A tegnap legendái: Tollrajzok - 09

2. A szabót is megsegiti az isten, ha a szabó maga is erősen akarja.

VII. _A világ teremtése._
– Szabadon Schiller után –
Vége felé járt a hatodik nap. Az Ur egy kicsit fáradt volt, mert rövid
idő alatt csinos munkát végzett. Először világosságot csinált. Azután
megalkotta a teret, ahol az életnek szántakat elhelyezhesse: az
atmoszférát, az óceánt, a földet. Majd megteremtette az élőket: a
vegetációt, az állatokat, az embert. Az emberrel csak a hatodik nap
delén készült el, mert ennek a szövevényes gépnek az összeállitása sok
gondjába került. Ekkor már vágyott a pihenésre, de még hátra volt egy
nehéz dolog, az elhelyezés müve.
Sietnie kellett, mert a hetedik napon nyugodni akart. S mikor a
legjobban sietett, akkor vette észre, hogy alkotásába egy kis hiba
csuszott be. Ugyanis több élőlényt teremtett, mint amennyit könnyedén el
tudott volna helyezni. „A teret nagyobbra kellett volna szabni“ – szólt
magában. Különösen azt sajnálta, hogy az emberek számára nem teremtett
több hivatalt. De a nagy munkát már nem lehetett elülről kezdeni.
Mit volt mit tenni, elhelyezte az élőket ugy, ahogy lehetett. Beleizzadt
amig egy kis rendet tudott csinálni, de alkonyat táján mégis elkészült a
munka nagyjával. Még csak három csoport várt az elhelyezésre. Az élők
egyetemének legutolsó rendü csoportjai: az ég madarai, a mezők liliomai,
és a költők.
Az ég madarai csiripoltak:
– Mit fogunk enni? Mit fogunk enni?
– Majd táplálni foglak benneteket – biztatta őket az Ur.
Arra gondolt, hogy még maradt egy kis morzsa a zsebében.
S az ég madarai elszálltak a levegőbe, ahol még hely maradt számukra.
A mezők liliomai nem szóltak semmit, csak fázékonyan reszkettek
fehérségükben.
– Majd ruházni foglak benneteket – bátoritotta őket az Ur.
Arra gondolt, hogy ez még kifutja a napfényből. És ott hagyta őket, ahol
éppen voltak.
Már csak a legutolsó csoport várakozott az Urra, a költők.
A költők némán és közömbösen várták, hogy visszaküldik őket a sárga
semmibe. Ugyse értették, hogy mivégre teremtették őket.
Mikor az Ur megpillantotta őket, kétszer is megsimitotta szép ősz fejét.
Mit csináljon velök? Már nem maradt semmije.
Hosszas fejtörés után mégis kieszelt valami modus vivendi-t.
– Őszintén megvallva – szólt elgondolkozva – egy kicsit bánom, hogy
megalkottalak benneteket, mert tulajdonképpen, ha jól fogjuk fel a
dolgot, fölöslegesek vagytok. De ha már megvagytok – isten neki,
énekeljetek! Egyelőre nektek nem jutott semmi, de majd csak kinéz nektek
is egy kis könyvtárnokság, tanitói állás, diurnum, vagy mi egy s más,
egy kis nesze-semmi, fogd-meg-jól. Szegények vagytok, főzzetek vizzel.
És a mennykőbe!… Talán csak megvárhatok én is egy kevés hitelt!… Végre
is rászolgáltam a hitelre!… Na, hát csak előre!…
A költők elszéledtek a világ négy tájéka felé s utközben vándorbotot
nyestek maguknak a fákról.
Az Ur nagyot lélekzett. Azt hitte, hogy végre szerencsésen elkészült.
Már éppen el akart indulni, hogy nyugovóra hajtsa a fejét, amikor
meghökkenve vette észre, hogy egy vad nézésü, máris elzüllött alak még
mindig ott áll s hallgatagon várja a legfelsőbb rendelkezést.
Olyan ágrólszakadt, olyan sovány, olyan beteg volt, hogy az Ur nem
ismert rá.
– Hát te ki vagy? – kérdezte megdöbbenve annak láttára, akit alkotott.
– Én a _magyar költő_ vagyok! – felelt a dacos külsejü alak.
– Költő is vagy! Magyar is vagy! Mért nem vagy mindjárt zsidó is?! –
kiáltott fel az Ur elkeseredetten. – De, szerencsétlen, ha költő vagy és
még hozzá magyar költő vagy, _akkor hát mit csináljak veled?!_
Végtelen irgalmasságánál fogva mégis elgondolkozott, hogy mitevő legyen.
– Hát persze, persze, te is élni akarnál… ismételgette magában.
Beesteledett, mig sikerült kitalálnia valamit.
– Légy hirlapiró – szólt határozottan, de hangjában részvét csengett.
A magyar költő még ekkor se akarta megadni magát sorsának.
– Más nincs? Semmi? Perabszolute semmi? – kérdezte.
– Perabszolute semmi! – felelt az Ur, a legvégső „non possumus“
szomoruságával.
A magyar költő csüggedten hajtotta meg büszke, konok fejét.
– Légy hirlapiró – ismételte az Ur szeliden – ez végzeted. Arcodnak
verejtékével… nem, agyvelődnek elkinzásával kell megkeresned mindennapi
kenyeredet… azaz nem, nem mindennapi kenyeredet, hanem azt, amit tegnap
megettél, amit gyermekeid tegnapelőtt megettek, amivel tartozol…
Dolgoznod kell többet mint két más embernek, mert ha csak annyit
dolgozol, mint más, éhen halsz; dolgoznod kell mindennap, kivétel,
szünidő nélkül, számodra nincs vasárnap, dolgoznod kell hiába, mert a
maximum, amit elérhetsz: létednek és gyermekeid létének fentartása –
arról, hogy egy betevő falatot hagyhatnál nekik hátra, nem álmodozhatol;
dolgoznod kell, mikor az anyád meghal, dolgoznod kell az esküvőd napján,
dolgoznod kell kimerülten, dolgoznod kell betegen, dolgoznod kell a
halálos ágyadon is.
Amikor más lepihen és alszik, tanulnod kell, mindig többet tanulnod,
mert sokan vagytok, nagy a verseny s aki hátramarad az elhull.
Minduntalan kockáztatnod kell az életedet, s minduntalan feláldoznod a
szabadságodat, mert meggyőződésedért pisztoly elé állani és börtönbe
menni: ez a te vagyonod, ez a te becsületed. Ezekután pedig mindörökre
le kell tenned róla, hogy valamelyes megbecsülésben lesz részed, mert
sokan vannak a hirlapirók, de kevesen a költők, s az emberek téged is az
után fognak megitélni, amit kasztodnak csak a legsilányabbjai
cselekesznek, mert ők gyakran cselekszik… Menj fiam! Ha jól viseled
magad, férfikorodban segélykölcsönt kapsz az Ujságirók Egyesületétől, s
aggkorodban alamizsnát, az Irók Segélyegyletétől. Menj és ne csüggedj!
Mert ha meghalsz, minden jóra fordul. Jutalmul, mert költő voltál,
ingyen kapsz sirhelyet s ha korán halsz meg, ha férfikorod delén
agyondolgozod magadat, még olyanok is lesznek, akik megsiratnak!… Menj,
szegény fiam!
S a költő ment, ahová végzete rendelte.
Az Ur pedig nyugovóra tért. Pihenő helyéről még egyszer visszatekintet
alkotására, s öröm töltötte el a gyönyörü világ és a sok élet láttán. De
isteni érzése nem volt zavartalan; mindenlátó szeme mindig látta a
magyar költő meggörnyedt alakját, s fenséges örömébe egy ürömcsepp
vegyült.
*
Aki pedig ezt a mesét nem hiszi el: olvassa el Inczédy László
élettörténetét.

VIII. _A költő és a sorsjegy._
A költő és a sorsharag… ez régi téma. A költő és a sorsjegy… ez már
modernebb. Haladjunk a korral.
*
A költőt megválasztották országos képviselővé. De a költő a pokolban is
költő marad. Vakarjátok meg a függetlenségi politikust és eltünik a
poéta. Sétáljon bár Páris utcáin, mégis csak: kibuvik a szeg a zsákból.
A költő tehát Páris utcáin sétált, s abban a képzelődésben élt, hogy ő
épp olyan országgyülési képviselő, mint a többi. Ehhez képest igy
monologizált:
– Legalább is négyszáz képviselőtársam van, akinek a választás több
pénzébe került, mint nekem. Nem kevesebb, mint hetvenkét kollégámnak még
a képviselői fizetését is lefoglalták választási költségek fejében.
Szerencsére az én választóim: utolsó mohikánjai az elvhüségnek. Komolyan
vették a tiszta választás mókás jelszavát, s igy az én pénzem megmaradt.
Még fölösleges pénzem is van, amit a mai világban már csak kevesen
mondhatnak el magukról. Mit csináljak vele? Sorsjegyet veszek. S ha
megütöm vele a főnyereményt, Magyarország összes költőit megválasztatom
országgyülési képivselővé.
Bement a legközelebbi bankházba s egy igérvényt kért. A bankhivatalnokok
összenéztek.
– Mi a neve? – kérdezte egyikök.
A költő megmondta a nevét.
– Foglalkozása? – firtatta amaz.
– Országgyülési képviselő vagyok – felelt a költő.
– Hja, ezt akárki mondhatja!
A költőnek igazolnia kellett magát.
– Vallása?
– Abban a kedvező helyzetben vagyok hogy nem kell eltitkolnom – szólt a
költő s előmutatta keresztlevelét.
– Utlevele?
Véletlenül az is volt nála.
Ezután még vagy másfél óráig várakoztatták, abban a reményben, hogy
elunja a dicsőséget s lemond a sorsjegyről. De a költő kitartott, s
végül mégis csak oda kellett adni neki az öt frankos igérvényt.
Ez a sok huzavona szöget ütött a költő fejébe. Tünődni kezdett, s addig
tünődött, mig megtalálta a magyarázatot. A bankhivatalnokok észrevették,
hogy idegen, s el akarták rettenteni a sorsjegyvásárlástól. Nem akarták,
hogy a francia pénzt idegen nyerje meg s kivigye külföldre.
Mit tett volna ebben a helyzetben egy más képviselő? Egy vérbeli
politikus? Egy megrögzött összeférhetetlen?
Azt tette volna, hogy: gunyosan mosolyog, elteszi az igérvényt, megüti a
főnyereményt, zsebre vágja a milliókat és nem is fütyöl többet
Franciaországra.
De a költő a pokolban is költő marad…
Alig vette észre, milyen ijedtséget idézett elő, az országgyülési
képviselőben feltámadt a poéta. Eszébe jutott, hogy a franciák és mi,
magyarok, tulajdonképpen testvérek vagyunk. Eszébe jutott Franciaország
dicső multja: Szent Lajos, IV. Henrik a nap-király, a forradalom hősei,
Bonaparte, Austerlitz, február, julius, a barrikádok, és a vérző
Franciaország: Metz, Sedan… Eszébe jutott, hogy Franciaországgal mindig
barátságos viszonyban voltunk, és hogy Franciaország néhányszor, igy
például: Rákóczi idejében, vagy ebben a században: az emigrációkor,
majdnem hogy segitségére sietett Magyarországnak…
Mindez eszébe jutott, s igy szólt magában:
– És én elvigyem ennek a derék országnak a pénzét? A francia testvérek
kenyerét? Nem, nem volna áldás azokon a mandátumokon, amelyeket az ő
elszegényedésük árán szerezne meg az ember!…
Megsajnálta Franciaországot és nem ütötte meg a főnyereményt.
*
De később nem állhatta meg, hogy el ne beszélje kalandját, tüzes
szónoklatot tartván az önálló vámterület mellett.
Aminek utána hallgatói fejöket csóválták és igy elmélkedtek:
– Ezt mégis elhibázta kigyelmed! Mert szép az érzés, ha semmibe se
kerül, és szép a költészet, ha a légynek sem vét. De a közérdek előbb
való, és mikor közérdekről van szó, a politikus gyürje le a költőt. Ha
ön elhozta volna Franciaország millióit!… Hogy lehetett ezt
elmulasztani, kedves költő ur! Ön csinos verseket ir, amelyeket senki se
olvas el, s mi ezért tiszteljük önt. De ha ön elhozta volna nekünk
Franciaország millióit: Kossuth, Türr Pista és Garibaldi után ön volna
az első, akinek dalba foglalnók a nevét!


TÉLI ÁLLOMÁSOK.
A loppioi tó malachit szinü vizére rámosolyog a Tavasz küldötte első
napsugár, s a viaszképü ember, ott, a vasuti kocsi bőrpadján boldogan
suttog magában: „Áldott Dél! Köszöntelek!“ A kis kávémasina, mely
embereket szállit a magaslatokon keresztül, duruzsolva, pihákolva
szaladgál jobbra-balra a nagoi hegykanyarulaton. Hol előre törtet, hol
visszafut; messziről nagy, fekete macskának néznéd, mely valami
cérna-gombolyaggal játszik. Oltresarcanál aztán lekanyarodik a
magaslatokról, s a viaszképü ember a völgykatlanban villák és fogadók
kőhalmait pillantja meg: az ott már Arco. Végre! Az összegémberedett láb
és kar, mely a meráni direkt kocsi beteg-fülkéjében tizenkilenc órán át
nem találta a helyét, hogy aztán még két vasuti kupét próbáljon ki, már
jóelőre nyujtózkodni kezd, s mikor a kis kávé-masina behápog az arcoi
állomásra, a beteg megkönnyebbülten kászolódik ki a vasuti kocsiból. Nem
látja sápadt, fehér fülü bajtársait, akik Rivába igyekezve, sietnek
elfoglalni az üresen hagyott helyeket, nem látja a vasut lármáján
szórakozó halovány asszonyok féreg-rágta szépségét, csak a napsugárt,
mely vigan táncolt be előttük a szomoru állomásra. S annak az érzésével,
aki három heti tengeri ut kényelmetlenségei után végre kikötőbe ért,
örvendezve siet a kijárat felé. A kijáratnál aztán aranypaszomántos
sapkáju hotel-szolgák veszik át az orvosok eleven szállitmányát. A beteg
nem ellenkezik, nem ordit fel, nem rug-kapál, nem védekezik
kétségbeesetten, nyugodtan türi, hogy betegyék egy omnibuszba, melynek
mult havi pasasérjai már csöndesen fekszenek nem messze innen, a fehér
kövek alatt.
Ó, viaszképü ember, nézz vissza egy pillanatra, mielőtt végképpen magad
mögött hagyod a hegyeket, a halmokat, az országokat, népeket s az egész
földgolyóbist! Nézz vissza; megérdemli, hogy még egy utolsó pillantást
vess rá: gyönyörü világ volt! Fák zöldeltek, patakok csörgedeztek s
vidám asszonyok nevetgéltek benne. Bucsuzz el tőlük. Az ut, amelyre
lépsz, rövid, s mégis a semmiségben végződik. Ez a napsugaras vidék az
Elysium előtornáca; az aranypaszomántos sapkáju szolgák a halál
küldöttjei. Ha a nagy embergyüjtő eddig csak alkudozott rád, itt,
bizonyos lehetsz benne, perfektté teszi a vásárt. Nézd, amott a meleg
homokon pohos, dusgazdag baktériumok trilliói korzóznak láthatatlan
batárjaikon; a gyepen ici-pici bacillus-fiuk és serdületlen bacillák
megszámlálhatatlan serege járja a ringe-ringe-rájá-t. Viaszképü ember,
nézz vissza még egyszer a hófedte hegyekre, s azután menj, ahová a
napsugár hi, az aranypaszomántos sapkáju szolgákkal! In paradisum
deducant te angeli.
*
Déli verőn a beteg sétára indul San Tommaso irányában. Elmegy az
elhagyott templomig, melyen nagybetüs felirás figyelmezteti a minden
tisztességtudásról megfelejtkezett emberiséget, hogy: „Rispetto alla
casa di Dio!“ s közben végignézi a temérdek fogadót, amint minden
ötpercnyi távolságban egymásra licitálnak az olcsóbbnál olcsóbb
ellátással. Ha elhiszed, amit hirdetnek, azt képzelnéd, hogy tüdőbajos
ember számára nincs itt egy talpalattnyi hely, s ablakaikból vértelen
lány-arcok nézik a sétáló beteget, Krisztus arái. Amint tekintetük
találkozik, azt gondolják egymásról: „Szegény! Ez már szépen benne
van!…“ s aztán igyekeznek egyébre gondolni. Amaz tovább megy. Egy
pillanatra boldoggá teszi a meleg érzése, s kigombolja a felső kabátját,
de mikor a tizedik haldoklót hozzák eléje tolószéken, óvatosságból ismét
begombolkozik. Az egyikre véletlenül rápillant s igy szánakozik magában:
„Istenem, hát nem jobb volna ennek, ha egy vagy két héttel hamarább
meghalna?! Mit ér már az ilyen exisztencia?!“ Egy-két hét mulva, mikor
őt viszik igy, azt fogja gondolni: „Ó, milyen jó a levegőn! Nemsokára
annyira megerősödöm, hogy megint járhatok, kelhetek, sétálhatok!…“
Elhalad az osztrák Fehérkereszt épülete előtt, s a kirakatba tett
haldoklók, a verandán és az erkélyeken fekvő, mozdulatlan emberek egy
kicsit elkedvetlenitik. Visszatérőben nem állja meg, hogy oda ne
pillantson; igen, még most is ott feküsznek.
Betér egy vendéglőbe, vagy egy kávéházba. A térzene, bár egy kicsit
kisértetiesen hangzik, elszórakoztatná; de már elég beteget látott,
minek lássa a többit is?! Azt a rekeszt választja, ahol dohányzók
söröznek. A másikban, ahol nem szabad szivarozni, nincs egy lélek se.
Mindenkinek jólesik azt hinni, hogy az ő baja nem tartozik a sulyosabbak
közé, s a füsttől nem őt óvják, hanem a többieket.
Csak a szomszédja valamivel tovább ülne! S ne látná mindenütt azt a
memento mori-t, hogy: „Man bittet sich der Spucknäpfe zu bedienen.“
Kilenc órakor lefekszik s a kegyes álom elfelejteti vele ezt a széltől
védett helyet, ahol nem igen vannak, csak haldoklók, s olyanok, akik a
haldoklásból élnek.
*
Harmadnap a beteg ember rájön, hogy télen, ha rossz idő jár, a pokolban
is hideg van. A hőmérő itt három fokkal többet mutat, mint otthon – ahol
különben süt a nap – a szél se fu olyan nagyon, mint a Garda-tón
(Malcesine tájékán), de esik az eső, s a szobából nem lehet kimenni. A
szobában pedig rettenetes hideg van; lehet husz-harminc éve, hogy nem
fütöttek ebben a helyiségben. A nyomorult ember, aki a tavaszt keresi,
befüttet; az első kisérletek hiábavalók, de két forint ára fütőanyagtól
valamennyire megenyhül a klima. A beteg ember magáraveszi a plaidjét és
néz maga elé.
Szeretteire gondol, akik azt hiszik, hogy ő az örök tavaszban lépked, s
kék virágokat szed örökzöld fákról, melyek nevető ég alatt dicsérik a
természet kegyességét ötszáz esztendő óta.
Másfél óra mulva elfogja az elkeseredés s lemegy az első
könyvkereskedésbe, hogy valami olvasnivalót keressen.
Ó, ezek is gondoskodnak a haldoklókról! Ime, itt vannak: „A tüdővész
keletkezése és gyógyitása.“ – „Egészségtan tudőbajosok számára.“ – „Az
alkohol és a tuberkulózis.“ (Olcsó vigasz azok részére, akik nem
söröznek.) – „A tüdővész gyógyitható.“ – „Az asztma gyógyitása.“ –
„Hogyan óvakodjunk a tüdővésztől, s hogyan gyógyitsuk a tuberkulózist?“
– (Ez biztos szereket ajánl, s olcsóbb, mint a többi.) – „Térjetek
vissza a természethez!“ (Azoknak szól, akik még reménykednek.) –
„Láz-mérő.“ (Ennek a doktornak a szive spongyából van.) – „A soványság
okai és gyógyitása.“ (Ezt lágyabb lelkü lirikus költötte.) – „Hogyan
ismerjük meg a tüdővészt a szem kötőhártyájáról?“ (Kitünő könyv; aki
elolvassa, meggyőződik róla, hogy neki semmi baja.) – Aztán egy egész
irodalom azok számára, akik már csak a másvilágban reménykednek:
„Személyiségünk tuléli a földi létet.“ – „Meghalok s mégis élek.“ –
„Közlekedjetek a szellemekkel.“ – „A praktikus spiritualizmus tanitása.“
– „Bevezetés a kisérleti spiritualizmusba.“ – „A föld nem utolsó
állomásunk.“ – Ötven krajcárért, vagy másfél forintért egy hétre való
vigasztalás. S ne felejtsük el, hogy ez a kegyes csalás nem árt
senkinek. A beteg, ha elpezsgőzi azt a pénzt, amibe ezek a nyomtatványok
kerülnek, legfeljebb egy pár órával hosszabbitja meg az életét.
Itt a civilizált emberiség örök szórakoztatója: Guy de Maupassant. Itt a
legujabb könyvek, amelyek a beteg figyelmét egy negyedórára leköthetik;
itt a „Henschel fuvaros“ és Christomanos naplója. Azt, akit
világéletében csak egy dolog érdekelt, itt is fel fogják viditani
„Faublas lovag kalandjai“. Aztán megint Guy de Maupassant, vallásos
könyvek, s végül is a Notre coeur szerzője.
A beteg beburkolózik plaidjébe, lábát odatámasztja a kályhához, olvas és
élvezi az örök tavaszt.
*
Az osztrák-magyar monarkia köztisztasági ládájában, melyet némelyek
üdülőhelynek tekintenek, s melyet a bacillusok Párisának kellene
neveznünk, a tekintélyesebb és pohosabb baktériumok nemzetközi
kongresszust tartanak. Eljárják a danse macabre-t, aztán komoly
tanácskozásra gyülnek egybe s elvégzik, hogy minden becsületes
törekvésük ellenére még folyvást jelentékeny a tennivalójuk. Egyre
jönnek uj meg uj szervezetek, amelyekkel el kell bánniok.
Nehezen győzik a munkát, de vannak szövetségeseik.
Ezek a szövetségesek derék, köztiszteletnek örvendő emberek. Akik nem
látják át, hogy az igazán megtámadott embernek a valamivel tisztább, s a
kevéssel, fölötte kevéssel melegebb levegő nem használ annyit, amennyit
árt a temérdek lelki depresszió, és nem látják át azt sem, hogy akinek
könnyü inficiálnia magát, sehol se szerezheti meg az infekciót
biztosabban, mint itt, ahol több a miazma, mint a meleg, s ahol minden
villámos lámpán ott kellene lennie a felirásnak: „Óvakodjál
embertársadtól!“… Talán maguk se tudják mért – valószinüleg puszta
tradicióból – bolygatják ki a halálraitélteket otthonuk nyugalmából, s
maguk se hiszik, hogy sokat használ a szerencsétlennek, ha a tavasz
reményében, elhozza obulusát ennek a kis köztársaságnak, mely a
haldoklásból és a halálfélelemből él, nő és gyarapszik.
Igaz, hogy kényelmesebb nem látniok a halálra váltat. Ez is
misericordia.


AZ IGAZSÁG.
Fölteszem, – nem jó magyar szó, de szükséges szó – tehát: fölteszem,
hogy Stockmann Tamás doktor, exfürdőorvos és ingyenes-iskola tulajdonos,
egy hideg őszi reggel fölkerekedett a családjával és meglátogatta
Párist. Fölteszem róla, hogy mindig kivánkozott oda, mert hallottam,
hogy a tudomány és a filozófia kérdései egész életében érdekelték, s az
ilyen emberekben gyakorta föltámad a vágy: fölkeresni a földgömbnek azt
a kis területét, amely egykor kétségtelenül a legnagyobb világitó telepe
volt a civilizációnak s amely talán még ma is megtartotta ebbeli
jelentőségét. Fölteszem, hogy Stockmann Petra kisasszonynak, aki igen
komoly hölgy, eszébe jutott megnézni a Collège de France-ot is, s ebben
a század egyik legeredetibb gondolkozóját; fölteszem, hogy Stockmann
doktor és leánya egy emlékezetes délután, kettő és három között, ott
szorongtak abban a kis udvari szobában, ahol hosszu, durva fa-asztal
mellett tanitványai között ülve, egy nagyfejü, és rövid lélekzetü köpcös
kis ember a zsoltárokat magyarázta hallgatóinak. Fölteszem, hogy mert a
sok héber szó csak édes-kevéssel gyarapitotta ismereteiket, engedelmet
kértek a hirneves tudóstól, hogy otthon is meglátogathassák; s fölteszem
végre, hogy Renan el is fogadta látogatásukat, s leültette őket bibliai
egyszerüségü szobájában, azokra a székekre, melyek valószinüleg a
patriarkák korából maradtak fenn.
Tehát mindez csak fantazmagória, nem igazság. De ne vessük meg oly
nagyon fantazmagoriáinkat. Nincs az a képtelen álom, mely minden igazság
nélkül való volna. Tökéletesen hazudni lehetetlen, s fantazmagóriáinkban
is megnyilvánulnak bizonyos igazságok, néha talán akaratunk ellenére is.
Sőt – ki tudja?! Olykor azt hinné az ember: mintha ugy volnánk az
igazságokkal is, ahogy az árnyékunkkal, amely, ha utána futunk, elillan
előlünk, s ha futunk előle, utólér bennünket.
Elképzelem tehát, hogy Pyrrhon modern kiadása, meg a rajongó norvég
együtt ülnek egy bölcsészekhez méltó, egyszerü szobában s a következő
párbeszédbe bocsátkoznak:
(Ne tessék merész álomnak mondani, ha ugy teszek, mintha hallanám a nagy
kételkedő szavait. Aki jól elolvassa az ő irásait, könnyen
belelovalhatja magát ebbe a fantazmagóriába.)
A rajongó előadja azt a kázust, mely Ibsen Henrik munkáinak
gyüjteményéből, a Reclam-féle bibliothékából, vagy a Nemzeti Szinház
előadásából immár jól ismeretes, s igy rohanja meg II-ik Pyrrhont:
_Doktor:_ Ugy-e mester, mindez hihetetlen, rettenetes és fölháboritó?
_Pyrrhon II.:_ Igen, ön bizonyára nagyon derék ember.
_Doktor:_ Ezzel, remélem, nem akarja azt mondani, hogy a helyemben
másként cselekedett volna?
_Pyrrhon II.:_ Nem, nem tudom, miként cselekedtem volna az ön helyében.
Ugy tetszik, én se titkoltam volna el, aminek ön nyomára jött, de
meglehet, hogy nem bocsátkoztam volna harcba a környezetemmel. Én már
öreg vagyok, uram.
_Doktor:_ Szóval, ön, mester, nem ért velem egyet abban, hogy az eset
föllázitó?
_Pyrrhon II.:_ Istenem, uram, én csak egy totyakos öreg ember vagyok. Az
agyam már meg van lágyulva s akkor se igen biztam benne, amikor még ép
volt. De ha ön mégis kiváncsi a véleményemre, megvallom, hogy: nem
tartom az esetet fellázitónak. Ellenkezőleg, természetesnek találom.
_Doktor:_ Miért?
_Pyrrhon II.:_ Mert ön nem elégedett meg azzal, hogy ugy cselekedjék,
amint szive és lelkiismerete parancsolták. Ön többet tett ennél. Ön
akcióba lépett, hogy ráerőszakolja a maga fölfogását a többiekre is,
akik másképpen gondolkoztak, mint ön. Ugy látszik, az ön gondolkozása
nemesebb, mint az övék, de érthető, ha ők többre becsülték a magukét.
Minthogy pedig – amint önmagáról tudhatja – az emberek sok mindenre
képesek azért, hogy más felfogásokkal szemben a magukét vihessék
keresztül: értem, hogy tüzzel-vassal opponáltak önnek. S csodálom:
először, hogy ön ezt előre nem látta, másodszor, hogy utólag
föllázitónak találja a dolgot. Én… én ugyan csak totyakos öreg ember
vagyok, de… az ön helyében megérteném őket és megbocsátanék nekik.
_Doktor:_ De mester, én az Igazságot szolgáltam!
_Pyrrhon II.:_ Az Igazságot? Miféle igazságot?
_Doktor:_ Azt hiszem, mester, csak egy Igazság van a világon.
_Pyrrhon II.:_ Nem tudom. _(Megakad a szeme a Petra kisasszony északi
egészségtől duzzadó korzetjén s mélázó tekintete megnyugszik ezen a
kellemetes ponton.)_ Kettő közül egy. Vagy valóban csak egy Igazság van,
s akkor ez az Igazság nem jelenthet mást, mint valamely őserőt, mely
mindenható, titokzatos és megérthetetlen, mint maga az istenség… Ámde
akkor ez az Igazság épp oly megismerhetetlen, mint az az apróság, hogy:
honnan jöttünk és hová megyünk, miért jöttünk e világra stb. És nemcsak
sátáni gőg, de gyermeki elbizakodottság is szükséges ahhoz a fennhéjázó
állitáshoz, hogy: „én láttam, mi van a fátyol mögött, s én ennek az
őserőnek egy részét a zsebemben hordozom, a bölcsek kövének formájában…“
Vagy vannak milliárd és milliárd igazságok… _(Petra kisasszony elpirul,
nem tudni miért.)_ Annyi igazság, ahány generáció, ahány amber, ahány
gondolat. Ami a multban igazság volt, az ma már nem igazság, s az én
igazságom önnek már nem az, sőt az, amit ma igazságnak tudok, holnap már
nevetséges balgaságnak vagy egyszerü káprázatnak tünhetik föl előttem.
Mindnyájan átéltük az igazságok egész dinasztiáinak teljes és tökéletes
bukását, s aki sokáig él, rendszerint megéri, hogy mindazok az eszmék,
melyekért egykor lelkesedett, hiu álmokként maradnak meg emlékezetében.
Ön azt vallja uram, hogy egy-egy normális igazság átlag 15–20 évet él.
Hol? A köztudatban? De hisz ön hozzá teszi, hogy az igazság csak
keveseké, a kiválasztottaké. De hiszi ön azt is, hogy a kiválasztottak
bizonyos időpontokban egyetértenek s összetalálkoznak ezekben az
igazságokban? Uram, én valaha olyan szerencsés voltam, hogy koronként
együtt ebédelhettem Franciaország legkiválóbb embereivel. Bizonyára ön
is hallott a Magny-féle diner-kről. A Goncourt naplójegyezeteiből
meggyőződhetik róla, mennyire különböztek egymástól azok az igazságok,
melyekre az ott egybegyült rokonlelkek esküdtek. De, umam, soha se
voltunk ott ketten, akik egy másodpercig egyformán gondolkoztunk volna.
Sőt, ha őszinte akarok lenni, azok az igazságok, melyeket az egyik
szerdára elvittünk, a másik szerdán már magunk előtt se voltak
mindannyian kifogástalan és párbajképes igazságok. Nem, uram, az
igazságok bennünk magunkban sem élnek 15–20 esztendeig. Ilyen sokáig
csak az álmok élnek, a legszebb, a legtartósabb és legerősebb igazságok.
Azért ugy rémlik előttem – bár én csak totyakos öreg ember vagyok, aki
nagyon sokat téved, nagyon sokat csalódik – mondom, ugy rémlik előttem,
hogy ezek közül a kérész-életü igazságok közül egyik sem érdemli meg,
hogy kiválaszszuk a többi közül, s hozzá kössük életünk sorát… Egyik se
érdemli meg, hogy fanatikusan harcoljunk mellette s ráerőszakoljuk
embertársainkra. Nem hirdetem a nihilt, uram. Mindnyájunkban van egy
biztos vezérlő. Amit egy becsületes embernek a lelkiismerete diktál: az
mind igazság. Momentán, pillanatnyi igazságok ugyan, de aligha van
másféle igazság.
_Doktor:_ Csak nem akarja azt mondani, mester, hogy nem volt érdemes
akcióba lépnem s hogy közönbösen hallgatnom kellett volna, mikor
megtudtam, hogy a fürdőhelyünk nyavalya-fészek?!
_Pyrrhon II.:_ Nem, uram. Bizonyára jól cselekedett, hogy hallgatott a
szivére. De aztán, az ön helyében, hallgattam volna a logikára. Ugy
tetszik, lemondtam volna a hivatalomról (cselekedtem már hasonlót, mikor
kiléptem az egyházból), nem vitatkoztam volna, nem igyekeztem volna
meggyőzni senkit, hanem a kötelességszerü reveláció után elvonultam
volna a könyveim közé, tanulmányozni az exegézist vagy a bakteriológiát…
És mindenekelőtt: nem gratuláltam volna magamnak.
_Doktor:_ ? ? ?
_Pyrrhon II.:_ Mert ha van valami, ami előttem ebben a pillanatban
igazságnak tünik fel, ugy ez a következő életszabály: Legyünk alázatosak
és béketürők. Ne bántsunk senkit, ne okozzunk kárt senkinek és ne
botránkoztassunk senkit. Éljünk szegényen és éljünk tiszta életet. Ha
igy élünk, jól élünk. Ebben a pillanatban ugy tünik fel előttem, hogy ez
megjárja igazságnak. Igen, uram, jó, ha alázatosak vagyunk és ha tiszta
életet élünk. _(A két fénylő, apró szem ujból rátéved Petra kisasszony
egészséget kiabáló korzetjére. Mosolyog.)_ Ámbár ez se egészen bizonyos.


KÉT SZÉP SZEM ÉS ÉLETBÖLCSESÉG.
Seingalti Casanova Jakab emlékirataiban van egy bájos vonás. Vagy
kétezer lapon keresztül nem csinál egyebet, mint neveti az öreg
férjeket, felhasználja a lányok tudatlanságát, keresi az alkalmat az
asszonyok körül s dicséri a kegyes természetet, mely ugy akarta, hogy a
fehér nép előtt többet érjen egy ifju pásztor, mint egy vén király.
Egyszerre fordul a kocka. Jakabunk megöregszik s előkerül egy rossz
leány, valami Charpillon nevü, aki megtorolja mindazt, amit a vén