A vörös regina: regény - 14

utamba vet a jószerencse. Az ilyen lovaspatrul rendszerint mindenütt fel
szokott bukkanni, ahol senki sem várja.



TIZEDIK FEJEZET
Találkozom a derék Heiszer bácsival és megtudom tőle, hogy a
Morelli-század már messze északon táborozik.--Heiszer bácsi megajándékoz
egy pár nagyszerű csizmával.--Kivégezem foltos bakancsomat és elindulok
észak felé.--Egy bemocskolt úri kastély.--Megtalálom gyufatartómat,
melyet Reginánál az erdei barlangban hagytam.--Gyanakodni kezdek, hogy a
leány valahol a nyomomban van.

Egy teljes órai baktatás után--gyorsabb masírozásról itt szó sem
lehetett--leérkeztem a völgy aljába, ahol valami patakféle sekélyes
vizecske bujkált a megpörkölődött fűzfák hosszú sora alatt.
Egy ilyen füstös fűzfa közelében végre megpillantottam egynéhány eleven
embert. Szanitécek voltak. A ponyvával letakart vöröskeresztes kocsi
árnyékában heverésztek és épen a déli menázsi elfogyasztásának kellemes
munkájába voltak elmerülve. A lovak szabadon legelésztek.
Szemmelláthatóan nagy kényelem dúlt köztük, ráértek mindennel bőven.
Nem lepett meg túlságosan, amikor a még javában párolgó tábori bogrács
mellett a Heiszer bácsi jóindulatú, kövér arcát pillantottam meg.
Ő jobban meg volt lepve, mint én.
--Mi az ördög!--kiáltotta harsány hangon--csak nem ennek az isteni
gulyásnak illata csalta ide?
--Nem a gulyásillat nyomában járok, Heiszer úr--válaszoltam a derék
szanitécnek, aki eközben barátságosan megszorította kezemet s hangosan
elkiáltotta nevemet emberei számára is, hadd tudják, kinek a becses
személyét tisztelhetik tábori bográcsuk körül.
--Holla, már tudom!--nevetett vidáman a vöröskeresztes bácsi--bizonyosan
a regimentet keresi... nem igaz?
Intettem, hogy igaz.
--Hát kérem--legyintett kezével, mialatt megint elfoglalta előbbi helyét
a bogrács mellett s engem is odainvitált a közelébe--azt ez idő szerint
hiába tetszik keresni.
--Messze vannak?
--Ojjé!
--Talán mégsem lehetnek olyan messze, ha Heiszer úr itt van...
--Csakhogy nem vagyok itt.
Elnevette magát és ismét legyintett a kezével.
--Nem bizony, nem vagyok itt...
Észrevettem, hogy a kocsijához tartozó nyolc legény egyike-másika is
félrehúzza a szája szélét.
--Nem értem a dolgot, Heiszer úr...
--Elhiszem,--mosolygott édesdeden az öreg s szemmelláthatóan mulatott a
dolgon, hogy ilyen gyerekes rébuszt sikerült tájékozatlanságom számára
föladnia--nagyon elhiszem, hogy nem méltóztatik megérteni a dolgot,
pedig roppant egyszerű. Vissza vagyok transzferálva a Feldspitálhoz. A
mienkhez, a Nr. 3-hoz... méltóztatik tudni. Ez a parancs. Mivel azonban
sem azt nem tudták megmondani, hogy hol van most a Nr. 3, sem azt, hogy
csak hozzávetőleg is merre lehet, a magam szimatoló orrára vagyok
utalva. Ennélfogva tehát már két napja útban vagyok, anélkül, hogy erről
a helyről megmozdulnék... Ezért bátorkodtam az imént azt mondani, hogy
nem vagyok itt.
Kedélyes bácsi ez a gömbölyű tokájú Heiszer, hogy ezen a felette naiv
csalafintán is mulatni tudott. Bár hiszen nemcsak kedélyről van
itt--igazság szerint--szó, hanem elpusztíthatlan izmokról is.
--Tartson velünk,--invitált meg Heiszer bácsi a menázsihoz--nincs
egyebünk ennél a »normál« gulyásnál, de talán még nem tetszett belőle
elégszer részesülni...
A szanitécek nevettek. Ők is tudták, hogy tíz ebéd közül nyolcszor ez
szerepel a hadiétlapon: betelhet vele a legény, egész életére. Azonban
még mindig szívesebben látott rendes vendég a sajkában, mint a
borsó-vagy a lencsekonzerv.
Eközben eszembe jutott, hogy foltos bakancsom dolgában most kellene
talán megragadni a jó alkalmat. Reggel óta ismét szorítani kezdte
lábamat az a sokszor pokolba kívánt átkozott, folt... hátha most
megszabadulhatnék tőle. A szanitécek ügyes emberek. Mindenhez értenek és
minden van náluk. A nagy ballonponyvás vöröskeresztes kocsi mélységében
a legcsudálatosabb dolgok rejtőzködnek.
--Mondja, Heiszer úr,--fordultam a mesterhez--nem tudna nekem szerezni
egy pár új bakancsot? Ez a foltos bestia már sok kínt szerzett a
lábamnak, ki szeretném cserélni új bakanccsal.
A mester gondolkozott.
--Nagyon szívesen, kérem, bakancsféle azonban jelenleg nincs
birtokomban, hanem van egy pár csizmám. Orosz csizma. Ha jól emlékszem,
valami kozák hadnagyé volt. Mi földeltük el most valami három hete.
Gránátot kapott szegény. Rajta és körülötte egy rongy volt minden,
magasszárú új Ritterstifelje azonban isten csudájára épen maradt. Hé,
Veszelka! Hozd ki fiam a kocsiból azt a muszkacsizmát... tudod te! Ott
van legalul a telefondrótok alatt. Ügyelj, nehogy a lekváros fazekat
felborítsd.
Mondom, hogy az ügyes szanitéceknél még lekvár is van.
A legény bebújt a rengeteg kocsiba és rövid vártatva hozta a csizmát.
Módfelett megörültem a dolognak. Az ő istenében és a mi ólmunkban
megboldogult »muszi«-nak ugyan valamivel nagyobb lába volt, mint nekem,
efféle csekélységgel azonban nem törődtem. Az a fő, hogy végre kényelmet
szerezhettem elgyötört ballábamnak.
Elégedett és boldog voltam a csizma birtokában.
--Mit fizessek a csizmáért, Heiszer úr?
A mester arcán minden ráncocska nevetett.
--Viccelni méltóztatik, kérem! Mi a haragos istennyilát csináljak én itt
a pénzzel? Hisz jóformán már azt is elfelejtettem, hogy valami pénznek
nevezett papirka is van a világon. Adtak ott valamit pénzért, ahol
nagyságod eddig tartózkodni méltóztatott?
Igaza volt. Az egész idő alatt egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy
ilyenféle »papirkák« is vannak.
--Ingyen adom a csizmát, amennyibe nekem került,--folytatta jóindulattal
Heiszer bácsi--örülök, hogy szívességet tehettem.
Megköszöntem az ajándékot és azonnal nekifogtam foltos bakancsom
kivégzésének. A mester nevetett és nevettek a szanitéc-legények is, az
inkviziciót azonban végrehajtottam: bicskával először kettéhasítottam a
nyomorult bakancs egész hasát, azután négyfelé vágtam. Véged van,
pimasz! Soha senkinek sem fogod többé a lábát megkínozni.
Az eképen ádázul kivégzett pimaszt megragadtam zsinórjánál fogva és
messze beröpítettem a közeli patak vizébe, hadd ússzék akár az
Óperenciás tengerig, csak én ne lássam többet.
*
Heiszer le akart róla beszélni, hogy tovább menjek. Komolyan adta elő
érveit, meg akart győzni, hogy vállalkozásomnak nincs értelme.
Biztosított róla, hogy a folytonos heves előnyomulásban levő csapatok
eddig már a legközelebbi--Rudnik nevű--orosz községen is túl vannak, ez
pedig messzebb esik ide harminczöt kilométernél, tehát mit akarok?
Marasztalása nem fogott rajtam. Fejembe vettem, hogy okvetlen meg fogom
találni ezredemet, tehát meg fogom találni, bármilyen messzire kellene
is utána mennem.
Délután két óra tájban búcsút vettem Heiszer bácsitól és a többi felette
szíves polgároktól.
--Nem tarthatom vissza erőszakkal,--mondotta szemrehányó hangon a
mester--de meg fogja látni, hogy okosabb lett volna, ha nem erőlteti a
dolgot.
Némán megráztuk egymás kezét és elváltunk. Heiszer bácsi ott maradt
embereivel a vöröskeresztes kocsi mellett, én elindultam a földig
leperzselt falu keleti széle irányában az orrom után. Más direkcióm nem
volt. Amerre északkeletnek az orrom mutat, arra kell lennie valahol az
ezrednek is.
Körülbelül száz lépésnyire lehettem, amikor az öreg Heiszer harsány
kiáltása fülemhez jutott.
--Halló! halló! Szétugrasztott »muszik« csatangolnak az erdőségben,
vigyázzon, nehogy elfogják!
Szócsövet formálva tenyeremből, visszakiáltottam:
--Vigyázni fogok!
Búcsúzóul még egyszer meglengettem sipkámat és ezzel végleg elváltam
Heiszer bácsitól és az ő derék szanitéceitől. Tíz percnyi mars után már
nem láttam őket. A »muszik«-ra való figyelmeztetés mindenesetre jókor
jött. Nem is gondoltam efféle eshetőségre.
Gyanut fogván személyes biztonságom dolgában, lassan nyomultam előre az
erdőség alatt. A legkisebb zaj, vagy zörgés megállított. Úgy haladtam
tovább, mintha rókanyomot csapáztam volna--kutya nélkül.
Annak az épületnek--kastélynak vagy minek--irányában mentem a fák
árnyékának védelme alatt, amelynek homályos kontúrjait már a jezernicai
hágó tetejéről megpillantottam. Ez az óvatos csapázás majdnem egy teljes
óráig tartott. Közeledvén a titokzatos házhoz, bevonultam az erdő sűrűbb
részébe, a mindenfelé szétterpeszkedő bokrok közé és onnan vettem
szemügyre a közelben kibontakozó épületet.
Egyideig még mozdulatlanul várakoztam leshelyemen, azután kiléptem a
sűrűségből és elindultam az épület felé.
Széles, tornácos, orosz úri kastély volt ez az épület, oszlopos frontján
régimódi, kupolás verandával. Nyolc lapos lépcső vezetett föl rá,--de
egy ugrással is fönn lehetett az ember. Nem is tudtam olyan laposakat
lépni, mint amilyenek ezek a szibarita-kényelemmel beépített
verandalépcsők voltak. Ily dolgokban különben minden orosz úriház
egyforma. Kényelem, nagy kényelem, hallatlan kényelem mindenben. Hely
van bőven és ami fő--nem siet senki. Szépen, lassan... pomáli...
kényelmesen lépegetheti ezeket a lapos lépcsőket még a legköszvényesebb
orosz úri láb is.
Az első szoba, melybe a verandáról beléptem, alighanem ebédlő volt.
Hamarosan meggyőződtem róla, hogy a többi, kilenc vagy tíz szoba is
ugyanily hallatlanul barbár módon van elpusztítva, mint ez. Elbámultam a
teljesen oktalan rombolásnak ezen az igazán tökéletes látványán, ami itt
meghökkent szemeim elé tárult, pedig hasonló dolgok iránt jócskán
elveszti érzékét az ember. Nem volt itt egyetlen ép ajtó vagy ablak. A
festett padló eredeti színét talán még egy hiúz szeme sem tudta volna
kitalálni. Ami bútorféle maradt--összevissza zúzva hevert a szobákban. S
az a teméntelen mindenféle piszok és szemét, az a sok megnevezhetetlen
bűzös, megpállott, elrothadt hulladék--ami az ember útját az összes
szobák mocskos padlóján elállotta!
A legnagyobb óvatossággal kellett szedegetnem a lábamat, nehogy bele
lépjek valamibe. Vajjon miféle képeket fog vágni ennek a bizonyára
előkelő kényelemmel berendezett kastélynak elmenekült gazdája, ha majd
hazajön és ide először belép. A gyomra fog-e felfordulni előbb, vagy
orra nyomorodik meg?
Az orrom engem is arra kényszerített, hogy fölhagyjak a további
nézdelődéssel. Nem bírtam tovább a mindenfelől felém áradó dögleletes
bűzt.
Kifelé...
Alig vártam, hogy künn legyek az udvaron és tiszta levegőt kapjak az
orromba.
Esti félhét óra tájban vállamra lódítottam Manlicheremet és elindultam
északkeleti irányban ugyanazon az úton, amelyen a kozákok szekere vágott
nyomot.
Ez az út a kastélyhoz tartozó rengeteg park--valóságos erdő--fái alatt,
nyílegyenes irányban vezetett ki az erdőség felé.
Jobbra-balra mindenütt újabb és újabb nyomai az oktalanul pusztító
vandalizmusnak. A virágágyak összetaposva, a szökőkút márvány-medencéje
összetörve, a szigonyos Neptun-szobor darabokra zúzva... az embernek még
a gyomra is felháborodik! Tovább egy csinos formájú kerti házon
meglátszott, hogy valaha fehérre festett zsaluit fejszével vagdosták ki
pántjaikból és a szétvagdosott darabokat belerugdosták a bokrok közé. Ki
lehetett az az eszeveszett vadállat, aki ezt a nyomorult munkát
elrendelte? A maga buta fejétől ilyesmit a legutolsó orosz katona sem
csinál--legföljebb felgyújtotta volna a házikót.
Ebben a pillanatban oly meglepetés ért, hogy alig akartam hitelt adni a
szemeimnek.
A kerti ház mellett, közvetlenül a bejárat küszöbe
közelében--megpillantottam egy üres gyufatartót. Afféle garasos jószág
volt, amilyeneket vásárokon szoktak árulni. Fából való, csappantyús
fedelű, olcsó portéka. »Dobsinai emlék« felirattal. De az enyém volt ...
ezer villám és vakablak!... az én gyufatartóm, ugyanaz, amelyet több
egyéb holmimmal együtt Regina birtokában hagytam.
Hogy került ez ide?...
Fölemeltem a földről és alaposabban megvizsgáltam. Semmi kétség! Ugyanaz
a gyufatartó...
Újabb ezer villám és százezer vakablak... hogy az Isten csudájába került
ez ide?
...Ha valamely láthatatlan kéz nyakonteremtett volna, sem kapkodtam
volna gyorsabban jobbra-balra a fejemet, mint meghökkenésem ez első
izgatott pillanatában, amikor már-már azt képzeltem, hogy még egy perc
és okvetlen megpillantom valahol a vörös Reginát is...
Fölgerjedésemben egy szempillantás alatt benn voltam a feldúlt kerti
házban, abban a gyanuban élvén, hogy hátha odabenn lesi mozdulataimat a
még mindig erősen a gyomromban levő harapós vadmacska... odabenn azonban
csak szétzúzott bútordarabok hevertek szerteszéjjel a bemocskolt padlón.
Emberi léleknek semmi nyoma. Kirobogván a lugas túlsó ajtaján,
benyomultam a közeli bokrok sűrűségébe is,--a gyors rekognoscirozás
eredménye azonban itt is az előbbi volt. Elhagyatottság és mozdulatlan
csend. Senki. Egy karcsú pinty füttyintett mindössze a közeli
jázminbokor hajlékony ágán. Más--gyanus--nyoma az életnek sehol sem
ingerelte vizsga tekintetemet.
Mennydörgettét! Csodák pedig már rég nincsenek... tehát hogyan került
akkor mégis ide az én gyufatartóm?
Bolond ügy. Leghelyesebb, ha megmakacsolom magamat és úgy teszek, mintha
az egész rejtelmes dolog csöppet sem érdekelne. Bánom is én, akárhogy
került ide ez a jószág! Semmi közöm hozzá. A vörös kipottyant a
gráciából... Gyerünk tovább.
Direkciót a nyílegyenes úton véve, folytattam utamat a park északi
lejtője felé, amely közvetlen érintkezésben levőnek látszott az
erdőséggel s csak egy drótsövénnyel volt ettől elválasztva.
Útközben egy gondolat mégis motoszkált a fejemben,--még pedig az, hogy
ez az aprócska gyufatartó-ügy lehet bolond história, de semmiképen sem
tiszta munka. A tartónak mind a két csappantyúja le volt törve. A leány
nem törte le--az bizonyos. Ha véletlenül elvesztette, ép állapotban
került volna kezeim közé. Ennélfogva tehát ki csonkította meg? Ennél a
fogas pontnál oly tág tere nyílik a sok mindenféle gyanunak és
találgatásnak, hogy akár elmerülhettem volna benne.
Jobb, ha az egész süppedős hínárt elkerülöm...
Valamivel esti hét óra után elértem az erdőség alját. Lassankint
alkonyodott. Az északi firmamentumon mindegyre erősebben rajzolódott ki
a távoli tűzfény, amelyről Heiszer bácsi megemlékezett és amely valami
Rudnik nevű orosz község végveszedelmét jelentette.
Az erdő szélén két útcsapás vonta magára kutató figyelmemet, az egyik
innen keletnek, a másik egyenesen északnak ágazott el. A kelet felé
ágazó csapás az erdő mélyebb részeiben tűnt el és meg volt szántva friss
keréknyommal. Elinduljak rajta, vagy ne induljak? Bizonyos, hogy a
keréknyomok emberlakta hely felé vezetnek, ezt pedig kerülnöm kellett.
A másik útat választottam.
Ezen sem emberi, sem állati lábnyomot nem sikerült fölfedeznem. Rég
tévedhetett erre valaki. Magasszárú, kényelmes Ritter-csizmáimmal a
naptól leégett fűre nehezedvén, most én »tévengtem« rajta.
Néhány száz lépésnyi marsolás után a láthatár széle egyre vörösebb és
vörösebb lett... S az Irás szavai szerint: »az égből hangok
hallatszának...«
Valahol a nagy messzeségben vihar tombolhatott,--a meg-megújuló
mennydörgések tompa moraját meghozta szárnyán a szél, de ezek a hangok
már csak mint rövid, rekedt, erőtlen hördülések érkeztek füleimhez.
Voltak azonban más hangok is. Ismerős dörrenések. Ezek nem az égből
hallatszanak...
Megálltam és figyelmesen hallgatóztam.
...Nem bizony, ezek a hangok nem az égből jönnek. Ismerős érctorkok
ordítják őket, teljes úri nevükön: k. und k. 15 cm. Mörser Abt.
Batterien. Komoly, mély hangjukat a leghevesebb tábori ágyútűzben is
azonnal megismerjük.
*
Nem volt nyugtom,--egész éjjel mentem. Mindössze kora virradatkor
támadott meg annyira a fáradtság, hogy egy fa tövébe le kellett ülnöm és
ott elnyomott az álom. De már öt órakor talpon voltam és innen kezdve
ismét megállás nélkül folytattam útamat.
Eközben feltűnt, hogy az eddig elég szaporán hangzó távoli ágyúdörgés
most mintha végkép megszűnt volna és semmi nyoma többé a gépfegyverek
kattogásának sem.
Mindenütt az erdő szélén haladva, hatalmas kerülővel,--valami három vagy
négy kilométernyi gyaloglás árán--érkeztem el az erdőség túlsó szélén
lévő legelső állásokig, ahol a harcból ideiglenesen kivont pihenő
osztagok és a rezervák voltak elhelyezve. Csupa ismeretlen, idegen
Abteilungok,--horvátok és osztrákok.
Ide-oda lézengtem a csapatok között, míg végre el tudtam csípni egy
fiatal káplárt, aki nagy örömömre útba igazított.
--Jobbra, szélrűl az utolsó, vonal. Tegnap legalább még ott voltak.
Minket váltottak fel.
--Köszönöm, Isten áldjon!
--Grüss ench Gott!
Sváb fiú volt az Istenadta, de legalább meg tudta mondani, hogy merre
menjek. Mentem is, mintha kergettek volna. Hiába, nem szeretünk ott
lenni, ahol egyetlen árva magyar szót sem hallunk...
Jókora útat kutyagoltam végig a hátulsó vonalak között, de senki sem
volt rá kíváncsi, hogy mit keres itt ez az egymagában siető idegen
regimentbeli »Mann«. Végtelenül közönyös arcok, semmitmondó, unott
szemek és alig mozduló csend. Az emberek szó nélkül tettek-vettek,
mintha fababák lettek volna.
Szinte futottam, hogy minél hamarabb a hátam mögött tudjam őket.



TIZENEGYEDIK FEJEZET
A fölperzselt Rudnik községen túl végre megtalálom századomat.--Varga
őrmester itt is kegyetlenül haragszik.--Ganz Árpi pletykázott rólam és
Regináról.--Megrohanjuk az oroszok állásait.--Hatalmas ütést kapok,
amely leterit és eszméletlenül egy gödörbe sujt.--Másnap estefelé
magamhoz térek és szomorú sejtelmekkel eltelve, meneküléshez látok.

Végre, hála Istennek, megpillantottam a mieinket! És már messziről
fülembe csapott az eleven élet friss magyar pezsgése, e páratlanul
becses és kedves ajándéka a természetnek. Bezzeg, híre-hamva se volt itt
a fásultan egykedvű pofák egyforma tömegének és nem járt itt senki
lagymatagon, lehorgasztott fejjel, mint ónos őszi esőben a vándor túzok.
Kacagás és tréfa járta, hogy az Isten tartson meg minket örökké aranyos
jókedvünkben! Akár ugrottam volna is egyet örömemben, amikor néhány
pillanat múlva végre-valahára a magam vérei között voltam.
Az első jóismerős, akit megpillantottam, a kicsit szabadszájú,
egyébképen azonban aranyosszívű nagy vállas Herkules: Varga Ferenc,
tartalékos őrmester volt.
Mind a két vaskos kezét felém nyújtotta, amikor észrevett. S akkorát
kiáltott, szinte zengett bele a mély »Verbindungs-Graben«, amelybe
sietve beugrottam, nehogy az alig négyszáz lépésnyire eső orosz
állásokból valamelyik szemfüles »muszi« észrevegyen.
--Hollá, tanácsos úr! Kegyed az, vagy csak a lelke?
Megráztam mind a két kezét.
--Én vagyok, őrmester úr, berukkoltam.
--Az ám, hogy az Istennyila csapjon bele ebbe a komisz planétába...
tisztára megfeledkeztünk nagyságodról. Morelli kapitány úr már el is
rendelte, hogy töröljék nagysádat a Verflégs-Standból, olyan bizonyosra
veszi, hogy amazoknak a kosztjára tetszett kerülni.
--Nem tetszett.
--Éljen! Egye meg amazokat a fene... Helyezze magát kényelembe, tanácsos
úr,--nevetett vidáman az óriás,--ez itt a mi szállásunk, tetszik
látni,--háromszáznegyven méter az egész, de jó, finom szállás. Egy
kicsit még itt-ott beesik az ólomeső, hanem majd becsületesen kiépítjük,
ha--kiépítjük. Addig is--csak úgy, mint otthon! Dél felé jelenteni fogom
a kapitány úrnak, hogy berukkolt.
Ezenközben leraktam holmimat a számomra kijelölt fedezékbe és rendre
kezet szorítottam a fiúkkal, akik látásomra összesereglettek.
Valamennyien azt hitték, hogy vagy a mennyországban, vagy a muszik
fogságában vagyok. És immár jócskán meg is feledkeztek rólam. Mi
ilyenkor egy ember?
Csakhamar aztán magamra maradtam a fedezékben, mert a legények aludni
mentek.
--Egész éjjel nem hagytak békiben azok a nyavalyások--méltatlankodott
Varga őrmester, miközben vastag öklével az orosz állások felé
fenyegetett,--hat óra után szűntették be a muzsikát... Hanem ma este
adunk nekik! Épen jókor tetszett jönni, tanácsos úr... ma este olyan
tánc lesz itt, hogy bele fog porzani még ez a piszok sáros föld is. Huj,
be útálom már ezt a földet... Ideje, hogy egyszer már nagyon megverjük
azokat a hosszú plundrisokat, különben sohasem megyünk haza.
--Bál lesz?
--Az! bólintott fejével az őrmester és belecsapott vidáman a
levegőbe,--ezért váltottuk fel mi azokat az... izéket, akik előttünk itt
nyefelegtek. Azok csinálták mindezen ringy-rongy Deckungokat is... ennék
meg praha-szósszal... Nem is érdemes őket becsületesen kiépíteni, mert
ha ma este amúgy Istenigazában elfenekeljük a muszikat, úgyis tovább
nyomakodunk és itt hagyjuk ezeket a leköpni való Deckungokat.
A Herkules kiráncigálta nadrágzsebéből az óráját és rápillantott.
--Mindjárt fél tíz...
Ebben a pillanatban magányos puskalövés hangzott el az orosz állások
felől, s nyomban utána éles fütty sivított el az őrmester feje fölött.
--Tetszik látni,--mondotta megvetéssel, miközben széles gesztussal
körülmutatott a fedezékeken,--ennyit ér ez a pocsék munka...
Ezzel szép nyugodtan leült velem szembe egy üres töltényládára,
előszedte dohánytárcáját és hozzá fogott egy vékony cigaretta
megsodrásához.
Amikor a cigarettával elkészült, rágyújtott és egymásra csapva izmos
lábait, néhány szóval röviden összefoglalta a legközelebbi napok
történetét, attól az időponttól kezdve, hogy a századtól elmaradtam.
Kevés új dolog történt,--jóformán alig valami. Morelli kapitány úr
változatlanul egyforma állhatatossággal int most is nyugalomra,--a
mindig elegáns Schultz hadnagy úr most is szorgalmasan lekefélteti
ruhájáról a Schützengrabenben ráragadó agyagos sarat és egyéb
piszkot,--a megsebesült Nagy főhadnagy úrról pedig mindössze annyi hír
érkezett, hogy Lembergben van és nemsokára--egy-két hónap
múlva--valószinűleg visszajön. A század különben jól megúszta az eddigi
Vormarschot. Megbetegedett kilenc, megsebesült harmincegy, eltűnt
három--összesen negyvenhárom ember. Helyökbe azonban ötvenhat új fiú
jött a Marschtranszporttal, a nyereség tehát tizenhárom ember és egy
cigány.
Az óriás nevetett.
--Ez a cigány külön számítódik, tanácsos úr, azért csak tizenhárom és
nem tizennégy a Zuvachs. Még pedig azért számítódik külön, mert csak
akkora az egész ember, hogy belefér a nagyságod félcsizmájába. Hanem
olyan szépen tud muzsikálni a kölyök, hogy elevenen megenném azt a
piszok muszit, aki kárt merne benne tenni! Úgy is ügyelünk erre a csöpp
cigányra, mint a szemünk világára. Ahogy ez el tudja húzni a »Repülj
fecském«-et, vagy a »Kék nefelejts«-et!... Úgy elpityeredünk, de úgy a
hegedűje sírására, mint a vén asszonyok. Majd meg tetszik hallani! Még a
Morelli kapitány úr öreg granicsár-szíve is belenyefeledik,--mit mondjak
többet?
Az őrmester hátra nézett.
--Farkast emlegetvén--itt jár a kertek alatt... mondotta kedélyesen,
miközben gyorsan talpra ugrott és félredobta a
cigaretta-maradékot,--tessék készülni,--jön a kapitány úr!
Az összekötő-árok végén e pillanatban felbukkant Morelli kapitány zömök
alakja, nyakában az elmaradhatatlan Zeissal.
--Vizitelő körúton van az öreg--mosolygott Varga őrmester,--legalább itt
mindjárt leadhatja tanácsos úr a Meldungot is.
Az öreg úr recsegő hangja egészen idáig elhallatszott, bár a szavából
semmit sem értettem meg.
--Úgy látszik, haragszik a kapitány úr...
Varga őrmester mosolyogva rázogatta fejét.
--Dehogy haragszik--csak méltatlankodik. Ezeket a silány Grabeneket és
Deckungokat szidja már másodnapja. Ezt a szót azonban, hogy »bemák«, a
világért sem ejtené ki a száján, pedig épen olyan jól tudja, mint mi,
hogy kiknek a lelkiismeretén szárad ez a pocsék munka.
Beletelt tíz perc, míg a kapitány úr körútjában a mi árkunk végéhez ért.
Elébe álltam és szabályszerűen jelentettem, hogy berukkoltam.
--Aber sowas! csodálkozott az öreg úr, s kétszer is végig hordozta
rajtam őszintén meglepett tekintetét--hát maga él?
--Igenis.
--Hát akkor nagyon jól van!--recsegett szemem közé barátságos hangja
egész atyai szivélyességével.--Also, izé... Feldwebel Varga, bevenni
megint a Standlistébe és a Verpflégs-standba!
Az óriás szalutált.
--Értem, százados úr.
--Also, izé... hol is volt maga? Már nem emlékszek.
--Aviso-Post voltam, százados úr, egy fölperzselt major közelében, ahol
parancsára visszamaradtam.
Az öreg úr élénken intett.
--Ahá, ahá! Már emlékszek. Ott, ahol mi ástuk ki a Vor-Grabeneket, az
erdő alatt.
--Ott, igenis...
--No de, hogy onnan ép bőrrel jutott ide! Ez brav, ez nagyon brav, fiam!
Mi már törültük. Örülök, hogy egy kitűnő Schütz-el több támaszték
biztosítja a Kompagnie harci sikereit.
Távozás közben barátságosan intett és ezzel a Meldung el volt intézve.
Varga őrmester belepattintott ujjaival a levegőbe és tréfásan igy szólt:
--Hát nem nagyszerű ember az öreg úr? Egy szóval sem firtatta, hogy mit
tetszett ott egymagában csinálni--eddig, ha már életben méltóztatott
lenni. Mert más, ha le tetszett volna hurcolkodni a föld alá,--de hála
Istennek, nem tetszett.
Kiéreztem a hangból, hogy az óriás céloz valamire. Egy kis dévaj
kötekedés ott leskelődött a szeme szögletében is...
--Mit kellett volna a kapitány úrnak »firtatni«?--kérdeztem egyenesen a
szeg fejére ütve.
--Ohó!... tiltakozott az óriás és oly szívből nevetett, hogy magam is
követtem a jó példát--én bizony Isten nem vallatom...
--Vallok magamtól is.
--Fenét vall...
--Tessék kérdezni.
--Nem én!
--De ha szívesen ajánlkozom, hogy mindent bevallok, amire itt esetleg
valaki kíváncsi, vagy amiről félfüllel talán hallott.
Varga őrmester ez ellen is tiltakozott.
--Fészkes fenét hallott itt valaki valamit!--kiáltotta szokásos harsány
nyerseségével,--csak úgy gondolják, hogy elcsíptek valamit a félfülükre,
ami aztán a kapitány úr füleibe is elszívárgott, de persze ügyet sem
vetett rá, mert hogy hitte is--ha akarta--nem is. Inkább nem, semmint
igen. Merthogy nem egészen kóser forrásbul fakadt... Valami... ejnye,
hogy a géci csudába is hívták... Hollá, igaz! Valami Galambos Ganz Árpi
nevű fráter írta meg tábori levelezőlapon egyik cimborájának, aki itt a
szomszédos században lesi, hogy mikor eszkomotálhatná magát ő is a
Hinterland valamelyik Spitáljába--hogy találkozott a tanácsos úrral. Nem
bizonyos, hogy igaz-e?
--Igaz.
--No lám! Csudálatosképen nem hazudott.
--Nem hazudott. Találkoztam ezzel a Ganz Árpival.
--Hát ettül a fülestől eredt a pletyka.
--Mit pletykázott?
--Biz én már nem igen emlékszem--mosolygott kedélyesen az őrmester,
miközben ismét óráját nézte--fél tizenegy, lássunk a menázsi után!--csak
annyit tudok, hogy pletykázott. Olyasmi állt a firkájában, hogy a
tanácsos urat »hölgytársaságban« találta.
--Hölgytársaságban?
--Abban.
A dolog oly sután hangzott, hogy el kellett nevetnem magamat. Azután
nagyjában elbeszéltem az őrmesternek az egész Regina-históriát.
Figyelmesen hallgatott, majd leintett a kezével és így szólt:
--Biz ez a szegény kis Regina nem »hölgy« és Árpi ostoba szamár, ha
pletykázik róla. Egyébként... tegye el, főerdőtanácsos úr, ezt a
históriát is többi háborús emlékei közé. Lesz még több is, ha nem
sikerül hamarosan faképnél hagynunk ezt a savanyú szagú országot. Huh,
be utálom ezt a mindenünnen orromba tolakodó örökös büdösséget...
S az óriás őszinte émelyedéssel fintorgatta orrát,--mintha csakugyan
érezte volna, amiről beszélt.
Kezet nyújtott és elváltunk.
A nap csendben telt el. A szemben levő ellenséges állások felől a
szokásos egyes »ébresztő« puskalövéseken kívül, amelyekre senki sem
szokott hederíteni--kiadósabb kötekedés nem érkezett.
A déli menázsit különös jóétvággyal fogyasztottam el,--jóideje, hogy nem
ehettem becsületesen megfőtt meleg ételt, ennélfogva tehát felette
izlett a »pityóka« (krumpli) leves is, a hagymás marhahus is, meg a
derelye is. Ma extra porció jár ki a legénységnek--fejenként félliter
borral. Ebből minden fiú már délben megtudta, hogy a mai szent nap
lenyugvásakor valami lesz... Extra menázsi, bor, dohány--közönséges
alkalmatosság idejére nem jár, csak ha »valami lesz«...