A tegnap legendái: Tollrajzok - 10

szoknyahős valaha csak asszonyok ellen vétett. A kamatok kamatjával
fizeti meg a sok szerelmi hitszegést és árulást, megboszulja az
elcsábitott lányokat s a faképnél hagyott asszonyokat. Kizsákmányolja,
megkinozza s orránál fogva vezeti az öreg Casanovát; biztatja s
felrugdalja, szóval ugy bánik vele, mint egy infámis kölyök a vén,
fogatlan kutyával.
És Casanova? Nem sóhajtozik s nem kesereg, hogy elmultak a szép idők:
Casanova nem érti a dolgot s meg van botránkozva. Haragjában csunyán
kiszerkeszti a gonosz Charpillont, rácitálja a morált s polemizál vele.
Ugy találja, hogy hajdan angyalokkal volt tele a világ s elfelejti, hogy
az angyalokkal nem polemizált. Elfelejti, hogy Charpillonok azelőtt is
voltak, hogy angyalkái Charpillon módjára bántak el az első fejezetek
nevetséges öregeivel; nem veszi észre, hogy megrontóját angyalkának
látja a sequens, aki nem polemizál; s nem tud róla, nem sejti, hogy ő
már nem ő, ellenben Charpillon örök.
A Casanova öregségének volt egy nagy szerencséje: az öntudatlan volta.
Annyira hozzá szokott, hogy szerették, hogy nem értette a világot, mikor
számára kifogyott a dal.
Vagy csak játszotta ezt az öntudatlanságot? Nem hinném; Jean Jacques
Rousseau után ez a legőszintébb iró a világon. A tekintélyes számu
csalás és hamis kártyajáték, amelyekkel beszámol, megannyi bizonyiték
őszintesége mellett. Néha szépiti egy kissé a dolgot s akárhányszor
kedves szórakozottsággal felejti el megemliteni, miért kellett egyik
vagy másik városból megugrania, de eleget közöl intimitásaiból arra,
hogy a többit elengedhessük neki. Nem lehet kifogás az őszintesége
ellen. S mikor nem érti a hálátlan asszonynépet, nem komédiázik, csak
naiv. Amint szeretni is naivul szeretett, minden szolgálót egyforma
lángolással. Mindig imádja a legutolsó kedvest s feleségül akarja venni
az egész világot.
Alkalmasint ennek az áldásos naivitásnak köszönhette, hogy öregsége
ilyen öntudatlan volt, s hogy e tekintetben mint csodálatos kivételre
lehet hivatkozni rá.
A szabály az, hogy az öregség bünös, nem ostoba. Azok a szánalmasan
nevetséges öregek, akik biznak magukban s még inkább biznak a lányban
vagy asszonyban, többnyire a mesék világába tartoznak. A vigjátéki
öregek nem anyira vén buták, mint igen rossz fiuk. Ki lát a veséjükbe?
Az ember szánja őket: „Szegény öreg, ő azt hiszi, hogy még nem olyan
öreg!“ S meglehet, a szegény öreg nem hisz semmit, csak megalkuszik.
A késő öregségben az önző, kapzsi és cinikus ember még inkább önzővé,
kapzsivá és cinikussá válik. Minél kevesebbje maradt, minél kevesebbet
várhat már az élettől, annál jobban sóvárogja a még megszerezhető
javakat. Ha gyomrának a rabja, nem fogja eltitkolni; de ha az aszonyé,
ugy meg kell őriznie a contenance-ot. Tudja, hogy büne visszatetsző; s
nem akar visszataszitó lenni, inkább érdekből, mint a szégyen miatt. És
sokan vannak ők: a Dávid királyok, akiknek hátborzongatóan jól esik
kissé fiatalodni az üdeség közepett, a Baron Hulot-k, akik ki akarják
szini a serleg utolsó cseppjét is, a Pall-Mall-Gazette leleplezéseiben
szereplő öregek, az ártatlanság nagy értékelői. Sokan vannak s nem
szeretik a nagy nyilvánosságot. Ellenben nem kötik magukat az apró
kényelmekhez s ha kell, bünösök törvényes formák között. Hogy egy hetven
éves ember ne látná annak veszedelmeit, ha reszkető kezével hozzányul
egy fiatal leányfő narancsvirágához – micsoda föltevés! Nem, ők nem a
vakok intézete. S ha néha elbizakodottságból hivják ki maguk ellen a
végzetet, még gyakoribb, hogy felhajtván a pohárt, csöndes megadással
ajánlják lelküket istennek.
Akármelyik esetre gondoljunk, mikor egy moralista arra tökéli el
hetvenhárom esztendős fejét, hogy diadalszekerén egy viruló fiatal
leányt fog magával hurcolni: ezt az elhatározást bizonyára nagy lelki
hányattatásoknak kellett megelőznie. De ugy látszik, s ez axioma:
A lelki hányattatások főképpen arra valók, hogy tul tegyük rajtuk
magunkat.
A jelenkor egyik legnagyobb moralistájáról szólt az ének.
Ez a kitünő ember az asszonyi lélekre vonatkozó ismeretek legnagyobb
tudósa volt. Ugyszólván egész életét ennek a „szakmá“-nak szentelte,
amelynek tudvalevőleg egyik legnagyobb előnye, hogy ha eredményei
vitásak is, a részletei minden esetben megérdemlik, hogy foglalkozzunk
velük. S ha a kitünő moralista életének vége felé nagyon bele talált
melegedni ezeknek a részleteknek egyikébe, nem mondhatni azt sem, mintha
vizsgálódásai különben eredménytelenek lettek volna. Tőle való például
az az eléggé meg nem szivlelhető bölcs irányelv, mely arra int, hogy:
„Óvakodjál az asszonyoktól husz éves korodig és vonulj vissza tőlük, ha
a negyvenet betöltötted.“
Mintha ő maga nagyon elkésett volna ezzel a visszavonulással. Legalább
egyszerre csak az a hir futott végig Európán, hogy a nagy moralista
közeledni látván hetvenegyedik születésnapját, elérkezettnek tartotta az
időt, hogy oltárhoz vezessen egy husz esztendős kisasszonyt s nem
habozott sokáig, hanem igenis, szépének lába elé helyezte: dicsőségét,
vagyonát és minden axiomáját.
Ugy látszott, hogy ez a különben nem nagy jelentőségü s alighanem
csekélyebb fajta szórakozás kissé kompromittálja az axioma-irodalmat.
„Hogyan – kérdezgették az érdeklődők – a legevidensebb életbölcseségek
sem óvnak meg a legevidensebb balgaságoktól, avagy a moral-filozófiában
való kiválóság és a moral insanity olyan közel állanak egymáshoz?!“
És mindenki sietett hitelt adni a kósza hiresztelésnek.
Pedig a tapasztaltabbak előállhattak volna a hitetlenkedésnek ezekkel a
természetes szavaival:
– Várjunk csak egy kicsit, uraim!… Ne felejtsük el, hogy az ilyen
dolgokban alighanem a Pailleron Réville hercegnőjének van igaza.
Kételkedjenek, tisztelt uraim, kételkedjenek, ameddig megbizonyosodnak,
és ha már megbizonyosodtak, azután is csak kételkedjenek! Egy leány
bukásában s egy nagy lélek megbomlásában soha se lehet eléggé
kételkedni!
És óvakodjanak olyanformán cselekedni axiomáival, mint ahogy az angolok
cselekedtek a szerencsétlen Wilde Oszkár irodalmi podgyászával, amelyet
az erkölcsi felháborodás kidobott a közkönyvtárakból, összepökdösött,
megégetett s szétszórt, hogy még hamu se maradjon belőle. Óvakodjanak
boszut állani rajta egynámelyiküknek talán nem kedves moráljáért és
öregkori megtévedéséért!… önök, akik olyan sokat megbocsátottak, például
Horatiusnak!…
Mert akármi történjék irójukkal, ezek az axiomák szép dolgok maradnak,
amig csak a nyugtalan s aggódó lelkek végképpen ki nem vesznek a
világból.
Az öregség iszonyu. S a jelenkor egy másik nagy embere, Renan, előre
leszámolt a lelki megroppanás idejének veszedelmeivel. Testamentummá
tette, hogy: „ha majdan, a halálos ágyamon, szétmálló, beteg, kába
agyvelővel, ellenkezőjét fogom mondani annak, amit most beszélek, ma,
amikor eszem még ép, előre kijelentem, hogy mindez nem lesz az én
szavam, nem lesz az én cselekedetem, csak egy agonizáló félrebeszélése,
hánykolódása.“ S előre megtagadta haldokló énjét.
Pedig nem volt mitől tartania: szépen halt meg. A másik nagy moralista,
sajnos, rosszabbul járt. Olyan ujságot beszél róla a hir, a mely
életének utolsó éveiben csunya foltot ejt magánéletének sokáig megőrzött
jóhirén. De vajjon nem csak _On dit_, nem csak a legközönségesebb
pletyka keveri ezt a késő öregkoráig tiszta életü embert a bünös
aggastyán rosszhirébe?!… Kételkedjenek, tisztelt uraim, mindvégig
kételkedjenek! Nos és ha megbizonyosodnak, még akkor se tessék rosszat
gondolni róla! Ez csak az agonizáló hánykolódása. Az igazi ember ott van
axiomáiban. Páris az, aki Helenát elrabolta, és nem az, aki egy félnapig
véresen, sárosan hevert Trója falai közt.
Ezt kellett volna mondania a kételkedésnek.
Kételkedni mindig jó. Ebben az esetben is kiderült, hogy nem egészen úgy
történt a dolog, a hogy Európa, sőt valamennyi földrész sajtója hetekig
hiresztelte. Az a nagy ember ugyanis csakugyan házasságot kötött
hetvenhárom éves korában, de nem egy huszéves kisasszonyt vezetett
oltárhoz, hanem csak azt cselekedte, hogy törvényesitette egy
negyedszázados viszonyát. Volt egy barátnője, a kivel mintha csak
házasságban élt volna, akit azonban sokáig nem vehetett el feleségül,
nem azért, mintha nem tartotta volna erre méltónak, hanem más okokból.
Előbb azért, mert a barátnőjét nem engedte ki egy szerencsétlen házasság
kötelékéből a boszuálló férj; később pedig azért, mert a családjának (a
leányának meg a vejének, akiknek már eladó leányuk volt) nem akart
kellemetlenséget okozni a régi viszony törvényessé tételével. Hanem, a
mikor érezte, hogy nemsokára meg fog halni, anyagi tekintetben
gondoskodni akart arról a nőről, akit sokáig szeretett s aki sokáig volt
hozzá kedves. A mi egy kicsit más, mint a bünös aggastyánság.
A valóság meg a közt, a mivé ezt a szenzáció-keresés formálja át, van
néha egy kis különbség. Nem éppen kivételes dolog, hogy romlott
képzelettel irják az ujságot külön ajánlással: a romlott képzeletnek.


ESTE AZ ERDŐN.
Este az erdőn egy nagyon szép fiatal asszony meg egy kis leány virágot
szednek. Egyszerre előttük terem az örök Anthony, az az ember, akinek a
szerelme végzetes. Az uj időkben Anthony külsőleg olyan, mint más. Nincs
benne semmi a Beau Ténébreux-ből; megjelenése nem ébreszt
balsejtelmeket. Tartása nyugodt, szava illedelmes; a szenvedély nincs
folyvást ajkán. Amig magára nem marad vele, közömbös dolgokról beszél;
semmiségekről, mint mindenki, kissé egyhanguan, mint egy igen jó modoru
fényképész. Hogyan kelthetne gyanut? Titkát egy tudja csak, és az nem
beszél róla. És egy tizenöt éves leány, „ki még virágot szedhet minden
ágról“, mit sejt az még szerelemről, halálról?!… Magukra hagyja őket. Ő
koszorut köt; a másik csöndes, mint a mélyviz; nem látni rajta, mit
forgat a fejében. Majd hoz nekik virágot.
Este az erdő árnyékokkal telik meg. Az elhagyott tájék ünnepi csendje a
halált dicséri; a fák az anyaföldről suttognak, s szavuk a szivekbe
lopózik. Akinek bánata van, kerülje az erdőt, s ne hallgassa a nyirfák
zizegését; üljön otthon, olvassa Paul de Kock-ot, vagy menjen el a
kaszinóba, ott még jobb a világitás. Az erdő sötétjében gnómok
leskelődnek.
S meglehet, ha ez a találkozás másutt történik, a dolog, melyről szólok,
épp ugy végződik, mint a legtöbb szerelmi história: müvészi befejezés
nélkül. Ki nem volt közel a „tragikus vég“-hez soha életében?! A
véletlen nem mindig öl; néha visszarántja az örvény széléről, aki maga
ront neki az örvénynek. Az Anthonyak családjából sokan meggyógyulnak, s
mint nyugalmazott pénzügyi tanácsosok szokták, nem halnak meg soha.
Ennek a históriának másképpen kellett végződnie. Mit beszélhettek a
halál előtt – ki tudná azt kilélekbuvárkodni? Az örvény széléről
visszarántott, hajdani öngyilkos-jelöltek mesélnek egyet-mást az efféle
jelenetek részleteiről, de mindenki rosszul emlékszik elmult
fájdalmaira. Bizonyára banalitásokat beszélt a szegény Anthony; affélét,
aminőt szinpadon hallani. Az élet tragikusai a legtöbbször azoktól
tanulják a szavakat, akik csak játszszák a tragédiát.
Egyet tudunk az egész párbeszédből, ezt a kis szócskát, hogy: „nem“.
Tudjuk továbbá a „tény-álladék“-ot. Két lövés dördült el, s két golyó
kioltott két életet. Anthony ölt, mert szeretett; nem akarta, hogy a
másé legyen, aki nem lehetett az övé. Aztán megölte magát. A
vadrózsa-bokrétát piros, meleg vér boritotta el, s a gyermeklány már egy
halottnak hozott virágokat.
*
Az ember nem hinné, hogy ennek a szomoru történetnek tanulsága is van.
Pedig, ugy látszik, van; legalább eljövének a moralisták és fejöket
csóválák.
Lám, a realizmus! A meglazult erkölcsök! A finde-siécle és egyéb gonosz
dolgok!
Ámbátor Anthonyk minden időben voltak és lesznek, s a vidám régiek, akik
szerencsésen elkerülték Krafft-Ebing doktort, koronkint együtt pingálták
Ámort és a halálfőt.
Mégis ugy kell lennie, mint ezek a bölcsek állitják, s bizonyára
cudarság megölni, akit szeretünk, azért, mert nem engedett önös
kivánságunknak. S ha a bokrétát kötözgető szép asszony gyilkosa azért
ölt, hogy kiérdemelje ezeknek a moralistáknak az elismerését, ugy nagyon
elvétette a dolgát.
A valószinü azonban az, hogy édes-keveset törődött ezeknek a jó uraknak
az elismerésével, s nagyon mindegy volt neki minden erkölcsi fogalmuk, s
ráadásul mindegy volt neki az egész világ. Ugy látszik, nem igen
törődött az semmivel, a monomániáján kivül. A szenvedély már ilyen
furcsa valami.
A moralizálás igen szép dolog, még a minden áron való moralizálás is. A
karakter még tulszigoruságában is tiszteletreméltó. Néha azonban a
karakter, a maga megelégedettségében, kissé erőszakos. Ilyenkor
fölösleges prédikációkra ragadtatja magát, s többet akar tudni, mint
amennyi halandónak adatott; szóval, a karakter néha diadalmaskodik az
elmén… rosszabb magyarsággal jobb volna igy mondani: a karakter néha
diadalmaskodik az ész felett…
Még ebben az esetben is kalapot kell emelni előtte, ilyenkor azonban ne
tessék követni a karaktert odáig, ahová tulszigoruságában eljut, amikor
megtagadja az emberi részvétet a halottól.
Higyjék el, némelyik Anthony méltó minden szimpatiára. Én ismertem
ilyet; véletlenül éppen azt, aki – senki se hitte volna róla –
gyilkossággal és öngyilkossággal végezte, este, az erdőn… nyilván nem
azért, hogy megboszantsa a szigoruakat… Szóval, nemcsak „a papiron“
tipelek… Kedves, megnyerő, és finom lelkü embert ismertem meg benne, aki
gavallér volt a szó legjobbik értelmében, amivel azt akarom mondani,
hogy gyöngéd és nemesszivü volt, aki addig, mig gyilkossá kellett
lennie, még csak kellemetlenséget se okozott senkinek.
Bizonyára volt benne valami a regényhősből. Ó, nem a viselkedésében, nem
az allürjeiben, ha önök szerint, szigoru urak, a regényhősök
viselkedése, a „regényhős-tempók“ nem férnek össze a jóneveléssel és az
európai formákkal. De a hangja lágyságában, s a tekintete szelidségében
volt valami nyugtalanitó, amit csak azoknál az embereknél venni észre,
akiknek előbb-utóbb szerencsétlenség a végük.
S önöknek igazuk van, ha azt vallják, hogy a világnak semmi szüksége a
regényhősökre, akik önmaguknak is, másoknak is vesztére születtek, s
akik nem tudnak élni, csak meghalni tudnak. Mindez igaz; mégis minden
kor, s minden társadalmi réteg megtermi a maga regényhőseit.
S mért hogy igen sokszor éppen ezek a legkedvesebb emberek?
Csak véletlen-e, hogy ennek a mi regényhősünknek a huga tüneményes
szépség volt a maga rövid életében, a legpoétikusabb jelenség, s a
legragyogóbb beauté mindazok közül, akik a budapesti bálok parkettjén
megfordultak?! Sokan sokáig emlékeztek rá, hogy ez a gyönyörü teremtés
virágjában tört le; az orvosok azt mondták, hogy: a tüdővész, az
asszonyok, hogy: a tánc ölte meg.
Mért hogy a szépség, a szeretetreméltóság, meg a szerencsétlenség édes
testvérek?…
*
Azokban, akik ismerték a mi regényhősünket, a mély részvétet nem
zavarhatta meg az erkölcs felháborodása. Ezeknek eszébe kellett jutnia,
hogy vannak rettenetes dolgok, melyek bármilyen isten ellen való vétkek,
mindenekelőtt óriás szerencsétlenségek.
Akik nem ismernek bocsánatot, vegyék figyelembe, hogy az isten ellen
való vétek nem mindig alantas. Vegyék figyelembe, hogy amikor az emberek
roppant tömegében jóformán csak egy energiát látni, azt, amelynek
erejénél fogva az egész világ kapar és marakodik, majd ujra marakodik és
kapar: az, hogy van még az emberiségben egy másik energia is, mely bár
rombol és öl, de nem az étvágyból fakad – magában véve is bocsánatért
kiált.


A SZÁMÜZÖTT TÉLÉMAQUE.
Nem vagyok nagy klerikus nevelés dolgában. A gyermek örök rejtély maradt
előttem s állandóan bámulom a vakmerőket, akik ezen a rejtélyen
uralkodni akarnak. Minő csodálatos erők szunnyadnak benne, amelyeknek
életjelenségeihez a hőmérőt nem találod meg magadban! Mindegyik rébusz,
mindegyik más és más s a legtöbbször oly idegen előtted, mint a fölötted
világitó csillagok, melyeknek csak külső formáit ismered és sejtelmed
sincs róla, micsuda világ lakik egyforma, szende fényük mögött. Ha azt
véled, hogy kitanultad valamelyiket, a kinai nyelv hatvanezer betüje
közül egyet tanultál meg s holnap ujra kezdheted a tanulást. Ahányan
vannak, mind egy-egy külön világ; hieroglifái rejtelmes atavizmusoknak,
melyeket a mult fekete fátyollal föd el előled. És te, aki talán nem
ismersz egyebet, csak egy kaptafát, egy képzelt homunculust, olyan
erőket vagy olyan gyöngeségeket imputálsz neki, amelyeknek talán éppen
az ellenkezői érlelődnek szivében. Azért még sem félsz otromba kézzel
nyulni hozzá ehhez a füstpapirhoz, melyen helyrehozhatatlan nyomot hagy
minden érintés, minden vigyázatlan lehellet!…
És milyen hitványak eszközeid, melyekkel ezen az ismeretlen hangszeren
játszani iparkodol! A legtisztesebb, legősibb nevelési elvek közül
majdnem mindenik vitatható, némelyik tisztára galádság. A
legáltalánosabb principiumok között alig van egy-kettő, mely
lelkiismereted előtt megállja a sarat. Meg vagyok győződve, hogy a
leánygyermeket vallásossá kell nevelni; meg vagyok győződve, hogy fiut,
leányt egyformán ahhoz kell szoktatni, hogy sohase hazudjék; s meglehet,
ebben sincs igazam. A többi találgatás és tapogatózás. Sohase tudod,
hogy mikor jót akarsz vele, nem rontod-e meg az egész életét. Igyekszel
gyöngéd érzéseket oltani a szivébe? Talán el fogja sodorni a legelső
vihar. Keménylelküvé, rideggé teszed? Talán meg fog átkozni, mert
megfosztottad még a csalódásoktól is. Szabadjára hagyod egyéniségét s
csak virrasztasz körülte? Egy szép nap talán egy szörny áll majd
előtted, akinek nem érted a nyelvét.
Hát még mikor a gyermek serdül, mikor a rejtelmek kezdenek bonyolódni?!
Mikor a rossz feléje terjeszti árnyékát s te a sötétségben nem látsz
többé semmit?! Mikor még ő maga is hozzájárul, hogy téged lóvá tegyen?!
Most kell még csak okosnak lenned, Figaro! S egész tudományod, egész
bölcseséged nem áll egyébből, csak ebből az egy szóból, hogy: „Goddam!“
Valóban, nekem ugy rémlik, hogy a pedagógus kevélysége az emberi
értelemnek legcsunyább elbizakodottsága. Persze, más a dolog, ha a
paedagógiát ugy értjük, ahogy Spártában értették. Igenis, lehet
katonákká gyurni az embereket az állam érdekében; ez a mesterség, ha jó
eleve kezdik, talán nem is olyan nehéz. De nevelni őket, nevelni, hogy
olyanokká váljanak, aminőkké lenniök nem az állam, hanem a tulajdon
érdekük kivánja – minő óriási ambició! A pedagógusnak, ha méltó akar
lenni erre a névre, egyesitenie kell magában a nagy pszihológus, a nagy
moralista, a nagy politikus és a nagy diplomata minden kitünő
tulajdonságát. És istenem, mit látunk?! Azt, hogy ha a pedagógusok a
kertészetre adták volna magukat, ennek a földnek a növényzetéből most
már nem volna egyéb, csak páfrány és zuzmó. Ahová a pedagógus leteszi
nehézkes, mészáros-kezét, nyomában nincs egyéb, csak himpor pusztulása.
Meglehet, mindez csak fantazmagória s én nem is ragaszkodom hozzá, hogy
minden esetben okvetetlenül igazam van. Ha mégis előhozakodom ezzel a
fantazmagóriával, teszem azért, mert okát akarom adni, hogy az iskolai
nevelést kimérának tartom. Az otthon nevelését nem kritizálgatom. A
szivnek mindig vannak fényes ötletei, melyeket nem lehet megtalálni a
teóriák egész magazinjával. És aztán, az otthon levegőjében van valami
ózon, amely rendesen helyre hozza, ami apróbb hiba esik. Az otthonban
„_ő_“ lehetővé teszi még a nevelést is. De nevelés és iskola! Béke és
Mannlicherpuska, egészség és táncolás a jégen.
Nevelés dolgában az iskolának ma csak egy szerepe van: az, hogy
megismerteti a gyermekkel a bünt. Igaz, hogy később, az életben, ugyis
meg fogja látni; de ez az előlegezés legalább is kétes haszonnal jár.
Ha még olyan elfogadott nézet is „in theoria“, képmutatás volna
bizonyitgatni, hogy: de igenis, az iskola nevel; sőt képmutatás volna
még csak várni is, hogy az iskola, mai formájában, nevelést adjon.
Legyünk őszinték, az iskola „in praxi“ csak arra jó, hogy tanitson; hogy
valamelyes, minimális ismerettel lássa el a gyermeket. Sőt, a meztelen
igazság az, hogy rendesen még ezek a minimális ismeretek is mellékesek;
az apa célja egyszerüen az, hogy bizonyos életpályára készüljön el a
gyermeke, az iskoláé pedig, hogy gátakat állitson fel a kis proletárok
előtt, akik azokat a bizonyos életpályákat lehetetlen számban kivánják
megrohanni. Ne tessék azt mondani, hogy ez cinikus beszéd; megengedem,
hogy tulságos ridegséggel fejeztem ki, amit mindenki érez. Sőt hinni
akarom a jobbat: hogy az iskola célja is az volna, ami az egyesé.
Tudniillik, hogy a különböző életpályákhoz megadja az első ismereteket s
e célból a tudnivalók egy minimális anyagát kenje rá a gyermekre,
amennyi meg nem árt neki s amennyiből még benne is maradhat valami.
Tudom, hogy vannak, akiket megbotránkoztatok ezekkel a szavakkal. Akik
igy hurrognak le: az iskola célja nem az, hogy előkészitsen bármily
életpályára is; célja az, hogy általános müveltséget adjon s csak ez
által, közvetve, preparál az életre. Az a célja, hogy általános
müveltséget adjon? De vajjon ad-e s adott-e valaha? Kérdezzenek ki egy
fiatal legényt, aki tavaly tette le az érettségi vizsgálatot
„kitüntetéssel“, s nem fogja tudni: hogyan keletkezik a hó és jégeső,
nem fogja tudni elmondani, mennyit ismert meg a civilizált világ
Afrikából, mikor és hogyan, és nem fogja tudni elmondani, hogy
tulajdonképpen hogy is van az a vér-keringés? Később majd megtanulja, ha
kedve lesz hozzá. Nem; az iskola sohasem adott, most sem ad „általános
müveltséget.“ S micsoda cél az, mely mindig megmarad célnak?
(Szinte hallom, hogy: „Igen, mert a tanitási módszer silány. De ebből
csak az következik, hogy az iskola rossz“. Olyan régen rossz, kegyes
uraim, hogy nekünk már iskola és rossz iskola egyet jelentenek.)
Amit az iskola valósággal megád: az három-négyszáz sornyi ismeret,
jobbára történelem, némi irodalmi máz, homályos emlékek rendszerekre és
kategóriákra, melyek a szegény fiu előtt soha sem voltak érthető dolgok
s mindezen a kétes értékeken kivül még valami. Ez a „még valami“ az
egyetlen haszna a kis proletárnak a sok esztendei struggle for life-ért.
Az iskola megnyitotta előtte a latin kincses házat, s az iskola
megkönnyitette, hogy megtanuljon egy-két élő nyelvet.
Eddig vagy az egyiket tette meg, vagy a másikat. Ezentul ugy volna, hogy
megteszi majd mind a kettőt.
A kilátás olyan kecsegtető, hogy az ember a legelső pillanatban
okvetetlenül lelkesedik az egységes középiskoláért. De ha tulestünk a
lelkesedés első mámorán, s megismerkedünk a tervezettel, örömünk
megcsappan. Furcsa ez a tervezet. Különben Isten mentsen, hogy
hozzászóljunk a részleteihez; nem illenék, hogy mi laikusok
kritizálgassuk a szakértők dolgait. De van ebben a tervezetben valami,
ami már ránk is tartozik. Azaz, hogy nincsen benne valami s ez a valami
a francia nyelv.
Ezentul iskoláinkban nem fogják tanitani a francia nyelvet. Néhány ezer
fiuval meg fog kevesbedni azok száma, akik Calypso iránt érdeklődnek; a
jó Télémaque királyfi elveszti magyarországi klienseit.
A tervezet bájos egyszerüséggel nyilatkozik az ujitásról. A tervezet
megengedi, hogy a kis proletárok, ha kedvük van hozzá, privata
diligentiá-ból ezután is tanulhassanak franciául. Ha éppen nagy kedvük
van hozzá.
Megengedi? Csak nem akarta talán eltiltani, hogy az iskola falain belül
francia leckét is lehessen hallgatni?! Egyéb igazán nem hiányzik ebből a
tervezetből, minthogy ezt is eltiltota volna!
Bizony, ebben a kegyelmi paragrafusban nincsen köszönet. A fődolog az,
hogy a francia nyelvet kiküszöbölik a rendes tantárgyak sorából, hogy
ezentul Magyarországon nem lesz iskola, ahol a francia nyelvet
kötelezőleg tanitanák.
Igaz, hogy eddig is csak a reáliskolákban tanitották. Ezzel a „csak“-kal
valahogy beértük, ha máskép nem lehetett. Végre mégis volt minden évben
egy pár száz rekruta, aki az iskolából az életre nemcsak ballasztot vitt
magával.
Nem volt ez olyan csekélység, mint azok gondolják, akik a francia
nyelvet egy kis szabadkézi rajzért áldozták fel.
Mert a legnagyobb részt ennek a megunt, számüzött Télémaque királyfinak
köszönhetjük, hogy a magyar tudományos törekvések megszabadultak attól a
megalázó, gyilkos német gyámságtól, melynek igájában a legderekabb
képességek is évtizedeken át szolgai munkára voltak kárhoztatva.
Télémaque királyfi tette, hogy az általános irodalmi szinvonal
legujabban olyan nagyot emelkedett; hogy izlésünk megtisztult, hogy
látókörünk kiszélesedett. Télémaque királyfié az érdem, hogy a magyar
festők és szobrászok megujhodott kedvvel, lázas munkával hozzák helyre a
sok esztendei mulasztást, s hogy lemondva a strucc-szárnyalásu német
géniusz imádásáról, kinyilt szemmel méltóbb ideálokat keresnek.
Télémaque királyfi tette végre, hogy valahára van egy európai nivóju
szinházunk, hogy a magyar szinészeknek nem kell elbujniok az idegen
müvészek elől, s hogy Budapest közönsége épp olyan kényes, szigoru
izlésü, mint a Boulevard des Italiens-é.
Ez a Télémaque királyfi, aki aránylag rendkivül rövid idő alatt ilyen
jelentős hasznunkra vált, még ezután is tehet szolgálatokat a magyar
géniusznak. Legalább egyelőre jó lesz, ha nem bánunk vele kurtán. Van
még egy és más tennivaló, amihez mindig el fog kelni némi francia izlés.
Kegyelmet hát a szegény Télémaque-nak! Kegyelmet neki, szakértő uraim!
Ne mondhassa el senki az egységes középiskoláról, hogy: amit tanitani
fog, összefoglalása mindazoknak a dolgoknak, amelyek az életben
fölöslegesek, s hogy ami áldásai közül a legtöbbet ért volna, kimaradt
belőle.


AZ ÉRDESSZAVU MIRÁKOLÓ.
A cár beteg volt s a világ minden hirlapjában sürün lehetett olvasni
ilyen tetszetős apró történeteket:
… Mialatt a fehér cár, minden orosz országok császárja, akitől egykor
milliók reszkettek, tehetetlenül vergődött velencei csipkével diszitett
s gonddal, nyugtalansággal tömött vánkosán, a fehér palota
márványlépcsőin egy igénytelen alak lépdelt fölfelé, szürke kabátban,
furkós bottal és sáros csizmában. A lakájok el akarták állani az utját s
a hopmester azzal lépett elébe, hogy a cárhoz ilyen öltözetben nem
szokás beállitani. De az igénytelen alak csak annyit felelt, hogy: „A
frakkommal nem fogom meggyógyitani“ s egy jól irányzott oldallépéssel
elháritván az alkalmatlan hopmestert, belépett a beteg uralkodó
termeibe. Egyenesen a cár ágyához tartott s ott izgatottan nézegetett
körül. „Pfü, micsoda levegő ez! – kiáltott fel. – Nyissák ki mindjárt az
ablakot, ha eddig még nem volt annyi eszük!“ S ezzel kipökött a padlóra.
Amire a cár főhadsegéde, Boisberthelot gróf odasugott La Vieuville
Bertrandhoz, a szárnysegédhez:
– A cár élete meg van mentve!
Az igénytelen alak ezalatt levetette csizmáit, hogy közelebbről
dögönyözhesse meg a cárt, a csizmákat megőrzés végett átadta a cárnénak
s a következő pillanatban siketitő orditás hangzott fel: a minden
Oroszországok cárjáé, kit az erélyes massage szerencsésen fölserkentett
szomoru apathiájából.
Az udvarfiak és udvari dámák pedig csodálattal eltelve, adták
szájról-szájra a Boisberthelot gróf szavát:
– A cár élete meg van mentve!
E férfiu Szaharjin volt, a nagyhirü tanár…
Továbbá:
… Nikolájevics Vazul nagyherceget esztendőkkel ezelőtt nehéz hallás és
rossz látás gyötörte. Minden kitünőség lemondott immár a nagyherceg
szeméről és füléről. Végre, valakinek az udvarnál eszébe jutott egy
moszkvai igénytelen ember, aki addig inkább csak egyszerü modoráról,
mint gyógyitásairól volt hires. Az igénytelen embert meghivták
Pétervárra s bár ez csak dörmögve engedett a meghivásnak, a nagyherceg
meg volt mentve, mert az igénytelen moszkvai orvos alig három-négy pofon
alkalmazásával visszaadta a nagyhercegnek látását és hallását.
A meggyógyult beteg már akkor ki akarta fejezni háláját orvosa iránt,
mikor még szikrázott a szeme a kurától, s százezer rubelt küldött az
igénytelen moszkvai tudósnak. De az igénytelen moszkvai tudós
visszaküldötte a pénzt a következő egyszerü sorok kiséretében: „Nekem
több a pénzem, mint magának. Nem szeretem, mikor a bolha köhög.“
E férfiu Szaharjin volt, az azóta már nagyhirü tanár…
Más nóta:
… Szaharjin, amily kevéssé respektálja a világi finnyásságokat, épp oly
önfeláldozó jótevője a szegényeknek.