A tegnap legendái: Tollrajzok - 03

képviselőjelölt: mindenki az. Az a müvész, aki valamicskét ki tudott
fejezni egyéniségéből kőben, vásznon, hangjegyekben, tollal: már számot
tart egy bazilikára, amelynek meg legyen a maga külön rituáleja. És csak
az a különös, hogy az a világ, „amelyben unatkoznak“ s melynek
hitvallása a szép, nem sokallja meg a Baál-okat, hanem egyforma
őszinteséggel hódol néhány száznak, akik közül egy párnak jóformán csak
a nevét ismeri. Amire nem hajthatja egyéb érdek, minthogy bizonyságot
tegyen a müérzéke fejlettségéről. Hogyhogy esett mégis, hogy olyan
müvészeket, mint Millet vagy Rousseau, soha se vett észre? Bizonyos-e,
hogy a ma csodált Falguièreről és Carolus Duran-ról a következő nemzedék
épp oly melegen fog szólani, mint ahogy a valaha megvetett Millet-ről
szól manapság a „szanom-bánom“-ot hebegő mükritika? Ma még azt hisszük,
hogy a Falguiére alkotásai épp olyan nagybecsüek, mint a régi nagy
képfaragók remekei, hogy benne is megvan az a rejtelmes „nem tudom mi“,
melynek fénye a lángelmét a közönséges tehetségtől megkülönbözteti, azt
hisszük, hogy Falguiére minden jóval megáldva, csak elkésve jött a
világra, olyan korban, amely a képfaragás müvészetét erőnek-erejével
halódónak akarja látni és azt valljuk, hogy Carolus Duran is hatalmas
legény. Hát meglehet, hogy a következő nemzedék nem fog kinevetni ezért
és hasonlóképpen fog elmélkedni a maga korában. Azt is el lehet ismerni,
hogy ezeknek a müvészeknek magasabb rendü erőfeszitéseit megbecsülni nem
szégyen s azok a mütárgyak megérdemelhetnek egy pár virágot. De nem
boszantó-e, hogy az asszonyi furfang a hizelgésnek, a tömjénzésnek egy
uj, megkapó, illatosabb módját eszelte ki, még jobban elkényeztetni azt
a végkép elrontott, naiv, képzelődő, magát tulságosan fontosnak tekintő,
haszontalan gyermeket, akinek a neve: müvész?
*
Sainte-Beuve, gróf Noyon püspöknek akadémiai székfoglalójáról beszélvén,
kedvteléssel részletezi azokat a nevetséges magasztalásokat, amelyekkel
ez az udvarfi – akinél együgyübb ember sohasem töltött be püspöki széket
– XIV. Lajost elhalmozta. Mindamellett, bár mulattatónak találja a
hizelgésnek ezt a diszpéldányát, nem állhatja meg, hogy odavetőleg hozzá
ne tegye: Azért, hogy nem lakájkodunk többé a monarchák körül, mi sem
vagyunk jobbak ezeknél a derék elődöknél. Mert, – nem fölösleges tudni,
– mi is igen nevetségesek vagyunk, mikor magasztalunk, csakhogy nem
veszszük észre. Igaz, hogy most már nem a királyokat és a hercegeket,
hanem a szinészeket, az irókat, azaz magunk-magunkat magasztaljuk;
egy-egy felkapott szinésznőt olyan kifejezésekkel dicsérünk, melyek
megpiritották volna a nagy Condét; s ugy beszélünk a divatos
regényiróról, ahogy Turenne-ről szólni sem volna illendő. Ezt a
bogarunkat még meg fogják emlegetni.
Sainte-Beuve óta ez a bogarunk, ha elefánttá nem hizott is, ugyancsak
megkövéredett. Az utolsó félszáz évben egy sereg udvart láthattunk,
melyek mindegyikének megvolt a maga nap-királya s megszámlálhatatlan
volt a Noyon-ja. A zene-rajongók például sokra vitték ebben a
tekintetben. A nagy Wagner Richard-irodalomban a tömjénzésnek olyan
szörnyeteg példányaira akadhatunk, amelyektől egy satrapa is elijedt
volna. Hogy közelébb maradjunk: annak a szeretetreméltó embernek, akit
Liszt Ferencnek hivtak s akit közülünk még sokan ismertek, folyton maga
körül kellett látnia az egyik legcsunyább emberi betegséget: az
önérzet-sorvadást, mindenféle undoritó fázisában. Mert vannak mulatságos
s vannak szánandó tömjénezők. Az agg Hugo Victornak az utóbbi fajtából
volt ritka gyüjteménye. Aki azt mondta róla, hogy a Notre-Dame két
tornya alkotja nevének első (H) betüjét, maga is költő volt. S hogyan
épitették fel neve többi betüit azok, akik nem voltak költők, csak
paraziták! Amint apró, élősdi növények tapadnak egy nagy fához, ugy
kerekedett egész kis nyomorult irodalom nagy kiterjedésü munkássága
körül.
A mi nagyjaink közt költő nem volt s csak éppen egy müvész akadt, aki
hasonlóképpen apró pénzre váltva élvezte előre a dicsőséget: bizonynyal
akarata ellenére, mert ő maga egyszerü és szerény ember volt. A
magasztalói azonban, akik félistent csináltak belőle, vetekedhettek
azzal a szétzüllött minisztrans-sereggel, mely egykor a Hugo Victor
háznépét alkotta. Olyankor, amikor át meg át kellett tósztoznia
Magyarországot, olyan dolgokat mondtak neki szemtől-szembe, amelyeket
Lionardo da Vinci, aki ideges ember lehetett, aligha tudott volna
meghallgatni. Ugy körültáncolták, hogy szinte látszott rajta, mennyire
szeretett volna megszólalni: „Hátha tévedtek, jó emberek? Hátha még sem
vagyok olyan rengetegül nagy? Hátha még sem verdesem orrommal az eget?!
De csak állta szegény és hallgatott.
*
Azokat a kényes orrokat, amelyek nem türhetik a tömjént, leginkább
bánthatja az a füstölő illatszer, melylyel az exekutiv-müvészet
jeleseinek szoktak kedveskedni. Pedig épp ugy kijár nekik, akárcsak a
bruttójövedelem kikötött százaléka. Nem is pianista, akinek játéka egy
pár hölgyet ideg-görcsökbe nem andalitott; nem is szinész, akinek
kocsijából ki nem fogták a lovakat. Ami azért ingerelheti a finnyásokat,
mert nem minden ok nélkül tekintik a müvészi előadást a müvészetek
sorában a legalsóbb rendünek.
Mindazáltal, ők szólván a legtöbb emberhez, az ő udvaraikban van a
legtöbb és a legféktelenebb himnuszzengő. Ugy, hogy Coquelin, akiben egy
fáraó önérzete lakott, méltán bocsáthatott egész proklamációkat
„szeretett népéhez“: voltak, akiket nemcsak a dikciója, hanem a stilusa
is lelkesitett. Duzzogása a Français-val legalább is annyira
foglalkoztatta a jó párisiakat, mint annak idején a jemappesi csata
szépapáikat. De ha az ember szinész, nem is kell olyan jeles
Mascarille-nak lennie, mint amilyen Coquelin volt: ha tulhaladt bizonyos
középszerüségen, mindig nagyon könnyen ragadhatja hiveit a
szuperlativuszok használatára; a világ már jó ideje elszokott tőle, hogy
a szinészt is közönséges embernek számitsa. Magunknak is mindig van egy
pár népszerü csillagunk, aki minduntalan kacérkodik a
„tökéletesség“-gel; van egy tucat, aki hasonlithatatlan s azonkivül még
tömérdek „páratlan“. Legcsekélyebb sétájok, minden tüszszentésük: a
nyilvánosságé, akár csak a monarchák apró élményei.
Csak a szinésznő kultuszáról lehet szó és nem a szinészéről – mondhatná
valaki, hozzátevén, hogy: – ez a hódolat pedig nem a mímelőt, hanem
egyszerüen a nőt illeti, azt a nőt, aki fiatal, szép s akit mindenki
ismer.
Nem bizonyos. Mert mindenekelőtt a szinésznő – általánosságban szólva
róluk – nem szebb, mint más földi asszonyszemély, majdnem azt lehetne
mondani: a diva kevésbé szép, mint egyéb Formosák. A festék tönkre teszi
az arcbőrét, a mimika, a szemforgatás kivetkőzteti orcájának vonásait
eredeti lágyságukból, – a lázas életmód, mely fogékonynyá teszi az
idegbetegségekre, megviseli egész testalkatát. Amivel ugy leköti a
kevésbé fegyelmezett ifjuságot, az nem a szépsége, hanem a szinház
kápráztató fénye, a szinpad sajátos fata morganája.
Csak szinész-kultuszról lehet szó s nem a szinésznő kultuszáról.
*
Azok között a dolgok között, amelyeket a legkönnyebb megérteni és
megbocsátani, egyik legelső: a müvész hiusága. A munka, melyet végez,
lényegében még maga előtt is titokzatos; az örökös láz, melylyel
dolgozik, nagyobbaknak tünteti fel előtte erőfeszitéseit és eredményeit,
mint amilyenek a valóságban s ez az önáltatás már maga elég arra, hogy
forrásává legyen a legszertelenebb képzelődésnek. És minden hiuság
között legtermészetesebb a szinész hiusága. Végre is, aki megszokja,
hogy esténkint néhány száz vagy ezer ember figyel rá, könnyen elhiszi,
hogy az, ami tőle kitelik, valami kiválóan megejtő, ha más által nem,
legalább az által: ahogyan elmondja.
Még többségben vannak, akik ebből azt következtetik, hogy ezekeet a
képzelgéseket tehát tiszteletben kell tartani s odáig viszik a
türelmességet, hogy a tömjént a müvész természetes jutalmának tekintik.
De már találkoznak eretnekek is akik közül a legvakmerőbbek végre
ilyenformán fognak megszólalni: „Elég a virágból, a koszoruból,
lassabban a babérral! Végre is, önök, tisztelt lángelmék, mindannyian
parvenük, – szerencselovagok és szerencselovarnők, – akik a véletlen egy
termékenyitő mosolya nélkül, minden égi szikrájok mellett is, meddő
cselekvésre lettek volna kárhoztatva, mint azok a pályatévesztettek,
akik lelkükben talán hasonló lánggal, az alázatosak osztályából
pillantanak fel önökre. És azért: sursum corda, de lejebb azzal a
büszkén emelt fővel!“


PICKWICK UR FILOZOFIÁJA.
Három paraszt iszik a korcsmában. A bor pirosra festi képöket; s magas
kedvökben megered a szó. Előbb vigadnak és busulnak, azután kötődnek,
utoljára ökölre mennek. Aki birja, az marja; a legerősebbik emberségesen
– vagy embertelenül? – helyben hagyja a másik kettőt. A két
helybenhagyott két különböző temparementum. Az egyik szelid férfiu, aki
megnyugszik az istenitéletben, a másik azonban notórius verekedő, aki a
szégyent nem hagyja magán száradni. Kijelenti előre, hogy: „Ma
emberhalál lesz“, s megy haza a kaszájáért. A győztes is hazafelé indul,
békében és dicsőségben, ismét barátkozva a másik legyőzöttel. Otthon (a
diadalmas hajlékban) ujra kezdik az ivást, és végkép eláznak. Ekkor
megérkezik a harmadik, a kaszával. A háznép, vesztére, csupasz kézzel
kisérti meg az ellentállást; a kasza megszabdalja a háziasszonyt,
öszevagdossa tehetetlenné vált ellenségét, s egyszerüen levágja a
leányt, aki mostoha apjának segitségére sietett. A lánynak menten vége.
A kaszást elcsipik, s a dolog biróság elé kerül. A közrend képviselői
szakértőket hallgatnak ki, a végből, hogy kétségtelenné váljék: nem
volt-e a gyilkos beszámithatatlan állapotban – milyen elmés is ez a jogi
kifejezés! – mikor fölöttébb udvariatlan tettét elkövette. A tudomány
falusi jelesei aztán mulatságos jelentést adtak be, melyben szép
koszoruba füzték a szótárakban elő nem forduló tudós kifejezéseket s
megállapitják, hogy voltaképen tudni nem lehet: beszámitható vagy
beszámithatatlan állapotban volt-e a vádlott, csak azt tudni, hogy
részeg állapotban leledzett. Mert a tett ugyan föltételezi a
premeditációt, de másrészt nagyon valószinü, hogy a vádlott az iszákosok
egyik betegségében, az ugynevezett mania ebriosá-ban szenved. Amiből
következik, hogy a tett elkövetésekor nem lehetett oly bölcs és
megfontolt, mint egy pápai nuncius. A birák összeülnek, tanakodnak, s
végezetül: a kaszást fölmentik. Mehet haza s kaszálhat békében.
Ez az eset Magyarországon, Gödöllőn történt.
Két gyerek játszik, valamelyik nagy bérház negyedik emeletén, a
folyosón. Az egyik ugy tizenkét-tizenhárom éves, a másik kilenc vagy
tiz. A kicsinek van szép aranyórája (nagyanyjától kapta a nevenapjára),
a nagynak nincs semmije. A bársonybugyogós gyerek minden harmadik
percben előszedi arany óráját, a másik, amelyiken rongyos, ex-bugyogó
van, kidülledt szemmel nézi. Játékközben a nagynak eszébe jut, hogy a
bársony bugyogó alatt csak törékeny porcok és lötyögő husocskák
rejtőznek, mig neki kemény csontjai és erősödő izmai vannak; fölfedezi
az „erősebb jogát“, s ennek alapján birtokba akarja venni az órát. A
kicsi tiltakozik, de hiába. A nagy legyüri a másikat, elveszi az órát, s
hogy a dolog ki ne tudódjék, ledobja a szegény kis bársony bugyogóst a
negyedik emeletről, ugy hogy a gyerek tüstént palacsintává lesz. Már
sötét van, senki se látta. A nagy elbuvik, elrejti az órát, s óvatosan
kotlik valami sötét zugban. A gyanu mégis ráesik. Törvényszék elé kerül,
ahol tagad és vitatkozik az elnökkel, mint egy védőügyvéd. Mindhiába, a
bün rábizonyul. Szerencséjére: jönnek a szakértők. Kisütik, hogy a
gyerek moral insanity-ben szenved; következéskép beteges nézetei vannak
az erkölcs dolgaiban. Amire aztán a törvényszék re bene gesta hazaküldi
az érdekes beteget; vesződjék vele apja, a házmester. Talán sikerül majd
neki egy más ujabb pedagógiai rendszer, – s idővel talán alaposabb
erkölcsi elveket fog csepegtetni magzatába, aki a nevelésre nem éppen
alkalmas agyszövettel talált világra jönni.
Ez a történetke Bécsben esett meg.
Egy ötgyerekes ember özvegyen marad, s hogy a porontyai kellő
gondozásban részesüljenek, bonne-t fogad melléjök. A bonne egy
megbizható emberének ajánlatával érkezik hozzá. Nincs ideje panaszkodni
az ajánlónak, mert egy szép reggelen nem ébred fel, se ő, se az öt
gyereke. A bonne kitekeri a nyakukat, magához veszi a pénzt és az
értékes dolgokat, melyeket kezeügyében talál, s odább áll. Az igazság
gyors lába nyomában. Egy nagyon fekete, szuró szemü ifjuval él boldog
mézesheteket, amikor elfogják. Kihallgatják, de nem tud semmit semmiről:
se özvegyről, se gyerekekről, se pénzről. Minden ellene vall. Már-már
vége; de valahára megérkeznek a szakértők. Ezek a nagytudományu férfiak
aztán kideritik, hogy a bonne a legmagasabb foku hisztériában szenved,
és mint ilyen, rendkivül könnyen hipnotizálható. Be is bizonyitják a
tárgyaláson érdekes produkcióban. Amely produkciókat különben hasonló
sikerrel folytathatnák a jelenlevő hölgyközönség egy jelentékeny részén.
Mindegy; nyilvánvaló, hogy a vádlott azért nem tud semmiről, mert
öntudatlanul, más, rejtelmes akaratnak engedelmeskedve gyilkolt és
rabolt, hipnotikus álomban. A bünt talán a szuró szemü ifju szuggerálta,
aki különben eltünt az igazságszolgáltatás haragja elől. „Igazán
különös“ – mondják a hivatalos személyek. – „Milyen nagy lépésekkel is
halad a tudomány!“ – sóhajtják az esküdtek s nem tartozván többé rájok a
dolog, elküldik a bonnet oda, ahova neki tetszik. Fölkeresheti a szuró
szemü ifjut, akit a rendőrségnek nem sikerült kézre keritenie. Mert
amily végtelen a tudomány, olyan véges az igazságszolgáltatás hatalma.
Ez a história Párisban esett meg, ugyanakkor, amikor a másik két eset.
Már jó ideje, hogy a törvényszéki tudósitók sürün irkálnak ilyen vagy
efféle apró novellákat, melyek mindegyikében növendék Rocambole-ok és
Montepin hősnők, elképzelhetetlen rémtettek, őrangyal-féle szerepet
játszó szakértők és meglepő fölmentések fordulnak elő. Valaki elkövet
egy csomó szörnyüséget, melyek lassankint rábizonyulnak; fölébred a
gyanu, vajjon lehet-e ép észszel, egészséges szervezettel ekkora
rémségekre vetemedni; kiderül, hogy a gonosztevő valamely nagy lelki
betegségben szenved, mely bénitólag hat akaratára; finále: a tudomány
apotheózisa, a vádlottat szélnek eresztik. Az eset kezd mindennapossá
válni, ott is, ahol birák, ott is, ahol esküdtek itélnek. A Claretie
Jean Mornas-a, melyben először volt szó olyan szerencsétlenről, aki
hipnotikus álomban, szuggesztió következtében gyilkol, nem regény többé,
hanem csak: „hir a városból“.
Mindig voltak veszedelmes exisztenciák, akik csak azért váltak
félelmesekké, mert nem igen volt féltenivalójuk. Veszedelmesek voltak,
mert nem volt nadrágjok, mert nem volt fedelök, mert nem volt munkájok.
Ezeknek az exisztenciáknak van immár egy uj fajtája: akiknek nincs
akaratuk. Azokra nézve, akiknek sok a féltenivalójuk, bizonyára
félelmesebbek a régibb nélkülözőknél. Mert azok, ha nem kockáztatták is
a nadrágjokat, a fedelöket, a keresetöket, kockáztattak valamit, ami
szintén ért egy keveset: az életöket. Az „akarattalan“-ok nem tarthatnak
ettől a veszteségtől, életöket biztossá teszi a közfelfogás. Hála korunk
humánus gondolkozásmódjának, teljesen és tökéletesen mentek a megtorlás
minden veszedelmétől. Lehetnek félelmesek, a nélkül, hogy félniök
kellene bármitől is. És mert igy van, bizonyára módjukban lesz, hogy
egész az elhatalmasodásig félelmesekké váljanak.
Az akarattalanok, első szereplésök bevégeztével, néhány érdekes és
mulatságos tárgyalási jelenet után, szétmennek a nagy világba, s beteg
lélekkel, de nyugodtan várják azt az időt, amikor az idegen akarat uj
tettekre készteti egészséges karjokat. Családot alapitanak s kiköltenek
néhány csemetét, akik mind hajlandók lesznek a hipnózisra, s talán
kereseti forrásul is használják a szuggesztiót, akkor értékesitvén
idejöket, amikor éppen beszámithatatlanok. Utoljára többen lesznek, mint
azok a halandók, akik csak közönséges módon tudnak aludni, annyival
hamarább, mert ezek az utóbbiak ugyancsak meg fognak fogyni a
szuggesztió következtében, hacsak addig valami módot nem találnak:
ártalmatlanná tenni a szegény lelki betegeket.
Mert egyelőre senki se háborgatja ezeket az érdekes gyilkosokat. Ha
akadna, aki azt találná mondani, hogy a társadalomnak védekeznie kellene
az ilyen ártatlan, de nem ártalmatlan lényekkel szemben is, amint védi
magát a tudatosan ártalmasok ellenében, az erő argumentumaival: ezt a
naiv valakit nemes indignációval támadná meg Pickwick ur hatalmas,
százezreket számláló iskolája: az a tömérdek filantróp, akikről – ebben
a rossz világban – nem is gyanitjuk, hogy milyen nagy számmal vannak és
hogy mennyire összetartanak. Azok a fölmentő itéletek, amelyekről az
imént volt szó, erős, hozzáférhetetlen közérzületnek a megnyilatkozásai,
olyan közérzületé, melyet a Pickwick-féle filozófia fejlesztett ki.
*
Minthogy az Olimpust tulnyomó részben irói halhatatlanságok foglalták
el, kétségtelennek látszik, hogy az Olimpus sok kávéházból és olyan
Orfeum-féle helyiségekből áll, aminőkből például a párisi
Champs-Elysées. Az is valószinü, hogy az irók ott éppugy, mint a földön
szokták, külön körbe gyülekeznek össze, óvatosan elkerülve azokat a
halhatatlanokat, akikről hajdanta irtak, s akik némi nehezteléssel
viseltetvén a csufondáros lángelmék iránt, inkább csak egymáshoz
szitanak. Ha mindez igy van: Don Quijote, a derék manchai lovag, aki
hajdanában kirántotta nemes pengéjét a rabok védelmére, odafenn
alighanem egyazon kávéházi zugba jár Mr. Pickwick-kel, a kitünő
gentlemannel, aki Dickens Károly tanusága szerint bebarangolta az
utcákat, a várost, a vidéket, egyes-egyedül a végből, hogy embert
szeressen. A két nagy filantróp az Olimpusban talán dominó-játékkal
szórakozik; de ha ekközben ráérnek elolvasni az olimpusi „Epoca“-t vagy
a felvidéki „Morning Post“-ot, ugy néha ilyenforma beszédet hallhatnak
asztaluk mellett a magasban sétálók:
– Örül a szivem, ó, elmés nemes caballero – világos, hogy ez Mr.
Pickwick hangja, – örül a szivem, olvasván hogyan kel ki a földön a jó
mag, melyet ültetgettünk. Régi tanyánkon, ahol az én időmben még gyönge
lábon állt a filantrópia, meg kell vallanom, minden idealizmusom
ellenére is, bármennyire elnéző voltam az emberi gyöngeségek iránt –
eszméim most már olyan elterjedtek, hogy ide s tova a szegény
apagyilkosoknak sem lesz bántódása. A földlakók kezdik egymást megérteni
és megbocsátnak, tudván, hogy maguk is vétkeznek. Végre is mindent
megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. Kezdik átlátni, hogy
istentelenség bántani a szánandó gyilkosokat, akik csak vérmérsékletük
és a körülmények végzetszerüségének engedelmeskednek, öntudatlanul, jobb
részük ellenére. Ma még ugyan csak azoknak bocsátanak meg, akikről
kiderül, hogy idegen akaratnak engedve cselekedtek; de ettől már csak
egy lépés, hogy szemet hunyjanak azoknak a tetteknek a láttára is,
amelyek az egyéni akarat kifolyásai. Mert hát mi is ez az akarat, ha
nem: titokkal teljes gépezet, melyet az ember, bár belé van rejtve, egy
cseppet sem ismer és amelynek nem ura, csak tudatlan kezelője? Ma
megbocsátnak annak, aki idegen akaratnak rabja, holnap föl fogják
menteni azt is, aki a benne levő, de nem fékezhető rejtelmes erőnek
gyönge szolgálója. Rá fognak jönni, hogy az, aki gyilkol, mert
leküzdhetetlen gyilkolási hajlandóságot örökölt, épp olyan kevéssé
vétkes, mint az, aki gyilkol, mert agyának idegen elme szuggerálta a
gyilkosság gondolatát. A jövő századnak nem lesz hóhérja, a következőnek
nem lesz ügyésze és birája sem. Érezni fogja az egész világ, hogy az
ember-élet drágaság, melyet félteni kell s végül el fogja ismerni azt
is, hogy nincs mit büntetni, nem szabad senkit se büntetni, mert hiszen
minden önkéntelenül történik és ha sok ember sok szörnyüséget követ el,
ez sajnos, de nem ők a bünösök, bünös mindig csak egy van: a körülmények
végzetes találkozása, a régebben történt dolgok szükségszerü
következése, vagyis olyas valami, amit nem lehet büntetni.
Igy beszélhet Pickwick ur az Olimpusban, föltéve, hogy a modern
türelmességi tanok hozzá is elhatoltak és emberszerető világnézetét
megtermékenyitették.
És mintha a földön számtalan apró Pickwick visszhangozná ilyetén, talán
ezeknél valamivel ékesebb szavait. Vannak azonban, akik másképpen
tünődnek.
*
Például igy:
– Mért féltik, őrzik, dédelgetik ezek a filantrópok épp az olyan emberi
életet, amely már ugyis haszontalan? Mért takarékoskodnak éppen azzal a
vérrel, amelyik már mételyes? Mikor annyi egészséges vér folyik el
hiába, mikor annyi jobbravaló élet pusztul el idejekorán? Miért
aggodalmaskodnak azért a pár napért, amit az akarattalan nyomorultak
élhetnek, mikor az épek és a jóravalók csapatosan pusztulnak el időnek
előtte, igy vagy amugy, de csakis azért, mert az emberek egymással való
dolgaiban valami rendnek mégis csak kell lennie, mert az embereknek
mégis csak szükségük van valamelyes rendre. Mért féltik annak az életét,
aki olyan jótehetetlen magával, hogy álomba merül egy szuró tekintetre s
gyilkol „megrendelés szerint“? És mért nem féltik az enyémet aki nem
gyilkolok s akit kitesznek annak, hogy hogy ezek a féltett lények minden
további károsodásuk nélkül leüthetnek, mint egy kutyát? Engem az nem
vigasztal, hogy az illetőt hipnotizálni fogják s hogy neki voltaképpen
nem volna ellenem semmi kifogása. Annyival kevésbbé, mert nem fogadhatok
készpénznek minden szuggesztiót. Ugyan mit szólnának ezek a Pickwickek,
ha valamelyik rajta kapná a feleségét… és az asszony térdre omolva igy
rebegne: „Hipnotizált!“ (hipnotizált! – fuj, mily csunya szó!) vagy:
„Idegen akaratnak engedelmeskedtem!“ Végre is nem lehet vakon bizni a
hipnotizáltakban; a szimulálásnak olyan nagy virtuózai vannak, akik
képesek volnának egy egész orvostudományi kart ménessé változtatni.
Aztán az a „beszámithatóság“! A veszett ebek sem marnak „beszámitható“
állapotban, azért ön mégis védi magát kézzel, lábbal s ha esze van,
fegyverrel. S ha már annyira elfogja a világot a pickwickizmus:
épitsenek ezeknek a fél-embereknek és fél-szörnyeknek a számára
menedékházat vagy menazsériát, ahogy tetszik, de ne bocsássák őket
szabadon, amint városokban nem bocsátják szabadon a bengáliai tigrist,
amely pedig igen nemes állat.
Akik igy tünődnek, azokat a társadalom-bölcselők uj világa lenézi, pedig
a szavaikban talán mégis van egy szemernyi igazság.


ÖNGYILKOSSÁG.
Milyen bolond az ember! Ha valaki, akit egykor mindenki ismert, s akit
régtől fogva mindenki elfelejtett, egy álomhozó nyári délután lecsukja a
szemét, amugy szép csöndesen, önkéntelen, természeti halállal: ennek a
világnak a rendje szerint épp oly siratatlanul vész el, mint a madár,
mely hirtelen a bozótba hull, mig költöző társai tovább repülnek. Alig
akad, aki elbucsuztassa, halálának hire is csak kicsi körben hallik.
Utoljára még kijár neki egy pár sor a hirlapokban, nem az érdeme, hanem
a sorsa szerint, ahogy kijárt a régiek halottjainak néhány silány
obulus; s ezzel vége: mehet a Styx-en át. De hogyha ez a valaki,
megtörve lélekben, mind a mellett magabiró testtel, kizarándokol a
gyermeke sirjához, és ott, a szent hantokon egy utolsó vallomásban
feltárja sebeit és nyomoruságát, hogy azután falhoz vágja az élet
poharát: akkor utolsó sóhaja nem vész el az Isten kertjének puszta
csöndjében, hanem megrezzenti a faleveleket, és ezt a rezdülést a szellő
elviszi fürdők és mulatóhelyek fasorai alá. A „nyütt béklyó“-t, melyet a
„lélek“ önként, szabad akaratból „széjjel tört s eldobott“, megdöbbent
részvevők állják körül, és – megkönnyezetlen senki se hagyja. Ha a
nyomoruság, mely ránehezedett, pár nappal előbb ledönti lábáról:
halottas-háza előtt gondtalanul folyik tovább az élet árja, holtteste
körül részvéttelen alakok járnak-kelnek, ahogyan egy elhullott légy
teteme körül nyüzsög a légy-sereg, ügyet sem vetve a halálra: mig igy,
hogy kiszállt tenger nyomorusága ellen, s véget vetett neki, megdöbbenve
állunk meg a halott előtt, akár a vad-sereg, amely a cserjésben hirtelen
valamely elejtett őznek holttestére bukkan. Igen, akármilyen bolond
dolog, még az is szerencse dolga: megsiratnak-e bennünket, vagy nem? A
szceneriától függ, nem a jellemektől; nem attól, mit értünk, hanem hogy:
milyen lelki állapotban hagytuk környezőinket? Szerencse dolga; _il n’y
a qu’ heur et malheur_.
Szomoru szerencse annak, akinek élete hosszu idő óta a
szerencsétlenségek láncolatából állt. De ha talán frivolnak tünik is fel
e helyt a szerencse szó, annyit el lehet mondani, hogy ha már a végnek
igy idő előtt, s a balsorsban kellett elkövetkeznie, még jobb, hogy nem
türte tovább a balsors nyügét és nyilait. Jobb, mert az, akit igy
elsiratunk, rendesen azok közé a szomoru kivételek közé tartozik, akik
minden örömnek csak felényire örülnek s minden szenvedést kétszeresen
szenvednek át. És végre is, minden szenvedés között a legutolsó: ugy
égni el, mint a mécses, melyből már kifogyott – az olaj. A nagy
fájdalmak, bár erősebben megráznak, nem zaklatnak, nem gyötörnek oly
folytonossággal, mint a nyomoruság. Ha máskép volna, nem szerepelnének
az öngyilkosság statisztikájában olyan tulnyomóan nagy számmal olyanok,
akiket mindenek felett anyagi bajok határoztak el a halálra. És a
kicsinyes bajokkal való vesződségre a nem kicsinyes lelkek a
legképtelenebbek. Azért jobb volt neki igy, még akkor is, ha valóban
vétkezett ama bizonyos sokat emlegetett társadalmi rend ellen; hiszen
megvezeklett érte jó előre. És jobb volt igy nekünk is, hogy módunkban
volt megsiratni. A könnyek tisztitanak.
*
Ha még oly közönséges, csekély dolog is egy gally lehullása a
rengetegben, mégis csak megremegtet egy ágat, amelyről levált. És ha még
oly mindennapos, közömbös esemény is egy elzüllött ember öngyilkossága
arra a temérdek élőre, akiknek figyelmét uralkodók találkozása,
járványbizottságok müködése és papirárfolyamok tartják lekötve: mindig
akad egy kis csapat ember, akiket fájdalmasan hat meg a régtől fogva
elfelejtett ember hirtelen kidőlte.
A magyar tollforgatók szegényes céhét is megdöbbentette az a veszteség,
amely Balázs Sándor halálával érte a „bajtárs“-akat. És nem csupán
azért, mert az öngyilkos valaha a legvigabb cimborák közé tartozott,
mert mindenki kedves, derék embernek ismerte, s mert elvesztésével
jelentékeny csapás érte az irodalmat is, amelynek az utolsóig munkabiró
napszámosa volt. A megdöbbenés fájdalmas felkiáltásába belekeveredett
egy fojtott sóhaj is, az önzés önkéntelen megszólalása. Mert eszükbe
kellett jutnia, hogy az a sors, amely Balázs Sándor életének véget
vetett, a feje fölött függ mindazoknak, akik nálunk erejöket irodalmi
munkásságnak szentelik. Az 1887. évben még minden magyar iró ki volt
téve annak, hogy élte utolsó tizedeiben, idejének java részét az anyagi
gondokkal való küzdés foglalja majd le; s előre tudhatta, hogy mindaz,
amit produkálni fog, nem teljes erejének, hanem csak annak az erőnek a
müve lesz, ami ez után a küzdés után még benne megmaradhat. A hirlapirás
már gondoskodott valahogy a a maga embereiről; ideig-óráig ugyan, de
ellátta őket, sőt néha-néha megengedte nekik az irodalmi munkásság
fényüzését is. De az, aki nem termett erre a mesterségre, mely sok
minden egyebet s igen kevés irói képességet kiván, szóval, akit irói
ambiciók kisértettek, az már akkor is vakmerő szerencsejátékot üzött, ha
nem is rakosgatott a kis lutriba, mint Balázs Sándor. Aki ebben az
időben nálunk akár valódi, akár képzelt tehetséget akart
gyümölcsöztetni, idejekorán gondnokság alá kellett volna helyezni,
eszeveszett pazarlás cimén. A napszámos-munkát már csak megfizették ugy
ahogy, de a müvészit már csak Isten nevében adhatta hozzá, akit álmok
kisértettek: ez már nem kellett a vállalkozóknak. Mint a Madách
falanszterében széklábat faragtatnak Michelangeloval, az akkori irodalmi
viszonyok közt nem irattak volna vele költeményt az Éj-ről, legfeljebb
tárcát a hadgyakorlatokról vagy valamely páncélos hajó
vizrebocsátásáról. 1887-ben épugy, mint az „előidőkben“, a magyar
irodalom csak adományokból táplálkozott. Mindkét oldalról csak
adományokból, de legkivált az iró részéről, aki, ha jót irt, tékozolt s
aki, ha kitartóan irt, a pazarlók sorsát el nem kerülhette. S mégis
megtörtént néha, hogy akadtak álomkórosok, akik addig üldözték a