A tegnap legendái: Tollrajzok - 14

_Az igazgató:_ A megfigyelőnek tehát ugy kell e mulatóhelyeken
megjelennie, hogy a megfigyelt tisztviselőtársak fel ne ismerhessék.
Erre a célra adom önnek az állszakállt. Mert a mai naptól fogva ön fogja
embereinket megfigyelni, ugy a turfon, mint az orfeumokban és az éjjeli
mulatóhelyeken.
_Kónffy:_ Hogyan, igazgató ur…?
_Az igazgató:_ Igen, Kónffy, ön ezentul ugyanazzal a pontossággal fog
megjelenni a versenyeken, a szinházakban stb. stb., mint eddig a
hivatalban. Viszont gondoskodni fogok róla, hogy a bankban egyéb
munkával ne terheljék meg önt.
_Kónffy:_ Attól tartok, igazgató ur, hogy nem vagyok alkalmas ember erre
a megtisztelő feladatra. Olyan idegen vagyok a szórakozás világában…
_Az igazgató:_ Majd beletanul. De még figyelmeztetnem kell valamire.
Mondottam, hogy a megfigyelés munkáját két tapasztalat neheziti meg. Az
egyiket már emlitettem; a másik tapasztalat a következő. Bármilyen uj ez
találmányom, máris előre vetette árnyékát. A tisztviselők tudják, hogy
rossz szemmel nézik őket, ha fogadnak, játszanak, pezsgőznek s
korhelykednek. Azért ugy a sikkasztók, mint a tisztességesek, mindent
elkövetnek, hogy kijátszszák éberségünket. Többnyire álszakállban járnak
a turfra és mulatni, hogy társaik föl ne ismerhessék őket. Az
álszakállas alakokat tehát különös figyelmébe ajánlom. Fel fogja ismerni
kollégáit akkor is, ha álarcot öltöttek?
_Kónffy:_ Igazgató ur, ha egyszer nekem valamit megparancsoltak, akkor
én vakon engedelmeskedem. Fel fogom ismerni őket, mert ez a parancs.
_Az igazgató:_ A jutalom nem fog elmaradni. De most munkára! (Óráját
nézi.) Mindjárt egy óra; háromnegyed háromkor már a versenytéren kell
lennie. Menjen. Vigye magával bizalmamat és ezt az álszakállt!

_II. jelenet._
_Kónffy_ (egyedül): Nem is rossz félkettőkor az utcán sétálgatni,
mialatt a többiek még a bankban görnyednek… Spitzer három óráig se lesz
kész a munkámmal s én már nyugodtan meg is ebédeltem… (A kirakatok
tükreiben nézegeti magát.) Ez az álszakáll határozottan tekintélyes
külsőt kölcsönöz nekem… Az arcom olyan, mint egy diplomatáé, csak a
ruhám árul el… Mindenesetre elegáns ruhát kell csináltatnom ehhez az
álszakállhoz, mert különben észreveszik, hogy nem vagyok az, aminek
látszom… De mért ne ülnék konflisba, mikor a bank fedezi költségeimet?!…
(Ugy tesz, amint gondolkozik, s megérkezik a versenytérre.) Egészséges
mulatság ez, nagyon egészséges… Nini, már felhuzzák a lovak számait!… Ha
már itt vagyunk, ne kockáztassunk meg mi is egy ötöst?… Az ördög nem
alszik, hátha bejön ez a Taral vagy kicsoda?… Annyit beszélnek róla,
valaminek mégis csak kell lennie a dologban… (Az első futamot lefutják.)
Taral jön!… Szoritsd Taral!… (Orditani kezd.) Gyere, az apád
teremtését!… Hurrá!… Brávó Taral!… (A verseny után.) Harmincöt forintot
nyertem!… Nem vagyok barátja ennek az erkölcstelen intézménynek, de az
tagadhatatlan, hogy nyerni nem kellemetlen… Legalább lesz mit költenem
éjjel az Orfeumban… Mért ne innám egyszer pezsgőt én is, először,
egyetlen egyszer életemben!… (Reggel félötkor egy éjjeli kávéházban):
Puszild meg álszakálamat, Miczi, ne félj semmit, soha se halunk meg!…

_III. jelenet._
(Egy félév mulva.)
_Az igazgató_ (magában): Megint ötvenezer forint hiány!… Egy vagyont
költöttem álszakállra és mégis ujabb lopás!… Kónffy legutóbbi francia
álszakálla annyiba került, hogy egy szegény ember frakkot vehetett volna
rajta és ennek dacára ismeretlen tettesek ellopják a bank pénzét!…
Hallatlan!… (Megjelenik a bank titkára s Kónffy, két detektiv között.)
_A titkár:_ Itt hozzuk a gazembert.
_Az igazgató_ (diadalmasan): Ugy-e, mondtam, hogy idegen lopta el?
_A titkár:_ Hogyan, igazgató ur nem ismer rá erre az emberre?
_Kónffy_ (rendkivül elgáns. Simára borotvált arc, angol ruha, harminc
forintos cipő): Ugy-e, igazgató ur, nem lehet rám ismerni? (Sirva.)
Nagyon, de nagyon megváltoztam!…
_Az igazgató_ (elképedve): Ki ez az ember?
_A titkár:_ Kónffy! Kónffy testestől-lelkestől!…
_Az igazgató:_ Az lehetetlen!
_Kónffy_ (sirva): Pedig én vagyok! (Felteszi az álszakállt.) Ha jobban
megnéz, igazgató ur, rám fog ismerni…
_Az igazgató:_ És csakugyan!… Ráismerek álszakálláról!…
_Kónffy:_ Nem gondolta volna, ugy-e, hogy ide jutok?!… S mindezt az
álszakáll tevé!…
_Az igazgató_ (mélyen megrendülve): Ó, Kónffy, Kónffy!… Hogy igy kellett
egymást viszontlátnunk!…


A METAMORFÓZISOKBÓL.
– Kortörténet levelekben. –

I.
_Eleméry Zoltán, III. oszt. tanulónak._
Kedves Zoltán! Leveledet kaptam, de hiába, nem segithetek rajtad. Ezért
nem fogadtalak akkor, amikor személyesen jelentkeztél. Én rendkivül
tisztelem azokat az irókat, akik nem irnak, de ki nem állhatom azokat a
tanulókat, akik nem tanulnak. Te a latinból és a matézisből
megbocsáthatatlan hanyagságot tanusitottál. De hová gondolsz, mi lesz
belőled?!
Határozatom megmásithatatlan. Kénytelen vagyok felszólitani kedves
atyádat, vegyen ki az iskolából, s adjon kadétnak vagy matróznak, mert
te nem arra születtél, hogy a kenyeredet a fejeddel szerezd meg.
Remélem, uj pályádon kitartóbb léssz, mint voltál az iskolában.
Javulásodat kivánja
jóakaró tanárod:
_Vaskalap Bálint_.

II.
_Eleméry Zoltán országgyülési képviselő urnak_
Nagyságos Képviselő Ur! Kegyes pártfogóm! Abban a reményben, hogy
Nagyságod még nem felejtkezett meg hajdani tanárainak
legszerényebbikéről, aki legeslegelőször jósolta meg Nagyságod fényes
jövőjét, mély tisztelettel vagyok bátor fölkeresni alábbi soraimmal.
Alulirottnak régi hő óhajtása, vajha Bucsányból a fővárosi XII. ker.
kir. áll. főgimnáziumhoz helyeztetnék át, hogy a központ éltető
levegőjében egész lélekkel szentelhetné szerény exisztenciáját a
tudományoknak és az irodalomnak. Tudom, hogy Nagyságodnak csak egy
szavába kerülne, s beteljesednék eme legfőbb óhajom. Azért alázatosan
kérem, ne vonja meg tőlem kegyes pártfogását, s nagy sulyu szavát a
miniszter és az államtitkár urak előtt érdekemben fölemelni ne
terheltessék. Reménységet meritvén ama körülményből, hogy Nagyságodnak
dicső emlékü iskolai pályáján szerencsés voltam apró szolgálatokat
tehetni, mély tisztelettel maradtam
alázatos szolgája:
_Vaskalap Bálint_, középiskolai tanár.

III.
_Tánczos Béla I. oszt. tanulónak._
Kedves öcsém! Gratulációdat nevemnapjára szivesen vettem. Jobban
szerettem volna ugyan, ha szivből eredő jó kivánataidat nem kisérik
olyan célzatok, amelyek ezt a lépésedet gyanussá teszik, de igy is jó.
A mi közelgő születésnapodat illeti, nem kételkedem, hogy Atyád a kért
fa-lovat meg fogja számodra szerezni, de egyszersmind figyelmeztetlek,
hogy én nem lovallak fel, s hozzám intézet kérésedet nem fogom
teljesiteni. Még csak az kellene, hogy a te korodban valaki mancsettát
és gallért viseljen, mint a felnőtt emberek! Arról pedig, hogy
kaphatnál-e még az érettségi vizsgálat előtt égszinkék nyakkendőt? – nem
is beszélek. Tégy le ezekről a vágyakról, melyek nem a korodhoz valók.
Különben szivesen üdvözöl
_Soma bácsi_, orsz. képviselő.

IV.
_Tánczos Béla országgyülési képviselő urnak._
Mélyen Tisztelt Öcsém! Midőn harmadik parlamenti párbajodhoz, mely
vidékünkön általános feltünést keltett s mindnyájunk keblét büszkeséggel
töltötte el, őszinte szivből gratulálok, remélem, nem veszed rossz
néven, hogy egy szerény kéréssel is alkalmatlankodom s veszem igénybe
drága idődet. Egy kis ügyem-bajom van, melyet csak a Te szives
jóakaratod, ismert befolyásod és számos becsületbiróságban kipróbált
tekintélyed fordithat jóra.
A mult héten fináncok jártak nálam, elvitték minden szüzdohányomat, s
még hozzá ezertizenhét forinttal meg is birságoltak. Most, a választások
után, ezt a birságot kidrukkolnom annyi volna, mint vért izzadnom.
Kérlek alázatosan, beszélj a pénzügyminiszterrel, hogy ne bolondozzék.
Tudva, hogy időd mennyifelé van elfoglalva, nem mernélek terhelni; de
Rajtad kivül igazán nincs kihez fordulnom. Tudod, magam nem akarok a
miniszterhez menni; a miniszterek nem szeretik az olyan képviselőket,
akik elég merészek voltak kibukni. Az uj embereket pedig nem ismerem;
nem voltam iskolaszéki tag, s nem jártam soha se a bál-bizottságokba, se
biliárdozni a kávéházakba, se az egyetemi olvasókörbe.
Bizom benne, hogy nem felejtkezel meg róla, mennyi szerető gonddal
vettünk körül gyermekségedben, s nem hagyod el bajban levő családodat.
Kérésemet megujitva vagyok
szeretve tisztelő nagybátyád:
_Tánczos Sámuel_, volt orsz. képviselő.

V.
_Ifj. Bojti Ernő földbirtokos urnak._
Igen tisztelt földbirtokos ur! Gyula fiacskáját ápolásom alá vettem, s
megnyugtatásul előre is kijelenthetem, hogy baja bár huzamosabban fog
tartani, nem veszedelmes.
A fiucska betegsége nagymérvü emésztetlenségből származik, s ugyanez a
baj okozta testi és szellemi hátramaradottságát is, mely bár feltünő,
mégsem akkora, hogy aggasztónak tarthatnám.
Remélem, két-három hónap mulva annyira helyre áll, hogy bátran beadhatja
az óvódába.
Kiváló tisztelettel
_Borzas Károly_, doktor.

VI.
_Ifj. Bojti Ernő földbirtokos urnak._
Igen tisztelt földbirtokos ur! Szives soraira válaszolva, büszkén
értesithetem, hogy a nagyságos képviselő ur egészségi állapota
napról-napra örvendetesebb. A képviselőház levegője csakugyan jót tett
neki, s az, hogy beszédeit elmondhatta, nagy megkönnyebbülésére vált.
Már ismét kezd járni, s szellemi fejlődése is figyelemre méltó. Ma azzal
örvendeztetett meg, hogy sorra elmondotta az összes házi állatok neveit,
s remélem, a jövő héten megkezdheti már az abéce tanulását is. A
számjegyek iránt szép fogékonyságot tanusit. Tizig máris hibátlanul el
tud olvasni, csak a kilencet ugorja át.
Kiváló tisztelettel,
_Borzas Károly_, doktor.


ALTÁBORNAGY ÉS KOMORNYIK.
Hohenbrunn gróf, altábornagy, a trón lépcsőjén legmagasabban álló
főhercegek egyikének főudvarmestere, azzal az irattal együtt, mely
tudatta vele, hogy a szokásos legfelsőbb elismerés mellőzésével
mentették fel hivatalától, ezt a levelet találta az asztalán:
„Kedves gróf!
Kegyes akarok lenni Önhöz, két okból. Először – mit tagadjam? – jól esik
önt lesajnálnom. Másodszor: komolyan sajnálom Önt, mert részvétet érzek
a legyőzött ellenféllel szemben, és általában: szánalmat a gyöngék
iránt, én már ilyen vagyok, apám.
Tehát kegyes akarok lenni Önhöz, és megirom ezt a levelet, tudván, hogy
én vagyok az egyetlen, aki Önnek, mai siralmas helyzetében, némi vigaszt
nyujthatok. A barátok vigasztalását – nem tudom, a legutóbb történtek
óta maradtak-e még barátai? – a hasonló esetekben nagyon megrontja a
mellék-iz: vagy igen sok szemrehányás van benne, vagy tulságos adag néma
lenézés. Az alantabb állók vigasza mindig sértő. Ha ment is a
kárörömtől, okvetetlenül benne foglaltatik az a boszantó észrevétel,
hogy: „Most már közelebb vagyunk egymáshoz.“ Felülről nem fogják Önt
vigasztalni. Ön talán azzal áltatja magát, hogy felülről egyszerüen
elejtették Önt. Nem. Felülről eldobták Önt, mint egy szennyes
zsebkendőt, amelylyel többé a csizmáját se törli meg az ember. Fent ezt
igy szokták. Azok közül, akik felül maradtak, én vagyok az egyetlen, aki
a vigasztalásra hajlandó is, képes is, mert ezt az én vigasztalásomat
nem sózza el semmiféle bántó érzelem.
De nemcsak a jóindulat vezérel Önhöz. Ugy vélem, tartozom Önnek azzal az
elégtétellel, amely ezekben a soraimban foglaltatik – s én szivesen
teljesitem a kötelességemet.
Ön alul maradt a kettőnk közt lefolyt küzdelemben, s mióta a harc
eldőlt, vádakkal illetik Önt, amelyeket nem érdemelt meg. Tartozom Önnek
azzal a kijelentéssel, hogy ezeknek a vádaknak legnagyobb része merő
igazságtalanság. Azt mondták, hogy Ön indiszkréciókat követett el, hogy
paktált gazdájának ellenségeivel, s hogy legutóbb, mikor
rendreutasitásban részesült, udvariatlanul felelt a leckére. Én tudom
legjobban, hogy mindez nem igaz, s szivesen nyugtatványozom, hogy Önben
ártatlant vádolnak. Különösen ami az utolsó pontot illeti, a legszebb
bizonyitványt kell kiállitanom Önnek. Ön és udvariatlanság! Mesebeszéd.
Mikor volt udvariatlan a leforrázott ember? Soha, se Ön, se más.
Nem, kedves gróf, én jól tudom és hitelesen bizonyitom, hogy Ön nem
bünös, Ön csak tragikus hős. Az ön tragikuma abban állott, hogy
tulbecsülte erejét, s vakmerően provokálta a világrendet, melyet nekem
volt szerencsém Önnel szemben képviselni. Ön semmibe se vett engem; arra
se akart méltatni, hogy észrevegyen. És mikor látnia kellett, hogy:
igenis, vagyok, makacsul megmaradt oktalansága mellett. Önhittségében
nem akarta tudomásul venni az ellenséget, pedig már gyanitotta, hogy ez
az ellenség erős és kitartó. Méltóságán alul valónak találta, hogy
rendes csatába bocsátkozzék velem s az én sokféle fegyverem ellen csak a
lenézést hozta a küzdőtérre. Ugy gondolkozott, mint a felületesen nézők:
„Altábornagy és komornyik! Hogyan kerülnek ezek össze?!“ De Önnek
okosabbnak kellett volna lennie, mert ismeri a mi világunkat, a
szolgaság világát, figyelmeztetésben is volt része, mert én megüzentem a
harcot, de Önt vakká tette az elbizakodottság.
Az elbizakodottság volt az Ön tragikuma, derék gróf, amint hogy a
legtöbb tragikus hőst ez a végzetes hiba buktatja el, ugy a históriában,
mint a szindarabokban. Most már hiába mondanám Önnek, Jago szavait
forgatva ki eredeti értelmükből: „Kerüld az elbizakodást! Kékszemü
szörny az, nyájas külsejü és mézes szavu, aki orozva, az álom óráiban
fojtja meg a legerősebb embert!…“ Most már hiába mondanám. Önnek erre a
figyelmeztetésre nincs többé szüksége. Most már lehet elbizakodott, ha
kedve van hozzá.
Az elbizakodottság alapjában véve szép dolog s ha Coriolanus
elbizakodott, ez nekem esztétikai gyönyört okoz, mert higyje el, az
arisztokratikus érzéseket megérti, elképzeli, értékeli a komornyik is.
Csakhogy Coriolanus igazán ur volt. De hogy lehetett elbizakodott Ön,
kedves altábornagy ur, aki ha grófnak született is, bizony messze esett
Coriolanustól?! Mi tette elbizakodottá? Mire volt olyan gőgös?
Hogy a komornyikokról általában s rólam különösen, nem volt jó
véleménynyel, ezt még meg tudom érteni. Bizony, nem szép mesterség ez.
Hiába, az ember csak első osztályu lakáj s ha a szabad óráinkban sok
kényelemben van részünk, ezt a rövid kényelmet olyan szolgálatokkal kell
megfizetnünk, amelyek az emberi méltóságérzettel élénk ellentétben
állanak. És tagadhatatlan, hogy a foglalkozás ránk nyomja bélyegét; a
szép foglalkozás egy kissé megjavit, a csunya, ha nem is végképpen, egy
kevéssé mindenesetre demoralizál. De hát Ön, kedves, Ön Urnak tartotta
magát!? Legyünk őszinték, kedves altábornagyom. Ön, mindenekelőtt, nem
annyira altábornagy volt, mint inkább főudvarmester. És a szolgálattevő
főudvarmester… hogy is mondjam, hogy ne sértsem az ön érzékenységét?…
tehát nem mondom, hogy a miképpen a komornyik csak magasabb rendü lakáj,
azonképpen a szolgálattevő főudvarmester csak magasabb rendü komornyik,
– nem igy mondom. Mondjuk igy: a szolgálattevő főudvarmester egy magas
állásu engedelmes közeg, aki alattvalói hüségből, hódolatból, mondjuk:
őszinte lelkesedésből olyan funkciókat is végez, amelyek messziről
veszedelmesen hasonlitanak a csupasz szolgálathoz s közelről se
hasonlitanak az önálló rendelkezéshez. Igaz, Ön altábornagyi rangot is
viselt. Igen magas állásu katona volt, aki sok kisebb állásu katonának
parancsolhatott, persze csak szolgálati ügyekben. Vallja meg őszintén,
sokkal kevesebb alkalma volt parancsolni, mint engedelmeskedni. A
függetlenség, az uraság csak igen keveseknek adatott; mi többiek mind
szolgálatban vagyunk. Különbözőképpen nevezett szolgálatban, de
egyformán szolgálatban. S a szolgálatban is vannak fokozati különbségek,
de a szolgálat magasabb foka még nem jelent urat; amint hogy a hő
magasabb fokát helytelenül nevezzük melegnek s az alacsonyabbat
hidegnek: mert ugyanaz a dolog az, nevezzük bárhogyan. A rideg valóság
az, hogy mi, akik a magasban lévők szeszélyétől függünk és – bérért vagy
szép tisztességekért, aprópénzért vagy dus javadalmazásért – nem
magunknak, hanem másoknak élünk: in ultima analysi mindnyájan
komornyikok vagyunk!
Azért nem kellett volna olyan nagyon lenéznie engem, aki sok borsot
törhettem az orra alá és törtem is, nem igaz?!… Ki tudja, ha Ön
valamivel nyájasabb, nem törődtünk volna-e egymáshoz? Vagy jobban
tetszik az Ön büszkeségének ez a másik megoldás? Hogy elcsapták, mert a
komornyikkal nem tudott összeférni?
Én is szeretnék büszke lenni, kedves uram, s nem titkolom el, hogy
vannak lirai hangulataim, amikor irigylem azokat az éhenkórászokat, akik
függetlenek. A nélkülözést azonban nagy árnak tartom a függetlenség
luxusáért, azért meghuzom magam és alkalmazkodom a viszonyokhoz. Kár,
hogy nem követte a példámat; ha karöltve járunk, a szolgálat mezején
többre vihette volna.
De én nem akarom Önt elkésett tanácsokkal traktálni; amint igértem:
vigasztalni fogom. Elmondok valamit, ami meg fogja nyugtatni egy
kevéssé.
Nos, tudja meg, nyugalmazott altábornagy ur – most már urazhatom – hogy
én sajnálom ugyan Önt, de nem csupán sajnálom, hanem egy kissé irigylem
is. Én győztem, Ön elbukott, én megerősödtem hatalomban, Ön csufosan
távozott. És mégis!… én nem nyertem annyit, amennyit Ön. Huszonnégy
óráig nagy kéjt okozott a diadalérzet, de már kiélveztem… Hozzászoktam;
nincs többé örömem benne. Az Ön öröme tartósabb lesz, bár meglehet, még
nem jött meg. Mert Ön immáron egészen magáé; függetlenné, urrá lett, ha
talán egy kissé későn is és nem a legkellemesebb körülmények között… Önt
többé nem csöngethetik fel éjjeli három órakor, mint engem, éppen abban
a pillanatban… Gondoljon erre és becsülje meg függetlenségét, ha már a
szolgálatát nem tudta megbecsülni.
A győztes ellenfél teljes kiengesztelődéssel köszönti Önt, felejtést és
igazi nyugalmat kivánva,
és marad, a ki volt
_Jean_, a komornyik.
Az altábornagy a fölmentését tudató hivatalos iratot elzárta a
Wertheim-szekrényébe, a komornyik levelét pedig összetépte és bedobta a
papirkosárba.


A LÁNY-ARCU VESZEDELEM.
Marcel Prévost _Les Demi-Vierges_ cimü regényében egy uj fajta
fillokszérára figyelmeztette olvasóinak mindinkább növekedő tömegét. Ez
a fillokszéra… de könnyebb a dolgot körülirni, mint nevén nevezni a
gyereket.
Tehát: a francia irodalom moralizáló szenvedelme, mely vagy egy
félszázad óta szerte analizálta a családi élet minden gyöngéjét,
meglepően sokáig egyetlen egy tipust hagyott épen, érintetlenül: a
tisztességes kisasszonyt. A leány volt a család egyetlen alakja, akit
megkiméltek a viviszekciótól; lelki világát nem bolygatták, mint egy
báránykáét. Az egyetlen iró, aki megkisérlette belepillantani a
leánylélek titkaiba, és aztán hozzászólni ehhez a „problémá“-hoz:
óvatosan, sok gyöngédséggel s teljes tisztelettel fogott hozzá kényes
feladatához. Szinte bocsánatot kért minden második sorában. (Goncourt:
_Chérie_.) És a temérdek szenny között, melyet a különböző iskolákhoz
tartozó lélekvizsgálók, kutatásaik közben, napvilágra hoztak, a leány
alakja mindvégig megmaradt „tiszta virágnak a kietlen bozótban.“ Még a
_Demi Monde_ban szereplő Marcelle is valóságos liliom; környezetéről
csak a szabadszájuság ragadt rá. S a példák özönlenek, hogy mind azt a
szépet, jót és nemest, amit a többi alakoktól elvitattak, még a Théátre
Libre irói is pazar szivvel itélték oda a kietlen bozótok tiszta
virágjának. Ha Gyp-et és Paulette d’Alaly-ját nem számitjuk – a mint nem
is igen lehet, mert Gyp még elég szeliden bánt Paulette-jével s inkább
csak d’Alaly urat tette felelőssé mindenért – Marcel Prévost volt az
első, aki a tisztességes kisasszonyt, ezt a N’y touche-t megkritizálta.
De Marcel Prévost aztán alaposan helyre pótolta a mulasztottakat s
ugyancsak kemény dolgokat mondott a szegény kisasszonyról.
Ó, Marcel Prévostnak is az a kijelentés volt az első dolga, hogy ő nem
általánosit, csak egy kivételről beszél, kivételről, mely azonban egyre
több példányban szaladgál a világon. Akiről ő beszél, az nem a párisi
leány, még kevésbé a vidéki, francia kisasszony és legkevésbbé a leány
általában. Az ő hősnői – elég merészen viselkednek ahhoz, hogy igy
lehessen nevezni őket – egy külön világ flórájához tartoznak, egy nagyon
sajátságos világ flórájához. A szóban forgó világ pedig az a kozmopolita
társaság, mely félig hotel-, félig szalonéletet él, kétes eredetü, kétes
vagyonu, kétes morálnak hódol s melyen csak egy nem kétes, az a
határozottság, amelylyel az élvezetnek adja magát. De először is: ez a
világ sokkal inkább érintkezik, sőt sokkal többször keveredik össze
egyéb világokkal, hogy sem valami nagyon különálló társaságnak lehetne
elfogadni; és másodszor: Marcel Prévost ennek a species-nek sokkal több
fajtáját irja le, semhogy ki ne lehetne találni az igazi gondolatát,
azt, hogy a „menye is értsen belőle.“
És az ő hősnői rettenetesek. Tudnak mindent, akár maga Hyrtl, cinikusak,
mint a lakájok s olyan dolgokat beszélnek egymás között, amelyektől
megborzadna egy csendőrkáplár is. Szivtelenek, mintha pávák és
gyöngytyukok volnának, kiábrándultak, mint a régi vigjátékok nyájas
öregasszonyai s haszonlesők, mint megannyi uzsorás. És azonkivül érzéki
kis bestiák, akiknek csak egy gondolatuk van… de miért részletezni ezt a
gondolatot?! Viseletükben, tempóikban egy cseppet sem különböznek
azoktól az asszony-alakoktól, amelyeket egy félszázad óta szól meg a
francia dráma. Udvarlóiknak, akik épp oly romlottak, mint ők, mindent
megengednek, kivéve azt, amiről azt tartják, hogy „minden“ s előre
összebeszélnek a gavallérjaikkal arra az esetre, ha majd férjhez mennek.
Egyetlen álmuk, egyetlen ábrándjuk, hogy minél hamarabb találjanak egy
minél gazdagabb Nanjac-ot, aki majdan leányt visz el ugyan az oltár
mellől, de nem is fogja sejteni, micsoda lélek lakozik a mély tüzü,
szürke szemek mögött… Bizonyára könnyü elképzelni, micsoda mételyt visz
be a családi életbe egy efféle hajadon.
Marcel Prévost-nak sok felől kellett hallania azt az ellenvetést, hogy:
mindez csak irodalom. Értsd: akármilyen kivételekről beszél is a szerző,
a dolgok, a hatás kedvéért, tulontul nagyitva, sőt torzitva vannak.
Marcel Prévost alkalmasint vállat vont erre az ellenvetésre. Ki veszi
észre, hogy mit mond, ha önmaga korrigálja meg magát, ha a valósághoz
hiven gyöngiti, halványakká teszi a szineket?! A fődolog az, hogy van-e
valami a dologban?!… s az, hogy ennyire érdeklődnek a könyve iránt, azt
bizonyitja, hogy igenis: van benne valami!… Ennyi elég rá, hogy érdemes
legyen jelezni a veszedelmet.
Talán nem is szükséges egy szük körre szoritani a dolgot, hogy meg
lehessen állapitani: igenis, a kényelemnek örvendő körökben az angolos
nevelés, a szegényebb osztályokban pedig az élettel való közelebb
érintkezés, a kenyérkereset kénytelensége, mely megtanit látni s
megtizedeli az ábrándokat, ezeken kivül pedig egy sereg más ok, nagyon
megdézsmálják azoknak a leányoknak a számát, akik a házasság napjáig a
leányiságukkal a lelkük szeplőtlenségét is megőrizhetik. Marcel Prévost
főképp a mai nevelést okolja. Hogyan lehessen másképp – hozza fel
kritizáltjai mentségére, finom, elmés előszavában, – mikor a ház,
amelyben élnek, tárva van minden könyv és mindenféle ember előtt?!
És ez az a pont, ahol a szerzővel egészen egyet lehet érteni.
Hova-tovább be kell látni, hogy a régi pedagógusoknak volt igaza s nem
az ujaknak: a vizbefulástól az uszni tanulásnál mégis csak jobban megóv:
nem menni a vizbe. Prévost rámutatván a veszedelemre, megjelöli az
orvosságot is s ez az orvosság – hogy növekszik a konzervativizmus!… –
szerinte: a zárdai nevelés. Bizonyára a legjobb nevelő az otthon békéje
és csöndje, de ha az anya nem tud lemondani a világról s nem akar
egyes-egyedül a gyermekeinek élni, akkor nincs más mentsvár a leánynak,
mint a kolostor. Azt lehetne mondani, hogy a zárdai nevelés egyoldalu s
nem késziti elő a leányt eléggé az életre. Hogy tanulja meg, szegény a
kolostorban a legnagyobb tudományt: az élet müvészetét? Ej, lehet is azt
megtanulni!… felel az ellenvetésre Prévost. A férfiak elég korán
belekerülnek az életbe, azért ez nem óvja meg őket, legalább a legtöbbet
nem, hogy ne kövessenek el főbenjáró ostobaságokat. Ennél a kétes értékü
tudománynál többet ér az, ha megtanitják a leányokat is arra, hogy az
élet nem mulatság, hanem csupa kötelesség. Erre pedig csak az igazi
otthon vagy a zárdai nevelés tanitja meg őket.
Van-e igazi otthon a kozmopolita társaságban? Valóban, másutt is
kevesebb, mint gondolná az ember. Mi eléggé biztos fedél alul nézhetjük
szegény Franciaország sok baját, az anarkiát, a köz-erkölcs pusztulását
és a többit. Mégis, nincs a világon nagyváros, ahol a Marcel Prévost
figyelmeztetése fölösleges volna. Nem látjuk-e mi is, hogy vannak akik
elviszik a leányaikat olyan francia darabok előadásaira, amelyeket
Párisban az aszonyok is leeresztett rostély mögül néznek? Sőt, mert
mulatni akarnak s mert a nyügöt nem rázhatják le a nyakukról, elviszik
az alsóbbrendü mulatóhelyekre is és nem csupán akkor, amikor ott
szeliditett farkasokat mutogatnak?
Ez maga is tanuságot tesz róla, hogy a Marcel Prévost figyelmeztetését
nálunk sem felesleges megszivlelni… ha a _Les Demi-Vierges_ olvasásakor
azt mondjuk is: „Hát ilyen Páris!… de mi közünk nekünk ehhez a
Babylonhoz?!…“


EN REVENANT DE LA REVUE…
Elzüllötten, mint egy élhetetlen borbély-legény, hét frankkal a
zsebében, koldussá váltan, mint egy leégett játékos, szeretője sirjára
bukva, mint egy mindvégig érdeklődést leső komédiás, a minden halálok
legcsunyábbikával, disztelen öngyilkossággal mult ki e világból s tünt
le a história szinpadáról Boulanger tábornok, a brav’ général, a fekete
paripa leventéje, az az ember, aki néhány évig ugy állott Európa előtt,
mint aki nemsokára nemzetek sorsát fogja tartani merész kezében.
Régi ellenségei egyszerüen vállat vontak, mikor meghallották halála
hirét. Régi szövetségesei megkönnyebbülten lélekzettek fel. És a nép, az
a derék nép, mely pár évvel előbb a szavazatok milliomaival választotta
meg Páris és számtalan más város képviselőjévé, közönbösen mondta el
róla ezt a rövid nekrologot: „_A komédiás!_“
Pedig hát, nagyon rövid idővel a csúf vége előtt, volt egy pillanat,
amikor csak egy hajszálon mult, hogy ez az ember örökébe nem lépett
annak a másik illusztris kalandornak, aki egy elszánt, aljas lépéssel
egész Európa diktátorává tudta tenni magát. Volt egy pillanat, amikor az
egész kontinens tekintete leste ennek az embernek minden lépését, mikor
a háboru és a béke kérdése az ő nevéhez tapadott, mikor népének
szemefénye, bálványa, a chansonette-ek hőse és a nagyuri szalonok
ünnepelt lovagja volt, mikor a nemzeti megváltó ragyogó szereplését
várták tőle, legalább a naivak, a nép.
Persze, olyan pillanat nem volt, mikor a teuton félelemnek kedves lett
volna. S mi, akik megszoktuk német szócsőből szerezni be az
értesüléseinket, minden időben hallhattuk róla a gyülölet szavát.
De igenis volt olyan pillanat, amikor rengeteg számu ellenségeinek, akik
mind gyülölték egymást, kénytelen-kelletlen szövetkezniök kellett, hogy
uralma alól megszabaduljanak s amikor ez a szövetkezés gyerekármánynak
maradt volna félbe, hogy ha segitségükre nem jön ő maga és meg nem
buktatja magamagát. Azok a különböző árnyalatu, mindenféle fajta
tehetetlenségek, melyek a császárság bukása óta folyton csak ölték és
marták egymást a hatalomért, először, legeslegelőször az ő gyülöletében
egyesültek „kompakt táborrá.“ És ha egyéb érdeme nem lett volna is, már
pusztán ez az érdem, hogy lehetővé tette ezt a lehetetlenséget, fennen
dicsérné sokat gunyolt nevét.
De volt még egy érdeme, melyet nem homályosithatott el semmiféle
ballépésssel, semmiféle siralmas fiaskóval. Vitéz katona volt. Harcolt
az olasz háboruban és megsebesült Turbigónál. Harcolt Cocchinchinában és
ujra megsebesült. Harcolt a poroszok ellen és Champignynál félholtan
maradt a csatatéren. Harcolt a commune ellen és megint megsebesült. S ki
tudja? Hogyha végkép ott maradt Champignynál: ma talán egy szép
lovas-szobor magasztalná az emlékét.
Bizonyára tulságosan szerette a pompát, a szép asszonyokat, a fehér és