A tegnap legendái: Tollrajzok - 08

a szépség és okosság! Haj, be kacki a kalapkája! Innen is látni, hogy
drága portéka; a ruhája is akár egy hercegnőé. Vajjon az anyja
csináltatta neki? Azt irják, hogy nem lakott az anyjánál: külön lakást
tartott. Meglehet, hogy rossz kislány volt, szegény. Mindegy; azért
mégis borzasztó, hogy ennek a szép teremtésnek igy kellett elpusztulnia,
husz éves korában! Egy ostoba véletlen miatt, hogy öt perccel korábban
jött a szinházba, hogy nem ismerte a járást, hogy el kellett vesztenie a
fejét. Micsoda percei lehettek a tüzhalál előtt! Mert, mit lelki baj,
nélkülözés, keserüség, lemondás, csalódások, szomoruság, gond – ahhoz a
rettenethez képest, ami az ifju, ép testet elfoghatja szemben a
bizonyos, pokoli halállal! Nyüglődések s az a sok baj, amit együttvéve
életnek nevezünk… mégis csak ezt választanók mindnyájan s nem azt a
sorsot, amely ezt a szegény kis leányt érte…
Amazok ekközben tovább beszélgetnek:
– Irigylésreméltó? Bizonyára irigylésreméltó, hogy meg tudta nyerni
ennek a derék asszonynak a szivét. De csakis azért. Mert abban, hogy
királyleányt tehetett a feleségévé, még nincsen semmi irigylésreméltó.
El tudom képzelni, hogy valaki ebben az irigyelt szituációban igen
boldogtalan lehet. Ne felejtsük el, hogy vannak vőlegények, akik ugy
indulnak el az anyakönyvvezetőhez, mintha fogat huzatni mennének.
Őszintén szólva, azt hiszem, száz vőlegény közül ötven ugy megy az
esküvőre, mint a katona a csatába, mert már benne van… Jobban szeretne
elszaladni, de hát nem lehet. És épp azért ültetnek a vőlegény mellé,
esküvőre menet, egy tanut vagy egy nyoszolyóleányt, hogy a vőlegény ne
kiálthassa oda a kocsisnak: „Hajts balra, gyorsan, hogy utól ne érjenek,
hajts a vasuthoz, hajts ki a világból!…“ Irigylésreméltó, mert
lehetetlen, hogy ne szeresse. De képzelje el az esetet, hogy ha nem
szeretné! Ha félreértették egymást?! Ha az, amit a menyasszony
szerelemnek tartott, nem lett volna egyéb, mint férfihiuság?! Akkor is
csak össze kellett volna kelniök… vagy ön talán ilyen helyzetben vissza
tudna vonulni? Nem, ugy-e bár? Már most képzeljen el egy igy kötött
házasságot s tegye fel azt az esetet, hogy a férfi nem érez szerelmet.
Lehet-e ezt sokáig titkolni? Mily csalódás s mily élet azután? Nem, ne
tegyünk fel ilyen bolondokat.
Tovább lapozok a _London News_-ban: sok arckép egymás mellett:
– Mennyi ifju ember, mennyi derék tiszt! Egyik Kimberleynél esett el, a
másik Bloemfonteinnél, a harmadik másutt. De mind elestek. Ez talán már
a huszadik közlemény az arckép-sorozatból. Valamivel kevesebben vannak,
mint a mult számban. De most is elegen. Mennyi piros vér! Husz éves
hadnagyok sok, sok piros vére. Ugy látszik, ez politikai szükség. Vagy
gazdasági? – nem tudom. Szóval, néha sok fiatal embernek kell meghalnia,
hogy az öregeknek több pénzük legyen, vagy hogy ma még meg se született
emberek meg legyenek elégedve elődeik szerzeményével. Vajjon szivesen,
vigan haltak-e meg, szegények? Az olvasókönyvek azt állitják, hogy az
ilyen halál dicső és gyönyörüséges. Néhányan közülök mégis azt
gondolhatták, hogy még a boldogtalan hosszu élet is jobb, mint ez a szép
halál. Ha nem is jobb élni, de érdekesebb.
Körülöttem már igen tüzesen vitatkoznak. Talán arról, hogy ez, vagy az a
szinésznő hova szerződik; nem tudom. Már nem hallom őket. Csak nézek.
Nézek magam előtt egy képet; nem egy képet, tiz képet. A francia
_Illustration_ két oldala tele van velük. Közös cimük: „Az éhség
Indiában.“ Fotografiák.
Férfiak, asszonyok, öregek, gyermekek: mind csupa csont és bőr. A
felnőttek közül a legtöbben ülnek, csak egy öreg asszony – óh ez a kép!
– feküdt már le, meg a gyermekek… Ezek nem fognak többé fölkelni. De a
többiek! Ezek az arcok! Ezek a tekintetek! Leirni nem lehet ilyet, csak
lefotografálni. Ó, kérem, ne mulaszszák el megnézni, hogy mi az „Az
éhség Indiában!…“
Valaki pezsgőzik a szomszéd asztalnál. Annak a pezsgőnek az árán annyi
szalonnát kapni, amnenyiből ezek itt egy hónapig táplálkozhattak volna.
Vannak, akik délben is, este is pezsgőt isznak s Indiában ezren meg
ezren halnak meg éhen: igy ni!…
Pedig ezek is emberek, mint mi, ha nem is olyanok, mint a szegény kis
Henriot tollas kalapjában. De ki mondana le csak egy pohár pezsgőről is,
azért, mert valahol messze, Indiában, emberi állatok éhen halnak?!
Ó, lelki bajaink, keserüség, csalódás, nélkülözés, lemondás, korai
fájdalom, késő bánat, szétfoszlott ábrándok, eliramló élet, örök
szomoruság, rémes tüzkeresztség, ifju angol tisztek hős halála: –
terefere, tréfa, tánc.


MESÉK A KÖLTÉSZETRŐL.

I. _A költő és a sertéskereskedő._
A költő egy kissé magánkivül tévelygett az utcán. Igen kellemetlenül
érintette őt, hogy a gyomra egészen össze volt zsugorodva s meglehetősen
fájt, mert már több napja tartózkodott az eledelek élvezetétől. Ugy
érezte, mintha ki akarnák tépni ezt a rongyos gyomrot.
Fényes nappal volt, de a költő előtt homályosnak tünt fel minden, mintha
alkonyodott volna. Kábultan támolygott előre és nem tudta, hogy mit
csinál.
Ekkor egy nagyon kövér ember jött vele szembe, kis táskával a kezében. A
költő odakapott a táskához és el akart futni vele, de nem tudott, mert a
lába nem vitte.
A kövér ember sertéskereskedő volt és igen megharagudott. Rendőrért
kiáltott, elfogatta a költőt, s a merénylőt törvény elé állitották, hogy
feleljen róla: miért akart rabolni?
A vádlott a biró előtt nem tudott beszélni. Csak suttogott, de a hangja
nem hallatszott. Mikor a biró megkérdezte: miért nem szól hangosabban,
azt a feleletet adta, hogy: már régen nem evett.
Védőügyvédje ugyanis, akit hivatalból rendeltek ki számára, kezességet
vállalt érte s a költő a tárgyalás napjáig szabadon maradt. Ugyanettől a
védőtől azóta többször kapott segitséget, de az utóbbi időben már
szégyellt hozzá fordulni.
Mindezt egy pohár konyak következtében adta elő, melyet a biró hozatott
számára. A biró tudniillik mindenáron tudni óhajtotta, vajjon a költő
készült-e a rablótámadásra?
Felszólitotta a költőt, hogy adja elő egész élettörténetét. Ezt a
biografiát, minthogy a Brockhaus-féle „Conversations-Lexicon“ nem
reflektál rá, csak igen kivonatosan lehet közölni. Tehát:
A költő egykor napidijas volt Berlin város köztisztasági osztályánál.
Ekkor az a bolond gondolata támadt, hogy Leander álnéven több költeményt
tett közzé német szépirodalmi lapokban. Az álnév felköltötte az irodalmi
körök kiváncsiságát. Persze, mikor kiderült, hogy Leandernek mi a
polgári foglalkozása, kissé elröstelték az emberek, hogy ugy felültek az
inkognitóban rejtőző napidijasnak, s az ujságok rögtön áthelyezték
verseit azok közé, amelyek közlésére alkalomadtán majd rákerül a sor.
De mert a költő rendkivül fiatal volt, otthagyta a biztos másfél márkát
és elszegődött ujságirónak.
Csak öt hónapig maradt ujságiró. Ez idő alatt belátta, hogy a
kőnyomatosok forditásának semmi köze az Olympushoz, s többször
eltünődött, hogy vajjon mit szólt magában Anakreon, mikor a szerkesztő
egy nap háromszor is leküldte szivarszipkáért a trafikba? Minthogy pedig
mindennap két márkányit kellett forditania, az öt hónap alatt nem irt
egyetlenegy verset sem.
Azt hitte, hogy terméketlenségének az ujságirás az oka, s otthagyta az
ujságot is. Szabad ember akart lenni, de világos lévén, hogy ez nem
szegény embernek való ábránd, hosszas hányattatás után végre a törvény
kezébe került.
A biró sehogy se akarta megérteni azt a tébolyt, mely a költőket szüli
és igy tudakozódott:
– Miért hagyta ott a városi szolgálatot?
– Nem tudtam hozzászokni ahhoz az alantas munkához s a lenéző
bánásmódhoz. Ugy éreztem, hogy jobbhoz van jussom.
– Hát az ujságnál mért nem maradt meg.
– Nem voltam odavaló, meg aztán azt hittem, ha ott maradok, vége a
versirásnak.
– Azóta miből élt?
– Amig jó ruhám volt, kaptam itt-ott rövid időre való munkát, ahogy
azonban rongyos lettem, nem állt szóba velem senki.
– Nem volt senkije, aki érdeklődött volna sorsa iránt? Testvér, rokon,
barát?
– Senki se törődött velem. Ha lett volna valakim, akkor minden másként
történt volna. Csakhogy én rám soha se sütött a nap. Nem szeretett senki
se, s mivel igen érzékeny voltam, szeretet nélkül nem tudtam boldogulni.
– Hm – szólt a biró, s belátta, hogy az ifju beteg.
Aztán megkérdezte a sertéskereskedőt, kivánja-e a szerencsétlen fiatal
ember megbüntetését?
– Persze, hogy kivánom! – felelt a kövér ember. – Ha nem volt mit ennie,
ugrott volna a vizbe!
Igy aztán a birónak ki kellett mérnie a törvényt a kövér embernek, s két
hónapi börtönre itélte a költőt.
_Tanulság:_
Ne légy költő; légy sertéskereskedő.

II. _Az érdemrend._
Verdaguer, spanyol költő, utolsó óráját élte.
Szeme ugy forgott, mint egy asszonyé, akit erős karok ölelnek; az orvos
és az ápolók türelmetlenül járkáltak körülötte. Verdaguer
elgondolkozott, azzal a kicsi észszel, amije még maradt.
– Ugy látszik, el kell patkolnom. Bánja az ördög! Mit ér már az én
életem?!… Örökösen kinlódni a nyavalyával, naphosszat vesződni egy
taposómalomban a száraz kenyérért, dolgozni még akkor is, mikor az
álmosságtól már majd leragad a szemem, türni a sok nélkülözést,
koplalást, a sikertelenséget, a megaláztatásokat, a gonoszok rugásait,
utálatos emberek társaságát, látni, hogy az asszonyok mily szerelmesen
kapaszkodnak a fiatalabbak nyakába s mily szánakozással fogadják gyöngéd
pillantásaimat, látni, mint nyomorognak és mint halnak rendre, akiket
szeretek és akikhez ragaszkodom, látni, mily tehetetlen az ember s mily
kegyetlen vak és brutális a világrend, nyüglődni, pihenést nem ismerni,
összerezzenni minden zajra, várni, mikor mulik el a fájdalom, s
aggodalommal lesni, mikor tér vissza… eh, hát nem jobb ennél, ha
aludhatom, s nem tudok magamról többé soha?!… Csak azt az egyet
sajnálom, hogy olyan keveset éltem! Egyszer már közel voltam hozzá, hogy
fiákerezni fogok; ekkor betoppant hozzám az adóvégrehajtó s elvitte az
utolsó pesetámat is. Mióta az eszemet tudom, mindig az volt a legfőbb
vágyam, hogy egyszer egy nikkelórát veszek magamnak. És tessék, meg kell
halnom a nélkül, hogy valaha órám lett volna, amin nézni lehet, hogyan
mulik az idő, s amit be lehet adni a zálogházba!…
Idáig jutott utolsó ábrándozásában, amikor valaki barátságosan felrázta
agóniájából. Meg volt irva, hogy utolsó órája se lehet zavartalan.
Az orvos volt, aki egy papirlapot lobogtatott kezében.
– Örüljön, örüljön, Verdaguer mester! – kiáltozott az orvos vidáman. –
Nagy szerencse érte önt, kimondhatatlan szerencse! Mert bár egy félóra
mulva meg tetszik halni, olyan kitüntetést visz a sirjába, amely önön
kivül csak a nagy José Echegaraynak jutott! Ő Felsége ugyanis,
dicsőségesen uralkodó királyunk, értesülvén róla, hogy ön utolsó óráit
éli, elhatározta, hogy meg fogja édesiteni a költő utolsó perceit, s
táviratban az ujonnan alapitott XII. Alfonz-rend nagykeresztjét küldi
önnek. Tessék, itt a távirat, fogja meg a papirosát! Meglássa, sokkal
könnyebben fog meghalni!
A haldokló vonagló ajkain a boldogság mosolya futott át.
– Hogyan? nyögte. – Ő Felsége?… dicsőségesen uralkodó királyunk?… Alfonz
király?… legkegyelmesebben… tudomást szerzett róla, hogy létezem?…
illetőleg, hogy egy óra mulva megszünöm létezni?… Nem álom ez?… Mily
kitüntetés!… mily szerencse!… Tehát… tehát… mégse éltem hiába!…
S a következő percben már nem volt se nikkel, se utolsó órája.
_Tanulság:_
Nincs az az ostobaság, melynek egy költő ne tudna örülni. A költőt még
az érdemrend is boldoggá teszi, mint a parasztleányt a szines kaláris.

III. _A csodagyermek_
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy orvos, aki éppenséggel nem volt
csodaorvos, és mégis csodagyermeke született neki.
Az orvos tudniillik sohase foglalkozott irodalommal, s olyan nőt vett
feleségül, aki azt se tudta, mi fán terem a litteratura. És lám, a jó
isten gyermekkel áldotta meg őket, leánygyermekkel, aki alig érte el
tizedik esztendejét s már csodálatos szindarabokat irt.
A csodagyermeket persze Párisba vitték mutogatni. A kikiáltó karjaiba
vette a gyermeket s igy ismertette a csodát:
– E leánygyermek neve: Carmen d’Assilon: spanyol hangzásu neve ellenére
tősgyökeres francia szülők gyermeke. Ez a tizéves szerző eddigelé hét
darabot irt tizenegy felvonásban, s vidéken ahol darabjai eddig szinre
kerültek, nagyon jól ismerik nevét. Darabjait nemcsak irja; játszik is
bennök. Egyik darabját legközelebb Párisban is előadják.
Az emberek fejöket csóválták és többen igy szóltak:
– E gyermek fejlődése titkát nem lehet megmagyarázni. Ebben az esetben
még az átöröklési elméletre se lehet hivatkozni.
Sardou mester volt az egyetlen, aki nem akarta elhinni a csodát, hogy
ilyen ifju drámairó is létezhessék. Erre bemutatták neki a kis Carmen
d’Assilon-t, s a vén csodaróka elolvasta a kis lány darabjait.
Ki találná ki, hogy a történet hogyan végződik? E történet ugy végződik,
hogy Sardou mester közbenjárására a kisleányt bevették a francia
szinpadi szerzők egyesületébe.
_Tanulság:_
Szakitsanak a pajzánságokból élő szinházak Feydeau-val meg a
tanitványaival s adassák elő a Carmen d’Assilon darabjait. Igy
elháritják magukról azt a vádat, hogy legfőbb igyekezetük:
folyton-folyvást sértegetni a jó erkölcsöket. A tizéves leányka darabjai
nem adhatnak alkalmat arra, hogy a vád ismétlődjék. Ámbár meglehet, hogy
a csoda még csak itt kezdődik.

IV. _Szabadság a hó alatt._
Gorkij Maxim meghalt.
Gorkij Maxim üdülés céljából családjával Livádiába utazott.
Gorkij Maxim jelenleg két regényen és egy szindarabon dolgozik. Két
előkelő orosz szemlében pedig novellát tesz közzé.
Gorkij Maximot egy röpirata miatt elfogták.
Gorkij Maximot végre-valahára kieresztették a börtönből, ahol már két év
óta sinlődött.
Gorkij Maxim utolsó óráit éli, de halálát a hatóságok el fogják
titkolni.
Gorkij Maxim a pétervári akadémiában, melynek legközelebb tagjává
választották, óriás érdeklődés közepette tartotta meg székfoglalóját.
Gorkij Maxim hollétéről semmi hir. Valószinü, hogy a rendőrség
Szibériában tartja fogva.
Gorkij Maxim legujabb szindarabját Moszkvában fogják előadni. A szerző,
Sardou példájára, maga vezeti a próbákat.
Gorkij Maxim akadémikussá választása miatt Konstantin nagyherceg
kegyvesztetté lett, aminek következtében a foradalmár hajlamu
nagyherceg, aki ma Oroszország első lirikus poétája, eszét vesztette.
Gorkij Maxim előrehaladott tüdővészben szenved s legfeljebb hónapokig
élhet. Barátai rajta vannak, hogy a haldokló költő hátralevő idejét
valamely külföldi fürdőhelyen tölthesse.
Gorkij Maxim legujabb regényéhez a cár is gratulált. Pobjedonoszcev
közbelépésére a levél közzétételétől elálltak, de a gratuláció
megtörtént.
Gorkij Maxim akadémikussá választását megsemmisitették. Ez nem csökkenti
a kitünő iró munkakedvét. Még sohase dolgozott ilyen jó erőben. A
legközelebbi napokban három kötete jelenik meg egyszerre.
Gorkij Maximra feladták az utolsó kenetet.
Gorkij Maxim a jövő héten tartja esküvőjét.
… Egyetlenegy héten mindössze ennyit olvastunk Gorkij Maximról a
különböző hirlapokban.
_Tanulság:_
Végre a költők is megtanulják a kereskedőktől, hogy a jó bornak cégér
kell.

V. _Strindberg, a nőgyülölő._
Strindberg negyedik felesége egy szép napon megszökött az urától.
Amikor tudatták vele az esetet, a költő igen megboszankodott.
– Mit zavarnak?! – kiáltott fel epésen. – Hát már sohase lehet nyugodtan
dolgoznom?! Épp azt a munkámat irom, mely egyenest visz át a
halhatatlanságba; közel vagyok a befejezéshez, mely a nőkérdés
problémáját végérvényesen meg fogja oldani, és tessék, ilyen tégla esik
a fejemre!… mintha csak azért történnék, hogy ismét félbe kelljen
szakitanom a munkámat!…
– Valóban, uram, legjobb, ha nem szakitja félbe – szólt a hirvivő. –
Most már ugyis hiába volna.
– Nem értem ezeket a nőket! – szólt mélázva a mester. – Igen, igen, ön
nem fogja elhinni, hogy én, a női lélek mélységeinek a kutatója mondom
ezt önnek, és mégis igy van: nem értem őket!… Már a negyedik szökik meg
tőlem. Egy feleség, két feleség, jól van, de négy feleség! Én gyülölöm
őket és ők hagynak el engem! Érti ön ezt?
– Nem én – felelt a hirvivő.
_Tanulság:_
A csókot gyakorold, és ne magyarázd.

VI. _A költő és a szabók._
A költőnek kilyukadt a nadrágja.
Máskor ő ezt föl se vette, illetőleg máskor fölvette ő a nadrágot
lyukasan is. De ez egyszer olyan helyen lyukadt ki a nadrágja, hogy a
mögötte menők mind észrevették és csufolták a költőt.
Azért a költő hosszas lelki harc után elhatározta, hogy uj nadrágot
csináltat.
Bement egy szabóhoz, akit nevezzünk Rothknopfnak, s elmondta kivánságát.
– Előleget kérek – szólt a szabó.
– Bocsánat – felelt a költő – de véletlenül otthon feledtem a
pénztárcámat.
– Sajnálom – mondá Rothknopf – de akkor semmi se lesz a dologból.
– Uram – kérlelte a költő a szabót – nemsokára egy hosszabb époszt irok
s abból ki fogom fizetni a nadrágot.
– Ön, ugy látszik, nem tudja, hogy a szabó-ipar milyen válságba jutott –
jegyezte meg Rothknopf.
– Nem – felelt a költő. – Ezt nem tudtam.
– Hát majd elmondom önnek – magyarázta a jóságos Rothknopf. –
Mindenekelőtt tudja meg uram, hogy az adósok már ősidők óta nem
szeretnek a szabóknak fizetni. Ez a szokás a századok folyamán annyira
elhatalmasodott, hogy immár beállott a válság.
– És miben áll ez? – kérdezte a költő.
– Abban, hogy a bécsi szabók mozgalmat inditottak, melynek célja az,
hogy a szabók világszerte tegyék le tüiket és cérnáikat s tesületileg
térjenek át az uzsorási pályára. Az adósok pedig, ha nadrágot akarnak,
ezentul varrják meg a nadrágot maguk.
– Ez érthető – jegyezte meg a költő – de ugy látom, hogy ön még nem
csatlakozott a mozgalomhoz.
– Nemsokára mindnyájan kénytelenek leszünk vele – folytatta Rothknopf. –
Tudja meg uram, hogy az utolsó korrekt megrendelőt, aki szállitás után
nyomban kifizette anadrágot, 1857-ben temették el Hannoverben. Azóta a
legnagyobb urak is adósok maradnak a szabónak. Ismerek egy német
birodalmi grófot, aki mindaddig nem fizet, mig huszonötezer márkával nem
tartozik. Szabója egyszer már öngyilkosságot akart elkövetni, de
meggondolta magát s inkább egy csinos villát vett a huszonötezer
márkáért. Dolgozom egy magyar mágnásnak, aki csak minden öt esztendőben
fizet. Ha meggondolom, hogy ez az ember egész életében mindössze hétszer
fizetett a szabónak! Mit mondjak, uram? Fiatal korában még maga VII.
Edvárd, kinek tragikus sorsa mindazonáltal bennünket szabókat is meghat,
mondom, maga VII. Edvárd se szeretett a szabóknak fizetni. Az angol
szabók azonban tudnak ez ellen védekezni; aki rendesen fizet a ruha
szállitásakor, annak tiz-tizenöt százalékot, aki pedig egy év mulva
fizet, annak öt százalékot engednek a ruha árából. De mit csináljon a
szegény magyar szabó? Ha az ember eleve nem gondolna minden eshetőségre
s nem számitaná a ruha árát ötven–hetvenöt–száz százalékkal drágábban, a
szegény magyar szabónak éhen kellene halnia.
S Rotknopf egy könnycseppet törölt ki szeméből.
– Uram – szólt a költő – én belátom, hogy nem a néptanitókon, nem a
bányamunkásokon s nem a munkanélkülieken kellene társadalmi uton
segiteni, hanem a szabókon. De ön királyi tanácsos, a tőzsdetanács
tagja, többszörös háziur s azonkivül okos ember is, aki tudja, hogy a
rosszul fizető helyett is meg lehet fizettetni a jó fizetőt… talán
kivételképpen mégis csinálhatna nekem egy nadrágot?
– Nem tehetem, uram – bizonyitgatta Rothknopf s folyvást könny
csillogott a szemében – esküszöm, hogy nem tehetem! Az én klienseim
évenkint másfél millió koronával maradnak adósaim!… tudja-e, mi az:
másfél millió koronával! Hogyan pótoljam ezt a borzalmas veszteséget,
mondja? Ha ön megmondja nekem, hogyan kaphatnám meg ezt az évenkint
másfél, harminc év alatt tehát negyvenöt millió koronára rugó összeget,
rögtön csinálok önnek egy nadrágot. De ha a szegény szabó azt kérdi,
hogy miből éljen meg? senki se felel. Másfél millió, uram, tudja-e, mi
az: évenkint másfél millió korona?!…
E szavakra Rothknopfot sirógörcs fogta el. Ráborult a bolti asztalra, s
olyan busulásnak adta magát, hogy a költő alig tudta helyre vigasztalni.
Fölötte lehangoltan lépett ki a boltból. Sajnálta Rothknopfot is, de
ennél még sokkal jobban sajnálta a nadrágot.
– Szerencsére, csak egy kis lány, de több szabó is van a világon! –
vigasztalta magát.
Rövid mélázás után betért egy másik szabóhoz, akinek a Gelbschnabel
nevet adhatjuk.
Gelbschnabel már egészen más stilü ember volt. Székkel kinálta a költőt
s tökéletes udvariassággal szólt:
– Azonnal válaszolok óhajtására, uram. Előbb azonban pár szót kell
váltanom telefonon a Hiteltudósitó Irodával.
A „hitel“ szó igen megragadta a költőt, mert ösztönszerü rokonszenvet
érzett minden olyan intézet iránt, melynek nevében a „hitel“ szó is benn
foglaltatik.
– Hogyan? Már ilyen is van Budapesten? – kérdé.
– Igen – felelte Gelbschnabel – csakhogy még kevesen használják, mert
nálunk még kevesen állanak a kor szinvonalán.
– Ez igen szomoru – szólt a költő, mert még nem sejtette, hogy mit
jelent a kor szinvonala.
Gelbschnabel ur csöngetett a telefonon, összeköttetést kért és kapott,
bejelentette a költő nevét s azután igy szólt:
– Azonnal itt lesz a válasz.
A költő azalatt, amig várakoznia kell, egy Vitelliusról szóló tragédia
meséjét akarta elméjében megkomponálni. De alig határozta el, hogy mi
történjék Vitellius-szal a második felvonásban, a telefon megszólalt,
Gelbschnabel ur papirost és ceruzát vett elő s egy perc multán már a
költő előtt állott a Hiteliroda jelentésével.
– Tehát hallgassa, uram, hogy mit jelent az iroda: „Bodor Barna, 27 éves
alanyi költő, számos, közepes értékü bökvers és alagya, továbbá több el
nem fogadott szindarab szerzője, született a torontálmegyei Vojtek
községben, hol a népesség garázda, fenekedő, iszákos, vadházasságban
élő, duhajkodó, pazar és elszegényedett. Egy-egy alanyi verséért a
szépirodalmi lapoktól 3–5 frtot kap; a napilapok verseit ingyen közlik.
A szerkesztőségekben kevésre használható, többnyire állás nélkül van,
most harminc forint fizetést élvez. A „Fővárosi Takarékos Gazdák
Szövetkezeté“-nél lévő kétszázkoronás tartozását perlik; a végrehajtás
küszöbön. Iparosoknak rendetlenül fizet, sőt lakásbérével is adós
szokott maradni. Lóversenyre gyakran jár és sokszor megfordul az olcsóbb
éjjeli mulatóhelyeken. Alsóst krajcárba játszik, de nem tud; blank
bélára is fölveszi. Étkezésre nem abonál, még csak könyvecskét se vesz.
Pazarul költ drágább édesvizi halételekre, mert ezeknek állitólag nagy a
foszfortartalma s ez a költészetre előnyös; nagyon sok apró süteményt
fogyaszt el s ezt már nem tudja motiválni. Egy Piczi Mici nevü
trapez-művésznőt környékez; eddig két izben költekezett rá egy
harmadrangu borozóban, pezsgőt nem hozatott, de igen sok szilvóriumot. A
nadrágcsináltatás óhaja is alighanem a szerelemmel függ össze.
Hitelképesség: a nullával egyenlő.“ Ebből láthatja, uram, – fejezte be
előadását Gelbschnabel – hogy a nadrágot nem előlegezhetem önnek.
– Tévedés van a személyben, – vetette ellen a költő – különösen ami a
bökversek irodalmi értékét illeti.
De Gelbschnabel nem volt kapacitálható, s a költőnek eredménytelenül
kellett a boltból távoznia. Nem csüggedt el; fölkeresett egy harmadik
szabót is, akit nevezzünk Blaumontag-nak. Blaumontag föltette
szemüvegét, végig nézett a költőn és igy szólt:
– Külsejéről itélve, uram, önnek benne kell lennie a fekete könyvben.
– Mi az a fekete könyv? – kérdezte a költő.
– A fekete könyv – magyarázta Blaumontag – vagy pontosabban szólva: a
Magyar Szabók Fekete Könyve olyan folyóirat, mely betürendben tünteti
fel mindazoknak a nevét, kik szabóiknak valaha adósok maradtak. A szabók
ebből megtudják, hogy kinek lehet hitelezni, s kik azok, akik rendszert
csinálnak belőle, hogy a szabónak adósok maradnak.
A költőben egy remény csillant fel. Az a remény, hogy az ő neve is benne
lesz a fekete könyvben. S mialatt Blaumontag a különböző évfolyamokat
lapozgatta, egész regényt szőtt képzelete… Blaumontag szavaiból vagy a
tartozás összegéből meg fogja tudni, hogy melyik szabó tétette bele az ő
nevét a megbélyegző listába. Fölkeresi ezt a szabót és azt mondja neki:
„Én önt elitéltethetném zsarolás cimén, mert meg nem engedett módon
akart rábirni tartozásom kiegyenlitésére. De ha csinál nekem egy
nadrágot: akkor megbocsátok önnek, a nadrágot pedig ki fogom fizetni
époszom tiszteletdijából.“ Ennek a szabó nem fog ellenállhatni…
Blaumontag azonban boszusan csapta össze a kilencedik vaskos kötetet és
igy szólt, megvetéssel:
– Az ön neve még csak a fekete könyvben sincsen benne. Önnek soha még
szabó nem hitelezett, mert különben benne volna. Én volnék az első
szabó, aki olyan szamár, hogy hitelez önnek… nos, én nem leszek ez a
szamár.
A költő csalódottan s most már kissé elkeseredetten távozott. De nem
mondott le végképpen ábrándjáról, s bekopogtatott egy negyedik szabóhoz
is, akit az Immergrün névvel fogunk feldisziteni.
Immergrün – Blaumontaggal ellentétben – igen nyájas ember volt. Ahogy a
költő óhajtásáról értesült, felkiáltott:
– Kérem, azonnal mértéket veszek.
A költő azt hitte, hogy álmodik.
Immergrün mértéket vett és sorra följegyezte a számokat. Aztán azt
mondta:
– Alásszolgája. Köszönöm, megvagyunk.
– Tehát meg fogja csinálni a nadrágot? – kérdezte a tulboldog költő.
– Azt még nem tudom, – felelt Immergrün – előbb meg kell néznem a fekete
listát.
– Hát az mi? – kérdezte a költő elhülve.
– Az, kérem, – magyarázta Immergrün – egy szelidebb, kellemetesebb,
finomabb fekete könyv, azt mondhatnám: fekete könyv cukrosmandula módra.
Mi modern szabók, akik haladunk a korral, nem kellemetlenkedünk a
notórius adósságcsinálókkal, akik aztán zsarolási pereket zuditnak a
nyakunkba, hanem azért értesitjük egymást arról, hogy kik üzik
iparszerüleg az adósságcsinálást. Mi az adósságcsinálóknak nem a neveit,
hanem a méreteit teszszük közzé a fekete listában, minden fertálykor.
Ahogy a fogház igazgatója följegyzi a fogoly antropometriai adatait, mi
is egész sereg számot irunk jegyzőkönyvünkbe, amikor mértéket veszünk. A
legritkább eset, hogy ezek a számok két emberre is ráillenek s igy igen
alkalmasak arra, hogy fölismerjük róla az adósságcsinálót. Ha Uraságod
tizenhat számadata még nem szerepel a rosszul fizetők jegyzékében, akkor
örömmel, sőt kéjjel fogom elkésziteni a nadrágot, de ha igen, ugy tudom,
hogy kivel van dolgom… s akkor értesiteni fogom.
– Hogyan? – kérdezte a költő.
– Ime, számjegyei s kisérje figyelemmel a „Fővárosi Kürt“ apró
hirdetéseit.
A költő huszonnégy órát töltött remény és kétség között. A következő
napon, alig hogy fölébredt, megpillantotta a „Fővárosi Kürt“ apró
hirdetései között számjegyeit s ezek alatt a következő kis üzenetet:
„Csak nem képzeli, hogy nadrágot csinálok magának?! Immergrün.“
A költő rettentő dühbe gurult. Még egyszer fölkereste Immergrünt, mint a
szélvész rontott be a boltba, hirtelen körülnyalábolta a gyanutalan
szabót s erőszakkal mértéket vett róla. Aztán igy szólt:
– Ime számjegyei. Kisérje figyelemmel a „Fővárosi Kürt“ apró
hirdetéseit.
És tova száguldott.
A meglepett Immergrün először el akarta dobni tulajdon számjegyeit. De
még se állhatta meg, hogy másnap meg ne nézze a „Fővárosi Kürt“ apró
hirdetéseit. Ott találta számjegyeit s alatta néhány, itt le nem
nyomtatható, mert igen kevéssé válogatott szidalmat. Aztán ezt a
végszót: „És most ha tetszik, pereljen be becsületsértésért! Azt üzenem
a számjegyeinek, amit akarok! Bodor Barna, alanyi, elbeszélő és drámai
költő.“
Immergrünt a guta környékezte, de életét mégis megkimélte az ég.
S a mese vége? A mese vége ez: Rothknopf, Gelbschnabel, Blaumontag és
Immergrün meggazdagodtak. Ellenben a költőnek még most sincs nadrágja.
_Tanulságok:_
1. Ha költő vagy, ne akarj nadrágot.