A tegnap legendái: Tollrajzok - 02

Total number of words is 3935
Total number of unique words is 2034
29.6 of words are in the 2000 most common words
40.4 of words are in the 5000 most common words
45.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
véve – ha ugyan nem tévednek egy kevéssé a Mars bolygóról oly sok
részletet tudó csillagvizsgálók és ott egyáltalán van emberi élet…
*
Ezer számra zajlanak az évek, s egyszerre egy nemzedéknek, amely mától
csak holnapig tart, eszébe jut, hogy megkülönböztesse magát apáitól,
akik legnagyobb részben mégis csak azt vallották, amit Pangloss mester:
„Minden jól van ugy, ahogy van“, és egész erejével, egész
elkeseredésével felháborodjék a megváltozhatatlan ellen. Ha a római
mulatók meg a renaissance élvezői épp ugy ki tudták szivni a pillanat
kéjét, mint mi; ha tulfinomultságunk semmivel sem fejlődöttebb, mint az
övék: az a felsőbbségünk mindenesetre megvan velük szemben, hogy a halál
gondolatát távolról sem tudták ugy kiélvezni, mint a mi magasabb rendü
embereink, a kétségbeesésben megközelitőleg sem tudtak ugy kéjelegni,
mint a mai dekadensek és a többiek. Vajjon minek köszönhetjük ezt a
szomoru felsőbbséget?
Annak-e, hogy nagy könnyelmüséggel, egyszerre megtagadtuk azokat a
boldogitó, megnyugtató képzeteket, amelyekre La Placenak nem volt
szüksége, s amelyek hiányát, mi, a gyarlók, most semmivel sem tudjuk
pótolni? Hogy lelkünkön iszonyu rés tátong, melyet kicsinyke tudásunk
nem tud betölteni? De hisz előttünk már sokan vétkeztek, akiknek sorsa
nem lett hasonló vezeklés. Vagy talán inkább annak, hogy az óriás
eredményekkel, melyekhez csak ugy hirtelen jutottunk, parvenük gyanánt
nem tudtunk számot vetni? Elbiztuk magunkat s kezdjük belátni, hogy nem
volt miért? Vagy dilettantizmusunknak, mely elhitette velünk, hogy
semmiféle cél nem éri meg azt a fáradságot, amibe kerül, s mely meggátol
abban, hogy egész lelkünkkel átadjuk magunkat másféle, kevésbé
nyugtalanitó, kevésbé lenyügöző képzeteknek? Vagy csak elemző
természetünk juttatott idáig, hozzá szoktatva ahhoz, hogy mindent számba
véve, ami csak bensőnkben történik, intenzivebben érezzünk át mindent,
mint a nem olyan tudatos, nem olyan kérődző lelkek? Vagy egyszerüen
rabjai vagyunk idegességünknek, mely mindannyiunkba beleoltja a
hipokondriát s örökké éber őre testi gyöngeségeinknek? Vagy egyesegyedül
életünk módja késztet arra, hogy minduntalan az elmulás képzeteivel
foglalkozzunk, sokkal inkább magunk előtt látván, folytonosabban
szemlélvén a nagy átváltozás jelenségeit, mint józanabb, kevésbé lázas
módon élt elődeink? Vagy mindez együttvéve? És ekkép büszkék lehetünk,
hogy ezer és ezer év után elsőnek tudtuk megtagadni az emberi
gondolkodás egy roppant hazugságát, jóllehet, ez az erőfeszités a
kétségbeesésbe hajt bennünket? És ugy tettünk, mint az angol lord:
bebizonyitni vágyva, hogy örvény tátong előttünk, belé ugrottunk?


EMLÉKBESZÉD.
A gimnázium harmadik vagy negyedik osztályában Réz Jancsival megfogadtuk
egymásnak, hogy annak idején aki tuléli a másikat, emlékező beszédet fog
tartani az elköltözöttről és a baráti kegyeletnek minden kis részletre
kiterjeszkedő aprólékosságával fogja tájékoztatni a világot arról a
veszteségről, amely az emberiséget az elveszitett bajtárs halálával
érte. Ugy emlékszem, azért tartottuk ezt a fogadalmat szükségesnek és
sürgősen megpecsételni valónak, mert abban az időben a
megvalósithatatlanságig nagyszerü tervek foglalkoztattak bennünket és
gazdagon bugyogó, vitathatatlanul eredeti s tulnyomó részben fenséges
eszméinket olyan nagyra tartottuk, olyan magasztosaknak értékeltük, hogy
ezek már eleve örökre megirhatatlanoknak tüntek fel előttünk. De mégse
tudtunk belenyugodni abba a gondolatba, hogy ennek a gigászi
eszme-inváziónak semmi nyoma se maradjon az emberiség történetében.
A sors ugy akarta, hogy kettőnk közül Réz Jancsi haljon meg előbb. Az ő
kicsinyke porhüvelyében lakozó szellem olyan nagy, olyan hatalmas, olyan
rombolásra hivatott, és erőszakos volt, hogy egyszer csak – váratlanul –
legyürte a körülötte levő anyagot. Teljesitenem kell tehát a szent
kötelességget.
Te, nagy bölcsész, immár elérkeztél a legmesszebbre, ahová csak a
magasravágyás vihet, egybeolvadtál a végtelenséggel, melynek egykoron
oly lankadatlan kutatója voltál! Itt az ideje, hogy emlékező beszédet
mondjak rólad.
*
Hogy ki volt Réz Jancsi? Olyan közömbös és feledékeny a világ, hogy ez a
kérdés majdnem természetes. Réz Jancsi iró volt. Olyannyira iró, hogy
azt mondhatnám: nem is élt, csak irt. Annak a tizenhat évnek, mely az
örökévalóságból neki jutott osztályrészül, csak igen kevés részét
forditotta az élet tudományából a legszükségesebbnek megtanulására, és
ahogy a következés megmutatta, ezt a legszükségesebbet is nagyon rosszul
tanulta meg. Amióta csak tudatára jutott annak, hogy gondolkozik,
kiindulván ebből a pontból, mint Cartesius, – irt és felolvasott.
Mindenekelőtt azonban abban különbözött a nagy Descartestól, hogy mig a
bajorországi remete csak Pére Mersenne-nek olvasgatott, Réz Jancsi
felolvasott mindenkinek, aki olyan szerencsés volt, hogy bekerülhetett
rendes tagnak vagy vendégnek „Az Irók Köré“-be.
„Az Irók Köré“-ben ismerkedtem meg vele, akkor, amikor még nem együvé
jártunk iskolába. Az a három személy, akikből a Kör alapitása első
évében állott, már mint hirnévre kapott nevezetességet hivta meg
társaságába, előbb csak tagnak, aztán vezetőnek. Réz Jancsi gyorsan
futotta meg pályáját: folyton irt, mintha érezte volna, hogy sietnie
kell.
„Az Irók Köré“-ben a szellemi munkásság igen sokféle volt. Mindenkinek
volt egy különlegessége. Egyikünk abban jeleskedett, hogy más bőrbe
öltöztetgette a már meglévő remekműveket: versbe szedte, ami a
világirodalomban csak próza volt és prózára bontotta szét, amit más nagy
elmék egyenlőtlen sorokban irtak meg. Egy másik jelesünknek a remeteség
volt az ismertető sajátsága: verseket, regényeket, szinműveket,
birálatokat és tudományos könyveket irt, de műveinek mindegyikében
két-három vagy több remete szerepelt. Ami engem illet, akkép
szándékoztam tulszárnyalni irótársaimat, hogy műveimet a képzelhető
legtöbb kötetre terveztem: harminc, negyven, nyolcvan, százhusz kötetes
tervek kóvályogtak vakmerő fejemben, méltó ijedségére az irántam
érdeklődőknek. Réz Jancsinak az volt a sajátsága, hogy ő olvasta fel a
legesleghosszabb munkálatokat: irt szótárt, életrajzot, hőskölteményt,
ismerettárakat, rendszerbe szedte az egész világegyetemet, sőt egyszer
az is eszébe jutott, hogy megirja az összes városok történetét. Azt
tartotta, hogy a legrosszabb emlékbeszéd is többet ér a legsikerültebb
epigrammánál.
De bármennyire különbözött is munkálkodásunk: „Az Irók Köré“-t egy nagy
egységes gondolat tartotta össze. Egyek voltunk az egész külső világnak,
s főkép az egész kivülünk létező irodalomnak a megvetésében. Hármunknak
voltak egynémely gyöngéink: kivételt tettünk egymásért, Réz Jancsiért,
sőt egyéb, kivételesen tiszteletreméltó földi jelenségekért is. Egyikünk
tisztelte a remetéket, másikunk családjának felnőtt irótagjait, s én, a
leggyöngébbik: az akadémiát, meg kell vallanom, nem minden rejtett
gondolat nélkül, s talán tekintettel egy kissé arra is, hogy voltak már
az akadémiáknak kiskoru tagjaik is. Csak Réz Jancsi volt következetes.
Nem engedett meg kivételt sem a remetékért, sem testvérért, barátért,
sem az akadémiáért, sőt nyiltan, leplezetlenül megvetett bennünket is,
akik gyönge perceinkben románcokat irtunk. Réz Jancsi megvetette az
egész világot, és büszke volt, mint egy király.
*
Csak nagyon kevéssé emlékszem már „Az Irók Köré“-nek felolvasó üléseire,
de egy-egy részlet mégis megmaradt a fejemben. Amig csak hárman voltunk
együtt, a hivalkodásnak és a léhaságnak feláldoztunk sok becses
pillanatot, de amihelyt a Körben megjelent Réz Jancsi puritán alakja,
komolyan és ridegen, fején kis pörge kalappal, hónalja alatt
megszámlálhatatlan mennyiségü irással, – ajkunkról elröppent a mosoly,
és hallgatagon, ünnepélyesen láttunk hozzá a szellemi munkához és a
szellemi élvezetekhez. Rendesen Réz Jancsi olvasott; és attól fogva,
hogy elhangzott a „Született 1686-ban, protestáns szülőktől“ – amig az
egyhangu felolvasás véget nem ért, bennünket megszállva tartott a tudat,
hogy ime, olyan emberrel ülünk szemben, akiről, éppen igy fogják egykor
olvasni: „Született 1860-ban, protestáns szülőktől“.
„Az Irók Köre“ váratlanul, hirtelen oszlott fel. Anyagiakban nem volt
olyan gazdag, mint szellemiekben, és felolvasó-helyiségét is csak egy
ideiglenes alapitványnak köszönhette. Egy vitatkozás után, melynek
élességét és főkép hangosságát sehogysem akarta jogosultnak elismerni a
házmesteri korlátoltság, az Iróknak kitették a szürét. Fedéltelen
maradtunk, s elvesztettük a pontot, ahonnan megmozgattuk volna a
világot.
És nemsokára ezután Réz Jancsi végképpen eltünt a látóhatárról. Csak
később tudtuk meg, hogy elment néptanitónak. És mert egy néptanitó ugy
se tehet okosabbat, Réz Jancsi kapta magát és meghalt.
*
Réz Jancsi összes művei sohase jelentek meg nyomtatásban. És azt hiszem,
nincs az irodalomtörténetnek az az agyafurt buvára, – pedig a mi fiatal
tudósainkban sok a rendőri tehetség – aki kéziratait fel tudná fedezni.
Sokkal nagyobb számban és tömegben voltak, hogysem a kufár nyerészkedés
fel ne használta volna alantas célokra befőttes-üvegek fedeléül vagy
csomagoló papirnak. A kétségen kivül kiváló becsü művek elvesztek az
utóbbi korokra nézve – ami nagyon megneheziti az én kegyeletes
feladatomat.
De ha nem vizsgálhatom is Réz Jancsiban az irót, az embert olyan
közelről ismertem, hogy ezekben a szerény sorokban is megkisérthetem a
jellemképét adni.
Réz Jancsi a jók legjobbjai közé tartozott. Nem volt az alkotás embere,
nagy tettek, nagy reformok nem őrzik nevét, de mint gondolkodó, méltán
helyet foglalhatott volna a legmagasabbra szárnyaló elmék sorában.
Lehet-e bölcsebb világnézet annál, mely a lehető legrövidebb ideig nézi
a világot? Lehet-e eszményibb szellem annál, mely teljesen elzárkózik a
külső világtól, és csak az irott igazság szolgálatának él? A szent tüz
égett Réz Jancsiban, ugyanaz a szent tüz, amely az apostolokat, a
kínvallókat, és az uttörőket hevitette önmagukat feláldozó, nemes
tetteikre. És oly nagy lánggal égett benne, hogy el is emésztette. Élete
a tudományé és az irodalomé volt; sem az ismereteknek, sem a
költészetnek nincsen olyan ága, melyet szeretettel ne ölelt volna
keblére. Életét a közjónak áldozta: mert hisz önzetlen lelkesedés
vezette szüntelen munkálkodásában. Általában buzgott mindenért, ami
szép, jó és nemes: barátja volt a haladásnak és a szabadelvüségnek.
Müveltsége s szellemének egész iránya nemzeti volt; egy pár német
gyakorlatot kivéve, semmit sem irt, ami nem nem kezdődhetett volna
ezekkel a szavakkal: „Hazádnak rendületlenül…“
De hogy mit is irt voltaképpen?
Ó, Réz Jancsi, te az örökkévalóságnak irtál, és még egy félszázad se
mult el nagy sikereid óta, s már leghivebb tanitványod, mikor rólad töri
a fejét, nem tud visszaemlékezni egyébre, minthogy lilaszin tintával
gyönyörü szép, gömbölyü betüket irtál sok, sok papirosra!


A VEREJTÉK.
Az ujságiró nyugodt, hidegvérü, kellőkép civilizált ember, hanem azért
mindannyiszor feltámad benne a vadállat, ahányszor kora reggel beállit
hozzá az ártatlan szedő-fiucska ilyen szavakkal: „A tördelő ur kéreti
_a_ cikket“. _A_ cikket, határozott névelővel, mintha már valami létező,
megfogható, megtapintható, elvihető valamiről volna szó! – noha „a cikk“
még mindössze csak homályos sejtelem, mely fölötte kezdetleges alakban
rejtőzködik az ujságiró agyvelejének leghátulsó, és legsötétebbik
kamrájában. Ha még kiméletes, szelid szóval illetné, ilyenformán:
„Hogyha találkoznék már vagy ötven sor…“ – Vagy szeméből ki lehetne
olvasni a szánalmat… ha a tekintete csak azt mondaná ijedt
mozdulatlanságában: „Szegény ember, tudom, milyen érzést okozok neked…
de haj, a kötelesség! ugy-e, nem csüggedsz? Bátorodjál!“…
Ez a gonosz mosolygásu növendék-Mefisztófelesz nem gondol rá, s
valószinüleg az olvasó se, aki egy pillantással keresztül lát a
valahogyan mégis csak megirt cikken, s hamarjában elvégzi, hogy: „üres
szószaporitás, – mekkora szülési fájdalmak között szaporitja néha
csenevész szavait a toll boldogtalan napszámosa. Mikor nincs egyéb
gondolata, csak az a tudat, hogy köteles két óra lepercegése alatt
bemázolni az előtte fekvő tiszta papirlapot, áldatlan szarkalábakkal! A
toll táncol kezében, irni akar; s neki még fogalma sincs arról, hogy:
micsoda tárgyról lehetne irni; ugy érzi magát, mintha valami
kuplékészitő vagy regénygyáros feje ülne a nyakán. Nincs mondanivalója
senkiről, semmiről; ugy találja, hogy minden jól van ugy, ahogy van;
kibékül az egész világgal, csak a kötelességével nem. És azért
szaporitani kell a szót: pillanatnyi elpetyhüdése idején nincs, aki
helyettesitné. Meg kell bizgatnia, ráznia lomha fejét, mint ahogy némely
rossz órát, ha megállt, kocogtatni kell, hogy ujra ketyegni kezdjen. S
az olvasó, aki unalmában néha kapálni küldené a nyomorultat, nem is
gyanitja, hányszor támad fel szivében a vágy, kapálni, kapálni!
S ezzel nemcsak azok vannak igy, akik olyan véletlenül lettek irókká,
amilyen véletlenül rőföskereskedőkké is lehettek volna. Azok a
kitünőségek is, akiknek a tehetségét mindenki elismeri, átélik az
elernyedésnek ezeket a keserves óráit, s éppen olyan nyomorultul élik
át, mint a legutolsók.
A mai Franciaország egyik legolvasottabb s legismertebb irója: Jules
Lemaître, aki egyformán kiváló mint költő, mint elbeszélő, és mint
kritikus, sokáig a tekintélyes „Journal des Débats“ szinházi tárcáját
szerkesztette. Olyan párisi lapoknál, amelyek hetenkint csak egyszer
közölnek szinházi cikket, ugy szokás, hogy a rovatszerkesztő akkor is
megirja a maga tizenkét hasábját, ha a szinházakban semmi ujdonság;
természetesen: ir, amiről akar. Az invenció kiapadásának egy ilyen
keserves órájában Jules Lemaître a következőket irta:
„Ebben a pillanatban még fogalmam sincs róla, mivel fogom betölteni ezt
az ötszáz sornyi helyet; csak azt tudom, hogy az ötszáz sor meglesz a
kiszabott időre. De mennyi töprengést és aggódást állok ki addig! Hátha
semmit sem találok? Vagy jobban mondva, minthogy nincs semmi
mondanivalóm, hátha hirtelen kivész belőlem a képesség: ezt a semmit
kifejteni, – ezt a semmit a szóknak hosszu sorozatával fejezni ki?
Alapjában véve, azt hiszem, nincs sulyosabb munka, mint azé az emberé,
aki kénytelen bizonyos napon a leirt szólamok bizonyos mennyiségét
állitani elő. Boldog az utkaparó, aki követ vág a nyárfával beültetett
nagy uton, vagy a vincellér, aki füzfahajtással köti meg a szőlő finom
venyigéjét! Boldogok azok is, akik cukrot mérnek, vagy akik szövetet
árulnak! Boldogok azok, akiknek munkája csak apró, materiális
cselekedetek sorozata, olyan kis cselekedeteké, melyek már ismeretesek,
mindig ugyanazok, s melyekről bizonyosak, hogy teljesithetik!
Belefáradnak néha, de soha sem aggódnak miatta. Boldogok még a
plasztikus müvészetek munkásai, a festők és a szobrászok is! Ezek,
kétségenkivül nyugtalankodhatnak, érezhetik, hogy munkájuk alatta áll
annak az álomnak, amelyet megtestesiteni akartak; de munkájukban van
jelentékeny mesterségi rész, melynek biztosan meg fognak felelni. Mindig
lesz erejük – már akárhogy – felrakni a festéket a vászonra, s gyurni
valamit a nedves agyagból. Ha nem bizonyosak is benne, hogy jót fognak
alkotni, tudják, hogy csinálhatni fognak valamit. Mert munkájuk anyaga,
az agyag, vagy a festék, látható, megfogható; itt van előttük, tudják,
hogy nem fog eltünni ujjaik elől. Ellenben az iró olyan valamivel végzi
a munkáját, amiben nem biztos, s ami mindig megtagadhatja a szolgálatot.
Mindent agyából kell meriteni, pedig nem tudja, hogy mi van az agyában.
Nemcsak hogy azt nem tudja, jó lesz-e, ami belőle kikerül, arra sem
fogadkozhatik, hogy egyáltalán ki fog kerülni belőle valami. Mig ezt a
mondatot irom, nem tudom, mi lesz a következő, sőt azt sem, hogy tudok-e
majd irni ez után egy uj mondatot? Valami ismeretlennel dolgozom. Az
értelmi müködés, mely bennem gondolatokat produkál, s mely aztán szókkal
fejezi ki ezeket a gondolatokat, mintha nélkülem történnék; mintha jelen
sem volnék, mintha semmire sem volnék jó ennél a müködésnél; s minden
percben tartok tőle, hogy ez a müködés megakad; félek, hogy az
öntudatlan rejtelmes munka hirtelen megszünik, s tollam a levegőben
marad. Ez bizonyára megtanit bennünket arra, hogy milyen hivságos az
irodalmi dicsőség, megtanit, hogy ne faragjunk magunknak belőle érdemet,
ha valami türhető dolog adja magát elő a fejünkben, ami kétségen kivül,
nagyon üdvös lecke; de mindamellett ez a belső munka miatt való
folytonos bizonytalanság csupa aggodalommal és szenvedéssel jár. Mondd,
uram, végét érem-e most munkámnak? Nem érzek magamban egyebet, csak
utszéli meg zavaros gondolatok egyre-másra nyüzsgését. Rendbe hozhatom-e
zavaros eszméimet? Nem szorulok-e rá az utszéliekre? S végre, találok-e
szóösszetételeket, már akár közönségeseket, akár ritkákat, melyek majd
kifejezik ezeket a gondolatokat? Nem, nem, nem fogok találni. Érzem,
hogy mindjárt vértolulást kapok… Semmi, semmi… fekete foltok a fehér
papiron… cigarettámnak csigaalakban felszálló, kékes füstje… a
kemencéből áradó hőség… és egy gondolat sem, csak ez a roppant
erőlködés, gondolni akármit, akárhogyan… Ah!… hogy megértem a Musset
sorát: _láthatni semmittevőket, akik turják a földet!_“
*
És, akik már elhullatták a csikófogaikat, minden nappal közelebb jutnak
ahhoz az állapothoz, mikor a munka miatti aggódás, töprengés krónikussá
válik. Az „ismeretlen“, amivel számolniok kell, napról-napra
megbizhatatlanabb, s a pálya végén egy rémmel több vár rájuk, mint a
náluk szerencsésebb halandókra; nekik van a legtöbb kilátásuk rá, hogy
tulélik magukat, hogy megérik azt az időt, amikor még eszmélnek, de már
képtelenek gondolkozni. Mindannyian el lehetnek készülve rá, hogy meg
fognak ismerkedni azzal a képzelhetetlen gyötrelemmel, melyet csak az
érez, aki számot képes adni arról, mint halnak el benne az
intellektuális képességek, egyik a másik után. Számitaniok kell azokra
az évekre, melyekben nem marad lelkükben egyéb, csak az a szomoru
képesség, hogy még megfigyelhetik a bennük végbemenő pusztulást; s el
kell szánniok magukat arra, hogy utolsó törekvéseik a kétségbeesés
erőlködései lesznek, amelyeknek vége: legjobb esetben a halál.
Annak a lelkiállapotnak, mely ezalatt a céltalan erőködés alatt szállja
meg az ex-irót, szörnyüségesen érdekes dokumentumát találjuk a Féval Pál
utolsó följegyzéseiben. A párisi „Figaro“, mely ezt a naplótöredéket
kiadta, méltán sóhajtott fel: „Ime, igy végzik azok, akiknek mestersége
a közönséget mulattatni“, – mert a dokumentum, a céhbeliekre nézve,
csakugyan megrenditő hatásu.
Ez a Féval Pál valaha nagyon olvasott francia iró volt; temérdeket
termelő, rendkivül ügyes fej, amelynek leleménye kiapadhatatlannak
látszott. A sokaságnak szólt, mert az anyagi sikernek ez a legbiztosabb
módja, Franciaországban épp ugy, mint másutt. De élt benne becsvágy is:
és az a két kötet, melyet a válogatós olvasóknak irt, – „Le drame de la
jeunesse“ és „Annette Laïs“ – bizonyságot tesz a tehetségéről.
Ime a „kimerithetetlen termékenységü“ iró utolsó fogalmazása, melyet
orvosának rendeletére irt:
„Ujra munkához látok: megkisértem elhinni, hogy még gondolkodom. A
gondolkodásra képtelenné válok; engedd, Uram, hogy elmuljék rólam ez az
állapot, engedd, hogy mindenható segedelmeddel visszanyerjem régi
épségemet.“
Ez a pár sor egy egész napi gyötrelmes erőfeszités eredménye. Az orvosa
talán azt képzelte, hogy a beteg iró pusztulásnak indult agya az
ellentállás, a még meglevő lelki erők kifejtése, szóval némi szellemi
gimnasztika által visszanyerhet valamit korábbi erejéből; vagy akképpen
gondolkozott, hogy betege, ha összeszedi magát, ez által legalább is
késleltetni fogja baja fejlődését. Meghagyta, hogy igyekezzék valamit
komponálni, akármit; mondja el papiron, amit napközben látott vagy
gondolt; foglalja összefüggő elmélkedésbe, ami foglalkoztatja. Az
orvosnak, ugy látszik, az a reménye volt, hogy ezekből a szegényes
fogalmazásokból lassankint a kúra sikerességét fogja kiolvasni.
Másnap ennyi volt az eredmény:
„Az orvosom itt volt; rendelvényét szükségesnek tartja; nagyon komolyan
megigértem, hogy ezt a rendelvényt végrehajtom. Arról van szó, hogy
elmondjak valamit, amint szegény agyvelőm sugallja, akármit, ami csak
fogalmat ad arról, mi történik ezen a világon.
Rajta; hozzá fogok; megpróbálkozom azzal, ami jegyzőkönyvemben még
feldolgozatlan, s a mi a legjobb benne, hogy valami olyan dolgot
tákolhassak össze, amely megállja a helyét, s amit megmutathassak az
orvosomnak. Kétségen kivül, nem tudná kitalálni, mennyi bajt okozott
nekem ez a látszólag olyan könnyü feladat, hanem megvallom majd neki az
igazat, s ez maga megteszi, főkép ha látja az elért szegényes eredményt.
A legszerencsétlenebb állapotban vagyok, a mi csak képzelhető a világon;
rám nézve már minden elveszett; erőködésemnek felháboritó eredménye el
nem titkolható“.
A későbbi gyakorlatokban uj erőfeszités és uj csüggedés:
„Dolgozni akarok, kisérletet tenni. Órákat fordithatok erre a
küzködésre.
Már jó ideje mozdulatlan vagyok. Ellent kell állnunk, álljunk ellen. Meg
kell tudnom, veszitettem-e, vagy nyertem, vagy pedig nyereség és
veszteség nélkül tartottam meg azt a keveset, amit erőködésem által
visszaszereztem“.
Még később, hetek mulva:
„Már nagy idő telt el; ujra hozzá fogok ezekhez a gyakorlatokhoz, s a
haszontalan erőködések egy uj folyamát kezdtem meg a célból, hogy
kifejezzem gondolataimat. Ha ennek is vége lesz, ujra lehet kezdeni.
Igen, hajlandó vagyok hinni, hogy gondolkodni könnyebb, mint irni, és
hogy könnyebb álmodozni, mint beszélni; alig hogy megkezdtem a lapomat,
már kimerültem“.
Majd ismét a végső erőfeszités hónapok multán:
„Lássunk megint munkához, ugyanahhoz a munkához, s igyekezzünk többre
menni. Utoljára azon voltam, hogy megállapitsam, mi az, amit vesztettem,
vagy legalább mi az, ami hiányzik belőlem ahhoz, hogy világos legyek, s
botlások nélkül mondhassam el állapotomat; nehéz volt, a feladat
temérdek fáradságot okozott nekem, s mindent összevéve, azt hiszem, hogy
kisérletem nyomorultul ütött ki. Ez értelmemnek szomoru állapotából
eredt; de másrészt onnan is, hogy testem elvesztette régi rugalmasságát,
a mi minduntalan megakasztotta a gondolkozást, s meggátolta, hogy
logikusan fejtsem ki gondolatomat, ha véletlenül volt gondolatom.
Sokkal könnyebb lett volna elbeszélgetni, ha feladtam volna azt a
kivánságomat, hogy állapotomat nyilvántartsam; szabadjára hagytam volna
a dolgot, de akkor feladatomnak nem felelek meg, s inkább unalmas
akartam lenni, mint üres. Legyünk hát unalmasak, olyannyira, hogy ne
maradjunk tökéletesen üresek.
Ez persze olyan konzultáció-féle, s Isten tudja milyen sulyos,
gyötrelmes. Érzem, hogy mit veszitek; nem tudom világosan elmondani, de
irásmódom kifejezi, stilusom pedig kiáltja. Nem kell keresnem, a dolog
magától is kiderül, szerencsétlenségemre, rémitő világossággal; könnyü
észrevenni, hogy a boldogtalan dolgozik, mint egy néger, hiába“.
Az utolsó fejezet:
„Szép küzdés volt ez, melynek szép emlékei maradtak; a mostani
küzködésből már semmi sem marad, oly keveset találunk, ha magunkkal
akarunk foglalkozni, hogy első gondolatunk: abba hagyni a dolgot.
Ezzel kezdem most is; azután ingadozom, habozok, végre lemondok végkép,
megfutok a feladat elől. Nem vagyok képes többé semmire.
De hát hova lett belőlem a gondolat? Van-e még valami maradványa
valahol? Hol kutathatnám fel ezt a nyomorult fölösleget? Csakugyan örök
csendre vagyok kárhoztatva? A kezem maga sem akar irni; amit leküzdök,
annál rettenetesebb, mert látnivaló, hogy a küzdelemnek végső eredménye
rám nézve a vereség.
Egészben véve, mindezeknek oka a tehetetlenség, mely már majdnem
abszolut. Töröm magamat, iparkodom, esztelenül faggatom magamat, s
miután végtelen sokat vesződtem hiába, elbukom a küzdelemben. Mindig
ugyananz a történet, amelynek nagyon is érzem, nem jutok a végére
elevenen“.
Ez volt az utolsó mondata. Az utolsó „poent“!… Iró nem képzelhet
rémesebb szörnyüséget.


A TÖMJÉN.
Attól fogva, hogy az 1885-iki Szalon megnyilt, egy gyönyörü Diana-szobor
elé, mely Falguiére vésőjének a remeke volt, láthatatlan kéz minden
reggel friss virágbokrétát csempészett. Láthatatlan, de nem egészen
ismeretlen kéz, amelyről minden beavatott tudta, hogy tündérujjakban
végződött: mindig pihenő, munkát sohasem ismert, urias tündérujjakban.
Épp ilyen előkelő és gyöngéd, de már egészen más kéz ugyanezt a
hódolatot tanusitotta egy nagybecsü képpel, a Carolus Duran
„Andromeda“-jával szemben; minden nap egy rózsa illatozott, fonnyadt és
hervadt el az előtt a szépség előtt, aki Carolus Duran vásznán bizonyára
századokon át fogja várni a halhatatlan, a szabaditó Perseust.
Csak asszonynak juthatott eszébe: a müvészi szép iránti csodálatot igy
fejezni ki. Mikor az a szép, mely a leghamarább veszendő, megjelen
hódolni a másik szépnek, mely a legtovább él, mely századokon át dacol a
mulandósággal: ez mindenesetre olyan kedveskedés, amely a rokokó-időre
emlékeztet.
De vajjon csakugyan, egyedül és kizárólag magát a müvészi szépet
illette-e ez a finom, női hódolat? Ó, nem arról van szó, hogy a két
müvész személyét is illethette, már csak azért sem, mert ez a képzelődés
képtelen volna. Mind a nagy Falguiére, mind a hiba nélkül való Carolus
Duran tul voltak már akkor azon a koron, melyben az ilyen figyelem
rosszra volna magyarázható; csak a kezdőket s nem a hiba nélkül való
mestereket kisértgetik az efféle étheri kacérkodások. A kérdés az: mi
ébresztett ekkora lelkesülést a két hölgyben: a művészet, mely Diana és
Andromeda meztelen testeinek a kőben és a vásznon ideálisan szép
vonalakat és szineket adott, vagy inkább az a rejtelmes varázs, amely
ott rejtőzik magában a női test formáinak harmóniájában? Bálványozásuk
igazi tárgyai a müvészet szépitette alakok-e vagy pedig egyszerüen csak
a természetalkotta női test szépsége? Mert általában véve az asszonyi
test szépségének a nők még sokkal inkább megértői és értékelői, mint a
férfiak. Talán azért, mert természetüknél fogva fontosabbaknak kell
látniok a formákat és a szineket, mint az ezekbe a formákba és szinekbe
öltözött abstrakciókat.
De ha ezek az apró kedveskedések nem is csak afféle természetidámás
megnyilvánulásai, hanem inkább és csakis a müvészi szép iránt való
hódolat szemérmes jelei és nem Dianának, nem Andromédának szólnak, hanem
Falguiére-nek és Carolus Durannak, egy uj kérdés merül fel, az, hogy
vajjon megérdemlik-e Falguiére, a nagy képfaragó és Carolus Duran, az
ünnepelt festő, a csodálatnak és a hódolatnak ezeket a gyermekesen és
asszonyosan hizelgő, fölötte gyöngéd kifejezéseit?
És az ellentmondás ördöge azt suttogja:
– Nem. Nem érdemlik meg. Amint hogy semmiféle halandó nem szolgált rá a
tömjéneztetésre, csak azért, mert a muzsákkal illetlenkedett. Nincs az a
müvész, akinek joga lehetne zsebre tenni olyan bókokat, melyek egyenesen
vagy közvetlen, szemérmesen, elburkoltan vagy nyiltan, arcátlanul ezt
fejezik ki: „Ön lángelme!“ A kortársak itélete mindig csak gyermekesen
tapogatózó; aki tele marokkal osztogatja a dicsőséget, olyanból ád, ami
nem az övé. Ehhez pedig vagy rosszhiszemüség, vagy rövidlátás kell. A
hiba olyan általános, hogy fel se tünik: a görvélyesek nem akadnak fenn
a görvélyen. A tömjénnek bazilikákban a helye; nem a szalonokban. Igaz
ugyan, hogy Michel Angelo kalapácsát királyi kéz emelte föl a földről,
de Michelangelo csak egy volt s mindenekfelett: az ilyen esetek nem
voltak valami gyakoriak, amit az is bizonyit, hogy a történetkét jónak
látták följegyezni az utókor okulására. Akkoriban éppenséggel nem volt
általános a müvész tömjénezése, pedig a müvészetnek aranykorát élték.
Akkortájt a föld nagyjait tömjénezték, ami csak kevéssel volt alantasabb
nemü hódolat, mint a mai bálványozás. Nevetségesebb volt-e? Nehéz
eldönteni. Ki nem látja ma nevetségeseknek azokat, akik a Scudéry-ket és
Chapelain-eket, a Grétry-ket és Salieri-ket, a David-okat és
Delarocheokat tömjénezték? Hisz az irodalom és müvészetek történetei
tudnak elég hamis istenről: Baál-okról, akiknek mindnek meg volt a maga
rajongó népe. Meg kell adni, a bálványozás régente szemérmesebb volt s
Baál-ok nem találkoztak olyan nagy számmal. Ma annyi a Baál, mint a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A tegnap legendái: Tollrajzok - 03
  • Parts
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 01
    Total number of words is 4020
    Total number of unique words is 2015
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 02
    Total number of words is 3935
    Total number of unique words is 2034
    29.6 of words are in the 2000 most common words
    40.4 of words are in the 5000 most common words
    45.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 03
    Total number of words is 3985
    Total number of unique words is 2036
    28.3 of words are in the 2000 most common words
    39.5 of words are in the 5000 most common words
    45.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 04
    Total number of words is 3997
    Total number of unique words is 2078
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    40.5 of words are in the 5000 most common words
    46.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 05
    Total number of words is 4126
    Total number of unique words is 1926
    30.2 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 06
    Total number of words is 4018
    Total number of unique words is 2128
    30.2 of words are in the 2000 most common words
    41.6 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 07
    Total number of words is 4005
    Total number of unique words is 1912
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    43.8 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 08
    Total number of words is 4010
    Total number of unique words is 1888
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 09
    Total number of words is 3990
    Total number of unique words is 1949
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 10
    Total number of words is 4037
    Total number of unique words is 1976
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    41.7 of words are in the 5000 most common words
    47.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 11
    Total number of words is 3957
    Total number of unique words is 1974
    27.4 of words are in the 2000 most common words
    37.8 of words are in the 5000 most common words
    44.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 12
    Total number of words is 4050
    Total number of unique words is 1993
    29.9 of words are in the 2000 most common words
    40.9 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 13
    Total number of words is 3949
    Total number of unique words is 1815
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    42.5 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 14
    Total number of words is 3936
    Total number of unique words is 1968
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    41.7 of words are in the 5000 most common words
    48.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 15
    Total number of words is 4022
    Total number of unique words is 2004
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    39.3 of words are in the 5000 most common words
    45.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tegnap legendái: Tollrajzok - 16
    Total number of words is 815
    Total number of unique words is 513
    39.1 of words are in the 2000 most common words
    49.1 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.