A tegnap legendái: Tollrajzok - 12

a császár álló betüi olyan jellemre mutatnak, melynek főtulajdonsága az,
hogy csak hosszas ingadozás után határozza el magát, de viszont annál
makacsabbul ragaszkodik elhatározásához. Majd kiindulva ebből az
elhatározottan ingadozó, s ingadozásához makacsul ragaszkodó lélekből,
visszafelé megfejtette Németország egész történetét, s megjósolta, hogy
hosszas ingadozások után még egyebek is fognak történni Németországon.
A haruspexeknek ezt a remek példányát nem zárták kalitkába. Ellenben
Vilmos császár megküldötte neki Aegirhez intézett dalát, továbbá azokat
a pillanatfölvételeket, melyeket komornikairól készitett, s megigérte
neki, hogy felséges kezeivel fogja kihuzni hü szolgája fogát, ha hü
szolgájának erre szüksége lesz.
A grafológusok válfajából Magyarországon csak két kisebb rendü spécies
ismeretes. Ezek: a betüző szu és az okmányszaglár döntnök.
_2. A betüző szu._ (Graphologus vulgaris.) Ártatlan és szerény.
Mindennapos penzuma ilyenformán hangzik:
„Nagysád dült betüi szenvedélyes szivre vallanak. A hajszálvonások sok
lelki finomságot árulnak el. Különösen jellemzetes Nagysádnál a nagy O
betü, melynek gömbölyüsége annak a jele, hogy Nagysád viruló egészségnek
örvend. Ebben a pillanatban arra gondol, hogy nem romlik-e meg a
cseresznye-befőtt; még négyszer fog férjhezmenni, s mindig igen boldog
lesz; számok: 8, 17, 63.“
A kézirat-bölcsészek egy másik spéciese:
_3. Az okmányszaglár döntnök._ (Graphologus curialis.) Köznyelven:
irás-szakértő. Egész nap ujságot olvas, s komolyan hiszi, hogy
délelőttönkint tiztől tizenegyig megismeri olyanok irását, akiknek soha
a hirét se hallotta. Mégis lelkiismeretének a megnyugtatása végett
párosával jár, s kötelesség-érzetből ellent mond a másiknak. Nem
tagadja, hogy tévedni emberi dolog. Jóhiszemü; nem áltat senkit, csak
önmagát. Mert ő az egyetlen, aki meg van győződve róla, hogy az ő
müködése nem felesleges.
Az emlitett spéciesek kedvelik a nyilvánosságot.
Ellenben jobbára rejtve virit s csak kivételesen kivánkozik a nagy
közönség elé:
_4. A konyhai Lavater._ (Phrenologus culinaris.) Gonosz tekintetü, de
különben békés ember, aki csak azért megy ki az utcára, hogy a
járókelőkön a homlok és az orr szögét, a pofacsontokat, az ajkak
vastagságát és a szem bennülését vagy kidülledtségét tanulmányozza.
Ezeknek a megfigyeléseknek az alapján bájos naivitásokat szuggerál
önmagának s a hanyagabb kereskedelmi iskolai növendékeknek. Minden
szolgálójának rossz véget jósol s ezek a jóslatok részben teljesednek
is. Néha kiadja munkálatait olyképpen, hogy az egész kiadást egy
antikvárius váltja magához, potom áron való terjesztés céljából. Igen jó
fiu és igen rossz muzsikus. Legközelebbi rokona:
_5. A fényképirtó Cumberland._ (Photographologus psychiater), mely
rokona a betüző szunak is. Egyébként édes testvére az aeol-hárfának,
mert nincs olyan asszonyt mutató fotografia, amely meg ne rezegtetné
szive hurjait s ne ragadná ditirambusokra. Naponkint tiz-tizenöt női
arcképet dolgoz fel s felhevült képzelete az erénydijakról szóló
jelentések összes szép cselekedeit szétosztja az arcképek tisztelt
beküldői között. Gondolat-olvasásai röpke fantáziára vallanak,
mindazáltal többnyire ezzel a refrainnel végződnek:
„… Ezek a nagy tulajdonságok végre is elnyerik jutalmukat. El kell, hogy
nyerjék. Szép arcának nemes nyugalma derüs jövőt tükröz. Ha
megpróbáltatások után is, boldog és elégedett élet vár a tisztelt
beküldőre. Örömet fog találni a hozzátartozókban, élvezetet a zenében, a
szinházban, a nagy irókban. Bizonyos, hogy sokáig, nagyon sokáig
előfizetője marad szerény lapunknak is.“
Végül, emlékezzünk meg a haruspexek családjának mastodonjáról,
hős-cincéréről, Dalai Lámájáról. Ennek a neve:
_6. Az önmüködő zeneboncnok._ (Autometer musicalis.) Hazája
Franciaország. Története az, hogy egy készüléket talált fel, melyet a
zongorához kell erősiteni s mely a zongora-játszó jellemét, véralkatát,
gondolatait, előéletét, édes atyjának egész multját, őseinek hőstetteit
és betegségeit, kiveri egy papirlapra, a telegráf betüihez hasonló
ákom-bákomokban. A készülék ugyanis olyan érzékeny, hogy eszeveszetten
reagál a zongorajátszó idegerejének minden parányi nyilvánulására,
konstatálja a müvész érütését, testének hőmérsékét, éveinek számát,
szerelmi hajlandóságait, izgatottságának fokát, elméjének pihent vagy
fáradt voltát, elhatározott ingatagságát és ingatag makacsságát,
gyomrának jelen és mult állapotait és azt, hogy hány frank van a
zsebében. Mindez világosan olvasható a papirlapon: csak olvasni kell
tudni az ákom-bákomokat.
Látnivaló, hogy az önmüködő zeneboncnokhoz képest a többi haruspexek, a
mult és a jelen összes haruspexei, angolkóros, vézna gyermekek. Az
önmüködő zeneboncnok meg fog fejteni s meg fog jósolni mindent a
világon. Csak olvasni kell tudni az ákom-bákomokat – ez az egész titok.
Én még nem vittem ennyire s már is meg tudom jósolni, hogy az önmüködő
zeneboncnoknak sok frank, sok, sok frank lesz a zsebében.
Mert ezen a világon minden csak ismétlődik s az, hogy mundus vult
decipi, éppoly örök, mint maga az éjszaka.


A RAB MESÉL.
– Történik: 1950-ben. Ujstilü fegyház cellája; angol kényelem. Egyszerü,
de izléses butorzat. Kilátás a Montblanc-ra. –
_A porkoláb_ (benyit): Jó reggelt, apó! Alig mult háromnegyed nyolc, s
ön már fenn van?
_A rab:_ A reggel oly gyönyörü! Nézzen ki csak ezen az ablakon! Az
embert költői hangulatok fogják el!
_A porkoláb:_ Bizony, szeretnék önnel lakást cserélni. De egy hivatalnok
nem kivánhatja azt, amit a foglyok, nem igaz? Ez az épület, végre is,
önökért van s nem a mi kedvünkért… De beszéljünk másról. Mit irjak a
nyilvántartási ivbe? Jól aludt, apó?
_A rab:_ Pompásan.
_A porkoláb:_ És étvágya?
_A rab:_ Kitünő.
_A porkoláb:_ Meg volt elégedve a tegnapi vacsorával? A szakács aggódik,
hogy…
_A rab:_ A fácán nem volt rossz, de százszor megmondtam, hogy a
Châteaubriand-t fél-angolosan szeretem, s nem egészen kisütve. És tegnap
megint egészen kisütötték!
_A porkoláb:_ De ez nem hivatalos följelentés, ugy-e? Szegény szakács,
már annyiszor megbüntették, pedig a jó igyekezetet nem lehet tőle
elvitatni!
_A rab:_ Most az egyszer nem bánom.
_A porkoláb:_ Még egy kérésem volna, apó. A főügyész ma látogatja meg
intézetünket s egész hivatalnoki jövőm ettől a látogatástól függ.
Remélem, ön nem vonja meg tőlem pártfogását s kedvező jelentést tesz…
_A rab:_ Számitson rám. Ön már a tizenharmadik porkoláb, aki
szolgálatomra van, de mondhatom, egyikkel se voltam annyira megelégedve,
mint önnel.
_A porkoláb:_ Hány esztendeje már, hogy ön itt van, apó?
_A rab:_ Ötvenkettő, fiam, ötvenkettő. Egy pár nap mulva hetvenkilenc
leszek…
_A porkoláb:_ Hetvenkilenc év! Milyen szép idő!… S ön oly kitünő szinben
van!
_A rab:_ Hja, barátom, a jó levegő s a gondtalan élet!… Aztán a
kényelem, meg a jó táplálkozás!… Ha nem hoznak ide, bizony, már rég a
sirban vagyok. Amig az ugynevezett szabadságot élveztem, meglehetős
szegénységben éltem. És semmi se öl biztosabban, mint a gond és
nyomoruság.
_A porkoláb:_ Itt pedig jó élete volt, ugy-e?
_A rab:_ Elég jó. Szinházat ugyan sohase lát az ember…
_A porkoláb:_ De ebbe bele lehet törődni…
_A rab:_ Bele. Nem mondom, hogy nem jól esnék, ha egy kis kéjutazást
tehetnék a tulajdon yachtomon, mais on fait ce qu’on peut.
_A porkoláb:_ De hogy maradhatott ön itt ilyen sokáig? Tudom, hogy
életfogytig tartó fegyházra itélték, de ezzel a szóval: „életfogytig“ a
törvény csak tréfál. Az ember kitölt husz esztendőt s ha addig csöndesen
viselte magát, szépen hazaeresztik.
_A rab:_ Ó, engem is el akartak küldeni, de lármát csaptam. A menykőbe
is!… mit csináltam volna odakünn? Az ember itt megszokja a jómódot s
aztán tessék ott künn a semmiből megélni! Köszönöm szépen. Mikor
harminckét esztendővel ezelőtt tudtomra adták, hogy: a törvény – törvény
s csak menjek dolgomra, fenyegetőzni kezdtem, hogy leszurom a
porkolábot, a fegyházigazgatót, a főügyészt, a szövetség elnökét – s
szépen itt hagytak. Föltették rólam, hogy ha okvetetlenkednek, igazán
megkéselek valakit s azóta nem boszantanak.
_A porkoláb:_ Ez érdekes. Önnek nagy tekintélye lehetett, hogy ezt ki
tudta vivni. Különben az elődöm is beszélte, hogy ön nem közönséges
ember, s hogy az ön ügyéről egykor sokat beszéltek. Mondja, mi is volt
az, ezelőtt ötvenkét esztendővel?
_A rab_ (önérzettel): Én egy királynét öltem meg!
_A porkoláb:_ Királynét? Svájcban?
_A rab:_ Egy idegen királynét.
_A porkoláb:_ Valami zsarnoki lényt? Egy Katalin cárnőt, mi?
_A rab_ (mosolyogva): Dehogy!… Csupa jóság volt és lelki nemesség!… Egy
héttel azelőtt, hogy megöltem, eszem ágában sem volt, hogy az én
kezemtől fog meghalni. Egyáltalán nem is gondoltam rá, mint ahogy a
templomi képekre nem gondol az ember.
_A porkoláb:_ Hát csak ugy véletlenül ölte meg?
_A rab:_ Véletlenül. Szándékosan, de csak ugy véletlenül.
_A porkoláb:_ Beszélje el, apó, hogy történt ez? Itt már nem tudja
senki.
_A rab:_ Már nem is igen emlékszem a részletekre. Elég az hozzá, akkor
még ifju és bohó voltam. Hittem az anarkiában, s azt hittem, hogy a
király-gyilkosságok előbbre viszik az emberiséget. Most már tudom, hogy
ez ostobaság, de tudja, a fiatalság és a nagy őrültségek mindig vonzzák
egymást.
_A porkoláb:_ S mért választotta éppen őt?
_A rab:_ Mondom, rá se gondoltam. Egy fiatal trónkövetelőt akartam
megölni, csakhogy éppen tegyek valamit. Mert mit ér a fiatalság, energia
nélkül, mi? De a fiatal trónkövetelő véletlenül eltünt előlem. Tomboltam
a dühtől, s ekkor pillantottam meg a királynét… És akkor az jutott az
eszembe: milyen eszeveszett galádság, milyen rettenetes alávalóság volna
megölni ezt a másikat!
_A porkoláb:_ Mért?
_A rab:_ Képzelje. Ez a királyné lánynak tündér volt, asszonynak: a
leggyönyörübb rózsa az isten kertjében, anyának: maga a Mater Dolorosa.
Mindenkivel csak jót tett s a Gondviselés a sok jóért csak szenvedéssel
fizetett neki. Ahol járt, áldás fakadt a nyomában, de az áldás csak
nyomon követte őt, nem haladt együtt vele, hiába imádkoztak érte népek
milliói… Nem volt öröme már, csak ha az erdőben lakó istennel beszélt,
de ha ez örömet akart árasztani a földön, csak ő rá bizta… Megölni egy
szentet! És semmiért! Mit szól ehhez a gondolathoz?
_A porkoláb:_ Ez a gondolat csak a poklok fenekéről jöhetett.
_A rab:_ Ugy-e? Nos, nekem akkor tetszett ez a gondolat. Igy okoskodtam:
mennyire fog imponálni az anarkia, mely erre a tettre is képes,
semmiért, gratis, csak hogy beszéljenek róla! Megjegyzendő, hogy ez a
szent akkor már közelebb volt az éghez, mint a földhöz. A martiromság
megölte már a testét és a lelkét; nem élt már, csak a nagybeteg szive!
Ezt a szivet döftem keresztül, car tel était mon plaisir!
_A porkoláb:_ S nem törték önt kerékbe? A fülébe nem csepegtettek ólmot?
Nem hasitottak szijjat a hátából? Nem pörkölték meg elevenen? Nem törték
össze a csontjait izenkint? Nem feszitették keresztre? Nem vertek
szögeket a husába? Nem hagyták elpusztulni étlen-szomjan? S mit tudom én
mi?
_A rab:_ Nem. A mult század végén két őrültség dühöngött, két nagyon
különböző őrültség, amelyeknek azonban szükségük volt egymásra, mert
máskülönben soha se tudódott volna ki, hogy micsoda őrültség ugy az
egyik, mint a másik. Az egyik őrültség az anarkia volt, a másiknak ezt a
szép nevet adták: humanizmus. Az utóbbi nevében olyan törvényeket
csináltak, amelyek alapján…
_A porkoláb:_ Hagyja el, apó. Én tisztelem, becsülöm önt, s szivesen
elmulatok önnel. De engedje meg, ön lovag-regéket beszél nekem; már
pedig én nem szeretem, hogy ha valaki ugrat… Ha tréfálkozó kedvében van
s bolonddá akar tenni valakit, tőlem mulathat kedvére, de keressen
magának más bolondot s engem hagyjon békében. Vagy azt hiszi, hogy ha a
mult század végéről beszél, elhiszek önnek minden őrültséget?


TRISTIA.
A szó embere és a cselekvés embere között első pillanatra szinte
regényesnek látszik az ellentét. A renyhe gondolkodás előtt azonegy
mesebeli királykisasszony kérői ők, csakhogy egyik a fehér, másik a
fekete kérő; egyik a széphangu, szőke, északi, másik a kevésszavu
szerencse, akinek nagy fekete keze olyan fenyegető lassusággal
bontakozik ki a fehér burnusz alól, mint roppant oroszlánfej a
barlang-szádából. Ellentéteknek tünnek fel ők, mint: észak és dél, mint:
nő és férfi, mint: negativ és pozitiv; sokkal inkább ellentétnek, mint
ezek, mert a természet nem határol olyan durván, mint a lomha képzelet.
Micsoda csekélységgé zsugorodik össze ez a képzelt nagy ellentét a
mindjárt el nem fáradó megfigyelés előtt! Az ellentéteknek általában
nincs szerencséjök; rendesen kiderül róluk, hogy voltaképpen egyek ők,
mint a hideg és a meleg, melyek között tudvalevőleg csak fokozati a
különbség. És itt is rá kell jönni, hogy ugyanaz az energia adja meg a
szó hatalmát, amely a nagy cselekvésekre teszi képessé az embert. Nem
lehet bizonyitani, hogy a nagy szónokokban talán nagy adminisztrátorok
vesztek el, s azt sem, hogy ebben vagy abban a nagy költőben talán nagy
épitőmester lappangott. De másfelől egy elég nevezetes jelenség
illusztrálja a dolgot. Az, hogy a legnagyobb cselekvők, a hősök s a
providenciális emberek, feltünően sokszor s rendkivüli mértékben
rendelkeztek a szó hatalmával is. A legtöbbször épp oly müvészei voltak
a beszéd formáinak, mint amilyen nagyok voltak az alkotásban, s épp ugy
különböztek a közönséges emberektől kifejezéseiknek világitó erejével,
mint ahogy feléjök emelkedtek a cselekvéseikben. IV. Henrik bizonyára
maga volt az akció, ha ugy tetszik: az akció minden áron. És elméssége,
beszélő müvészete semmivel se kisebb, mint históriai sezreplése. Mint
egy kovácsmühelyből a szikrák, ugy pattognak nála a gyujtó szavak.
Tessék elolvasni gyönyörü leveleit, melyeket a tudós Young bocsátott
közre. Ha nem Navarra urának, hanem szegény embernek és a mi időnkben
születik, a kifejezés csodálatos adományaival ma alkalmasint egyik
kitüsősége a francia irodalomnak s tagja a Francia Akadémiának.
Napoleonnál ugyanez az eset. A különös korzikai ember, aki sohase
tanulta meg tökéletesen kedves Franciaországának a nyelvét, talált
mondatokat, melyeket korának egész irodalma megirigyelhetett tőle. És
Bismarck. Milyen sápadt a legujabb német irodalom beszéde, az ő
szónoklatainak energiája, fénye, őserőtől duzzadó, hatalmas stilusa
mellett! S ez a nagy gazdagság meglátszott minden csekélyebb
nyilatkozatán; husz sorában több volt a „litteratura“, mint a nyugtalan
berlini irodalom félnagyságainak akárhány kötetében.
Bizonyára nem csupán ez tette gyakori megnyilatkozásait olyan
nagyértéküekké. Mikor félretolták a nagy alkotások olvasztó kemencéje
mellől, s penzionált öreg urrá degradálták, a nagy ember, aki különben
sohase volt zárkózott, még inkább hozzáférhetővé vált. Beszélt sőt sokat
beszélt, a mi talán szenilitás, de az bizonyos, hogy nem szenilis
dolgokat beszélt. Hála ennek a közlékenységnek, jobban megértette magát,
mint valaha; végre is, nemcsak az utcai kiváncsiság hallgatta. És minő
formában beszélt! Egy shakespearei hőst láttunk, aki az ötödik felvonást
éli át előttünk, s ez a nagystilü ember, méltón magához, shakespeare-i
képekben beszélt.
Itt csak azokról a megnyilatkozásairól emlékszünk meg, a melyekkel
életének alkonyán a diákok és az oldenburgiak üdvözlő küldöttségének
felelt. Természetesen ekkor is talált egy pár felejthetetlen mondatot.
Nem, nem hiszi, – mondta – mintha Dantenak igaza volna a hires sorokkal.
A régi szép napokra visszaemlékezni, akárminő körülmények között, nem
fájdalom, inkább jóleső. És nem is bántja őt, hogy elveszitette a
hatalmat. Jobb nem engedelmeskedni senkinek, mint parancsolni az egész
viláknak.
Ugy hangzott ez, mint egy „mot de la fin“. Mint megnyugtató végszavai a
vas-ember tragédiájának. Mi, a galéria, megnyugszunk benne, hogy jobb a
független tétlenségnek, a közönbös kontemplációnak élni, mint a hatalom
örömének, de vajjon csakugyan megnyugvással fogadta-e ezt a véget maga a
shakespeare-i hős is? Vajjon nem áltatta-e önmagát?! Ha nem érezte a
veszteség nyomoruságát, miért foglalkoztatta a Dante Nessun maggior
doloreja? Ha nem volt benne keserüség, miért mondta, hogy ő csak öreg
császárját akarta szolgálni? _Csak_ szolgálni akarta, de _csak_ öreg
császárját akarta szolgálni. Ha olyannyira belenyugodott sorsába, miért
méregette, mi jobb, mint parancsolni az egész világnak?!
Nem volt-e meglepő ez a hang, minden hangsulyos békéjével, azok után,
amik történtek?! A mult eléggé tisztázva van: két dudás nem férhetett
meg egy csárdában – ez volt a dráma. A trón uj embere, ha másképpen
cselekedett is, gondolkozásában nem volt hálátlan. Nem volt ostoba sem,
ismerte riválisának értékét, s tudta, hogy senkitől ezen a világon nem
várhat becsesebb szolgálatokat. De császár akart lenni, császárabb, mint
elődei a közel vagy a rég-multban; mert nagyobb hatalom fiatalembert még
soha se kisértett. S hogy célját elérje, nem lehetett más választása,
mint amit hálátlanságnak bélyegzett az egész világ. Mikor még indulatát
korbácsolta az a tudat, hogy ezen a hatalmas akadályon csak egy morális
csatavesztéssel teheti tul magát, a szenvedély igazságtalanná,
kicsinyessé és jobb meggyőződése ellenére hálátlanná tette; de ez a
háboru. Ugy találta, hogy kettejük közül az egyik ezen a földgolyón
felesleges. Utóbb, mikor leszámolt lelkiismeretével, s tulesett könnyü
győzelmének első mámorán, igyekezett, amennyire tudott, igazságos lenni
a legyürt riválissal szemben. Megadott neki mindent, ami a bukott
titánra nézve még értékes lehetett; csak a hatalmat nem, azt megtartotta
magának. Talán a dolgok rendje volt ez; talán szükségképpen igy kellett
történnie. Ha igen, a dolgok rendje nem szép, de a dolgok rendjét meg
lehet érteni. A vénség megbocsát az ifjuságnak, mely őt eltemeti,
elsiratja és siet elfelejteni.
Ki tudná, – az utolsó lucidum intervallumok előtt – vajjon ebben a
bocsánatban mennyi a megnyugvás?! Hogy vajjon a lemondásnak mekkora
fájdalma az, amit a méltóság eltakar?! Nos, mintha ez az erőszakos
lelkü, makacs, a maga értékét nagyon megbecsülő hatalmas lélek egy kis
bepillantást engedett volna ennek a fájdalomnak a mélységeibe.
A hatalom! Igen, utolsó lehelletéig ez volt az egyetlen gondolata, mint
a gutaütött admirálisnak a tenger, mint a paralitikus költőnek a
sejtelmes képek, a betegnek az egészség, a sorvadó szerelmesnek az
érzéki öröm a világ minden szép asszonyával. A hatalom! Mit értjük azt,
mi a galéria, hogy mi a hatalom?! Micsoda fogalmunk lehet arról a
kivételes gyönyörről: játszhatni, mint fuvolán, az emberek lelkén,
játszhatni a dolgok iszonyu holt masszáival, hegyekkel, mint a gigás
Enceladus?!
Ugy látszik, mindenről lemondhat az ember, de a hatalomról soha. Az
ember elfelejti kedveseit; megnyugszik benne, hogy elhagyják az apró
örömök, amik az élet füszerei voltak, hogy elhagyják a szeretett lények,
akik nélkül az életnek csak a salakja maradt meg, s hogy elhagyja végre
az egészség is, ami nélkül az élet maradéka már csak nyomoruság forrása.
Belenyugszik mind ezekbe a nyomoruságokba, s az állat ösztönével
alkalmazkodik. A vakok nevetgélnek a templomban; a süketnémák kávéházba
mennek és vigan társalognak, ujjaikkal gimnasztizálva. Beletörődik az
ember mindenbe, csak a hatalom elvesztésébe nem. A raffinált öröm, mely
mintha egykor félistenné tett volna, rabjává tesz, mint a morfin vagy a
hasis. Folytatni vagy beléhalni: nem marad más választás.
Jaj a számüzötteknek. A Tristium liber-ek a megmondhatói, micsoda átok,
lemondani sorra mindenkiről és mindenről, aki és ami valaha kedves volt
előttünk. Nem az őrült az élőhalott, hanem a számüzött, aki tudja a
halálát, aki érzi a megsemmisültséget minden pillanatban, aki
elszunnyad, fölébred, s mindennap meghal ujra.
De még inkább jaj a számüzött királyoknak. Árnyéknak lenni, a Tantalusz
olthatatlan szomjuságával, s tudni, hogy soha többé!
Ne irigyeljük a nagyokat. Föléje emelkedni az embereknek, bizonyára a
legraffináltabb öröm a világon, de a váltsága emberfölötti fájdalom.


KORONÁT SZERELEMÉRT.
Lantosoknak, hegedősöknek mindenkor kedves témája volt az ismeretes mese
a királyfiról és a kosárkötő lányáról. A nép, ez a nagy gyermek, örökkön
vigasztalását lelte benne. Jól esett folyvást megemlékeznie róla, hogy
közte és a föld hatalmasai közt, akik különböznek tőle mindenben,
beszédben, gondolkozásban és cselekedetben, ruházatban, életmódban és
erkölcsökben, mégis csak volt, van és lesz egy közösség: az emberi test,
mely a maga teljes pompájában épp ugy belejuthat a kunyhókba, mint a
palotákba, s melynek varázsa meg tud dönteni minden választófalat, s meg
tudja nyitni a hét lakattal elzárt vaskastélyok ajtait. Abban az időben,
mikor a születés után már csak egy volt hátra: a rezignáció, ez is
megjárta vigasztalásnak. És éppen azokban a korszakokban, amelyekben az
uralkodók legközelebb érezték magukat az istenekhez, az alattvalók élete
pedig a legközelebb jutott az állati tengődéshez: szóval az
abszolutizmus fénykorszakaiban hajtotta ez a legenda legszebb virágait.
Akkor, mikor a monarchák sorsa a korláttalan önkényeskedés, a
kormányzottaké pedig a csúszás-mászás vagy a szenvedés volt, mikor a
trónhoz legközelebb állók az uralkodónak csak egy intését lesték, hogy a
magas szeszélynek elejébe vessenek minden szép női testet, mely nem trón
közelében született: a világ tele van pásztorkölteményekkel, melyekben
koronás lovagok pásztorlányokat vesznek feleségül. Valami őserő volt
ebben a mesében; és birta is lélekzettel századokon át. Régi történet
volt, mely mindig uj maradt, mert mig egyrészt a legpregnánsabban
fejezte ki a szerelem mindenhatóságát, másrészt egyetlen vigasztalója
volt azoknak, akiknek a mindenható erőkből csak a szerelem jutott.
Sajátságos, a dal azóta kezd elhallgatni erről a témáról, amióta a mese
mind közelebb jut a hétköznapos valósághoz. Bernadotte és a libapásztor
leány regényével a mese kezd már realitássá válni; de azóta
csodálatosképpen szerényebben és ritkábban szól a nóta is. A meráni
postakocsis románca talán az utolsó virága ennek a poézisnak. Pedig
legujabban, az uralkodó, a királyfi, aki a szeretett leányért lemond a
hatalomról, s a hatalomnak minden előnyéről: mostanában már éppen nem
ritkaság. A szerelmes, aki egy koronát ad a boldogság szalmakunyhójáért,
éppen olyan gyakori jelenség lett, mint a követelőző tenor vagy a
szeszélyes primadonna.
Igaz ugyan, hogy a trón lépcsőin mostanában nemcsak ezek a polgári
vigjátékok, hanem a tragédiák is napirenden vannak. A trón nem óv meg az
emberi élet legnagyobb nyomoruságaitól sem; miért óvna meg a
legközönségesebb, a legáltalánosabb gyöngeségtől, amely gyöngeség talán
erő?! Egy félszázad óta annyi szörnyü esemény történt a trón közvetetlen
közelségében, amennyi elég volna megtölteni agy angol rémregényt.
Megértük – ha egy kicsit idősebbek vagyunk – egy mindenható uralkodónak
s ezen kivül még sok királynak és köztársasági elnöknek a
meggyilkolását, megértük egy országoknak parancsoló trón felforditását;
láttunk egy császárt, akinek a haldoklása borzasztóbb volt, mint
legutolsó alattvalójáé. Láttunk a trón lépcsőin egy daliás leventét, aki
lelkében megtörve, maga emelt gyilkos kezet magára; láttunk őrült és
agylágyult fejedelmeket; láttunk császári házban rut családi
viszálkodást; láttunk egymás ellen csatázó rokon királyi sarjakat;
láttuk apró trónok összeroppanását; láttunk elcsapott királyt, aki egyéb
foglalkozás hiján a játékra adta magát; és láttunk trónörököst, aki
törvényszék elé került. Bizony, mindezek után már egy cseppet se
meglepő, hogy ha a trónhoz közel állók mésalliance-okat is kötnek.
Hanem azért mégis csak szemetszúró jelenség a mésalliance-oknak ez a
gyakorisága az uralkodó házakban. Volt egy idő, a mikor szinte
járványossá lett „a legjobb családokban“ az ilyen mésalliance-kötés.
Majdnem egyszerre történt, hogy Battenberg Sándor Hartenau gróffá
fokozta le magát, mert minden áron feleségül akarta venni választottját,
– hogy Orth János szerelméért lemondott minden ambiciójáról és
választottjával eltünt az egész világ elől, – hogy a cár unokaöccse
szembeszállott a cár haragjával s akaratlanul anyja halálának okozójává
lett egy szép udvarhölgyért, – és hogy a román trónörökös le akart
mondani a rá várakozó koronáról, mert ennek az árán is kész volt
feleségül venni anyjának azt az udvarhölgyét, a kit inkább az
irodalomért való rajongása, mint a szépsége tett hiressé.
Ez a csapatos fölkerekedés nyilvánvalóvá tette, hogy a legmagasabb
állásuak mésailance-a egy csepvet se ellenkezik többé az idők
szellemével… a minek igen természetes a magyarázata. Régente a trón
jelöltjei a hozzájok méltó nőt nem igen kereshették közvetetlen
környezetükön kivül; szeretőt találhattak bárhol, nem százat, de ezret,
hanem feleséget nem minden bokorban. Azok a nők, akiknek társadalmi
állása nem ért fel az övékig, s akikkel a jó vagy a rossz sors mégis
összehozhatta őket, a gondolkozás és az érzés világában is mélyen
alattuk állotak. Ma, a nivellálódás korszakában, a sziv és a lélek
kincsei nem kiváltságai többé a legmagasabb állásuaknak; s ha az
álmodott egyenlőség nem érvényesülhetett az apróságokban sem – mert
hisz, ha eddig robotosai voltunk, most uszályhordozói vagyunk, nem egy,
hanem százféle arisztokraciának – mindnyájunk ellenére érvényesült a
legfőbb dologban. Az alattvaló lelke és szive fölérhet immár az
uralkodóéval; s ez a vivmány a mi sokat szidalmazott időnknek nem a
legutolsó dicsősége.
Azért csak megnyugtató lehetne, hogy a polgári rend, mely egykor csak
kotillon-királynőket adott a vidámabb fejedelmeknek, ujabban már sürün
szolgáltatja az uralkodó-házaknak az igazi menyasszonyokat is. De most
már a nép kezd nem igy gondolkozni. A román trónörökös esetében például
volt egy olyan érdekes jelenség is, aminőre előbb soha se volt példa.
Ez az érdekes jelenség az volt, hogy a román trónörökös választásába az
előitélet predesztinált képviselői: a román király és királyné szépen
belenyugodtak volna, de nem nyugodott bele a jó román nép. A királyné
pártját fogta a szerelmeseknek s megnyerte frigyüknek a királyt is.
Tőlük a trónörökös elvehette volna a szép költőnőt, s azért még nem
kellett volna lemondania a trónöröklés jogáról. De a román nép nem igy
gondolkozott. Nem kellett neki az a trón-utód, aki az ő nagyobb örömére
nemzeti dinasztiát alapit. Félt a bojár-uralomtól, s fölvetette a
trónörökös előtt az „aut-aut“-ot. Válaszszon a trónörökös feleséget
királyi házból, vagy pedig mondjon le.
A nép tehát most már néha arisztokratikusabb gondolkozásu a királynál!
És még azt mondják, hogy: nincs uj a nap alatt!


PORCIUNKULA ÜNNEPE.
Régen, századokkal ezelőtt, amikor még találkoztak olyan rakoncátlan
szerzetesek is, akik ismételt feddés után sem akarták megszivlelni
felsőbbségük intő szavait, a római pápa – mindegy hogy Clemens, Pius
vagy Leo volt-e a neve – egy napon mélyen elszomorodék azokon a hireken,
melyek a tartományokból érkezének elébe. Nemcsak azt adták hirül ezek a
hirek, hogy az egész földön megbomlanék a rend s hogy a nyáj nem ismerne
se felsőbbséget, se erkölcsöt, se törvénytiszteletet, de hogy az őrizők
közül is többen megtévelyedének, s elvetvén minden kötelességet, egyedül
Bacchusnak s más pogány Isteneknek áldoznának. Elé hivatá pedig ezen
hirekre ő Szentsége első szekretáriusát és szólt:
– Eredj, fiam, csinálj rendet ezen juhok és szamarak között!
Megcsóválta azonban fejét a szekretárius s igy vette át a szót:
– Nagyobb dolog ez, Atyám, semmint erőimet meg ne haladná.
– Miért? – kérdezte ő Szentsége. – A nyáj szerte széledt; össze kell
őket terelni. Az őrizők hanyagok; rendre kell őket szoktatni.
– Nem is a nyáj okoz nekem gondot – igy a szekretárius – hanem az
őrizők. A nyájjal még csak el tudnék bánni valahogy, de ments meg, Uram,
a felügyelőiktől!
– Ugy látom a jelentésekből, fiam – mondá kegyelmesen ő Szentsége – hogy
kiváltképpen Assziszi Szent Ferenc fiai között találkoznak sokan, akik
nem volnának rendben. Itt van a kulcs, fiam; végy elő néhányat szigorubb
hangu mementóimból, s hozd rendbe ezen dolgot. Végre, bármily pogány