A tegnap legendái: Tollrajzok - 04

lidércet, mig végül kénytelenek voltak esztelenségükért a vérüket adni.
Ekkor is, mint régente, vér öntözte az irodalom földjét.
Balázs Sándort nem lehetett azok közé számitani, akik a „sorsharaggal
egy anyaméhből születtek“. Volt idő, mikor minden, amihez hozzáfogott,
sikerült neki. És ha husz-harminc évvel korábban hal el, az a generáció,
mely sikereinek hatása alatt nőtt fel, bizony-bizony, a kitünőségek
sorába emeli az egykori „magyar Thackerayt“. De talán meg van irva, hogy
amint a szinházak természetes vége az, hogy elégjenek, a magyar
humorista természetes vége az, hogy öngyilkossá váljék.
*
Minden öngyilkosságnak bizonyára ezer és egy oka van. Lassan-lassan
megtelik a pohár, aztán még egy csepp, melyet máskor talán meg se
láttunk volna s azzal vége. De azt is egész biztossággal föl lehet
tenni, hogy a legtöbb esetben a poharat java részben anyagi gondok
telitik meg.
Az elhatározás pillanata – oh, ez nagyon keserves lehet! Nem, nem lehet
gyötrelem nélkül való a legerősebb lélekre nézve sem, a leghatározottabb
módon tagadni meg „az élethez való akaratot“. De a másvilág széléről
visszatértek mind azt vallják, hogy az elhatározás után az ismeretlen
tartományba készülőt a legnagyobb béke és nyugalom szállja meg. Az
utolsó nap már nem a vergődésé, hanem a szenderé. Mikor a test közel
érzi magát a másik lét köd-burkolatához, olyanféle édes nyugalmat érez,
mint a magasban, a tisztább légkör hatása alatt. A szem uj frisseséget
nyer, mindent meglát és mindent máskép lát, mint előbb. Raphael de
Valentin mindent megfigyel, ami körülötte történik, s végig nézi egy
régiség-árus összes mütárgyait. A szemlélődő lélek előtt, ily magasztos
exaltációban, ily tiszta szemmel az egész világ pillanatnyi bár, de uj
és hatalmas érdekességet kap.
Vajjon mik lehettek utolsó gondolatai a humoristának, aki annyiszor
foglalkozott komolyan s annyiszor tréfálkozott a halál gondolatával, az
utolsó napon, mely annyira nem hasonlitott a többiekhez, reggeli fél
nyolctól esti hat óráig?


SZERELEMBŐL.
Este még beszélgetünk a legujabb szindarabról, politikáról, az
adó-reformról. Aztán elválunk. „Jó éjtszakát!“ „Viszontlátásra!“ És
másnap délután, mikor a kávéházban kezünkbe veszszük az estilapot,
megtudjuk, hogy ismerősünk, akivel tegnap még együtt birálgattuk a
dolgok rendjét, azóta agyonlőtte magát. Első pillanatunk a megdöbbenésé.
Megszólal bennünk az állat, mely szüköl a haláltól. Aztán egy kissé
gyorsabban dobog a szivünk, ha tudniillik van. Eszünkbe jut, hogy sok jó
órát töltöttünk vele. S még rá sem érünk megsiratni, mikor már elfog az
a kérdés: vajjon miért hagyta itt ezt a verőfényes világot? Találgatjuk:
ez a játék is megjárja izgatószernek s határozottan különb, mint a
sakk-feladványok fejtegetése. Két nap mulva elmegyünk a temetésre.
Észreveszszük, hogy a gyászoló nép nagyon választékos. Hallunk
magyarázatokat: alighanem szerelem volt, ami a szomoru esetet előidézte.
Megrezzenünk az „et cum Lazaro“-ra és meglátjuk, hogy a szomszéd hölgy
nagyon szép, de fehér kalapban jelent meg. Üdvözlünk némán s nagy
komolysággal néhány urat, akik a lóversenyről jöttek s innen majd a
szinházba indulnak. Egyszerre elmosódik előttünk az egész tömeg.
Látásunk megakad, megmerevedik egy faágon, vagy a kápolna vonalain s
lelkünket betölti az a zokogó hang, mely közvetetlen a koporsó mellől
hangzik fel fulladozva, panaszosan. Annak a zokogó szava, akitől ez az
eldobott élet fakadt s akit megröviditett minden szeretet, melyet ez a
már nem földi lény egykor másokra tékozolt. Ezt a hangot halljuk még
akkor is, mikor később, az esti tea mellett itélgetni kezdünk. S ez a
hang szigoruvá tesz. Az okkal immár tisztában vagyunk, még csak egy van
hátra: a nekrológ. S azzal is készen vagyunk hamar: Szánandó, gyönge
ember volt szegény, mert lehet-e nagyobb gyöngeség, mint lenge
asszonykegy miatt pocsékolni el a legfőbb jót, mindent, magát az
életet?!
*
Hiszen majdnem mindannyian átestünk azon a betegségen, mely ezt a
gyöngét elveszitette. Majdnem mindnyájan megismertük a huszas évek
bárányhimlőjét és kihevertük. Ép bőrrel csak kevesen szabadultak belőle;
egyikünk-másikunk otthagyta a jó arcszinét, a testi épségét, a lelki
egészségét, az élethez való kedvét; mások: fogaikat, hajukat, inaikat; a
legszerencsésebbek: a jókedvük épségét; de valamennyien megláboltuk.
Közös sors: el-elkábulni azokban az üvegházakban, ahol a szegfü nyilik,
a szenvedélyes, a tüzes szerelem virága. Az ott terjengő illatárt minden
fej megsinyli; de az ember nem hal bele, férfit nem ölnek meg virágok.
Nem, nem olyan szörnyüség az: fogolynak lenni Alcina büvös kertjében!
Néha a vénülők is, akiknek Romancero-ja már befejezett könyv, megérnek
órákat, mikor tapasztalataik hideg okosságát, melyekre hétköznap
komolyan büszkék, elcserélnék a régi balgaságok egy-egy cseppjéért. Akad
köztük elég, aki szivesen kezdené elülről egész regényét, de olyan még
elvétve sem, aki megbánná ennek a regénynek minden sorát.
Elismerik, hogy botlásaikért sulyos nyavalyával fizettek, de nem
felejtik el, hogy amit éltek, nagyjában megérte a nagy váltság-dijat.
Odáig nem okosodnak, hogy hamut hintsenek a fejükre azért, mert ittak
xeresi bort is s nemcsak limonádét. Meglehet, néha szennyes volt a
billikom, de meghozta a mámort.
És mikor már szinte lágyult agyuakká okosodtak, még akkor is
el-elkérődznek a botor évek emlékein.
A komor percekben, mikor kamasz fiaikért váltókat kell fizetniök,
eszükbe jut a tulajdon fiatalságuk s a bolondos lányok, akikkel együtt
vihogtak át egy-egy tavaszt… Ó, a vidám hóbortos, kedves kis teremtések!
Szinte megifjodnak bele, rájuk emlékezvén s nagy titokban megvallják
maguknak, milyen kellemesen csiklandja hiuságukat, hogy Cythere
hadseregével valaha olyan vigan hadakoztak.
És mégis… volnának emberek, akiket ugyanaz a bóditó szer, melynek
cseppjei az erősebb fejüeket csak elkábitották, meg tudna ölni?! Ugy
látszik. De ezeknek bizonyára nagyon gyönge a szervezetük.
Arra nem szoktunk gondolni: hátha az adag volt tulságos erős?
Azt az embert aki az érzéséből itt is, ott is el-elpazarolt valamicskét
s aki egész életében bolyongva, kereste a pillanat örömét, megszoktuk
bölcsnek és szerencsésnek gondolni. Don Juan irigységünk tárgya, vagy
követendő példánk.
Nem a legenda Don Juanja, ez az erőszakos, elvetemült fickó, akit
manapság hajlandók volnánk a fenyitő törvényszéknek szolgáltatni át,
megfosztván előbb méltóságos alakját a a titokzatosságnak attól a
tündérpalástjától, melyet századok óta spanyol lovaghoz illő
kevélységgel visel.
Nem is a költők-alkotta Don Juan, az előkelő megjelenésü, ábrándozó, a
délvidék _Bolygó hollandi_-ja, aki az örök, a végtelen, az égi szerelmet
keresi minden leányban, minden virágban s aki vágya tárgyát nem találja
meg sehol, soha.
Hanem igenis: az a derék polgári Don Juan-tipus, amelyet a konvenció
alkotott meg, az a Don Juan, akinek nevét inkább Brummel Györgytől a
dandyk királyától kellett volna kölcsönöznie s aki mai napság is számot
tart a becsületrendre. Aki minden ábránd és filozofálgatás, de
dicséretére mondva, minden törvény-sértés nélkül csapong… óh, nem
csapong, csak csetlik-botlik egyik virágtól a másikhoz, mert jól esik:
egy kissé a szivének, sokkal inkább az érzékeinek és legjobban a
hiuságának. Ez a kicsinyes Don Juan, ez a néha érzelmes, mindig érzéki s
gyakran ostoba csábitó: ez az ideál.
Az ő örömei az egész világ, a tisztességes emberek, a zártszékbérlők, a
közjegyzők, az iskolaszéki látogatók örömei. Aki rendben fizeti a
harmadik osztályu kereseti adót, az már számit rá, hogy a don-juankodás
élvezeteiben részesüljön. És milyen sokra tartja ezeket az örömöket!
Természetesen. Az élet néha olyan sivár, hogy ezek a gyönyörüségek
csakugyan nem megvetendők. A szerelmeteskedés nemcsak ingerel,
vidámságot is ad; jótékony hatással van ugy az érzékekre, mint a
hasizmokra. S aztán akinek van felejteni valója, felejt bele. Az ember
olyankor tulteszi magát a balsors nyügén, nyilain, a pörhalasztáson és a
hivatalnak packázásain, amik nem tudom mért bántották annyira a szegény
Hamletet. Az sem csekélység, hogy a don-juankodás kedves képeket szerez
az agyvelőnek is; a hiuságnak, ennek a bennünk lakó Molochnak, a
legédesebb táplálékot adja. Élesiti képzelőtehetségünket, bár csak egy
irányban: magunkat illetőleg; apránkint kielégiti legeslegmélyebben
fészkelő ösztöneinket is: amelyek hajtanak, ösztökélnek, hogy minél
többet ismerjünk meg ebből a széles világból, minél több ujat, minél
változatosabb látnivalókat keressünk. Míveli bennünk a szép dolgok iránt
való érzéket, szóval olyan szépen megszerzi a hasznost a kellemessel,
hogy idővel talán részét fogja tenni a felsőbb nevelésnek is.
Azért élvezzünk minél többet s minél felületesebben, ebben rejlik a
szerencsés élet nyitja, – igy oktat minket követendő példánk, a polgári
Don Juan. – Minden virágból szivjunk egy kis mézet, de ne vesztegeljünk
sokat egy-egy virágnál. Csak a szerelem, csak a szerelem – ahogy a költő
énekelte – a többi sár! De a szerelemből csak az egy napig tartó, a
vidám, a nevető szerelem, mert a másik megrontja erőnket, eszünket,
szerencsénket. Éljünk pillangó-életet, többre a bölcsek köve sem
tanithat. A legnagyobb filozóf a klasszikus sirásó, mikor igy dudol:
Hajdanta, mig ifju valék,
Tartottam szeretőt,
Kényemre hej, kedvemre hej
Töltöttem az időt.
Mikor megvénülünk, nincs mire visszaemlékeznünk, csak könnyü, derült,
bolondos szerelmeinkre. Utolsó, világos perceinkben, bizonyosak lehetünk
benne, ebből a hosszu, tarkasággal tele életből semmi se fog eszünkben
maradni, csak egy csók, melyet az erdőben alvó széptől raboltunk, – vagy
egy mosoly, szivárványa azoknak a könyeknek, melyeket mi okoztunk – meg
az a felejthetetlen látomány: mikor a him győzedelmi érzetével néztük,
mint távozik tőlünk utjára az első szerető, vonszolva fáradt testét,
mint sebzett madár, az a leigázott, beszennyezett lény, akinek előbb azt
mondtuk, hogy ugy imádjuk, mint a csillagos eget.
Ez az erősek, a bölcsek, a szerencsések élete. Ez a boldogság.
Igy a polgári Don Juan.
*
Néha-néha azonban megfordul ezen a földtekén olyan ember is, aki nem ugy
érez, mint az egész világ. Aki egy életen át csak egyszer tud szeretni.
Akinek a kedves nem utszéli, pótolható eszköz, mely módot ad, hogy
eljátszhassuk a szerelem édes zenéjét, hanem maga a szerelem. Aki talán
beteges, de azért csodálatos hallucináció erejénél fogva a végtelenséget
tudja látni egy leányban. Aki nemcsak koronkint érzi a mámort, hanem
lázban éli át egész életét. A gyönge, az oktalan, vagy talán beteg.
Csakhogy ez a gyönge, oktalan, vagy mondjuk: beteg nem minden esetben
szerencsétlen. Néha irigylésreméltónak találja a gyöngeségét s
hitványaknak, apróknak, alantasaknak a Don Juan örömeit az ő gyönyöréhez
képest. Mert az ő gyönyöre, ha szenvedéssel jár is, nem szünetel, nem
csillapul soha, addig tart, mig maga az élet. Az ő gyönyöre: az örök
vágy.
Ez a vágy annál hatalmasabb, minél kevesebb kielégülést talál. És nincs
az a földi öröm, mely a teljes kielégülés zuhanyát önthetné az ilyen
vágy tüzére.
Nem is olyan nagy szerencsétlenség: ha egy csókot sem kaphat soha. A
kielégüléssel talán megsemmisülne a szerelme. Vagy lefokozódnék
kicsinyes jóérzéssé.
Ha megismerjük azt, aki benne ezt a mindent legyőző érzést felköltötte,
mosolygunk rajta. A bálvány pisze!
De ő szépnek látta. Nem abban a világban élt, amely hódol a fizika
törvényeinek, hanem olyanban, melyet maga teremtett magának.
Néha meg kell halni az ilyen szerelemtől. Egyszer azért, mert gyönyöre
tulságosan sok szenvedéssel jár, máskor azért, mert az ilyen nagy
izgalmakat a test nem birja ki. De mit tudjuk, hogy az, amit az
öngyilkossága napjáig átélt, nem érte-e meg, hogy föláldozzon érte egy
pár évet, melyet különben ügyiratok rendezésével vagy kávéházi
beszélgetésekkel töltött volna el?
A monda szerint Correggio halálát aranyai okozták. Forró nyári délután,
hátán pénzes zsákjával, tikkadtan cipelte beteg testét Parma felé; a
hőség iszonyatos volt, zsákja, melyben utolsó képe diját szállitotta,
rémitő sulylyal nehezedett vállára. S minthogy nem tudta rászánni magát,
hogy aranyait, amelyekért oly hosszu ideig küzködött, az utszélre vesse,
el kellett vesznie. Terhe és a forróság agyongyötörték: közel Pármához
összeroskadt s meghalt.
De azóta is akadnak olyan szerencsés szerencsétlenek, akiket a kincsük
öl meg.


TEMETÉS UTÁN.
Afrikai utazók beszélik, hogy valahol az aequator körül élnek
vademberek, akik a természetes halál képzetét nem ismerik. Tudják, hogy
az élet elvész, ha az embert megölik a vadállatok, vagy ellenségei, –
felfogják, hogy kigyó-csipés és növények nedve halált hozó lehet, – de
annak megértéséig, hogy az elmulás szükségszerüség, hogy az életnek
okozata a halál, nem képesek fölemelkedni. Ha valamelyik közülök
természetes halállal vész el, azt képzelik, hogy a halott ellenséges
törzsek gyilkos boszujának áldozata; valamely titkos alattomos boszué,
melyet megtorolni kötelességük. Törzseiket a vérboszu emészti; alig akad
köztük, aki megöregszik. Szüntelen háboruban élnek és pusztulnak el. És
ezek a vadak, amikor meggyilkolják valamelyik ellenüket, megdöbbenve
huzódnak vissza a halál látványától; a roppant kérdőjel, amelyet az élő
a holtnak arcán látni vél, rémületet olt beléjük, – és a gyilkosok
falkája mint egy felsőbb, rettegett lénytől futamodik meg a tehetetlen
holttesttől.
Néha ugy rémlik előttünk, mintha a vadságnak ez aljas és oktalan
gyávaságából, amely üldözi az élőt, s tisztelettől, félelemtől áthatva
hökken meg a holt test előtt, megmaradt volna valamely visszafejlődött,
de ki nem irtott ösztön abban a civilizált emberben is, aki pár ezer évi
fejlődésre büszkén, részt követel magának a teremtés tudatos munkájából.
Mikor azt látjuk, hogy a halottat éppen a tegnapi bántalmazók siratják a
leghangosabban, hajlandókká válunk azt képzelni, mintha ez a kései
tisztelet nem annyira a halottnak, mint inkább a halálnak szólana, annak
a sokszor látott s mégis rettegett erőnek, amelynek minden megjelenése
arcunkba lehelli kicsinységünket és nyomoruságunkat. Ugy rémlik, mintha
ez alig sejtett és mégis őszintének látszó gyászolásban nem az a nagy
gyöngédség nyilatkoznék meg, amely nem bántja a megtorlásra képtelent,
hisz ez a gyöngédség tartózkodó, – nem is az a kimélet, amely nem érinti
a sujtottak fájdalmát, mert ez a kimélet hallgatag, – nem az a
jólelküség, amely mindent megadna a legfőbbet elveszitőnek, mert ez a
jólelküség szemérmes, – nem is az igazságra törekvés, amely a megillető
jóval is fizet a már leszámolónak, minthogy ez a törekvés bünvallást
kiván, – és legkevésbbé az a vallásos tisztelet, mely megbecsüli a jobb
világba költözöttet, nem is kell mondanunk, miért. Ugy rémlik, mintha a
mult renegátjainak ez a meghatottsága alapjában nem volna egyéb, mint a
halandó eszeveszett rettegése, láttára a szörnyü végnek, amely
mindnyájunkra vár. Tegnap még kicsinyelték; a titok, melyet némasága
őriz, egyszerre nagygyá növelte, oly nagyra, mint amilyenek a káprázat
ijesztő lelkei. Tegnap még utjokban állott; hallhatta sokfelől: place
aux jeunes! place aux vieux! És ma, mikor helyet adott mindenkinek,
azok, akik nemrég még ugy siettek, meghőkölve, ellágyultan lépnek
visszafelé.


MISZTICIZMUS.
Látom magamat a Csapó-utcai házban, a felső épület tornácán, egy kis
zsámolyon ülve. Látom tömött, sárga hajamat s a hajtengerben elvesző
apró arcot, egy engedelmes, jó kis fiu arcát. A térdemen egy könyv, s én
olvasok fenhangon, a rettenetes öreg asszony pedig hallgatja nagy
figyelemmel, mély érdeklődéssel. Néha közbe vág; kommentárral kiséri az
olvasmányt s az én kék szemem bámulattal mered rá.
A könyv, amelyet kezemben tartok: _Az inkvizició titkai_. Arbuez,
Torquemada, a gyóntatószék rejtelmei, egy pápa ur, aki kankánt táncol az
édes leányával. Az öreg asszony szeme villog; ajkán a gyülölet fekete
lávája. „Látod, ilyenek a papok, ilyenek mind egy szálig.“ (Valami baja
lehetett egyszer a papokkal; az isten tudja mi.) Aztán int, én tovább
olvasok s ezalatt drága jó nagyanyám, odalenn az alsó házban, nem is
sejti, hogy az ő kis unokája, tőle husz lépésnyire az öreg
szomszédasszonynál, minő veszedelemben forog. Uj fejezet jön.
Bérgyilkosság, örökség-lesés, spanyol csizmák, a kinpad szörnyüségei.
„Látod, ilyenek a pápisták; ilyen vagy te is.“ Nefelejts-szememben egy
madár rémülete; a torkom elszorul, de a rettenetes Scarpia báróné int:
„Olvasd tovább! Insistez!“ – s én engedelmeskedem, Torquemada, Arbuez,
fekete álorcások, máglyák, máglyák mindenfelé…
És emlékszem, hogy a sötét khaoszban, melyből egykor talán Lélek lesz,
mint földalatti tárnában a viz ezüstje, megcsillan egy érzés, melynek
most már nagy idő multán, nevet is tudok adni, ezt a nevet, hogy:
undorodás a vallástalanság türelmetlenségétől. Emlékszem, hogy
Torquemada meg Arbuez jámbor troubadouroknak tünnek fel előttem ehhez a
rettenetes öreg asszonyhoz képest, akiről az én könyvem, az a könyv,
amelyet majdan egyedül fogok olvasni, azt mondja: hogy „Jaj a
botránkoztatónak.“
És mert emlékszem, meglehet, hogy abban a kérdésben, amelyről itt
szólok, elfogult vagyok.
*
Egy idő óta sürün emlegetik ezt a szót: „miszticizmus.“ Kiváltképpen
Franciaországban. Zola Emil, aki, várván az időt, mikor majd az
akadémiában tarthat szabad előadást az erényről, egyelőre, mert a párisi
diákok közt gyakorolja magát a szónoklat müvészetében, már a harmadik
beszédet szenteli ennek a témának. A divatos szellem-iránynak mondja a
szóban forgó „izmus“-t s nem győzi ismételni, mennyire tart tőle, hogy
ez az „izmus“ meg fogja gabalyitani a francia ifjuságot.
Őt hallva, az első pillanatra azt képzelné az ember, hogy a
Faubourg-Saint-Germain dámái rendre flagellálják patyolat-testüket, s
hogy nem is az arany-borju és az arany-bölény, hanem a csodatevő
viaszképek azok, amikhez ez időtájt az emberek bucsura járnak. Utóbb
azonban kitudódik, hogy nincs szó ekkora fordulatról. A miszticizmus ma
még csak a képzelődésekben kisért, s ennek ismeretlen utain, egyelőre
csupán az irodalmat és a müvészeteket fenyegeti egy második, nagy
invázióval. Szóval, a lelkeknek az a hajlandósága, amely Zolának
gondokat okoz, nem valamely renaissance-a a vallásos érzületnek, hanem
inkább az az általános hangulat, amely egyre több becsüléssel viseltetik
a hit dolgai iránt, s amelyet Jules Lemaitre nagyon jellemzően „a hit
nélkül való pietás“-nak nevezett.
Miben áll, s mire szoritkozik a lelkeknek ez a hajlandósága, azt sokkal
szebben és rövidebben mondja el a nevezett Jules Lemaitre, mint ahogy én
tehetném.
„Ez a hit nélkül való pietás – irja – nem hazugság és nem képmutatás.
Hit nélkül is őszinte tisztelettel viseltethetünk ama nagy vallási
doktrinák iránt, melyek a századok folyamán át fentartották és
vigasztalták az emberiséget. S ha igy van, akkor szeretni fogjuk azokat
az erényeket és álomképeket is, amelyek ezekből a doktrinákból fakadtak;
szeretni fogjuk azzal a számtalan ismeretlennel egyetemben, akik, valaha
régen, ezekben az álmokban éltek s ezeket az erényeket gyakorolták.
Szeretni fogjuk továbbá a hit-gerjesztette álomképeknek szimbolikus
értelmét. Mert, bizonyára, nem kell hinnünk semmiféle kinyilatkoztatott
dogmában, hogy őszintén kiáltsunk egy megváltóért: „Jőjj el, isteni
Messiás!“ Ha van kilátás, mely hivőnek és hihetetlennek egyformán a
szive mélyéből fakadhat, ugy bizonyosan ez a kiáltás az.
Az ujdivatu kegyesség, Jules Lemaitre szerint, nem jelenti a vallásos
érzület erősbödését. Csak azt bizonyitja, hogy „a mai ember lelke,
vendéglátásával, hasonló ahoz a Villa Hadriana-hoz, ahol a császárok
egyik legkülönbje összegyüjtötte képeit és bálványait mindazoknak az
istenségeknek, melyeket az emberek valaha imádtak.
Zola nincs a Jules Lemaitre véleményén. Ő nem tartja a kérdéses pietást
ilyen szelidnek. Szerinte ez a pietás nem csupán szerelem a
miszticizmusba, hanem már magában is „miszticizmus“. Aki sajnálja, hogy
nem tud hinni, aki szereti azokat, akik hisznek és hittek, aki nem
lelkesedik a tudományért és igazságért, az már veszedelmesen közel van
hozzá, hogy higyjen.
És ha megriad, ijedelmének csakugyan van annyi alapja, hogy a pietás,
amelyekről beszélünk, nem oly tökéletesen pasziv, mint gondolná az
ember. Annyi bizonyos, hogy a „szabad gondolkozás“ követeléseivel
szemben soha egy kor sem mutatkozott közömbösebbnek, zárkózottabbnak,
mint a legujabb kor, amely nem hisz többé semmiben.
*
De vajjon nem nyilvánvaló reakciója-e ez azoknak az
okvetetlenkedéseknek, amelyeket elődeink a tudomány és igazság cégére
alatt természeteseknek találtak? Ha a világ kezd megilletődéssel
tekinteni az elhagyott oltárokra, melyeken nem lobog többé az áldozat
hangja: ebben a tiszteletben aligha nincs egy kis lélekismeret, mely nem
idegenkedik tőle, hogy elégtételt szolgáltasson az évtizedes
izetlenkedésekért.
Mert ha mai napság a tudomány csődje a gimnazisták előtt is nyilvánvaló,
ha – amint még Zola is elismeri – a világ tökéletesen kiábrándult abból
a képzelődésből, hogy az igazságokat ugy lehessen szedni, mint a mezei
virágokat: még mindenki emlékezhetik arra az időre, mikor a tudomány és
igazság – amiképpen Floridor és Celestin – alkalmatosak voltak mindenre
s általános panaceának igérkeztek köszvény, fogfájás, tulnépesedés és
szerelmi bánat ellen. Mindenki emlékezhetik arra az időre, mikor, minden
egyéb elfogadható magyarázat nélkül, mint hogy az üzérkedés rávetette a
szemét a tudományos kutatás apró eredményeire is, valóságos diadal-mámor
fogta el az embereket, s kevésbé mult, hogy kivilágitásokat nem
rendeztek annak örömére, hogy a régi istenek számüzve vannak.
A materializmus, mely a maga bájos korlátoltságában ugy örült jámbor kis
hipotézisének, mint egy félkegyemü gyerek egy helyben pergő csigájának,
divatossá lett, mint egy operett-énekesnő; a tudomány szenzáljai, a
népszerüsitő ravaszdiak házakat épitettek és szőlőket vásároltak; s
vevőik, a naiv beugratottak, mint megannyi Kinizsi Pál, fogaik közt az
egyházatyák gőzölgő hulláival, lelkes diadalmi táncra kerekedtek. Hogy
minek örültek ilyen rengetegül, az soha se fog kiderülni. Mégis ez a
győzelmi mámor, mely bár szelidebb formában nyilvánult, élénken
emlékeztetett az Ész istennőjének mult századi ünnepére, eltartott vagy
tiz esztendeig. Flaubert teljességgel nem volt vallásos ember; de hogy
ebben az időben a szabad gondolkozás szónokát milyen gyülöletes alaknak
találta: annak a Madame Bovary Homais-je örök időkre szóló bizonysága.
A história nem hazudtolja meg magát. Azonképpen, amint türelmetlenség
dolgában minden reformáció és minden szkizma tultett az orthodoxián, ugy
a vallástalanság türelmetlensége is meghaladott minden vallási
intoleranciát. Nem az embereken mult, csak az idők szelleméből
következett, hogy ez az utolsó türelmetlenség megmaradt boszantónak,
izléstelennek, otrombának s nem szolgáltatott az illusztrált ujságok
számára szenzációs képtárgyakat.
A reakciónak hamarosan be kellett következnie. A vallástalanság babonáin
keresztül kellett törnie a jobb meggyőződésnek, hogy ez az
osztracizmussal számkiüzött világfelfogás a legeslegnagyobb ideát adta
az emberiségnek, megadván neki a tulvilági életben való reménység
illuzióját, – továbbá, hogy a megalázott orthodoxiánál impozánsabb és
tökéletesebb koncepciót hiába keresnénk a szép dolgok sorában. Be
kellett látni, hogy az erő és anyag varázsigéjével mindent megfejtő
csodadoktorok csak rossz nevelés dolgában tettek tul egyéb
korlátoltakon, s hogy a „szabad“ gondolkozás türelmetlenei, akiknek első
ideája volt keresztes hadjáratot inditani a mult eszméi ellen, épp oly
kegyetlenkedést vittek végbe a naivok lelkében, mint aminőt a vallások
hajdan a máglyával és a kinzó eszközökkel. És ennek a belátásnak a
terjedésével meg kellett születnie a hit nélkül való pietásnak.
Ez a pietás, bármily légiesnek lássék is, nem volt minden haszon nélkül
való. Legalább javára tudhatni be, hogy minél több aggodalmat kezd
okozni, annyival inkább szelidül a vallástalanság türelmetlensége. Ha ez
a türelmetlenség, amint remélhető, nemsokára végképpen kikopik a
világból, akkor nem kell majd tartani a miszticizmus kisértetétől sem.


MOURET ABBÉ MEGTÉRÉSE.
Mouret abbé pedig, eltemetvén Albinet, hazament a parokhiájára, s egy
darabig nem lehetett a szavát hallani. Sokáig, esztendőkig, igen sovány,
igen sápadt és igen hallgatag volt. Egy szép nap bezárkózott a szobájába
s könyvet kezdett irni Szent Ágostonról. Eltévelyedéséről, megtéréséről
és egyedül üdvözitő tanairól. Ebben a munkában bebizonyitotta, hogy
hinnünk kell, mert különben roston fogunk megsülni, s hogy az életnek
csak akkor van értelme, ha munkásságban töltjük el, mert különben mit
csinálnánk?! Szóval, Mouret abbé megtért.
Husz év multán befejezte munkáját s elment egy párisi könyvkiadó-céghez,
a Szent Atyák-ról elnevezett utcába. Kiválasztotta a papirt, az
iniciálékat, a vignette-eket és a cul-de-lampe-okat, s mivel mindezzel
hosszu ideig és örömmel foglalatoskodott, elhatározta magában, hogy szép
és hasznos munkát végzett.
Azután hazament, megnyugodott és pocakot eresztett. Életének hátralévő
évtizedeit szelid békében töltötte el.
És mikor elérkeztek az évet záró vizsgálatok napjai, magához hivatta az
iskolás fiukat, lelkes beszédet intézett hozzájuk, s mindannyiuknak
lelkére kötötte, hogy: „Ora et labora.“
A szép kis Albine pedig ezalatt, semmit se tudva hitről, Szent
Ágostonról, egyedül üdvözitő tanokról, tudományról, igazságról,
csöndesen porladozott a rózsák alatt, melyek megmérgezték.
*
Zola Emil beszédet tartott a francia diákoknak. Érdemes ezt a beszédet a
részleteiben is megszivlelni, mert nem mindennap hallani vagy olvasni
ilyen nyilt és őszinte szavakat.
Három dolog van ebben az alkalmi szónoklatban: egy vallomás, egy
plaidoyer és egy tanács. Bizonyára a vallomás köztük a legérdekesebb, de
a másik kettő is megérdemli, hogy ne ereszszük el őket a fülünk mellett,
csak ugy, észrevétlenül. Kezdjük a vallomáson.
E szerint Zola immár látja a naturalizmust, vagy aki ezzel egyet jelent,
önmagát a történelemben. Madártávlatból néz le a tulajdon munkásságára s
megadással állapitja meg, hogy erre a munkásságra is kezd már ráborulni
a Multnak mindent elfedő árnyéka. Az uj nemzedék uj igazságokat keres s
vállat von az ő igazságaira. Látni ezt az irodalomnak minden
parcelláján, de a festő-müvészetben is, amelyre ő mindig testvéri
szemmel tekintett. A naturalizmus egy nagy reakció volt a mindenféle
fajta romanticizmusok ellen, de már a naturalizmus ellen is beállott a
reakció. És az uj ideák győzedelmeskednek minden vonalon. A mór megtette
a kötelességét; a mór, a feltámadás határozatlan reménységével,
elvonulhat az Elysiumba.
A nagy zászlótartó csöndes melankóliával, de nem minden elégedettség
nélkül beszél. Látszik, hogy már a Pantheonból nézi a dolgokat.
Kellemes hely lehet ez a Pantheon annak a halhatatlannak, aki még
elevenen jut belé. Bizonyára édes, langyos szellő lengedezik odafenn,
mely égi derüt fakaszt a lélekben. Hová lett a régi szenvedélyesség?! Az
egykori türelmetlen harcos egy bölcs s könnyedén szkeptikus öreg
szerzetes szelid, mosolygó megadásával fogadja a hadviseléseiről szóló
itéletet. Hiába, van valami tiszteletet parancsoló az öregkor
türelmességében.
De, ime, meglepetésünkre, a zászlótartó tovább megy. Rádupláz az
utókorra, s amit a nagy reformátorok eddig soha sem cselekedtek meg,
kegyetlenül birálja meg a maga nagy eszméjét. Vallani kezd s elárulja,
hogy sokszor és sokat vétett az igazság ellen. Mouret abbé gyónik. „Most
már megvallhatom, hogy én pártütő voltam, megkisértvén átvinni az
irodalom világába a tudós szigoru módszerét. De a harcban vajjon ki nem
tesz többet kelleténél és ki elégszik meg a győzelemmel a nélkül, hogy
ne kompromittálná győzedelmét?“ Majd: „Én már megbántam, hogy pártütő
lettem, azt akarván, hogy a müvészet is a bebizonyitott igazságokhoz
ragaszkodjék. Az uj jövevények megtágitották a szemhatárt,
visszahóditották az ismeretlent, a rejtelmest és jól cselekedtek.“ Aztán
később ugy beszél az ideálról, mint egy kis angyal, vagy mint egy