A vörös regina: regény - 12

  férfiblúzból lehetetlenség női derékblúzt csinálni, ennyit én is tudok,
  pedig nem értek a szabáshoz,--de látnivaló, hogy nem lehet, tehát hiába
  ráncolod össze a homlokodat.
  --Hát bizony nem lehet...
  --Hagyjuk így.
  --Muszáj, mert nem tudjuk megcsinálni. Ha nem volna ilyen szép ez a
  vidék... és ennyire dús...
  --A blúz kedvéért nem vághatom le a melleimet...
  --Nem bizony! Szóval...
  --Szóval, azt akarod mondani, hogyha nem volnék ilyen nagymellű, meg
  tudnád csinálni a blúzt is.
  --Ilyen szamarat nem mondok.
  --Csak gondolod...
  --Nem is gondolom. Van nekem szemem és tudom, hogy mi a szép.
  --Mi?
  --Majd megmondom egyszer... De akkor is csak úgy mondom meg, ha bizonyos
  leszek benne, hogy nem kaparod ki a szememet. Nesze, varrd össze a blúz
  nyakát, azután adjusztaljuk meg hirtelenében a köpenyeget is. Estig az
  egész toilette készen lehet.
  Regina átvette a blúzt, leült a fűbe és a kibontott fércelés nyomán
  összevarrta a megszűkített ruhadarabot. Gyorsan és ügyesen bánt a tűvel,
  észre lehetett azonban venni, hogy sohasem tanította senki erre a
  mesterségre, mert eszébe se jutott, hogy gyüszű is van a világon.
  Amíg dolgozott, én a köpenyt rövidítettem le és húztam össze a
  hátrészeken, hogy ki ne potyogjon belőle a kamerád.
  --Állj fel és próbáld föl ezt is! Hátha jó lesz.
  Felemelkedett ültéből és fölvette a köpenyt. Csepp híjján szinte
  eltrafáltam a szükséges méreteket.
  --Ládd, milyen csuda sneider vagyok! Majdnem jó. Ha még szűkebbre fogom
  vagy két-három centiméterrel--egészen passzolni fog. Olyan helyes kis
  muszka leszel benne, mint a pinty.
  --Még hasonlítani sem akarok azokhoz a...
  --Lassan Regina! Azok is szívesen látnák az ilyen kis muszkát, mint
  amilyen te vagy...
  Rám bámult és nem értette a dolgot. Majd csendesen ismét leült a földre,
  kezébe vette a tűt és szótlanul varrogatni kezdett. Éreztem, hogy valami
  hibát követtem el. Nem tudtam volna megmondani, hogy mit, de valami
  hibát... Egy vékony hajszállal talán tovább csúsztam, semmint szabad
  lett volna. Nem voltam vele tisztában, hogy mit kell tennem, csak az
  látszott bizonyosnak, hogy ennél a megcsúszásnál--vagy minek
  nevezzem--nem állhatok meg. Tovább kell csúsznom még egy hajszállal és
  most már,--úgy éreztem--szinte ellenállhatatlanul tovább kell csúsznom,
  különben mindjárt sírva fakad a kis kamerád... A szája már most
  pityergésre áll...
  Leültem melléje a földre és gyöngéden kezembe fogva a kezét,
  megszorítottam.
  --Nézz a szemembe, Regina... ostobaságot beszéltem, ne haragudj...
  Keresztül mennék annak a muszkának még a lelkén is, aki csak egy ujjal
  is hozzád merne nyúlni...
  Kivonta kezét a kezemből és félre nézett. Azon gondolkozott-e, amit
  mondottam, vagy egészen más irányban tünődött-e el, nem tudtam
  eldönteni. Lehet, hogy semmin sem gondolkozott, sőt az is lehet, hogy
  nem is figyelt arra, amit hallott. Tartalomban legalább nem, hanem csak
  a külsőségekben és azok között is csak arra, amely testi formáira
  vonatkozott. Lassanként észre kellett vennem, hogy ez a pont ennél az
  egyébként felette igénytelen teremtésnél is épen oly érzékeny és könnyen
  sebezhető volt, mint bármely más nőnél--csak jobban tudta titkolni, mint
  más és azzal iparkodott elejét venni a feléje röppenthető gúnynak, hogy
  önmaga is elég ügyesen gúnyolódott maga fölött. Persze, hogy ez az
  önmaga kicsúfolása nem volt őszinte, s ez okon az én ártatlan
  megjegyzésemben is titkos csúfságot gyanított, amire pedig igazán nem
  gondoltam. Sohasem voltam csúfolkodó természetű.
  Azt hihettem volna, hogy Regina erről már meg van győződve, holott
  pedig--úgy vettem észre--nem volt. Ezt mondotta:
  --Nem beszéltél ostobaságot, de nem is azt mondtad, amit titokban
  gondolsz... Hein, barátom--van nekem is eszem. Nagyon jól tudom én, hogy
  keresztül mennél annak a muszkának a lelkén, aki megtámadna, ezt azonban
  bármely becsületes fiú megcselekedné, ha látná, hogy egy ilyen
  magamfajta vézli veszélyben forog.
  --Ez igaz. Ezt minden becsületes magyar katona megcselekedné.
  --No, látod!
  --Mit kell itt látni?
  --Azt, hogy nem vagy kivétel.
  --Nem emlékszem, hogy ilyen érdemet akartam volna magamra akasztani...
  Nem is hiszem, hogy valami glória-féle világítana homlokomon. Fityeg
  valami efféle a homlokomon?
  Regina pityergésre húzódó szája most egy pillanat alatt mosolygósra
  csucsorodott, s a következő percben már el is nevette magát.
  --Ná... válaszolta derülten--nem »fityeg« semmi.
  --Csak azért... Titokban ugyanis semmit sem gondolok rólad...
  --Elhigyjem?
  --El. Amit titokban gondolok, azt nyiltan is akármikor elmondhatom. Sem
  rajtad nem esik miatta folt, sem rajtam.
  Regina bólintott.
  --Schon gut... tudom, hogy tisztességes ember vagy.
  --Olyanforma...
  Ezt a haszontalan beszédet sikerült abbahagynom. Megnyugtatásomra és
  dicséretemre légyen egyébként megjegyezve, hogy az ilyen üres
  szalmacséplést mindig Regina kezdte és nem én. Lehet, hogyha végig
  engedem csépelni, mag is hullott volna az üresnek látszó
  szalmából--félúton azonban eddig még mindig sikerült elakasztanom a
  munkát és így a maghullás elmaradt. Ennél az igyekezetnél nem is annyira
  az értelemre, mint inkább természetes ösztönömre hallgattam, mely
  megállásra biztatott--félúton. Éreztem, hogy ezen a határvonalon
  túl--felette könnyen vetek bukfenczet és egyenesen a kis vörös Regina
  ölébe pottyanok...
  Félóra múlva leszállt az alkony. A nyugati firmamentum gyorsan borulni
  kezdett, s csakhamar megérkezett a szél is. Az erdő fái hajladozni
  kezdtek,--saját külön nyírfámról pedig százával hullottak fejünkre a
  levelek.
  Reménykedve tekintettem a gyorsan közeledő borulat felé. A folytonos
  nagy forróság után szinte epekedett az ember egy kis jóravaló eső után,
  amely elűzze, vagy legalább mérsékelje a nagy meleget.
  Regina fölemelkedett kuporgásából, fölvette a számára átalakított orosz
  köpenyeget, azután ismét visszaült előbbi helyére a nyírfa alá.
  --Rögtön itt a zápor--mondotta fejével a beborult égre intve--jó lesz,
  ha te is magadra szeded a köpenyegedet. Úgy látom, erős zivatar jön.
  --Csak már itt lenne!
  --Negyedóra múlva itt lesz.
  --Hurrá, csak ide! Nagyon szívesen látom.
  --Én is. Az ember megfúl ebben a borzasztó melegben...
  --Bizony, ha olyan kövér valaki...
  --Baj ez a sovány kutyának is.
  --Itt nincs sovány kutya! Itt csak egy finom formájú helyes kisasszony
  van.
  Regina kidugta kezét a köpeny szörnyű bő ujjából és megfenyegetett.
  --Ne komiszkodj, barátom, mert bosszút állok.
  --A szent igazságot mondom!
  --Meglásd, hogy bosszút állok...
  Ideje volt, hogy magam is beburkolódzam köpenyegembe, mert az eső
  megeredt. Bőséges tömegben zuhogott alá, meg lehettem vele elégedve.
  Megmutatkoztak az egek tűzcsóvái is--hatalmas villámok nyilaltak
  keresztül a sötét felhőtömegeken, s egyik mennydörgés a másikat érte, A
  föld szinte megrázkódott. Nagyszerű vihar száguldott felettünk--egy
  kicsit már sokallani is kezdtem a hatalmas áldást.
  Volt egy vízhatlan ponyvadarabom--azt kénytelen voltam fejemre húzni,
  különben átázott volna rajtam a bakaköpeny.
  --Ide gyere, Regina és bújj le a ponyva alá!--kiabáltam a közvetlenül
  mellettem kuporgó leányra, olyan hangon, mintha egy egész huszársvadront
  kommandíroztam volna. Máskülönben nem hallotta volna meg a folytonos
  mennydörgés miatt.
  Szót fogadott és bebújt mellém a ponyva alá. Igy kuporogtunk egymás
  mellett valami félóráig, anélkül, hogy a vihar alábbhagyott volna. Sőt
  mintha még nőtt volna ez a rettenetes erő. A dörgések utóhangja néha
  hosszantartó mély hördüléssé keményedett, mint a legnagyobb kaliberű
  nehéz ágyú hangja... Szinte lestem, hogy mikor robban már a lecsapó
  »Geschoss« és mikor repülünk föl Reginával együtt a mennyországba...
  Derekam, térdem zsibbadni kezdett a mozdulatlan kuporgásban. Kedvező
  kilátás--semmi. A vihar nem engedett. Zuhogott az eső, vágta a ponyvánk
  tetejét, a dühösen tovaszáguldó szélvész pedig oly erővel próbálta
  letépni fejünk felől ezt a szerencsétlen ponyvát, hogy alig tudtam elég
  keményen megmarkolászni.
  --Borzasztó orkán--mormogta nyugtalanul a leány.
  --Nekem elég volna.
  --Te kívántad...
  --Igaz, de nem ennyit.
  Néhány percnyi hallgatás után Regina ismét megszólalt.
  --Hány óra lehet?
  --Fél kilenc felé jár.
  --Borzasztó...
  A villám lecsapott. Rettenetes recsegés rázta meg a levegőt s mintha a
  föld is megingott volna...
  Regina belém kapaszkodott és megragadta a vállamat. Én is ösztönszerűen
  hozzákaptam, mintha valamely mélység széléről kellett volna
  visszarántanom, ahová belezuhanni készültünk...
  Azután rövid csend... az orkán elült... Pedig csak az én fülem mondta
  föl néhány pillanatra a szolgálatot, az orkán tovább tombolt. Mire pár
  pillanat múlva ismét meghallottam a mennydörgések hangját, Regina is
  magához tért kábultságából és suttogva kérdezte.
  --Vajjon hová üthetett?
  --Messzire nem, az bizonyos...
  --Úgy éreztem,--suttogta egész testében remegve--hogy belénk ütött...
  Nézz ide, fogd meg a kezemet--azt hiszem, megbénult...
  --Ugyan!
  --De igen, azt hiszem...
  Amikor meggyőződött róla, hogy nem úgy van--elhallgatott. Én sem
  beszéltem. Mozdulatlanul, némán kuporogtunk megint valami félóráig a
  ponyva alatt. Az volt a szerencsénk, hogy ez a nyírfa volt itt a
  legmagasabban fekvő pont, különben nyakig vízbe kerülhettünk volna. A
  ponyvára lezúduló töméntelen víz így lerohant mellettünk az árok felé és
  aránylag elég szárazon hagyta azt a kicsi helyet, amelyen szoronganunk
  kellett.
  Ebből a kényelmetlen szorongásból azonban már igazán elég volt.
  Teljességgel nem éreztem a térdeimet. Akárcsak két fadarab. A derekam
  meg most már fájni kezdett.
  --Tartsd csak jó erősen a ponyvát, Regina...
  --Mit akarsz?
  --Kibújok. Nem bírom ezt a kuporgást.
  --Én sem--mondotta hirtelen a leány.
  --Nem bánom, ha bőrig ázok is... föl kell állanom, különben
  belenyomorodok ebbe a kuporgásba.
  --Én is.
  Egyakarattal fölemelkedtünk. Még ugrani is akartam, hogy ismét életet
  teremtsek tagjaimba, a kísérlet azonban nem sikerült,--valósággal meg
  voltam bénulva a több mint egy óráig tartó guggolástól. A leány
  nemkülönben. Két nehéz fatuskó voltunk,--egyik jobban fájtatta a
  derekát, mint a másik.
  A ponyvát nem lehetett tartani--félrecsapta a szélvihar és kifordította
  a visszájára. Akárhogy markoltam is, mindig visszájára került. Erre
  eleresztettem--üssön beléd a mennydörgős mennykő. Én bizony nem birkózok
  vele többet.
  --Fogd meg, mert elviszi a szél!--kiáltotta a leány és maga is utána
  kapott, de már késő volt--a ponyva repülni kezdett szárnyak nélkül s egy
  szempillantás alatt eltűnt a Morelli-féle Graben vízzel telt
  mélységében. Oda sodorta be a dühös szélroham.
  --Kár volt elereszteni--mondotta neheztelve Regina--most ázhatunk.
  --Inkább ázok, de nem kuporgok többet.
  --Richtig! ez igaz! Én sem kuporgok többet. Ebbe a vizes latyakba
  azonban nem lehet éjszakára lefeküdni. Szedjük össze a holminkat és
  gyerünk éjszakára a barlangba... be az erdőbe. Látnivaló, hogy egész
  éjjel zuhogni fog. Reggel visszajöhetünk. Jó?
  --Jó.
  Öt perc múlva már útban is voltunk. Regina elől ment--én utána.
  Koromsötétben bukdácsoltunk előre az erdő fái alatt. Egy-egy villám
  vakító fénye után csak annál sötétebb lett. A tulajdon orromat sem
  láttam, nemhogy az előttem haladó Regina alakját ki tudtam volna venni.
  Máskor tíz percig tart ez az út--most beletelt harminc is, míg végre
  Regina megállt és megfogva kezemet, megvígasztalt.
  --Itt vagyunk! Hajolj, nehogy beleverd homlokodat a sziklába.
  Még egy perc és benn voltunk a barlangban. Helyesebben szólva: benn
  voltunk egy talán még vakabb sötétségben, mint odakünn. A hely azonban
  száraz volt és most ez volt a fő.
  --Le a cókmókkal, fiú!--vezényelte Regina jókedvűen--és gyújtsd meg a
  lámpást. Itt vagyunk. Nagyszerű éjjeli szállás! Dícsérem az eszemet,
  hogy rágondoltam. Úgy fogunk aludni, mint a tej. Odakünn ordíthat a
  szél, ahogy akar--fittyet hányok neki és annál jobban fogok aludni,
  minél eszeveszettebbül ordít. A lámpást, fiú, a lámpást! Azután rakd ide
  szépen a szikla alá a holmit, én addig meg fogom csinálni a te ágyadat
  is.
  
  
  
  KILENCEDIK FEJEZET
  Viharos éjszaka,--nem tudunk elaludni.--Regina szilvóriumot iszik és
  oktalanságokat beszél.--»Ha bosszankodni akarsz--tégy jót!«--Regina ugy
  viseli magát, mint egy vadmacska, elhagyja a barlangot és eltűnik
  szemeim elől.--Elhatároztam, hogy nem törődöm vele, hanem sorsára
  bízom.--Elindulok, hogy valahol ismét megtaláljam a századomat.--Mi
  minden van egy elhagyott csatatéren?
  
  A sötétségben kitapogattam valahogy a hátizsákból a kézilámpást és a
  gyufát. Arra a gondolatra, hogy hátha a gyufa átázott és ekként elvitte
  az ördög, szinte rosszul kezdtem magamat érezni. Mi a patvart kezdjen az
  ember ebben a pokoli sötétségben? A balsejtelem azonban szerencsére
  alaptalannak bizonyult: a gyufát nem érte semmi vizes veszedelem, meg
  lehetett gyújtani a lámpásban szigorgó maradék stearingyertyát.
  Még egy félperc és a világosság szegényes forrása kigyúlt.
  --Mondá az Úr,--idéztem a szentírást--hogy ez jó lenne!
  --Tedd oda a szikla oldallapjára, hogy lássak--vezényelte a leány.
  Odatettem. Hát a sötétséget most már valamivel jobban meg lehetett
  látni...
  --Kicsi világosság ez, Regina, de ha nem sietsz, ez is elfogy.
  --Bizony, spórolni kell a maradék gyertyával! Tehát csak gyorsan,
  gyorsan, rakd el a cókmókot, úgy, ahogy tudod, nem baj, ha nincs is
  rendben, én addig hirtelen összetákolom az ágyakat... vagy minek
  nevezzem ezeket a vackokat, amiket most mindjárt összeütök. Az a fő,
  hogy szárazban ülünk.
  --Igen, ez a fő.
  Fölnyaláboltam, ami kezem ügyébe került és minden rend nélkül, úgy ahogy
  jött,--kvartirba helyeztem cókmókunkat. Néhány hegyesen kiugró sziklaél
  ruhafogas gyanánt használódott: fölakasztottam rájuk a magam meg a
  Regina köpenyegét, hadd száradjanak. Az én köpenyem csuronvizes lett a
  veszekedett vízzuhatagban, amely odakünn érte, s jócskán kikapott a
  »procák«--kenyértarisznyám is. Haj hó, görbe liliom! Ha kikapott a
  kenyerem is és szétmállott, mit eszünk? Mit ér egynémely roppant kincs
  kenyér nélkül? Például a szalonna?
  Mindez reggelre kisül, most nincs idő a vizsgálatra, különben elfogy a
  gyertya.
  Regina sietve ütötte össze az ágyaknak nevezett fekhelyeket. Egy csomó
  hirtelenében összekotort száraz levél alul, a pokróc felül és megvolt az
  ágy. Ennél gyorsabban és egyszerűbben--gondolom--maga Lucifer sem rugdos
  össze ágyat a rossz lelkeknek.
  Néhány perc mulva rámkiáltott!
  --Készen vagy?
  --Hát úgy...
  --Én is! Ez itt a nagy kő alatt a tied, ez meg az enyém. Olyan ágy,
  amilyen tellett... akinek nem tetszik, kifekhetik az esőre. És most fújd
  el a gyertyát, ne prédáljuk hiába.
  Ne bizony! Nagy dolog az ilyen kis darab gyertya is, ha semmi módja nem
  mutatkozik a pótlásának. Már pedig ilyesmire még gondolni sem lehetett.
  Tehát gyorsan elfújtam a maradék drágaságot s ezzel ismét belezuhantunk
  a legvakabb sötétségbe.
  --Uhu...--huhogtam mély hangon--minden jó lélek dícséri az Urat, ki van
  itthon?
  --Jobb lesz, ha ügyelsz a fejedre, dorgált a leány--különben belevered
  homlokodat a kiálló kövekbe és azzal maradsz.
  --Ügyelek.
  Előrenyújtott kézzel kitapogattam a járást és sikerült is minden baj
  nélkül megközelítenem a fekhelyemet. Azonnal leültem, nehogy csakugyan
  beleteremtsem fejemet valamelyik előreálló sziklakőbe. Az ember ilyenkor
  hathatósan irígykedik barlangbeli elődjére, a medvére, aki biztosan
  mozgott valamikor ezen a helyen és nem kellett minden sziklánál
  keményebb koponyájára ügyelnie.
  Miközben előkészületeket tettem a lefekvésre, időnként hallgatózva
  füleltem kifelé, engedett-e vajjon erejéből a vihar, vagy nem engedett.
  De bíz az nem engedett. Egy-egy nagyobbszerű villámlás fénycsóvája
  benyilalt még ebbe a sötét barlangba is. Ilyenkor egy szempillantásra
  világosság hasított keresztül a sötétségen és roppant furcsa vonalakat
  rajzolt az oldalfalakra. A mennydörgések hatalmas ereje azonban megtört
  a barlangszájon, a legnehezebb dörgés is csak nagyon tompán érkezett
  füleimhez, mintha valamely mély pincében és annak is legtávolabbi
  boltozott folyosójában tartózkodtam volna.
  Regina a sötétség dacára is észrevette, hogy hallgatódzom, ahelyett
  hogy--mint ő--birtokba vettem volna fekhelyemet és iparkodtam volna
  elaludni.
  --Még mindig piszmogsz?--kérdezte dorgáló hangon.
  --Wer da? Ki huhog itt?
  --Miért nem fekszel le?
  --Fekszem.
  --Nem igaz!
  --Honnan tudod, hogy nem igaz? Nem vagy te bagoly, hogy ide láss.
  --Az nem vagyok, de a mozgolódásodból tudom, hogy haszontalanul
  elpiszmogod az időt.
  Tessék! Akármilyen kicsi, de már anyáskodik és zsarnokoskodni szeretne
  az ember fölött.
  --Te meg haszontalanul prédikálsz, Regina, ahelyett, hogy aludnál. Ne
  törődj velem, hanem aludj.
  Úgy látszott, belátta, hogy voltaképpen igazam van, mert egy darabig
  csendben maradt. Ekkor már talán esti tíz óra is elmúlt, ideje volt,
  hogy magam is birtokba vegyem kemény fekhelyemet. Kinyújtóztattam tehát
  tagjaimat a pokrócon és próbáltam elhelyezkedni. Alig találtam el
  azonban a testemnek legkényelmesebbnek látszó »nieder«-t, amikor most
  már meg Regina kezdett el piszmogni,--saját kifejezése szerint--még
  pedig eléggé nyugtalanul arra, hogy tudomásul kellett vennem a
  mozgolódást.
  --Ejnye, még mindig piszmogsz?--kérdeztem ugyanolyan dorgáló hangon,
  mint ő az imént.
  Nagy meglepetésemre erre halk nevetés volt a válasz.
  --Ja... piszmogok.
  --Aludni!
  --Nem lehet.
  --Miért nem lehet?
  --Fázik a lábam--hangzott a panaszos válasz, melyet ismét halk kacaj
  követett.
  --Dörzsöld.
  --Dörzsölöm, de olyan hideg, mint a jég. Nem bírom fölmelegíteni, ha
  pedig fázik a lábam, nem tudok elaludni. Nagyon átázott a rongyos
  topánom, ha ugyan azt a csupa lyuk rongyot topánnak lehet nevezni...
  okosabb lett volna, ha meztelen lábbal jövök, legalább nem áztatta volna
  lábamat még a topán meg a harisnya is.
  --Hát akkor... mert álmos én sem vagyok... talán jó lesz, ha fölkelek és
  egy kis tüzet rakok a barlang szája közeliben, annál aztán
  megmelegítheted a lábaidat. Rakjak?
  Nagylelkű ajánlkozásomat Regina hangos nevetéssel utasította vissza.
  --Még csak az kellene, hogy most tüzet rakjunk és telebüdösítsük füsttel
  az egész barlangot. Akkor aztán már épen nem tudnék elaludni.
  Persze, persze, a füstre hirtelenében nem gondoltam. Bizonyos, hogy
  ebben a nehéz, esős időben az egész füstöt a barlang belseje felé
  szorította volna vissza a légnyomás és a finom tüzecskét el kellett
  volna oltani. Holott pedig tetszetősnek találtam a gondolatot a magam
  lábai szempontjából is, amelyek--most, hogy Regina panaszkodott--szintén
  fázósaknak találtattak. Lehet, hogy ha nem szól, eszembe se jut, hogy
  voltaképen nekem is fázik a lábam.
  --Vígasztalódj, Regina, nekem is az a bajom, ami neked.
  --Csak nem fázik a te lábad is?
  --De bizony!
  --Dörzsöld.
  Szerettem volna tudni, hogy mi viháncolni való van ezen, de nem szóltam.
  Azt tapasztaltam, hogy a vörös kamerád ilyenkor minden igaz ok nélkül
  goromba válaszokat hajlandó adni a nyájas kérdezősködésre.
  Ebben a pillanatban egyúttal roppant okos ideám is támadt. Az volt a
  roppant okos idea, hogy a megmelegedés művelete tulajdonképen más módon
  is »eszközölhető«, nemcsak száraz forgácsokból összeszerkesztett
  parázs-tűzzel. Jóféle hazai szilvóriummal például felette gyorsan és
  hatékonyan eszközölhető. Tehát, auf! Rekviráljuk ide izibe a sárga hazai
  kincset.
  Fölkeltem és tapogatózva elindultam a cókmók felé. Ott tartózkodik a
  kincs.
  --Mit csinálsz?--kérdezte Regina.
  --Mozgok.
  --Hallom, de minek?
  --Melegedés erányában mozgok.
  --Mondtam már, hogy nem csinálunk tüzet! Szántszándékkal önmagát csak a
  bolond füstöli ki.
  --Ruhig, Regina, másról van szó. Sligovicáról van szó és nem silány
  forgácstűzről. Néhány becsületes kortyocska szilvórium és olyan pompás
  melege lesz az embernek, mintha két kályha között ülne.
  Tovább kerestem holmim között, míg a szilvóriumos üveget sikerült
  fölfedeznem. Lám, milyen szerencse, aki spórol, annak van akkor, amikor
  valósággal is rászorul az ilyen hazai orvosságra. Mióta hordozom ezt a
  zöldszínű szerémségi üveget és ihol, még mindig megvan a fele. Tán
  néhány tisztességes kortyocskával még több is, mint a fele.
  Illő reverenciával kihúztam zömök nyakából a dugót és leeresztettem
  torkomon egy becsületes kortyot. Mi tagadás benne, jól esett, bár
  sohasem voltam italos természetű. Most azonban aképen éreztem magamat,
  mint akit felette puha és meleg bársonnyal simogatnak, azonkívül, hogy
  hízelgő szeretettel még az orcáimat is megsimogatják. Minden porcikámat
  elöntötte ettől a különben ordináré hazai kincstől a jóságos meleg.
  Ennélfogva még ittam egy másik becsületes kortyot. Azaz, megittam két
  hasas kupicányit. A »becsületes« korty ugyanis annyi, mint két hasas
  kupica. Nálunk felé legalább ennyi.
  --Hát én már kezdek urasan megmelegedni, Regina,--mondottam, miközben
  tapogatózva visszaigyekeztem vackom felé--neked is azt kommendálom, hogy
  kövesd példámat és melegedj meg.
  --Sohasem ittam pálinkát--hangzott a sötétségből.
  --Nem is azt kommendálom én, hogy idd a pálinkát, mint egy tót
  napszámos, hanem azt, hogy kóstold. Aki úr, az nem issza az ilyesmit,
  hanem csak kóstolja.
  --Nem kérek.
  --Pedig jó orvosság a hideg ellen, megmenti finom piszédet a ráólálkodó
  náthátul is.
  --Nem lehet mindenkinek olyan vastag orra, mint neked.
  A választ nagyon gyorsan röpítette felém a kamerád, de nem haragudott,
  hogy lepiszéztem. Hallottam, hogy a sötétben még nevet is. Általában
  megfigyeltem, hogy ma dél óta minden haszontalan semmiségen mulatni
  tudott. Akkora művész a női hangulatváltozások titkának kifürkészésében
  persze nem voltam, hogy az okot is kitaláltam volna. Igaz, hogy meg sem
  próbáltam. Hegyezzen zabot az, akinek efféle tudós játékokban kedve
  telik.
  Néhány perc mulva megint megpróbálkoztam a kínálgatással.
  --Hozzam az üveget, Regina? Meglásd, milyen jó dolog, ha az ember lába
  fázik, aztán egyszerre csak nem fázik. Egy-két rövid kortyot kell csak
  lekóstolnod és attól úgy fogod érezni magadat, mintha a legnagyszerűbb
  pihe-dunyha alatt feküdnél. Tehát hozom az üveget, jó?
  Semmi válasz.
  --Elindultam az üveggel, Regina.
  Erre sem érkezett semmi válasz. Egy halk nevetés azonban ismét hallható
  lett a sötétségben.
  --Ha odaérek, szólj, nehogy isten csudájára beléd botoljak és kiejtsem
  az üveget. Nagy kár lenne!
  --So!... az persze nem lenne kár, ha jól megrúgnál.
  --De bizony az is kár lenne. Azért kell szólnod, ha közeledbe érek ebben
  a tök-sötétségben, nehogy afféle akaratlan pimaszságot tegyek. Tehát már
  közeledek...
  Nem mondta, hogy ne jöjjek. Úgy látszik, csakugyan nagyon fázott
  szegénynek a lába és kénytelen-kelletlen rá fog fanyalodni az
  orvosságra. Óvatosan tapogatózva folytattam utamat abba az irányba, ahol
  feküdt. Csakhogy ekkor már nem feküdt, hanem ülve kuporgott a magára
  borított köpeny alatt. A következő lépésnél már meg is fogta a lábamat.
  --Halt!
  Megálltam. Ha még egyet léptem volna, rálépek és legázolom a nyolcvankét
  kilómmal.
  --Állok, Regina, itt az üveg!
  Találomra feléje nyújtottam. Elvette a kezemből és így szólt:
  --Szeretnék megmelegedni, mert igazán fázom... de mi lesz, ha rosszul
  leszek ettől a pálinkától?
  --Szűzpálinka ez, lelkem, magunk csináltuk, nem pancs. Ettől még egy kis
  leány se lesz rosszul, de még egy angyal se. Sátoros ünnepeken odafenn a
  paradicsomban is isznak az angyalok ilyen tiszta szűzpálinkát, mint
  amilyen ez.
  --Igen... a korhelyek.
  --Korhely angyalokról még nem olvastam a szentírásban. Ne okoskodj,
  hanem igyál... akarom mondani--kóstold.
  --Also gut, megpróbálom, de ha valami bajom lesz, a te lelkeden szárad.
  --Vállalom a bajt, meg a felelősséget is. Kínálnálak tán, ha csak a
  legkisebb bajtól kellene is tartani?
  Amíg beszéltem, Regina végre rászánta magát a dologra és ivott. Látni
  nem láttam a sötétségben, de hallottam az üveg nyakának kotyogó hangját.
  --Brrr... ez borzasztó erős, elégeti a számat...
  --Nem éget az semmit, csak melegít. No, még egyet!
  --Sok lesz... félek...
  Néhány pillanat mulva megint megszólalt:
  --Hm... most már nem éget és--hogy mondjam--nem is olyan rossz...
  --Nem bizony! Olyan ez, mint a folyékony arany.
  --És melegít, az bizonyos... És nem is olyan rossz, mint ahogy
  gondoltam... Valamilyen kesernyés íze van, de--hogy mondjam--igazán nem
  rossz, ha az ember szája kicsit már hozzászokott...
  --Nem kell ehez hozzászokni, lelkem, enmaga szoktatja magát, merthogy
  jóféle ital. Csak a komiszhoz kell hozzászokni.
  --Nem tudom, merjek-e még?
  --Merj.
  --Sok lesz...
  --Hányszor ittál?
  --Kétszer...
  --És fázik még a lábad?
  --Az?... Nem nagyon fázik...
  --Hát akkor, mint afféle bátor vitéz, aki nem ijed meg az árnyékától, de
  még ettől a jóbarát pálinkától sem, még igyál egyszer, azután add ide az
  üveget. De ügyelj az istenért, nehogy kiejtsd! Porrá törnék ezeken a
  köveken és odalenne.
  A sötétben hallottam, hogy Regina elfogadta az indítványt és harmadszor
  is szájához emelte az üveget... glu, glu, glu... Megfogyatkozott egy
  újabb korttyal a kincs.
  --Jó volt?
  A kamerád nevetve nyújtotta felém az üveget.
  --Jó.
  --Nem látom, hogy merre felé nyújtogatod az üveget... Ha macska volnék,
  látnám. Semmit sem lehet látni ebben a tömlöcben... meg kellett volna
  gyújtani a lámpást legalább néhány percre.
  --Hát gyújtsd meg.
  --Igen, de akkor meg a gyertya fogy el.
  --Ezen úgy lehet segíteni,--hangzott a szerfelett jókedvű válasz--hogy
  azt, ami elfogy, többé nem gyújtod meg.
  --Ne mondd!
  --De mondom. Visszadugtad a lámpást a zsákba?
  --Nem dugtam, ott van a kövön... két lépésnyire a fejedtől... és
  mellette van a gyufa is, ha meg akarod gyújtani.
  Míg a szilvóriumos üveggel óvatosan a podgyászunk felé retiráltam,
  Regina fürgén felugrott guggoló helyzetéből és ahhoz a lapos sziklakőhöz
  tapogatta magát, amelyen a lámpás állott. Ott gyorsan gyufát gyújtott és
  a következő percben már égett is a lámpásban levő maradékgyertya. Nem
  helyeseltem ezt a gyertyagyújtást, de örültem neki, hogy világosságot
  látok. Alvásra alkalmatos a sötétség, az ébren levő embert azonban
  módfelett lehangolja és elfárasztja.
  --So... hadd égjen! Utálom a sötétséget és egy kicsit félek is
  tőle,--mondotta megkönnyebbült lélegzettel a leány, miközben szeretettel
  nézett az égő gyertya pislogó lángjába, amely sárgára festette
  arcát--mindig azt képzelem, hogy valaki a hátam mögött van és rögtön
  megfog, amint visszanézek...
  --No, itt ugyan nincs senki a hátad mögött.
  --Tudom, hogy nincs, de mégis csak jó, ha világosság van... Vajjon hány
  óra lehet, fiú?
  Elékerestem blúzom zsebéből az órámat és megnéztem kíváncsiságból az
  időt, mennyit herdáltunk el az alvás idejéből?
  --Féltizenegy.
  --Csak féltizenegy? Azt gondoltam, hogy több. Álmos vagy?
  --Nem vagyok.
  --Én sem vagyok. Mit gondolsz, zuhog még odakünn?
  Erre nem kellett válaszolnom. Hatalmas mennydörgés nehéz moraja töltötte
  meg e pillanatban a barlangot. Úgy tetszett, mintha az összes
  sziklafalak mozogtak volna... Az orkán tehát még nem engedett odakünn a
  maga hallatlan erejéből. Valóságos ítéletidő.
  Regina fülelt, azután mosolyogva fintorgatta orrát a barlang szája felé.
  --Jó, hogy itt vagyunk és nem künn... A te kemény fejedtől nem telt
  volna ki, hogy ide mentsük a bőrünket. Erre is nekem kellett gondolnom.
  Mindenre nekem kell gondolnom.
  Kacagott és még izgékonyabban fintorgatta orrát, amely ilyenkor felette