A tegnap legendái: Tollrajzok - 01

Ambrus Zoltán Munkái
XIII. KÖTET
A TEGNAP LEGENDÁI
Ambrus Zoltán Munkái
XIII.
A TEGNAP LEGENDÁI
TOLLRAJZOK
BUDAPEST MDCCCCXIII
VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Ambrus Zoltán
A TEGNAP LEGENDÁI
TOLLRAJZOK
BUDAPEST MDCCCCXIII
VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL
A NAP nyomdavállalat nyomása, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9


RÉBUSZ.
Amig a temetőben ballagtunk, nem szólt egyikünk sem. Hanem amint
kiértünk a kapun, Doktor Fontos, a kitünő városatya, nagyot lélekzett és
megszólalt ilyeténképpen:
– Csakhogy ezen is tul vagyunk. Igazán, már kezdtem rosszul érezni
magamat. Micsoda temetés! Hiszen, megvallom, én nem szeretek semmiféle
temetést. Ugy vagyok, mint volt a nagy Luther Márton, aki nem türte az
esztelen pompát. Nem is szoktam én részt venni semmiféle végső
tisztességben. „Dom Sebastian“ gyászos indulója iránt valóságos
idioszinkraziával viseltetem; megrontja az emésztésemet. Hanem hát egy
tisztességes polgári temetés, tapintatos pappal, illedelmes gyászoló
néppel, szóval egy ildomos, szolid temetés még csak hagyján. De ez a
temetés, ez a sokadalom – csakugyan próbára tett. Mondhatom, ilyen
népséggel még sohase találkoztam temetésen. Ott állani egy csomó
elzüllött ember között, akiket magamhoz hasonló emberek nem szoktak
ismerni vagy legalább megismerni s végül meghallgatni egy pár
izléstelen, mindenki ellen lázadozó, tapintatlan beszédet, amelyek
fellázitják a rendes ember egész gondolkozását, az izlésemet, sőt minden
érzésemet – nem, ennyit nem érdemelt tőlem a megboldogult öreg. Bizony,
a szegény vén ember nem a legjobb körökből választotta a barátjait, ha
ezek voltak a legjobb emberei, akik sirját körülállták.
Pár másodpercig hallgatott, azután azzal végezte:
– Különben, amilyen a halott, olyan a temetés. Nem érdemelt különbet.
Ugy halhatott volna meg, mint nagy hazafi és ugy végezte, mint a kétes
exisztenciák. Hiába volt vagyona, tehetsége, nagy ismeretsége; pénz,
érdemek és barátok nélkül halt meg. Mert hát mezitlábosnak született. Az
is marad, világéletében: hirlapirodalmi szankülott.
Kávéházy barátunk, akinek betegsége az ellentmondás és az aggatózás, nem
állhatta meg szó nélkül.
– Ön igazságtalan a gyászoló nép iránt, sőt magamaga iránt is. Hiszen,
meg kell vallanom, a gyülekezet nem volt olyan fényes, mint az, amely
multkor a milliomos Fertőyt temette; ennek az érdemes férfiunak, aki
egyike volt legkitünőbb, legtehetségesebb magánzóinknak s aki oly
csodálatos módon, náthában veszett el, a fél orvosi egyetem elment a
temetésére. De hát itt is voltak nagyon jóravaló emberek. Sőt
nevezetességek is aminthogy a halott maga is nevezetesség volt, már
olyan amilyen. Mindenkelőtt itt volt ön, aki egymagában is méltóképpen
reprezentálja az előkelőséget. Majdnem azt mondhatnám, csak az a temetés
méltó arra, hogy az ujságok megemlitsék, amelyiken ön is megjelen. Mert
hisz ön ott van mindenütt, ahol csak egy akkorka nagyságot takaritnak
el, mint a kis ujjam. Hogy ön nem szereti a temetéseket? De hisz ön a
legszenvedélyesebb „jelen volt“ minden jelen volt közül! Mintha
elfelejtettem volna, hogy egy éjjel, két óra után épen a most megpihent
munkás embert verte fel ágyából, amiért a szegény öreg, aki akkor
hireket kovácsolt, kifelejtette önt az esti lapból, amely a nagy költő
temetésén jelenvoltak névsorát közölte. És aztán elmondhatja ön jó
lélekkel, hogy ismerte ezt a mi szegény halottunkat?
– Hogy ismertem-e? Nyolc év óta láttam mindennap, egész a legutolsó
ideig, amikor eltünt az emberek elől és eltemetkezett a nyomoruság négy
puszta fala közé. Persze, évtizedekkel ezelőtt nem jártam vele
minduntalan karon fogva, mert hisz az egész élete bolyongás volt. Hanem
ismertem ugy, mint bárki más. Voltakép az ilyen különös lényeket senki
sem ismeri. Vajjon van-e valaki, akinek a zsebében a bizonyosság arról,
ki volt, mi volt, és merre, melyik különös világban volt az igazi
hazája, ahonnan furcsa, ellentmondásban gazdag, egyebekben pedig
meglehetősen közönséges lelkeeredett? Vajjon tudja-e ön, hogyan fért meg
benne az a sok összeférhetetlen vonás, amelyeket benne észrevettünk? Az
olyan különös lények, mint a minő ez a hetven esztendős öreg volt,
érdekesek tanulságul: hogy ilyenek ne legyünk. Arra való, hogy a halála
után beváljon hasznos, elrettentő példának, ha már az életben ugyis
keveset ért. A tanulság világos, hanem maga az az ember, amely már csak
volt, nem ismert és megérthetetlen. Ha ugy tetszik: rébusz.
– Más szóval: ön nem ismerte.
De Doktor Fontos nem tágitott.
– Ismertem ugy, mint akárki, mint ön, vagy az egész világ. Csak a
veséjébe nem láttam, csak azt nem tudom, haszontalan volt-e, vagy csak
élhetetlen. Egy kérdőjel van előttem, egy élet, telve különösségekkel,
egy jellem (ha ugyan annak lehet mondani), telve következetlenséggel,
érthetetlen tulajdonságok egész rajával. Micsoda eredménytelen, sivár
élet! Milyen szánalmas, gyámoltalan ember! Világboldogitó terveket
kovácsol és nem gondol a saját jövőjével, jómódunak születik és a
nyomoruságtól hal meg; tud sokat és nem veszi hasznát; bejárja a világot
és tapasztalatait nem tudja érvényesiteni; ismer tömérdek nevezetes
embert és nem szerez összeköttetéseket; revoluciókról álmodik és összes
bátorságát elpazarolja rém-regényeiben. Keményfejü és lágykaru ember,
aki ámitja magát, hogy multja szebb, mint amilyen volt, és hogy jövője
fényesebb, mint aminő lehet. Él multban, jövőben, csak a jelenben soha.
Öreg gyermek, akinek semmi érzéke a valóság iránt, aki csak a
képzelődésnek él; ábrándozó, aki népeket boldogit s amellett maga
sohasem boldogul. Naiv önáltató, aki, ha egy kis kényelemhez jut,
Dáriusnak képzeli magát; tékozló fiu a jobb napokban, munkás és
csüggedést nem ismerő, amikor megszorul; sohasem célnak, mindig csak a
pillanatnak él. Ime, ilyennek ismertem: érteni nem értettem. Ismétlem,
rébusz volt a szegény, szánni való ember.
– Ön szerencsésen bebizonyitotta, doktor ur, hogy a mi halottunk
könnyelmü volt teljes életében, mert csak a pillanatnak élt, s azonkivül
szánandó fantaszta is, mert rá nézve jelen nem létezett, csak elképzelt
mult és ábrándos jövő. Amit én nem értek tökéletesen. Mindazokból,
amiket ön mondott, csak az az egy világos előttem, hogy nem ismerte,
akiről beszélt. És azért nem csodálom, hogy rébuszt emleget. Nos, én,
aki mindössze csak egynéhányszor beszéltem az ön ismeretlenével,
vállalkoznám arra, hogy megfeleljek a kérdőjelre, és összeegyeztessem
azokat a vonásokat, amelyeket ön ellenmondóknak talál.
– Hallgatom.
– Az az ember, akit az imént tettek előttünk a sirba, nem valami
exotikus lény volt, doktor ur, csak egy abból a fajtából, amelyet a
rajongók népének szoktunk mondani, egy azok közül, akik szerencsés
körülmények között nagy tetteket szoktak végrehajtani. Az ilyen lények
ugy vannak alkotva, hogy boldogok még akkor is, ha sohasem érkeznek el a
nagy célhoz, mert olyan közelről látják ezt, hogy az utolsó percig
remélnek, s mindvégig biznak benne rendületlenül. A jóságos természet
ezzel a boldog hittel kárpótolta őket ép azért, mert közülök csak kevés
juthat célhoz, hiszen a cél nagyszerü. Nem, nem az a mértéke a
képességnek, hogy rendeltetését betölti-e, vagy eredménytelen hal el. Az
oroszlán gyakran pusztul el meddőn, és az infuzóriák mindannyian
betöltik apró rendeltetésüket.
– Ezt mintha már hallottam volna valahol.
– Talán ép annyiszor, mint hogy a napfény éltet. Vannak dolgok,
amelyeket épen azért emlitünk, mert nyilvánvalók, és eloszlatnak minden
kétséget. Vannak közhelyek, amelyek nélkül bajosan tudnánk meglenni.
Például a nap.
– Nem akartam a szavait birálgatni.
– Ugy hát folytatom. Hogy ha csakugyan van egy olyan uralkodó
tulajdonság, amely minden cselekvésünket elhatározza, és amely minden
gondolatunkra, minden érzésünkre rányomja a maga különleges bélyegét:
annak az embernek, akit ön nem ért egészen, de mégis szán, a lelke
legmélyén egy boldogitó, szent naivság lakott. Hit vagy képzelődés,
amint tetszik. Csak egy jó volt előtte, a legfőbb jó; és csak annak élt,
már akár a jelenben, akár a multban, akár a jövőben találta. És
megtalálta mindenütt, mikor azt hitte, hogy rajta munkál, mikor azt
álmodta, hogy immár közel, mikor azt képzelte, hogy küzdött érte. Boldog
ember! Mindaz, amiért mi törünk, szaladgálunk és izzadunk, ahhoz a
legfőbb jóhoz képest, mely őt álmaiban látogatta, kicsinyesnek és
szánandónak tetszett. Törődött is ő azzal, hogy jobb perzsa szőnyegen
járni fel s alá, mint a csupasz pallón; hisz az ezeregyéjszaka édes
pázsitán járt. Eltöltötte a képzelete, amely körülötte megnagyitott
mindent. Szeme kétannyit látott, mint a miénk s teste kétannyi
fáradságot birt el. Ha hozzájutott valami csekélységhez, amelyet mi a
takarékpénztárba küldünk három és fél percentre, Dáriusnak képzelte
magát s kiélvezte mindazt, amit belőle csak kiélvezhetett. Hogyha nem
volt semmije, dolgozott; a munka félannyira sem fárasztotta, mint
minket; a cselekvésnek jóformán csak az örömét élvezte. A multból csak
arra emlékezett, ami kellemes, a jövőből csak azt hitte, a mi boldogitó,
a jelenből csak azt érezte, a mi élvezetes. Ezzel a nagy fogékonysággal
egy hosszu életen át keresztül-kasul járta a világot, és élvezni tudott
mindent, amit a pillanat hozhatott. Miért szánni azt az embert, akinek
az agya és szive kettős intenzivitással dolgoztak? Hogy a puszta földön
halt meg? Hiszen akkor halt meg, amikor már többet élt, mint amennyi
életet Fertőy a szinházban láthatott!


A SZINÉSZNŐ BECSÜLETE
Bécsben egyszer meglehetős feltünést keltett két fiatal nő
öngyilkossága. Nem mintha két pisztolynak a durranása valami nagy zajt
keltene abban a világvárosban, mely régóta nevezetes a rendőri hirekben
való gazdagságáról; hanem mind a két nőt sokan ismerték, és
Damain-Dalmont Mária egyike volt a legbájosabb teremtéseknek, akik
valaha lázba ejtették a császár városának fiatal népét. Aztán meg mind a
két leány szinésznő volt, akiknek nyoszolyája sokak hite szerint az
egész világé, legyen az a nyoszolya: a násznak fészke, vagy: halottas
ágy. Vagy egy hétig mindenki a két leány regényét feszegette, s jeléül a
messze elterjedt, résztvevő köz-érdeklődésnek, optikus-boltokban sok
példány kelt el a Damain Mária arcképeiből. És mert Bécs bővelkedik
kitünő ujságirókban, a boldogtalan lányokról is irtak szép és kevésbbé
szép nekrológokat, melyek elolvasása után a világ megnyugodva tért
vissza a napirendhez, mint minden más egyéb alkalommal is, talán már
Trója elbukása óta. Akkoriban egy darabig sokat emlegettek egy bizonyos
C. grófot, akit régebben gyakran láttak együtt Damain Máriával s akit
Damain Mária az öngyilkossága előtt hetekig ostromolt a könyörgő
leveleivel.
Kevéssel utóbb, Párisban nemcsak feltünést, hanem szinte lázas izgalmat
keltett, mikor a szép Feyghyne kisasszony – magyarosan Fegin-nek kellene
irni a nevét – vetett véget huszonkét vagy huszonhárom esztendős
életének. Mindenki, aki csak látta, érdeklődött ez iránt a gyönyörü
orosz hölgy iránt, aki csodálni való vakmerőséggel hagyta el hazája
pusztaságait, hogy dicsőséget és ünnepeltetést vivjon ki magának ott,
ahol a verseny olyan óriás! Szépsége, lelkessége, bámulatos
tanulékonysága és szorgalma, kedvessége és akadályt nem ismerő becsvágya
egyszerre meghóditotta az idegen világot, pedig csak egy kis szerepben
mutatkozhatott a Francais szinpadán, a Musset „Barberine“-jében. Az
ünnepeltetés legelső mámorából ragadta ki magát az öngyilkos lövéssel.
Meggyászolták, mint talán még senkit sem, aki a „steppe“-ek végtelenjén
született. És mert Páris gazdag kiváló irókban, irtak róla szép és
kevésbé szép regényeket: Delpit Albert a „Début de Lydia“-t, s Edouard
Rod a nagyon kedves „Tatiana Leiloff“-ot. Abban az időben gyakran
emlegették a fiatal M. herceget, akiről korábban azt hiresztelték, hogy
nőül fogja venni a bájos Feyghyne-t és aki ennek a szinésznőnek az
öngyilkossága óta csak egyetlen egyszer hallatott magáról, amikor egy
ismert nyilvánoshelyen ballerina-kosztümben jelent meg a szinpadon,
barátjai és barátnői mulattatása végett.
Aztán, nemsokára, Berlinből jelentették, hogy egy fiatal
operett-énekesnő, akit Budapesten is jól ismertek, a Népszinház
szinpadáról, Erdősy Eugénia – nálunk: Camargo, Berlinben: Nanon –
ugyanugy gyilkolta meg magát, amint Damain vagy Dalmont Mária, és mint a
szép Feyghyne. Ez az exaltált leány utolsó levelében arra kérte a
rendőrséget, hogy holttestét boncolják fel és a rendőrorvos győződjék
meg róla s állapitsa meg, hogy ő szüzen halt meg. Igy akarta a
tisztaságát bebizonyitani bizonyos H. bárónak, aki előbb a vőlegénye
volt, s aki egyszerre csak a faképnél hagyta, azt adva okul, hogy egy
idő óta kételkednie kell arája ártatlanságában. Ez a végrendelkezés
olyan furcsának tünt fel, hogy – bár Berlin és Budapest szintén bővében
vannak a kitünő ujságiróknak és a kiváló iróknak – a szép Erdősyről nem
irtak se hosszabb nekrológokat, se regényeket. Az a bizonyos H. báró
pedig, amint annak idején C. gróf és M. herceg cselekedték,
kijelentette, hogy az öngyilkos leánynyal sohasem állott közelebbi
ismeretségben.
*
Nem igen veszszük számba, hogy azok a nők, akik komédiázni szoktak a
hüvelyébe futó törökkel, sokkal könnyebben ragadják meg a komolyan
gyilkos szerszámokat, mint a többiek. Pedig, ha tekintetbe veszszük,
hogy az öngyilkosságoknak csak mintegy a harmada esik a nőkre,
feltünőnek találhatjuk, hogy a szinésznők osztálya éppen olyan
jelentékeny rovatot foglal el az öngyilkosságok statisztikájában,
akárcsak a bankároké vagy a játékosoké. Delobelle sohasem válik
öngyilkossá, hanem azok között a nők között, akik eldobják maguktól az
életet, temérdek a Lecouvreur Adrienne. A példák csak ugy özönlenek.
Ugyanabban az időben, amikor Bécsben Damain Mária, Párisban Feyghyne
kisasszony, Berlinben pedig Erdősy Eugénia lett öngyilkossá,
Magyarországon a népszerü „Nap és Hold“ operett egyik kis Beatrixe
megmérgezte magát, egy másik szép szinésznő pedig az öngyilkosságnak még
ennél is rémesebb módjában keresett menekülést abból a komédiából,
melynek még csak az első felvonását ismerhette.
El se hinné az ember, milyen könnyen talál ilyen példákat, csak ugy,
emlékezetből. És azokat, akik azt hiszik, hogy a mai szinésznők
legtöbbjében is felismerhetik a XVIII. század szinésznőinek tipikus
vonásait, meghökkentenék az öngyilkosságok statisztikájának ide
vonatkozó, csodálatos nagy számadatai. Mert az öngyilkosság sehogy se
magyarázható ki az ismert tipusok jellemvonásaiból. Gondolkozzunk erről
a tárgyról bármikép, az életnek ez az aktiv megtagadása nem illik össze
a gondolkodásnak azzal a lengeségével, és az érzésnek azzal a
felületességével, amelyeket mint a kaszt jellemző vonásait szokott
emlegetni Prudhomme ur, mikor életbölcseségeket mond nagyreményü fiának.
A Faustinról nem igen lehet elképzelni, hogy önként tudná követni a
halálba Lord Anandalet és bizonyos, hogy a Nanák sohase válnak maguknak
gyilkosaivá. Vagy gondoljunk csak akár egy Clairon-ra, aki valószinüleg
legtökéletesebb példánya volt a maga fajtájának, vagy, ha ugy tetszik:
Arnould Zsófiára, – a szinésznő, aki (bár nagy tehetség birtokában), de
csak azért lépett a deszkákra, mert ottan vigasság van, aki szinésznő
lett, hogy minél jobban kiélvezhesse az életét, soha sem elmélkedett
valami szivesen azokról a másféle deszkákról, melyek mögött vége a
vigalomnak.
Abban az arányban, amelyben mindinkább rendes foglalkozássá válik a nő
számára a szinészkedés, szaporodik azoknak a száma is, akiket Prudhomme
ur a kivételeknek nevezne. A zöm bizonyára mindig hasonlitni fog a
régiekhez, mert hisz a szinpaddal együtt megmaradnak azok a hatások is,
amelyek vele összefüggnek, amelyek a korábbi tipusokat formálták, és
amelyek még sokszor fogják ugyanazokat az eredményeket előidézni, de
mindinkább növekszik azoknak az egyéneknek a száma, akik elég erősek
magukat ezek alól a hatások alól emancipálni. Növekszik számuk, mert ma
már, amint mások a pályaválasztás föltételei, mások a körülmények is,
melyek közt élniök lehet. A „Roman Comique“ kezd elavulttá lenni. Ezt
Prudhomme ur is elismeri, amikor tiszteletreméltó fejének egy
bólintásával megengedi a kivételeket. Talán csak a számokra nézve
makacskodik egy kicsit.
De hát akkor minek tulajdonitható, hogy annyian vannak, akik épen a
kasztnak rossz hire miatt, s mert ez rájok nézve is végzetessé válhatik,
kerülnek olyan viszonyok közé, amelyekből nem látnak más menekülést,
csak a halált? Pedig – és itt már nem szabad tudakozódnunk a nevek után,
mert ki nézhetne a haldoklók titkai közé, ha csak maguk nem tárják
ezeket elénk?! – hány olyan eset van, amikor az a mindenkit meglepő
lövés csak egy csattanó felelet a kételkedésre és arra a gyanura, amely
elválaszt a boldogságtól, és talán csak azért, mert sokan vétkeztek
„intra muros“.
*
A francia leány, ha elszánja magát arra, hogy a szinpadra lép, számot
vet magával, s abban a tudatban, hogy vállalkozása már magában is
elválasztja régi világától, lemond a társaságról, majdnem azt mondhatni:
a társadalomról. Belátja, hogy van jó dolga az embereknek s nem sokat
törődnek azzal, vajjon a „szent tűz“ vezette-e a szinpadra, vagy egész
egyszerüen csak ugy ment oda, mint száz és száz „petite femme“, hogy
kiállitsa magát? Ki győzne köztük különbségeket keresgélni, ki győzné
őket a tisztes magánélet nézőpontjából osztályozni? Kinek volna kedve
efféle hálátlan feladatokra? Élhet akárkép, egyre megy. Mihelyt az első
szinen megjelent, belépett abba az osztályba, melyből nem szokás
feleséget választani. A verseny olyan nagy, az emberek olyan önzők és
haszonlesők, a boldogulás olyan sokféle körülménytől függ, hogy
rendkivül nehéz, sokhelyütt majdnem lehetetlen akként törnie utat, hogy
néminemü kár ne essék házi erkölcsében. Mindenkire mosolyognia kell, s
vannak olyanok is, akik nem elégszenek meg a mosolygással. Mért maradna
rideg, ugy sem hitethetné el az ellenkezőt?! Századokon át kövesedett az
emberekbe a hit, hogy a mosolygás, meg a többi, együtt jár a
komédiázással. Férjhez csak szinészhez mehet, s ha nem barátja a
formaságoknak, senki sem ütődik meg rajta. Nem az élete, hanem a
szinházi sikere szabja meg, mekkora megbecsülést nyerhet a világtól. Ha
lent marad, ugy elveszett egészen, ha első sorba tör, nem kérik számon
sem a multját, sem a jelenét. A becsülete mindenkép egyenes arányban áll
a szerződésben biztositott anyagi megbecsüléssel. Ez olyan dolog,
amelybe mindenki belenyugszik. Nem akad fenn senki se azon, ha a lapok
kikürtölik, hogy W. kisasszony, a jeles tragika, kis babát kapott; az,
hogy quis pater est, legfeljebb S. urra, az Odéon tagjára tartozik, aki
a kisasszony vőlegényekép szerepel. Nem taksál más, csak a siker. Amig
apró szerepeket játszik egy másodrangu szinházban, csak a „haute
noce“-hoz tartozik, és mihelyt a tehetsége elsőranguvá lesz, meghivják
az uri estélyekre. Megesik akkor is, hogy ugy néznek rá, mint Lolotte-ra
a Meilhac darabjában, de Lolotte ért ahhoz, hogy visszaadja a kölcsönt.
Külön társadalmuk van a társadalomban, s ha megtörténik néha, hogy akad
közöttük egy-egy Mme Pasca, Dumas fils, mint kuriózumot fogja emlegetni
ezt a csodásan házias erényt, mely a szinpadra tévedt.
Hanem másutt nincs igy. Az a leány, aki Angliában, Németországban vagy
nálunk a szinpadot választja pályatérnek, az első percben azt képzeli,
hogy ugyanolyan tekintetre tarthat számot, mint egy tanitónő, ki a
világba lép, hogy kenyerét keresse. A tradició nem olyan nagy, s
ennélfogva az előitélet nem olyan általános, nem olyan nyilt, nem olyan
érezhető; a verseny kisebb, kényszer tehát nincsen, legfeljebb csak erős
csábitás, abban a nyilvánvaló jelenségben, hogy a legnagyobb sikereknek,
a népszerüségnek majdnem mindig _az_ az előfeltétele. Van mód a
társaságban megmaradni, sőt nagyritkán még poziciót is lehet itt
szerezni. A világ ugy tünik fel, mint amely nem olyan elnéző, de nem is
olyan meghódithatatlan, mint a franciáknál. És a szinésznő, Párison
kivül, – ha a Prudhomme ur kivételének született – kettős becsvágynak
él. Egyik a müvészi becsvágy, a másik: a törekvés a társadalomba. (A
tágabb körü társaságot értem.)
És itt a baj. Mert az előitélet, ha nem olyan határozott, nem olyan
általános, nem olyan nyilt s nem olyan érezhető is, mint amott, azért
mégis csak megvan. Egy homályos, bizonytalan, ellenséges erővel kell
küzdenie, amely annál veszedelmesebb, mert bizonytalan és meg nem
mérhető, amely annál kegyetlenebb, mert kiszámithatatlan, mert néha
kisebbnek, csöndesebbnek látszik, mint a minő. Szivesen beleképzeli
magát abba a gondolatba, hogy ez az ellenséges előitélet jelentéktelen;
a környezet, melylyel érintkezik, óvakodik az ellenkezőt bebizonyitani.
És akkor bukkan rá, amikor a legkevésbbé van ellene fölfegyverkezve.
Sors bona, nihil, aliud; van szerencsés, akit nem bánt soha. Hanem akit
talál, azt elvesziti.
*
A félelmes, kiszámithatatlan előitélet Phalarisa, mely minden évben
elnyel egy pár szüzet, hétköznapi táplálékát a becsületfogalmaknak abban
a megzavarodásában, azt lehet mondani: elposványosodásában találja,
amelynek veszedelmes terjedésére Renan figyelmeztetett, quimperi
beszédében. Renan akkor csak arról panaszkodott, hogy a női tisztesség
megbecsülése kiveszőben van az ifjuság szivéből. Az uj nemzedék – mondta
– talán abban a félelmében, hogy valahogy bele ne essék őseinek
hiábavaló, némelykor, meglehet, nevetségesnek tetsző rajongásába, neki
adja magát a durvalelküségnek. De ez a durvalelküség soha se
terpeszkedik el annyira, mint amikor a szinfalak közt élő asszonyokról
és leányokról van szó. Ez természetes; ilyenkor ugy érzi, mintha
legalább ezekkel szemben volna valami igazolása és mentsége olcsó
kételkedésének. Fiatalurak társaságában, azok közt, akik a legjobb
nevelésben részesültek s akik meg fognak házasodni, az ember néha azt
képzelné, hogy mind megannyi egy-egy áldozata a szinházi vampiroknak,
mintha valamennyi a maga szemével látta volna azt, amiről beszél. Pedig
még csak az utcákat ismerik és nem a nőket. Ha majd ezeket is
megismerik, ők lesznek azok, akik – a költő mondásával szólva – az
örvénybe dobják azt a serleget, melynek a kelyhe egykor gyönyört adott
nekik.
*
Mindig, mindenütt lesznek szinésznők, akik komolyan veszik a szinházat
is, az életet is, és akiknek el kell pusztulniok csak azért, mert sokkal
többen vannak olyanok, akik nem veszik komolyan egyiket se, s csak azért
lettek szinésznők, mert ahhoz, hogy cukrászlányok lehessenek, nem voltak
se eléggé jómodoruak, se eléggé ügyesek, kedvesek.


NOVEMBERI HANGULATOK.
Rémülettel vegyes élvezettel, fogvacogással kisért gyönyörüséggel
olvastam egy szörnyen szép cikket a halálról. Borzongtam a témán, s a
köteles tiszteletet megadó szalutálással fogadtam azt az őszinte hangot,
mely a cikkből nem annyira kirí, mint inkább kijajong, mert hisz az
igazmondás semmiféle tárgyról nem szokatlanabb, mint erről az egyről,
amely pedig a legfékezetlenebb szabadságra csábithatna, ha a hazugság
örök szelleme, az az általános és folytonos vágyakozás, hogy
erősebbeknek látszassunk, mint amilyenek vagyunk, aztán meg a
kellemetlen s kivált a megborzongató érzésektől való szabadulás
áhitozása és végül a kőkorszaktól fogva folyton élő konvenció, az a
hallgatag megegyezés, hogy: ne gyötörjük egymást az aggodalmat keltő,
elkedvetlenitő, komor és leverő gondolatokkal, megannyi képmutatót vagy
legalább is örökkön titkolózót nem faragott volna belőlünk. Minden
időben azok a bátor emberek voltak a legritkábbak, akik ki merték
mondani, hogy félnek a haláltól, gyülölik a halált és legforróbb vágyuk:
élni, minél tovább élni!…
Ez a téma, ugy hiszem, annyira általános érdekü, és fájdalom mindig
olyannyira aktuális, hogy tulságosabb szerénytelenség nélkül át lehet
venni a szót azoktól a mesterektől, akik, ha a legszebben és
legkimeritőbben is, már elmondották róla a magukét. Mindnyájunkat illet,
még talán engem is, ahogy a magyar anekdóta mondja. És ebben a ködben,
ebben a hirtelen homályban, amikor oly sebesen eliramlik tőlünk a
napfény, akár csak maga az élet: hadd tüzzem a tollam hegyére én is ezt
a tárgyat,
Worüber schon manche Häupter gegrübelt,
Häupter in Hieroglyphenmützen,
Häupter in Turban und schwarzen Barett,
Perückenhäupter und tausend andre
Arme, schwitzende Menschenhäupter.
*
Igen, ha a létért való aprólékos vesződségek közben megcsap bennünket az
a tudat, hogy bármint küzd is „a magyar jobblétért“ (amikép a „Busuló
lengyel“ mondja): végre is be kell csukni a boltot, – bizony gyakran
elgondoljuk, hogy minden csak vanitatum vanitas, és hogy ami naphosszat
foglalkoztat, mind, mind nagyon közömbös dolog ahhoz képest, hogy egy
szép napon itt kell hagynunk minden szépet és jót, akarva nem akarva
bele kell feküdnünk egy hosszu ládába, s aztán finita la commedia. Azaz
dehogy finita, a komédia tovább foly, az aktorok tovább mókáznak, csak
minket bujtatnak egy kényelmetlen gödörbe, rádobálva feltett tagjainkra
egy nagy rakás földet, hogy valahogy ki ne bujhassunk megint, onnan
alulról.
Nem, ez nem mulatságos. S meg vagyok győződve, hogy amióta csak emberek
vannak, mindig akadtak, akik e tárgyban ép ugy gondolkoztak, mint mi,
kései unokák. Hogy van az mégis, hogy a haláltól való iszonyat csak
most, a mi korunkban kezdi magát meztelenül mutogatni, s egyszerre,
minden előkészület, roham nélkül magáévá teszi az emberek lelkét,
nyilvánulván olyan kétségbeesett hangokban, amelyekhez képest a
Prédikátor jajszava csak gyönge, gyerek-sirás.
Franciaországban például a legujabb időben mind nagyobb és nagyobb
számmal váltják fel egymást az emberi léleknek magamagáról adott
dokumentumai, amelyekben az élethez való görcsös ragaszkodás Jeremiás
Siralmainak minden mérséklet nélkül való és a szemérmetlenségig őszinte
hangján árulja el magát. A megsemmisülés után való nosztalgiának, a
pihenés vágyának sokáig divatos póz-za egyszerre elavult, és a
bonyolultabb szerkezetü müvészlelkekben is vad őszinteséggel szólal meg
az elnyomhatatlan ösztön, az élethez való akarat. Ott találhatni a Guy
de Maupassant „Bel-Ami“-jában, a Maurice Rollinat verseiben, az Edouard
Rod „Course á la mort“-jában a Willette rajzaiban, az Incohérent-ok
borzalmas tréfáiban, az impresszionisták némelyikének képein, a
dekadensek egész irodalmában. (És ez a _fiatal_ Franciaország!) Angol
költőkben, olasz és amerikai regényirókban szintén bőven lelhetni
hasonló megnyilatkozásokat. És aki olvasmányaiban erősen szit a legujabb
dolgokhoz, életének felét a haláltól való borzonkodás gondolatai közt
fogja tölteni.
Ezek a gondolatok – nem áltathatjuk magunkat az ellenkezővel – először
is cilinderes fejek alatt termettek meg. A parókás, a turbános, meg a
csupasz koponyák előtt, ha épugy törték is magukat, nem tünhetett fel ez
a „meggondolás“ a maga teljes vigasztalanságában, mert hisz nem
tartották volna meg magukban kétségbeesésüket, tudnánk róla, mint ahogy
tudunk egyéb nyomoruságaikról. Ó, igen, gondolkoztak róla, sóhajtoztak
is, és volt közöttük néhány, aki nem tudott rezignálni, – hanem a
jajszó, a tehetetlenségnek rémületben való kitörése a mi időnk szomoru
kiváltsága lett. Ismerjük üknagybátyáink benső, legtitkosabb
gondolatait, s van fogalmunk arról is, mily látomások kisértették a
náloknál is régibb halandókat csillagtalan fekete éjszakákon, – el
tudjuk képzelni, mi rezegtette meg a nemes Don Juant, mikor valamely
novemberi éjjel, erdei lovaglása közben egy kopasz faág azt zizegte a
fülébe, hogy: „Órád eljön, tégy akármit“, – tudjuk, hogy a derült görög
fejeknek, és a stoikus római koponyáknak is voltak álmatlan éjeik: de
hát ez a lidérc nem ült mindig ágyuk fejénél, – nem kisérte őket
szinházba, bálterembe, és szerelmi találkozókra, – nem rontotta el
legjobb falatjaik izét, – nem suttogta a fülökbe, mikor a billikomot
ajkukhoz emelték: „Vegyél be inkább akonitot“, – nem jutott eszökbe,
hogy irigyeljék a Mars lakóit, akiknek egy hajaszála több helyet foglal
el, mint nálunk egy kápláralja katonaság, s akiknek egy percze tovább
tart, mint Michel Chevreulnek és Mozes Montefiorenak az élete együtt