A tegnap legendái: Tollrajzok - 11

Nemrégiben egy szegény, hárászkendőbe burkolózott, tizenhárom éves
leányka kopogtatott egy nagyuri palota kapuján.
Kis vártatra beengedték a házigazda, egy igénytelen ur elé.
– Mit akarsz te, csámpás?! – kérdezte a házigazda érdes hangon, mely
azonban a szeretet melegétől rezgett.
– Szegény özvegy édes anyám nagyon beteg. Nincs betevő falatunk sem.
Tanár ur, legyen kegyelmes hozzánk!…
– Nos, kis mamlasz, csak lódulj haza. Majd meglátjuk – szólt kedélyesen
az igénytelen alak, humorosan kollintván fejbe a leánykát.
Aztán személyesen kocsiba ült és személyesen elhajtatott a szegény
asszony lakására.
– No vén banya, miért vajlogatunk? – kérdezte az igénytelen alak,
vidámságot sugározva a komor szobába.
– Nagyon beteg vagyok, tanár ur – szólt az együgyü asszony.
Az igénytelen alak megtapogatta a csuf öreg asszonyt, aztán személyesen
leült receptet irni, személyesen kifizette az egész orvosságot és
személyesen eltávozott.
S a beteg meggyógyult!
E férfiu Szaharjin volt, a nagyhirü tanár…
*
De hisz ön régi, kedves ismerősünk nekünk, nagyhirü tanár ur! Ismerjük
kedves családját és egész uri rokonságát, s igazán csodálkozunk: hogy
önhöz még nem volt szerencsénk, hogy nevét ilyen későn kapja szárnyára a
hir!…
Tudjuk, hogy kedves papája a regényekből és a szindarabokból jól ismert
vén tengeri farkas, akinek mord külseje alatt olyan arany sziv dobog…
tudjuk, hogy édes mamája az Alma Mater, aki ugy látszik, arra oktatja
fiacskáit, hogy: „Gyógyitsatok, lelkem, pofonokkal, mert egyébbel ugy
sem igen lehet gyógyitani“, s tudjuk, hogy kedves nagynénje: Angotné
asszony, a piac kedélye, aki olyan, de olyan vidám, amig nem a maga
bőréről van szó!…
És ismerjük cousin-jeit is, akik nálunk hasonló kedélylyel gyógyitják a
szegényeket, s akik olyan müvészien el tudják rejteni arany sziveiket a
tiszteletreméltóan rideg külső alá. A bot-csinálta és bot-ápolta betegek
meg-megfordulnak néha nálunk is egyik-másik klinikán avagy a
kórházakban. De mert ismerjük származását és rokonságát: a távolból is
megértjük önt s a távolból is méltányoljuk nagy tehetségét. Mint
környezetének, nekünk is imponál humorával, melyet nem zavarhatnak meg
az élet apró nyomorúságai, egyszerüségével, mely nem ismer tekinteteket
se le-, se felfelé, s hivatásának végtelen tiszteletével, mely nem tür
meg maga mellett semmiféle regardot dolgok avagy emberek iránt.
De kiváltképpen két tulajdonságával imponál ön nekünk jobban, mint a
szindarabok és regények jószivü strázsamesterei, zsandárai és
börtönfelügyelői.
Az egyik, ami önnél bámulatba ejt: önmaga iránt való tiszteletreméltó,
impozáns bizodalma. Ön bizonyos benne, hogy egy gorombaságára,
legrosszabb esetben botjának egy érintésére minden betege kétségtelenül,
okvetetlenül meg fog gyógyulni. A féltudós ugyan azt tartja, hogy az
orvos nem gyógyithat, csak könnyithet, foltozhat, de ön feltétlenül
bizonyos benne, hogy a betegeit meg is fogja gyógyitani. Mert ön, ismert
aranyszivével, másképp csak nem bánhatnék érdesen szerencsétlen
nyomorultakkal, ha nem tudná határozottan, hogy vissza fogja adni nekik
az életet?! És ha ezek közül a kedélyesen kezelt betegek közül
véletlenül csak egyetlen egy is elhaláloznék, ez az egy be volna csapva,
mert hisz alkalmasint csak a gyógyulás reményében tette zsebre az ön
eredetiségeit.
A másik, ami mindenekfelett imponál önben: az igénytelensége. Ön azért a
végtelen tudományért, amelylyel csalhatatlanul meg tudja mondani, hogy
betegének vagy ez, vagy más valami a betegsége, amelylyel csalhatatlanul
ki tudja jelenteni, hogy „contra vim mortis non est medicamen in hortis“
– nem kiván egyebet, mint hogy nagyherceg és muzsik ugy tisztelje az ön
eredetiségeit, mintha ezek magának a hatalmas Mors imperatornak uri
szeszélyei volnának. Holott ön azt is megkövetelhetné, hogy halódó
muzsikok, nagyhercegek és cárok térdepelve rimánkodjanak öntől egy kis
nux vomicát. A haldokló tudvalevőleg képes minden megalázkodásra. Talán
még ön is képes lesz egy kis alázatosságra abban a kritikus órában.
*
Avagy csalódnánk? S ön csak egy szegény ördög, nagyhirü tanár ur? Egy
szegény ördög, aki éppen olyan, mint más s csak azért hordja a durvaság
álorcáját, mert ez imponál? S csupán ugy játszsza a mumust, amint
némelyik szegény béres a kisértetet játszsza, aki a padlásra jár egy kis
szalonnára? Ugy volna talán, hogy ön is szeretne emberségesen bánni az
emberekkel, de nem teheti, mert: élnie kell, mert: pózolt érdessége a
kenyérkeresethez tartozik, mert: mundus vult decipi, ergo decipiatur? Ha
igy volna, igaz részvéttel vagyok a nagyhirü tanár ur iránt.


LESSEPS.
Nem lehetett egy szó, egy hang, egy sóhajtás nélkül menni el a Lesseps
ravatala mellett. Ha valami, ez a Circum dederunt még alázatosságra
tanithatott bennünket. A szegény halhatatlan – mert kegyelemből a
halálában is „halhatatlan“ maradt, – aki most már a mindig szives
vendéglátó Pére Lachaise lakója, egy csodálatos élet szomoru tanulságait
hagyta maga mögött. Valóságos mese volt ez az élet, csakhogy modern
mese, amelyben sok a fantasztikum, amely azonban nem a mesebeli örök
boldogsággal, hanem a végzettragédiák megrázó fordulatával záródik.
Sorsának röpte már-már a csillagokat érte s az impozáns „hajtalék“ abban
a mélységben végződött, ahová a szakadékok kis gnómjai is csak
megdöbbenéssel tekintenek alá. Ha valamikor, ugy akkor, mikor a Pére
Lachaiseben elhangzott Et cum Lazaro hirét a telegráf és a kábel szerte
röpitették mind az öt világrészbe, a kereskedőktől hangos nagyvárosokba
s a sárgaláz vidékeire, ahol nem laknak megfinomult emberi lények, csak
vad, ős-emberek, ahol csak egy-egy magános mérnök csinálja a
civilizációt nem tudni kinek a hasznáért: eszünkbe juthatott a Bossuet
mennydörgése: „Csak az Isten nagy!“
*
Vajjon azok, akiknek nevét rózsalánccal köti a hir a nagy
cselekedetekhez, kétségtelenül, okvetetlenül nagy emberek-e?! Vajjon
Isten választottjai-e mindannyian, vagy a legtöbben csak a vak sors
játékszerei?!
Az utilitárius felfogás – és ó, mennyire megnyerte és mennyiszer teherbe
is ejtette ez a világnézet a mi korunkat, amelyben minden kicsinyes,
kivéve az általános versengést, mely oly formidáblisan nagyra nőtt! – a
kalmár-logika, a kalmár-kritika nem habozik. Neki csak egy cinosurá-ja
van: a hatás, a siker s csak a kézzelfoghatóból, a készpénzre
válthatóból következtet vissza az x-re, az ismeretlen erőre. Kihagyja
számitásából, hogy a hatásnak, a sikernek az emberi gondolaton s az
emberi energián kivül hány és hány másféle faktora van; nem törődik
vele, hogy a céget jegyző emberi erő mögött a kedvező szelek s szelid
vizek minő hajtó erővel dolgoztak. Csupa bók az emberi erő iránt,
föltéve, hogy a siker eszkontálható; viszont az nem erő neki, mely
megtört az elemek hatalmán s a balszerencse ellentállásán. A zseni, akit
elvisz a sárgaláz, nem volt zseni; csak gyönge ember volt, akinek ki
kellett volna tartania. Másfelől, aki valamit produkál, ha nem is tett
egyebet, mint hogy megnyerte a nagy lutrit: a legrosszabb esetben
ördöngősen ravasz fickó, akivel számolni kell.
És hány embernek a nevéről neveztek el már csillagokat, akiknek esetleg
kihuzták a számát, akiknek véletlenül megjött a csillaguk!
Ez a történeti felfogás, a taine-izmus in absurdis; egy kis ravaszkodás
azzal a sark-igazsággal, hogy mindennek ugy kellett történnie, amint
történt. Ravaszkodás, mely nem lát az orránál tovább s mely ha
következetes akar lenni, felállitja ezt a tételt is: „mindaz pedig, ami
nem történt meg, egyszerüen lehetetlen“. S vannak, akik elmennek idáig.
Ennek a felfogásnak a kis tőkései hamar elkészültek a Lesseps Ferdinánd
megitélésével. Megalkotta a Suez-csatornát, mely hasznára lett
millióknak, tehát nagy, igen nagy ember volt; nem tudta megcsinálni a
Panama-csatornát, amiből kára lett millióknak és millióknak, tehát
gazember volt.
De hát igazán övé volt-e a Suez-csatorna minden dicsősége?! S igazán övé
volt-e a Panama minden szégyene?!
*
Ugy látszik, mintha a nagyságához nem férne kétség, legfeljebb a
bünösségéhez. S bünös volt-e, vagy csupán könnyelmü: ezt a kérdést,
miután jogilag letárgyalták, nem bolygatták többé, hanem letakarták
nagyságának a palástjával.
Előbb, miután nevét ráirta Európa mappájára, elhalmozták minden
dicsőséggel. Elnevezték a nagy franciának, megválasztották
„halhatatlan“-nak. Csak egy dicsőségre kellett haláláig várakoznia. Arra
a dicsőségre, hogy Vilmos császár kinevezze őt a világegyetem legnagyobb
emberének.
Ez is megtörtént. A kiváló tehetségű kritikus és zeneköltő, aki már sok
arcképkészitőt nevezett ki festőmüvésznek, aki kinevezte Ohnet-t a
legnagyobb francia regényirónak, nem tudom kit a legnagyobb káplárnak,
nem fösvénykedett, mikor elérkezett az idő, hogy Lesseps-szel szemben is
kitegyen magáért. Nyilván ugy vélekedik, hogy hasonlóan Szent Ágneshez,
aki üres kötényéből rózsákat osztogatott, csak a zsebébe kell nyulnia,
hogy annyi dicsőséget osztogasson szét belőle, amennyi neki tetszik.
De bármint vélekedik, szép tőle, hogy juttatott a készletéből Lesseps
Ferdinándnak is. Annál szebb, mert alighanem ez az utolsó dicsőség,
amelyben a suezicsatorna hőse részesült.
Még el sem földelték szegényt s a nagyságot máris megkezdték
visszalármázni róla. A rögtönzött biografiák kisütötték, hogy a legjobb
esetben is, ezt a nagyságot nem jelentette előre semmiféle signum, semmi
ama prodigiumok közül, amelyeket Livius emleget. A zsenialitás kissé
későn tört ki rajta, s ha esetleg hatvan éves korában talál meghalni, a
neve örökre ismeretlen marad. A diplomata mesterségbe született bele, de
erről a pályáról, a dicsőségnek minden aprópénze nélkül, önkéntelenül
kellett lemondania. Valóban alig képzelhető tökéletesebb bukás, mint az,
amely a Lesseps első „karriér“-jének véget vetett. Odillon-Barrot olyan
megbizással küldötte Rómába, amelynek céljával minden francia
ujságolvasó tisztában volt. De Lesseps félreértette instrukcióit, s ugy
diplomatizált, hogy a francia érdekek csak ugy rittak bele. Oudinot
generális, a francia csapatok fővezére, nem is hederitett a
szerencsétlen küldött intézkedéseire, s mikor Lesseps ezért kérdőre
vonta, a teljhatalmu megbizott urat egyszerüen ostobának nevezte. A
diplomata kardot rántott, s a katonáknak ki kellett nevetniök a szegény
diplomatát. Lesseps panaszkodó levelet küldött haza, s mig Rómában,
amelynek eddig csak szivességeket tett, minden bajért őt tették
felelőssé s gyilkossági kisérleteket követtek el, ellene, a külügyi
hivatal nem is felelt a levelére, ellenben elmozditotta az állásából,
bolondnak deklarálta, fegyelmi eljárást akasztott a nyakába, s
hivatalosan megállapitotta, hogy Lesseps az ő utasitásai ellen
cselekedett, ami meglehetősen ritka dolog a diplomácia
botránykrónikáiban.
De ha a _Lehrjahre_ nimbusza szétfoszlott a detektivszerepre is
vállalkozó tájékozódó-kedv tolvajlámpájának világosságánál, ime, a
_Wanderjahre_ dicsősége sem teljes többé. Kiderül, hogy a szuezi
csatorna ideájának atyja tulajdonképpen Lepère tábornok, Bonaparte
egyiptomi expediciójának vezérkari főnöke volt, s ezzel az ideával, mely
megfordult már a fáraók idejében is, Lesseps csak a Lepère könyvei révén
ismerkedett meg. Kiderül továbbá, hogy a szuezi csatorna munkálatainak
valamennyi terve egy osztrák mérnöktől való – ki tudná a nevét?! s az
egész plánumot, melynek végrehajtása akkora dicsőséggel járt, Lesseps
meg a szuezi csatorna-társaság csak _megvásárolta_. Sem az idea, sem a
tervezet nem a Lessepsé; Lesseps ennek a kanálisnak inkább csak a
Vespucci Amerigo-ja volt. De miben állna hát akkor nagysága, ez a
világraszoló nagyság? Övé a _végrehajtás_ érdeme. A vállalkozásnak
temérdek akadálya volt: a porta bizalmatlansága, az angolok
féltékenykedése, az általános kishitüség. Ezeket az akadályokat győzte
le a Lesseps hite, szivóssága és akaratereje.
Csakhogy – mint az _Ál-jó-emberek_ Bassecourt-ja mondaná – _csakhogy_
hová lett volna ez a hit, ez a szivósság és akaraterő a Szaid pasa
barátsága, az Izmail pasa financiális zavarai, s a Napoleon császárnévá
felcseperedett Montijo Eugéniának holmi apró udvariasságokkal
meghóditott, szives jóindulata nélkül?! Sors bona, nihil aliud.
Szó sincs róla, ebben a kritikában nagyon sok a tulzás. Ez a kritika
nincs távol attól, hogy ekképpen nyilatkozzék: „Istenem, hát olyan nagy
dolog az emberiség életében, ha az indigót valamivel hamarább lehet
áthozni Indiából?! Láttunk már ennél nagyobb szeleket is!“ Amivel
bizonyára csak a legfrivolabb felfogás állhatna elő. De ha sok is a
tulzás ebben a kritikában, jegyezzük meg, hogy ez a kritika soha se a
gondolkozás, hanem mindig csak az akció nagy embereit ostromolja, akik,
valljuk meg, soha se lehetnek meg, soha se boldogulnak kitünő
dolgozótársak, véletlen segitségek nélkül, amelyek, legyenek hatalmas
pártfogások vagy kedvező szelek, soha se alkalmatlankodnak, mikor arról
van szó, hogy a szerencsés cégjegyző besöpörje a dicsőséget.
S valóban csak ez volna az emberi nagyság, ez a mindenre kész
vállalkozási kedv, mely el van szánva rá, hogy hatot vagy vakot vet, ez
a különös energia, melynek legfőbb erénye a csökönyösség, s mely oly
nyomorultul függ a hatalmasok pártfogásától, a kicsiny emberek hitétől,
s a kedvező szelektől?! Nem, valóban láttunk másféle nagyságokat is.
Darwinnak, hogy megváltoztassa az emberiség egész gondolkozását, hogy
eltörölhetetlen nyomot hagyjon maga után, nemcsak a térkép egy kis
pontján, hanem ezen a kerek földgömbön mindenütt, nem volt szüksége
kedvező szelekre. Lavoisier-nak nem volt szüksége a hatalmas
pártfogókra, s Laplace-nak nem a kicsinyek hitére.
Igenis, van egy emberi nagyság, mely független a klima kegyétől vagy
kegyetlenségétől, melyet nem törhetnek meg a kedvezőtlen szelek, melynek
jótékonysága nem függ az apró véletlenektől. Igenis, van emberi energia,
mely különb a közönséges energiánál s mely vetődjék erre a térre, vagy
amarra, jó és balszerencse közt, mindig életjelt fog adni s theatralis
sikerekkel vagy azok nélkül, mindig kivételes és ritka emberi energia
marad. S talán csak ez a nagyság az, amely igazi.
A természet az erőket nem egyenlő méretekben osztogatta szét, s
végtelenségének pazarságában nem törődött vele, hogy a különböző erők
minő emberi célokra fognak szolgálni, s minőkre nem. Az erőhöz nem
kötötte azt a föltételt, hogy okvetetlenül földi sikerek atyja legyen; s
ha erő a füszeres munkája, amely gyümölcsözik, bizonyára hatalmasabb erő
az óceán hullámverése, mely haszontalanul törik meg a part fövenyén. A
természet neveti az utilitárius elméletet.
*
A megindult reakció máris perspektivát nyit arra, hogy a történetirás,
amint nálunk sokkal hidegebben fogja tekinteni a szuezi-csatorna
megalkotójának dicsőségét, másrészt sokkal enyhébben fogja megitélni
azt, amit mi a Lesseps szégyenének neveztünk.
Nem, a világegyetem legnagyobb emberében nem volt meg a világegyetem
legnagyobb találékonysága. Még mindig elég szivósnak érezve magát, egy
csodálatos presztizs-zsel gazdagabban, másodszor is meg akarta csinálni
Szuezét, milliók és milliók hasznára; ugy tett szegény, mint az a
szinmüiró, akit a siker karjára vett, s aki nem tud egyebet, mint még
egyszer megirni ugyanazt a darabot. Ugyanazzal a hittel, ugyanazokkal az
eszközökkel és sokkal több chance-szal látott ugyanahhoz a dologhoz; és
ebből lett: Panama.
A szelek ezuttal nem kedveztek. A tervezet nem volt olyan jó, mint az
első, s a szoros százszor több pénzt nyelt el, mint a Szuez-kanális.
Sokkal több millió állott rendelkezésre, mint akkor, de még több
kellett, mindig több, képtelenül sok millió. Azzal, ami megvolt, nem
lehetett se előre menni, se hátra. S az akció embere, a praktikus ember
tudta, hogy mikor minden pénzforrás elapad, akkor csak egy energia, egy
modern erő van, amely pénzt teremthet a föld alól is, s ez a modern erő:
a reklám. Hogy tehát megmentse a már elveszett pénzt, visszaszijja a
részvényesek hasznát a pokolból, s visszaszijja dicsőségét a tenger
fenekéről, egy pár gyertyát gyujtott az ördögnek, a reklám ördögének
(szép kis kivilágitás volt, annyi bizonyos), s megszerzendő a
milliárdokat, feláldozott néhány milliót a Moloch céljaira. Ő maga egy
garast se látott ebből a pénzből, talán nem is tudott az egész
históriáról, csak aláirta a nevét, oda, ahová kivánták, talán közben
dajka-nótákat dudolt az unokáinak s a paralitikusok boldog mosolygásával
dadogta el, hogy aláir mindent, csak hagyják békében… De hát visszaélt a
részvényesek bizalmával. Ha a dolog sikerül, ő a világür legnagyobb
embere, de a szerencse cserben hagyta, mint Law-t s Lesseps Ferdinándot
„csalás“ miatt öt évi börtönre itélték.
Sors mala, nihil aliud.
Ennek a nyolcvankilencesztendős paralitikus öreg embernek a nevét
ugyanaz a _Hit_ mocskolta be, mely esztendőkkel ezelőtt a frazőrök előtt
megtette őt a világegyetem legnagyobb emberének.


KILIÁN KIRÁLY.
Württemberg tekintetes királyáról, szégyenemre vallom meg, édes-keveset
tudok. Minthogy a velünk barátságos lábon élő Németországban a jobban
javadalmazott hivatalok egyikét tölti be, meg vagyok győződve róla, hogy
tele van minden magán- és közjogi erénynyel, sőt megvannak benne a
würtembergi géniusznak kedves, saját külön nemzeti erények is. Ugy
hiszem, kitünő s többszörös családapa; ugy hiszem, hogy szigoruan
alkalmazkodik a német birodalom ügyviteli szabályaihoz, s aláirásaiban
nincsen restancia; ugy hiszem végre, hogy mint a jó asszonyoknak, neki
sincsen története. Némi igyekezettel elképzelem, hogy egyik legkedvesebb
foglalkozása: fényes csákóban és fényes gombu uniformisban az ablaknál
állni, s nézni, hogyan egzecéroznak a katonái, akiknek a gombjai szintén
fényesek. Elképzelem, hogy szereti a sört, hogy a _De bello gallico_
csak egy kinos, fölötte kinos emlék rá nézve, hogy korán kel és korán
fekszik, s hogy kedves nótája: „Die Deutschmeister, die Deutschmeister…“
A nevét azonban már csak hosszas habozás után tudom megmondani. Mindent
összevetve, abban kell megállapodnom, hogy bizonyosan Kiliánnak hivják.
Mert: ő megy legelül, a nagy csizma ő rajta van. Aztán meg: néprajzi
bizonyosság, hogy a würtembergi anya mikor felocsudik fájdalmából,
könnyei között mosolyogva nem azt kérdi, hogy „Fiu?“ – hanem azt, hogy:
– Kilián?
Igen, őt bizonyosan Kiliánnak hivják… és amikor a közönbös Klio rávéste
érctábláira, hogy: V. Károly császár fölvette a földről a nagy szobrász
leejtett kalapácsát, a Sors könyvén dolgozó szomoru párka bizonyára a
következő szavakat iktatta albumába:
„Ennek az esetnek a pendant-ját – párját és egyben ellentétét,
kiegészitő felét – 1895-ben Würtemberg egy szülöttje fogja produkálni,
akinek neve természetesen Kilián lesz.“
*
A pendant megvan. Kilián király udvari páholyában ült, s tekintete ez
egyszer nem katonái fényes gombjain édelgett, hanem a szinpad felé
irányult. Kabátját érdemrendek boritották, s az érdemrendek alól mély
meghatottság készült kitörni. A szinpadon egy halovány, festetlen arcu
hölgy zokogott, az ajtófélfára borulva; bizonyos Duval Armand urat
siratott, aki elég izléstelen, elég balgatag volt elhagyni a halovány,
festetlen arcu hölgyet. Kilián király jóakaratulag nézett az elhagyott
Ariadné-ra, táborkara helybenhagyóan bólingatott a szinpad felé; a
földszint figyelme megoszlott a valóságos király s az álmok királynője
között; majd legördült a függöny s egy alig észrevehető kegyes jelre a
hadnagyok és kadétok ugyanolyan hévvel verdesték össze tenyereiket,
aminő hévvel táncolni szoktak az udvari bálon.
S a következő percben Duse Eleonórát rendkivüli kitüntetésről
értesitették. Sziveskedjék megjelenni az udvari páholyban az a szerencse
várja, hogy ő felsége személyesen fog gratulálni mai sikeréhez.
A Kilián király szép és tartalmas életében bizonyára voltak meglepetések
is. Például, igen meg lehetett lepetve 1871-ben, sőt valószinü, hogy
ebből a meglepetéséből még most sem tért egészen magához. De még ez a
meglepetés is csekélység lehetett ahhoz a lelki állapothoz képest,
amelybe előkelő személyét a Duse asszonyság felelete ejtette. Ez
tudniillik igy hangzott:
– Minthogy az udvari páholytól a szinpadig éppen csak akkora az ut, mint
a szinpadtól az udvari páholyig: amennyiben ő felsége ismerkedni kiván,
ne terheltessék a szinpadra fáradni.
A felelet szövegezését kiválóan elmésnek éppen nem mondhatni. Hogy a
velencei népiskolák a stilus iránti érzéket nem fejlesztik valami
tulságosan, s hogy a nagy tragikák sem felejtik el egyhamar a kis
komédiásnék nemzetközi jargonját: ezt a régi tapasztalatot a fentebb
idézett madrigál bizonyára csak megerősiti. De ha az üzenet nem
arrogálhatta, hogy az arany mondások között foglaljon helyet, egy jó
tulajdonsággal mégis dicsekedhetett. Impertinensen világos volt, annyi
bizonyos.
Kilián király inkább csak ezt a jó tulajdonságát méltatta s kevésbbé
vetett ügyet a stilus gyöngéire. Mert nem sietett le a szinpadra, nem
kereste elő legédesebbik mosolyát és elragadtatásának legesleginkább
olvadó hangjait, nem tette koronáját a bájos Kevélység festékes
bödönkéje mellé, nem támasztotta királyi pálcáját a Földközi-tenger
pingált másához, nem hajolt meg a Duse asszonyság stilusa előtt, mint
Musset a Rachel ortografiájával szemben, nem köszönt a tűzoltóknak, a
statisztáknak és a ruhakosaras öreg asszonyoknak: hanem haragra lobbant
s kiadta a parancsot, hogy Duse asszonyság többé nem léphet fel; Duse
asszonyság sziveskedjék beszünni vagy legalább is máshol játszani.
És másnap Duse asszonyság elutazott, változatosságban és dicsőségben
gazdag életének legnagyobb diadalával, mely a maga nemében bizonyára
első a szinjátszás történetében.
*
Ha Kilián király haragra lobbant, akkor valószinüleg igy gondolkozott:
– Mégis csak hallatlanok ezek a komédiásné ténsasszonyok! Ugy nőnek ki a
földből, mint a dudva; a ghettók, a nagyvárosok szennyes utcái, a
házmesterlakások teli vannak jövendőbeli star-okkal. Felnőnek isten
nevében, mint a paréj, távol a nagy betüktől, a szép dolgoktól, a tiszta
emberektől, a templomtól és mindentől, ami civilizáció. És egyszer csak
előállanak azzal az arroganciával, hogy ők majd művelni fogják a
kedélyünket s megmagyarázzák nekünk a rejtelmesen szépet. Nincs egyebük,
csak a beszédes szemük, mely lelket hazudik, a fiatalságuk, mely
rendkivül gyorsan kopik, mert a szinpadon s a háboruban töltött évek
duplán számitanak, no meg az asszonyiságuk, mely rendesen kiáltó, s mely
náluk számos esetben még nem jelenti a nőiességet. Pertu vannak a
tűzoltókkal, szobalányul használják a mamájokat, elfogadják a
jutalomjátékukra gyüjtött emlékeket, alkusznak az imprezáriókkal, mint a
kupecek s megfigyelik az édesapjok halálát, hogy „reálisabban“
játszhassanak. De mert az ujságok mindennap nagyokat hazudnak róluk,
mert a gyerekes kiváncsiságot szolgáló sajtó minden lépésöket
regisztrálja, mert exaltált emberek áradozva magasztalják a mókázásukat,
avagy tragikus rikkantásaikat, mert a tömeg, abból a csekély
művelődésből, amit a szinházban szerezhetni, nem igen őriz meg egyebet a
személyökre való emlékezésnél: utoljára maguk is elhiszik, hogy ők
valakik. És noha jogot formálnak azokra a dolgokra is, melyekről az uri
társaságban élő nőknek le kell mondaniok: nem elégesznek meg bukétákkal,
a rajongók, a kiskoruak, a léhák és a tömeg hódolatával, hanem
megkövetelik a tiszteletet is. Pedig minden dukálhat nekik: a tapsok, a
luxus, melyet megszerezhetnek, az imádat és a szerelem, melyet tömegesen
keltenek, minden, ami tetszik, csak a tisztelet nem. Mert, ha olykor a
személyök méltó is minden tiszteletre; ez a tisztelet soha se illetheti
meg a mesterségöket. De ime, nem elég, hogy olyan föltétlen respektust
követelnek, amelyet a világtól csak gyöngédségből kaphatnak ajándékba:
ha valamire viszik, immáron ők tagadják meg a tiszteletet azoktól,
akiknek ehhez törvényadta joguk van, s akik elődeikben már századokkal
ezelőtt fényes csákókban nézték az ablakból katonáik csillogó fegyverét.
Hát ez hallatlan és én megmutatom ennek a Reklám-királynénak, hogy velem
nem packázhat.
Ilyenformán gondolkozhatott Kilián király és mert az előitéletekben
mindig van egy szemernyi igazság, nem mondhatni, hogy nem volt oka némi
boszuságra. A Sudermann Magdája, aki oly roppant magamegelégedéssel
sétáltatja meg az apai házban pompás toilette-jeit meg az idegenben
ráragadt francia szavakat és fesztelenséget, néha igazán kiállhatatlan.
Ez a hölgy másféle mértékkel mér magának és másféle mértékkel a kivüle
eső emberiségnek. S a tiszteletet, melyet magának megkövetel, csak az
asszonyi szeszély jogán tagadja meg attól a gondolkozás-módtól, mely
elüt az övétől. Ez nem szorul bizonyitásra.
Mindamellett tévedésben volt a boszus Kilián király. Egy pillanatra
megfelejtkezett róla, hogy: a nemesség kötelez s minél dicsőbb nemesség,
annál többre, annál inkább határtalanul. Megfelejtkezett róla, hogy a
história mindig különösen kegyelte azokat a királyokat, akiknek az
udvariassága elég gazdag volt rá, hogy ne csak egyes udvarhölgyeknek
jusson belőle, hanem minden dámának: A _Nő_-nek épp ugy, mint a
Favoritáknak.
Tévedésben volt továbbá, mert a szóban forgó asszonyság, ha másképp
gondolkozott a nagyvilági szokásokról, mint ő, viszont nem várt és nem
kért tőle tiszteletet. Ez a különös asszonyság nem igen kereste se a
tömeg, se az ujságirók, se az imprezáriók, se a főranguak hódolatát,
ugylátszik, a királyokét sem. Nem követelt tőlük se figyelmet, se
elismerést, se poziciót a társaságban, semmit. S ha nem volt kegyes
kedvében, ugylátszik, viszont nem is adósa senkinek.
Tévedésben volt végre Kilián király, mert: vagy vannak ezen a kopár
hegyfokon tiszteletreméltó dolgok, vagy nincsenek. Ha nincsenek, ugy
mért volna kivétel a rang és a hatalom?! S ha vannak, akkor nincs
tiszteletreméltó polc, amelylyel ne volna egyenrangu az a függetlenség,
amely nem szorult senkire, semmire, amelynek nem kell semmi és senki
ezen a világon.


SZEM-JONGLEUR-ÖK ÉS TROUBADOUR-OK.
Az emberi szemben titokzatos erő lakozik. Ez az erő ámulatba ejti és
megigázza a fenevadakat, részeggé teszi a kigyókat és az
operett-minisztereket, tömegesen üzi a Dunába a szegény varróleányokat,
meglágyitja a börze-csaták mezőin edzett sziveket, és kiáltó
ostobaságokat követtet el a legzseniálisabb uzsorások gyermekeivel. Az
emberi szem hatalmának nem látni a végét, s az emberi szem
hatalmaskodása ezer és ezer formában nyilatkozik meg.
Mégis, mindnyájan elcsudálkoztunk, mikor az iskolában arról értesültünk,
hogy a mulatságos ó-korban és a gyászos emlékezetü középkorban éltek
férfiak, akik az állatok beleinek futólagos megtekintése után, avagy egy
horoszkóp üveglencséjéről olvasva, megjósolták a legközelebbi csatákat
és a legközelebbi szerelmeket. Nem azon csudálkoztunk, hogy egyáltalában
akadtak ilyen férfiak, hanem azon, hogy az üzlet virágzott, s hogy ezek
a férfiak, a szemük erejéből ettek és ittak, ruházkodtak, kirándulásokat
tettek és szeretőket tartottak.
Az ember, kivált az iskolában, hajlandó lenézni a fent emlitett korokat.
Gyermeki lelkünk ártatlanságában azt hisszük, hogy csakis ezek a rég
letünt idők türtek meg efféle exisztenciákat. Mikor aztán kilépünk a
komtempláló életből a cselekvő életbe, észrevesszük, hogy ezen a világon
minden örökkön ismétlődik. Észrevesszük, hogy azok az exisztenciák,
melyeken egykor oly igen elcsodálkoztunk, ma is megvannak, és bár
változatosabb formában, több leleménynyel, de ma is ugyanazt a
mesterséget üzik, amelyet elődeik. A haruspexek ősi fajtája ma is él s
ma is megkeresi a kenyerét szemének büvös erejével. De nemcsak kitart,
szaporodik is.
Azok számára, akik érdeklődnek a természethistóriai apróságok iránt,
följegyezhetjük, hogy legutóbb a következő uj spécieseket különböztette
meg a tudományos kutatás a haruspexek népes családjában:
_1. Az államjós betümoly. (Graphologus politicus.)_ Leginkább
Németorszgában tenyészik. Ott fogták közelébb azt a hatalmas példányt
is, amelyet nem ajánlhatunk eléggé az anthropologiai muzeumok
figyelmébe.
A haruspexeknek ez a gyönyörü példánya nem szemlélhetvén meg ez idő
szerint Vilmos császárnak a beleit, Németország legnagyobb tósztozójának
_kézirását_ tette vizsgálódásának a tárgyává. Ez alapon kifejtette, hogy