A vörös regina: regény - 15

Az előjelek már esti hat óra tájban mutatkoztak.
Eleven sürgés-forgás indult az egész vonalon.
A Kompagnie-Train munkában volt.
Talicskázták a friss municiót, századonként nyolc-tíz ládával--s ezen
kívül még két rezerva láda is bekerült az árkok központi fedezékébe.
Hét óra tájban maga Morelli kapitány úr inspiciálta végig az egész ránk
eső vonalat. Minden árokrésznél megállt és »kis beszédet« mondott.
Ezeket a kis beszédeket már annyiszor elmondotta, hogy a legények
valamennyit kívülről tudták. Ez a szó, hogy Ruhe körülbelül harmincszor,
a Vorsicht huszonötször, a Schneidigkeit tizenöt-húszszor fordult elő
bennök,--ezzel szemben a »magyar virtus« ötvenszer, a »magyar katona«
legalább százszor és ez a kifejezés, hogy »le fogunk borsozni éket!«
egynéhány százszor is előfordult ezekben a recsegő »Aufmunterung«-al
elmondott úgynevezett kis beszédekben, amelyekről derék öreg kapitányunk
bizonyára azt képzelte, hogy a század harci sikereinek biztosításához
hozzájárultak.
Nyolc óra felé Schultz hadnagy úr járta végig mégegyszer a frontot.
Finom, sápadt arca változatlanul egyforma maradt.
Semmi változást nem vettem rajta észre. Talán ő volt az egész divizióban
az egyetlen fiatalember, aki fölött nyom nélkül viharzott el a háború
eddigi összes nyomorúsága, öröme, szennye és dicsősége. Minden nap
gondosan megborotválkozott. Ebben körülbelül minden benne van.
Amikor megpillantott, megállt és futólag végignézett.
--Ön az? Úgy tudom, hogy önt már töröltük.
--Berukkoltam, hadnagy úr.
Egy pillanatig figyelmesen vizsgált, azután--úgy vettem észre--mintha
alig megvillanó mosoly surrant volna végig ajkai szegletében...
--Egyedül rukkolt be?
--Igenis, egyedül.
--Remélem, jól mulatott?
Nem válaszolhattam neki, mert a kérdés után nyomban sarkon fordult és
otthagyott. Persze, mit is válaszolhattam volna? A két gyorsan
egymásután következő kérdésből könnyű volt kitalálni, hogy ő is tud a
Regina-históriáról. Jellemző, hogy az ilyen dolog mily általános
érdeklődés rangjára emelkedik... ha csak egy olyan rongyocska
szoknyácskáról van is szó, mint amilyen a Regináé volt. S mindez nehéz
és komoly időkben történik--szemtől-szembe az ellenséggel, az ezer oldal
felől leselkedő halál szomorú pitvarában...
Nyolc óra.
A sötétség beálltakor az eddigi elevenséget általános csend váltotta
fel.
Minden ember feszült figyelemmel várta, hogy mi fog történni és melyik
oldalon indul meg a tánc.
Néhány perccel nyolc óra után Varga őrmester herkulesi alakja bukkant
föl közelemben a sötétségből. Odalépett mellém és elégedetten
dörzsölgette kezeit.
--Készüljön, tanácsos úr--mondotta jókedvűen--most futott végig a
telefonokon a parancs... nyolc óra negyven perckor meg fogjuk rohanni
azokat a kaftános parasztokat.
Nem éreztem semmi meglepetést. A hír nem jött váratlanul. Egész délután
beszélték, hogy ma este »lesz valami«.
--Én készen vagyok--válaszoltam az örvendező Herkulesnek--csak az
látszik kissé szokatlannak, hogy a mulatságot ágyúk nélkül akarják
megtartani.
Varga őrmester vállat vont.
--Afféle »meztelen« roham lesz, tanácsos úr... Az okát nem tudom és nem
is kérdezem. Nekem elég, hogy végre itt lehet hagyni ezeket a piszok
Stellungokat, amilyeneknél utálatosabbakat még sohasem láttam és nem
szagoltam... fuj! ahányszor lélegzetet veszek--ki akar fordulni a
gyomrom...
Ebből a gyomorémelyítő rossz szagból más emberfia nem érzett semmit. A
levegő tiszta és szokatlanul hüvös volt,--bőségesen éltette a tüdőt és
egyáltalában nem alkalmatlankodott a szagló érzékeknek. A harag és
türelmetlenség azonban már oly erős volt ebben a különben mindig
méltányosan ítélkező óriásban, hogy valósággal is érezte a büdösséget,
amelynek nyoma sem volt.
--Türelmetlen, őrmester úr... válaszoltam csak azért, hogy épen mondjak
valamit.
No, jó helyen kopogtattam! Egy ízben már tanuja voltam, mint döngette
mérgében az árok agyagos oldalát,--de amilyen haragos erővel most
csapott le vastag ökle a Deckung oldalára, az épen elégnek látszott
arra, hogy az egész rozoga alkotmányt romba döntse.
--Pléh angyalát ennek a büdös országnak, hát hogyne volnék
türelmelten--fakadt ki oly hirtelen kilobbanó méreggel, mintha rakétát
gyújtottak volna meg--hát nem volt elég?
Bólintottam, hogy de--elég volt.
--Csak meg ne hallja a kapitány úr--súgtam oda neki
figyelmeztetőleg--félreérthetné a dolgot...
Azonnal elhallgatott.
--Igaza van... mormogta nagyokat fújva--bár engem már ismer...
Morelli kapitány úr csakugyan a közelünkben tartózkodott. Alakját nem
lehetett kivenni a sötétségben, halkra tompított rekedtes hangját
azonban meghallottuk.
--Már járt itt... mit akarhat?
--Úgy tetszik, haragszik.
--Érti, hogy mit mond?
--Nem.
Tovább hallgatóztunk, az öreg úr azonban távolabb volt, semhogy halkan,
indulatosan elrecsegett parancsainak értelmét ki tudtam volna venni.
Másfél perc múlva megértettük, hogy miről van szó. Közvetlen mellettünk
egy bakagyerek alakja bontakozott ki a sötétségből. Termetes kosarat
cipelt karján a fiú. Ebbe a kosárba szó nélkül belenyúlt, kiemelt belőle
egy borosüveget és azt a markomba nyomva, visszasietett abban az
irányban, ahonnan jött.
Varga őrmester haragos dohogása rögtön átváltozott jókedvű derültséggé.
--Egy üveg bor, tanácsos úr... a rézangyalát! Ezt azért osztogatja szét
fiai között az öreg, hogy nagyobb kurázsijuk legyen és minél
hathatósabban »le fogunk borsozni éket!«... Bizonyosan későbben érkeztek
meg a bundások a borral, semmint parancsolta--azért szidja most
valamennyinek a »nénéd kontyit!«
Megint csak azt kellett látnom, hogy ennél a mi öreg kapitányunknál
atyaibb századparancsnok nincs sehol a világon--képes megszegni a
magasabb tilalmakat is, csakhogy fiainak kedvében járjon. Válságos órák
küszöbén minden szeszes ital szigorúan tilos. Ennélfogva--kiosztatja a
maga titkos adományát sötétségben. A fiúk gyorsan megisszák, az üres
üveget beássák a földbe--és senki sem tud semmiről semmit!...
Varga őrmester úr lekuporodott az árok aljára, megvilágította villamos
lámpácskájával az óráját, azután hirtelen ismét talpra pattant.
--Nyolc óra harmincöt... suttogta elégedetten.
--Még öt perc.
--Még öt...
Ettől a pillanattól kezdve több szó nem esett. Lestük a parancsot, amely
egész frontunkat ki fogja mozdítani az árkok sötétségbe burkolt
labirintusából. Varga őrmester izgatottabb volt, mint én. Nem a félelem
miatt. A várakozást nem állta--nem tudott hallgatni és türelmesen várni.
Ez jobban fölizgatta érzékeit, mint a legnagyobb veszély. Szinte
reszketett az egész nagy darab ember, mintha forró láz gyötörte volna.
Most egy rövid, alig hallható fütty szisszent keresztül a sötétségen...
--Végre!...--lélegzett föl megkönnyebbülten és azonnal felugrott a
patronládáról, amelyre izgatott várakozásában tízszer is leült, hogy
ismét felálljon és hátrább rúgja.
--Megyünk?
--Megyünk, tanácsos úr! A distancia odáig... azokhoz... valamivel több,
mint négyszáz lépés. Nagyságodnak ennyit elég tudni.
Intettem, hogy elég.
A következő pillanatban az őrmester hatalmas alakja eltűnt mellőlem.
Csak halkan dörmögő hangját hallottam a sötétségben:
--Szt!... Vorwerts, gyerekek... alé!...
Mozgás az összes vonalakon. Látni semmit sem lehetett, csak az egymáshoz
ütődő Rüstung-darabok zaja volt hallható, amint a sietve előrenyomuló
legénység mozgása elkezdődött.
Magam a legszélső jobbszárnyon iparkodtam a többiekkel a kontaktust
fentartani. Itt valami negyven fiú nyomakodott előre zárt vonalban,
nehogy egymástól elmaradjunk. Az oroszoknak nem voltak fényszóróik,
különben nem lehetett volna ezt a vakmerő »stikli«-t elkövetni.
Három perc mulva a balszélső vonalak felől már felhangzott a hosszan
elnyújtott, harsány hurrá!... Ott már sturmoltak a fiúk. Gyorsabb lábuk
volt, mint nekünk. Igaz, hogy a terep is simább azon a szakaszon, mint a
miénken, ahol az ember folyton botlott.
Összevissza fegyverropogás... néhány géppuska... sípjelek... És
rettenetes kaosza az emberi ordításnak az állati üvöltözéstől kezdve föl
egészen a füldobrepesztő visításig.
Egy perc mulva mi is belekerültünk a vad forgatagba.
Varga őrmester bömbölése csapódott füleimbe:
--Vágjátok... a pakfón Krisztussát a fejinek, különben sohse megyünk
haza!
Mindig ezzel a csataordítással biztatta embereit.
Borzasztó kavarodás támadt a sötétségben.
A fiúk szilaj lármával özönlötték el az orosz árkokat és rettenetes
csapásokat mértek puskaaggyal a kétségbeesetten védekező ellenségre.
--Legázolni ezeket a kaftános parasztokat!...--dörögte mennydörgő hangon
az óriás--különben sohse megyünk haza!
Valahol messze, a balszárny-vonalak irányában most az ágyúk is
beleordítottak a Sturm rettentő lármájába.
Most egy fülsértő hang sivított végig a levegőn:
--Die sind dort schon fertig, gyerekek! Ágyúk pfefferolnak menekülő
ellenségbe bele... Hurrá! Für's Kaiser und Vaterland!
Morelli kapitány úr hangja ez? Rá sem lehetett ismerni... Mintha egy
dühös vércse vijjongott volna.
--Éljen a kapitány úr!--ordították a fiúk.
--Éljen a magyar becsilet és gurázs!--rikoltotta magasra emelt
revolverét megforgatva az öreg úr--also csak nyugalom, fiaim, nur Ruhe,
und Vorsicht... und elevigyazatosság!
Furcsán hangzottak ezek a megszokott intések ebben a vad dulakodásban,
szinte bosszantották a füleimet. Olyan ez, mintha egy vén tyúk szokásból
kotkodácsol... Bizonyos, hogy szörnyű izgatottságában nem is tudta az
öreg úr, mit beszél.
Egy másik bizonyosság azonban még szörnyűbb hatással lehetett rá. Ezen a
szakaszon nem bírtunk az ellenséggel... ezt észre kellett venni. Minden
erőlködés hiábavaló volt. Túlerővel kerültünk szembe... Számuk
percenként nőtt, ahelyett hogy fogyott volna. Mindig új, meg új
szuronyos csoportok bukkantak ki a sötétségből és vetették magukat
sturmoló vonalunkra...
Ez volt az az időpont, amikor a körülöttem tomboló rettenetes lármából
már kezdtem semmit sem hallani. Kit vágtam le puskaaggyal a felém rohanó
tömegből, kit ütöttem le ököllel... nem tudom... Volt-e valaki a fiúk
közül mellettem, vagy nem volt... Még Varga őrmester bömbölő hangját sem
tudtam a borzalmas ordítozásban fölismerni.
Most egy nehéz ütés tompa sajgása nyilalt tagjaimba.
Lábon akartam maradni, de nem bírtam... Megtántorodva hátráltam vissza
és belezuhantam valami bokrok közé. Erőlködtem, hogy ismét talpra
álljak, de nem sikerült. A halálos kimerültség forró verítéke csak úgy
dőlt rólam, egész testem egy víz volt... lihegve, levegő után kapkodva
tudtam nehezen fujtató tüdőmbe egy kis enyhülést kapni...
Úgy tetszett, mintha egy nagy, minden ólomnál nehezebb súly nyomná
testemet a földre... egészen le... talán a föld alá. Mert mintha már el
is tűnt volna testem a földről...
Valami rossz ízű nyirkot éreztem a szájamon. Lenyaltam és kiköptem.
Vér... Lehet, hogy az én vérem. De lehet, hogy csak odafröccsent nagy
csomóban valakinek a testéből és most folyik le félig megalvadva a
szájamig... ahonnan lenyaltam... és kiköptem.
A fejem zúgott, mint a malom. Nem hallottam semmit. Lárma, ordítozás,
nehéz ütések puffanása, sikoltások... Van itt valaki? Valósággal, mintha
egyesegyedül lettem volna a mozdulatlan csendben...
...Arra még homályosan emlékszem, hogy fejem mélyebbre esett vissza a
bokrok közé és néhány perc mulva elálmosodtam. Egyébként pedig, mintha
sohasem éreztem volna magamat jobban, mint most. Nyugodt és álmos
voltam. Bárcsak becsületesen ki tudnám magamat aludni...
*
Meddig fekhettem ott a bokrok között, nem bizonyos. Mire magamhoz térve
a halálosan tompa kábulatból, lassankint ébredezni és eszmélni kezdtem,
azt gondoltam, hogy reggel van. De bizonyosan még igen korán lehet...
talán pirkadó hajnal, mert a világ még felette homályos volt, s a bokrok
legfelső ágain fel-feltünedező fény nagyon gyenge. Hanyatt feküdtem
valami mélyedésfélében, melyet a bokrok egészen körülvettek s egyúttal
el is rejtettek a kívülről betolakodó kíváncsiság elől. Amikor néhány
perc mulva jobban össze tudtam szedni gondolataimat, azt tapasztaltam,
hogy a világosság nem kelet felől, hanem nyugati irányból érkezik a
körülöttem levő bokrok legfelső zöldjéhez... Ezen a tüneményen hosszasan
eltűnődtem, míg végre is rászántam magamat, hogy tovább fogok
gondolkozni és meg fogok benne nyugodni, hogy most tulajdonképen nem
reggel van, hanem esti alkonyatidő, úgy körülbelül hét, félnyolc óra,
vagy ilyesmi. És ennélfogva tehát nemcsak az egész éjjelt töltöttem már
el itt ebben az árokformán kikámvázott mélyedésben, hanem a rákövetkező
egész napot is, a most lassanként leereszkedő alkonyatig... Ezen a
dolgon aztán megint csak hosszasan elgondolkoztam. Mozdulatlanul,
hanyatt-fekve próbálgattam végtelenül lustán működő értelmemet frissebb
munkára serkenteni. Annyi már bizonyosnak látszott, hogy több mint húsz
órája fekszem itt egyugyanazon helyen magamra hagyva, anélkül hogy
valaki rámakadt volna. Tehát az is bizonyos, hogy segítségre ezek után
már sehonnan sem számíthatok. Akár mi maradtunk urai a csatatérnek, akár
az ellenség, az ütközet színhelyén megjelenő »takarítók« eddig már
bizonyosan elvégezték a streifolást és tovább vonultak, új munkára.
Ha a mi embereink takarítottak volna,--tünődtem magamban--megtaláltak és
elvittek volna innen. A szanitéckutyák bizonyosan megtaláltak volna. De
lám, nem találtak meg, tehát nem is kerestek. Eképen arra kell gondolni,
hogy az ellenség emberei takarítottak és azok nem akadtak rám, különben
már fogságban lennék.
Hallgatózva nyújtogattam a nyakamat, hátha elfoghatnék valami hangot,
amely alkalmas lenne arra, hogy föltevéseimet megerősítse. De sehol
semmi nyoma az életnek, mindenütt nyugalmas csend és hangtalan homály.
Befejeződött-e már az ütközet, vagy csak tovább hömpölygött erről a
vidékről... az Isten tudja! Rossz érzéseim támadtak erről az
összecsapásról. Az volt az érzésem, hogy ezen a fronton, ahol az én
Bataillonom is részt vett a verekedésben, alighanem baj történt... Itt
túlságosan sok volt a kaftános paraszt, ahogy a fiúk a hosszúkabátos
orosz legénységet nevezni szokták. Emlékszem... rögtön a Sturm elején
egész gomolyag ilyen kaftános fickó közé keveredtem magam is s a
sötétségben jóformán azt sem tudtam, hogy ellenséget vagy jóbarátot
ragadok-e meg. Arról, hogy ki sújtott le valami nehéz tárggyal a
tarkómra, fogalmam sem volt. Bizony megeshetik, hogy nem is ellenséges
kéz terített le a sötétségben, hanem valaki a mieink közül.
Kísérletet tettem, hogy felkuporodjak fektemből.
Ez el fogja dönteni azt is, hogy elnyomorodtam-e testem valamely részén,
vagy csak az ütés nehéz ereje kábított el annyira, hogy tehetetlenül
fekve maradtam és átaludtam az ütközetet követő egész napot.
Kezeimet nekifeszítve a földnek, föltápászkodtam és felültem. Nem
éreztem fájdalmat sehol. A blúzom ujja és melle tele volt rászáradt
vérszennyel, de ez nem volt az én vérem. Úgy freccsenhetett rá, ki
tudja, kinek a sebéből és bemocskolta arcomat is. Zsebtükröm
segítségével és benyálazott zsebkendőmmel nagyjában letakarítottam
arcomról a rászáradt vért és e művelet közben azt is láttam, hogy semmi
híjja sincs a holmimnak. Hátizsák, kenyértarisznya, kulacs,
tölténytáskák, Manlicher, minden itt hever mellettem érintetlenül. Tehát
immár kétségtelenül bizonyos, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor
eszméletlenül ide lezuhantam és fekve maradtam, semmiféle teremtett
emberi lélek nem mutatkozott ezeknek a sűrű fagyalbokroknak közelében:
se barát, sem ellenség. Ha nehéz sebet találtam volna kapni, bátran
kilehelhettem volna a lelkemet, mint az erdei vad... senki sem tudta
volna, hogy elpusztultam.
Azonban nem pusztultam el, sőt úgy látszik, elég könnyen kerültem ki a
tegnap esti véres táncból, egyetlen gyalázatos ütés árán, amely ebbe a
gödörbe vágott és itt is marasztott. A tarkóm körül volt a hiba. A
nyakam és vállam sajgott, ha megmozdítottam, sebet azonban nem találtam
sem a nyakamon, sem a vállaimon. Puskaagy érhetett, még pedig lapra
fordulva, különben vagy a magazin vagy a Stoss-Kurbel okvetlen sebet
vágott volna a tarkóm tájékába.
Éhesnek éreztem magamat és ez újabb jele volt a szerencsének, amelyről
méltán beszélhettem.
Magamhoz húztam hátizsákomat és kiszedve belőle a kenyeret meg a
szalonnát, nyugodalmasan enni kezdtem. Ugyanolyan kellemes nyugalom
ömlött el egész valómon, mint az este, azzal a különbséggel, hogy most
nem voltam sem álmos, sem kimerült. Igaz, hogy nem is fárasztottam
elmémet a gondolkozással. Nem töprengtem azon, hogy ezután mi lesz, mit
teszek, hová vetődöm és merre indulok, ha majd elindulok... hanem a
legnagyobb lelki nyugodalommal újabb karéj kenyeret szegtem egy újabb
falatka szalonnához és azt is megettem. Azután leöntöttem néhány korty
szilvóriummal és semmi csodálni valót nem találtam rajta, hogy a
szilvóriumos üveg nem tört össze, holott világosan emlékszem, hogy
zuhanásom közben hanyatt estem, épen a hátizsákra. Mégis épen maradt a
sárga színű hazai kincs.
A pálinka hatása hamarosan jelentkezett, agyam lomha kerekei gyorsabban
kezdtek forogni s a gondolkozási képesség élénkségével párhuzamosan
eddigi lusta és békés nyugalmam is tünedezni kezdett...
Mielőtt az éjjeli sötétség beáll, el kell magamat valamire határoznom,
mert itt nem maradhatok.
Dolgozni kezdtek természetes ösztöneim is, s ezek egy csöppet sem voltak
biztatók... ösztönszerűen megéreztem, hogy ezen a helyen nem vagyok
barátságos földön és semmiesetre sem vagyok biztonságban, hanem ki
vagyok téve annak az eshetőségnek, hogy valamely ellenséges őrjárat
mégis csak fölfedez és fogságba hurcol, ha el bír fogni. Ez ugyan nem
egészen bizonyos, de lehetséges.
Az órám rosszabbul állta zuhanásomat, mint a szilvóriumos
üvegem,--megállt. Nem határozhattam meg pontosan az időt, de a gyorsan
leszálló alkonyaiból következtetve, közelebb járhatott az esti nyolc
óra, semmint a hét.
Fölemelkedtem ülő helyzetemből és óvatosan körülnéztem.
Senki.
Egyedül voltam. Amerre szemem elláthatott, mindenütt csend és
elhagyatottság.
A közel vidéknek ez a szakasza tele volt bokrokkal, az erdőség csak e
bokor-labirintuson túl kezdődött, szemmértékkel mérve körülbelül két
kilométernyi távolságra attól a helytől, ahonnan szertevizsgálódtam.
Tisztában voltam vele, hogy mindenekfelett az erdőt kell okvetlen
elérnem. Ha egyszer benn leszek, az »erdei ember« tapasztalt ösztöne rá
fog vezérelni a helyes útra. Fogságba jutni... ez rettenetes
szerencsétlenség volna. Rosszabb a halálnál is, a magam szempontjából.
Aki egész életét a természet hatalmas arányai között töltötte el, az nem
bírja el a fogságot. Ép elmével legalább nem.
Ennél a gondolatnál keményebb sarkantyú nem is érhetett volna. A
bágyadtságnak utolsó nyoma is eltűnt, egyszerre olyan nyugtalannak és
fürgének éreztem magamat, mint valamely veszélytől félő ragadozó.
S most már egy pillanatig sem kételkedtem elhatározásom végrehajtásában,
hanem oly gyorsan, amint csak bírtam, magamra szereltem összes holmimat,
vállamra löktem a Manlichert és azzal mars!... direkció az erdő és benne
a szabadulás.
Lehajtott fejjel törtem magamnak utat a bokrok között, bár erre a nagy
óvatosságra nem igen volt szükség, az utamba kerülő bokrok jórészt oly
magasak voltak, hogy egy lovas is észrevétlenül válthatott volna át
köztük, felületesen figyelő szem egyáltalában nem vette volna észre.
Bújkáló utamnak itt-ott mindjárt az első percekben akadtak állomásai és
ezekből meggyőződtem, ami sejtelmem formájában már eddig is élt bennem,
hogy a csatatérnek ezen a szerencsétlen szakaszán, fájdalom, nem mi
maradtunk az urak... Halott katonák hevertek a bokrok között. Oroszok
is. Egy ilyen örökre elcsendesedett szegény fiúba úgy megbotlottam, hogy
majdnem szívembe nyilallott, mikor csizmám orra a boldogtalannak kihűlt
testéhez ért... Hiába! Ezt nem lehet megszokni. Az ember idővel
belefásul, de csak egy időre. Azután ismét elölről kezdődik az érző
lélek természetes borzongása.
Ezen a szakaszon az oroszok maradtak az urak.
A mieink már napközben összeszedték volna az itt elesett embereket, az
oroszok nem szoktak sietni ilyesmivel. Valószínű, hogy most már nem is
fognak jönni, ha eddig nem jöttek... Majd elvégzi helyettük az idő és a
csataterek közelében ólálkodó utálatos varjúsereg, a szegény elesett
katona holttestének ez ingyen sírásói...
Előregörnyedve, kutató szemmel bujkáltam tovább, nehogy ismét belerúgjak
valamelyik szerencsétlenbe, akinek hullája utamba kerül.
Ezek itt mind mozdulatlanok voltak, de lehettek ezen a nagy területen
olyanok is, akikben még volt élet... Egyik-másik talán kínlódva próbálja
magát kivonszolni nyomorékká lőtt tagjaival a bokrok sűrűségéből, annyi
ereje azonban már nincs, hogy kiálthasson... Ezek a boldogtalanok mind
itt fognak veszni, átkozódva és félig megtébolyodva a kínok kínjaitól...
amíg csak el nem csendesednek és megkeményedett szájuk ki nem nyílik az
utolsó átok vagy az utolsó imádság után...
Amikor mintegy félórai bújkálás után végre elértem az erdőség legszélső
fáit, tökéletesen besötétedett. Tudtam, hogy a hold ebben az időszakban
egész éjjel nem látható, a sötétség tehát biztos segítőtársa lesz
menekülő utamnak, amely innen visszafelé, délnyugati irányban vezet.
Minden más irány bizonytalan lenne, azaz, hogy minden más irányban
egészen bizonyosan össze kellene találkoznom a szerteszét portyázó
ellenséges patrullokkal.
Oly nehéz sötétség vett körül, hogy tapogatóznom kellett, nehogy
beleüssem kissé még mindig sajgó fejemet valamelyik fába.
Kitapogattam egy vastag törzset és amellett megállapodtam.
Ennek az oldala mellett ütöm föl reggelig az ideiglenes lógert.
Tehát halt... nem megyek tovább.
Ebben a pillanatban úgy tetszett, mintha nem lennék egyedül... Úgy
tetszett, mintha mozgolódás halk zaja szivárgott volna füleimhez, még
pedig nem is túlságosan nagy távolságból. Rövid hallgatózás után
világosan hallottam egy-egy száraz ág gyenge ropogását, amint a
ránehezedő lépések alatt összetört.
Semmi kétség, nem vagyok egyedül...
Valaki közeledik... sőt nem is egy valaki, hanem kettő. Két ember
lépéseit különböztettem meg. Két olyan emberét, akik épen oly lassú
óvatossággal bujkálnak valahol itt a közelemben, mint ahogy az imént én
magam bujkáltam ide.
Most tehát az a kérdés, hogy a mieink közül valók-e vagy nem? Erre
rögtön azt a természetes választ adtam magamnak, hogy az ellenségnek
nincs oka bujkálni, ennélfogva bizonyosan a mieink közül próbál ezen az
úton megmenekülni két ember, akárcsak én.
Mozdulatlanul leskelődtem...
Az emberek közeledtek... nemsokára már elfojtott suttogásukat is
meghallottam. Egyelőre azonban csak egyetlen szót tudtam megérteni, de
ez is elég volt, hogy meghökkent csalódást érezzek és »fertig«-re
szorítsam markomban Manlicheremet.
--Stoj...--suttogta társának egy aggodalmas hang.
Oroszok...
Nekiszorítottam vállamat a fatörzsnek és moccanás nélkül várakoztam.



TIZENKETTEDIK FEJEZET
Összeakadok két szökevény orosszal. Megtudom tőlük, hogy szomorú
sejtelmeim valóra váltak: az ütközet elveszett és a Morelli-század
fogságba került.--Menekülök vissza--délnyugat felé.--Egy borzalmas
epizód.

A suttogva beszélő ember hangjának aggodalmassága nem kerülte el
figyelmemet. A válasz, amit társától kapott, ugyanily nyugtalan volt...
ösztönszerűleg tehát az villant keresztül agyamon, hogy ez a két ember
nem válhatik rám nézve veszedelmessé, mert ez a két orosz katona
alighanem megszökött csapattestétől az ütközetek zűrzavarában s most
menekülőfélben vannak, akárcsak jómagam. Ennélfogva tehát egy malomban
őrölünk, ha nem is ugyanazon a kövön...
Elmehetnénk egymás mellett, ők jobbra, én balra, három kicsiny falevél a
háború orkánjának szörnyű fergetegében...
Észre kellett vennem, hogy a két orosz egyenesen az én rejtekhelyem felé
tart és közvetlen közelből--bármily sötétség van is--lehetetlenség lesz
kikerülni, hogy észre ne vegyenek. Még néhány lépés és okvetlen belém
fognak ütközni... A meglepetés és a hirtelen rémület hatása alatt pedig
egészen bizonyos, hogy az összeütközésből vérontás lesz...
Határozni kellett, még pedig rögtön.
Rájuk kiáltottam:
--Halt! Wer da?
A sötétségben mit sem láthattam a hatásból, amit kiáltásom okozhatott,
csak a két ember ijedt felszisszenéséből következtethettem, hogy a
közvetlen közelükbe lecsapó villám sem béníthatta volna meg jobban
érzékeiket, mint az a ridegen parancsoló hang, mely a sötétségből
fülükbe vágódott.
--Pojte sem... folytattam féloroszra, féltótra fordítva a beszédet--ne
bojite sa, nem bántalak. Lépjetek közelebb, lássam, hányan vagytok.
Igyekeztem lehetőleg barátságosra lágyítani az iménti nyers hangot, hogy
bátorságot öntsek a rémülettől még mindig dermedten álló emberekbe. Azt
hitte ez a két ember, hogy most mindennek vége... fogságba jutnak,
pedig--amint később megértettem--nem azzal a szándékkal szöktek meg
ezredüktől, hogy fogságba jussanak.
Barátságos hangom nem maradt hatás nélkül.
Az emberek néhány lépéssel közelebb jöttek és jelentették, hogy ketten
vannak.
--Ide a fegyvereket!
Engedelmesen átnyújtották. Elvettem tőlük a fegyvereket és
odatámasztottam őket a fa törzséhez. Amikor ez megvolt, rájuk szóltam,
hogy üljenek le velem szemben a fűbe és adjanak becsületesen őszinte
választ arra, amit kérdezni fogok.
--Ne hazudjatok, klopcsiszko, mert amelyik hazudik, azt keresztüllövöm,
ha azonban becsületesen igazi választ adtok, akkor ígérem, hogy szabadon
eresztelek. Mehettek, amerre láttok! Nem bántalak.
Az emberek leültek a fűbe és szinte gyerekesen mohó sietséggel
biztosítottak, hogy mindenre igaz választ fognak adni, amiről tudnak.
--Tartalékban voltatok a tegnap esti ütközetek alatt?
--Nem voltunk, goszpodin Podpolkownik (az alezredes) beküldött a tűzbe.
--Hol verekedtetek? Úgy értem, hogy melyik tájékon kerültetek a mi
tüzünkbe?
--Ezen az innenső vidéken, tőlünk számítva balkéz felől a bokros ciherek
közelében, egészen az árkokig.
Ez az irány volt a mi vonalunk, legszélső végén mi támadtunk Morelli
kapitány úrral... Egy pillanatra úgy éreztem, mintha hevesebben dobbant
volna meg a szívem. Közeledtem a bizonyossághoz...
--Hogy végződött az ütközet?
--Rosszul, sokan meghaltak... a sötétségben nem lehetett látni... Csak
reggel tudtuk meg, hogy a tieitek részint elpusztultak, részint fogságba
kerültek, szegények... Óh, az nagy szerencsétlenség, ha valaki fogságba
kerül! Szomorú lett a lelkem, amikor láttam őket. Én is ott voltam,
Alexej is azok között, akik a foglyokat őrizték, de az ő szemük sem volt
bánatosabb, mint a mienk... Szegények, szegények! Hiába fogja őket várni
odahaza az asszony...
Megérkeztem a bizonyossághoz... Valóra váltak rossz előérzeteim, a
Bataillon, amelyhez tartoztam, szerencsétlenül járt.
A rossz hír módfelett levert, pedig nem jött váratlanul. El voltam rá
készülve, sőt majdnem bizonyosra vettem, hogy így történt. Mégis oly
nehéz lett a szívem, mintha szomorú előérzeteim megcsaltak volna.
Percekig nem jött ajkamra hang... Mire is legyek most már kíváncsi?
Arra a kérdésre, hogy mennyi lehetett a foglyok száma, az emberek nem
tudtak megbízható felvilágosítást adni. Abban a csoportban, melyet ők is
őriztek, hozzávetőleg százötven-kétszáz lehetett.
--Kettőt meg kellett kötni,--mondotta az Alexej-nek nevezett
fiatalabbik--egy kis öreg ragyás tiszt urat és egy óriást, mert igen el
voltak keseredve és tomboltak, nem akartak engedelmeskedni.
A kis öreg alighanem Morelli kapitány úr volt, az óriás pedig Varga
őrmester. Boldogtalan végzet! Szegény jólelkű óriása tönkrement
századomnak, nem fogom többé hallani harsány csataordítását s a sűrűn
emlegetett réz-, pléh-és pakfon-angyalok nem segítették...
--Hová vittétek a foglyokat?
--Nem tudom, uram,--válaszolta az öregebbik orosz--mi csak estig őriztük
őket, mert amint leváltottak és sötét lett, belopóztunk Alexejjel a