvosoknak átszolgáltatni, kezet szorítottunk és
elbúcsúztunk a »viszontlátásra«.
A vöröskeresztes kocsi tovább döcögött.
Ismét egyedül maradtam.
És ismét hallottam a mezőn elmaradt sebesültek jajgatását és
segélykiáltásait...
A szanitécek mindenütt munkában voltak. Egyszerre ugyanegy időben
azonban nem lehettek. A sebekből kiszivárgó vér persze nem vár, hanem
tovább szivárog... és vele szivárog az élet...
Heves szomjúságot éreztem.
Heiszernek csak rumja és más efféle frissítője volt kéznél, víz egy
csöpp se. A legényeknek sem volt.
Néhány elvesztett kulacsot fölfedeztem a fűben, csakhogy ezek mind
üresek voltak. A negyediket vagy ötödiket földhöz vágtam s csepp híján
majdnem rátapostam... Szégyelni való oktalan dühösködés, de így volt. És
másokkal is így van.
A szájam oly száraz volt már, hogy megdagadt nyelvem majdnem
szájpadlásomhoz ragadt.
Mindenáron vízhez kell jutnom.
Néhány szanitécet még megkérdeztem, aki utamba került, hogy adhatnának-e
egy kis vizet, a válasz azonban egyforma volt, vizet csak a leghátulsó
kolonne hoz, ott van elég, náluk csak rum, feketekávé, cognac és bor
található. Ezekből, ha kell, szívesen adnak. Köszönöm! Még a gondolatára
is keserves émelygést éreztem...
Több embert nem kérdeztem meg, hanem elkezdtem futni a leégett tanya
felé. Futni valósággal, ahogy csak hibás ballábamtól kitelt. Puskámat
markomba szorítva, ügettem keresztül a tanya helyén felhalmozódó kormon
és nyargaltam tovább az erdő felé, egyenesen régi őrhelyem, a nyírfám
irányában, toronyiránt, semmit ki nem kerülve és mindenféle gizgazon,
tüskén és fűbuckákon keresztülgázolva ebben a szorongó rohanásban a
vízért.
Aki ezt a gyötrelmet sohasem érezte, annak hiába próbálnám
megmagyarázni, hogy mi az.
Forróság és nagy hideg borzong keresztül az ember testén, jóformán
ugyanegy időben, mint a legmagasabb sebláz válságos perceiben. A
halántékokon megfeszülnek az erek s a vér dübörögve zuhog az agy felé,
mint valami megvadult áradat, ha sikerül áttörnie a gátat... Utána heves
fejfájás szokott bekövetkezni s végül teljes eszméletlenség veri le
lábairól a szegény katonát.
Ettől a nehéz pillanattól még messze voltam, de már annyi is bőven elég
volt, amennyivel viaskodnom kellett.
A tanyától az erdő széléig lemérhető körülbelül ezer lépésnyi távolságot
nem hiszem, hogy nyolc percnél hosszabb idő alatt hagytam volna a hátam
mögött, pedig egy kicsit még mindig sántikálnom kellett. Bár a
bakancsomat egy csöppet sem éreztem. Jó útra tért, becsületes és
barátságos bakancs lett a régebbi komiszból, mely annyit kínozta
szerencsétlen ballábamat. Azt sem tudtam, hogy voltaképen még mindig
rajta van az a förtelmes folt. Vágtattam előre, nem akadályozott a
szaladásban és nem botlasztott bele az utamba kerülő száraz fűcsomókba.
Még egy ugrás és átkerültem a másik oldalra, közvetlenül saját külön
régi nyírfám alá, a régi Standra.
Magam is elcsodálkoztam rajta, hogy ily könnyen át tudtam vetni magamat
Morelli kapitány úr nagyszerű Grabenjén, anélkül hogy az utolérhetetlen
tökéletességű Kunst-Werkbe belepottyantam volna.
Innét még vagy huszonöt-harminc lépés a forrás.
Hajrá!
Bele a sűrűségbe, szinte fejjel, mint a bivaly, ha vérbeborult szemmel
vakon támad...
Ma sem értem, hogy az arcomba csapó bokorágak ki nem verték a szememet.
Végre! A víz!
Egy ugrással a forrás szélén termettem és a következő szempillantásban
már hasra vágódva nyeltem a hűvös forrásvizet, akkora mohósággal,
amilyenről normális viszonyok között élő embernek fogalma sincs! Akkor
is éreztem, most is mondom és holtom napjáig is fogom mondani, hogy
ennél nagyobb boldogság nincs a világon! Az éhség is keserves. Jóllakni
kemény éhezés után bizonyára szintén nagy gyönyörűség, a szomjúság
azonban gyilkosabb és markosabb ellenség, hamarabb leteperi és
könnyebben megfojtja az embert, mint az éhség. Legyőzése tehát nagyobb
boldogság és sokkal tisztább gyönyör! Az ember, amíg habzsolja és
valósággal eszi a vizet, azzal a boldog érzéssel dúskál ebben a
nagyszerű gyönyörűségben, hogy épen ebben a pillanatban született meg
másodszor és ez a sok lenyelt édesség voltaképen nem is víz, hanem maga
a legfelségesebb élet!
Végtelen nyugalom és megelégedés töltötte el egész lényemet.
Igy érezheti magát egy megelégedett király.
Felülni sem igen akaródzott. Úgy maradtam ott a forrás mellett, ahogy az
imént melléje vetettem magamat.
Meddig heverhettem ott egy helyben, nem tudom. Lustának és tökéletesen
boldognak éreztem magam, nem siettem semmivel és csak lassanként
biztattam rá a koponyámat, hogy ne terheltessék most már egy kicsit
gondolkozni is. Dicséretemre legyen mondva, akire legelőször gondolni
kezdtem, az a szegény kis Regina volt. Megígértem, hogy néhány óra mulva
visszatérek hozzá a »Pokoltorok«-ba és vizet is viszek. Hátha már
szorongva és szomjasan várja ezt a megígért vizet... én pedig itt
heverek a hasamon e mellett a pompás víz mellett és nem viszek neki
belőle egy csöppnyit sem. Járja ez? Bizony nem járja... sőt határozottan
csúnya hálátlanság, amit szégyelni kell.
Munkára! Becsületes katona megtartja szavát.
Leoldottam hátamról a rászíjazott vászon »Eimer«-t, megtöltöttem vízzel,
s az egész készséget ráakasztottam a Manlicheremre. Ezt meg a vállamra
emeltem, mint egy botot. A vízzel megtöltött vászonedény akként lógott
rajta, mint valami batyu a handlé vállán. Csakhogy jobban kellett rá
vigyáznom, mint a handlénak a batyujára, különben nyakamba ömlik a drága
kincs és a kis vörös szomjan marad.
Elindultam.
Nyugodtan és megenyhülve,--mondom--mint egy megelégedett király.
Nem siethettem volna persze akkor sem, ha akartam volna. Kiloccsant
volna a víz és akkor mit iszik a Regina gyermek?
Elhaladóban pár percre megállapodtam régi Standomnál a nyírfa alatt és
szétnéztem, mi változást csináltak itt a muszkálik, akik rövid időre
elfoglalva tartották árkainkat? Feltűnőbb változást azonban sehol sem
vettem észre. Sem a kihányt földet nem kapálták vissza,--amint ezt
rendesen meg szokták cselekedni--sem új árkokat nem ástak. Még a
konzerves láda összetört roncsait is ott hagyták az árok alján, ahová
berúgtam, amikor menekülni kellett. Tehát nem akartak itt gyökeret
verni.
Otthon éreztem magamat ezen a helyen, szinte jól esett, hogy ismét látom
és mindent úgy találok, mint ahogy elhagytam.
Viszontlátásra, régi Standom! Vizet viszek vöröshajú kamerádomnak, de
azután visszajövök és ismét elfoglallak, mert itt van víz, odalenn abban
a templomszerű torokban pedig nincs, csak büdös, nem iható. Víz nélkül
nem lehetvén élni, egészen bizonyos, hogy visszajövök. Sőt voltaképen
kötelességem is visszafoglalni régi őrhelyemet, mert nem vagyok
fölváltva, Morelli kapitány úr pedig világosan megparancsolta, hogy amíg
be nem von, vagy másképen nem intézkedik, nem szabad elhagynom a
posztot, ahová kirendeltek. Igaz, hogy egyszer már elhagytam, de ez
menekülés volt a túlerő elől és az okosság tanácsolta, különben
elpusztítottak volna. A túlerő kilendített helyemről, mint az ingát, a
hatás azonban elmúlván, visszalendülök előbbi helyzetembe.
Gyerünk!
Az erdő szélén egy pillanatra megint megállottam. A láthatár peremén
északi irányban hatalmas vörös fény úszott az égen. A felgyújtott
jezernica falu égett ott lenn a jezernicai völgyben, ahová a mieink
ismét visszaszorították az oroszokat. Ki tudja, ezóta hol viharzik már
ez a rettenetesen makacs ütközet... lehet, hogy őrmester úr Varga azóta
már az égő falun túl került a regimenttel másodszor is, vagy talán
harmadszor...
Nem értem ezeket a muszkálikat.
Miért pusztítják el azt is, ami az övék?
Mire való volt például ezt a Jezernica nevű szerencsétlen falut is
felgyújtani? A mieink nem bántották, ők meg lángba borítják,
holott--mondom,--az övék. Csak nem hiszik, hogy rá vagyunk szorulva
ezekre a nyomorult falucskákra? Mit nyujthat élelem vagy más hadiszükség
dolgában ezernyi-ezer embernek egy ilyen néhány száz lelket számláló
orosz falu? Jóformán semmit. Mégis elpusztítják. Az ördög érti, hogy hol
tartják a józan eszüket. Ekkora marhaságot nálunk a legutolsó bundás
baka sem követne el, mert kiégne szégyenletiben a szeme. Ők elkövetik és
nemcsak itt, hanem mindenütt elkövetik. Nem hiszem, hogy Johannes Husz
ezt az érthetetlen oktalanságot is »sancta simplicitas«-nak nevezte
volna.
Nekivágtam a rétségnek, mely innen az erdőszéltől a »Pokoltorok« völgye
felé terjedt.
Este kilenc óra lehetett.
Bandukolásom közben éreztem, hogy gyenge szél indul, a szélre pedig ezen
a veszedelemes helyen ugyancsak vigyázni kell.
Nem is haladtam ettől kezdve a völgy irányában, hanem fenn maradtam a
tetőn és annak mentén iparkodtam tovább a torok felé, amelynek aljában
vöröshajú kamerádomat és a holmimat hagytam.
Az északi égbolton úszó nagy tűzfény világított.
Botorkálás nélkül haladhattam, ami arra volt jó, hogy aránylag csak igen
kevés víz loccsant ki a víztartóból, amit puskám csövére akasztva
szállítottam.
Féltíz óra tájban végre lekanyarodhattam arra a keskeny ösvényre, mely a
torok aljába vezetett.
Leértem minden baj nélkül a vízzel.
Odalenn persze már nem világított az égő falu fénye, szoktatni kellett